Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 2 óra 2 perc

Nincs vége a kérdéseknek

2022, január 24 - 20:50

Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!

Az Agave Kiadó két kötetet is szentelt a témának. A korábbiról itt: http://kanadaihirlap.com/2021/06/24/regeny-nehez-kerdesekkel adtunk tájékoztatást. A zárómondata az volt, hogy a szerző engedi; a kérdések az olvasóban fogalmazódjanak meg, keresse rájuk maga a válaszokat. Ez a mostani, a másodikra is igaz – talán nem véletlen, hogy ezt is nő írta. Ariel Lawhon munkája, címe: „Fedőneve Hélène”. Bizonyára az sem meglepő, hogy ebből is készült már filmsorozat, Elizabeth Debicki főszereplésével. Az író több történelmi regény szerzője, melyek rendre az amerikai eladási listák élén állnak, mindegyiket több nyelvre is lefordították. A 2018-as „I Was Anastasia” hozta meg az áttörést a pályáján, a kötet a New York Times listája szerint bestseller lett. Az ezt követő „Fedőneve Hélène” az eddigi legsikeresebb regénye. Lawhon Tennessee államban, Nashville mellett él férjével és négy fiával, életét az írás, a háztartás és a baseball pálya között osztja meg.  A könyvében valóban létezett személyt választott főhősének, aki bizonyára nem volt jelentéktelen ember, ha a Gestapo ötmillió frankos vérdíjat tűzött ki a fejére. Ám mielőtt még a történetről szó esnék, érdemes megjegyezni, hogy külön erénye a könyvnek a kitűnően megválasztott betűtípus, ami – talán kevesen tudják – a magyar nyomdászat egyik legnagyobb alakjának, a XVII. században élt Misztótfalusi Kis Miklósnak nevéhez kötődik. Hollandiai tanulmányai során az egyik nagy holland betűmetsző műhely, Janson tanulója volt. Már mesterként tért haza Erdélybe és egy teljesen felszerelt nyomdát hozott magával. Az általa kialakított betűtípust a mai napig antikva néven ismerik és használják. Nem fárasztja a szemet, a könyv jól olvashatóságát nagyban elősegíti. Megkönnyíti, hogy tartalomjegyzék nélkül, a fejezetek, történések, helyszínek, nevek, időpontok sűrűjében eligazodjunk.  Így utólag már elmondhatjuk: az jár jól, akinek a kaotikusnak látszó mesefűzés nem veszi el a kedvét mindjárt az elején, és folytatja az olvasást. Az előbbi magyar vonatkozáson túl, magyar szereplő a történetben is előkerül, megjelenésének motiváló hatása van a főhősre. Az Új Zélandon született, fiatal Nancy Wake, tizenhat évesen elszökött otthonról, eltartotta magát. Tanult, idegen nyelveken beszélt, 1936-ban Párizsban élt, és egy bátor blöffel állást szerzett magának. Az amerikai Hearst konglomerátum újságírójaként kezdett dolgozni. Gyönyörű nő lett, a férfiak felfigyeltek rá és ő ez ki is használta. Amit a Hitler által megszállt Bécsben tapasztalt felháborította. Megfogadta: ha valaha esélye lesz tenni ellene, tenni is fog, pedig az elején csak egy kalandvágyó újságíró volt.

 Franciaország megszállása hatalmas trauma volt a franciák számára. Addigra Nancy már egy gazdag francia üzletember felesége volt, nyugalomban vészelhette volna át mellette a háborút. Ám amíg idáig eljutunk, a boldogsághoz vezető út is érdemes a figyelmünkre. Bár egyértelműen háborús regényről, fordulatos kémhistóriáról van szó, az olvasó – ha még nem volna kellő tapasztalata – gyakorlati tanácsokat is kap arra vonatkozóan, miként játsszon egy nő egy férfival – még mielőtt az első éjszakára sor kerülhetne. Arról viszont egy percre sem feledkezhetünk el, hogy Nancy körül a világ rohamtempóban változott. Amint kapcsolatba került az ellenállókkal, a szépségét, vonzerejét használta fegyvernek. A németek elzárták az utakat. Az őrök az ellenséget keresték – és milyen az ellenség? Mint ők, fegyveres férfiak. Erre egy elegáns, szép nő sétál oda. Mindig átengedték. Persze erről nem lehetne regényt írni. Amiről viszont lehet, az néhány szóval is érzékeltethető.  Nancy Grace Augusta Wake a következő neveken volt ismert a brit-francia ellenállás és a Gestapo előtt. Harcosként – Madame Andrée; embercsempészként – Lucienne Carlier; kémként – Hélène; a németek által keresett célszemélyként – Fehéregér. Ennyi talán már elég is, hogy nyilvánvalóvá váljék, nem hétköznapi eseményekkel találkozunk! A könyv megmutatja őt mindegyik szerepében. Olyan nő volt, aki jól átlátta a helyzeteket, elképesztő emberismerő volt és nagyon bátor. Csempészett embereket Spanyolországba, a Pireneusokon keresztül, míg végül roppant kalandos úton ő is átjutott, majd onnan tovább, Londonba. Itt találkozik ez a történet az előző könyvben leírtakkal, a Churchill által létrehozott a SOE, a Secret Operations Executive, a Különleges Műveletek Végrehajtója csoporttal. Nancyt alaposan kiképezték és visszajuttatták Franciaországba. Ejtőernyővel ugrott le, csatlakozott az erdőben bujkáló ellenállókhoz. Kézben tartotta, megszervezte a rendszeres utánpótlás ellátást, hamar tekintélyt vívott ki, az egyik csoport parancsnoka lett. A D-napot követően, a partraszállás parancsnoka, Dwight David Eisenhower, személyesen köszönte meg a SOE tagjainak munkáját. A francia ellenállók feladata a német csapatmozgások akadályozás lett. Nancy is tudta mi a dolguk. Tudták, hol mozognak a németek, ott robbantottak. Hidakat, síneket, utakat semmisítettek meg, éjjel-nappal. Ő vezette az egységét a németek ellen. Személyes bátorságát, nem mindennapi teherbírását tisztelték az emberei. A háború végén ünnepelt hős lett a hazájában, Angliában, Amerikában és Franciaországban, 2011. augusztus 7-én halt meg, Londonban.

Ariel Lawhon

                        FEDŐNEVE HÉLÈNE

                        AGAVE KÖNYVEK

Generál Nyomda Kft. 2021

ISBN: 9789634199083

Kategóriák: Szervezetek

Utazás egy meghamisított, elfeledett forradalom körül — Mélyinterjú Göllner B. Andrással

2022, január 24 - 15:21

Bevezetés

2022 elején, a Black Rose Books és a University of Chicago Press egy nagy érdeklődéssel várt angol nyelvű kötettel nyitott a nemzetközi könyvpiacokon. A könyv arról a forradalomról tájékoztatja az olvasókat, amely nemcsak az első világháború után kibontakozó világrend kisiklásával fenyegetett, hanem mind a mai napig irritálja a magyarok nemzeti identitásának egyik legérzékenyebb, legneuralgikusabb idegszálát. (Lásd: András B. Göllner (szerk.), The Forgotten Revolution: The 1919 Hungarian Republic of Councils Az elfeledett forradalom: Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság története – Montreal/Chicago: Black Rose Books/University of Chicago Press. 2022.) A könyv megrendelésével, ismertetőjével kapcsolatban a következő linkre kattintva két nyelvű (angol/magyar) tájékoztatást kaphatunk:

Az 1919-es párizsi békekonferencián részt vevő amerikai küldöttség egyik tagja a következő szavakkal jellemezte azokat a budapesti eseményeket, amelyeket ez a könyv most új fényben világít meg: “ha a magyarországi bajok tovább terjednek, közös terveinket a kukába dobhatjuk.” (Idézi Margaret MacMillan: Paris: 1919 Six Months That Changed the World. 2001). Göllner B. András, a montreali Concordia Egyetem Emeritus Professzora, a most megjelentetett kötet főszerkesztője, több fejezetének szerzője így foglalja össze azt a munkát, amelyet nemzetközi tudósokból álló kutatócsapatával tártak a nagy nyilvánosság elé: “Az 1919-es Magyar Tanácsköztársasággal az elmúlt évszázad során nagyon durván bántak a történészek, illetve a Kommünt követő, akár jobb akár baloldali politikai nézeteket valló kormányzatok. Attól tartottak, hogy a Kommün valódi jellegének feltárása minnyájukat a történelem szemétdombjára sodorhatja. Az eseményt körülvevő tudatlanság fala immáron olyan áthatolhatatlanná vált, mint azok a tüskebokrok, amelyek Csipkerózsikát egy évszázadra eltakarták a járó kelők szemei elől. Könyvünk most végre lehúzta a leplet a modern történelemírás egyik legnagyobb hamisítványáról.”

Ahelyett, hogy csatlakoznának azok soraihoz, akik az 1919-es Tanácsköztársaságot Magyarország keresztény-nemzeti identitásának sötét foltjaként, a nemzetközi munkásmozgalom és a baloldal szégyeneként, vagy a világrendet fenyegető veszélyként kezelik, Göllner András és csapata inkább felkarolja és ünnepli azt: “Eljött az ideje egy új megközelítésnek a dolgozók régóta elhanyagolt, archetipikus törekvésével kapcsolatban: annak a műveletnek a megvilágítására, amelyben az eltaposott, átvert, kijátszott emberek kezükbe veszik a hatalmat saját sorsuk felett, felszabadítják önmagukat a vagyonűzők béklyói alól, azok elnyomása alól, akik a szeretet látszatát keltő hamis játszmáikkal gyarapítják személyes jövedelmüket, úgy nyomulnak a hatalom páholyaiban, hogy közben megfosztják elesett, meghurcolt embertársaikat attól a képességüktől mely megkülönböztethetné számukra az igazságot a hazugságtól, az illúziót a valóságtól, a tényeket a népmeséktől.”

Mélyinterjúnk Göllner Andrással, a könyv megjelenése előtti napokban készült.

Borító: Black Rose Books

KMH: Honnan jött a könyv ötlete?

Magyarországról. Arról a helyről, ahol születtem. Édesapám, aki a magyar földművesek jobb sorsának érdekében akár az életét is feláldozta volna, Kanadába vitte családunkat az ’56 utáni megtorlások elől. A Tanácsköztársasággal kapcsolatos kíváncsiságom röviddel azután kezdődött, hogy Kanadába kerültem, és elkezdett áradni a nyílt politikai beszéd otthonunkban. Már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi a magyarázata annak, hogy valahányszor a szüleim, vagy az őket látogató idősebbek felé fordultam egy teljesen ártatlan kérdéssel, az 1919-es budapesti kommünnel kapcsolatban, mindig visszahőköltek, mintha darázs csípte volna meg őket, és azzal tereltek el, hogy ez a téma a mai napig is rossz ízt hagyott a szájukban erről nem óhajtanak velem beszélgetni, és különben is, ez egy zsidó kérdés.

Az első ember, aki egyenes választ adott nekem az Duczynska Ilona (1897-1978), Polányi Károly (1886-1964) gazdaságtörténész felesége volt. Az 1970-es évek közepén kötöttem vele barátságot amikor még fiatal végzős hallgató voltam a londoni közgáz egyetemen, ő pedig élete vége felé járdogált, de stikában a Kádár rendszer ellen szárnyait bontogató hazai ellenzéki ifjakat bátoríttatta, védelmezte (ifjú Rajk László barátom hozott vele össze). Ilona volt az, aki 1917-ben, 20 éves diáklány korában, a Trieszti

Nő kerthelységében, egy kancsó sörrel a kis kezében, és egy tucat kőkemény gyárimunkás bizalmi körében, meggyújtotta annak a hatalmas robbanásnak a gyújtózsinórját, amelytől a párizsi diplomaták megremegtek a csizmájukban. Ő volt az, aki begyújtott engem a kiolthatatlan kíváncsiság vírusával e nagy történelmi eseménnyel kapcsolatban, elsősorban tőle származik ez a könyv és ezért is dedikáltam neki alkotásunkat.

Végül is Dimitrios Roussopoulos, a Black Rose Könyvkiadó alapítója volt az, aki arra késztetett, hogy megoldjam azt a rejtélyt, amely Kanadába való disszidálásunk óta, eleinte gyengéden később egyre erősebben foglalkoztatott. 2018 őszén, a kommün 100. évfordulójának árnyékában meg kért, hogy nyújtsak be egy pályázatot a szerkesztőségének: vezessek vissza egy új expedíciót Ilona régi játszóterére, tekintsünk vissza nyitott szemekkel arra a közép-európai forradalomra, amelyet a mai napig, láthatóan mindenki csak utálni szeret és foglaljuk össze kutatásunk eredményeit egy könyvben, amelyet a Csikágói Egyetemi Nyomdával közösen tálalnának majd a nemzetközi közvélemény asztalára.

Nem kellett sokat győzködnie: Könyvötletét munkahelyemen, a montreali Concordia Egyetemen, egy szakmai kollokvium körében dolgoztuk ki 2019 tavaszán. Röviddel ez után még futottam egy pár kört skicceimmel egy pár tudományos konferencián Kanadában és az Egyesült Államokban. A kutatócsoportunk kora ősszel, hagyta el a kikötőt.

KMH: Kik voltak a tagjai ennek az expedíciónak és hogyan választotta ki a munkatársakat?

Dimitrios Roussopoulos egy szűkszavú ember, (aki elolvassa a könyvünkben megjelentetett szövegét, az rögtön felismerheti jellemének ezt az irigylésre méltó vonását). Csak annyit mondott nekem: Egy olyan kéziratot adjon a kezembe, amelyre büszkék lehetünk, mint az 50 éves kiadói tevékenységünket ünneplő évad egyik csillagjára. Szabad kezet adott nekem, hogy válasszam ki a legrátermettebb embereket a nemzetközi tudóstársadalom soraiból erre a felderítő utazásra. Rengeteg kollégával egyeztettem Kanadában, Amerikában, Európában, magyarokkal kizárólag az interneten, míg végre összeállt a csapat. Az általam kiválasztott emberek nemzetközileg elismert szakértői a területüknek, néhányan még történészek is (!). Mindegyikük elkötelezett híve Arisztotelész tanításainak, miszerint az igazságot empirikusan ellenőrizhető tényekkel kikövezett úton kell megközelíteni. Mindannyiunk fél úton áll Kant és Hume között. A tiszta ész és az érzelem által tapasztalt jelzések közötti egyensúlyozás a tudáshoz, a felismeréshez vezető úton, a “kockázatokkal való együttélés”, számunkra egy egészen természetes állapot. Teljes mértékben tiszteletben tartjuk Jürgen Habermas diskurzusetikáját, az általa leírt kommunikatív cselekvés szabályait betartva közlekedünk, akár a közélet akár a társadalomtudományok mezején. Mindannyian tapasztalt művelői vagyunk annak a műfajnak, amelyet az ókori görögök parrhesia néven magasztaltak. (Ennek, a magyarán mondva félelem nélküli bátor beszédnek a fogalmát, annak posztmodern struktúráit, szabályait Michel Foucault nem sokkal halála előtt dekonstruált a nyilvánosság számára.) Peter Kropotkin eszméi a kölcsönös segítségnyújtásról és a szolidaritásról a mi szellemi sejtjeink alapanyagát képzik, azoknak az embereknek az egzisztenciális igényeit szolgáljuk, akiknek az élete, mint ahogyan azt már több helyen is hangoztattam, igenis számít.

Tízen vettünk részt ezen az expedíción: rajtam kívül és ábécés sorrendben a következők: Adam Christopher, a néhai Aranyosi Magda, Csoma Lajos, Csunderlik Péter, Lavalleé Marie-Josée, Polanyi – Levitt Kari, Varela Raquel, maga Roussopoulos Dimitrios és Zimmermann Susan.

KMH: Az expedíciójuk egyik szembetűnő jellemzője a kutató csapat “nemi profilja”. A korábbiakkal ellentétben, amelyek szinte kizárólag férfiakból álltak, az önöké egyenlően oszlik meg öt férfi és öt nő között. Ez a véletlen vagy tudatos döntés eredménye volt?

Az utóbbié. Az 1919-es Tanácsköztársaságról szóló tudományos irodalom áttekintése során engem is meglepett annak tartósan egyoldalú “nemi profilja”. A férfiak által készített tanulmányok, visszaemlékezések, reflexiók száma messze meghaladja a nők által írtakét. Nem meglepő, hogy ez az egyoldalú profil hosszú, patriarchális árnyékot vetett a témára. Milyen szerepet játszottak a munkásnők az 1919-es magyarországi “proletárdiktatúrában”? Milyen politikai, polgári és emberi jogokért küzdöttek a magyar dolgozó nők azokban az időkben, milyen eredményeket értek el, és mit írtak vagy mondtak minderről a történészek az elmúlt évszázad során? Nem túlzás azt állítani, hogy a viszonylag közelmúltig ezekkel a kérdésekkel jóformán senki sem foglalkozott komolyan. Számomra szóba sem jöhetett, hogy az 1919-es kommün felülvizsgálására újfent egy olyan csapattal álljunk ki, amelyben csak férfiak vesznek részt.

KMH: Milyen hatással volt erre az utazásra a Covid-19?

Körülbelül másfél évvel késleltette a visszatérésünket.

KMH: A jó példát mutató “nemi profilján” kívül mi különbözteti meg ezt az időutazást a korábbiaktól?

Hogyan is válaszoljak erre tömören és nem bántó módon? Kezdjem azzal, hogy mi vittünk magunkkal egy láda sört is?

Azt hiszem, ami igazán megkülönbözteti ezt az utazást a többitől az, hogy az átvert, hangjuktól megfosztott, a méltóságukban megalázott embertársaink orcáján a mi kutatásunk eredményei inkább mosolyt, mint fanyart, a szájukban jó ‘s nem rossz ízt fognak kelteni világszerte és sehol máshol nem annyira, mint őseim földjén. A nagy átverések szervezőinek torkában, kiírthatatlan vírusként fog terjedni a mondanivalónk. Mit mondjak… a mi könyvünk nem-nagyon fog tetszeni a Kövér Lacinak vagy annak a nagy hóbagolynak, aki történésznek láttatva magát, repdes a Szakály Sanyi háza táján a Veritas Intézetben. Basta!

Komolyabbra fogva a szót: Egy valami, ami nagyon megkülönbözteti a mienkét az összes korábbi expedícióktól az, ahogyan megközelítettük azt a lángra robbant bolygót, azt a Vörös Törpe-ként listázott csillagot a Tej-úton, melyet Magyar Tanácsköztársaság néven jegyeznek a történészek. A félreértések elkerülése végett muszáj hozzátennem: nincs szándékomban lebecsülni a tudóstársadalom által korábban útra bocsájtott komoly, objektivitásra törekvő erőfeszítéseket. Csupán arra kívánom itt felhívni mindenkinek a figyelmet, hogy az iránytű vagy navigációs rendszer, amelyre támaszkodtunk, teljesen új keletű – a világ legkiválóbb közpolitikai tudósai által végzett több évtizedes szigorú munka csúcspontja. Ez az iránytű vagy látcső, egyszerűen nem állt a korábbi expedíciók rendelkezésére, beleértve a legutóbbiakat, és főleg azt, amely tavaly előtt, Kövér László támogatásával került ki a magyar parlamenti nyomda kezei alól. Az általunk alkalmazott iránytű tette lehetővé számunkra, hogy megkerüljünk mindenféle akadályt, különösen az ideológiaiakat, amelyek több mint egy évszázadon keresztül életben tartották a Kommünről szóló sokszínű “Nagy Hazugságot”.

Sietek hozzátenni: a miénk nem egy végső, hanem egy kezdő fejezet, egy fontos tesztfutam egy új, korszerű iránytűvel, amely lehetővé tette számunkra, hogy ne csak lélegzetelállítóan friss és éles képeket hozzunk vissza a “Tejúton” található egyik “Vörös Törpe” lángra lobbant természetéről – égő-forró magjáról, motorházának alkotóelemeiről, a törvényeit alakító szereplőkről, eszmékről és intézményekről – hanem tényleges mintákat is vissza hozzunk magunkkal e csillag politikai termékeiből: igazságügyi politikájából, a bűnüldözéshez való hozzáállásából, a területe feletti fizikai erő-gyakorlatából, a terrorra való állítólagos támaszkodásából, a nőkhöz való hozzáállásából, a pályájához legközelebbi bolygókhoz való kapcsolatrendszeréből, és végül, de nem utolsósorban, abból hogy milyen hangokat hagyott maga után Észak-Amerikában ez a hirtelen lángra robbant Csillag, miután elhalványult az éjszakai égbolton.

KMH: Tudna nekünk egy kicsit többet elárulni erről a forradalmi új iránytűről, látcsőről, amely olyan részleteket képes feltárni az 1919-es Tanácsköztársaságról, amelyeket korábbi műszereink nem tudtak érzékelni?

