Tovább

Lili a befagyott tó partján sétálgatott, és egykedvűen rugdosta maga előtt a havat. Milyen jó lenne hóembert gyurmázni a friss hóból, most még tapad is, gondolta. De aztán arra a következtetésre jutott, hogy egyedül nem olyan vicces.

A régi fűzfa mellett még mindig ugyanaz az ódon pad éktelenkedett, de Lili szerette ezt a padot. Talán ő volt az egyetlen, hiszen a pad lábai nem állták ki az idő próbáját, bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Elég lenne egy óvatlan mozdulat, és az ember a hófödte talajon találja magát. De Lilit ez nem zavarta. Vállalta a kockázatot, mivel ez a pad neki mégiscsak a gyerekkori emlékek hordozója, és az egyik legbizalmasabb titoktartója. Bármilyen nehézség gurult a lába elé, ide jött tanácsért. Most is itt van. Megint történt valami, amivel egyedül nem képes megbirkózni. Ehhez talán még a pad csodás ereje is kevés lesz.

Csalódott magában, és másoknak is csalódást okozott. Azt hitte, könnyebb lesz. Könnyebb lesz elviselnie szülei válását, és az ezzel járó kiabálásokat. Erősnek kell lennie, hogy tartsa a lelket édesanyjában, és meg kell küzdenie a gyomorgörccsel, ami a békítő szerep miatt mindennapossá vált nála. Aztán ott van párja disszidálása, ami sok kérdést és még több kételyt szabadít fel benne. Mert mi lesz, ha elvégzi a főiskolát, és a barátja után megy? Akkor minden, amit itt maga köré épített, leomlik? És mi lesz az álmokkal, a vágyakkal, a sikerrel és az elismeréssel? Az is mind a sutba kerül, és nekikezd egy teljesen új életnek, ahol új álmok és új vágyak szövődnek?

Megijedt a sok kérdéstől, és attól még jobban, hogy nem tud rájuk választ adni. De ez még nem ok arra, hogy elhanyagolja a kötelességeit. A zavarodottság nem indok és nem is lehet magyarázat. Aki túl sokat magyarázkodik, az hiteltelenné válik. És Lili most hitelét vesztettnek érzi magát. Néhány óra ücsörgés után, tanácsok nélkül áll fel a padról. Nem mondja, hogy ezek után más lesz, és összeszedi magát. Nem mondja, mert már így is eggyel többet ígért a megengedettnél. Nem mondja, de gondolja.

Fárasztó nap után korán sötétedett. Még csak este hat óra volt, de az orrom hegyéig sem láttam. Az állomás komor magányba burkolózott. A peronoknál vártam, hogy rám találjon valaki, valami, vagy egyszerűen jönne már az az átkozott vonat, mert idefagyok. Ismét egy nap, és nem jó semmire. Ma sem tettem több-jobb dolgot, mint máskor. Ugyanaz a szoba, ugyanazok a gondolatok. Kellene valami ütős téma, amiről írhatok, valami, amin meg lehet botránkozni, amire felkapja fejét a nép. Semmi. Semmi nem ugrott be.

Vonatom lassan döcögött a síneken. Bámultam három fényszemébe, és vártam, hogy végre elfoglalhassam valamelyik üres kabinját. Ahogy felszálltam, hirtelen megcsapott az évtizedek szaga. Dohos, fojtogató illat. „Na, megint valami leselejtezett gépet kaptunk, még világítás sincs rajta, ez ám a luxus” - gondoltam. Az egész kocsi majdnem üres volt, válogathattam a rosszabbnál-rosszabb fülkék között. Találtam is egy megfelelőt. Elég közel a kijárathoz, de elég messze mindenki mástól. A kabin rosszabb állapotú volt, mint elsőre gondoltam. Megint jó kis helyet választottam, de már késő változtatni. Elindultunk, én pedig egyedül utazom a sötét szerelvényen. Jobb, ha a helyemen maradok, talán így senki nem figyel fel rám, mint tökéletes prédára. Körbenéztem. Koszos ablak, felszakított, zöld műbőr ülések, azonosítatlan ragacsos folyadék és a kukából kihullott szemét hevert a padlón. Valaki meg is örökítette magát az utókor számára egy graffiti formájában a szemközti ülésen.

