Kanadai Magyar Hírlap

Kopácsi-Gelberger Judit kanadai magyar író új könyve, Kötél a hóhérnak, Budapesten jelenik meg az Atlantic Press kiadásában június 8-án. Judit lapunkkal megosztotta a meghívást és szeretettel várja olvasóinkat június 10-én, 15 és 16 óra között Budapesten, a Vörösmarty téren, ahol dedikálni fog a 78-as pavilonban. Június 12-én kerül sor egy könyvismeretetőre és beszélgetésre a Nagy Imre Házban.

Ime egy kis ízelítő a történetből:

Egy balatonkenesei löszbarlangban négy fiatal – valamennyien a korai Kádár-rendszer nagyhatalmú funkcionáriusainak gyermekei – 1967 tavaszán összeesküvést sző, hogy a rezsim életben maradt áldozatait és hozzátartozóikat megmentsék az üldöztetéstől. Szpidy, a Magyar Biztonsági Szolgálat magas rangú tisztjének, „Reki ezredesnek” a húszéves lánya és barátai, köztük Brúnó, a belügyminiszter fia, levelet kapott Jancsitól, aki ítéletvégrehajtó apjának pisztolyával öngyilkosságra készül. Búcsúlevelében arra kérte barátait, hogy fogjanak össze a rezsim áldozatainak védelmére.

Első sikeres akciójuk Csopaky Kirának, a volt budapesti rendőrfőkapitány lelkibeteg lányának kimenekítése az országból. Egy véletlen találkozás során Szpídy összefut Kira volt fiújával, Rockyval, azaz Görgey Péterrel is, akinek arisztokrata család leszármazottjaként reménye sem lehet arra, hogy itthon felvegyék az egyetemre. Szpidy neki is felajánlja, hogy apja befolyását latbavetve megszerzi számára a hőn vágyott útlevelet. Itt azonban a titkosszolgálat közbelép: az útlevélért cserébe elvárja Rockytól, hogy nagybátyját, aki a CIA szolgálatában áll, Kanadából visszacsalja Magyarországra. Rocky látszólag hajlandó is a kompromisszumra, a valóságban arra készül, hogy megakadályozza a magyar titkosszolgák emberrablási kísérletét és találkozzék a gyermekét váró Kirával…

Kopácsi Sándornak, a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjának Kanadában élő lánya írta ezt a kordokumentumnak is beillő kalandregényt, melyből az is kiderül, hogy mi az összefüggés a KÖTELET A HÓHÉRNAK nevű Rock and Roll együttes balatonboglári koncertje és a Varsói Szerződés 1968. augusztus 20-án lezajlott csehszlovákiai inváziója között.

Gratulálunk, Judith!

A Maros megyei ítélőtábla 28 év börtönre ítélte a Böjte Csaba ferences szerzetes felelősségi körébe tartozó dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik – immár csak volt – alkalmazottját. A 36 éves K. Sz. tíz éven át rendszeresen és akadálytalanul bántalmazta szexuálisan és fizikailag a rábízott gyermekeket az alapítvány két Hargita megyei bentlakó otthonában. A Böjte Csabát számos alkalommal a pajzsára emelő magyar kormánynak szava sem volt a szerzetes környezetében elkövetett gazemberségekhez, de a székelyudvarhelyi RMDSZ Nőszervezetét sem zavarhatták a történtek, mert meghívták a szerzetest a párt anyák napi rendezvényére. S ha már Böjte testvér tiszteletét tette – nyilván szerzetesként sok tapasztalatot szerzett a női lélek rejtelmeiről – minden férfi számára megszívlelendő tanulságokat árult el nőnemű embertársainkról.

„Hát mondom, ilyenek a nők. Ha virágot kapnak turbékolnak. Ha a fejsze fokával kopogtatják a vállukat, akkor sikoltoznak. Nem olyan komplikált a női lélek… Mindig, amikor egy ilyen asszony jön, akkor a kollégáknak elmondom, el kell vinni a fodrászhoz, aludja ki magát, szép ruhákat kell venni a turkálóban, és nagyon hamar megnyugszik, biztonságban érzi magát a nő. Kicsit sírdogál, de tényleg talpra áll.” Lényegében ennyiből állt Böjte testvér tanítása. Az írás elején említett, Böjte-közeli 36 éves K. Sz. bűnlajstromán viszont számos undorító, gyomorforgtó és vállalhatatlan cselekedet szerepel. Egy 14 éven aluli fiút több alkalommal orális szexre vett rá, négy fiút rendszeresen arra kényszerített, hogy simogassák a nemi szervét, hét fiúnak rendszeresen simogatta a nemi szervét, hét fiút rendszeresen arra kényszerített, hogy együtt nézzenek pornófilmeket, öt fiúnak rendszeresen mutogatta a nemi szervét, tizenkét fiút, és egy fogyatékkal élő, beszédképtelen fiút rendszeresen ütlegelt. Őt többször kitette az otthon emeleti (hat-hét méter magasan lévő) ablakpárkányára, és becsukta az ablakot. Böjte Csaba állítása szerint nem tudott az ügyről, ami azért is életszerű, mert, mint tudjuk, Varga Judit igazságügyi miniszternek sem volt tudomása arról, hogy lebukott helyettese, Völner Pál egykori államtitkár miben sántikál.

A Böjte testvérrel jó kapcsolatot ápoló, magát családbarátnak és a gyerekek védelmezőjének mondó magyar kormánynak nem volt hozzáfűzni valója a történtekhez. Pedig, Orbán Viktor és társai szájából szinte napi gyakorisággal halljuk, hogy „el a kezekkel a gyerekeinktől!” Igaz, ők nem a Hargita megyei gyermekintézményekben történtekre gondoltak, hanem a nálunk jelenleg nem létező LMBTQ-lobbi mesterkedéseitől óvnák a gyerekeket.

A most képbe került Böjte Csaba egyébiránt ugyanaz a ferences rendi szerzetes, aki öt kislányt arra buzdított, hogy imádkozzanak Budaházy Györgyért és barátaiért. „Budaházy úr”, Böjte úr állítása szerint ugyanis ártatlanul ült a börtönben. „Van egy bácsi és az ő baráti köre, Budaházy úr, aki ugye le van tartóztatva, és folyik a per, hogy kimondják az ő ártatlanságukat. És azt gondolom, hogy ez egy jó dolog, ha imádkozunk azokért, akik le vannak tartóztatva, akik be vannak zárva, de különösképpen azokért, akik ártatlanul vannak a börtönben. És nagyon nagy szeretettel kérlek, hogy ezért a Budaházy úrért, az ő barátaiért imádkozzunk, az igazságszolgáltatás minél hamarabb mondja ki, hogy igen, visszamehetnek az ő családjukhoz, gyerekeikhez, közösségeikhez.” Ezzel a szívhez szóló szöveggel bírta rá a kislányokat az imádkozásra a női lélek avatott ismerője, Böjte testvér, ám azt már nem közölte velük, hogy az akkor még börtönben ülő bácsi és az ő baráti köre terrorizmus vádjával került bíróság elé. Nem gyorshajtásért, vagy utcai szemetelésért kaptak börtönbüntetést, hanem azért, mert egy korábbi kormánypárt politikusai ellen merényleteket terveztek. Böjte atya azt sem kötötte az imádságra buzdított gyerekek orrára, hogy Budaházy bácsi, más bácsikkal közösen, 2007 és 2009 között sorozatban követett el Molotov-koktélos támadásokat, robbantásos, illetve lőfegyveres merényleteket az akkori kormánypártok, az MSZP és az SZDSZ pártirodái és korabeli vezető politikusok lakóingatlanjai ellen, felgyújtottak két melegbárt, egy hetero szórakozóhelyet és egy terézvárosi jegyiroda kirakatát, valamint, mintegy bónuszként, vascsövekkel megverték Csintalan Sándor korábbi szocialista politikust.

Böjte atya utóbb magyarázkodásra kényszerült, elmondása szerint szeret elítéltekért imádkozni, mert ilyenkor nemcsak rájuk, hanem a gyerekeikre is gondol. „Én azokra a gyerekekre gondolok, akik otthon vannak és szenvednek egy ilyen ítélet miatt. Úgy gondolom, hogy nagyböjt idején különösen jó, ha imádkozunk az elítéltekért. Tudom, hogy fellebbeztek, hogy folyik a tárgyalás továbbra is, hátha olyan ítélet születik, aminek semmi köze nincs a politikához”.

Mit ad isten, az ötéves kislányok imája meghallgatásra talált. Eljutott a három gyermekes anyuka, Novák Katalin államfőhöz, aki megkegyelmezett Budaházy úrnak, a kegyelmi kérvényt pedig egy másik, ugyancsak három gyermeket nevelő édesanya, Varga Judit igazságügyi miniszter ellenjegyezte.

Mindez persze nem Böjte Csaba testvér sara. Nem akart ő semmi rosszat, csupán úgy gondolta, hogy „nagyböjt idején különösen jó, ha imádkozunk az elítéltekért.” Ennek szellemében osztotta az észt a székelyudvarhelyi Anyák napján. Ami nem volt hiábavaló, mert most már tudjuk, mi a teendő, ha az asszony nyugtalan. Vegyünk virágot neki, vigyük el fodrászhoz, vásároljunk számára ruhát a turkálóban. A fejsze fokával viszont csak akkor veregessük a vállát, ha nem nyugtatni, hanem fegyelmezni akarjuk.

Amit a chabad lubavicsi identitású EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) tesz a magyarországi ortodoxiával, az a zsidóság ellen elkövetett bűn.

A Magyar Autonom Izraelita Hitközség (MAOIH) bekebelezése a többszáz éves magyar ortodox hagyományok felszámolását jelenti. Az EMIH területfoglaló akciója háborús állapotokat hozott létre: a hagyományos ortodox közösség tagjai 80 évvel a világégést követően szent tekercseiket, a Tóráikat és a szent szövegeket tartalmazó könyveiket próbálják az EMIH rablása elől menekíteni.

Mindeközben az EMIH kíméletlenül, azonnal zárolta a MAOIH számláit, rendőri segédlettel behatolt és fizikailag is elfoglalta a világ ortodox mozgalmaiban emblematikus helyszínnek számító Kazinczy utcai zsinagógát.

Az EMIH által szabálytalanul, vélhetően csalással megválasztott új elnök méltatlan ahhoz, hogy bármilyen zsidó közösség vezetője legyen. Az elmúlt esztendők során gyűlöletkeltésével, aljas indokból elkövetett rágalmazásaival a zsidóságon belül megvetett személlyé vált. Erre a gyalázatos feladatra – nem véletlenül – az EMIH csak ilyen embert találhatott.

A magyar kormány állásfoglalása az új MAOIH képviselet elismerésével minden tisztességes zsidó embert megdöbbentett- pedig ez logikus folytatása az eddigi gyakorlatnak. Az EMIH a NER részeként olyan kiváltságokban és védettségben részesül, ami mára teljesen kontrollnélkülivé tette őket. Az összefonódás egyértelmű. Az EMIH zsidó oldalról mindenhol, mindenben igazolja a kormány bármilyen zsidósággal kapcsolatos cselekedetét. Félrevezeti a világot, ha kell csúsztat, ha kell hazudik, sajtója fake news kampányokat indít a Mazsihisz vezetői ellen.

Az orbáni zéró toleranciának vége. Budaházy már szabad! A kormány mesterségesen alapított zsidó szervezeteket erősít a független Mazsihisz képviselettel szemben.

Zsidó temetők megújítása, zsinagóga rekonstrukciós program, Izrael barátság, emelkedett hangulatú megemlékezések, fizikai biztonság. E díszletek között a magyar zsidóság szétverése, hagyományaink és függetlenségünk megszüntetése zajlik.

Legyen szervilizmus mindenek felett! Ez a kormányzati elvárás a Mazsihisz vasárnap megválasztandó új elnökétől is. Volt már ilyen a történelmünkben. Akkor, a zsidók kemény szavakkal elítélték az életéért küzdő Izraelt. Volt már ilyen, akkor a zsidó tradíciókat a családok életéből kiűzték. A május 14-i Mazsihisz választáson arról fogunk dönteni, akarjuk-e ezt újra.

Ma a zsinagógáinkban félelem uralkodik. Félelem a jövőtől, a teljes bizonytalanságtól. Ha nem leszünk erősek, diaszpóránk lassan széthull és elveszik őseink öröksége. S a gyalázatot követően az EMIH majd magában tombolhat. Ebben azonban tévednek. Mai gyarapodásukkal csak majdani zuhanásuk mélységét növelik. S ha bajban lesznek, ahogy jöttek, úgy fognak innen elmenni és nem hagynak mást csak a rombolást és az űrt.

