Sárga veszedelem Franciaországban?

LeMonde diplomatique hírlevele

Sárga veszedelem Franciaországban?

Írta: Martine Bulard

FranceChine 546x291Miközben hatszor annyi francia befektetés valósult meg Kínában, mint kínai Franciaországban, Pekingben mégsem siránkoznak, hogy: „Segítség, Franciaország felvásárolja Kínát!”. Pedig jó tudni, hogy csak azért kapnak teret a külföldi beruházások Franciaországban, mert nincs az országnak egy valamire való iparpolitikája.

A kínaiak hosszú ideig láthatatlanok maradtak, majd hirtelen, és erősen kritizált módon jelentek meg mint befektetők Franciaországban. Néhány hónap alatt, rátették a kezüket a Toulouse-Blagnac repülőtérre, a Club Med-re, a Pierre et Vacances-ra, a Campanile és Kyriad szállodákra, az FC Sochaux futballcsapatára, a Sonia Rikyel divatházra, Sandro, Maje és Claude Pierlot ruházati áruházakra és ne felejtkezzünk el 1 700 hektár mezőgazdasági földről Indre-ben… Csak 2015-ben 3,2 milliárd dollárt (közel 2,9 milliárd eurót) költöttek el Franciaországban, kétszer annyit, mint 2013-ban. De kell-e ebből a (sárga) veszedelemre következtetni ?

Vitathatatlan, hogy az ázsiai sárkány szereti a gall kakast. Ennek azonban még nincsenek komoly következményei: a kínai befektetések csak a közvetlen külföldi befektetések (FDI: Foreign direct investment) 2 %-át képviselik Franciaországban, messze lemaradva japán versenytársától (6 %), a Business France jelentése szerint[1]. Ha Kína felgyorsítja is vásárlásait, továbbra is törpe marad a minden kategóriában első helyezett Egyesült Államokkal szemben, amely önmagában az FDI egy negyedéért felelős.

Mindenki izgatott lett, amikor azt látták, hogy piros zászló leng a híres Club Med felett, de senki (vagy majdnem senki) nem gátolta meg az Alstom lemészárlását, amellyel az amerikai General Electric megszerezte a francia nukleáris csúcstechnológia egy részét[2]. Ez pedig a nemzet függetlenségét sokkal súlyosabban érintő felvásárlás volt.

Kína ambícióit mégsem szabad könnyedén venni. Húsz éve még elhanyagolható méretekben fektetett be külföldre, de ez közel a negyvenszeresére nőtt és elérte a 128 milliárd dollárt, sőt, 249 milliárd dollárt, ha beszámítjuk Hongkongot is[3]. A Középső Birodalom a második helyre került a világon az Egyesült Államok mögött (337 milliárd dollárral). Elsődleges nyugati célja Amerika, de már Európa is kedvelt célponttá vált, főleg az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország – az évtized elejétől vezető trió – bár 2015-ben Olaszország került a második helyre, amikor a Pirelli gumióriást megvásárolta a ChemChina.

Az ismert márkákat kedvelik

A nagy léptékű sóvárgás nem meglepő, hiszen az ország a második legnagyobb gazdaság lett a világon. A hatalom bátorította a külföldre terjeszkedést és fokozatosan egy sor eszközt biztosított ehhez. 1994-ben megalapították a China Eximbank beruházási bankot, hogy „pénzügyileg támogassa a külföldi terveket”, amely később fiókot hozott létre Párizsban, az európai és afrikai üzleti lehetőségek kiszolgálására. A tőkeexportot, bár továbbra is ellenőrzik, 2006 óta megkönnyítették, a hiteleket pedig különösebb problémák nélkül folyósítják, ha a tervek megfelelnek az Államtanács (a kormány) reformbizottsága elvárásainak. Végül, szuverén befektetési alapokat hoztak létre, köztük a hatalmas China Investment Corporation-t (CIC), amely első nagy üzletét 2007-ben valósította meg, amikor részvényhányadot szerzett a Morgan Stanley híres amerikai bankban.

Kína eredetileg a természeti erőforrások irányába fordult, hogy biztosítsa energetikai és más ásványi szükségleteit, főleg az afrikai kontinensről. Most új fázisba lépett azzal, hogy a nyugati országokra koncentrál. „A vállalatcsoportok nemzetközivé tétele nemzeti céllá vált [4]”, ami a jelek szerint a hatalom hivatalos céljai közé emelkedett, amint Geneviève Barré kutató kiemeli. Ez a legmagasabb állami szintű stratégiai döntés összekapcsolódik a vállalati vezetőknek azzal az akaratával, hogy tovább a növeljék szerepüket a világban.