A rendelkezésemre álló hely szűkössége miatt itt csak egy thumbnail, magyarán mondva, egy gyűszűnyivel tudok szolgálni (a “teljes szabvány” részletes leírása könyvünk bevezető részében, illetve 4. fejezetének elején található). Az első dolog, amit mindenkinek a figyelmébe ajánlanék az, hogy miénk nem az amorális, hanem a morális iránytűk fejlesztőinek közös találmánya. Mielőtt valaki alulról vagy felüliről rám ugrana azzal, hogy akkor ez az anyag szart se ér az objektív tudományok tárházában, hadd világítsam fel a kötekedőket: a mienkét kósernek ítélte a nemzetközi politikatudományi akadémia. Ennél fejlettebb analitikai műszerről nem tud ez a szakgrémium. Az általunk alkalmazott navigációs módszert tanítják a legjobb egyetemeken világszerte, ez szerepel a legkorszerűbb szakkönyvekben. Röviden: a társadalomtudományok e területét szabályzó szakmai grémium felhatalmazásával jártuk körül az 1919-es Tanácsköztársaságot. Iránytűnket nem egy hóbagoly fészkéből, nem az ujjunkból, vagy uramisten, Marx Károly vagy más nevek alatt szorgalmaskodó ideológusok ujjából szoptuk, hanem onnan, ahol a szaktudományi jogosítványokat osztogatják az előítéletektől, ideológiai beállításoktól mentes szakmai zsűrik.

Azok, akik földhözragadtabb érveket szeretnének hallani az iránytűnk morális jellegének univerzális elfogadottságáról, á következő és remélem mindenki számára megnyugtató tájékoztatást tudom nyújtani. Az általunk alkalmazott iránytű értékpreferenciáit az ENSZ, az Európai Unió valamennyi tagállama, köztük Magyarország jelenlegi kormánya is magáénak vallja (az, hogy azokat az értékeket sokan, a jelenlegi magyar kormánnyal egyetemben, képtelenek betartani az már nem az én, hanem a Kövér úr és vándormadarainak a problémája, az egy egészen más lapra tartozik). A mi iránytűnkbe épített univerzális értékeket nemcsak a jelenlegi ENSZ tagállamai, hanem a hétköznapi magyarok milliói, már 1848-ban, 1919-ben és 1956-ban is mellszélességgel elfogadták. A prózai kérdést – rabok legyünk vagy szabadok – nem mi hanem Petőfi Sándor tűzte ki a fészbukjára 1848-ban. Iránytűnk morális elemei tehát megkérdőjelezhetetlen legitimitással bírnak, szabadon alkalmazhatjuk akár az 1919-es magyar Tanácsköztársaság, vagy bár mely politikai rendszer értékelése felé vezető útvonalon. Senkinek se fogja megharapni a kezét, de mindenkinek ki fogja nyitni a szemét.

Ettől a ponttól az ismertetőt szűkebbre venném. Megkérdőjelezhetetlen értékrendje mellett iránytűnk legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy érzékelőinek elektronikus áramkörébe integrálja a társadalomtudományok keresztmetszetében fekvő, és addig egymástól gyakran elszigetelt új fejlesztéseket. Ez tette lehetővé, hogy összekapcsoljuk a pontokat a múlt, a jelen és a jövő között. Ez a fúzió (amelynek elméletét tulajdonképpen már 1975-ben átbeszéltük Rajk László barátommal amikor a szomszédom volt Montrealban, ‘s amelyet ő az építészet terepén a radikális eklektika címkéje alatt, én a társadalomtudományok terén, radikális interdisciplinizmus címkéje alatt ápolok), lehetővé tette a csapatom számára, hogy ne csak megdöbbentően friss képeket hozzunk vissza magunkkal hanem azt is, hogy feltárjuk Orbán Viktor jelenlegi autokrata kormányának gyökereit, amely alapvető tápanyagait az 1919-es budapesti Kommünt eltemető és annak jellegét eltorzító ellenforradalomból meríti. Bízunk abban, hogy iránytűnk lehetővé teszi majd mások számára, hogy még távolabbra eső, elzártabb helyekre is eljuthassanak vele, mint mi, sőt, még több lelettel tudják majd támogatni azt a mozgalmat, amely az átvert, kihasznált, félretájékoztatott munkásnőket és férfiakat kiemeli a sárból, az árokból, és onnan már nem a történelem szélére, hanem annak középpontjába fogja helyezni.

KMH: Tudna egy pár különlegességet megosztani velünk a leletekről, amelyekkel most kiléptek a nyilvánosság elé.

Nagy örömmel. Bár erre már utaltam feljebb, hadd foglaljam össze ennek az egész munkának az adott értékét. Könyvünk véget vet az 1919-es Budapesti Kommün könyörtelen karaktergyilkosságának, amelyet az ideológusok és azok követnek, akik nem tudják elfogadni azt a gondolatot, hogy a dolgozók jogosultak önmaguk irányítására, nincs szükségük arra, hogy egy önjelölt, önmagát külön anyagból faragott élcsapatként láttatott kis brigád diktáljon nekik, ki mit kaphat, mikor és hogyan a közös javakból.

Leleteink, visszaadják a rég elhallgatott millióknak a hangját – a munkásokét, a parasztokét, az igazságért küzdő egyszerű emberekét. Mi nem Kun Béla, Szamuely Tibor vagy a Lenin-fiúk előtt hajtunk fejet, hanem azok előtt, akik egy évszázaddal ezelőtt életüket adták egy olyan eszméért, amelyet akár a kapitalizmus, akár a kommunizmus hamis álarca mögé bújva, lehetetlen kiirtani. Leleteink azokat dicsőítik, akik nemcsak magukat akarták felszabadítani, hanem példát akartak mutatni elnyomott testvéreiknek világszerte, hogyan közelítsék meg az igazságosság, az egyenlő esélyek, az ökológoailag fenntartható közösségi jólét felé vezető utat.

Ez az első olyan könyv 1919-ről, amely elmondja a közönségének, hogy nincs mit szégyellenie, és van mit ünnepelnie 1919-ről. Visszaadja a dolgozó férfiak és nők millióinak ellopott méltóságát: büszkeséggel és az egymás iránti szolidaritás érzésével fogja feltölteni őket egy olyan időszakban, amikor a szolidaritás érzését gyakorlatilag kioltották a felettük uralkodó szerencselovagok Magyarországon.

Csundelik Péter nyitófejezete megdönthetetlen bizonyítékokkal támasztotta alá nem Karl Marx, hanem a regnáló európai konzervatív politikus, Lloyd George értékelését az1919 március 21 előtti magyarországi helyzetről: “Kevés olyan ország van a világon, amely annyira rászorulna a forradalomra, mint Magyarország”. Csoma Lajosnak az 1919-es munkás-, paraszt- és katonatanácsokról szóló fejezete megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltat a budapesti kommünt kiváltó hatalmas társadalmi felfordulás páratlan fényességéről, széles, népi bázisáról. A német, osztrák és orosz forradalmakkal való magyar kontraszt eddig ilyen tisztán, világosan még soha nem tárult fel, többek között Marie-Josée Lavallée, Kari Polanyi Levitt, Raquel Varela professzoroknak köszönhetően (egy kis segítséggel a magam részéről). Susan Zimmermann professzorasszony írása Aranyossi Magdáról, az utóbbinak történelmi dokumentuma a dolgozó nők szerepéről a Tanácsköztársaság alatt, könyvünk gyöngyszemeit képzik. A KMH olvasói által jól ismert történész kollegának, Dr. Adam Christophernek köszönhetően most már hiteles felvételünk is van azokról a hanghullámokról, amelyeket a gyorsan lángra lobbant, majd ugyan olyan gyorsan hanyatló Vörös Csillag az égen keltett Kanada távoli partjainál, azon a helyen ahol nem csak a Christopher Adam vagy az én felmenőim hanem maga Duczynska Ilona, Polányi Károly és az ő leszármazottjaik is végső menedékhelyet találtak az őseink földjén pusztító ellenforradalmi hullámok elől.

KMH: Önnel ellentétben a legtöbb magyar történész, nem is beszélve az olyan politikusokról, mint az Ön által is említett Kövér László, a mai magyar Országgyűlés elnöke, azt állítják, hogy a terror a kezdetektől fogva ideológiailag megkerülhetetlen részét képezte a magyar proletárdiktatúrának. Miből gondolja, hogy Önnek van igaza, és mindenki más a tévedés talaján áll?

Ugye nem azt várja most tőlem, hogy azt mondjam: mind ez annak köszönhető, hogy mi egy olyan iránytűvel rendelkezünk, amely pontosabb leolvasásokat biztosít számunkra az 1919-es kommün közpolitikai univerzumáról, mint a Kövér úr kezében lévő? Sajnos, vagy szerencsére ennek valójában sok köze van eltérő megállapításainkhoz.

Rettentően büszkék vagyunk arra, hogy az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság egyik nagy, el nem mondott történetéről mi rántottuk le a leplet, és ezúton is felkérném a hitetlenkedőket, hogy ne személyeskedő, ad hominem szövegekkel, hanem empirikus módszerekkel verifikálható adatokkal cáfolják meg a mondanivalónkat. Én nem légből kapott, hanem verifikálható adatokra támaszkodva állítom: míg Moszkvában a terror valóban igen kedvelt politikai eszköz volt, és Lenin gyakran buzdította magyarországi elvtársait, hogy ezt saját házuk táján is alkalmazzák, addig a magyar proletárállam vezető szereplői ennek az eszköznek az alkalmazásától nagyon is óckodtak. Sőt, mint Luxemburg, Pannekoek, Bebel szemlélete által fűtött emberek, legtöbbjük elítélte ennek törvényszerű, államilag szankcionált alkalmazását. Egy szovjet kiképzésű kisebbség, az úgynevezett “Lenin-fiúk”, Szamuely és Cserny, valamint néhányan mások is (Révai, vagy Rákosi) egészen biztosan azt akarták, hogy államilag szentesített politikai eszközzé váljon a terror, de soha nem tudták megszerezni Párt-társaik többségének, a munkástanácsoknak támogatását ahhoz az elképzeléshez, hogy a magyar munkásosztály terrorral jusson a paradicsomba. Könyvünk 4. fejezete empirikus adatokkal alátámasztva bebizonyította: a száz év óta keringő sztori, amit most Kövér úr és társai oly nagy előszeretettel újra melegítenek, újraterjesztgetnek, nem más, mint egy közönséges vörös hering.

Mielőtt Kövér úr azzal vádolna, hogy nosztalgia szállt meg bennünket az 1919-es Tanácsköztársaság idején elkövetett terrorcselekmények iránt, kénytelen vagyok megismételni: elemzésünk nem hagyja figyelmen kívül és nem mentegeti a kommün 133 napja alatt, egyes “rosszfiúk” által elkövetett embertelen tetteket (a “rossz fiúk” kifejezést tudatosan Hatos Pál 1919-es Tanácsköztársaságról szóló legújabb könyvének, számomra rossz szájízt keltő címéből kölcsönöztem: Rosszfiúk világforradalma, Budapest, 2021). Könyvünk nem kisebbíti az ártatlan áldozatok szenvedéseit, azokét a szerencsétlenekét, akiket meggyilkoltak, túszul ejtettek, vagy akiknek az életüket kellett félteniük az önbíráskodók, a forradalom aluljáróiban dorbézoló rossz fiúk rémtettei miatt. Nem azért jöttünk, hogy dicsérjük a terrort, hanem hogy eltemessük annak a részeit, amelyek nem tartoztak a Kommün államilag szankcionált eszköztárába.

KMH: Hogyan lehet az, hogy a történészek eddig általában elfogadták “A nagy hazugságot” 1919-ről, és ahelyett, hogy megcáfolták volna, inkább tovább terjesztették azt?

Kérem, ne csinálja már ezt velem. Hogyan lehet az, hogy egészen a közelmúltig Kanada első nemzeteinek elrabolt, név és sírhely nélkül eltüntetett gyermekei nem szerepeltek a kanadai történelemkönyvekben, hogy a katolikus egyház szexuálisan bántalmazott gyermekeiről nem hallottunk sokat, vagy arról a tíz millió feketéről a Kongóban, akiknek ezért kellet meghalniuk, hogy Leopold, a Belgák királya jól érezze magát? A magyar történelem leírása ugyan olyan “jó” kezekben volt és van még ma is egyes társadalmilag- politikailag érzékeny témákban, mint mondjuk azok a “jó kezek” amelyek a Harvardon vagy Oxfordi egyetemeken szorgalmaskodnak és azt terjesztik, hogy Afrika, Ázsia, a Közép-Kelet népeinek évszázadokon keresztül tartó megerőszakolása a nyugat által, (hogy most az amerikai földrészek népeinek, kultúráinak szétkúrásáról ne beszéljek), hogy mindaz a nyugati fehér emberek vezéreinek a “keresztény testvériségre”, az alulmaradtak iránti keresztény teherviselés zálogjában (aka “White Man’s Burden”) élt és halt évszázadokon át.

KMH: Végül is, miért bukott meg ez a forradalom?

Erre is van egy rövid és egy hosszabb válaszom. A rövid válasz a következő: Lázadó testvéreink rosszkor voltak rossz helyen. A hosszabb válaszért érdemes belenézni a könyvünkbe. Megpróbálom a lehető legrövidebben összefoglalni a legfontosabb tényezőket, amelyek megbuktatták a magyaroknak ezt a monumentális megmozdulását.

Az 1919-es kommün már csak azért sem maradhatott fenn, mert rettentően kedvezőtlenek voltak vele szemben az erőviszonyok. Kivétel nélkül, minden egyes szomszédunk azt akarta, hogy megbukjon, és ezt senki sem akarta jobban, mint az akkori világ három nagyhatalma, akik éppen akkor győzték le Magyarországot a csatatéren. Azok a szomszédok, amelyekre a Kommün természetes szövetségeseiként tekintett (Németország, Ausztria és Oroszország), nem tudtak vagy nem akartak olyan segítséget nyújtani, amely a túléléshez szükséges lett volna.

Nagyon helytelen lenne minden felelősséget a külső erőkre hárítani a forradalom kudarcáért. Tudom, nálunk a másokra mutogatás egy történelmileg népszerű érvelésrendszert képez, az igazság az, hogy rengeteg belső tényező is szerepet játszott a proletár diktatúra bukásában. Az ország túl sok, saját vezérei által okozott korábbi sebekből vérzett, ‘s már jóval azelőtt, hogy népe a túlélés érdekében tett utolsó, kétségbeesett erőfeszítéseként kommünné alakította magát. Nemcsak a szomszédos vérebek, a múltból örökölt hátrányok, hanem a Kommün önjelölt élcsapatának – a proletárállam bürokratikus apparátusát működtető politikusainak – együttes hiányosságai is sokat tettek a kudarc érdekében. Az utóbbiak közül talán a legkritikusabb elem a forradalmi államról alkotott egységes elképzelés vagy vízió, teljes hiánya volt.

Az új, forradalmi politikai párt, amely az erős Szociáldemokrata Párt és a jóval kisebb Kommunista Párt fúziójából jött létre március 20-án, egy élesen megosztott társaság volt. Még abban sem tudtak megegyezni fennállásuk 3. hónapjáig hogyan hívják magukat. Az új párton belüli bolsevik kisebbség távolról sem volt a domináns partner vagy olyan egységes, mint ahogyan azt a mesemondók 100 év óta láttatják. A Kommunista kisebbség három, egymással szüntelenül viszálykodó frakcióra szakadva fúrták egymást, árkon, bokron át. Nem véletlenül, hanem bölcsessége elismerésének jeléül tettem fel rég elhunyt mentorom, Duczynska Ilona következő tanácsát űrhajónk árbócára: “Céljainak tisztánlátása nélkül, a forradalmi állam közösen elfogadott politikai víziója nélkül, nem lehet győzelmet aratni a zsarnokság és az elnyomás felett”.

És végül: Nemcsak az önjelölt élcsapat belső széthúzása, átláthatatlanul homályos politikai víziója, hanem e csapat több tagjának effektív eltávolodása a lázadó hoi poloi-tól, önigazgatásra vágyakozó tömegbázisától, a tanácsokba öntött lelkétől, szintén nagy szerepet játszott abban, hogy a magyar dolgozók e kétségbeesett, spontán ugrása az ismeretlenbe, tragikusan végződjék. A Budapestről való elmenekülése után Bécsből Leninnek küldött első táviratában Kun a magyar dolgozókat, valamint a közös pártsátorban fészkelő szociáldemokrata többséget okolta a Kommün összeomlásáért. Ezzel megmutatta, hogy milyen messzire távolodott azok életétől, lelki világától, amelyekké mindörökké számít. Összefoglalva: nem egy dolog, hanem a fenti erők együttese tette lehetővé, hogy a Tanácsköztársaságot, mint élő pulykát a hálaadó vacsorán, darabolják fel azok az emberek, akik azoknak a geopolitikai lemezeknek a mozgását működtetik mindmáig, amelyek Közép-Európa és Magyarország politikai testére feküdve darálják a helybéli népeket.

Miért nem siettek a szociáldemokraták Ausztriában vagy Németországban magyarországi elvtársaik segítségére? Miért nem küldtek 1919-ben Nemzetközi Brigádokat Magyarországra, mint 1936-ban Spanyolországba? Miért nem küldte Lenin a Vörös Hadsereget? Miért hagyták cserben a budapesti kommünt a legközelebbi baloldali barátai?

E nagyszerű kérdésére a rövid válasz a következő: a dolgozó férfiak és nők egysége a világon soha nem volt több, mint egy régen elhunyt német filozófus szemefénye, akinek a művei a proletariátus számára annyira hozzáférhetőek, kézenfekvőek mint mondjuk a Hold sötét oldala. Az idők kezdete óta a munkások között élő nagyvagyonosoknak, szerencsevadászoknak mindig sikerült a plebejust arra mozgósítaniuk, hogy nagy tömegekben gyilkolják egymást. Ezt a képességét az uralkodók a mai napig nagyszerűen karbantartják. Aki kételkedik a szavaimban, az nézze meg a legújabb amerikai táborhely társadalmi rétegződését: azt amelyikben a király egyik kezével egy bibliát a másikkal egy vadidegen puncit szorongat: azt a tábort, amelyben az a multimilliárdos-korinthoszi, műszőke bombázó (alias Donald Trump) lakik, aki az amerikai történelemben eddig a legnagyobb adókedvezménnyel tüntette ki azokat a gazdag haverjait, akik több-tízmillió amerikai munkavállaló nyakán térdepelnek. Mindezek után, természetesen engem is érdekel mi fán terem a rigó, különösen most, a pusztulásunk előestéjén, vagyis az, hogy az úgynevezett baloldal miért olyan béna, vérszegény, és ügyetlen abban, hogy véget vessen ennek a sorozatos horror-shownak. Ezek után hadd próbálják röviden és gyorsan válaszolni kérdésére.

Az ideológia és a reálpolitika egyaránt felelős a Budapesti Kommün bal oldalról származó cserbenhagyásáért, amelyet azok a szomszédjai követtek el, amelyek legjobban tudták volna segíteni magyar testvéreiket. Az akkori hatalmat birtokló Német Szociáldemokrata Párt vezetői csak a szájukat járatták, tetteikkel keserűen ellenezték azt az elképzelést, hogy a spontán szervezkedő és autonóm munkástanácsok gyakorolhassák a végrehajtó, törvényhozó és igazságszolgáltatói vezetést a szocializmus felé vezető úton. Miközben titokban megszervezték Rosa Luxemburg brutális meggyilkolását a Freikorps által 1919 januárjában, magyarországi kollégáik, Rudas László és Lukács György, hangosan énekelték Rosa dicséretét a Kommün ideje alatt, és mind addig, amíg Lenin Kominternje 1920-ban fel nem szólította őket, hogy most már hagyják ezt abba mert közéjük csapnak, és nem adnak több lóvét. Én elolvastam Rákosi önéletrajzát, amelyben elárulja mit kellett elolvasnia 1920 nyarán mielőtt Lenin beengedte volna őt kunyerálni a kremlini dolgozószobájába.)

A geopolitikai egyenlet Németország esetében is néhány szóban összefoglalható. A német szociáldemokrata vezetés kétségbeesetten igyekezett jó arcot mutatni az antant hatalmaknak, amelyek szétverték a német birodalmat és 1919-1920 között Párizsban azon tanácskoztak mekkora csutkát hagynak hátra belőle az életbenmaradtaknak. A magyarokkal ellentétben a német baloldalnak volt némi rálátása Párisi konyhában szereplő AE Bizottság Konyhagyeplőjére. (a kis késekre, kis villákra, és kis kanalakra, melyekkel az antant falatozott ’19-ben itt hallható. ) Maradjunk annyiban, hogy a Német Szocdemek az életbe se akartak segíteni egy olyan népnek melyről azt suttogták a szakácsok Párisban, hogy a kukába akarja hajítani a főztjüket, és azt meg még kevésbé akarták láttatni, hogy a baloldal “budapesti iskolája” jobb úton halad a szocializmus felé mint a berlini.