Nekünk nincs más választásunk, egymás felé fordulva a Mindenhatóhoz kell imádkoznunk. Elmenni zsinagógáinkba és a hétköznapokat meg “lemerülni és kibekkelni” – ahogy egykoron Antall József miniszterelnök mondta. Szomorúak vagyunk!

Heisler András a Mazsihisz elnöke

Kanadában marad az alkotmányos monarchia — még generációkig, az szinte biztos. És ez nem azért lesz így, mert akkora lelkesedéssel és érdeklődéssel követné a kanadai nép a királyi család mindennapjait, vagy oly mélyen hinne abban, hogy a monarchia kortárs brit formája annyival felsőbbrendű jogi és politikai berendezkedés lenne mint a köztársaság. Nem. A kanadai egy többnyire bien pensant nép: nincs itt forradalmi hangulat monarchia ellen, sem pedig mély lelkesedés monarchia mellett. A rendetlenséget és kiszámíthatatlanságot viszont általában nem igazán szeretjük. Ráadásul a Nemzet Atyjai oly szilárd királyi alapokra helyezték Kanadát, hogy a korona feladása és a köztársaság kikiálltása lényegében lehetetlen. Egy ilyen döntést meg kéne szavazni tíz tartományi törvényhozásban, az Alsóházban, illetve a Szenátusban. Ennek semmi esélye.

Szombat reggel szerény ünneppel várja a szövetségi kormány Ottawában – a parlamenti negyedben – mindazokat, akik az óceán nyugati oldalán kívánják együtt megünnepelni III. Károly király és Kamilla királynő megkoronázását. “Őfelsége, III. Károly király több mint 50 éve szoros kapcsolatokat ápol hazánkkal és az itt élő emberekkel”–mondta Pablo Rodriguez Nemzeti Örökségi miniszter. Az ottawai ünnepen lesz 21 ágyús tisztelgés, kórus, szavalat, egy őslakossági spirituális vezető fog beszélni és a Kanadai Erők Központi Zenekara, a Serenade of Strings lép majd fel. A Kanadai Posta — amely már tavaly decemberben megígérte, hogy az új uralkodó szerepelni fog bélyegeken — bejelentést tesz. A kanadai kormány pedig bemutatja a nemzeti címer tetején szereplő új koronát (amely állítólag mellőzni fogja a keresztény szimbólumokat, ugyanakkor hópehelyhekkel lesz díszítve). Sokan “kanadai koronának” hívják az új design-t — annak ellenére, hogy nemzeti koronánk nincs és nem is lehet, hiszen a monarchia nemzeteken átívelő intézmény. A koronázás alkalmára elkészített emblémát már ismerjük — ez is szerényebb mint a brit verzió, de az illusztráción még a “régi” korona szerepel.

Justin Trudeau miniszterelnök természetesen jelen lesz Londonban a koronázáson. Kanada a Brit Nemzetközösségi Birodalom legjelentősebb tengerentúli tagországa. Volt olyan kritika, mely szerint a Liberális kormány nem túlságosan lelkes a monarchiáért, ezért kevés fanfárral fogadja a koronázást, észrevehetően visszafogott az ünneplésben. Más értelmezés szerint a Trudeau kormány próbálja megtalálni annak módját, hogy elfogadható és releváns maradjon a monarchia a kortárs Kanada számára. A túlfűtött, túlzott ünneplés taszító lenne és pont ezért érdemes átgondolni a szimbólumokat, mint például a korona ábrázolását. Nem kérdés, hogy édesapján keresztül sok szál fűzte Trudeau-t már gyerekkora óta a királyi családhoz.

De szerintem az alkotmányos monarchia Kanadában nem csak olyasmi, amit tűrni lehet, vagy csak tűrni érdemes. A Westminster Abbey-ben történő koronázás egy pompás liturgia. Az uralkodó le fog térdelni és látványosan vallja azt, hogy minden hatalma ellenére, ő is egy magasabb hatalom fennhatósága alatt áll. Parodoxon helyzet, természetesen. Rishi Sunak, a brit miniszterelnök aki Szent Páltól fog olvasni a szertartás alatt hindu vallású. Ő egészen másképpen látja a Mindenhatót. Egy 2018-as Eurobarometer felmérés szerint, a brit lakosság negyven százaléka ateista. A britek csupán 14 százaléka tartozik az anglikán államegyházhoz, amelynek mégis oly központi szerepe van. Mindezek ellenére van egészséges szerénység abban, hogy az uralkodó mégsem uralkodik minden felett. Nem szeszélyes szavazók — illetve közülök azok akik egyáltalán szavaznak — tartják őt kordában. Nem a felmérésektől kell tartani és a közhangulathoz igazodni. (A közhangulat sokszor katasztrofálisan rossz igazodási pont.) Az alkotmányos rend és berendezkedés természetesen fontos kontroll. De a szertartás azt jelzi, hogy van egy olyan hatalom, amit senki nem ért és senki nem ismerhet teljességében. Az uralkodó osztálynak jót tesz a bizonytalanság és a nemtudás.

A korona másik értéke a folytonosság. Most nem a stabilitásra gondolok. A királyi család generációkon át tükrözi azt a természetes családi és emberi folytonosságot, amit mindannyian értünk. III. Királyban látjuk még II. Erzsébet nyomait, Vilmos hercegben pedig édesapját. És amikor a kilenc éves György hercegre tekintünk, látjuk kicsiben azt a jövőt amit valószínű mindannyian nem fogunk már megélni.

Írta: Ehud Keinan, az Izraeli Kémiai Társaság elnöke és az International Union of Pure and Applied Chemistry (IUPAC) megválasztott elnöke

Amikor 1967 nyarán véget ért a hatnapos háború biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó háborúm. Akkor 20 éves tiszt voltam az izraeli hadseregben és arra számítottam, hogy teljesítem a kötelező katonai szolgálatot és megkezdem egyetemi kémiai tanulmányaimat a Technion-on. Ez a naiv hitem egészen 1973. október 6-ig, Jom Kippurig tartott, ekkor 26 éves végzős hallgató voltam a Weizmann Intézetben. Aznap, miután meghallottam a Szuezi-csatornánál történt katonai összecsapásokról szóló híreket, megcsókoltam feleségemet és hároméves kislányomat, megígérve nekik, hogy másnap visszajövök, és stoppal mentem a tartalékos katonai bázisomra. Soha nem kaptam idézést és soha nem is volt rá szükségem.

Hét hónappal később tértem haza, szerencsére épségben, de évtizedekkel idősebbnek éreztem magam.

Most, 50 évvel később és több háború után ismét önkéntesként jelentkezem, hogy megvédjem a hazámat. De ezúttal a saját kormányától. Ha Benjamin Netanjahu miniszterelnök és koalíciója sikerrel jár a tervezett reformokkal, akkor Izraelben a demokrácia erodálódik, és az izraeli tudomány gyorsan és visszafordíthatatlanul károsodik.

Tömeges sztrájkokkal és tüntetésekkel reagáltak az izraeli kormánykoalíció által javasolt igazságügyi reformokra. Forrás: Euronews

Izrael 75 éves történelme során egészséges demokrácia volt, három független kormányzati ággal – a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalommal. Netanjahu már teljes ellenőrzést szerzett a kormány és a parlament felett. Kormányának az „igazságügyi reformra” vonatkozó legutóbbi törvényjavaslata most a teljes igazságszolgáltatási rendszer átvételét jelenti, beleértve a legfelsőbb bíróságot is. A kormány mindhárom ága feletti ellenőrzéssel Netanjahu egy választott autokráciát valósíthat meg. Ez az átgondolatlan törvényhozás máris szétszakítja Izrael népét, megosztja a néphadsereget és szétzilálja a gazdaságot.

A kételyek felhői már most arra késztetik a posztdoktori ösztöndíjasokat és az új oktatójelölteket, hogy elhalasszák érkezésüket, a nemzetközi munkatársak meggondolják magukat, és a nemzetközi konferenciák lemondása is gyakorivá vált. 

A magyar precedenst figyelve előre lehet látni, hogy milyen károkat okozhat az izraeli tudománynak és technológiának. Orbán Viktor közelmúltbeli hatalmának megszilárdítását célzó intézkedései nyomán az EU közölte, hogy Magyarországot többé nem tekinti demokratikus államnak, ami súlyos következményekkel jár a kutatásfinanszírozásra nézve is. Magyarországon korlátozták az akadémiai szabadságot, egyetemeket zártak be és visszatartották a Magyar Tudományos Akadémiától a támogatásokat. Magyarországot hatalmas agyelszívás sújtja.

A nem demokratikus rendszereket folytató politikusok olyan változások feltételeit teremtik meg, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. 

Az ilyen politikusok nem gyászolják innovatív tudósaik távozását, mert a kiváló tudósok szókimondóak, véleményformálóak, kritikusak és vitaképesek. Az autoriter rendszerek bajkeverőknek tekintik őket, függetlenül attól, hogy milyen hatalmas mértékben járulnak hozzá a nemzetgazdasághoz. Netanjahu talán arra számít, hogy az izraeli tudósok inkább elmennek, minthogy végignézzék, ahogy romlik a kutatási környezetük, és hogy gyermekeik a koalíció ultraortodox szupremáciát valló elemeinek irányítása alatt álló állami iskolákba járjanak. Ha ez így van, akkor ez egy égbekiáltó tévedés.

Minden tudós akivel beszéltem arról biztosított, hogy nem áll szándékukban tétlenül végignézni, hogy ez megtörténjen, és nem gondolnak arra, hogy elmenjenek – maradni szándékoznak, és harcolni akarnak a demokráciánk megmentéséért. Gyakran találkozunk a megatüntetéseken, együtt vonulunk gyermekeinkkel, szüleinkkel és nagyszüleinkkel, és kitartóak vagyunk, mint a Jom Kippuri háborúban. Csatlakozunk a példátlanul nagyszámú dühös polgárokhoz, akik zászlókkal, táblákkal, sípokkal, dobokkal és hangszórókkal vonulnak az utcára, éjjel-nappal végigsöpörnek a városokon, hidakon és útkereszteződéseken és elzárják az autópályákat. Lefogadom, hogy a világűrből is látható a több mint 700 000 kék-fehér zászlóból álló óceán, Izrael lakosságának 8%-a, és az ellenállás minden héten egyre hevesebbé és feltűnőbbé válik.

Kaliforniához és Tajvanhoz hasonlóan Izraelben is a bevándorló kultúra dominál, amely nagyra értékeli az oktatást, a tudományt és a technológiát. David Ben Gurion, Izrael alapítója és első miniszterelnöke a felsőoktatási rendszert a nemzetgazdaság és a biztonság fölé helyezte. Ragaszkodott a valódi demokráciához, mert megértette, hogy Izrael csak akkor tud megfelelni hatalmas kihívásainak, ha minden állampolgár teljes mértékben elkötelezett a közös célok mellett.

Ezek a nemzeti prioritások mélyen gyökereznek. Jóval Izrael születése előtt, amikor az országnak még áramszolgáltatása sem volt, a világ három legjobb egyetemét hozták létre a mindössze 200 000 fős lakosság kiszolgálására: a Techniont (1924), a Jeruzsálemi Héber Egyetemet (1925) és a Weizmann Tudományos Intézetet (1934). Hogy megértsük, mennyire felháborító volt az egy főre jutó egyetemek száma, 1930-ban az Egyesült Királyságban 19 egyetem szolgált 46 millió lakost.

E hihetetlen úttörők leszármazottai és követői hozták létre a legendás Start-up Nation-t, az izraeli high-tech ipart, és hat kémiai Nobel-díjast termeltek ki. Ez az, amit most veszélyben érzünk, és ez az, aminek a megmentéséért küzdünk.

Számunkra, izraeli tudósok és több millió más állampolgár számára ez a második függetlenségi háború, és ennek megfelelően harcolunk. Lehet, hogy hosszú háború lesz és lehet, hogy elveszítünk egy-két csatát, de végül győzni fogunk; egyszerűen azért, mert a vereség nem opció. Ráadásul ennek a háborúnak a kiindulópontjánál való befejezése már nem elfogadható. A demokráciánknak a korábbinál erősebben kell felemelkednie, biztosítva és védve a belátható jövőt.