A 2007-2008-as válság után a kínai befektetők elveszítették bizalmukat az amerikai pénzügyi rendszerben, ami addig a referenciájuk volt. Megfigyelhető volt, hogy amerikai kincstárjegyeket vettek, hogy óriási pénzfeleslegüket megforgassák – a tartalékok átlagosan 3000 és 3500 milliárd dollár (2600 és 3000 milliárd euró) között mozogtak. 2010 óta azonban, az amerikai kötvények nem jelentenek biztonságos kihelyezést, főleg mivel a kamatlábak a nulla szint felé közelednek. A diverzifikáció jele, hogy európai adósságkötvényeket is vesznek.  

A leggazdagabb családok, valamint a legéletképesebb vállalatok támogatják a külföldi széles irányú terjeszkedést. Az előbbiek szerint a pénzek külföldi alapokban való elhelyezése a legjobb módszer, hogy biztosítsák eszközeiket, és elkerüljék az esetleges vizsgálatokat a korrupció elleni harc idején. Így csendben egy új „Chinatown” jött létre Párizs szívében. Ennek semmi köze ahhoz, amelyet a XIII. kerületben látunk, bevándorlókkal és kiskereskedőkkel, sem ahhoz, amely Aubervilliers-ben található és alapvetően a textil nagykereskedők hazája. Az új letelepedési célpont az arany háromszögben (Avenues des Champs-Élysée, Montaigne és George V) jött létre[5].

Ami a cégcsoportokat (állami vagy magán, a határt nem mindig könnyű meghúzni) illeti, szintén gyorsan cselekszenek. „Egyre több pénzük van”, magyarázzák a francia-kínai kereskedelmi bizottságnál (Comité d’échanges franco-chinois, CEFC), Párizsban. Az utóbbi évtizedek lázas növekedése lehetővé tette számukra, hogy óriási tartalékokat halmozzanak fel. És annak a pénznek egy része, amely a nemzeti bankon át ömlik be a gazdaságba, hogy fékezze a gazdaság lelassulását (quantitative easing) gyakrabban kerül külföldre, mint a belföldi beruházások finanszírozására.

Lehetetlen részletezni minden olyan műveletet, ami francia területen történt, de három fő motivációt különböztethetünk meg: piaci részesedést szerezni egy elosztási hálózat megszerzésével, megszerezni egy márkát, valamint egy technológiához vagy fontos know-how-hoz jutni. „Nem akarunk minden áron forgalmat növelni, hanem inkább a Haier márkát akarjuk létrehozni [6]”, mondja a világelső háztartási gépgyártó (hűtőszekrények, mosógépek) francia leányvállalatának igazgatója. A telefonkészülékeket gyártó Huaweinek, amelyet 1987-ben a néphadsereg egyik ezredese alapított, ma pedig a világ harmadik legnagyobb cég az ágazatában, ugyanez a célja. 2003-ban telepedett meg Franciaországban, és társult a Bouygues-val és az SFR-rel, hogy laptopokat árusítson, ami nagy áttörést jelentett számukra. Mi több, amint Jan Ju-fen, a kínai ipari és kereskedelmi kamara főtitkára mondja, Franciaország „nagyon jól kvalifikált munkaerőt, valamint kutatási adójóváírást nyújt minden vállalkozásnak”. Így a Huawei négy kutatási-fejlesztési központot és 734 munkahelyet hozott létre – azt viszont nem tudjuk, hogy mennyi közpénzt tett zsebre eközben.

A Középső Birodalom, amely a „világ üzemévé” vált, nagyon hiányolja azokat a márkákat, amelyek vonzzák a tehetősebb kínai fogyasztókat. Innen ered a luxuskonfekciók iránti felvásárlási őrület (Cerutti, Sonia Rykiel, Maje, stb.); a kozmetikumoké (Marionnaud); és olyan presztízs-termékeké, mint a Bordelais híres borai, melyek közül vagy száz már a kezükben van; a közszükségleti élelmiszerek, és különösen a tejpor, mert a Made in France bélyeg elegendő ahhoz, hogy aranyáron adhassák el. És persze a luxusturizmus.