Az osztrákok talán még kiszolgáltatottabbak voltak az antant zsarolásának, mint Németország. Ennek a megvert országnak nemcsak a határai, hanem népének képessége, hogy ellássa magát az élet fenntartásához szükséges dolgokkal, eledellel, tüzelővel, hogy az emberek fűteni tudják otthonaikat, legyen üzem és nyersanyag gyáraik működtetéséhez, a munkahelyteremtéshez, hogy talpra álljon az osztrák kereskedelmi kamara, teljes mértékben a győztes nagyhatalmak jóindulatától függött. Otto Bauer és a “Vörös Bécs” -ben tollasodó osztrák szociáldemokraták egyenesen megtagadták, hogy támogassák vagy segítsék magyar testvéreiket, amikor azok segítségért fordultak feléjük. Az osztrák marxizmus a szocializmushoz vezető parlamentáris út elkötelezett híve volt, és nem akart szövetséget vállalni azokkal, akik hazájuk törvényhozásának székhelyét nem a parlamentjük épületében, hanem a munkástanácsok kezébe adták, rájuk ruházták a teljes hatalmat annak eldöntésében, hogy ki, mit, mikor, és hogyan kapjon a közösségükben. A Luxemburgista, Pannekoek, Bebel és a magyar baloldal által istápolt közvetlen demokrácia, Otto Bauer és az Osztrák Marxisták torkában egy életveszélyes vírusként élt. Ők azt nem tovább terjeszteni, hanem kioltani akarták.

Meglepően hasonló volt a helyzet Oroszországgal, azzal az országgal, amelyhez a magyarok minden reményüket fűzték. Lenin nem hitt a fülének, amikor meghallotta a hírt, hogy Kun Béla március 21-én beolvasztotta pártját a bolsevikok halálos ellenségének tégelyébe, alárendelte magát a Magyar Szociáldemokrata Párt apparátusának, és lemondott a Magyar Kommunista Párt vezető szerepéről a szocializmus felé vezető úton. Lenin elolvasta a Kommün alkotmánytervezetét, és beteges tréfának tartotta azt. Azzal is tisztában volt, hogy Kun Béla hazudik neki a napi távirataiban, amelyekben azzal ámítgatta Orosz vezérét, hogy Magyarországon nincsenek munkástanácsok, és ő (Béla) az orránál fogva vezeti a Szociáldemokrata Pártot. Vlagyimir Iljics Leninről sok mindent el lehet mondani. Az, hogy hülye volt, senki se állíthatja róla. Lenin csípőből elutasította a magyar Forradalmi Kormányzó Tanács kérését, amit nem más, mint a Magyar Proletárdiktatúra bolsevik külügyi biztosa, Kun Béla küldött neki: nem volt hajlandó szövetséget kötni a Tanácsköztársasággal, Magyarország területére küldeni az Orosz Vörös hadsereget. Az Orosz Bolsevik vezérkar nem volt hajlandó vállalni a kockázatot, hogy egy számukra gyanús társasághoz kössék Oroszország akkor még elég rozoga szekerét, és ezzel még jobban magukra árasszák az antant haragját, amikor az orosz polgárháború kimenetele még mindig bizonytalan volt.

KMH: Mi történt, azután, hogy augusztus 1-én Kun Béla és a Párt vezetői egy különvonaton Bécsbe menekültek?

Megszállták Budapestet és immáron a Dunántúlt is a Román csapatok. A Tanácsköztársaság megbukott. Berzsák József, egy egyszerű munkás, a Szolnok megyei vidéki munkástanács egyik tagjának szavai tisztán összefoglalják hogyan végződött a magyar munkásság 1919-es kísérlete arra, hogy főszereplőként lépjenek hazájuk politikai színpadjának középére. Berzsák József érzelemteli szavai minden tudományos szövegnél világosabban mutatják be, hogyan vált az 1919-es Tanácsköztársaság egy meghamisított, elfeledett forradalommá: (Hálás vagyok magyarországi kollégámnak, Csoma Lajosnak, könyvünk harmadik fejezetének szerzőjének, azért, hogy a doktori disszertációjában szereplő sorokra felhívta a figyelmemet, és engedélyezte, hogy azokat ide is beemeljem):

„Vállaltuk volna mindnyájan a ránk ruházott tisztet – direktóriumi tagok és munkástanácsiak egyformán – akkor is, ha a jövőbe látunk és megjelennek előttünk a közeljövő rettenetes és oktalan üldözésének komor árnyai. Hogy mi lett a sorsunk, ki nem tudja? Összetöretés, börtön, kenyérvesztés, gyűlölet,

megcsúfolás, számtalan jó társunk számára puskagolyó, kötél és a sír mélye. Akik túléltük a szörnyű vihart, eljárt fölöttünk az idő, megöregedtünk, de becsületes igyekvésünkre, jót akaró, nemes építő szándékunkra tiszta szívvel és büszke öntudattal gondolunk vissza mindenkor. A múlt lezárult, a jelen él, a jövőbe reménykedéssel tekintünk”

KMH: Tanár úr, Ön az 1919-es kommün összeomlása utáni elmúlt száz évet befejezetlen ellenforradalmi rapszódiaként jellemezi könyvükben. Nem gondolja, hogy budapesti liberális barátai rossz néven fogják venni Öntől, amikor elolvassák e rapszódia kottájának harmadik szakaszát – az 1990 és 2010 közötti időszakról szóló részeket – amikor ugyanis az Ön barátai voltak a hatalom csúcsán?

Az ilyen kérdések általában meglepnek, mert én érdekesképen az életemben egyszer se tapasztaltam azt, hogy az én barátaim ülnének a politikai hatalom csúcsán akár Magyarországon vagy a világ bármely táján. Nem egészen értem hogy itt most kikre is gondolhat, vagy egyáltalin kiket tart az én liberális barátaimnak akik barátságunk alatt, a tudomásom nélkül, levezényelték annak a több mint 100 év óta tartó ellenforradalmi rapszódiának a harmadik szakaszát: talán arra az egy két idős filozófusra, az úgynevezett “budapesti iskola” egy két tagjára, a Lukács tanítványokra gondol akik abban az inkubátorházban nevelkedtek amelyet Lukács György kezdett összekalapálni már röviddel ’56 előtt, tehát Sztálin halála után, vagy arra az egy-pár emberre, akik az SZDSZ, a Fidesz, és az 1990-2010 időszak között uralkodó parlamenti pártok padsoraiban hallatták néha néha a hangjukat? Mutatis mutandis…

Mielőtt közvetlenül válaszolnék a kérdésre, szeretném előre bocsájtani: A magyar posztkommunista demokráciába való átmenet kudarcáért kizárólag az ország liberálisait okolni ugyanolyan ostobaság lenne, mint az 1919-es Tanácsköztársaság felemelkedéséért és bukásáért kizárólag azt a bolsevik kisebbséget okoltatni, amelynek egyik másik tagja a magyar proletár-állam kazánházában talált magának ilyen vagy olyan elfoglaltságot.

És akkor most térjünk gyorsan a személyesebb tájak felé kacsintgató kérdésére. Az a néhány liberális vagy, Isten segíts, konzervatív barátom, aki még megmaradt Budapesten, ha nem is fogadja el teljes egészében a véleményemet, érti az álláspontomat. A barátságunk mélyebb, mint az az árok mely politikai nézeteinket elválasztja egymástól.

A hozzám legközelebb álló liberális barátom ifjabb Rajk László, mint jeleztem, utunk elején elhagyta a földön élők táborát. Ez a beszélgetés a születése napjának (január 26) táján lett rögzítve, ezért is gyakrabban jár most a fejemben. Vele mindent átbeszéltem, ami a fejemből, lelkemből e könyv lapjaira tapadt, és ahonnan immáron kitörölhetetlenné vállt. Hozzám intézett utolsó üzenetében, is arra kért, mondjam el azt, amit a fejünkben, lelkünkben őrzünk közös politikai nagyanyánkról, Duczynska Ilonáról, aki 20 éves korában meghúzta a startpisztoly ravaszát, útjára indította a kizsákmányolt, átvert, agyon taposott tömegek menetét 1917 novemberében Magyarországon az igazságosság felé vezető úton. Laci barátom nagyon vonakodva lépett a párt-politikai élet talajára – olvassanak bele, Mink Andrással tartott beszélgetéseibe, vallomásaiba, melyek már csak halála után kerültek a napvilágra (A tér tágassága. Budapest. Magvető, 2019). Élete végéig egy hullámhosszon voltunk azokkal a kérdésekkel kapcsolatban melyek könyvünkben szerepelnek. Duczynska Ilonát mindketten egy olyan baloldali figurának tekintettük, aki soha nem tért le az igazságosság útjáról. Gyakran sajnáltuk, hogy sok kortársunk nem ismerte fel és ma sem tiszteli azt a nemes baloldali hagyományt, amelyet Ilona képviselt.

KMH: Mondana néhány szót ennek a Befejezetlen Rapszódiának arról a szakaszáról, amely Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülésével kezdődött? Melyek a megkülönböztető jegyei ennek az ellenforradalmi finálénak? Mikor és hogyan fog ez várhatóan véget érni?

Engedje meg, hogy először a kérdésének utolsó részére válaszoljak. Én azt szeretném látni, hogy ennek az ellenforradalmi rapszódiának az utolsó szakasza hamarosan és békésen, a magyar dolgozó emberek és a magyar közép- és felsőbb osztályok szimpatizánsai közötti nagy szolidaritás kinyilvánításával érjen véget. Sajnos az, amit én szeretnék látni az egyáltalán nem rajtam múlik. A társadalmi szolidaritás pontjától nagyon távolra repítette népemet a finálé karmestere. Ennek tényekkel való bizonyítására mindenkinek figyelmébe ajánlanám két fiatal magyar szociológus kollega – Huszár Ákos és Berger Viktor. “Az új középosztály?” című nemrég közzétett tanulmányát mely a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, Politikatudományi Szemle. Vol XXIX, no. 2, 2020 számában a 71-99 oldalakon fexik és többek közt a következő szavakat tartalmazza: a hatalom saját politikai érdekei mentén, az állam különböző eszközeit igénybe véve… roncsolja a társadalom szolidaritási viszonyait. Ettől függetlenül, én azt gondolom, hogy Magyarországnak, jelenkori helyzetében, egyáltalán nincs szüksége egy olyan fajta tolakodásra, mint amilyen 2021. január 6-án az amerikai fővárosban tombolt. Az, hogy békés lesz-e az elszámoltatás, azért a társadalmilag káros fináléért, amiről könyvünk 8. fejezetében részletesen beszámoltam, már nem a magyar dolgozóktól függ hanem Orbán, Kövér és a vagyonkezelő társaik magatartásától. És akkor hadd forduljak kérdésénnek az első felében feladottra.

Amit erről, a zárófejezetemben szereplő finalé-ról szeretnék mindenkivel tudatni az a következő: ez a szakasza a permanens magyar ellenforradalmi rapszódiának kizárólag azon mozzanataira összpontosít, amelyek céltudatosan korlátozzák az ország dolgozóit, ifjait, szegényeit, időskorú embereit, hátrányos helyzetben tartott kissebségeit, a tisztánlátástól, attól hogy bátran feltartott fővel haladhassanak az igazságosság, az alkotmányilag biztosított esélyegyenlősség, és az ökológiailag fentartható közösségi jólét irányába. Bemutatja, miért is tartja Orbán Viktor politikai példaképének Horthy Miklós admirálist, altábornagyot, azt, aki végül is 1919 november 16 után, a sárba tiporta a kommün értékeit.

Politikai hőséhez hasonlóan Orbán is kivette a magyar dolgozó férfiakat és nőket a gyorsítósávból, amikor 2010-ben hatalomra került. Ahelyett, hogy első helyre helyezte volna őket a neo-liberális ellenforradalom lejárta után, vissza tolta őket a magyar társadalom legalsó lápcsőfokára, mert Horthyval egyetemben ők a dolgozókat nem a sor elején, hanem annak legvégén szeretik látni. Nem én, hanem ő engedte ki a következő mondatot kirepülni a szájából: “Az én fejemben azt kell tenni, hogy az ország 8-10 legjobb üzletemberével kell üzletet kötni, ennél többre nincs szükség. Jó személyes kapcsolatokat kell kiépíteni ezekkel az emberekkel, a piaci versenyelőnyök erősítésével be kell hozni őket a miniszterelnök sátrába. Ez az, amit most meg kell tennünk. Miután ezt elértük, az üzletemberek majd gondoskodnak a többiről.” (Ezt a mondatot egy magyarországi konzervatív barátom, Debreczeni József nyilvános és bővebb beszámolójából tömörítettem ide, aki azt közvetlenül Orbántól kapta, amikor még jó haverok voltak. Orbán soha nem cáfolta ezt az állítást).

No de haladjunk szépen. Ahelyett, hogy a magyar dolgozó férfiak és nők versenyelőnyét növelte volna az “új digitális gazdaságban”, ahelyett, hogy okosabbá tette volna őket, kinyitotta volna az iskolák kapuit a dolgozók fiai, lányai előtt, ahelyett, hogy jól kiképezte volna őket, hogy nagyobb esélyekkel vágjanak bele a mesterséges intelligencia korába, ahelyett, hogy Európa hatalmas támogatásait az iskolák, az egészséges életmód, az agyak tágítására, az lecsúszottak felzárkóztatására, és olyan ökológiailag fenntartható magyar közösség kibontakozására fordította volna, amely képes lenne fenntartott fejjel túlélni a Közép-Európában egymásnak ütköző tektonikus, geopolitikai lemezek könyörtelen nyomását, hagyta, hogy a lemez-kalózok úgy tekintsenek erre a helyre mint a legolcsóbb kuplerájra. Nem csoda, hogy Donald Trump, Angela Merkel. Vlagyimir Putyin és Xi Jinping egyformán érdekeltek a Fidesz 2022-es újraválasztásában.

Nem kellene idézeteket tolnom ebbe a térbe, főleg nem egy olyat, amely egy vallásfilozófustól (Gábor György) származik, de úgy gondolom, hogy az ő szavai tökéletesen megragadják annak az átverésnek, szemérmetlenségnek, gyalázatos csalásnak a lényegét, amely Orbán fináléjából származik:

Nem az a legnagyobb bűnük, hogy elloptak mindent, amit csak lehetett, s vitték azt is, amit nem lehetett. Tragédia, de az anyagi pusztítást az ország akár egy évtized alatt is kiheverhetné, igaz – amióta az eszemet tudom, így megy ez ebben az országban – megint ráment néhány évünk, évtizedünk nekünk is, az utánunk következőknek is, már persze azoknak, akik voltunk olyan hülyék, hogy maradtunk. Nem is az a legnagyobb bűnük, csak sima hazaárulás, hogy idegen érdekeknek és titkosszolgálatoknak árusították ki az országot. Ez sem új, ez is így megy azóta, amióta az eszemet tudom. Ezt már nehezebben fogja kiheverni az ország: az idegen beágyazottság, az összefonódó kapcsolatok, a nemzeti érdekekre való hivatkozás okán fel nem tárt ügynöki tevékenységek, a zsarolhatóság és az ügynökök reaktiválása hosszú-hosszú évtizedekre kiható konstans ebben a világban. A legeslegnagyobb bűnük, a legaljasabb és a leginkább megbocsáthatatlan, az a szellemi tatárdúlás, amit majd maguk mögött hagynak valamikor. Mert a mentalitásban okozott kár nem egy-két évtized alatt reparálható valami – ahogy ezt a mentalitástörténet pontosan leírta -, hanem generációkon átívelő állandóság, longue durée, hosszú időtartam. Lerohasztott kórházakat valamikor rendbe lehet hozni, de a kiirtott szellemet, meggyalázott tudást, lezüllesztett kultúrát nem lehet feltámasztani, a hiány pótolhatatlan, az üresség nem lesz bevilágítható, hiszen nincs ott semmi. Új numerus clausus, amely most nem a zsidókat érinti csupán, hanem minden gondolkodó és alkotó embert. Az egész oktatási rendszert ellehetetlenítő indoktrináció, a gimnáziumi férőhelyek radikális leszűkítése, a tankötelezettség 16 évre történő csökkentése, az egyetemi autonómiák, az oktatási- és diszciplína-szabadság hatalmi megszüntetése, egyetemek ellehetetlenítése, országból való elűzése, az MTA és vele a magyar tudományos élet totális szétverése, a lapok és folyóiratok elpusztítása egy olyan országban, ahol mindig is hagyományosan meghatározónak számított a lap- és folyóirat-kultúra, a színházi világ megnyomorítása, az újságíró szakma megvásárolhatóvá történő lezüllesztése, s közben azoknak a tehetségtelen és dilettáns szellemi verőlegényeknek a szabadjára engedése, akik hangos huj, huj kiáltásokkal lenyilazzák mindazokat, akik jobbak és tehetségesebbek náluk.

KMH: Utolsó és logikus kérdés: Melyek az 1919-es Tanácsköztársaság tanulságai, illetve, a könyvükből kiemelhető leckék, jó tanácsok a jövőre nézve? Röviden: mi a megoldás arra a kihívásra, melybe a Tanácsköztársaság belebukott, és az azt követő ellenforradalmak, alkalmatlanok voltak?

Jókor kérdezi – pont most szólalt meg a lemezjátszómon Bob Dylan felejthetetlen száma, All Along the Watchtower, amely, mint talán Ön emlékszik még rá, így kezdődik: There must be some kind of way outta here, said the joker to the thief, there’s too much confusion, I can’t get no relief, és arról panaszkodik, hogy senki se adta a szavát (Business men, they drink my wine, plowmen dig my earth, no one will level on the line, nobody offered his word).

Nézze. Én csak a saját nevemben tudok itt nyilatkozni. A helyes választ arra az egyszerű kis kérdésre, amelyet most nekem feladott, és főleg a megoldással kapcsolatban, már jóval több mint száz éve várja az emberiség: nálam sokkal nagyobb kaliberű koponyákat késztetett hosszas sok-száz oldalas nekifutásokra. Annak az esélye, hogy én itt most végre, egy pár mondatba tömörítve, lezárjam a kérdést, elég kicsi az esély, de megpróbálom, jó?

A Tanácsköztársaság igazi történetéből és egyben a könyvünkből is következtetehető tanulságot, leckét, szerintem már többezer évvel mi előttünk megírták, a 7-8 billió ember közül, akik ma e földön élnek, cirka 3 billió hallott is róla, de legtöbbjük ezt is elfelejtette, mint sok minden mást: Ne vedd az Örökkévalónak a nevét álságra, mert nem hagyja büntetlenül az Örökkévaló azt, aki álságra veszi az ő Nevét. Én személyesen, ezt a tanulságot ajánlanám mindenkinek, és elsősorbán Magyarország jelenlegi vezérének, Orbán Viktornak a figyelmébe, már csak saját jövője érdekében is. Én jót akarója vagyok neki.

Nem azért mondom, de mi Jánostól is tanultunk valamit (1:1-5), amit én szintén a felejthetetlen tanulságok közé sorolnék. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, de minden, a Szóval kezdődött. Arról, hogy a Szó hogyan testesül, alakul, hogy valóssággá váljék, már előttünk rengetegen szövegeltek, Wittgenstein és a nyelvi fordulat úttörői (több magyarral köztük) a 20. század elején, Bécsben faragták ki annak a szellemi forradalomnak az alapköveit, amelyek Duczyinskát és Polányit már ott a helyben elragadtatták (Marshall McLuhan a Kanadai kommunikációs iskola világhírű úttörője nem véletlenül lett Duczynska és Polányi örök jó barátjuk Kanadában). Mi ebből a tanulság? A helyes cselekvés a helyes szavak terméke. Mi a szavunkat adtuk.

Legyünk tisztában egy másik alaptanítással is, amelyről rendszeresen megfeledkezünk, pedig ezt nem kizárólag a hit-tan órákon préselik gyerekeink fejébe – ezt még a kortárs társadalomtudományok műhelyeiben is főslágerként nyomják: az ember egy bárányfajta lélek, pásztorok nélkül nemcsak egyénileg, hanem tömegesen hajlamos kicsinálni magát, a tilosba hajtani. A társadalomtudományok művelőitől azt is tudjuk, hogy ahhoz a bárányfajtához tartozunk melyet nem csak az óbégatásra alkalmas agysejtekkel áldott meg az Örökkévaló (vagy a véletlen, mely szintén örökkévaló), hanem olyanokkal, amelyek az összes földi jószág közül a leg fogékonyabbak a tanulásra. A Homo Sapiens néven emlegetetteknek adva és szentesítve az a képesség, hogy szembe forduljanak azokkal a pásztorokkal, akik elterelik a figyelmüket az igazságosság, az esélyegyenlőség, az ökológialag fenntartható földi paradicsom felé vezető útról. A modern vezetőképzés tananyaga ebből a felismerésből táplálkozik. Röviden: a velünk együtt gondolkodók azt is megtanulták, ki ki a maga módján, hogy nem a pásztoroké, hanem a bárányoké a jövő, és aki ezt fordítva látja az nagyon rosszul fogja végezni. Világos?

És akkor most inkább földközelibb szavakkal végezném, hosszas értekezletünket. Rengeteg figyelmet gerjesztő tanulságot hagyott maga után az a történelmi esemény, amelyet most kiadott könyvünkben körül jártunk. A legnagyobb kérdés az: hogyan tartsuk őket a szemünk előtt, a fejünkben, hisz annyi sok más minden zajlik körülöttünk, arról nem beszélve, hogy létezik egy nagyon sikeres globális iparág, melyet arra szakosítottak, hogy feledékenyé tegyenek bennünket az olyanfajta események tanulságaival szemben, mint amelyekről a könyvünk beszél.

A könyvünkből származó testközeli, földhöz ragadt tanulságokat most nem egy kottából, hanem improvizációs módszerekkel fogom gyorsan, egy futamban, eljátszani Önnek a hangszeremen.

Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság és az azt követő ellenforradalmi rapszódia egyik felejthetetlen tanulsága, hogy egy ország történelmi változásait nem lehet elválasztani globális kontextusától, környezetétől. Könyvünket azzal kezdtük, hogy megmutattuk: a magyar munkások, munkásnők megmozdulása egy globális jelenség része, amelyet egy olyan tűz fűt, amelyet nem lehet véglegesen eloltani, mert oxigénellátását mindig is az oltására kiküldött tűzoltók biztosították és biztosítják ma is. Magyarország, 1919-ben, nem a Szocializmus hanem a Kapitalizmus csődje miatt borult lángba. Másként mondva, azért, mert vezérei, pásztorai, a dolgozókat nem a történelem középpontjába, hanem annak perifériájára szorították, a materiális javak felhalmozását az igazságosság, az alkotmányosított esélyegyenlőség, és az ökológiailag fenntartható közösségi jólét elé helyezte, a munkásnőket, és férfiakat, a föld művelőit, nem a sor elejére, hanem annak legvégére helyezte, azok pedig ezt kikérték maguknak, és előbb utóbb mindig ezt fogják tenni azokkal, akik így járnak el velük szemben.

A másik nagy tanulság, amit szintén empirikus módszerekkel ellenőrizhető adatokkal bizonyít könyvünk, hogy a félelemmentes, bátor beszéddel, a helyes szavakkal, a kommunikatív cselekvés új nyelvével, iránytűjével, le lehet bontani, feje tetejére lehet állítani a hamis identitások házát. Ez a könyv a kommunikatív cselekvés barikádjaira szólítja olvasóit, a kommunikatív cselekvés békés módszereivel nyomul az igazságosság az esélyegyenlőség a fenntartható jólét irányába. Még egyszer, és lassan fogom mondani, hogy mindenki értsen: az örökkévalóság irányába, kizárólag egy teljesen új, nyelvi fordulattal lehet csak eredményes módon haladni. Én ezt a nyelvi fordulatot, annak megtestesülését, nem csak a tanári kar, a társadalomtudományok köreiben, hanem elsősorban a művészet, – a zene, a költészet, a líra, a szórakoztató iparágak összességében – és természetesen, a politikai diskurzus teljes egészébe, lentről felfelé nyomulva látom a szemeim előtt kibontakozni. Én e könyvben, útitársaimmal egyetemben, nem tettem mást, mint a szavamat adtam erre.

A szavaimból származó tanulságok nem az én, hanem az olvasóim fejében fognak testet ölteni, ha nem is ölni: onnan fognak felszállni, hatást gyakorolni környezetükre. Kérem ne várjon többet Marcel Duchamp, André Breton, a szimbolista költők és egy kerti madár (Charlie Parker) követőjétől. Én csupán azt tudom mondani: jó lenne, ha már végre mindenki leszállna Csipke Rózsikáról, s hagyná őt önmagától, vagy a szeretetre vágyakozó gyerekei által felébredni, észhez térni, hagyná őt, hogy szépen tisztába rakja magát, felöltözködjék, és a saját ízlése szerint jelenjék meg az Örökkévaló orcája előtt.

*Az interjú szövegét részben vagy teljes egészében, más sajtóorgánumok is ingyen közölhetik, amennyiben erre írásban engedélyt kérnek a Kanadai Magyar Hírlap szerkesztőségétől, és a továbbított szöveg elején írásban jelzik annak származását.

KMH Szerkesztőség 

Kategóriák: Szervezetek

Kötelességünk az emlékezés

2022, január 19 - 18:41

Élt egy ember a XX. század első felében, akinek az életéről elég sokat tudunk, a haláláról szinte semmit. De amit az élete utolsó évéről tudunk, az elég ahhoz, hogy az elkövetkező évszádokban a nevét csak a legnagyobb tisztelt hangján emlegessék. Halálát minden korban – ma is – létező gazemberek okozták, ezért a mi kötelességünk, hogy mindig, mindenkor, emlékeztessünk rá! Azon a napon, amikor utoljára látták élve Budapesten, január 17-én, minden évben megemlékezést tartanak a XIII. kerületi Raoul Wallenberg utcában, emléktáblája előtt.

A Raoul Wallenberg Egyesület elnöke dr. Sebes József, a megjelenteket köszöntve elmondta, Wallenberg máig ható jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 19 nagykövetség és 3 európai intézmény képviselője jött el az emléktáblához.  Svédország egy korábbi budapesti nagykövete, Jan Ludvig 1997-ben ugyanitt elhangzott szavait idézte: „Az a Wallenberg alak, aki kirajzolódik a tanúk meghallgatása kapcsán, egyre bizonytalanabbá, megfoghatatlanná vált. Ugyanakkor itt, Budapesten, nagyon is valós az alakja, hús-vér embernek érezzük és mindig itt lesz velünk, amikor azokon az utcákon járunk, amelyeken ő járt valaha és azokkal az emberekkel találkozunk, akiknek az életét megmentette.” A Wallenberg Egyesület célja – mondta az elnök – hogy olyan társadalomban éljünk, amely az embereket valós személyiségük és nem valamely csoporthoz tartozás alapján ítéli meg, ahol a kisebbségi érzékenység társadalmivá válik és ahol az önbecsülés és mások megbecsülése elválaszthatatlan. Segítjük megőrizni minden kisebbségi csoport kultúráját, méltóságát, valamint a nemzeti, etnikai és vallási közösségek sajátos és egyéni jogait szabadságjogként tartjuk számon!  Svédország jelenlegi budapesti nagykövete, őexcellenciája Dag Hartelius, arra emlékeztetett, hogy ugyanazon a napon, amikor a budapesti gettóba zárt zsidók visszanyerték szabadságukat, az ember, aki a megsegítésükért dolgozott, elvesztette azt. A II. Világháború és a holokauszt borzalmainak megértéséhez és el nem feledéséhez továbbra is kutatnunk, tanítanunk kell ezt az időszakot, mert ez az egyetlen módja, hogy a történelem többé ne ismételhesse meg önmagát. Idén márciustól Svédország tölti be a Nemzetközi Holokauszt emlékszövetség elnökségét. Svédországban rövidesen egy új holokauszt múzeumot hoznak létre, de az emlékezés és az antiszemitizmus elleni küzdelem nem csak kormányzati feladat. Mindannyiunknak részt kell venni benne és Raoul Wallenberg öröksége iránymutatást ad számunkra. Az első, hogy soha ne legyünk tétlen bámészkodók. Raoul akkor döntött úgy, hogy cselekszik, amikor a többség nem. Neki nyilvánvaló volt, hogy helyesen kell cselekednie, még akkor is, ha ezzel a saját életét kockáztatja. A budapesti Nagykövetség immár második alkalommal hirdeti meg a „Bátor Fiatalok” díjat, amelyet olyan fiataloknak adunk, akik mertek cselekedni, merték felemelni a szavukat, amikor a mindennapi életükben valamilyen igazságtalanságnak voltak tanúi. Ha ismernek bárkit, aki húsz év alatti és megérdemelné ezt a díjat, kérjük, jelezzék nekünk! Mindannyian tehetünk valamit, amivel segíthetünk másoknak, és ezzel, valamivel jobbá tegyük a világot.

 Az Avilai Nagy Szent Teréz templom kanonok esperese, Horváth Zoltán István, önvizsgálatra szólított fel. Vannak elődeink, akikre feltekinthetünk, akik nemcsak hívőnek vallották magukat, hanem amikor embertestvéreink bajba kerültek, életük kockáztatása árán is a segítségükre siettek. Ilyen ember volt Raoul Wallenberg is, aki mindössze néhány hónapot élt itt, Budapesten, a háború alatt, a legsötétebb erők hatalomra kerülése idején. Ezért lelkiismerete parancsára úgy érezte, hogy mint svéd diplomatának kötelessége éppen itt, ezekben a „védett házakban”, a menlevelek ezreinek kiadásával menteni üldözött, zsidó testvéreit. Emlékeztetett a terézvárosi Hévei Gyula katolikus plébánosra is, aki ugyancsak a vészkorszak idején – szembeszállva a fasiszta karhatalom embereivel is – keresztlevelek ezreit állította ki zsidó testvéreinek, hogy így próbálja megmenteni az életüket. Wallenberghez hasonlóan az ő életének végét is homály fedi. Eltűnt, talán egy internáló táborban vagy talán egy börtönben. Az ő életüket meg kell ismertetnünk a fiataljainkkal. Legyenek példaképeink arra, milyen az az ember, akinek hite, meggyőződése, szeretete, embersége leküzd minden félelmet, és aki az élete árán is meg akarja menteni az üldözötteket, a kitaszítottakat. Sok ilyen ember van, de talán nem hallunk róluk eleget és így sokszor ma is a hangos rossz kerül a felszínre a csendes jóval szemben. Tegyünk róla mi, hogy ismerjék meg a jót az emberek és így követésre méltónak találják!  Három zsidó fiúra emlékezett vissza Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke. Ők 1944-ben, itt, Újlipótváros egyik – svédek által védett – házában találtak menedéket. Az idősek tanácsa ellenére onnan szökdöstek ki, hol élemet beszerezni, hol pedig éppen egy Fradi meccsre. A nyilasok kétszer fogták el őket. Az első alkalommal, a Duna felé tartó menet elé kanyarodott egy fekete autó, Kipattant belőle egy magas, ballonkabátos férfi és hallatlan magabiztossággal szétzavarta a fegyveres nyilasokat, kiszabadította a foglyokat. A fiúknak másodszor már nem volt ilyen szerencséjük. Menetoszlop, Duna, cipőket levenni – máig sem értjük, ez hogyan vált a tömeggyilkosságok koreográfiájává – és gépfegyvertűz! Huszonöt zsidó teste zuhant a kövek közé. A 19 éves fiú koponyájáról egy lövedék lepattant, a másik a nyakán úgy fúródott keresztül, hogy elkerülte az életfontosságú szerveket. A fájdalomtól ájultan zuhant a földre, két legjobb barátjának holtteste befedte. Túlélte a vérengzést, ma 96 éves, Izraelben él.

Találkozására Wallenberggel, az első megmenekülésére, mindig emlékezik, megmentőjéről, mint a világ egyik legbátrabb emberéről beszél. Esterházy Péter, a magyar posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alakja mondta: „Másként beszél, és másként hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél, és másképp hallgat az, aki nem volt ott.” Van valami ijesztő abban, hogy túlélőink lassan elhagynak bennünket és mi magunkra maradunk az emlékezés kötelességével, átkával, a második generációsok, a harmadikak, az unokáink. Ha mi, a túlélők leszármazottai engedünk a feledésnek, azzal megtagadjuk szüleink, nagyszüleink minden szenvedését, a megaláztatást, eleink kirablásától családjaink kiirtásáig. Emlékezni kell, most éppen itt, az Újlipótvárosban, összegyűlve a Raoul Wallenberget ábrázoló domborműnél. Emlékezni az üldözöttekre, Arra az emberre, aki egy rettenetes korban is képes volt segíteni.

Kategóriák: Szervezetek

Egy múzeum, egy művész, két megnyitó

2022, január 18 - 20:27

 A világ Victor Vasarely néven ismeri, mi tudjuk azt is, hogy Vásárhelyi Győző 16 éves korában kezdett képzőművészeti tanulmányokba Újpesten, 1925-ben már reklámgrafikusi megbízásokat is kap és 1930-ban kiállításon is részt vesz. Még ugyanebben az évben – a jobb megélhetés reményében – Párizsba költözik, életét Franciaországban éli le. Hírnevét sajátos szemléletű alkotásai, a kinetikus művészet a fotografizmus alapozzák meg. Műveinek egy részét Magyarországon a pécsi és a budapesti Vasarely Múzeumokban őrzik.

A budapesti Vasarely Múzeum nemrég jelentős adományokkal gazdagodott és ezekből, „A tárgyak második élete” címmel időszakos kiállítást nyitott. Orosz Márton, a múzeum igazgatója és a kiállítás kurátora a megnyitó során emlékeztetett a művész egyik híres mondására, mely szerint. „egy alkotóművésznek – aki méltó erre a címre – két élete van. Az egyiket a maga korában, a másikat műve révén, a jövőben éli le.” Esetünkre ez most pontosan illik. Vasarely előbb reklámgrafikával foglalkozott és csak később – 1939 után – fordult más irányba. Zömmel ez utóbbi csoportba sorolhatók a most kapott értékes adományok. Két egymást követő évben (tavaly és tavaly előtt) két francia gyűjtő volt az, akik úgy gondolták, hogy a Múzeum számára hiánypótló alkotásokkal fogják gazdagítani a gyűjteményünket. Mindketten arra jutottak, hogy itt Óbudán fognak ezek az értékes és különleges kompozíciók a legnagyobb megbecsülésnek örvendeni, és ha ide kerülnek, abból nem lehet semmi baj. Sőt, igazából ide predesztinálta őket a sorsuk. Egyik adományozónk, Robert Zussau az 1960-as évek közepétől majdnem harminc éven át volt Vasarely asszisztense és eleinte alumíniumra szerigrafált, tehát szitanyomással sokszorosított sorozataiban működött közre. Ezeknek a műveknek a kivitelezése oly mértékben nyerte el az alkotó tetszését, hogy háromdimenziós multiplikáinak a sokszorosítását is Zussau-ra bízta. Részvételével történt azoknak az alumíniumra szitázott térbeli objekteknek a gyártására, amelyeket Párizsban, a Boulevard Saint-Germain-en bemutatótermet nyitó Denise René Galéria 1966-ban kezdett el limitált példányszámban árusítani. Ezt követően Vasarely a szitaműhelyének vezetőjévé Robert Zussau-t nevezte ki. Munkakapcsolata a művésszel egészen 1990-ig tartott és több mint 200 különböző Vasarely-kompozíció sokszorosítása fűződik a nevéhez.

A másik adományozó, Bruno Fabre – aki maga is jelen volt a megnyitón – más generáció képviselője. Azok közé tartozik, akik személyesen már nem ismerték Vasarelyt. Mintegy tíz éve kezdett el műtárgyakat vásárolni, majd hivatását feladva a Vasarely-életmű tanulmányozásának szentelte életét, rövid idő alatt létrehozva az egyik legszámottevőbb, a művész alkotásaiból álló magángyűjteményt. Ritkaságszámba mennek azok a gyűjtők, akik csillapíthatatlan megszállottsággal kutatják az általuk kiszemelt művészek életművét, és közben olyan gazdag tárgyi tudást halmoznak fel, amellyel a téma legszakavatottabb ismerőit is sarokba szorítják. Bruno Fabre ennek az elit közösségnek a tagja. Kollekciója Vasarely minden korszakából őriz alkotásokat, de közülük is kiemelkednek azok a multiplikák, amelyekben minden lehetséges, a művész által használt technika megjelenik. Fabre úr néhány évvel ezelőtt azzal a szándékkal keresett fel bennünket, hogy több tucat értékes tárggyal gazdagítsa Múzeumunk gyűjteményét. Csak reménykedni és bízni tudunk abban, hogy ez a lelkesedése a későbbiekben másokat is megfertőz és magával ragad – erősítette meg Orosz Márton, igazgató. Meg vagyok róla győződve – folytatta – hogy a művész által saját kezűleg kiválasztott törzsgyűjtemény mellett, a ránk bízott örökség részévé fog válni ez az 56 darab itt látható, ajándékba kapott műtárgy. Kortársaink számára ugyanúgy, mint az utánunk következő generációk számára is ihlető forrást és élvezetet fognak nyújtani ezek a tárgyak, amelyhez mától közel félezer mű tartozik – hiszen ne felejtsük el – hangsúlyozta az igazgató – hogy valójában két megnyitót is ünnepiünk ma. Az időszaki tárlat mellett az újrarendezett állandó kiállításunk vernisszázsa is ma van! A gyűjtemény többi darabjához hasonlóan olyan művekről van szó, amelyeknek a segítségével a közönség egy új szemszögből, egy korábban ismeretlen perspektívából tudja a Vasarely művészetéből kiolvasható értékeket fel- és megismerni.  Pascalé Andreani asszony, a Francia Köztársaság magyarországi nagykövete első mondataiban magyarul köszöntötte a megnyitón megjelentetteket. Elmondta – tudjuk nagyon sok magyar származású művész élt, él Franciaországban. Ők a két ország kapcsolatnak erős szimbólumai. Közöttük Vasarely különleges helyet foglal el, mint az op art mozgalom legfontosabb képviselője. Kezdetének az itt is látható, Zebra című művét tekinthetjük. Egri János televíziós újságíró, műgyűjtő, külföldről, videofelvételről üdvözölte a kiállítás vendégeit. Szólt Vasarelyhez fűződő több évtizedes, személyes kapcsolatáról, megemlítette, hogy 1968-ban a Grenoble-i téli olimpián a stadion külső burkolatát, de a belsejét is az ő „Sebességgyűrű” elnevezésű kompozíciója díszítette. Jelen volt a megnyitón hogy Bruno Allart, Victor Vasarely még élő utolsó asszisztense, aki az 1960-as évek közepe óta dolgozott együtt a mesterrel, és nagy szerepet kapott néhány, a budapesti gyűjteménybe került festmény kivitelezésében. Eljött a másik asszisztens, a 2020-ban sajnálatos módon elhunyt Robert Zussau úr lánya, Valerie Zussau is, Az ő adománya fontos részét képezi a most kiegészült kiállításnak, mely 2022. május 31-ig, minden héten péntektől vasárnapig, 10-18 óra között látogatható.

Kategóriák: Szervezetek

Aztékok Budapesten

2022, január 17 - 11:59

Divatos játék lett a szabadulószoba. Olyannyira, hogy Budapesten jelenleg közel kétszáz működik, de a fejlődés nem áll meg. A napokban, a Belvárosban megnyílt a legújabb, ráadásul olyan helyen, ahol mellette még hat másik is található. A Neverland, valóságos szórakoztató központ, bár és étterem is egyben, csapatépítő játékok, családi ünnepségek számára is kitűnő helyszín.

A hat szabadulószoba mellé felépült hetedik olyan világba kalauzol el mindenkit, ami bizonyára magával ragadja majd a látogatót. Eddig ott – néhány másik mellett – az igazán bátraknak a „Zárt osztályt”, a western-filmek szerelmeseinek a „Nagy vadnyugati rablást”, a Harry Potter-rajongók számára pedig inkább a „Mágus próbát” ajánlották. A hivatalosan január 30-án megnyíló „Azték sírkamra” viszont már valódi különlegesség. Felépítői azon igyekeznek, hogy ritkaságszámba menő, egyedi szórakozást nyújtsanak és most, a próbaüzem alatt mindent tökéletessé varázsoljanak. Erre, mifelénk a maya azték – kultúra inkább csak a rejtélyeiről híres. Azért azután az új szobában minden annyira élethű és autentikus, hogy valóban úgy érezzük magunkat, mintha Dél-Amerika őserdőinek legmélyén barangolnánk, távol a civilizációtól.

 Hogy miként sikerült ezt elérni, arról Josep Zara, a Neverland tulajdonosa elárult néhány titkot. Közel fél évig dolgoztak rajta, 59 különböző szakma képviselőjét vonták be és összesen több mint száz ember vett részt a munkában. Más szabadulószobákban a játékmester ad segítséget a játékosoknak, ha elakadnak, itt videofelvételen, egy azték főpap, vagy egy elátkozott azték kislány segít, egyéb útmutatást pedig olyan indiánok adnak, akik saját nyelvükön szólalnak meg a játékban. Annak érdekében, hogy minél hitelsebben jeleníthessék meg a környezetet, egy hónapra Guatemalába költöztek, A dzsungel közepén forgattak, messze a civilizációtól. Segítségükre volt Vittorio Sodano kétszeres Oscar-díj jelölt smink dizájner, aki Mel Gibson Apocalypto filmjének volt a fő sminkmestere. Színészeknek helyi, őslakos, maya embereket vettek fel, akik közül többen csak a saját nyelvüket beszélték. Az ő segítségüket a játszók több nyelven feliratozva kapják majd meg.

 A felvételeket az ősi maya áldozó barlangban, maya templomokban, áldozati helyszíneken, a dzsungelben és romvárosokban rögzítették. Valóban minden érzékszervre ható, fordulatos kalandra, agytornára számíthatnak a játékosok. A tét ugyanis nem csekély. A játék lényege, hogy a résztvevők az azték időkben járnak és fel akarják őket áldozni a napistennek, mert az aztékok azt hitték, ha nem végeznek minden nap emberáldozatokat, akkor másnap már nem fog felkelni a nap. A feláldozás napján kapnak egy utolsó esélyt, szerezzék meg a dzsungel mélyén lévő elátkozott sírkamrából az ősi gyógyító kristályt, amit egy szarkofágba rejtettek el. Amennyiben 60 perc alatt kihozzák élve a sírkamrából a kristályt, a főpapok megkegyelmeznek nekik és nem kerülnek a kamrában már előkészített, valódi obszidián áldozókés alá.