Fordította: Garai-Édler Eszter

Az angol cikk forrása: Israeli scientists in defence of democracy | Opinion | Chemistry World

170 éve született Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919). Az évfordulót közös kiállítással ünnepli a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. A festőgéniusz életművének legjelentősebb műveit őrző két közgyűjtemény anyagából összeállított tárlat április 13-án nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban, ahol július 16-ig lesz látható. Ezt követően a Csontváry művészetét átfogóan bemutató közös kiállítás augusztusban nyitja meg kapuit Pécsett, az idén ötvenéves Csontváry Múzeumban. A közös tárlatot itt szintén három hónapig láthatja a közönség. A negyvenöt művet felvonultató kiállítás tisztelgés a magyar festészettörténet egyik legeredetibb és legismertebb alkotója előtt.

A Szépművészeti Múzeumban utoljára hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban volt kiállítás Csontváry műveiből, Pécsett pedig a Csontváry Múzeumban látható alkotások első alkalommal egészülnek ki a fővárosi gyűjteményben őrzött művekkel.

A Szépművészeti Múzeumban most megnyílt kiállításon a két intézmény anyagát néhány magángyűjteményben lévő festmény is gazdagítja. Az Áldozati kő Baalbekben, valamint a Naplemente a Nápolyi-öbölben című művekkel utoljára 1994-ben, a Magyar Nemzeti Galéria Csontváry- kiállításán találkozhatott a közönség. A negyvenöt művet – köztük a csaknem harminc négyzetméteres Baalbeeket és a többi óriásfestményt – felvonultató kiállítás teljes képet nyújt Csontváry fő témáiról, motívumairól és életéről, végigkíséri a művész másfél évtizedes festői pályáját.

A magyar festészet történetének talán legeredetibb és legkülönlegesebb mesterének életművét tudjuk most egyesítve bemutatni – emelete ki dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Erre ez a többszörösen is jubileumi év a legalkalmasabb. A mester 170 éve született, 60 éve volt itt, a Szépművészeti Múzeumban az első nagy bemutatkozása, mely robbanásszerűen terjesztette el kultuszát. Ötven éve nyílt meg a múzeuma Pécsett és a képek láttán majd még felfedezhetünk egy másik évfordulót is. Csontváry 1880-ban hallott egy égi szózatot: „festő leszel, nagyobb, mint Raffaello!” Húsz évet adott magának, hogy ez az idő eljöjjön. Tíz évig patikusként azzal foglalkozott, hogy megteremtse az anyagi biztonságát későbbi utazásaihoz, tanulásához.

Első olajfestményével, a 130 évvel ezelőtt készült, 1893-as Pillangókkal indul a kiállítás, mellette az „iskola előtti tanulmányokként” ismert madárképek aprólékos megfestése és eleven színessége a pályakezdő festő-patikus technikai jártasságát érzékeltetik. Már elmúlt negyvenéves, mikor elkezdett rendszeresen festeni, ám hamar utolérte a korát. Első művei objektív természettanulmányok, majd – ahogy fejlődött – sajátos, naiv expresszionista hangvételhez érkezett. Kortársai nem ismerték el művészetét. Kinevették és gúnyolták. Hagyatéka a művészszakértő véleménye alapján csaknem egy fuvaros kezébe került, és ha nincs egy fiatal, jó szemű építőművész, Gerlóczy Gedeon, vásznaiból ponyvát szabdalnak. Nagyon ritkán láthatók együtt ezek az óriásképek, mert a szállításuk roppant nehéz feladat.

A keretből nem bonthatók ki, feltekerve nem szállíthatók. Ez az első alkalom, hogy a pécsi múzeumban és a Nemzeti Galériában látható képek együtt tekinthetők meg. Most a Szépművészeti Múzeumban először sikerült kihasználni a lehetőséget, hogy ebben a hatalmas csarnokban a képei végre kellő teret és fényt kapjanak, mintha csak ide festette volna őket. Itt olyan új tartalmat nyernek a képek, mely maradandó élményt nyújt mindenkinek. Különleges világa nem sorolható be egyik vagy másik „mozgalomba” festői irányzatba sem, és ez a rendkívüli életmű most egy helyen várja látogatóit. Festményei végigvezetnek világkörüli útján. A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című képén egy kucsmás magyar paraszt, egy bosnyák férfi, egy kalapos európai nő és két tollas kalapot viselő férfi is felbukkan. Figurái szinte a mai nézőt is bevonják a kép mozgalmas világába.

Művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte és meg akarta érteni a természeti jelenségeket. Az élő természet más és más formában ugyan, de megtalálható valamennyi képén. A furcsán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó személyes, egyéni perspektívában. A Magas-Tátra fiatal korától rabul ejtette. A grandiózus Nagy Tarpatak a Tátrában lenyűgöző látványa sok más festőt is megihletett, Csontvárynak ez a harmadik óriási panorámaképe. Elbűvölte az idő- és térbeli dimenziók nagysága: az ezeréves cédrusok, a kolosszális méretek, a hegyek, a vízesések. Mérhetetlen tudásvágy munkált benne: mindent látni, mindent érteni akart, ami elé tárult. Cédrusképei, szimbolikus erejük komplexitása, a nekik tulajdonított erős önvallomásos érték miatt is az életmű legfontosabb alkotásai. Az ő korában meglehetősen elterjedt nézet, az ezeréves cédrusokhoz kapcsolódó magyar őstörténeti hagyomány szerint a cédrusok nemcsak a helyi kultuszokban, hanem az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszottak. A Zarándoklás a cédrusokhoz izgalmasan ötvözi egy elképzelt rituálé szimbolikus telítettségű motívumait a századfordulón megújuló táncművészet új mozdulatformáival is. A kiállítás látogatói Csontváry egyik – számunkra teljesen ismeretlen – új arcával, a gondolataival is megismerkedhetnek. Szerinte „Minden embernek szüksége van szélesebb látókörre, hogy többet lásson (…) szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk, új távlatban új életet találunk.” Ő úgy látta: „E történelmi időkben a szónak nincs hatása, csak a pozitív tudásnak van alapja és a monumentális alkotásoknak van energiája.”

Jól felismerhető harmóniában áll ezekkel a gondolatokkal az 1908-ban készült Mária kútja Názáretben című képe. A festmény a nagy szentföldi képekhez hasonlóan színes és mozgalmas, de rajta már Csontváry alakja is feltűnik. A kútnál tolongó asszonyok között ő az egyetlen férfi, nem vizet visz a kútból, hanem maga tölt inni az állatoknak. A művész – szimbolikusan – éltető vízzel táplálja a világot. Az elmúlt évtizedekben számos monográfia és képértelmező tanulmány gazdagította ismereteinket a legendás festőről. Akár józan rációval, akár a Csontváry-kultusz táplálta szenvedéllyel közeledünk műveihez, mindig oda jutunk, hogy festészete páratlan jelenség a magyar művészet történetében. Ő a legeredetibb magyar festő. Zrínyi kirohanását is másként látta, mit a többiek! Művészete stílusoktól, iskoláktól független maradt, különös élettörténete, látomásos elhívatása, életművének csodával határos megmaradása – mind a személye körüli mítoszteremtésnek szolgált alapul. A századforduló gyermeke volt, akinek alkotásaiban sajátos módon egyesült a romantika univerzális individualizmusa a modernizmus kollektív eszményeket kereső útjaival.

Az utóbbi időszak eseményei úgy látszik felpiszkálták ismerőseim, barátaim érdeklődését, és egyre többen, mondhatni sokan fordulnak hozzám, szerintem meddig folytatható ez? Ki a gazdaságról kérdez, ki a kül -, vagy a belpolitikáról, ki úgy általában a társadalomról.

Ha valaki rövid választ vár, máris elmondom: amíg tűritek. A múltkor már több cikkben kifejtettem, hogy ezt még sokáig fogjátok tűrni, szerintem. Nem a végét látom ennek a kornak, hanem a kezdetét.

A kérdések széles körűek… Mit szólok például, a csúcson lévő inflációhoz. És hogy-hogy a nép beszopja, hogy ezt a szankciók csinálják. Mások a külkapcsolatok teljes csődjét kérdik, hogy néz ki ez messziről…, hogy már csak a különféle Isztániákban fogadják a magyar vezetőket. (Igaz, ott érzik otthon magukat, és ott szólítják testvéremnek a diktátorokat). Azután, hogy meddig tartható az egészségügy ezen állapota, az oktatás szétesése, a szegénység, az ország lecsúszása. Kérdeznek még a romák helyzetéről, és hogy GDP-ben már csak Bulgária nem előzött be bennünket (a kanyarban), hogy a magyar az egyik legboldogtalanabb nép a világon, hogy demokrácia indexünk a világon 70-ik helyezésig elég, korrupcióban viszont bajnokok vagyunk.

Szoktam mondani ezekre, hogy nem szeretek beleszólni, és nem a trollok miatt. Az igaz, hogy amikor (már sokszor) leírtam a véleményemet, sokan erre azt ‘válaszolják’, általában névtelen, arctalan trollok, hogy te külföldön laksz, messze, fogd be a pofád. (Meg Kanadában vagy, onnan könnyű, meg hogy szereztél ingyen hat diplomát itthon aztán leléptél, így egyszerű, stb.) Mások, a még színvonalasabb trollok is, azt szoktak beírni, hogy ne hátrafelé köpködj, inkább felfelé, és állj alá. Nem szoktam köpködni sehová, de az kétségtelen, az ilyen beszólások nagyon elősegítik a fenti problémák magyarázatát, de még megoldását is.

Most hagyjuk, hogy Orbán és tisztelt követői mondják úton útfélen, hogy a külföldi magyarság ugyanúgy része a nemzetnek, mint aki otthon lakik, mert tudjuk, hogy ez csak addig érvényes, amíg csendesen szavazunk az ő oldalukon, vagy hangosan beállunk a papagáj kommandóba. Viszont annak idején, mikor először találkoztam (az akkor még fiatal és demokrata) Orbánnal, akkor ő is szorgalmazta, hogy hozzunk segítséget, Kanadából és máshonnan is, hogy átvehessék a demokratikus módszereket.

Akkor még ellenzékben volt, és meglátogatott a torontói városházának irodámban, ahol az Urbanisztikai Intézet nemzetközi programjait vezettem.

Ennek nyomán a következő években szereztem egy rahedli pénzt a kanadai kormánytól – sőt a Világbank, az ENSZ, meg az OECD, és több szponzor is beszállt a támogatók közé, ki is hozattunk jó kétszáz magyar szakembert Kanadába képzésre, és sok kanadai ment haza intézményeknél dolgozni, ahol pl. komputeres rendszerek használatát, környezetvédelmi előtanulmányok készítését, a lakosság bevonásával elvégzendő stratégiai tervezést stb. tanultak. ENSZ nagydíjat is nyertünk ezekkel a projektekkel, és már OV miniszterelnöksége alatt terjesztettek be engem egy Tiszti-keresztre, amit egyébként a magyar demokrácia fejlesztéséért kaptam meg később. Szóval méltányolta a munkánkat, amit majd két évtizedig csináltunk.

Namármost, azóta nem a demokratikus kormányzás alapelvei változtak, meg, nem is a bolygónk helyzete lett sokkal jobb, se politikailag se környezetileg, pláne nem urbanisztikailag. Az otthoni helyzet változott, a fiatal demokratákból öreg despoták lettek, a lakossági részvételből meg hááát – na jó, ezt kár volt említeni… és a fiatalos lendület, vitaszellem átfordult titkolózásba és hazudozásba.

Ezek az urak es hölgyek, akik trollkodnak egyes írások után (nem csak az enyémek, mindenkié érdekli őket, akik nem a mostani vonalat követik), magától értetődőnek tartják, hogy az orbáni út helyes, és csakis ez a helyes. Ha megint 180 fokot fordulna, akkor is ezt mondanák, mert ez egy szekta lett, hívőkkel. Vita nincs, tények sem, itt hit van.

Másrészt nekik tök mindegy, hogy külföldről vagy belföldről érkezik kritika, mert azok mind hülyék és hazaárulók, meg dollárbaloldal…. meg Soros meg Gyurcsány, ja meg Brüsszel meg rothadó nyugat meg Amerika a fő bűnös. Most azt is hagyjuk, hogy nekem aztán nemigen van közöm a baloldalhoz, se otthon se itt. Mindig is a kapitalizmus, a szabad verseny, a demokrácia eszméit hirdettem a világ minden részén. Megszöktem a Kádár-rendszerből, és nem azért, mert bármilyen szimpátiám is lett volna azzal a rendszerrel.