A nagy presztízsű iparvállalatok megszerzése azonban, (a Business France szerint a kínai külföldi befektetések 43,2 %-a) csak ritkán váltja ki a médiák kritikáját. Az áttörés az energiaszektorban tűnik fel: a CIC szuverén alap megvette a GDF Suez 30 %-át (ebből lett az Engie), amely lehetővé tette számára, hogy hozzáférjen a cseppfolyósított gázkezelés technológiájához; a Petrochina megvette a Lavera finomítót; a Jantai Taihai, a polgári nukleáris ipar egyik vezető vállalata megszerzett két céget (Manoir Industrie és CTI) a fémek nukleáris célú átalakításának és a nukleáris célú kazánok specialistáit. És ne feledkezzünk meg arról a nagyon furcsa cégegyesülésről sem, melyben az Électricité de France (EDF) két nukleáris reaktort építő leányvállalatával hozott létre vegyes vállalatot, a Hinkley Point-ban, az Egyesült Királyságban épülő erőmű építésére…

A csúcstechnológiákra, az infrastruktúrára, a közlekedésre, a kémiára koncentrálnak, de más szektorokat sem zárnak ki, ha alkalom adódik. A befektetések leggyakrabban a nehéz helyzetben levő vállalatok megvásárlására irányulnak. De nem a béna kacsákra! A Peugeot-nál fellépett finanszírozási válság idején a Dongfeng autóipari óriáscég megszerezte a részvények 14 %-át, és lendületből betekintési jogot szerzett a Peugeot sanghaji kutatási központjába, és továbbra is kacsingat a francia állam birtokában levő 14 %-ra [7]. A csőd szélén álló, alagútfúró gépeket gyártó legnagyobb francia cég, a Neyrpic Framatome Mécanique (NFM), a Northern Heavy Industries (NHI) csoport ellenőrzése alá került, amelynek hatalmas lehetőségei nyílnak Kínában, ahol gombamód nőnek ki a városok a földből. A hajómotorokat gyártó egyik francia zászlóshajó, a Baudoin, amely veszített lendületéből az Axa Private Equity francia befektetési alap térnyerése után, a Weichai kezébe került… Vagy ott van még a traktorokat gyártó McCormick, amelyet a kínai második, az Ito vásárolt meg, és saját országába repatriálta a know-how egy részét, hogy alsó- vagy középkategóriájú traktorokat gyártson. De azért újraélesztette a francia gyártást is. Pillanatnyilag ezek a vállalatok kidugták a fejüket a vízből.

A francia hosszú távú ipari tervezés hiánya szembetűnő a Rhodia esetében is, melyet a Rhône-Poulenc óriáscég magára hagyott és így két üzemét és a kutatóközpontját a ChemChina kezébe juttatta. „A kínaiak érkezése [2007-ben] nyugtalanított bennünket, ismeri el Jean Granjon, a Confédération générale du travail (CGT) országos titkára, amely a ma Bluestar Silicones néven működő cég legnagyobb szakszervezete. Különösen, hogy eleinte az volt a tervük, hogy felépítik a Saint-Fons-ban levő üzem másodpéldányát Kínában. Eddig ez nem történt meg.” Nyolc évvel később csak azt tudja megállapítani: „A ChemChina beruházott, miközben Franciaország és Rhône-Poulenc évek óta nem csinált semmit. A régi tulajdonosoktól eltérően, (a ChemChinának) van egy ipari fejlesztési terve a szilikoniparban és az az ambíciója, hogy a Bluestar Silicones-t a világon a harmadik legnagyobb vállalattá tegye az ágazatban.” Most a piacot úgy osztották fel, hogy a magas minőségű, a francia üzemekben gyártott termékeket a francia és az európai piacra szánják, míg a Kínában gyártott termékek Kínába és a feltörekvő országok piacaira kerülnek. De ez vajon mindig így lesz? Az táncol, aki fizeti a zenekart. És a fő tulajdonos, Ren Jianxi, a kínai kommunista párt régi tagja nem valószínű, hogy túl érzékeny lenne a proletár internacionalizmusra és a francia munkásokkal való szolidaritásra.