- Régóta dolgozhatsz már itt. Ideje lenne nyugdíjba menned - szánakoztam az öreg járművön.

- Van annak már harminc éve is - válaszolta beletörődötten.

Hirtelen felugrottam, és a rémülettől meg sem tudtam szólalni. - Csak én vagyok - szólalt meg egy mély hang. - Ne ijedjen meg, nem akartam a frászt hozni önre!

- Nem gondoltam, hogy szólni fog hozzám. Csak meglepődtem, ennyi az egész.

- Nem vagyok valami beszédes. Figyeltem, amikor bejött, de mivel én vagyok az idősebb, vártam, hogy rám köszön. Az emberek gyakran keresztülnéznek rajtam.

- Sajnálom.

- Felejtsük el! Az utasok gyakran mondják, hogy fátylat rá. Sok minden ragad rám munka közben. Mindenféle ember száll fel, kedvesek és kevésbé azok, mulatságosak és vakmerőek. Én pedig csak figyelek, mindenkit alaposan megfigyelek.

- Nem rossz meló.

- Időnként jó, de a nap végére már legszívesebben a pokolba kívánnám az utasokat. Bosszantanak a bliccelők, és zavar a cigarettafüst is. Mindenbe beleívódik, ettől van ez a visszataszító szag.

- Valóban nem a legjobb, de nem az ön hibája.

- Néha rájuk ordítanék, de nem szabad. Ez is különleges alkalom, hogy magával beszélek. Általában némán hallgatom az emberek üres fecsegését, és végzem a munkámat.

- Meséljen a magánéletéről! Gondolom, van valakije az állomáson. Egy magához hasonló gép, akivel rokonszenvezhetne.

- Gép? - a hangjában csodálkozást véltem fölfedezni, majd némi hallgatás után így folytatta: - A munkának élek, otthon nem vár senki.

- Hamarosan otthon vagyok - mondtam.

- Hol száll le?

- Kisvárdán.

- Sokszor jártam már ott. Jobban mondva naponta. Itt megyek el az állomás előtt, unalmas. Egyszer azt szeretném mondani: „Állj, most én mondom meg, hogy hová megyünk!” - olyan lelkesedéssel beszélt, mint egy gyerek, aki épp megvenni készül álmai játékát.

- Merre menne, ha tehetné? - kérdeztem.

- Ezt az országot már számtalanszor megjártam, és néhány szomszédunkat is. Elmennék egy trópusi helyre, vagy elég lenne Olaszország is. Törökország vagy Egyiptom sem lenne rossz, esetleg Görögország vagy Spanyolország. Igazából mindegy. Úgy akarok utazni végre, hogy nem dolgozom. Szabadon menni bárhová, mint a madár.

- Megértem, de én most leszállok. Jó utat!

Néztem mereven a plafon felé. Nem tudtam, hová is kellene néznem búcsúzóul. Abban a pillanatban a villany felkapcsolódott, és egy pillanatra nem láttam semmit sem. Majd észrevettem, hogy a sarokban ül egy egyenruhás férfi. A kalauz volt.

- Örültem, hogy együtt utaztunk - mondta. - Vigyázzon magára!

- Én, én azt hittem… Azt hittem, hogy maga egy gép, illetve, hogy…

- Ne magyarázkodjon! Sokan vannak így ezzel.

Harminckét éve kezdődött. Egy nagy csarnokban álltam, fiatal voltam és gyönyörű. Megcsodáltak sokan, de csak egy valaki volt, aki áldozatot hozott értem. Egy rokonszenves, negyven körüli férfi. Rögtön megéreztem, hogy ő lesz az, akihez az életem szeretném kötni. Nem mintha lett volna választásom. Csak próbáltam minél hívogatóbbnak látszani, minél fényesebben csillogni, mint egy dáma.