Viszont ami most folyik otthon, az kísértetiesen hasonlít arra a központosított, titkosított, hazudozó, propagandára épülő, elnyomó, minden szempontból kizárólagos hatalomra, az átkosra. Ennek megvan a gazdasági „eredménye” is, a lecsúszás. Merthogy a demokrácia és a jólét az többnyire együtt jár. Egyrészt, mert a magánszektor mindig jobb menedzser és tulajdonos, mint az állam, másrészt, mert a plurazimus és viták viszik előre a dolgokat.

Köztudott tétel, (elsőben tanítottuk), hogy a legtöbb információ tartalma a hibáknak és a bukásnak van. Sikerekből is lehet sokat tanulni, (követendő példák), de sokkal többet egy negatív eseményből. Nem beszélve arról, hogy mások hibájából tanulni mennyire olcsóbb, mint a sajátjainkból.

Így aztán a központosítás, (pl. az önkormányzatiság leépítése, a kórházak, iskolák es sok minden más centralizációja) csak bukással es veszteségekkel járhat egy nyílt, sok pólusú és vitákra épülő rendszerrel szemben.

Szóval az első viszont-kérdésem ez ügyben az lenne, hogy mitől jó ez az irány? Jó, megvédjük a magyar érdekeket, meg nekünk Magyarország az első, ja meg a béke. Béketábor, vagyis bocs, azok Kádárék voltak, most békepártiak vagyunk. (Mások nem azok).

Szóval ezt értem. Kreálunk egy részben valós témákra támaszkodó fiktív problémát, (vagy többet), amikre egyrészt rá lehet kenni a bajokat, másrészt meg ezektől véd meg bennünket a hős vezetőnk, az Istencsászár, ezért csak rá szavazunk. Ezt fedezzük egy mindenre kiható együgyű propagandával, és a más hangok elnyomásával, így az emberek a lényegről sosem hallanak, amit meg hallanak az mind vagy a hazaárulók szapulása, vagy a saját politikánk dicsőítése címszó alatt történik.

Mi ebben a jó? Mármint nem Orbánnak, hanem az országnak. Mi ebben a magyar érdek?

Adatokkal nehéz lenne bármit is alátámasztani. Egy jó évtized alatt régióbéli éllovasból lettünk sereghajtók. Semmilyen mutató nincs, (egyetlen egyet sem találtam, kivéve a munkanélküliséget, amiről később), amiben a kormány jó teljesítményére lehetne rámutatni. Ma már Bulgáriával vetekszünk az EU utolsó helyéért. Mindenki tudja, mennyit ér a fizetése, mihelyt kilép az országból. A covid halottak számában a világ élvonalába sikerült kerülnünk, úgy, hogy majd tízszer annyi lélegeztető gépet vettünk arányosan, mint az USA, és legalább tízszeres egységáron. (Most a minőségükről ne beszéljünk – elég, ha megemlítem, hogy az egyik amerikai, a másik kínai).

Aztán pillanatok alatt kétszer akkora lett az infláció otthon, mint az EU átlag (már 19’-ben így volt), a mostani infláció meg háromszorosa az európai átlagnak. Erre először azt mondták, hogy háborús infláció. Majd az Istencsászár bedobta, hogy szankciós infláció, másnaptól mindenki ezt harsogta. Ez igen vicces, főleg így parancsra, egyik percről a másikra. Igaz, hogy háború sem volt, nemhogy szankció, mikor az árstopokat bedobták, amik tovább emelték az árakat.

Az egészségügy szétesőben. Nem reprezentatív, de otthoni ismeretségi körömben 6 eset volt mostanában, ahol súlyos, életbe vágó betegség előfordult, és mindegyikben milliónál nagyobb összeget kellett összekaparni a családnak, hogy a szükséges vizsgálatokat elvégezzék fizetősen, mert államiban látható sem volt a várólista vége.

Egy hetedik ismerős államiban csináltatott CT-t, és két hónapja nem tudja az eredményét.

Különben a most kijött statisztika is hazánknak adja az első helyezést a rák miatti halálozásokban az egész kontinensen.

Hasonlókat írhatnék az oktatásra is. Nem folytatom, pedig ezt a területet, (mint volt tanár es egyetemi oktató) sokkal jobban ismerem. Egy tanár ezer dollárt vagy eurot sem keres legtöbbször, és egy kezdő egyetemi oktató meg még kevesebbet.

Reggelig lehetne sorolni a szociális problémákat, és hogy lettek ezek egyre rosszabbak az elmúlt években. A cigányok felzárkóztatására szánt pénzt is ellopták a vezetők és nyomozás sincs. (A romák lélekszáma 400 ezer volt a 80-as években, amikor én leléptem… ma 1 millió fölött van, és a szegénységi ráta közöttük ugyanolyan magas. Magyarul, semmi nem történt a rendszerváltás óta sem, csak éppen akkor a 10.4 millió lakosból volt vagy 300 ezer a szegénységi küszöb alatt, – 3% -, ma a 9.6 millióból van vagy 750 ezer roma honfitársunk szegénységben – az összlakosság majd 8%-a. Lát valaki felzárkóztatást?)

Ahogy említettem, a munkanélküliség az egyedüli jó mutató, de az új állások között igen elterjedt az alacsony hozzáadott értékű. Gondoljunk bele: hazánk 2008-ban, a nagy válság előtt, előállított 158 milliárd USD GDP-t (akkori dollárban). 2020-ban a GDP 157 milliárd dollár volt (szintén akkori dollárban). Közben teremtettünk 800 ezer munkahelyet. Tehát majd egy millióval több ember állított elő ‘08-ban ugyanannyi dollárt, mint ’20-ban. Mit mond ez a termelékenységről? És a hozzáadott értékről?

A példa végére hadd jegyezzem meg, hogy 2008-ban 158 milliárd dollár annyit ért, mint ma 214 – tehát ha a 2023-as GDP 214 milliárd USD lenne, akkor egyezne meg a 2008-assal, valós éréken. Viszont az idei GDP maximum az 185 milliárd lesz, tehát mai áron számítva vagy 30 milliárd dollárral kevesebbet ér a világpiacon, mint a 15 évvel ezelőtti. És mindezt majd egy millió alkalmazottal többen értük el.

Szóval a kérdés, ez mitől jó? Mitől jó ez az irány? Ez a magyar érdek? Aztán a politika, nézzük abban mi a jó?

Nagyrészt Toporzékolási és Vétóügyi miniszterünk jóvoltából az utóbbi pár évben teljesen megutáltattuk magunkat a világban, egy olyan undorító külpolitikának nevezett cirkusszal, amit már csak azok tudnak tolerálni, akikhez külföldön is elér az orbáni egybites propaganda és ebből informálódnak.

Orbán azt mondja, hogy mi magyarok nem azt néztük, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, hanem hogy mi a történelem magyar oldalán állunk. Az ilyen kijelentések miatt azonnali távozásra szólítják fel bármelyik európai országban a vezetőt, még a saját párttársai is.

Akkorát bukna, mint a csuklyáspatkány a látványpékség küszöbén.

Mert egy ország vezetője ilyet meg Afrikában sem mondhat. Tudniillik ez teljesen figyelmen kívül hagyja a morális és erkölcsi mértékeket, nem beszélve a jogról. Hogy lehet a magyar oldalt szembe állítani a jó oldallal? Ezen az elven lehet helyeselni a 200 ezer szerencsétlen Don-kanyarba küldését? Vagy a 460 ezer zsidó halálba küldését? Mert akkor állítólag az volt a magyar érdek, hogy hátha visszaszerezzük az elvesztett területeinket? Állítólag ezért a reményért állt

Horthy hadba a rossz es vesztes oldalon. (És a rossz nem azért rossz, mert vesztes, ha ne adj Isten győztek volna, akkor is rossz oldal lenne. Ezt egy országvezetőnek tudnia kell, nyilván tudja is).

Hasonlóképpen, ma milyen magyar érdek kívánja azt, hogy ne a demokrácia, a szabadság oldalára álljunk, ráadásul úgy, hogy papíron ide is tartozunk? Ma nincs az Istencsászár mögött a nagy Szovjetunió, ami ránk kényszerítette a rendszert, vagy mint régebben a nácik tankjai. Ennek az egésznek egy magyarázata van: ez a propaganda Orbán hatalomban maradását szolgálja, semmi mást. Ez nem magyar érdek, ez Orbán érdeke. Ezzel vonja el a figyelmet a rengeteg problémáról, (másra keni ezeket, es a propaganda ezekről egyébként sem beszél).

Világvégét vizionál, hogy ő lehessen a megmentő, mert ki az a hülye, aki ilyen helyzetben bizonytalanságot választja?

Az egész rabló- meg maffia-rendszer ezt szolgálja… ha az ország az ő nevükön van, akkor tök mindegy, ki venné át a hatalmat, úgyis semmi perc alatt bukik meg…

Ma hazánk az egyedüli az EU-ban, amely akadályozza egyik fő szövetségesünk tagságát egy másik olyan szervezetben, aminek szintén tagjai vagyunk. Nyilván ez Putyin elvtársnak és Erdogan testvérnek tetszik, de komolyan ez a magyar érdek? Ma Magyarország az egyedüli ebben a szövetségben, amely akadályozza, és nem segíti, hogy Ukrajna sikeresen védje magát az agresszorral szemben.

Ma Magyarország úgy néz ki a távolból, mint egy hülye gyerek, aki az iskola udvarán összevissza hadonászik, válogatás nélkül mindenfelé. Aztán miután minden osztálytársát megbántotta, megsértette vagy orrba
vágta, felrobbantja a szertárat, majd odaszarik a tanár asztalára.

Utána meg indoklásképp azt mondja, hogy azt hitte őt bántani akarják, és ez volt az érdeke. Vagyis ő csak magát védte.

Ez a magyar érdek?

Tehát a válaszom kérdésetekre, meddig folyhat ez, egyszerű: ameddig hagyjátok.

Az ismert tanítás szerint az emberek 4 esetben hajlandók változni és változtatni. Az egyik, ha láttak eleget ahhoz, hogy inspirálva legyenek a változásra. Ezért kell a primitív propaganda gépezet… igy sosem fognak látni eleget. Második, ha eleget tanultak ahhoz, hogy akarjanak változtatni. Erre van az oktatás lezüllesztése.

Harmadik, amikor elég erősek lesznek ahhoz, hogy változtassanak. Erre vannak az összeszerelő üzemek és nem a tudás (hanem munka) alapú társadalom. Europában (Bulgária után) itt legalacsonyabb a bérek, alig léteznek szakszervezetek, szétszabdalt a társadalom, s ez tetézi a szolidaritás teljes hiánya.

Végül, a negyedik, akkor fognak változtatni, ha eléggé fáj nekik, és úgy érzik, hogy muszáj tenni.

Nemrégiben írtam a hűtő es a televízió versenyéről egy másik írásban. Hogy a polgár nézi a tévét, nyomják a propagandát, milyen jó neki, aztán kinyitja a hűtőt, hogy na jó vacsorázzunk, és a két élmény alapján eldönti, kinek van igaza. Tényleg olyan jól élünk-e.

Otthon ma, ez biztos, egyéni szinten érzékelik az emberek, hogy ez az irány nem jó, (kétharmad ezt mondja), de az elégedetlenség társadalmi szinten nem tud érvényesülni. Így van ez annak ellenére, hogy minden adat, minden tény egyértelműen azt mutatja, hogy Magyarország ismételten a történelem rossz oldalán van, és az orbáni magyar oldal az megint nem a jó oldal.

Miért? Először is, vagy nincs többségben az európai gondolkodás, vagy ha igen, akkor a többség nem tud ennek érvényt szerezni. A rendszerváltás óta nem terjedt el az igazi kapitalizmus, nincs igazi verseny, (sem véleményekben, sem gazdaságban). Az emberek hagyták országukat kiírni az európai közösségből, a kontinens peremen vagyunk, és tagadjuk a közösség legfőbb értékeit. Toporzékolásilag nagyon aktív es kiváló miniszterünk naponta szidja a szövetségeseinket, amíg semmi problémát nem talál az agresszív támadónál, az egypártrendszeres kínai testvérnél, s otthon érzi magát a Türk testvéri diktatúráknál. Ez az irány érvényesül a napi gondolkodásban, a propaganda eredményeként.

Másodszor, nincs alternatíva, mivel a rendszer elnyomja a más hangokat, és a propaganda azonnal lejárat mindenkit, aki éppen egy hajszállal kiemelkedőben van a másik oldalon.