Akik sikeresen kijutottak – ha úgy gondolják – a bárban azték pohárból ihatnak egy nagyon különleges italt. Összetétele: Tequila, ananász, zsálya, grapefruit, passion, grenadin és Angostura bitter. A poharakat kézzel készítette és Tlaloc azték istenről mintázta egy magyar keramikus művész. Tlaloc az eső, a mennydörgés és a jó termés istene. Az azték teremtésmítosz szerint a világ harmadkorában ő volt a Nap (és ezzel a főisten), de Ketzalkóatl, a Tollas kígyó” eltörölt mindent a Föld színéről, és egyben megalkotta a negyedkort. Nevének jelentése növesztő, növekedést adó. A tiszteletére végzett szertartások színhelye a Texcoco-tó mély örvényeinél volt. Csecsemőket és kisgyerekeket áldoztak a tiszteletére. Ha a gyermek felsírt, az annak a jele volt, hogy közel az esős évszak. A szoba meglátogatását – mivel csapdák és ijesztő elemek is vannak benne – csak 16 éven felülieknek ajánlják. A felnőttek ízléséhez igazodnak az italok is, a bár több, más, a hangulatnak nagyon is megfelelő koktélt kínál, de az asztaloknál étkezni is lehet. Szabó Róbert, a Neverland konyhafőnöke elmondta, hogy hétköznapokon inkább bisztró és street food jellegű ételeket kínálnak, de a szobák vendégeinek igyekeznek a játék hangulatához illeszkedő ételeket tálalni. A tervekben szerepel néhány különlegesség, mint például a „Csacspoják” a kukoricaleves, az „Urban Jungle” ez Avocado saláta ananászhússal kókuszdióhéjban tálalva, desszertnek pedig az Azték zsályamagos banánkenyér, nyers kakaóbab öntettel. A legnagyobb sikert valószínűleg az ősi recept szerint készült „Olmék Pipil” aratja majd, ami csirkeragu friss ananászban tálalva. Van benne Avocado, kukorica, az ízét pedig az eredeti, maya helyszínről importált fűszerkeverék adja.

Kategóriák: Szervezetek

Orbánnak: egy sün rendel

2022, január 16 - 15:40

Dicső, csak önmagával mérhető, és azt is felülemelkedő miniszterelnökünk saját szájával bejelentette a kristálycukor, búzafinomliszt, napraforgó-ételolaj, sertéscomb, csirkemell és a 2,8 százalékos tehéntej esetében árának visszacipelését a korábbi év októberének a szintjére. Majd gondolt egy nagyot, és Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter szájával kiegészítette a listát a csirke far-háttal.

A teljes megoldáscsomag egésze nem mentes a tanulságoktól. Az egyik ilyen tanulság, hogy teljesen nyilvánvalóvá teszi: szegénység márpedig van. Nem általában, és nem optikailag, hanem ténylegesen és a konkrétan. Olyan mértékben, ami gyakorlatilag a napi élelemhez jutást is kockáztatja. A másik nem kevésbé tanulságos az, ahogy ezt megoldani gondolja a kormány. Egyfajta feudális bejelentéssel, a „jó király” jót tesz az ő népével. Hatástanulmány a termékkör megállapításának a módjáról biztos van. Biztos van?

De tegyük fel, hogy van. A boltban fizetendő ár csökkentésnek lehetett volna az a módja, hogy az ÁFA nullázásra kerül. Ezzel a költségvetés magára vállalja a támogatást, és nem hárítja át azokra a kisebb vállalkozásokra, amelyeknek aligha van komolyabb tartalékjaik. Nem kis részben éppen a kiváló kormányzati munka korábbi hajóágyú-reflexes rángásai miatt. Így viszont valójában nem csak az érdekes, hogy milyen áruk árát csökkentették, ha csökkenést jelent, hanem a befolyásolás módja miatt más is. Az, hogy vajon az Orbán-családban, vagy a holdudvarban kinek támadhatott kedve az élelmiszer kereskedelmét a saját zsebébe konszolidálni. Miközben az teljesen világos, hogy a magyar költségvetés, az igen hozzáértő, és nem produktív beruházásokba ölt milliárdoknak is köszönhetően, nincs abban az állapotban, hogy lemondhasson az alap-élelmiszerek után befizetett ÁFA összegéről.

A termékek körének utólagos kiegészítése természetesen egyéb tanulságokat is rejt. Egyrészt azt, hogy Orbán Viktor, nem először, gyáva volt ahhoz, hogy ne valamelyik slapajával vitesse el az ebből fakadó balhét. Mert balhé márpedig lehet. Mert lehet ugyan, hogy abban a körben, ahol a fővadásza már vadászni is csak tenyésztett rénszarvashoz nem lusta, a csirke far-hát nem tétel. Lehet, hogy az ő nagyságos köreikben már a kutyák is csak fintorogva esznek ilyesmit. Ugyanakkor a robogó gazdaság lánctalpai alá temetett sokaságban ez bizony játszik. S nem kutya-, vagy macska-takarmányként.

A bejelentés egyik üzenete így az is lehet, hogy ha már vannak szegények, akkor a kormány kutyába sem veszi azokat, akik így jártak. Valójában ennek számos jele tapasztalható egyébként is. Így ezt a far-hátas gesztust úgy is tekinthetjük, hogy eljött az őszinteség kora. Ugyanakkor a csirke far-hát az, ami korábban, és sajnos joggal, összefonódott az időskori szegénységgel. Számos rossz ízű viccel a nyugdíjasok kárára, és nem kevés sztereotípiával is. Az árakat csökkentő csomag tehát valójában ezekre játszik rá.

Márpedig az a kormányfő, aki képtelen szolidaritást vállalni a szegényekkel, de rájátszva a „csirkefarghátas-csoró-nyugger” sztereotípiára, gúnyt űz, illetve a miniszterével gúnyt űzet belőlük, az ne kormányozzon. Az szarjon sünt. Harántfekvésben, ha lehet. S ez, a kormányfő és miniszterének benyögései után akkor is igaz, ha a gyávák védőszentjévé előlépve az írásban megjelenő rendseletben márakármi is is lehet.

Illusztráció: Naman Pandey

Kategóriák: Szervezetek

Jöjjön el Szilárd országa

2022, január 15 - 00:08

„Mi magyar Magyarországot akarunk az utódainkra hagyni!” Ezt a veretes szöveget biggyesztette a fotó fölé Németh Szilárd, a Fidesz egyik alelnöke, civilben parlamenti államtitkár. A képen 13 férfiember látható, tekintetükben ott a szilárd elhatározás, hogy nem engednek a magyar Magyarországból, akinek ez nem tetszik, velük gyűlik meg a baja.

Tizenhárom férfiember néz a kamerába. Németh Szilárd nem tartotta fontosnak, hogy tájékoztasson bennünket arról, hogy kik ezek az emberek, anélkül is tudjuk, hogy kicsodák: csupa megbízható, rendes magyar férfiember, nő még véletlenül sem keveredett közéjük, a 2-vel kezdődő személyi számosok a konyhában szorgoskodnak, vagy unokát szülnek Kövér Lászlónak.

Nem tudjuk, miért épp Rogán Antal és társai kerültek fel a fotóra, miért őket választotta Németh Szilárd a magyar Magyarország vágyának illusztrálására. Lehet, kormányzati casting előzte meg a fotózást, hogy kiderüljön, kik tudják a leginkább magyarnak akarni Magyarországot.

Hogy milyen lehet egy magyar Magyarország, azt megint csak ránk bízza a szerző. Konkrét eligazítás híján a magunk sejtéseire vagyunk kénytelenek hagyatkozni. Azt kell gondolnunk, hogy magyar Magyarországot az különbözteti meg a másmilyen, például nem magyar Magyarországtól, hogy magyar Magyarországon magyar magyarok élnek. Magyarul: olyan magyarok, akiket Németh Szilárd, valamint hasonszőrű pártja, a Fidesz magyarnak tart.

Amúgy meg életszerű, hogy Magyarországon magyar emberek éljenek. Ha mások élnének itt, teszem azt, franciák, vagy németek, akkor nem Magyarország lenne ez az ország, hanem Franciaország, vagy Németország. Nem volna jó, ha Magyarországon németek és franciák élnének, mert akkor a magyaroknak – ha csak nem akarnak vegyülni másokkal – valahol máshol kellene élniük. Annak meg ugye, mi értelme volna.

Körülbelül annyi, mint az ilyen, s ehhez hasonló fotók készítésének és közzétételének. Úgyhogy, most már csak azt kellene kitalálnunk, hogy Németh Szilárd szerint ki számít magyarnak. Orbán Viktor nemrég még azt mondta, hogy magyar az, akinek az unokája is magyarul beszél. Most már nem mondja ezt a miniszterelnök, talán mert az unokáinak egy része családilag Spanyolországba költözött, és ki tudja, hogy ők ott a messzi Spanyolhonban milyen Magyarországot hagynak majdani utódaikra. Az viszont biztos, hogy három kárpátaljai és egy tunéziai születésű személy tegnaptól már nem magyar. Az ő állampolgárságukat, indoklás nélkül, tegnap ugyanis visszavonta Áder János államfő.

Kategóriák: Szervezetek

Előre!

2022, január 10 - 16:02

Most, hogy a magyar kormány legújabb szlogenjéről – Magyarország előre megy, nem hátra – kiderült, hogy nem saját szerzemény, mondhatjuk úgy, idegen ötletből alkották meg a Fidesz kreatívjai, érdemes felfejteni e mondás eredetét. A legközelebbi ismert felmenő a brit Munkáspárt, az ő programjukban volt olvasható még 2005-ben, hogy Britain Forward not Back. A szálak azonban egészen Vlagyimir Iljics Leninig vezetnek.

A brit Munkáspárt, a hazájában nagy népszerűségnek örvendő NDK-s diktátortól, Erich Honeckertől örökölte a nagyszerű, minden fideszes szívét megdobogtató szlogent. A keletnémet nép nagy vezére, az NDK mindenható ura, a kommunista párt főtitkára, 1989. október 7-én mondta híres beszédében, hogy Vorwärts immer, rückwärts nimmer! (Mindig előre, sosem hátra!). Sajnos, Honecker is plagizált, igaz ő legalább tiszta forrásból, a magyar nép nagy vezérétől, egyenesen Rákosi Mátyástól nyúlta le az ötletet.

Utóbbi ugyan kopasz volt és köpcös, de még ezzel együtt sem volt akkora koponya, hogy egy ilyen veretes magvasság magától eszébe jusson. Kénytelen volt Leninhez fordulni. Nem hiába: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győztes vezére, Vlagyimir Iljics 1922-ben interjút adott a Manchester Guardian című brit lap újságírójának. A hosszú polgárháború után döcögve beinduló szovjet iparról mondta Lenin, hogy „Oroszország előre megy, nem hátra”. Igaz, ő hozzátette, hogy „lassan és szakaszosan”, de Orbán emberei ez utóbbi mondatot már nem olvasták.

Eddig tudtuk visszamenőleg felfejteni a mondás eredetét. Ha azonban alaposan utánanéznénk, az is kiderülhetne, hogy Lenin sem a saját hasára ütött, amikor ezt kitalálta, hanem Marxnál olvasta. A Tőke című művével ismertté vált gondolkodó, egy mélyszegénységben élő, angliai mosónőtől hallotta ezt a mondatot, aki ugyan nem a népre gondolt – Magyarországra még annyira sem, mert azt sem tudta, hogy létezik ilyen ország –, hanem a mosóteknőjére, ami állandóan csúszkált a mosókonyha kövezetén. Amikor a kihívott szakember megkérdezte tőle, hogy mi a baj, azt mondta neki, hogy állandóan elmozdul, előre megy, nem hátra. Mire a mester beleköpött a tenyerébe, munkához látott, és rövid három óra alatt végzett is a teknő javításával.

Ezt megelőzően Kézai Simon posztolt arról, hogy a magyarok, miközben a kalandozásnak nevezett hadjárataikkal fél Európát feldúlták és kirabolták – a férfiakat megölték, a nőket előbb megbecstelenítették – a harcmodorukra jellemző hátrafelé nyilazás közben gyakorta kiáltották, hogy előre, nem hátra. Ezzel az ellenséget akarták megzavarni, akik csak azt látták, hogy a nyíllal hadakozó vitézek előrefelé száguldanak lovaikkal, miközben hátrafelé lövöldöznek. Ezzel azonban sajnos nemcsak az ellent, de saját magukat is megtévesztették, mert egy idő után már egyikük sem tudta, hogy a ló megy előre, vagy a nyílvessző. Ennél korábbról nincsenek ismereteink. A cro-magnoni ember még analfabéta volt, ha tudott volna írni, akkor bizonyára ennél értelmesebb szöveget vésett volna fel a barlang falára.

Jó, Marx, a kalandozó magyarok és a cromagnoni ember csak vicc volt. A többi példa viszont tény, mint ahogy az is, hogy a jeles mondást Cseh Tamás – Bereményi Géza szövegével – is megénekelte a 424-es mozdonyról szóló dalban. „Ó, az én papám fűtő, /ó, az én papám fűt, /sivít a fekete mozdony, /mert az én papám fűti…Ó, van nekem fénykép, /kinéz tolatás közben, /előre, sohase hátra, /barátja állomásfőnök, /Előre, sohase hátra, / de jó, hogy nem vagyok árva.”

Kategóriák: Szervezetek

Fideszes tahóság és gyalázat

2022, január 4 - 18:01

Hétfőn este jött a megdöbbentő hír, hogy Rómában, egy klubban holtan találták Homonnay Gergely írót, újságírót, közéleti aktivistát. A szomorú esetről majd’ minden portál beszámolt, voltak, akik tárgyszerűen, míg mások megrendülten tudatták az olvasóikkal, hogy mi történt. És akadtak olyanok is, például a fideszes kommunikáció élcsapata, a PestiSrácok, akik más megoldást választottak és ismételten bizonyították, hogy tahóságért nem kell a szomszédba menniük.
„A szilveszteri buli után holtan találták Homonnay Gergely radikális baloldali aktivistát. Olasz sajtóinformációk szerint keringési elégtelenség okozta halálát, szekrényéből pedig kábítószergyanús anyagot foglaltak le a rendőrök.

Sokak számára onnan lehet ismert a Corriere della Sera által csak magyar írónak titulált Homonnay neve, hogy rendszeresen publikált közösségi oldalán magyarellenes tartalmakat. A Gyurcsánnyal és Dobrevvel is remek kapcsolatot ápoló, nyíltan homoszexuális férfi évek óta Olaszországban élt, ahova állítása szerint az elnyomó honi diktatúra miatt menekült. Az ellenzéki aktivista működtette az Erzsi for president nevű oldalt is, ahova macskája mögé bújva szidta válogatás nélkül a hazai közélet tagjait, köztük politikusokat és azokat, akik jobboldali nézeteket vallanak.”

Ezt találta fontosnak kiemelni egy ember halálával kapcsolatban a PestiSrácok szerzője. Hogy a 46 évesen elhunyt Homonnay homoszexuális, a szekrényében – ezt egyébként mások is megírták – kábítószert találtak és magyarellenes tartalmakat publikált. Ilyen renoméval nem véletlen, hogy „Gyurcsánnyal és Dobrevvel is remek kapcsolatot ápolt”, hiszen ők is magyarellenesek, és válogatás nélkül szidják azokat a politikusokat, akik jobboldali nézeteket vallanak.

Nem állítom, hogy Homonnay minden írását olvastam, de Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István egynapi jövedelmébe fogadok, hogy magyarellenes tartalmakat nem publikált. Soha, egyetlen egyszer sem írt arról, hogy ne szeretné a magyarokat, és jobb lenne, ha Magyarország még a mostaninál is kisebb lenne. Arról sem írt cikket, hogy a Halászbástya ronda, a Balaton helyére pedig futballpályákat, vagy kisvasutat kellene építeni.

Vannak persze olyan magyarok, akiket Homonnay nem szeretett. Ami azt illeti, nem lehet és nem is kell minden magyart szeretni, attól, hogy magyar, még nem lesz szeretnivaló senki. Valójában Orbán Viktort és a Fidesz országlását nem kedvelte Homonnay – ez az érzés nyilván kölcsönösnek volt mondható – de ezzel nem volt egyedül, vannak még mások is számosan, akik hasonlóképp gondolkodnak a regnáló magyar kormányról. Orbánt és a Fideszt a magyarsággal azonosítani pedig nem csupán aránytévesztés, de nettó gazemberség is egyben.

Arról most csak zárójelben szólnék, hogy valakinek a nemi identitását a halálakor szóba hozni, nettó tahóság. Néhány évvel ezelőtt Gulyás Gergely egy kormányinfón arról beszélt, hogy a morális fölény a jobboldali sajtónál van. Igaz, akkor Homonnay még élt, ezért akkor a PestiSrácok sem írhatott róla a mostanihoz hasonló gyomorfogató mondatokat.

Kategóriák: Szervezetek

Újévi jókívánságok a Kanadai Nemzeti Galériából

2021, december 31 - 16:53

A művészet alapvetően a múltat tükrözi, és néha – kevésbé egyértelműen – a jövőbe mutat. Így az új esztendő küszöbén, amikor nekem több időm van, de a leköszönő évnek sokkal kevesebb, különösen jó alkalomnak tűnt ellátogatni az Ottawában lévő Kanadai Nemzeti Galériába, ahol több mint 12 ezer négyzetméteres területen egy gazdag, 93 ezer tárgyból álló kanadai, őslakossági, európai és amerikai szépművészeti gyűjteményt találunk. Az 1988-ban épült építészeti mérföldkőnek számító épület szíve pedig az eredeti helyéről darabokban ide szállított és rekonstruált Rideau kápolna. Az alábbi képriporttal (és rövid videófelvétellel) kívánok jó egészséget és szebb, reménytelibb napokat 2022-ben valamennyi olvasónknak!

Amikor beléptem a Rideau-kápolnába, tompa köhögést és csendes, majdnem szellemi csevegést hallottam mindenhonnan, miközben rajtam kívül senki sem volt ott. Aztán a mindenütt elhelyezett negyven hangszóró betöltötte a díszes teret a Salisbury Katedrális Kórusának hangjaival, amely Thomas Tallis 1570-ben írt Spem in Alium (Remény minden másban) című művét adta elő. A Kanadai Nemzeti Galéria Rideau-kápolnájában hallható előadás Janet Cardiff The Forty Part Motet című interaktív hangszobrának része.

A kanadai gyűjteményben találhatjuk Charlotte Schreiber Egy ír hazafi vallomása című alkotását 1879-ből. Ez volt Schreiber diplomamunkája, és egy balladán alapul, amelyben egy ír hazafi meggyónja halálos bűneit, mielőtt csatába indul, de akaratlanul egy katolikus papnak álcázott brit katonának mondja el titkait.

Mint fiatal nemzet, amikor tizenkilencedik századi kanadai szépművészetről beszélünk, olyan erősek a művészek európai gyökerei és ekkor még olyan gyenge bármilyen kanadai nemzettudat, hogy vita tárgya lehet, hogy mindez egyáltalán mennyire kanadai. Schreiber például Angliában született 1834-ben és ott halt meg 1922-ben. 1876 és 1898 között élt és alkotott Kanadában, elsősorban Torontóban.

A huszadik századi művek — és ez a gyűjtemény gazdagabb — már egyértelműen köthetőek Kanadához. Az egyik ilyen Will Ogilvie Girl With Plant (Lány a növénnyel) című 1933-es műve. Az alábbi képemen egy részlet látható a festményből.

Ogilvie Dél-Afrikában született 1901-ben és 1925-ben érkezett Kanadába. Eredetileg rövid ideig élt Torontóban, aztán a sors egy időre az Egyesült Államokba hívta. A harmincas évektől azonban visszatért Kanadába. Festett, a II. Világháborúban harcolt és tanított.

A fenti részlet Miller Brittain The Rummage Sale (A túrkálóvásár) című 1940-es művéből jól tükrözi az ilyen jellegű kacatvásárok káotikus piaci hangulatot — ahol a más helyzetben visszafogott emberek energikusan turkálnal és lökdösődnek.

A fenti részlet J.E.H. MacDonald The Tangled Garden (A kusza kert) című 1916-os alkotásából a múzeumi gyűjtemény egyik legértékesebb darabja. Pedig ezt a művet kezdetben harsány kritika érte. Egyesek egy hatalmas paradicsomsalátához hasonlították a festményt és nem értették, hogy miért áldoz fel a festőművész egy ekkora vásznat egy ilyen hétköznapi témára. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy összesen négy évvel később MacDonald a Group of Seven nevű szépművészeti csoport alapító tagja lesz, amely a kanadai nemzeti szépművészet alapkövévé válik.

Kategóriák: Szervezetek

A magyar jobboldal és a nők

2021, december 28 - 18:51

Novák Katalin lemondott a miniszterségről, mert mint mondta, az államelnökké választásig hátra lévő időben az előtte álló feladatra kíván koncentrálni. Előbb azonban még a TV2 Mokka című reggeli műsorában elmondta, hogy miként érzi magát azután, hogy előző nap bejelentették: őt jelöli a Fidesz a köztársasági elnöki posztra.

„Azt persze tudtam, hogy ez azt jelenti, én lehetek Magyarország első, női köztársasági elnöke, ami önmagában is egy édes teher és felelősség, illetve van egy elképzelésem arról, hogy egy köztársasági elnöknek mi a feladata az ország első polgáraként, és mérlegeltem, hogy fel tudok-e nőni a feladathoz.”