Nem érdekelt, hogy ott van a felesége is. Tudtam, hogy ha összevesznek, úgyis hozzám jön majd először, és bejárjuk a várost együtt, míg meg nem nyugszik. Eleinte vártam is ezeket az alkalmakat, de rájöttem, ő nem az a veszekedős típus. Nyugodt természetű ember, aki mindig becsben tartott engem. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy vele maradhattam. Azt pedig csak a csodának, hogy akkor, ott engem választott.

De ez az idő már elmúlt, nem vagyok fiatal, sőt szép sem. Zöldes fényem megkopott, most már senki sem választana engem a temérdek autó közül. Csak egy öreg Skoda vagyok, aki megszolgált a gazdájával oly sok évet, megért annyi közös emléket. Amikor csak szükség volt rám, ott voltam, és engedelmeskedtem. Voltak pillanatok, persze, mikor a kereszteződésben megsértődtem, és nem akartam elindulni, de aztán átgondoltam, milyen jó dolgom van, és elindultam. Néha próbáltam éreztetni, milyen fontos vagyok, és megtagadtam az indulást, de végül mindig megsajnáltam velem együtt idősödő gazdámat, és engedtem a szép szónak.

A több mint harminc év alatt összecsiszolódtunk a gazdámmal. DDS kezdetű rendszámom miatt el is nevezett Dudusnak, ami az egyik legkedvesebb emlékem. De az idő eljárt fölöttem. Egy nap ugyanúgy keltünk útra, mint máskor, de rossz előérzetem volt. A gazdám a külváros felé vezetett, ahol csak ritkán jártam. Megálltunk, és elhomályosultak a fényszóróim, mert ráismertem, hova érkeztünk. Oda jöttünk, ahonnan oly régen hazavitt. Éreztem, hogy összevissza jár a motorom, majdnem lefulladtam. Bement, így volt lehetőségem a kerítés túloldaláról megfigyelni a konkurenciát. Gyönyörűek voltak. A legújabb modellek telis tele extrákkal, kényelemmel és persze légzsákkal. Nem tudom felvenni velük a versenyt. Azt gondoltam, nyomban felforr a hűtővizem tehetetlenségemben.

Az idő rettentő lassan telt, ám amikor elégedett arccal kilépett a gazdám, és sajnálkozó tekintettel nézett rám, már tudtam, hogyan döntött. Elindultunk, én nem bírtam tovább, és elszakadt az ékszíjam, bár tudtam, hogy ez is csak ellenem szól.

Napok teltek el, aztán legközelebbi utunk ide vezetett, ahol már egy ideje rozsdás érzelmektől mart, összefacsarodott szívvel várok a sorstársaimmal. Megfosztottak minden ékemtől, és még használható részeimtől, amelyekről azelőtt azt gondoltam, hogy örökké hozzám tartoznak. Bár ezt tartottam a gazdámról is, most mégis oda jutottam, hogy egy erős fémkar az, ami utoljára megérint, és arra a sorsra jutok, mint a többiek előttem. És a szívem végleg összetörik.

A félreeső erdőszélén kissé ferde karácsonyfa árválkodik egy sátor előtt. Bent Katika elemes rádiót hallgat a cicájával. Igyekeznek minél jobban befűteni, mert éjszakára húszfokos hideg ígérkezik. Az embert próbáló körülmények ellenére a sátorban boldogság és nyugalom honol. A családfő éppen a városban van dolgozni. A középkorú, hajléktalan nő nem szerette volna, ha felvételek készülnek róla, de miután megegyeztünk, hogy a cicájuk is kameravégre kerül, belegyezett a rögtönzött interjúba. Az időjárás miatt kérdeztem tőle: - Milyen a szabad ég alatt éjszakázni?