Harmadszor, nincs szolidaritás. Magyarország a világon az egyik legbizalmatlanabb ország. Amikor megkérdezték őket, mennyire bíznak az intézményekben, és a társadalom többi tagjában. (Szakmailag ezt a társadalmi tőke igen alacsony szintjének nevezik). Erről meg vita is alig folyik, pedig alapvető dolog. (Lásd, milyen hatékonyan működik az ország, mennyi időbe telik egy bírósági ítélet, egy nyugdíj elintézése, de ott van az egészségügyi várólisták hossza,vagy az oktatás hatékonysága).

Negyedszer, van kiskapu. Hazánk mindig is a kiskapuk országa volt. Mindent el lehet intézni okosban. Ráadásul most ott van egy tárva hagyott kiskapu: el lehet menni az országból.

Ötödször, a megosztottság miatt az emberek úgy érzik, hogy ők ilyen szerencsétlenek, de mások jobban élnek.

Végül, az apátia.

Szóval én úgy látom, hogy sokáig fog ez menni – mert sokáig fogjatok ezt még hagyni. A vonat rég elment, ami most folyik az túl kevés, s túl későn történik.

Én úgy látom, hogy egy 2-3 milliós szekta tartja túszként az országot, a többi 5-6 millió szavazóval együtt. Mert nincs összefogás, mert nincs ellenzék, mert nincs józan ész. Pont úgy látom, ahogy József Attila fogalmazta meg, „hogy teljes valóságfogyatkozás van Magyarországon.”

Bárcsak nagyot tévednék. Rajtatok múlik.

Frank Tibor

A szerző kanadai magyar matematikus, közgazdász, üzletember.

Illusztráció: Gerry Juwono

Milyen könnyű azt mondani, hogy “ismerek” valakit. Mégis, minél jobban megismerjük egymást, annál inkább rájövünk, hogy az emberi lények örökké kibontakozó rejtélyek. Így van ez a hitünkkel is. Minden vasárnap úgy mondjuk el a hitvallást, mintha valóban értenénk a szavakat, amelyeket mondunk. Alkalmanként még figyelünk is rájuk. Ma Pétert halljuk, amint hitvallást hirdet, amelyben leírja Jézus életét, halálát és feltámadását. Péter Kornéliuszhoz és házanépéhez szólt, nem zsidó emberekhez, akik már Isten Lelkét követték, készen arra, hogy oda menjenek, ahová a Lélek vezet.

Azzal, hogy Lukács az Apostolok Cselekedeteinek körülbelül a felénél elmondja Kornéliusz történetét, arra utal, hogy a feltámadásba vetett hit nem egyszeri esemény, hanem folyamat. Ez a felismerés segít nekünk, amikor János “az első napról” szóló többrétegű beszámolóját olvassuk.

János úgy nyitja ezt a történetet, mint az új teremtés kezdetét: “A hét első napján … amikor még sötét volt”. Ez a leírás óriási csodálatot ébreszt a magdalai Mária iránt, mint aki képes volt szembenézni a sötétséggel és a káosszal, ha nem is reménykedve, de legalábbis kész volt tisztelni és siratni azt, ami volt. Ellentétben a tanítványokkal, akik eltűntek a nyilvánosság elől, ő hajlandó volt nyilvánosan szembenézni az ürességgel.

Aztán az üresség érthetetlen szakadékká robbant: a sír megzavarodott, a halál birodalma megzavarodott. Az egyetlen lehetséges magyarázat – valaki ellopta a testet. Nem maradt más hátra, mint megkeresni a bujdosó barátait. Közölte az elképzelhetetlen igazságot, ahogyan ő értette: “Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették”. (“Letették” a szó szerinti fordítása a “tették” szónak.) Amikor Péter és a többi tanítvány követte Mária példáját, és a sírhoz mentek, a rájuk váró jelenet egyáltalán nem hasonlított egy sírrablásra. Ki lopna el egy holttestet, és venné le először a sírköpenyeket? Mindez arra utal, hogy Jézus halála semmiben sem hasonlított ahhoz a halálhoz, amit ők értettek.

A mai evangélium rejtélyesen végződik. Egyrészt az evangélista azt mondja, hogy a másik tanítvány “látta és hitt”. Másrészt az utolsó dolog, amit hallunk, hogy “még nem értették meg az Írást, hogy fel kellett támadnia a halálból”. Amikor azt kérdezzük, hogy “melyik volt az?”, talán a legjobb válasz a “mindkettő”.

Amikor Jézus először szólal meg János evangéliumában, azt kérdezi: “Mit kerestek?”. Amikor a megdöbbent tanítványok azt felelik, hogy tudni szeretnék, hol lakik, azt válaszolja: “Jöjjetek és lássátok”. Az egész evangélium során a tanítványok megpróbálják megérteni, hogy ki is Jézus; bár folyamatosan melléfognak, mégis vele maradnak, és fokozatosan gyarapodnak a tudásukban. Az első napon, miután minden reményük szertefoszlott, a tanítványok szembesültek a misztériummal. A legjobb, amit tehettek, hogy hittek a misztériumban, megnyíltak a reménynek, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek a keresztre feszítés után gondolták. Akkor is hittek, amikor nem értették.

A húsvétvasárnapi fő liturgiához jobb történetet várnánk. De ez volt a húsvéti vigília műve, a liturgikus felvonulások legkitűnőbbike, amely végigvezet minket az üdvösségtörténeten a teremtéstől Krisztus feltámadásáig. Tegnap este hallottuk az igehirdetést, ma pedig megkezdjük a húsvéti időszak örömteli zarándoklatát, amely apránként mozgat bennünket, nemcsak a hitre, hanem arra is, hogy jobban megértsük, mit jelent ez az ünnep az életünk számára.

Talán a húsvétvasárnap megünneplésének egyik gyakorlata lehet, ha meghallgatjuk a mai szekvencia zenei előadását, egy ősi dicsőítő himnuszt, amely arra hívja Magdalai Máriát, hogy mesélje el a történetet az ő tapasztalataiból. Ha latinul hallgatjuk, először talán a szekvencia fordítására pillantunk, de aztán hagyjuk, hogy a zene magával ragadjon bennünket egy olyan szépség megbecsülésébe, amelyet nem tudunk teljesen felfogni. Ez a következő lépésre való felkészülés.

A YouTube és a reneszánsz zene előtti korban Szent Pál arra bátorította a kolosszeieket, hogy hagyják, hogy a húsvéti hit áthassa őket és a szemléletüket. Ma Pál arra hív minket, hogy engedjük, hogy a feltámadt Úrba vetett hit orientálja életünket. Felhívása, hogy “azt keressük, ami fent van”, nem arra szólít fel, hogy hagyjuk el ezt az életet, hanem arra, hogy higgyük el, hogy Krisztus és az ő feltámadása megmutatta, hogy minden az Istennel való egyesülésre irányul. Ez az a misztérium, amelyet ismerünk és igyekszünk megérteni.

Legtöbben azt mondanánk, hogy tudjuk, mit jelent a húsvét. A mai liturgia egy kicsit több alázatra hív bennünket Isten mindig új teremtésével kapcsolatban. Ma csatlakozzunk Máriához és a tanítványokhoz, akik olyan szilárdan hittek, hogy el tudták fogadni, hogy nem értették. Ne feledjük, a ma kezdődő húsvéti ünnep 50 napig tart.

Mary M. McGlone

A Nagyhét folyamán arra hívnak bennünket, hogy tartsuk szemünket Jézuson, amint végigjárja azt az utat, amely a Golgotára és a kereszthalálhoz vezet. Amikor az 1950-es években nőttem fel, a prédikátorok azt hangsúlyozták, hogy Krisztus a mi bűneinkért halt meg. A bűneink – bármilyen bűn – annyira sértőek voltak, hogy Jézus szenvedése és halála kellett ahhoz, hogy kiegyenlítse a mérleget, hogy kiengesztelje a bűneinket.

Ez a teológia a bűneink miatti bűntudat és bánat érzéséhez vezetett. Ami ennél is fontosabb, nagy megbecsüléshez és szeretethez vezetett Jézus iránt, aki hajlandó volt meghalni értünk.

Ennek a megközelítésnek az volt a veszélye, ha túlságosan leegyszerűsítettük, hogy az Atya Istent nagyon bosszúállónak tüntette fel. Nem bocsátott volna meg nekünk, hacsak a fia nem szenvedett és halt meg értünk. Ez nem úgy hangzik, mint az az apa, akit Jézus a tékozló fiú példázatában leírt.

Jézus soha nem úgy mutatja be az apját, mint egy bosszúálló bírót, aki csak a fia szenvedésével és halálával elégedhet meg. Jézus inkább azt mondja nekünk, hogy az apja szerető, könyörületes és megbocsátó. Jézus azt mondja nekünk, hogy az apja nem akar bosszút, hanem csak azt, hogy az ő szeretetére úgy válaszoljunk, hogy testvérekként szeretjük egymást. Jézus megment minket azzal, hogy megtestesíti Isten hozzánk való hűségét, még a kereszthalálig is.

Egy árnyaltabb teológia ezért Jézus szenvedését és halálát nem a bűneinkért való fizetségnek tekinti, hanem az Atyától kapott küldetése iránti elkötelezettségének következményének – a szeretet és igazságosság hirdetésének a világban. Jézus azért halt meg, hogy jobbá tegye a világot. Túl sokan, különösen a vallási és politikai vezetők, elutasították az üzenetét, és úgy tekintettek rá, mint ami veszélyezteti a világban elfoglalt helyüket. A római hatóságok és zsidó kollaboránsaik összefogtak, hogy megszabaduljanak a pozíciójukat fenyegető veszélytől.

Ha Jézus életét ebben a fényben látjuk, akkor láthatjuk, hogy a nagyhét nem csak egy hét az évben. Sokkal inkább emberek millióinak mindennapi élete világszerte, akik azért szenvednek, mert lelkiismeretük azt mondja nekik, hogy olyan módon éljenek és dolgozzanak, amit a politikai és vallási hatóságok kifogásolhatónak találnak. Jézushoz hasonlóan ők is szenvednek és meghalnak az igazságosság, a szabadság, a béke és a szeretet iránti elkötelezettségük miatt.

Ezt látjuk az antiszemitizmus jelentős növekedésében Amerikában és világszerte. Az antiszemitizmus az egyik legnagyobb keresztény eretnekség és bűn, mert magában foglalja a zsidó Jézus és legközelebbi rokonai iránti gyűlöletet.

Látjuk ezt a keresztények, más hívők és hitetlenek elleni támadásokban is, akiket üldöznek azért, amit hisznek vagy nem hisznek. Kínában és Indiában keresztények, Indiában és Mianmarban muszlimok, Iránban és Szaúd-Arábiában vallási ellenzékiek, és túl sok országban lelkiismeretes emberek szenvednek a hitükért.

De nem csak a hívők szenvednek azért, mert követik lelkiismeretüket és vállalják az igazságosság küldetését. Újságírók ezreit zaklatják, üldözik, letartóztatják és megölik, mert prófétai hangon szólalnak fel az igazságtalanság, a korrupció és a zsarnokság ellen. Jézushoz hasonlóan őket is megtámadják azért, amit mondanak. Azért támadják őket, mert megvédik a szegényeket és az elnyomottakat az igazságtalan uralkodókkal és rendszerekkel szemben.

A Nagyhét arra emlékeztet bennünket, hogy a katonák hogyan tartóztatták le és kínozták meg Jézust. Túl gyakran használják azokat, akiknek a békét kellene védeniük, az elnyomás eszközeként. Az ártatlanokat letartóztatják, a rendőri erőszakot elnézik, a hatalmasokat pedig védik.

A nagyhéten arra emlékezünk, hogy Jézus hogyan evett egy utolsó vacsorát a barátaival. Boldogan élvezték a jelenlétét, amikor a dolgok jól mentek, de elmenekültek, amikor jött a baj. Túl gyakran mi is elhagyjuk azokat, akiket üldöznek, akiket letartóztatnak. Ahelyett, hogy arra összpontosítanánk, ami a világban történik, Péterhez hasonlóan elalszunk. A Nagyhét arra való, hogy emlékezzünk arra, hogy amit Jézus elszenvedett, az ma is zajlik a világunkban.

Ahogy Ferenc pápa mondta pálmavasárnapi homíliájában: “Krisztus az elhagyatottságában arra ösztönöz minket, hogy keressük őt és szeressük őt és azokat, akik maguk is elhagyatottak. Mert bennük nemcsak a szükséget szenvedő embereket látjuk, hanem magát Jézust is elhagyatottnak”.