Pachmann Péter műsorvezető kérdésére, miszerint, mit szól az ellenzéki oldalról érkezett reakciókhoz, Novák Katalin azt válaszolta, hogy neki „ezekből a reakciókból az derül ki, hogy a baloldali politikusok nem tisztelik a nőket. Ennyi!”

Pachmann műsorvezető nem tartotta munkaköri kötelességének, hogy rákérdezzen: a ma még miniszterként funkcionáló leendő államelnök honnan vette, hogy a baloldali politikusok nem tisztelik a nőket. Arra még gondolni sem merünk, de nem is akarunk, hogy Novák asszonyság netán az ujjából szopta ezt az okosságot, de azért jó lett volna, ha néhány konkrét példát is megemlít ezzel kapcsolatban. Eddig ugyanis leginkább arról lehetett hallani, hogy a jobboldali politikusok és közéleti szereplők nézik le a nőket, beszélnek velük/róluk tiszteletlenül, sőt, nem egy esetben tahó stílusban.

Hogy csak a legutóbbi esetet idézzük: a hajdúnánási önkormányzat képviselő testületének december 16-i ülésén eredetileg zárt napirendi pontként tárgyaltak volna egy közbeszerzéssel kapcsolatos vizsgálati jelentésről szóló előterjesztést, ám a szocialista Bódi Judit kezdeményezésére a nyílttá tételről döntöttek. Amikor ennek ellenére, Szólláth Tibor fideszes polgármester zárt ülésként jelentette be az előterjesztés tárgyalását, Bódi Judit felhívta a figyelmét arra, hogy korábban már megszavazták a nyílt ülést. A polgármester ekkor – nyilván a női nem iránti tisztelete jeléül – a következőképpen reagált: „Van egy feleségem és van egy lányom is, ismerem ezeket a hisztis napokat, nehéz”.

Amikor Bódi Judit kikérte a teremben ülő nők nevében, a polgármester még tetézni tudta tahóságát: „Bocsánat, én nem a jelenlévő nőkről beszélek, én önről beszélek. Ezen a napon végighisztizi a testületi ülést. Ne haragudjon, tudom, hogy vannak ilyen dolgok, de ez van.” A polgármester később sem jött le a szerről, az ülés egy további szakaszában közölte, „Úgy látom, hogy ez egy nehéz nap önnek is, képviselő asszony, vannak ilyen napok, hölgyeknél ez nehezebb.”

Nyilván ez az epizód elkerülte Novák miniszter asszonyság figyelmét, s Pachmann műsorvezető sem ismerte a történetet, különben bizonyára szóvá tették volna.

Egy évvel ezelőtt, 2020. decemberében Bencsik András azt mondta a Hír TV Sajtóklub című műsorában Szabó Tímeáról, hogy „amilyen ronda, olyan gonosz”. Tudjuk be ezt Bencsik írói munkásságának, és vegyük úgy, hogy polgári megfogalmazás volt, a jobboldali sajtóra jellemző morális fölénnyel megfejelve. Van ilyen egyébként: nem jön be neki a Párbeszéd politikusa, istenem, nem vagyunk egyformák. Bencsiknek bizonyára a Novák Katalin típusú nők tetszenek, ami egyébként igen helyénvaló, lévén utóbbi hölgy miniszter, ráadásul egy magát kereszténynek és konzervatívnak hazudó, családbarát kormányban.

Még sokan emlékszünk arra, amikor Kövér házelnök 2015-ben azt mondta a Fidesz kongresszusán, hogy „azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk.” Így, királyi többesben elővezetve. Rögtön magunk elé is képzeltük az országot, amelyet lányaink teleszültek Kövér-unokákkal. Ám a lányok – hiába a nemes cél és a veretes megfogalmazás – nem kezdtek el szakmányban szülni, a házelnök mondatai nem fogantak meg a magyar ugaron.

A macsó bunkóság nem új vonulat a Fideszben és holdudvarában, mások is megfogalmaztak hasonló nézeteket. Kovács Ákossal például azért bontott szerződést a Magyar Telekom 2016 decemberében, mert a Fidesz-közeli énekes azt mondta, hogy a nőknek nem az a dolguk, hogy annyit keressenek, mint a férfiak.

Ezek az 1-sel kezdődő személyi számú fideszes figurák feltehetőleg odahaza is így beszélnek a szeretteikkel, anyjukkal, feleségükkel, barátnőjükkel, lánygyermekükkel. Merthogy közülük került ki a párját ritkító vak komondoros Balogh, a nőket a konyhába és a szülőszobába száműző Varga, a felesége helyett örömlányoknak örömet szerző Borkai, de említhetnénk a nemzetközi botránnyá dagadó csínyt, a család szentségét egy brüsszeli melegpartin megtestesítő Szájer József esetét is.

Végezetül megjegyeznénk, hogy szemben Novák Katalin állításával – nem kell a nőket tisztelni. A férfiakat sem. Nagyon sok olyan nő van, aki megérdemli a tiszteletet, de nem azért, mert nő, hanem, mert tetteivel, munkásságával, életvitelével példaként szolgálhat másoknak, és kiérdemelte, hogy nagyra tartsuk őt. (A férfiakkal hasonló a helyzet).

Lassan mondjuk, hogy Novák Katalin is megértse: nagyon sok olyan nő (és férfi) van, akik méltók a tiszteletre. És vannak olyanok is, akik nem. Ennyi.

Kategóriák: Szervezetek

A zene, az ember és az állatok

2021, december 27 - 12:03

 Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.

Sokféle zene van és a kedvelő is sokfélék. Van, aki az operát szereti, más a szimfonikus zenét, megint más rock együttesekért rajong. Azon viszont valószínűleg mindenki elgondolkodott már, miért és hogyan képes hatni ránk a zene? Miként hordoz a zene érzelmeket? Mitől függ, hogy kellemesnek vagy diszharmonikusnak ítélünk egy hangsort? Vagy miért hangzanak másként az emberi hangok és a hangszerek hangjai? A zene és a tudományok összefüggésein túl ez is kiderül dr. David Sulzer egyetemi professzor – maga is ismert zeneszerző és előadó – könyvéből, melyben kijelenti: A zeneszerzéshez vagy a zene élvezetéhez nem szükséges ismerni azokat a matematikai vagy biológiai alapelveket, amelyek a zene létezését lehetővé teszik. A zenészek remek munkát végeznek anélkül is, hogy egyáltalán tudnának ezek mibenlétéről.

 Dr. David Sulzer az amerikai Columbia Egyetem Gyógyászati Központ Pszichiátriai, Neurológiai és Farmakológiai Tanszékének professzora. Dave Soldier művésznéven zeneszerzőként és előadóként is ismert. A komolyzene, a jazz és a popvilág számos jelentős alakjával dolgozott már együtt. Könyvében nagyon magas labdát ad fel az olvasónak, amikor mindjárt a bevezetésben kijelenti: a zeneszerzéshez nem szükségesek elméleti tanulmányok, de még hangszeren játszani vagy énekelni sem kell megtanulni, elegendő a tehetség a lehetőség és a befektetett munka. E mellbevágó mondattal el is éri a célját: kíváncsivá tesz a folytatásra. A mondanivaló lényegének megértéséhez azért elengedhetetlen némi fizika alapszintű ismerete és itt mindjárt szólni kell a könyv újszerű szerkesztéséről. A főszövegtől elkülönítve találnunk a megértést támogató „Margójegyzet”; „Matekdoboz” című rövid részeket és az egyes fejezetek végén pedig „Zenehallgatás” alcím alatt tanácsokat, hogy – a témához illő darabok közül – mit hallgassunk meg.  Amikor hangot hallunk, valaminek mozognia kell a levegőben, ami bejut a fülünkbe. Ezek a levegőben terjedő hullámok, melyek sajátságai magyarázzák, miért hall más hangokat az elefánt, az ember és a kutya. Más hullámok másként terjednek, ezért lehet a földrengés helyét és a járművek sebességét meghatározni. A hangmagasság, a hangsorok és az összhangzat rejtelmeinek ismertetésekor megtudjuk: a megtalált legrégebbi fúvós hangszerek legalább 35 ezer évesek! Még az is kiderül, hogyan lehet egyetlen húron az összes alaphangot megszólaltatni és legnagyobb meglepetésünkre azt fogjuk látni, hogy ez tiszta matematika! A kozmosz zenei arányokkal történő leírására irányuló törekvések Püthagoraszig, Arisztotelészig nyúlnak vissza, a koncepció leghíresebb kidolgozása Kepler nevéhez fűződik.

A matematikai összefüggések után betekintést kapunk az arab, a török, az indiai hangolások titkaiba is. Hogy a száraz elméleteket kissé közelebb hozza az olvasóhoz, a szerző meghallgatásra javasol néhány ismert zeneszámot. Ilyen például Muddy Waters-től a „Rollin’Stone” vagy John Lee Hooker, Boogie Chillen című gitárszáma és utánuk még Bachot is ajánl! A hallás megértéséhez egy kicsit ismét visszanyúlunk a matematikához, de ki gondolta volna, hogy a sinus szó a görög „húr” későbbi félrefordításából ered? A való világban nem csupán az órák állítanak elő szinuszos hullámokat, hanem a mozgó rugók is. Az ilyen hullámoknak felharmonikusai vannak – mibenlétükről is tájékozódhatunk. A fúvós hangszerek, a trombita, szaxofon vagy az orgonasípok hangját a bennük keletkező állóhullámok adják. A hang és a rezgés matematikai alátámasztása itt sem hiányzik és az is kiderül, miért hangzanak különbözőképpen a hangok?  A mechanikus óráról is megtudjuk: úgy megmutatja az órára, percre, másodpercre pontos időt, hogy összesít három harmonikus, szinuszos hullámot. Talán az sem meglepő, hogy Galileo Galilei lanton és billentyűs hangszereken játszott, könyvet írt a zene matematikájáról. A kellemetlen hanghatásokat zajnak is nevezzük, de előfordul, hogy egyes zajok színekről kapják a nevüket. A rózsaszín zaj „édesebb”, a lazításhoz használják, a vörös zaj a vízesések hangjára emlékeztet és az alvás elősegítéséhez ajánlják. Valószínűleg sikerrel forgathatják ezt a könyvet azok is, akik dalszövegírói karrierről álmodnak. Ezzel is egy egész fejezet foglalkozik, melyben a görög időmértékes verseléstől kezdve, Verdi Trubadúrjának Cigánykórusáig jutunk. Még a zene iránt kevésbé vonzódók is határozottan érdekesnek találják majd, amikor a szerző megpróbál arra a három kérdésre válaszolni: mik az agyhullámok, mi hozza létre a belső óránkat, hogyan jön létre az idegrendszer periodikus aktivitása?

 Ennek érdekében feleleveníti iskolai tanulmányainkból Cavendish, Galvani, Volta híres kísérleteit, melyek elvezettek a bioelektromosság, az elektrokémia, az agyhullámok, az EEG felfedezéséhez. Mi köze mindennek a zenéhez? Kiderül: bizonyos agyi idegtevékenység szükséges a ritmus érzékeléséhez, alkalmazásához. Nem kevésbé érdekes a következő fejezet, mely a Hogyan hat a művészet az érzelmeinkre? – kérdésre kínál választ. A vizsgálódást a hormonokkal kezdi, majd áttér az idegsejtek világára és megérkezik azon gyógyszerek roppant széles skálájához, melyek e rendszerekben fejtik ki hatásukat. A szerző – és a fordító, dr. Thoroczkay-Szabó Mária – kétségtelen érdeme, hogy mindezeket könnyen érthető formában kínálja az olvasónak. A bioelektromosság ismertetéséből megértjük, hogy pontosan ezen az elven működik a hallás, sőt az érzelmek és a hangulat szabályozása is! Szó esik a szerotonin, az adrenalin és a dopamin szerepéről, ezek – bármennyire meglepő – a zenehallgatás hatásában is közreműködnek. Dr. Sulzer okkal szentel egy egész fejezetet az idegélettan alapjainak. Enélkül a következő, „A fül fiziológiája” aligha volna érthető. Itt is van három alapkérdés: Hogyan lesz a hullámból hang, a fül különös formája vajon megváltoztatja-e a hangot, hogyan alakítja át a fül a léghullámokat elektromos és idegrendszeri aktivitássá? Megválaszolásuk elkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni miként is érzékeljük a zenét? A magyarázatot talán még hasznosnak is éreznénk, ha a 8.1 ábra szövege nem lenne hibás. Itt a magyarázat talán már túlságosan is részletes. Akinek ez a „tudományosság” nem vette el a kedvét a további olvasástól, érdekes megállapításokkal találkozhat a hallászavarokkal, hallucinációkkal kapcsolatban és a halláscsökkenés okairól is.

Az ének, egy külön világ. A madarak kedvelői bizonyára nagy élvezettel fogják olvasni a madarak énekképességéről szóló, adatokban gazdag fejezetet. No és a rovarok… hát ki gondolta volna, hogy a szöcskéknek a térdük alatt van a fülük? Majmok, halak, bálnák, mind énekelnek! Ami pedig még ezeknél is meglepőbb: néhány állat hangszeren is képes játszani, ráadásul nem csak a majmok.

Thai Elephant Orchestra co-founder David Sulzer (bottom center, in red) poses with the animals and their mahouts, or keepers.

A Thai Elephant Orchestra nevű elefántzenekar világhírű lett. Tagjai gyakran gondozóik felszólítása nélkül is, maguktól kezdenek el dallamokat játszani a kifejezetten számukra épített különböző –nem csak dob alakú hangszereken. Ha más fajok is úgy zenélnek, ahogy mi, akkor ez nem jelenti azt, hogy kötelességünk gondoskodni fennmaradásukról, ahelyett, hogy puszta kapzsiságból a vesztüket okoznánk? De igen, azt jelenti – szögezi le határozottan a szerző és igaza van!

David Sulzer

ZENE, MATEMATIKA ÉS ELME

Pallas Athéné Kiadó – 2021

Copy & Consulting Kft.

ISBN 978-963-573-052-0

Kategóriák: Szervezetek

Kicsi, gyenge és sebezhető Istenünk

2021, december 24 - 16:10

Krisztus születésére emlékezünk a szentírások, különösen Lukács evangéliumának elmélkedésével, amelyek arról szólnak, hogy Isten kicsi, gyenge és sebezhető csecsemőként tört be világunkba. Fontos, hogy figyelmünket ne csak a történelmi beszámolóra, hanem a történtek értelmére összpontosítsuk, ha meg akarjuk érteni a karácsony igazi csodáját. Lukács szerzője Jézus tényleges születését egyszerű, egyenes szavakkal meséli el: “míg ott voltak, eljött az idő, hogy megszülje gyermekét, és megszülte fiát, elsőszülöttjét”. E csodálatos esemény értelmét azonban az evangélium következő sorában találjuk meg.

“Azon a vidéken pedig pásztorok voltak kint a mezőn, akik éjszakánként vigyázták a nyájukat. És az Úr angyala állt előttük, és az Úr dicsősége ragyogott körülöttük, és megrémültek. De az angyal így szólt hozzájuk: ‘Ne féljetek, mert íme – nagy örömhírt hozok nektek, az egész népnek: ma született nektek Dávid városában a mai napon a Megváltó, aki a Krisztus, az Úr. És ez lesz számotokra a jel: egy pólyaruhába bugyolált és jászolban fekvő gyermeket találtok majd’. És hirtelen az angyallal együtt a mennyei seregek sokasága is megjelent, dicsőítve Istent és énekelve: ‘Dicsőség Istennek a magasságos égben, és békesség mindazoknak, akik az ő kegyelmét élvezik!'”.

Lukács evangéliumának szerzője számára a karácsony igazi csodája az, hogy a pásztorok otthon vannak Istennél.

A pásztorok az akkori társadalmi rend legalsó fokán álltak. Rosszabbnak tartották őket, mint a prostituáltakat és a vámszedőket. Az, hogy még ez a csoport is eggyé válhatott Istennel, Lukács számára a karácsony igazi csodája, és ez a Jézus születéséről szóló beszámolójának csúcspontja. Érdemes megjegyezni, hogy akkor, amikor ezek a megvetett pásztorok meghallják az üzenetet, az ég hirtelen megtelt angyalokkal, akik örömteli dicséretet énekelnek Istenről.

Ezek a pásztorok elszaladnak, hogy megnézzék, vajon igaz lehet-e ez, és lám, igaz. Karácsonyi énekünknek egyet kell értenie ezekkel a pásztorokkal, akik visszamentek a földjeikre, “dicsőítve és dicsérve Istent mindazért, amit hallottak és láttak, ahogyan azt megmondták nekik”.

Látva ezeket a kitaszítottakat, akik otthon vannak Istennél, ráébredünk, hogy még a mi bűnösségünk sem kell, hogy akadálya legyen Isten tervének, hogy Emmanuel legyen, hogy otthon legyen velünk. Ma este meghívást kapunk, hogy megtapasztaljuk ezt a misztériumot azáltal, hogy megengedjük Krisztusnak, hogy belépjen testünkbe, gyengeségünkbe, szegénységünkbe és bűnünkbe; hogy engedjük, hogy ez a szent ajándék megváltson bennünket, és olyan néppé tegyen bennünket, amely buzgólkodik a jó cselekedetekért, mert az ő jelenléte, igazsága és szeretete az a fény, amely felülkerekedik világunk sötétségén.

“A nép, amely sötétségben járt, nagy világosságot látott; akik a mély sötétség földjén éltek – rájuk világosság ragyogott.” – a ma esti első olvasmány régen elhangzott nyitó mondata nekünk, itt összegyűlteknek is szól, hogy bátorítson bennünket, hogy ne hagyjuk, hogy világunk sötétsége legyőzze Isten tervét, hogy megváltson és megújítson minket és az egész teremtést.

Mai elsötétült világunkban, amely küzd a fájdalommal és szenvedéssel, amelyet az egyre növekvő világjárványok, az éghajlatváltozás veszélyes válsága, a migránsok és menekültek tömeges mozgása és a kirekesztettekkel szemben elkövetett számos igazságtalanság mellett, emlékezzünk arra, hogy mi egy olyan nép vagyunk, amelyet Isten szerető jelenléte és kihívó igazsága áraszt el. Krisztus születésének emléknapján mindannyian halljuk meg a hívást, hogy legyünk világosság a világ számára, engedve, hogy Isten üdvözítő ereje a hitünkön, reménységünkön és szeretetünkön keresztül áradjon.

Ne feledjük, hogy a megtestesülés misztériuma arra tanít bennünket, hogy ezt csak úgy tehetjük meg, ha elfogadjuk, hogy eggyé váljunk azokkal, akik szenvednek, és Isten bölcsességével és kegyelmével járjuk a megbékélés és gyógyulás útját.

Ahogy közeledünk a karácsony ünnepéhez, a mai szentírási olvasmányok segítsenek nekünk abban, hogy találkozzunk az istenivel másokban, a világunkban és önmagunkban.

Először is, emlékezzünk arra, hogy az Istennel való egyedülálló kapcsolatunk azért van, mert Isten megtette az első lépést a világunkba és az életünkbe. Az Isten, aki mindennap betör az életünkbe, és türelmesen várja, hogy megnyissuk a szívünket, és meghívjuk őt, hogy életünk részévé váljon.

Másodszor, ahogy egyre inkább tudatában vagyunk Isten jelenlétének, töltse el lelkünket az összes élőlény iránti tisztelettel és az egységgel, amelyet Isten teremt; egy egységgel, amely minden dolgot szentté és értékessé tesz. Egy olyan tudatosság, amely megtölti a szívünket azzal a vágyakozással, hogy olyan imát imádkozzunk, amely arra törekszik, hogy Jézus elméjét és szívét öltözzük magunkra. Egy olyan tudatosság, amely kevésbé ítélkezővé és kritikussá tesz minket másokkal szemben, és együttérzőbbé és gondoskodóbbá minden emberrel szemben, akivel találkozunk. Olyan tudatosság, amely arra késztet minket, hogy jelen legyünk egymás iránt, különösen azok iránt, akiket szeretünk és akikről gondoskodunk.

Harmadszor, értsük meg, hogy jelen lenni ennek a kicsi, gyenge és sebezhető Istennek azt jelenti, hogy nyitottnak kell lennünk a világunkban élő kicsi, gyenge és sebezhető emberek felé, és mindig meg kell hallanunk a hívást, hogy együttérzéssel és szeretettel szolgáljuk őket.

Jim Bleackley atya
Ottawa, Kanada

Fotó: Renee Fisher

Békés karácsonyi ünnepeket kívánunk olvasóinknak!

Kategóriák: Szervezetek

A Karácsony, mint országos ünnep, szinte kikényszeríti a magányt

2021, december 24 - 16:04

Aki visszaolvas, az azt fogja tapasztalni, hogy igen, többször megemlékeztem a Karácsony egy másik olvasatáról. Az pedig bennem merült fel, hogy mi újat lehetne mondani. Egy olyan helyzetben, amikor csak bízni lehet abban, hogy a sorozatot indító mondatfüzér talán kevésbé lesz aktuális: „A Karácsony hivatalosan ünnep. Hivatalosan a szeretet ünnepe. Kevésbé hivatalosan az öngyilkosok ünnepe”.