- Itt, tetszik látni, hideg nincsen, de megvan a szabadságunk, megvan mindenünk, és ez kárpótol mindent - felelte Katika. Ezután a sátor előtt lévő karácsonyfáról érdeklődtem.. - Kicsit elferdült, mert Józsi nem jól kötözte ki. Úgy kaptuk, ahol Józsi dolgozik. Igaz, hogy karácsony után egy nappal, de meglett a fánk is. - Majd afelől érdeklődtem, miként telt a karácsony. - Nekem nagyon szép volt, kimentünk, sétáltunk, a cica jött utánunk - mesélte Katika.

De az újév első hetében nem hagyott nyugodni, vajon milyen céljuk lehet azoknak, akik az utcán kénytelenek élni. Katika körülírta vágyait, terveit. - Ugyanitt leszünk. Hogy is mondta Józsi? Ja, igen, sátorgarázs. Igen, olyan nagyot szeretne, és azt teljesen téliesíteni, szoba-konyhának megcsinálni, és akkor ugyanitt maradunk - mesélte csillogó szemmel Katika. Elmondta, hogy volt egy jóval tágasabb sátruk, de a hó súlya alatt összedőlt.

- Miből élnek? - kérdeztem. - Le vagyok százalékolva. Igaz, a Józsi is le van százalékolva, ő szebb pénzt kapna, de tele van adóssággal. Az egész nyugdíjából négyezer forint marad. Úgy pótoljuk, hogy elmegy dolgozni. Jók az emberek, már úgy, hogy megveszik a képet. - Katika párja fotókat készít, amelyeket később előhívat. - Nem eladásra. Úgy csinálja Józsi, hogy megkérdezi, betolhatja-e a kocsit, és ad helyette képet - magyarázta Katika. Ezután lelkesen mutatja a családfő felvételeit. - Ezt a virágot én találtam, mondtam is neki, hogy közelről vegye le, hogy egy kicsit művészies legyen. Homokszobrok, nekem nagyon tetszenek. Ezeket még az erdőben csináltuk, kora tavaszi virágok. A cicánk cumival. Pillanatfelvételeket csinálunk. Mindent, amit látunk, ami szép.

Egy kalácsról készült képnél Katika meghatódottan ecsetelte: - Sütemény, itt kaptuk, a szomszédból, egy fiatalember hozta ide nekünk. Előtte meg meleg ruhákat hozott, ezért mondom, hogy jók az emberek. - Hangot adva meglepetésemnek, megjegyeztem, hogy meglepett Katika nyugalma és boldogsága. - Az is vagyok. Én ott idegbe’ keltem föl. Olyan volt, hogy Józsi lerakta a fejlámpát, mire térült-fordult, már nincs meg a lámpa. Ellopták neki a telefonját onnan, ahol bedugta tölteni - mondta Katika a hajléktalanszállóról.

- Szűkösen, de boldogságban? - próbáltam összefoglalni. - Mit ne mondjak, szűkösen vagyunk, de a Józsi itt jobban eszik, szerintem még hízott is. Éjjel felébred, vagy kétszer-háromszor eszik, ő lejár a nappali melegedőbe is, én itthon főzök. Sokkal jobban élünk itt, mint ott bent.

Béla: - Adjon Isten Józsikám.!
Józsi: -Adjon Isten néked is Béla. Te Béla, gyüttök hó’nap a piacra-e?
Béla: - Á, menni kell az ászonnyal a templomba.
Józsi: - Templomba mentek-e?
Béla: - Odá. Mé, ván valami ákció?
Józsi: - Óccsó a burgonya nágyon, hallod-e.
Béla: - Haggyá má, ánnyi ván, mint a nyű, a rosseb egye meg. De ámúgy hogyé van kilója?
Józsi: - Hátván forint csak, mondom én.
Béla: - No hallod-e, megyek én lassan.
Józsi: - Jááj, megyek má én is, még sámponyt kő venni a Jucinak, nágyon ki akar ez pucolkodni a templom előtt.
Béla: - Én is sietek, a fiáméknak lagzi leszen jövő héten, má rá is bimbamoztak.
Józsi: - Oszt ebédre mit főztök?
Béla: - Gulyás lesz meg tócsni. Oszt ti?
Józsi: - Mittomén kérlek alássan, ami ván.
Béla: - Hallod-e Józsi, tegnáp a kutyák szíjjel tépték a szomszéd Gizi macskáját.
Józsi: - Ejnye no, hát oda figyeljéé.
Béla: - No, sok beszédnek sok az alja, megyek, mer így nem haladok.
Józsi: - Minden jót Béluskám. Oszt jónapot.