Thomas Reese, SJ

Az idei Nagyhét folyamán a katolikus gyülekezetek a Máté és János evangéliumából vett passiótörténetet fogják hallani, és néhány esetben el is játsszák.

A Máté 27,25 egyedülálló módon ábrázolja a zsidó csőcseléket, amint azt kiáltja: “Az ő vére rajtunk és gyermekeinken száradjon!”. Ez a mondat volt az alapja annak a későbbi – a keresztények és vezetőik körében évszázadokon át elterjedt – elképzelésnek, hogy a zsidókat minden időben és helyen Isten megátkozta, és arra küldte, hogy erőtlenül vándoroljanak a nemzetek között.

János evangéliumának jellegzetessége, hogy gyakran használja kollektíven a “zsidók” kifejezést, mint Jézus engesztelhetetlen ellenségei, és ezzel olyan dualizmust állított fel, amely lehetővé tette a keresztények számára, hogy a zsidókat a sötétség és a gonoszság szimbólumává tegyék. A szenvedéstörténetben “a zsidók” kijelentik: “Nekünk törvényünk van, és e törvény szerint meg kell halnia, mert azt állította, hogy ő Isten Fia” (János 19:7).

A történelem azt mutatja, hogy útmutatás nélkül a keresztények könnyen a zsidókkal szembeni harag és ellenségeskedés igazolásaként olvassák az ilyen szövegeket. Ennek az az oka, hogy az evangéliumokat történelmi események szemtanúi leiratának feltételezik, nem pedig a feltámadásba vetett hit által vezérelt elbeszéléseknek. A fundamentalistákkal ellentétben, akik “nem veszik figyelembe az evangéliumi hagyomány fejlődését, hanem naivan összekeverik e hagyomány végső szakaszát (amit az evangélisták leírtak) a kezdeti (a történelmi Jézus szavai és tettei) szakaszával, a vatikáni bizottságok arra utasították a katolikusokat, hogy az evangéliumok “tükrözhetik a keresztény-zsidó kapcsolatokat jóval Jézus kora után”.

Az evangéliumok évtizedekkel a keresztre feszítés után íródtak, és egy olyan időszakban keletkeztek, amikor a hívők olyan állításokat tettek Jézus isteni státuszáról, amelyek sok zsidót nem győztek meg. Ezek az érvek alakították Jézus szenvedéstörténeteinek evangéliumi elbeszéléseit, hozzájárulva ahhoz, hogy a zsidó ellenfelek dühös portréi ne Jézus, hanem az evangéliumírók saját korában szülessenek.

Vajon hány katolikus van tisztában az evangéliumok e bonyolult történetével? Szerencsére 2024-től kezdődően a misekönyvekben János szenvedéstörténetének szövege előtt azonnal megjelenik egy megjegyzés, amely a II. vatikáni zsinat Nostra Aetate című nyilatkozatán alapul:

“A Krisztus szenvedése során elkövetett bűnöket sem az igehirdetésben, sem a katekézisben nem lehet válogatás nélkül az akkori zsidókra, sem a mai zsidókra hárítani. A zsidó népre nem szabad úgy hivatkozni, mintha elvetett vagy átkozott lenne, mintha ez a nézet a Szentírásból következne.”

E jegyzet elhelyezése közvetlenül János passiójának szövege előtt előrelépés a korábbi jegyzetekhez képest, amelyeket kevésbé lehetett észrevenni, mivel a misekönyvek borítójában voltak elhelyezve.

De van egy nagyobb probléma is. Az a mód, ahogyan az evangéliumi szerzők Krisztus szenvedéstörténetét elbeszélték, az évszázadok során beágyazta a keresztény vallásos képzeletbe azt a bináris elképzelést, hogy a “judaizmus” és a “kereszténység” egzisztenciálisan ellentétes egymással.

Ez nyilvánvaló egy 1938-ban XI. Pius pápa számára készült enciklika tervezetéből, akinek halála miatt a kezdeményezés meghiúsult: “A Messiásnak saját népe általi elutasítása következtében … a zsidó népnek a kereszténységgel szembeni történelmi ellenségeskedését találjuk, ami örökös feszültséget teremt zsidó és pogány között, amelyet az idő múlása soha nem csökkentett”.

Az ilyen “ellentétes képzelettel” operáló keresztények nehezen tudják elképzelni Jézust úgy, mint aki zsidó módon élt. Egyfajta “zsidótlanítási” folyamat zajlik, ahogyan az amerikai püspökök fogalmaztak 1975-ben a katolikus-zsidó kapcsolatokról szóló nyilatkozatukban. A legveszélyesebb formájában az eredmény a nácik árja Jézusa. De kevésbé szélsőségesen, bizonyos evangéliumi szakaszok ellenzéki szemüvegen keresztül olvashatók, mintha Jézus a zsidóságon kívülálló lenne, nem pedig a Tórának és annak helyes értelmezésének elkötelezett zsidó.

Az ellenzéki képzeletű keresztények hajlamosak lehetnek arra, hogy Jézus tanításait szembeállítsák bizonyos ószövetségi szövegekkel, amelyek Istent haragosnak vagy büntetőnek ábrázolják, figyelmen kívül hagyva azokat a rendkívül sok verset, amelyek összefoglalják Izrael tapasztalatát Istenről, aki “irgalmas és kegyelmes, lassú a haragra, és bővelkedik állhatatos szeretetben és hűségben” (2 Mózes 34:6). Hajlamosak figyelmen kívül hagyni az újszövetségi utalásokat is a büntető Istenre, mint például a Jelenések 20. fejezetét. Azok, akik ilyen ellentéteket állítanak fel, anélkül, hogy tudatában lennének ennek, a marcionizmus egy formáját mutatják, egy ősi eretnekséget, amely azt állította, hogy az Ószövetség istensége nem a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott szeretet Istene.

A nagyhét folyamán azok a keresztények, akik a judaizmust és a kereszténységet ellentétesnek képzelik el, úgy olvassák vagy hallják az evangéliumi szenvedéstörténeteket, hogy a zsidó alakok szerepét hangsúlyozzák, és a keresztre feszítés alapvetően római jellegét minimalizálják. A passióelbeszélések egyes változatai például úgy jellemzik a zsidó vallási vezetőket, mint akik “gyanakodva” figyelik Jézust, és az “ellenkezést” emelik ki Jézus halálának okaként.

A “vallási vezetők” kifejezés automatikusan és ahistorikusan áthelyezi a felelősséget a rómaiakról a zsidó alakokra. Azzal, hogy a zsidó vezetőket nem pontosítja, mint papokat, farizeusokat, heródesieket vagy rómaiellenes agitátorokat (akik közül néhányan ellenezték Jézust, néhányan pedig csodálták őt), ez a megfogalmazás a judaizmus egészét bevonja. Emellett fenntartja a Tóra zsidó betartásának keresztény karikatúráját, és Jézust úgy állítja be, mint aki alapvetően szemben áll vele.

Mindazonáltal bizonyos történelmi tények lehetetlenné teszik, hogy Jézus kivégzését túlnyomórészt “vallási” és így “zsidó” ügynek tekintsük. Először is, nem lehet azt mondani, hogy “a zsidók” bármilyen okból “elutasították” volna Jézust, mert a legtöbb zsidó soha nem hallott róla, amikor kivégezték; kétszer annyi zsidó élt akkoriban a bibliai Izrael földjén kívül, mint azon belül.

Másodszor, Jézust a páska-ünnep idején végezték ki, amikor a Földközi-tenger környékéről a zsidók Jeruzsálembe áramlottak, hogy az idegen rabszolgaságból való szabadulást ünnepeljék. A római csapatok brutálisan elfojtották az uralmukkal szembeni ellenállás minden jelét, amely jellemzően az ünnep alatt tört ki.

Harmadszor, a római erők idővel zsidók tízezreit feszítették keresztre, hogy megrémítsék a népet és leverjék a lázadást. Jézus kivégzése szörnyű rutinszerű volt, valójában rövidebb, mint a legtöbb keresztre feszítés. Az, hogy Jézust nyilvánosan megkínozták, és nem csendben végezték ki, azt mutatja, hogy a rómaiak számára csak egy újabb zsidó volt, akivel példát statuálhattak.

Negyedszer, a jeruzsálemi templom főpapja Pontius Pilátus tetszése szerint töltötte be ezt a szerepet. Pilátust Róma végül leváltotta, miután több száz szamaritánust lemészároltatott, míg a főpap félelmei, hogy a rómaiak végül lerombolják a Templomot (lásd János 11:48-50), 40 évvel később váltak valóra.

A lényeg az, hogy az az érdemdús katolikus tanítás, miszerint “ami [Jézus] szenvedésénél történt, nem róható fel különbségtétel nélkül az akkor élő összes zsidónak, sem a mai zsidóknak”, önmagában nem sokat tesz az ellenzéki képzelet ártalmas hatásának ellensúlyozására. Ha az igehirdetés és a tanítás rendszeresen és pontatlanul úgy mutatja be Jézust, mint aki szemben áll a zsidó törvényességgel, és nem részletezett “zsidó vezetők” mutatkoznak be, akik a feltámadás utáni okokból elutasítják őt, valamint a római érdekek figyelmen kívül hagyásával, akkor a zsidókról mint Krisztus és az egyház ellenségeiről való gondolkodás hosszú időn keresztül megmarad. A katolikus egyház megbecsülése “annak a teljesen egyedülálló “köteléknek”, amely minket mint egyházat a zsidókhoz és a zsidósághoz köt”, ahogyan egy vatikáni utasítás fogalmazott, alá lesz ásva. Ez a veszély nem csak a nagyhéten, hanem egész évben fennáll.

Philip A. Cunningham

A szerző teológus, a philadelphiai Zsidó-Katolikus Kapcsolatok Intézet igazgsatója. A cikk eredetileg a National Catholic Reporter-ben jelent meg angolul. Fordította: KMH

Egy évvel ezelőtt, a különleges hadműveletnek hazudott háború kezdetekor Putyin azzal magyarázta Ukrajna megtámadását, hogy az ország veszélyt jelent Oroszországra, valamint nácítlanitani kell az országot. Minden agresszor képes megindokolni, hogy miért támadott meg egy másik országot, miért gyilkol polgári lakosokat, köztük gyerekeket, és minden tömeggyilkos hazájában vannak olyan agymosott tömegek, akikre hat a propaganda, és elhiszik, hogy szeretett vezérük az ő érdekükben követ el hábotús bűnöket. Felmérések szerint az oroszok hetven százaléka gondolja úgy, hogy indokolt az ukrajnai háború, Magyarországon nem ennyire súlyos a helyzet, ám a Fidesz szavazóinak nem elhanyagolható hányada szintén az Ukrajnát megtámadó Putyin pártján áll.

Nácik mindenhol vannak. Ukrajnában, Oroszországban, sőt – és ezt most lassan írom, hogy a Fidesz-szavazók is megértsék – Magyarországon is. Nálunk ugyan a kormány zéró toleranciát hirdetett ellenük, de a mindennapok ezt nem támasztják alá. Az újjáélesztett Horthy-kultusz, a zsidó származású Soros György kriminalizálása nem segíti a nácik elleni zéró toleranciát, de most nem Magyarországról beszélünk, hanem Oroszországról és Ukrajnáról. Ha Putyint tényleg a nácik zavarnák, akkor elsőként a saját házatáján kezdte volna a rendcsinálást, és nem támad meg egy szomszédos országot, sok ezer katona és civil halálát okozva.

Az ukrán nácik körülbelül annyira jelentősek, mint Magyarországon, vagy bármely táján a világnak. Figyelni persze kell rájuk, de ez nem Putyin feladata, az ő részéről bőven elég lett volna, ha nem épít ki az országában egy működő diktatúrát, ahol elnyomják a hatalommal kritikus hangokat, börtönbe vetik a másként gondolkodókat, nem egy esetben meg is gyilkolják őket. Zelenszkijt nácinak nevezni nemcsak azért nevetséges, mert az ukrán elnök zsidó származású. Ez utóbbinak ugyanis normális üzemmenetben nem volna sportértéke, senkit sem érdekelne, és valójában most sincs semmi jelentősége. Hacsak annyi nem, hogy cáfolja Putyin érvelésnek szánt hazug magyarázkodását, hogy miért kellett megtámadnia az orosz hadseregnek Ukrajnát.