Mert az, aki lefeszegeti a szemellenzőket, kötelező kínmosollyal felszögezett rózsaszín szemüveget az könnyen lehet: sivatagot lát. Egy sivatagot, amiben távol, messze vannak kis oázisai az emberségnek. De olyan messze, olyan távol, hogy reménytelenné teszi az elérését. Meg aztán mankók is kellenének oda. Egy őszinte hívó szó, egy emberi gesztus. Ebből márpedig hiánygazdaság van. Ahogy sokaknak eddig sem volt másként. Ahogy sokaknak a Karácsonytól függetlenül sincs másként. Csak akkor kevésbé feltünő.

S talán ezért is igazak a már nyolc éve leírtak. A Karácsony, mint országos ünnep, szinte kikényszeríti a magányt. Kitörnek a szabadságok, a munkahely kényszerviszonyai adta emberi citrompótlók is kimaradnak a mindennapokból. Így az is emberi mérlegre kényszerül, aki év közben sikerrel viseli azokat a bizonyos szemellenzőket. Aztán mérlegel. Aminek az eredménye könnyen lehet, hogy a mérleg neki szánt serpenyőjét olyan magasra lendíti, az életét oly könnyűnek méri, hogy onnan már csak egy lépés. Kilépni. Olykor a sokadik emeletről.

Ilyenkor lehetne azzal a baromi jó tanáccsal folytatni, hogy mindenki keressen maga körül valakit, és mentse meg. Hülyeség! Az emberséget nem lehet parancsra gyakorolni, és elvárásra teljesíteni, ajándékokkal pótolni. Akinek nem természetes, annál kilóg a lóláb. Mindkét oldalon. Alkalmasint akkor is, ha a Karácsony alatt, illetve utána minden megy tovább. Kis kitérővel a kölcsönös alakoskodás terepén.

Így inkább azt lenne érdemes kitűzni, mint egyfajta parancsolatot: „Ne hazudj”. Ne hazudj gesztusokat a naptárra nézve. Nincs értelme, és segíteni sem fog. Két éve idéztem Máté intelmét, mely: „6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván” (MT 6). Figyelmébe ajánlva azt a nyájas olvasónak, hogy ez a porosan elhagyatott, tükrökkel körberakott szoba az, aminek sokak számára elfeledett ajtaján az a felirat, hogy „LELKIISMERET”.

Miközben az az érzésem, hogy ott, ahol mindenki pontosan tudná azt, amiről még a katolikus liturgia is megemlékezik, kevesen fordulnak meg. Akkor is, ha egyébként elmennek, és nagy hangosan szavalják a maguk nyelvén: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”. Abban bízva, hogy ha közösen és hangosan, akkor úgy is van. De nem. Meg nem történté egy dolog tesz dolgokat. Ha nem történik meg.

Így azt lehetne mondani, hogy az, aki a Karácsonyra készül az ne a Karácsonyra készüljön, hanem a mindennapokra. Ahogy St. Ferenc imája is mondja:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,
És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

 

Kategóriák: Szervezetek

A zongora, mint jelkép

2021, december 23 - 11:34

 Sajnos csak rövid ideig, mindössze február 13-ig lesz nyitva Barabás Márton, Munkácsy Mihály- és Príma-díjas festő, szobrász kiállítása a Műcsarnokban. Kár, mert egy roppant sokoldalú művész igen érdekes alkotásait láthatjuk, szinte műfaji megkötöttség nélkül. A négy és fél évtizedes életmű vizuális sokszínűsége miatt izgalmas. Festmény, szobor, installáció egyaránt megtalálható benne és mindegyikből van néhány valóban figyelmet érdemlő darab a kiállításon.

Egyáltalán nem téved, akinek már a tárgyak ismerete nélkül, pusztán a név is felkelti a figyelmét. Barabás Márton ugyanis apai ágon rokona a neves, 19. századi romantikus arcképfestőnek, Barabás Miklósnak. Nagyapja, idősebb Barabás Márton pedig vándorló tájképfestő volt. A művészi múlt emlékezetét ápoló családi háttér segítette a fiatal Barabást, hogy maga is alkotói pályára lépjen. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György, Kokas Ignác voltak a mesterei. A festészet mellett vonzódott a plasztikus kifejezésmódokhoz is, ezért már korán elsajátította a háromdimenziós munkákhoz szükséges technikai ismeretek nagy részét. Ugyanakkor a leletmentés, archiválás, a gyűjtés természettudományos megközelítése, az autonóm képzőművészet ötvözése sem állt távol érdeklődésétől és ez olyan vezérfonal lett, amely az egész életmű alakulását meghatározta.

 Ahogy Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója a megnyitón elmondta, a Múzeum idei utolsóként megnyíló kiállítása egy egészen kiemelkedő életmű retrospektív bemutatása. Barabás Márton a zene és a képzőművészet átjáróin dolgozó, azt kutató, egyszerre tudományos és alkotó tevékenységének értékét jól jelzi, hogy nemrég a „Beethoven 250” ünnepségek alkalmából meghívták Bécsbe és az ott kiállított alkotásaiból most itt is szerepel néhány. Tud valamit a világról, amit a szélesebb publikum alig, az antropológia és a műtörtének specialista művelői is jobbára csak sejtenek. Kreativitásának fókuszában az a felismerés áll, hogy a kommunikáció első lépését nem a barlangrajzok, hanem az ősi, primitív zene hangszeres és vokális formái jelenthették. Ez egy életmű kiállítás, erősítette meg Szabó Noémi, a tárlat kurátora. Barabás Márton 2022 februárjában fogja betölteni hetvenedik életévét, tehát közel 45 éves alkotói pálya áll mögötte. Most megpróbáltuk rekonstruálni azt az ívet, ami a hetvenes évek közepétől bomlott ki és jutott el egészen a jelenig. Összesen mintegy 145 műalkotás látható, jelentős részük közgyűjteményekből és magángyűjteményekből érkezett. Megpróbáltuk úgy felépíteni a kiállítást, hogy a művész minden fontosabb életszakaszát bemutassuk. Az ő munkásságnak legfontosabb eleme valóban a zene és a képzőművészet közötti kapcsolat kutatása, tudományos és kísérleti szinten, nem ritkán humorosan is. A zongora, mint jelkép az egészet végigkíséri.

 A három terem közül először a középsőbe lépve, válogatást látunk az életmű főbb periódusaiból. Az ő művészetét nagyon erősen jellemzi a műfajok közötti átjárhatóság. A tértagolás mögött a falakon és a térben festmény, tárgykollázs, installáció, különböző térbeli lelemények egyaránt helyet kapnak, mivel kapcsolatban állnak az átjárhatóság kérdéskörével. Itt is kiemelt helyet kap a zongora motívum, mely igen fontos Barabás Márton munkásságában. Pályája elejétől fogva, egészen a mai napig jellemző szemléletére, hogy művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak, hanem alkalomszerűen és tudatosan, egy nagyobb installáció részévé válnak. Kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival, festményekkel, szobrokkal, zongoracsigákkal. Középről a baloldali terembe lépve találkozhatunk az 1970-es évek közepétől az 1990-es évek végéig keletkezett alkotásokkal. A kor sajátos szellemiségét magán viselik magukon. Jellemző darabja az Ikarusz-konténer, mely a főiskola elvégzése után az egyik első műve volt. Hasonlókkal a későbbiekben már nem foglalkozott. Igen sokféle anyagot, alumíniumot, textilt, bőrt, vashálót, szilikongumit, műanyagot használt fel hozzá. Az éppen vízbe zuhanó Ikaruszt ábrázolja, a szárnyai megolvadtak. Mint figurális alkotás, az életműben nem volt folytatása. Általánosságban is a figurának nála később egyre kevesebb szerep jut, a nyolcvanas évek folyamán már a figura eltűnését követhetjük nyomon festészetében. A szobor mögötti falon egy olyan képsorozat látható, ahol az arc fokozatosan eltűnik.  A nyolcvanas évek második felében erős paradigmaváltás jellemezte a magyar és a nemzetközi művészetet. Eljött a posztmodern időszaka. Itt olyan műtárgy együtteseket látunk, melyek szintén a műfajok határterületén állnak, festészeti és szobrászati – esetleg még talált tárgyi motívumok is vannak bennük. Megjelennek a rá nagyon jellemző megoldások, például az örvény, a spirálforma, illetve a vonal, a kalligráfia, az organikus természet-közeliségből leegyszerűsödő alakok. Ezek később egyre erőteljesebb hangsúlyt kapnak nála. A továbbiakban tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte. Az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a kilencvenes évek végén a festészethez.

Egy következő nagy egység a kiállításon a zongorafedél sorozat. A hagyományos, négyszögletes képformától eltérés fontos jellemző lett. Egy budafoki zeneiskola pincéjében talált egy öreg, romos zongorát. Míg régen a polgári szalonok állandó kelléke volt a zongora, napjainkra kiszorult a lakásokból. Itt ráérzett, mit jelentenek a múltbeli tárgyaink a kulturális emlékezetünk számára. Hogyan lehet a múlt hasznavehetetlen tárgyaiból létrehozni valami kortársi érvénnyel bíró alkotást. Az első, a sötétebb „Nadrágba bújt felhő” az eredeti, a pincéből mentett fedélen készült. Utána ezt még számos, színes, nagyon izgalmas, hiperrealista jegyeket mutató műalkotás követte. Az évek alatt érdekes festői teret dolgozott ki magának, ami a zongorafedőkön is és később olajvászon képeken is kibomlott. A kiállításon látott tárgyak mind eredeti zongorafedelek – erősítette meg a művész, összesen 25 darabot használt fel az évek során. Mindegyiket kidobták és gyakran fel is kérik: vigye el a használhatatlan zeneszerszámot. Olyan is előfordult, hogy ő beszélte rá a tulajdonost: ne bántsa hangszert, mert az bútortörténeti, hangszertörténeti érték. Mások viszont pont azért adnák oda, mert valamelyik családtag – nagyon régen – játszott rajta és kegyeleti okból hasznosabbnak tartanák a szemétre dobás helyett, ha még egy esélyt adnának neki és új, további életre kelhetne egy művész keze által. Interneten, telefonon keresik meg, ajánlják fel a hangszert, néha még a kottákat is odaadják, melyek őrzik az egykor tulajdonos személyes bejegyzéseit. Olykor még a zongora eredeti vásárlási dokumentumai is előkerülnek ilyenkor.

 Barabás Márton művészete számára a megőrzés és átlényegítés nagyon fontos. A rombolás helyébe a megmenteni, átértelmezni feladata lép. A harmadik teremben megismerhetjük azt az oldalát, ahogyan ő végtelenül képlékeny módon jár át műfajok között. Határok valójában nem léteznek, és itt láthatjuk azt, hogyan válnak például a könyvek új műtárgyakká. Nemcsak a zongorák voltak megmentésre váró tárgyak. A kétezres évek elejétől felfedezte, hogy bizony rengeteg könyv, kotta kerül a szemétbe és ezek izgalmas formai lehetőségeket rejtenek, valójában tárgy kollázsokká válnak. A papír közé billentyűzet is beépülhet. A zongorák belsejéből pedig érdekes facsigák kerülhetnek ki, melyek szemlélésébe hosszasan merülhet el a látogató.

Kategóriák: Szervezetek

Katóka új ruhája

2021, december 22 - 16:04

Most egy darabig Novák Katalin elnöknőről fog szólni a média. A szerteágazó vélemények halmazában az egyik csapásirány az, hogy jelölésével egy Fidesz-csinovnyik lesz az új nemzeti golyóstoll. Amiben lehet valami annak a fényében, hogy Áderről nem igazán készült olyan kép, amin orbános-fideszes fülönfüggővel pózolt. A másik vonulat egy igazán vérbeli politikai húzásnak értékeli. Ami szintén érthető.

Már csak azért is, mert Orbánt és környezetét elég sokszor lehetett hímsoviniszta tahó kijelentésekre ragadtatott állapotban hallani. De arról sem kell okvetlenül megfeledkezni, hogy az akkor még élettársat a vak komondoron átpofozó lokáldöbrögi Fidesz-képviselőként volt olyan roppantbátranerős. Ahogy, szintén visszatekintő üzemmódban emlékezhetünk a családon belüli erőszakot elmarasztalni szándékozó törvények körüli huzavonára is. Azért persze remélem, hogy Novák Katalint nem pár nyaklevessel beszélték rá a jelöltség elfogadására. Elvégre elég magas fizetésért volt képes olykor lenézni nembéli társait. Úgyhogy még az is lehet, hogy tiszteletbeli hímsovinisztának tekintik a kormány körüliek.

Ugyanakkor a jelölésével a fideszes taplóságok élét megpróbálhatják kicsit tompábra püfölni. Miközben szinte biztosan számolnak a szexista kártyával. Ha nem is egészen abból a szempontból, hogy a nőket idióta lombikokként kezelő jelenleg ország-házmester kulturáltabbá válna általa. De abból a szempontból biztosan, hogy a köztársaság első nőjét illető kritikákkal szemben szinte biztosan kijátsszák majd az említett kártyát. Azonnal nőgyűlölő szemétnek kiáltva ki a kritikát megfogalmazó ellenzékieket. Ha nő az illető, akkor is. Legfeljebb hozzátesznek majd az LMBTQ-s pakliból pár lapot.

Azt, hogy milyen lesz valójában Novák Katalin államfőként? Azt nem tudjuk. Független, például, valószínűleg nem lesz. Már csak azért sem, mert Orbán semmilyen politikai előnyért nem nevezne, neveztetne ki a frakciójával szerintem senkit, akit ne tartana a markában. A munkássága kiteljesedéséhez nyilván ajánlanak majd neki irodavezetőt és mindenféle szakszemélyzetet. Tiszta kezű megbízható embert. Mint amilyen az igazságügyben ténykedő, lehallgatásokért is felelős államtitkár volt. Elvégre egy igazi orbanista szakember minden pénzt megér. A másokét.

Kategóriák: Szervezetek

Árad a szeretet az Orbán rendszerben

2021, december 19 - 16:06

Közeledik a karácsony és a jövő évi választás sincs már túlságosan messze. Bármerre is nézünk, azt látjuk, hogy árad a szeretet és nemzetünk legjobbjai – politikusok és közéleti szereplők – sorra felfedik a valódi énjüket. Kiderül róluk, hogy nem olyan szőrösszívű, számító emberek, mint amilyennek a hétköznapokon látjuk őket, hanem van szívük, és ezt nem is titkolják.

„Kedvenceink karácsonya” címmel tett közzé Orbán Viktor egy rakás fotót, amelyeken a miniszterelnök kutyák és az ürömi állatotthon dolgozóinak a társaságában van lefényképezve. A hírnek a mindig alapos, szakmailag is igen igényes MTI is utánajárt, és oknyomozásával a következőkre jutott: „Orbán Viktor szerdán látogatást tett az Ürömi Állatotthonban, ahová fél tonna állateledelt vitt magával – tájékoztatta az MTI-t Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke. A miniszterelnököt Szűcsné Mércse Adrienn, az Ürömi Duhajdombi Állatotthon Alapítvány vezetője és az ott dolgozó önkéntesek fogadták… Az ürömi állatotthonban, amelyhez kutyaiskola is tartozik, jelenleg mintegy 50 ebet és macskát tartanak. A szervezet célja az állatok korábbi testi-lelki sérüléseinek, traumáinak kezelése is. A miniszterelnöki táp-fuvarról szerda délután videót is közzétesznek majd Orbán Viktor közösségi oldalán – tájékoztatott a sajtófőnök.”

Eddig a hír, és látjuk magunk előtt a miniszterelnököt, amint leparkol kisbuszával egy állateledelt árusító bolt előtt, pénzt dobál a parkolóórába, majd mielőtt belép az üzletbe, maszkot vesz magára, és megnézi, van-e nála elég pénz. Odabent megvásárolja a fél tonna állateledelt, bepakolja az autójába és irány Üröm, ahol átadja az ajándékot az otthon dolgozóinak.

Mészáros Lőrinc, Magyarország jelen állás szerint leggazdagabb embere sem kíván lemaradni főnöke mögött. Ő a szegedi nyugdíjasokkal tett jót. Nem mindegyikkel persze, csak azokkal, akik az ottani Napfény strandfürdő tízszeresére emelt bérlet-árai miatt morgolódtak. Mint ismeretes, a szegedi strand Mészáros egyik cégének érdekeltségéhez került, s nagy port kavart, amikor kiderült, hogy e tranzakció következtében a nyugdíjas-bérletek ára hozzávetőleg tízszeresére emelkedett. Ezt a szegedi nyugdíjasok nem tudják megfizetni, ezért volt a paláver, de mostanra ez az ügy is megnyugtatóan rendeződött. Mészáros Lőrinc ugyan közölte, hogy nem áll módjában a strandfürdő árképzésébe beleszólni, ám – öröm az ürömben – a saját pénzéből kifizeti a különbözetet a vízre vágyó nyugdíjasoknak, akiknek ezután is ugyanannyiba kerül a szolgáltatás, mint amikor még nem Mészáros volt a strand tulajdonosa.

Nagyvonalú, mondhatjuk úgy is, szép és felemelő gesztus. És akkor tegyük hozzá, hogy Mészáros Lőrinc újdonsült feleségével, dr. Várkonyi Andreával együtt kétmillió forintot ajándékozott az Életmentő A Beteg Gyermekekért és a Nagycsaládosokért Alapítványnak, akik ezután életmentő műszereket vásároltak a Szent László Kórház és a Tűzoltó utcai Gyermekklinika számára.

Ne feledkezzünk meg Tiborcz Istvánról sem, aki nem csupán a miniszterelnök veje, de fiatal kora ellenére, már egy ideje ott található a száz leggazdagabb magyar között. Nos, Tiborczék is adakoztak, ők egy elhunyt mentős dolgozó családján segítettek azzal, hogy kifizették a kölcsöneiket.

Ne legyintsünk, hogy van nekik miből jótékonykodni, és épp ideje volt, hogy valamit visszaadjanak abból, amit a közösből elvettek. És azon se akadjunk fel, hogy miért épp most, a választás közeledtével jut eszükbe a sok jótétemény, amikor mindezt korábban is megtehették volna. Nincs ebben semmi számítás, mint ahogyan azt józan paraszti ésszel gondolnánk, politikai haszonlesés meg még annyi sem. Bármi is motiválja e hirtelen felbuzdult adakozó kedvet, nekem egy régi ismerősöm jut az eszembe, aki úgy adakozott nem kevés pénzt egy templomnak, hogy kikötötte: nem hozhatják nyilvánosságra a nevét.

Kategóriák: Szervezetek

Ránk figyel a világ

2021, december 17 - 20:22

 Január 11. és 17. között Budapestre figyel a világ! Nívójának köszönhetően a világ legrangosabb cirkuszfesztiváljai között számon tartott Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivált 14. alkalommal rendezik meg Közép-Európa egyetlen kőcirkuszában, az egész évben üzemelő Fővárosi Nagycirkuszban. A fesztiválon a világ legjobb artistaművészei, kulturális csemegék és szakmai konferenciák várják az érdeklődőket.

Január második hetében Budapest joggal tekintheti magát dupla fővárosnak! Amellett, hogy változatlanul megmarad hazánk fővárosának, bátran nevezhetjük a cirkuszművészet fővárosának is. Itt találkozik majd a világ cirkuszművészetének krémje. Az első Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivált 1996-ban rendezték meg a Magyar Cirkusz és Varieté (MACIVA) szakemberei. Az akkori igazgató, Kristóf István és fia, Kristóf Krisztián munkájában és a fesztivál létrejöttében sokat segített Varjasi László, Eduardo Murillo impresszárió és Franz Czeisler Tihany, magyar származású cirkuszigazgató. A világ legjobbjai között számon tartott, rangos, nemzetközi elismerésekkel kitüntetett artistaművészek idén négy kontinensről érkeznek, hogy összemérjék egymással kimagasló tudásukat, és bemutassák a magyar közönségnek a cirkuszművészet sokszínű értékeit.

