Már csak másfél hét van hátra a mintegy négyszázezer főiskolást és egyetemistát kimerítő vizsgaidőszakból. Munkatársunk, Sándor Alexandra Valéria megérzékíti a hangulatot, élménybeszámolója először az Olvasólámpa című összeállításban jelent meg.

Nem tudom, ki ő. Soha nem láttam még ezelőtt. Most viszont itt áll előttem, és anyagot kér. Én pedig úgy érzem magam, mint egy drogdíler, akinek a híre még az ismeretleneket is vonzza. Mi tegyek?

Bociszemeket mereszt rám, de képtelen vagyok elhinni, hogy hirtelen érdekelni kezdte a főiskola. Azt mondja, rajtam múlik a tanulmányi előmenetele. Persze így: „Meg fogok bukni bazzeg, ha nem adod ide.” Ez rontja az esélyeit, ő viszont mit sem sejt. Az esélyeiről, a tananyagról, meg úgy egyáltalán arról, hogy mit keres egy felsőoktatási intézmény falai között. Kezemben az áhított füzet, lapjait áthatja koránkelések émelygése és az izzadtságot követelő, gyors jegyzetelés emléke. Értéket képvisel számomra. Körülbelül úgy érzem magam, mintha a kedvenc plüssmackómat kérné kölcsön a szomszéd gyerek. Aki kortárs, esetleg sorstárs, de azért mégiscsak idegen. Talán le is tépné a maci fejét. Na, azt már nem!

Látja, hogy vívódom. Hadar nekem az ösztöndíjról, az albérlet áráról, a zsömle és a kannásbor brutális ellenértékéről. Már majdnem megsajnálom, amikor eszembe jut, hogy ő költségtérítéses - azaz ösztöndíjat akkor sem kapna, ha ötösökkel volna tele az indexe. Ami még üres, mert az első vizsgaalkalom ugye arra van, hogy ellógjuk. Még mindig nem döntöttem. Kényszeredett bólogatás közepette hallgatom: ő szóról szóra megtanulná a jegyzetem, meg másokét is, más tárgyakból. Igaz, még nem tudja pontosan, hogy milyen tárgyak voltak ebben a félévben, de becsszóra bemagol mindent, ami a keze ügyébe kerül, és akkor rögtön átveszik államira. „Több tanulás, több pénz, jobb piák” - tárja elém átszellemült képpel életcélját. „Ámen” - vágom rá, és átnyújtom neki a füzetem. Azóta se láttam.