Más kérdés, hogy az orosz lakosság, amely vélhetően többségében nem nácikból áll, hajlamosnak mutatkozik elfogadni (elhinni) Putyin érvelését. Oroszországban ugyanis hasonló agymosás zajlik, mint Magyarországon a Fidesz elmúlt tizenhároméves uralkodása alatt. Nálunk is sok hazugságot el lehet hitetni az emberekkel, Mari néninek Rémrettentőn és Józsi bácsinak Békésborzadályon például bármikor be lehet mesélni, hogy a migránsok megtámadják Magyarországot, az ellenzék megint (sic!) elvenné a 13. havi nyugdíjat, és arra bíztatná az óvodásokat, hogy ne kisautóval és csattogós lepkével játsszanak, hanem nemátalakító műtéteket kérjenek a szüleiktől a születésnapjukra. Mari néni és Józsi bácsi persze nem tudják, hogy mi fán terem a nemátalakító műtét, de nem is kell tudniuk, elég, ha félnek, és az erős, igazságos államhoz – értsd: Orbánhoz és a Fideszhez – menekülnek védelemért.

A nácitlanítás persze mindig időszerű, de ezt nem feltétlenül Ukrajnában, és főleg nem iskolák, színházak, kórházak, valamint lakóházak lebombázásával kellene véghez vinni.

A kanadai jezsuita rendtartomány március 13-án lehozta azt a listát, amelyen kiskorúak szexuális zaklatásával “hitelesen megvádolt” papok nevei, illetve adatai szerepelnek. Köztük két magyar pap is található: Andrew Eordogh (Eördögh András) és John Toth.

Eördögh András 1929-ben született, 1959-ben szentelték pappá és 2020-ban halt meg. Az évek folyamán a kanadai magyar közösségben végzett lelkipásztori szolgálatot, többek között a torontói Szent Erzsébet Egyházközségben, a Courtland-i Szent István templomban, a hamiltoni Szent László templomban, a hamiltoni Szent Erzsébet otthonban, illetve Montreálban és Victoriában is szolgált, valamint a Chicago-i a Szent István plébánián, Alaska államban és Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Pilisvörösváron is. Feltűnő, hogy milyen gyakran váltott várost, országot és kontinenst. Végül 92 évesen, a kanadai Pickering-ben halt meg. A kanadai jezsuita rendtartomány szerint Eördögh ellen egy vád tekinthető hitelesnek. A dokumentált vád szerint Eördögh egy négy éves kisfiút bántalmazott szexuálisan Alaskában a hatvanas években, a Holy Cross nevű községben. Aztán amikor hét éves lett, Eördögh ismét molesztálta.

Eördögh András. Forrás: arckepcsarnok.jezsuita.hu

John Toth 1920-ban született, 1951-ben szentelték pappá és 1990-ban halt meg. Saskatchewan tartományban szolgált, két Regina városbeli középiskolában.

A kanadai jezsuiták provinciálisa, Erik Oland S.J., levelet jegyzett a közzétett lista kapcsán. Ebben a következőket írta:

“Az elmúlt több mint három évtizedben több generációra visszanyúló súlyos visszaélésekre derült fény, és az egyház lassan reagált. A nyílt tagadás és az áldozathibáztatás fázisain keresztül haladva az egyház végre elkezdett igazságosan reagálni. A lassú válasz aláásta egy olyan intézmény hitelességét, amelynek saját létjogosultsága szerint tanúságot kellett volna tennie mindarról, ami hozzájárul minden egyes emberi személy erkölcsi méltóságának előmozdításához, nem pedig megalázásához. A bántalmazás áldozatai által átélt trauma az egész emberre kihat, beleértve a biztonságérzetre, a másokban való bizalomra és az élet értelmének megtalálására való képességüket is érinti. Ahogy találkoztunk a túlélőkkel, meghallgattuk történeteiket, és elolvastuk a tapasztalataikról szóló beszámolókat, szégyent éreztünk, és meggyőződésünkké vált, hogy az egyetlen út előre az igazság kimondása, a gyógyulás és a megbékélés.”

Ezúttal a Magyar Orvosi Kamara, pontosabban, annak vezetősége húzta ki a gyufát Orbán Viktor kormányánál. Nem az orvosokkal van bajuk, mondta Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár, hanem a kamara vezetésével. Le is kommunistázta őket, ahogy kell, szerinte működésük a kommunista időket idézi.

Nem tudjuk, hogy milyenek a kommunista idők, Magyarországon ugyanis nem voltak ilyenek. Még talán leginkább a sokat emlegetett ötvenes évek hajaz erre, de az is inkább szocializmus volt, igaz, annak elég durva változata. Kommunizmus soha nem volt Magyarországon, dolgozó népünk legjobbjai az egypártrendszer „legfényesebb” éveiben is csupán a szocializmus alapjainak lerakásán munkálkodtak. Kommunisták persze voltak, és ma is akadnak szép számmal. Azok például, akik Thürmer Gyula pártjára szoktak szavazni – mindezidáig fölöslegesen és reménytelenül, mert a Munkáspárt eddig legföljebb látogatóként jutott be a parlamentbe.

És vannak a bolsevikok, elsősorban a Fidesz soraiban. A Fidesz ugyanis bolsevik párt, minden ismérv adott, hogy annak nevezhessük. Évtizedek óta ugyanaz a vezető áll a Párt élén, a vezetőség is alig változik, a régi, alapító atyák többsége ma is ott található a vezér közelében. A Pártban fegyelem van, kibeszélés nincs, ha mégis, annak szakítás a vége. Most látszólag úgy tesznek, mintha a svéd és a finn NATO-tagság kapcsán vitatkoznának, ám ezt nem kell komolyan venni, szemfényvesztés csak a nyilvánosság felé, szép magyar kifejezéssel: parasztvakítás.

A Fideszben ugyanis csak az van, amit Orbán akar és mond. A szimpatizánsokat az sem zavarja, hogy a Vezér gyakran mást mond, mint évekkel ezelőtt. Amikor mást mond, gondolják a hívek, azt is ő mondja, tehát olyan, mintha most is ugyanazt mondaná. Néhány évvel ezelőtt még arról szónokolt, hogy bár az olaj Keletről jön, a szabadság mindig Nyugatról érkezik, ma már nemigen emlékeznek az ilyen és ehhez hasonló a mondatokra.

A bolsevikség egyik fő ismérve, hogy mindig kell egy ellenség, aki ellen lehet hergelni a népet, mert akkor az addig sem a saját bajaival lesz elfoglalva. A Párt mindig talál ellenségeket a magyaroknak. Le is győzte mindet: kipaterolta az IMF-et, elűzte az oligarchákat (a saját tehetősei azért maradhattak, sőt, még jól is jártak), aztán jött Soros, és a migránsokkal is jó sokáig lehetett riogatni az embereket. Mindeközben a Párt megküzdött a filozófusokkal – veszélyes népség, szerencsére sikerült megfékezni a tobzódásukat – később a kockás inges tanárok váltak ellenséggé, és mindenki, aki szemüveges, városi, de főleg budapesti.

2022 óta megint a tanárok ellen harcol a Párt, az új esztendőben, pedig még egy frontot nyitott: megtalálta ellenségnek a Magyar Orvosi Kamarát.

És akkor a szakadatlan és harcos békevágyról még nem is beszéltünk. Arról, hogy rajtuk kívül mindenki a háború pártján áll, egyedül ők akarnak békét. Putyin nevét ki sem ejtik, mintha a háború kirobbantója, százezrek halálának és milliók szenvedésének okozója nem is létezne. Csak ellenség van, és a határtalan békevágy.

Utóbbi a Fideszben majdnem olyan erős, mint a pénz és a hatalom szeretete.

Ismételten skizofrén állapotokat produkál Orbán Viktor.

Úgy tűnik, a gráci elmeorvosi magánklinika fertőző osztálya mellől hazahozva valami skizoid ragadványt sikerült idecipelnie, amivel egyébként vírusszerűen fertőzi közvetlenül talpnyalóit – mint Szijjártó Pétert és az éteren keresztül hallgató táborát. – Ugyanis, mint tapasztalhattuk, elektronikai eszközökön keresztül is terjed a vírus!

Miniszterelnöki pozíciójába belegyökeresedve megszólalt egy újabb szépségkirálynő agyú énje a putyini leigázó barbár vérontó Ukrán háború kapcsán. Békepárti! Legyen béke! Ne háborúzzanak!

Nem tudom, hogy jelen esetben kinek kell feltenni a kérdéseket. A miniszterelnöki -, vagy a rebegő szempillájú bárgyútekintetű szépségkirálynői énjének? De fussunk neki! A további brutális agressziót, mészàrlást azonnal abba lehet hagyni 2 esetben.

1.) Ha az agresszor Putyin azonnal kivonul a jelenleg általa megszállt területekről az Oroszország és a független Ukrajna között 1994. december 5-én aláírt Budapesti Memorandum – amint nemzetközi szerződés során aláírtak szerint az Ukrajna akkori területi egységét elismerő, és annak megsértése esetén Ukrajna megvédésére garanciát vállaló Oroszország kötelezettsége alapján. Már csak azért is, mert az akkori Ukrajna a világ 3. legnagyobb atomhatalmaként a mintegy 1.700 atomtöltetét ennek fejében átadta az erre garanciát vállaló Oroszországnak! (Lehet, hogy hiba volt átadni? Hiba volt megbízni az oroszokban? Kéri vissza a babaruhát? Ma már hasznos lenne? Ha nem is kínálná meg Moszkvát és Leningrádot néhány ilyen légipostai ajándékkal, de Putyin sejhajában feszülne a zabszem, és akkor inkább ignorálná az ukrán területeket és az eddigiek szerint más – volt testvéreit igázná le, mint ahogy már Grúzia harmadát is bekebelezte. Jöhetnének a belsőázsiai volt tagköztársaságok, Moldova, Baltikum, Mongólia és ha túl csábosan nyal Orbán, akkor akár Magyarország is! (Ahogy erre vonatkozó igényét Putyin már 2022-ben be is jelentette!)
(Magyarországon nem szokás ismertetni a putyini jól bevált taktikát: Ahol részben orosz kisebbség is lakik, ott Oroszországból odaküldött provokatőr anarchistákkal atrocitásokat gerjeszteni, lázítani, véres etnikai konfrontációt szítani, majd béketeremtőként bevonulni nagy erőkkel, fegyveresekkel népszavazást tartani a voksolók kireszavazását gyakorlatilag nyiltan, fenyegetően ellenőrizve. (Amint Orbán és Kósa Lajos a Parlamentben 2005-ös titkos köztàrsasági elnökre szavazàskor minden fideszes honatya szavazását, – hogy kire ixelt – felettük állva ellenőriztek és korrigáltattak! Kósa új szavazólapot kéretett képviselőtársának, amikor látta, hogy “tévesen” szavazott!)

2.) Ha a jelenleg lerohant ukrán területek Oroszországhoz csatolásával egyidőben az azonnali békét forszirozók saját területeikkel kárpótolják Ukrajnát! (Esetleg Ukrajna által is elfogadott mennyiségű tőkét, gyárakat, bányákat! Hogy az arányokkal tisztában legyünk, Oroszországnak napi 1milliárd Eurójába fáj az általa kirobbantott leigázó háború (félmilliárd költsék és félmilliárd elmaradt haszon a termelésekben, kereskedelemben), amit még akár 3 évig is képes folytatni ezért, ami azt jelenti, hogy Ukrajnának ez is messze kevés, nem tárgyalási alap! Ukrajna és egyben Európa egyik ásványi anyagokban -ércekben, szénben és gázmezőkben leggazdagabb része, amit Putyin annekcionál, Ukrajna leginkább iparosodott része, ami egykor a Szovjetunió legfejlettebb része is volt. Egyben kiváló termőföldek.)

Tehát Orbán “a” és “b” lehetősége szerint:

– a.) Szólt-e már a szibériai apatigris példaképének, hogy ” Legyen Béke!” Vonuljanak ki a megszállt független Ukrajna területeiről!

– b.) (Mint magyar állampolgár aggódva kérdezem, hiszen Putyin jelenleg Ukrajnában egy egész magyarországnyi területet tart megszállás alatt): Orbán Magyarország mely területeit ajánlja fel kompenzációra a béke érdekében, ha Putyin nem piszkít be Orbántól és takarodik vissza maradék seregével a határaikon túlra! Tiszántúlt? Vagy esetleg Alsócsúfláda is elégséges? Vagy egész Magyarországot a szláv birodalom részévé ajánlaná fel megszüntetve EU- és NÀTÓ-tagságunkat és holnaptól “Dobríj gyeny táváris!”-ra kelnénk?