Példátlanul különleges hét előtt állunk, erősítette meg az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, Fekete Péter, a cirkusz korábbi igazgatója. Stéphanie monacói hercegnő levélben jelentette be, hogy a világ legnagyobb és legrangosabb presztízsértékkel bíró cirkuszfesztiválja, a monacói, az idén elmarad. A járványhelyzetre tekintettel 2023-ra halasztották. Azóta szinte ostromolják Budapestet a leghíresebb cirkuszművészek, hogy felléphessenek a mi fesztiválunkon. Az államtitkár, aki a tájékoztatókra mindig valami meglepetéssel érkezik, ezúttal egy eredeti 1848-as huszárcsákót kért kölcsön a Nemzeti Múzeumtól. Elmondta róla: a bajtársiasság, a hősiesség, az egymás segítése, a kitartás, mind-mind a 48-as huszárokat jellemző tulajdonság. Ám, ha meggondoljuk, a cirkuszi artisták pont ezekkel a tulajdonságokkal vannak felvértezve. Ha kell, az életüket is kockára teszik annak érdekében, hogy az álmukat megvalósítsák. Ezért javasolta: ha huszárt látunk, jussanak eszünkbe az artisták, őket látva pedig emlékezzünk a 48-as huszárok hősiességére is. A Fővárosi Nagycirkusz cirkusz-szakmai igazgatója, Graeser József szerint két igazán fantasztikus műsort is sikerült összeállítani. Lesz például egy „deszkaszám”. Olyat már többet is láttunk, de itt most tíz hölgy dolgozik majd, a női csoport pedig – ebben a műfajban – ritkaság. Jönnek olyan produkciók, amik még soha nem voltak fesztiválon. A zsűrinek okozunk ezzel meglepetést. Feladatunk az is, hogy fiatal magyar cirkuszművészeket bemutassuk a közönségnek és a jelenlevő külföldi cirkuszigazgatóknak. De meghívtunk fiatalokat a kijevi és egy olasz iskolából is. A produkciókat rangos szakmai zsűri bírálja el: több, mint száz cirkuszigazgató, impresszárió, cirkuszi szakember és művészeti vezető érkezik a világ egyik legrangosabb cirkuszművészeti seregszemléjére, húsznál is több országból. A magyarországi utazócirkuszok igazgatói egy külön zsűrit alkotnak, akik szintén díjazzák az általuk legjobbnak ítélt artistaművészeket.  A fesztiválhoz két tudományos program kapcsolódik: a „Cirkuszépületek Európában” című nemzetközi tudományos konferencia és a „Cirkuszpedagógia lehetőségei a magyar oktatási rendszerben” című pedagógiai módszertani konferencia. Az építészettörténeti konferencia a Szépművészeti Múzeum Barokk csarnokában, egy, a fesztivál végéig ingyenesen megtekinthető cirkuszépület történeti kiállítás megnyitójával veszi kezdetét. A konferenciára érkeznek történészek, cirkuszi szakemberek, művészettörténészek, Kanadából, Angliából, Franciaországból, Bulgáriából, mondta el Schneller Anna, egykor artista. A cirkuszépületeknek érdekes sorsuk van, mert épültek olyanok, amik először cirkuszként működtek, de utána más funkciót töltöttek be. Vizsgálják azoknak a sorsát, melyek ma már nem léteznek, de legfőként azokat, melyek ma is állnak és cirkuszként működnek. Közöttük számunkra a legfontosabb a mienk, amelyik Közép-Európa egyetlen kőépületben dolgozó cirkusza és tavaly ünnepelte 50. születésnapját. Ugyanezen a helyen már 150 évvel ezelőtt is cirkusz állt. Dr. Borsod Beáta, a Cirkuszművészeti Központ üv. igazgatója a fesztivál programját ismertetve először a Fővárosi Nagycirkusz előtt január 12-én 17 órától kezdődő a Red Carpet Show-ra, az artistaművészek ünnepélyes bevonulására hívta fel a figyelmet. Itt egy különleges játékkal is találkozhatnak majd az érdeklődők. Virtuális Valóság szemüveggel bárki kipróbálhatja, milyen érzés nyolc méter magasan egy dróton kötéltáncosnak lenni? Január 14-én 13 órától az ígéretes magyar artistatehetségek mutatkoznak be nem csak a közönségnek, hanem a szakmai kiválóságoknak, cirkuszigazgatóknak és impresszárióknak a Newcomer Show keretében. Tíz magyar cirkuszigazgató fogja ezeket a produkciókat zsűrizni. A XIV. Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál január 17-én nagyszabású díjátadó gálaműsorral zárul. A cirkuszfesztivál műsorvezetője Kelly Endrész Bánlaki lesz, aki többgenerációs, híres magyar és angol cirkuszi családok leszármazottja, színésznő, énekesnő, előadóművész, őt Maka Gyula, a Fővárosi Nagycirkusz konferansziéja segíti.

Bizonyára sokak számára emlékezetes lesz a fesztivál egyik legizgalmasabb műsorszáma, Pavel Valla Bertini egykerekűvel bemutatott produkciója. A 33 éves, Angliában született, a családjával Spanyolországban dolgozott, csehországi származású művész számára az egykerekű használata családi hagyomány. Az egyetlen kerékkel való „kerékpározásra” rengetegen képesnek, a művész természetesen ennél sokkal többre vállalkozik. Az eszközöket maga készíti, használ olyat, ahol három vagy még több kerék sorakozik egymás fölött. A talajon viszont csak egyetlen, a legalsó gurul. Jelenleg Budapesten, a Csillagtánc című műsorban tizenhárom kerékből álló oszlop tetején mutat be lélegzetelállító produkciót. A Fesztiválon viszont – még több kerék összerakásával – ezt is túl kívánja szárnyalni.

Kategóriák: Szervezetek

Mintát ad minőségből

2021, december 15 - 11:25

Közel két év munkájának eredményét tartja kezében az olvasó, amikor felveszi az asztalról a megjelenésében impozáns és – elárulhatjuk – tartalmában izgalmas kötetet. A napokban jelent meg ugyanis a Ludovika történetét feldolgozó monográfia és album, melynek vezérgondolata a II. Lipót császárhoz 1790-ben intézett beadványból származik: „A hadi tudományokban való jártasság okából szükséges az ifjaknak bizonyos nevelést adni.” Ám az igény a képzett katonára ennél is régebbi gondolat. „A török áfium ellen való orvosság” című munkájában Zrínyi Miklós már 1661-ben leírta: „számosan kellene lenni, akik hadi regulákra oktatnák a népet.”

Ez a kötet egy integrált mű, mely abban különbözik a Ludovika történetét feldolgozó, eddig megjelent, kiváló színvonalú munkáktól, hogy több oldalról közelíti meg a kérdést – mondta el róla a kötet szerkesztője, dr. Padányi József mk. vezérőrnagy, egyetemi tanár, a Katonai Műszaki Doktori Iskola és a Ludovika-történeti Kutatóműhely vezetője, a könyv bemutatásakor. Ha belelapozunk, látjuk, foglalkozik a Ludovika történetével, azokkal az üzenetekkel, melyet a falai között élő, oktató, tanuló Ludovikások hagytak ránk, de foglalkozik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jelenével és talán egy picit a jövőjével is. A létrejötte igen sok és nagyon alapos munka eredménye. Nem túlzás kijelenteni róla, hogy az elkövetkező évekre mintát ad minőségből, tartalmában időtálló és meghatározza az intézményről szóló beszédet. A könyv egyik érdekes gondolatát, a döntésképességet állította a középpontba Csorba László c. egyetemei tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója. Olyan világban élünk, melyben a közösségi élet alapvető feltételezése, hogy minden felnőtt ember, aki kellő ismeretek birtokában van, képes arra, hogy döntsön a saját sorsáról. A szabadságát gyakorolja döntésével, hogy miként is éljen, ott, ahol él. Már évszázadok óta feltételezzük; minden emberre rá lehet bízni, hogy – bizonyos mértékig – beleszóljon az őt érintő dolgok alakításába. De, hogy ez így történhessen, ahhoz előbb tanítani, nevelni kell. Kezdetben azt hitték, hogy a jogokkal születő ember mindjárt képességekkel is születik, előbb-utóbb eljut oda, hogy a maga dolgáról, a maga józan eszével határozzon. Ma már tudjuk: ez egy nagyon szép álom volt, de nincs így!  A körülmények sűrű hálója, mindjárt a nyelven, az anyagi körülményeken keresztül, erős befolyással bír. Az egyén, minél többet tud a világról, minél jobban átlátja azt, annál nagyobb esélye van arra, hogy a saját dolgát is jobban megértse. Tehát demokrácia és nevelés, társadalmi közösség és egyetem, nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezért rettenetesen fontos, hogy minél többet tudjon az, akit – adott esetben – azzal bízunk meg; a közösség érdekében fegyvert használjon, megölhessen másokat, miközben vásárra vigye a saját bőrét. Az ő tudása, a katona felkészültsége, erkölcsi tartása, becsülete a kritikus helyzetekben döntő lehet. Ez a kötet a magyar honvédtisztképzés otthonának, a Ludovika Akadémia eszményének és az intézménynek otthont adó épületnek, környezetének történetét meséli el imponáló részletességgel. Mindezt bele is ágyazza a katonai nevelés birodalmi, majd kifejezetten magyar, tanítás- és neveléstörténetébe. Feltárja e gazdag és roppant fontos terület változásainak majd három évszázadot végigkísérő, adatokban, képekben és gondolatokban bővelkedő, de az emberi arcokat is láttató panorámáját. Valójában nem múltbeli tetteket jutalmaz, hanem fordítva: elvárást vetít rá jövőre! Pusztán azáltal, hogy végigmond egy történetet, magasra teszi a mércét azok előtt, akik az utóbbi évtizedben nemcsak a Ludovika Akadémia épületének műemléki restaurálására vállalkoztak, hanem az intézmény hajdani eszményeinek újraalkotására is kísérletet tesznek. A könyv ritka egyértelműséggel tudatosítja, hogy e vállalkozásnak nem lenne semmi értelme, ha az eredmény nem felelne meg a várakozásnak, amit a hazafias katonai nevelés két és fél évszázados, normaalkotó történelme állít elébe. Van tehát dolga bőven azoknak, akik e mércének meg akarnak felelni. Két évvel ezelőtt vetődött fel a gondolat, hogy be kellene mutatni a Ludovika és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kapcsolatát – emlékezett vissza a kezdetekre a Ludovika-történeti tanulmány szerzője, dr. Négyesi Lajos ezredes. Jelentek már meg korábban igen színvonalas munkák a magyar katonatisztképzés múltjáról, kiváló szakemberek tollából. Ezek különböző szempontok szerint, más-más alkalomból készültek. Számomra – mondta el az ezredes – nyilvánvaló volt, hogy régebbre kell menni. Meg kell keresni, egyáltalán honnan indulhatott el a tisztképzés? A kiinduló pontot az 1715-ös Országgyűlésben találta meg, amikor a Rákóczi-szabadságharc után a magyar rendek kiegyeztek az osztrákokkal és megszavazták, hogy ettől kezdve katonákat adnak az osztrák hadsereg számára. Ám nyomban meg is jelenik a probléma: akiket besoroznak az osztrák hadseregbe, nem tudnak németül, nem lehet belőlük jó katona. Néhány év, és már fel is merül, hogy kellene egy magyar tisztképző intézmény, melyről könnyű belátni, hogy a magyar függetlenség gondolatának is az egyik legfontosabb eleme. Festetics György gróf az életét tette fel a magyar tisztképzés megvalósítására és ennek majdnem áldozatává is lett. A Napóleontól elszenvedett vereség kellett hozzá, hogy 1808-ban szabad utat kapjon a nemzeti tisztképző intézmény megvalósítása. Az Akadémia számára az uralkodó felajánlotta a váci Theresianum épületét, a királyné pedig ötvenezer forintot adott és belegyezett, hogy az intézményt róla nevezzék el. Azóta hívják Ludovikának! Ám az építmény a célnak nem felelt meg. Két évtized telt el, mire Pollack Mihály 1829-ben megbízást kaphatott az Akadémia tervének kidolgozására az Orczy családtól megvásárolt telken, Pest városában. Az elkövetkező években lezajlott huzavonákról a könyv történelmi hűségű tájékoztatást nyújt, majd elérkezünk 1848/49-hez, de a Magyar Hadi Főtanoda 1849. január 7-i megnyitása után az oktatás már csak tíz napig tarthatott. A megszálló osztrákok a működést betiltották, az épületet kórházzá alakították át. Magyar nyelvű tisztképzésről a kiegyezésig szó nem lehetett. Ügyét gróf Andrássy Gyula miniszterelnök és honvédelmi miniszter élesztette fel ismét és a feltámasztásba 1870. november 8-án a király is beleegyezett. Élvezetes módon megírt, sok képpel színesített, alátámasztott leírást kapunk a könyvben az elkövetkező évtizedekről, érdemes aprólékosan, nagy figyelemmel olvasni – főleg a két világháború korának eddig szélesebb körben nem ismert mozzanatairól szóló részeket.

Az intézmény 1947. október 1-től Honvéd Kossuth Akadémia néven folytatta működését, ám a Magyar Néphadsereg 1953-ban megkezdett létszámcsökkentésének az Akadémia volt az egyik első áldozata. Az épületébe civil szervezetek, iskolák költöztek, állaga leromlott. Feladatát a tisztképzésben később a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola vette át. A Ludovika hányatott sorsában változást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felállításáról elfogadott törvény hozott 2011-ben. Szervezetébe beolvadt a Nemzetvédelmi Egyetem és a Bolyai Főiskola, majd a Rendőrtiszti Főiskola is. Otthonául 2012-ben a Ludovikát jelölték ki, a főépület felújítása 2014-ig tartott. Ezt követően – az Orczy-kert területén és közelében, számos új, modern épülettel gyarapodott. Új, országos jelentőségű, felsőoktatási központ jött létre.  Nehéz és bonyolult örökség a Ludovika öröksége, de most maradandó, időtálló, hosszútávra szóló mű született, erősítette meg a könyvről szólva dr. Koltay András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora. A Ludovika történetének szép számmal vannak felemelő, megható elemei, ezekről a kötetben sok érdekes részletet találunk. Mindaz, amit olvashatunk benne, nemcsak a katonák számára fontos, hanem mindazoknak is, akik meg akarják érteni, mi történt a Kárpát-medence ezen pontján az elmúlt évszázadokban. Jelenleg pedig, a megújult épületben dolgozók feladata, hogy kezdjenek valamit ezzel a múlttal, ne csak történelmi kuriózumnak tekintsék. Meg kell fogalmazni olyan üzeneteket, melyek a mai és a jövőbeni döntéseket befolyásolni képesek.

           LUDOVIKA

Ludovika Egyetemi Kiadó 2021

Pauker Nyomda

ISBN 978-963-531-498-0

Kategóriák: Szervezetek

Recseg az Orbán rendszer

2021, december 14 - 18:14

Mint egy felbolydult méhkas, olyan a kormány körül a helyzet. Már a múlt héten tudni lehetett, hogy valami nagyobb fajta galiba van a végrehajtók körül, de csak a hétvégén derült ki, hogy valóban letartóztatták Schadl Györgyöt, a végrehajtók fejét.

Alig telt el egy nap, bombaként robbant a hír, hogy Völner Pált, az Igazságügyi Minisztérium államtitkárát, Varga Judit helyettesét, – aki többek között a lehallgatási engedélyek kiadásáért is felelt – súlyos vesztegetési üggyel vádolják, Polt Péter kérte a mentelmi jogának felfüggesztését.

A súlyos vádakra Völner lemondással reagált, bár állítja, hogy ártatlan. Azóta kiderült, hogy igen nagy mennyiségű lehallgatási anyag áll a Nemzeti Védelmi Szolgálat rendelkezésére az üggyel kapcsolatban. Külön érdekesség, hogy a titkos megfigyelések engedélyezése Völner Pálhoz tartozott, az NVSZ tevékenységére azonban az államtitkárnak nem volt rálátása, így fordulhatott elő, hogy a lehallgatásért felelős személyt lehallgatták.

Egy demokráciában nem nagyon szokott előfordulni, hogy az Igazságügyi Minisztérium második emberét ilyen súlyos bűncselekménnyel vádolják. Bár Völner azonnal lemondott, de Varga Judit miniszter és Orbán hallgat, mintha nem történt volna semmi.

A kormánypárti sajtó nem túl bőbeszédű az ügyben. Ha írnak is valamit Völnerrel kapcsolatban, azonnal hozzáteszik, hogy mennyire korrekt eljárás a jobboldal részéről, hogy azonnal lemondott, bezzeg az ellenzéknél ilyet senki nem tesz meg.

Miután ez könnyedén cáfolható volt, ma a Tények és az Origo ismét nekiugrott Márky-Zay Péternek, a mostani téma, hogy: Budapest egyik legdrágább luxuséttermében találkozott a Gyurcsány-Márki-Zay-féle baloldalt finanszírozó vörösbáróval.

Kiemelik, hogy itt bizony akár félmillió forintba is kerülhet egy üveg bor…

A magam részéről utálom amikor a politikusok egymás zsebében nyúlkálnak, hiszen ha van pénzük rá, miért ne ihatnának félmilliós bort. A megfogalmazás, a folyamatos feltételes mód miatt azonban az az érzésem támadt, hogy ez nem egy kiugróan drága luxusétterem, pusztán lehet drágább ételeket, italokat is fogyasztani.

A Tények videójából egyértelműen kiderül, hogy az Essencia Étteremről van szó. Étlapjuk nyilvános, bárki számára elérhető a honlapjukon.

Nehéz lehetett megtalálni az egyetlen kiemelkedően drága bort az itallapon, de a kormány sajtósainak sikerült. 475.000 Ft-ért (azaz közel félmillió) kapható a francia Chateaux Margaux 2014. Ezen kívül egyetlen tétel van, ami 6 számjegyű, a többi bor jellemzően 10-15ezer forint közötti árkategóriában található.

A legdrágább főétel 6800 Ft-ba kerül, de bőven található 3000-4000 Ft-os fogás is.

Egy biztos, az Essencia semmiképpen sem „Budapest egyik legdrágább luxusétterme”.

Nagyon gyenge módszerrel próbál terelni a kormányközeli sajtó, gyakorlatilag hülyének nézi a saját nézőközönségét, melynek oka talán, hogy nem érkezik súgás a kormány részéről.

Orbán szép csendben munkálkodik, naponta újabb és újabb béremeléseket jelent be, melyeknek a fedezete erősen kétséges, az infláció 14 éves csúcson, a forint rendkívül gyenge, kiderült, hogy hiába a fizetés nélküli szabadsággal való fenyegetés, a rendvédelmi szervek állományának 30 százaléka oltatlan (ha őket mind elküldik működésképtelenné válik a rendszer), gyakorlatilag rohan az ország a szakadék felé.

Kicsit az az érzése támad az embernek, hogy Orbán belátta, tavasszal vereség vár rá, viszont olyan állapotban adja át az országot, hogy képtelenség lesz talpra állítani, melynek egyenes következménye, hogy egy következő választáson már gyakorlatilag véglegesen bebetonozhatja magát a hatalomba.

Egy valóban jól működő demokráciában, ha a jogállamiság szempontjából legfontosabb minisztérium második embere ilyen súlyos ügybe keveredik, mint Völner, annak egyenes következménye kellene, hogy legyen nem csak a miniszter, de a Miniszterelnök lemondása is. Ebben az esetben viszont nem működne a fentebb vázolt forgatókönyv Orbán hatalmának hosszútávú megtartásáról.

Juan Davila

Lukácsi Kriszti

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Választás

Márki-Zay Péter, a hatpárti ellenzéki miniszterelnök-jelölt arról is beszélt, hogy árulók vannak a soraikban, és ő tudja, kik azok.
2021.december 23.
Új kutatócéggel dolgozunk” – mondta a Magyar Hangnak Márki-Zay Péter, annak apropóján, hogy december 15-én egy igencsak kellemetlen tartalmú közvélemény-kutatás szivárgott ki a sajtó felé az ellenzéki összefogás népszerűségéről.
2021.december 22.
Bejegyzés alatt áll Gattyán György pártja, a hivatalos bírósági nyilvántartásban már szerepel a Megoldás Mozgalom. A milliárdos pénteken az Egyenes beszédben jelentette be, hogy aktivizálják a párt tevékenységét. Az ellenzéki összefogás tagjai egységesen úgy vélik: Gattyán György indulása csak a Fidesznek jó. Az ATV Híradó riportja.
2021.december 20.
Budapesten, valamint a 23 megyei jogú város közterein, de az összefogásban részt vevő pártok irodáiban is le lehet adni a szignókat.
2021.december 15.
Az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje utcafórumot tartott Székesfehérváron, ahol többek között kijelentette, rendkívül gátlástalan ellenféllel állnak szemben.
2021.december 12.
„Valami megmozdult. Valami, ami túlmutatott a centrális erőtéren és az egymást taposó pártokon, a médiapolitizáláson, a szekértáborokon és a megosztottságon. Szimbólumok jelentek meg, ötletek, tervek és programok kerültek bemutatásra, értelmes politikai viták zajlottak, önkéntesek és aktivisták ezrei dolgoztak az utcákon, pozitív üzeneteket, politikai gesztusokat, elismerést és együttműködést láthattunk, ami vonzotta a választókat is.”
2021.december 9.
Noha az előválasztás alatt komoly összetűzéseik voltak, a volt kormányfő most megvédte a főpolgármestert.
2021.december 2.
Csak egy jós tudná megmondani, milyen hatással lesz a jövő évi országgyűlési választásokra a koronavírus-járvány miatt 2022. június elsejéig meghosszabbított veszélyhelyzet. Erről is beszélt a Hírklikknek Tóth Zoltán választási szakértő, aki szerint igaz a kormány érvelése, hogy nincs akadálya a választásnak, de ez akár egyetlen éjszaka alatt is változhat, ha a Fidesz úgy akarja. Erre minden jogalkotási lehetőségük megmaradt, akár az Alaptörvényt is módosíthatják az ügyben – tette hozzá. Úgy fogalmazott, pillanatnyilag beláthatatlan, mit fognak tenni.
2021.november 28.
Alapvető kérdés, hogy továbbra is egy egyre zártabb, vagy pedig egy nyitott társadalomban fogunk élni, a társadalmi fejlődés mintája nyugati, vagy keleti lesz, s a mindent központosító rendszert erősítjük-e meg, vagy visszaadjuk az intézmények autonómiáját.
2021.november 21.
Márki-Zay Péter azt mondta az ATV-nek, hogy:
2021.november 17.