Valls miniszterelnök a „nyitottság” híve

A munkások számára a kínai tőke megérkezése nem sokat változtatott a mindennapi életen: „Soha nem látjuk a tulajdonosokat, akik mindent ráhagynak a helyi vezetőkre, ugyanazokkal a módszerekkel van dolgunk, mint korábban, amelyek nagyon kemények”, emeli ki Jean Granjon. Tény, hogy a foglalkoztatás kissé nőtt (820 fő, szemben a nyolc évvel ezelőtti 790 fővel), de a munkaterhelés nőtt, és júliusban egy munkás meghalt egy tűzben. A nemzetiség nem változtatott semmit. Régen és ma is „készek kockáztatni a munkások biztonságát”, mondja a szakszervezeti vezető...

Más felvásárlások viszont rémálommá változtak. Csang Guo-hua, aki mesés ígéreteket tett az alkalmazottaknak, hogy megszerezze az Európában vezető Plysorol furnér, vagyis rétegelt lemezgyártót, de tulajdonképpen főleg a cég legnagyobb vagyonát, a Gabonban tulajdonolt 600 ezer hektár erdőt – még mindig bírósági tárgyalások elé néz a társadalmi javakkal való visszaélés miatt. A Shanghai Electric Group (SEG), amely megvette a Goss International nyomdagép-gyártót, majd hamarosan bezárta két francia üzemének egyikét (Montataire), piszkos jogi-pénzügyi trükköket alkalmazva, hogy ne kelljen fizetnie az elbocsátásokért. Ezek az elfogadhatatlan gyakorlatok nem jelentenek kínai specialitást. A lényeg, hogy Franciaország képes-e megvédeni az ipari kapacitásait?

Márpedig a felvásárlásokat maga a francia államhatalom szervezi. A Rhodia eladását az akkori köztársasági elnök, Jacques Chirac és Hu Csin-tao kínai kormányfő jelenlétében írták alá. Az Élysée és François Hollande tapsolt, amikor a Peugeot megengedte, hogy a Dongfeng vegyen a részvényeiből. Sanghaji utazása idején, 2015 januárjában Manuel Valls miniszterelnök mindent megtett, hogy „eladja Franciaországot” és igazi meggyőződéses baloldaliként így fakadt ki: „Nem igaz, hogy Franciaországban nem lehet az alkalmazottakat elbocsátani!” És hozzátette: „A foglalkoztatást jobban védik Németországban, mint Franciaországban[8].” Mintha mást már nem is ajánlhatna fel az együttműködésben, mint a munkatörvények lebontását! Zárójelben mondva, mindezek nem akadályozták meg a kínaiakat abban, hogy felvásárolják, idén júliusban például a legnagyobb német robotgyártót, a Kukát, és a növényvédőszereket és élelmiszereket gyártó svájci óriást, a Syngentát.

Az ő szemszögükből nézve a roppant étvágy érthető: lehetővé teszi, hogy gyorsabban szerezzenek meg technológiákat, mintha saját országukban fektetnének be. Ennél jóval meglepőbb a francia (és európai) vezetők belenyugvása – azt hihetjük, hogy teljesen lemondtak minden ipari ambícióról.

Toulouse-tól a Champ-Elysées-ig

A sanghaji Fosun konglomerátum már több éve partnere volt a Club Med-nek, majd végül is magába olvasztotta. Meg akarta szerezni a Compagnie des Alpes-ot és annak koncesszióit a legnagyobb sípályákra (Les Arcs, La Plagne, Serre Chevaliel stb.) is. A cél? A kínai ügyfelek megszerzése. Részben magában Kínában, ahol a turizmus kirobbanóan fejlődik, és ahol a Club Med hamarosan nyit egy telepet. Részben a különféle külföldi Klub Med paradicsomokban, hiszen 2015-ben száz millió kínai töltötte a szabadságát Kínán kívül és persze ebből jut majd Franciaországnak is, hiszen ma ez az első számú nyugati turistacélpont.

Csak az meglepő, hogy országunk területét szinte csatatérré tették a kínai piaci szereplők. A Fosun mellett a Jin Jiang szállodaipari csoport megvásárolta a Louvre Hôtels hálózatot (Kyriad, Campanile, Première Classe), és általános meglepetésre az Accor (Mercure, Ibis, Novotel, stb.) 15 százalékát is, anélkül, hogy titkolná azt a szándékát, hogy ennél is többet akar majd; Kai Yuannak felajánlották az öt csillagos Marriott Hotelt, Párizsban a Champs-Élysées-n; a Hainan Airlines társaság megvette a Pierre et Vacances egy részét, és a Center Park tőkéjének 10 %-át – de megszerezte a fapados Aigle Azur-t, majd a Servair-t, az Air France vendéglátó leányvállalatát.