Szijjártó gerinctelen kaméleon-papagályként megjelenve egyébként ezt megbeszélte már kisgömböc urával? Miért hallgatja el?
És a kisgömböcünk a nagygömböcükkel?
Amilyen látványosan találó az elnevezésük, olyan kiegyensúlyozóak a természet erői. Ahogy karcsúsodunk mi, úgy kerekednek ki a gömböceink. Az anyag, ahogy a közpénz is, nem vész el, csak átalakul. Pl. Elveszíti közpénzjellegét! Ha úgyvesszük, akkor végül is ezért dolgozunk, fizetünk adót….

Már egy éve felerősödött bennem a kétely és egy meghatározó kérdés, amelyet mindenkinek kóstolgatni kellene!

– Elmennék-e harcolni az orbánoligarchák hatalom és vagyonátmentéséért?

– Elküldeném-e fiamat, unokámat, hogy megrokkanjon, akár a lábát, vagy életét áldozza Orbánért?

Szomorú, de jelen helyzetben én nem érzèkelek hazát, csak még el nem lopott prédát, koncot, amely már csak kiüresedő levedlett hüllőbőre annak, amit egykor sajátomnak tekintettem – fizikai és patrióta értelemben egyaránt!
Belülről raboltak ki! Nem az EU és nem az USA!

Thomas Mann-i Cipollánk – mint anno, ma is a neofasizmust megtestesítve hipnotizál, kábít, semmiz ki fizikai és mentális téren. Révetegen kábult megtévesztett Márióink amikor lehull a narancsos ködlepel szemükről mire lesznek képesek? Külön- külön, vagy együtt. Román típusú szinte vérnélküli forradalom, vagy vérgőzös háborús keretek között?
Eddig az elsőre, a konszolidáltabbra volt nagyobb esély, de a korábban elképzelhetetlen szomszédságunkban kirobbanó véres haláltánc rávilágít a világunk hidegpolgárháborús “kvázibékéjének” esetlegességèré, egy őrült általi pillanatok alatti lerombolhatóságára!

Pártunk és kormányunk azt a hamis hazugságot sugallja, építi, hogy itt, a határ ezen oldalán biztonságban vagyunk, a túloldala csak hermetikusan szigetelt rémálom, vagy csak egy háborús filmsorozat következő évadja. “Ne aggódjunk!

Érinthetetlenek vagyunk!”

Pedig nem! Mert az nem egy mozivászon, hanem csak erősnek álcázott függöny a mögötte levő fizikailag is véres valósággal! A békepártiság mantrázása nem állítja meg a lövedékeket! A találataik, robbanásaik amikor eljutnak ide, romba döntenek embert épületeket, városokat! Ahogy a földrengés is, ahol éppen tarol.
Igen! Könnyebb egy kis látszólagos burokba képzelni magunkat, amit ideiglenesen mentális védőhálóként képzelünk el, mint szembesülni az orbáni hazugsággal, hogy reálisan nem lehet béke orbáni módon! A véres, pusztító háború mellettünk létezik, és csak akkor állítható meg, ha tetlegesen is teszünk, kisebb, nagyobb (akár) fájdalmas áldozatokat hozunk, különben előbb, vagy később részesei, áldozatai leszünk! (Azt pedig ezzel együtt érzékelni kell, hogy a jelenlegi áldozataink, nehézségeink, kellemetlenségeink tömegében nem az Ukrajna szabadságáért folyó harc áldozatai, hanem az Orbán-Putyin-infláció és Putyin-háború miatti àldozatok! Jelentős részük már a háború megindítása előtt beindult, amit az orbáni katasztrofális gazdálkodás és késöbb a putyini háború eredményezett.)

Az, ha Orbánnak szimpatikusabb is, nem opció, hogy az ukrán állampolgárok százezrei legyenek áldozatok, hagyják veszni jelenleg magyarországnyi területüket, miközben mi méltatlankodunk, hogy miattuk sárfröccsen a szép tiszta cipőnkre!

Hol van a valódi együttérzés, empátia, szolidaritás?
Szerintem testvérvárossá kéne fogadni minden városunknak egy harcban szenvedő ukrajnai várost és rendszeresen közvetlen, emberközeli riportokat készíteni, vetíteni ott szenvedő, harcoló emberekkel, akik, névvel, címmel bemutatkoznak, elmesélik rövid életrajzukat, bemutatják családtagjaikat jelenlegi állapotukban a lerombolt településeiken és a harcmezőkön!

Különben mi is skizofrénekké válunk! A valóságot világosan látó énünk meghasadásával megjelenik Marika a felszínes butuska, narancsosrózsaszín burokban élő öregedő, egoista, hervadozó szépségkirálynő énünk is tudatunk legsötétebb mélyéből lehasadva!

Irén Skizoff

Az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság (NORAD) lelőtt egy azonosítatlan tárgyat Kanada légterében – közölte Justin Trudeau miniszterelnök szombaton.

“Elrendeltem egy azonosítatlan tárgy lelövését, amely megsértette Kanada légterét. [A NORAD] lelőtte a tárgyat a Yukon felett. Kanadai és amerikai repülőgépeket küldtek fel, és egy amerikai F-22-es sikeresen lőtte le az objektumot” – írta Trudeau a Twitteren közzétett közleményében.

“Beszéltem Biden elnökkel ma délután. A kanadai erők most begyűjtik és elemzik a tárgy roncsait” – tette hozzá.

A NORAD korábban délután megerősítette, hogy Kanada északi része felett egy légi tárgyat azonosított, de további részletekkel nem kívánt szolgálni.

A helyzetet közvetlenül ismerő magas rangú kormányzati forrás a CBC Newsnak elmondta, hogy a kanadai kormányt először péntek este riasztották az objektumról, amikor az még Alaszka felett haladt.

A forrás hozzátette, hogy az objektum szombat reggel lépte át Kanada területét, és Trudeau elrendelte a lelövését, amelyik ország először érkezett oda.

A szombati lezuhanás a harmadik ilyen incidens az észak-amerikai égbolt felett az elmúlt héten.

Múlt szombaton az amerikai hadsereg megsemmisített egy állítása szerint a kontinens felett áthaladó kínai megfigyelő ballont. Kína azt állítja, hogy egy időjárási ballon volt, amely letért az útvonaláról.

Az amerikai kormány pénteken szankciókat vezetett be hat kínai szervezet ellen, amelyek szerinte a pekingi repülőgépiparhoz kapcsolódnak, megtorlásul a léggömb megjelenése miatt. Anthony Blinken külügyminiszter lemondta tervezett kínai útját is.

Az Egyesült Államok pénteken lelőtte a nagyjából egy kisautó méretűnek nevezett tárgyat, amely mintegy 40 ezer láb magasságban repült Alaszka partjainál. A tisztviselők azt mondták, hogy a tárgy a polgári repülésekre veszélyt jelentett, nem pedig azt, hogy hírszerzési célokat szolgált volna.

Christian Paas-Lang / CBC (Fordította: KMH)

I. István király Veszprém városát a feleségének, Gizella királynénak adományozta és ettől kezdve a város a mindenkori magyar királynék birtoka lett. A királynékat is a veszprémi püspök koronázta, innen ered „a királynék városa” elnevezés. Ám az idén e fontos címhez még két másik társul. Négy napig – 2023. április 13. és 16. között – Veszprém nemcsak Európa Kulturális, hanem a blues fővárosa is lesz.

A duplázás folytatódott az eseményről hírt adó sajtótájékoztatón, ahol színpadra lépett egy hosszú ideje nem koncertező magyar zenekar, amelyet beavattak a Magyar Rockhírességek Csarnokába, és egykori vezető művészének, Kepes Róbert basszusgitárosnak hangszerét elhelyezték a Rockmúzeumban. A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programmal egyik kiemelt célunk, hogy Veszprémben az élő zene minél több ember életének és mindennapjainak aktív részévé váljon – hangsúlyozta Nagy Krisztián, a VEB 2023 projektmenedzsere. Veszprém 2019 óta az UNESCO Zene Városa címet is büszkén viseli, rengeteg energiát fektettek abba, hogy a városban – elsősorban a tanulás, a zenei nevelés révén – még inkább meglegyen a nyitottság a kuriózumok és a minőségi élő zene csúcsteljesítményei iránt.

Ezeknek a törekvéseknek lesz nagy ünnepe a debütáló Veszprém Blues Fesztivál, aminek, reméljük az ízlésformálásában, a zenehallgatási szokások átrendeződésében is lesz folytatása. A fesztivál maga sem egyszerűen egy nagy műfaj patinás hagyományai előtt tiszteleg, hanem a kortárs blues elevenségét és átható erejét mutatja be. Várhatóan Kelet-Európa egyik legintenzívebb, legjobb, legmagasabb zenei színvonalú négy napja elé nézünk áprilisban. Mindig sok félreértést kockáztat, aki a blues-ról beszél, de mi kijelenthetjük róla, hogy a könnyűzene inspiráló élénkségét is megtapasztalhatjuk általa. Bízvást remélhetjük, hogy az Európa Kulturális Fővárosa program egyik ékköve lesz ez az először megrendezett fesztivál.

Valami olyat szeretnénk létrehozni – mondta el Podlovics Péter, a Veszprém Blues Fesztivál főszervezője – ami nálunk eddig példa nélküli, hiszen nemcsak Magyarország, hanem a régió eddigi legnagyobb blues fesztiválja várja az érdeklődőket 2023. április 13. és 16. között Veszprémben. Bár sokfelé rengeteg blues fesztivált tartottak minden évben, de ez mennyiségében, méretében és minőségében kiemelkedik majd az eddigiek közül. Közel ötven koncert lesz, több, mint harmincöt fellépővel. Többségük külföldről érkezik. Olyan világsztárok, mint a The Rolling Stones lemezeiről is ismert szájharmonikás Sugar Blue, a gitáros Matt Schofield, vagy a világ egyik legjobb hammond orgonistájaként jegyzett Raphael Wressnig mellett a műfaj hazai élvonalának számító, legjelentősebb képviselői is fellépnek majd.

Magyarországon először ezen a fesztiválon fog fellépni a kortárs blues jelképének számító legendás Rick Estrin, a the Nightcats formációval. Rick kiváló harmonikás énekes, egészen elképesztő showman és a zenekara olyan színvonalat képvisel, amire rajtuk kívül csak igen kevesen képesek. Az amerikai Sugar Blues már járt nálunk, de annak is több mint tíz éve. Most egy afrikai balafonos is tagja az együttesnek, érdekes, xilofon-szerű hangszerével. Ezzel is utalnak arra, hogy ez a műfaj, a blues, valahonnan Afrikából indult. Szintén nagy érdeklődéssel várjuk az egyik legtehetségesebb, fekete blues-énekes, az ugyancsak amerikai Buffalo Nichols magyarországi bemutatkozását, de nagy öröm lesz viszontlátni magyar színpadon Big Daddy Wilsont, aki, már jól ismert név a hazai koncertlátogatók között. Esténként ez a sok jó zenész némi örömzenével is meg fogja örvendeztetni a közönséget. Bizonyos, hogy lesznek olyan együttállások, amik soha máskor nem voltak, csak itt jönnek majd létre.

A látogatók meggyőződhetnek róla, hogy a program összeválogatásánál kizárólag a fellépők kvalitásai játszottak szerepet, de lesz még egy örömteli esemény. A fesztivál egy régóta várt koncerttel válik teljessé: kizárólag erre az alkalomra áll össze újra a kultikus Palermo Boogie Gang. Az estét Kepes Róbertnek, a zenekar – 2011-ben elhunyt – egykori basszusgitárosának szeretnék szentelni, a koncert napján, április 16-án lesz születésének 59. évfordulója. Basszusgitáron ezúttal Robi egykori kedves tanítványa, Varga László „Laca” fog játszani. A zenekarról nem túlzás azt mondani, hogy a klasszikus amerikai bluesnak a legautentikusabb első képviselői ők voltak. Sok, ma is aktív zenekarra hatottak, példát mutattak arra, hogyan lehet a „Chicago bluest”, a New Orleans-i stílust és a Boogie-Woogie-t úgy ötvözni, hogy egyedi, de színvonalas keverék legyen. A sajtótájékoztató végén az együttes is elnyerte helyét a Rockmúzeumban és Kepes Róbert gitárja is saját vitrint kapott.