Ennél is látványosabb, hogy a kínai Symbiose cégcsoport, összefogott a kanadai SNC-Lavalin-nel és megszerezte a Toulouse-Blagnac repülőteret, ami az Airbus próbapályáinak közelében van. Nem csak a Toulouse-Blagnac repülőtér tőkéjének 49.9 %-át szerezte meg, de Manuel Valls miniszterelnök és Emmanuel Macron, akkoriban gazdasági és ipari miniszter egy olyan részvényesi szerződést engedélyezett számára, amely a szokásos normákon túl, átengedi a kisebbségi kínai tulajdonosnak az irányítást. Ezek után persze, hogy rá akarták tenni a kezüket a cég felhalmozott tartalékvagyonára is (70 millió euró) és kevesebb mint egy évvel az érkezésük után 20 millió eurós osztalékot reklamálták.

Fordította: Hrabák András

 

[1] Business France: Jelentés a francia gazdaság globalizálódásáról. A 2015-ös külföldi befektetések mérlege Franciaországban (Rapport sur l’internationalisation de l’économie française. Bilan 2015 des investissements étrangers en France), Párizs, 2016.

[2] Jean-Michel Quatrepoint: Alstom, scandale d’Etat [Alstom, állambotrány], Fayard, Párizs, 2015.

[3] Conférence des Nations unies sur le Commerce et le développement (Cnuced-UNCTAD): Rapport 2015 sur les investissements dans le monde [2015-ös jelentés a beruházásokról a világban], Genf, 2016. június

[4] Geneviève Barré: Quand les entreprises chinoises se mondialisent : Haier, Huawei et TCL, [Amikor a kínai vállalatok globalizálódnak: Haier, Huawei és TCL ], CNRS Éditions, Párizs, 2016.

[5] Camille-Yihua Chen: Investissements chinois en France. Mythes et réalités [Kínai befektetések Franciaországban. Mítoszok és a valóság], Pacifica, Párizs, 2014.

[6] Geneniève Barré, Quand les entreprises chinoises se mondialisent…, im.

[7] Martine Bulard: Peugeot vu par le Chinois Dongfeng [Peogeot a kínai Dongfeng szemével], Planète Asie, 2014. március 5. http://blog.mondediplo.net

[8] Cécile Amar: Manuel Valls “vend” la France aux Chinois [Manuel Valls „eladja” Franciaországot a kínaiaknak], Le Journal du dimanche, Párizs, 2015. február 1.

cikkfeltöltő: 
GB

Választás

Egymondatos közleményt adott ki a Fidesz az ellenzéki előválasztás leállásval kapcsolatban. Az MTI országos sajtószolgálatához eljutatott közlemény egészen pontosan így szól:
2021.szeptember 19.
A NER rendszerének lebontásában, a fideszesek felelősségre vonásában, és a korrupciós ügyeken meggazdagodottak elszámoltatásában mind egyetértettek az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek első tévévitájukon, még ha máshogy is közelítenék meg mondjuk az adórendszer vagy a jogállam reformját. Igazi vita csak Hadházy Ákos és Tóth Csaba zuglói képviselőjelöltek támogatása körül alakult ki.
2021.szeptember 13.
Nagyon fontosak a jelöltek, nagyon fontosak a jelölőszervezetek, de sokkal fontosabb az előválasztás demokratikus tisztessége – mondta Magyar György. Az ellenzéki előválasztásban közreműködő Civil Választási Bizottság elnöke beszélt a kampány menetrendjéről, az egyjelöltes választásról, és arról is, van-e jogi alapja az előválasztásnak.
2021.szeptember 11.
Az előválasztás első fordulóját szeptember 18. és 26. között tartják.
2021.szeptember 10.
Hétfőn délelőtt 10 óráig adhatták le az induláshoz szükséges aláírásokat az ellenzéki előválasztás miniszterelnök-jelöltjei. Legalább húszezerre volt szükség, Pálinkás Józsefen kívül mindenkinek sikerült összegyűjtenie.
2021.szeptember 7.
Az MSZP szerint „jobbikos agyszülemény” a kooperáció.
2021.szeptember 3.
Nem mindegy, melyik médium közvetíti a kormányfőjelöltek disputáját, mert annak is tétje van, ki hol tudja elérni és mozgósítani híveit.
2021.szeptember 1.