Sokan próbálkoztak ugyan, de kevesen jártak akkora sikerrel a roma zenében, mint a Bódi- család. Ott van ugyan a Váradi Roma Café, Postás Józsi, vagy Nótár Mary, akit éppen Guszti fedezett föl, de az országban, ha cigányzenéről beszélünk, legtöbben Bódiékat ismerik és emlegetik. Igaz, még tavaly ősszel, de megjelent Guszti és felesége, Margó együttműködésével a Roma Romeo című album.

A cigányzene kedvelői örülhetnek, hiszen Bódiék már hosszú évek óta látják el őket pörgős, pattogós muzsikával, „talpalávalóval”. A legutóbbi harminc évben huszonöt lemezt készített a Bódi-család. Az elismeréshez és az országos hírnévhez rögös út vezetett. Mindannyian kiveszik részüket egy-egy lemez készítésében, csakúgy mint a família hétköznapi eseményeiből is. A zeneszerzésben és a énekben mindenki vállalja az éppen ráeső részt. Sikerük éppen abban keresendő, hogy segítség nélkül kezdték pályájukat, nem számíthattak producerekre, kizárólag a közönség éltettette őket. A publikum döntött: éljenek vagy haljanak. Nem süllyedtek le az ország bohócaként aposztrofált Gáspár-család és Győzike szintjére, nem botrányaikkal adtak hangot jelenlétüknek, hanem a torkukkal. Az így learatott babérok értékesebbek.

Az őszi lemezre tizenegy dalt rögzítettek, plusz egy remixet. A hangszerelésben dominálnak a billentyűsök és a gitár, a megszokott roma elemekkel együtt, persze. A szövegekben visszaköszön a romák minden élethelyzete, az örömtől a csalódáson át a bizonytalanságig. Legjobb dal a Be van Nagyecsed kerítve, A Sírd el gitár és a Bánat ül a szívemen. A borító színesre és romásra sikeredett, kis mozaikkockákban láthatjuk a formáció tagjait. A legnagyobb méretben értelemszerűen Gusztit. A hátoldalon ellenben egymás mellett állva pózolnak mind a négyen. A dalcímek mellett érdekes felhívásra is figyelmesek lehetünk. Ha valaki érdeklődik a magánkoncert iránt, telefonálhat a megadott mobiltelefonszámra. Alul megjegyzik azonban Bódiék, hogy csak számmal kijelzett hívásokat fogadnak. Vajon miért? Félnivalójuk van, netán rossz tapasztalatok?

A cigánycsalád saját honlapot is üzemeltet, amelyen az események menüpont számos koncertdátummal büszkélkedik, A zenész család magán-, céges és nyilvános rendezvények állandó fellépője. Fényképekre is lelhetünk a római nyaralásról, és Csabiról, aki a Colosseumban áll. Mindenekelőtt pedig a „főnökről”, Bódi Gusztiról, akit a stúdióban kaptak lencsevégre. Az internetes oldal látogatója dalokat is letölthet, vásárolhat. A roma muzsika szerelmeseinek valódi csemegét jelent ez a lemez. Aki viszont nem kedveli a Fekete szemeket, még annak is mosolyt csalhat az arcára.

A Magyar Vándor az a film, amit akkor értünk igazán, ha ismerjük a történelmünket. Először úgy gondoltam, hogy mindenkinek érdemes megnézni, de sok „helyi” poénnal van teletűzdelve, ami akkor talál igazán célba, ha a néző érti is, miről van szó. Ettől függetlenül értékes alkotás, bár külső, „ártatlan” szemmel nézve csak egy jól rendezett paródia - végül is nem szólhat minden film mindenkinek. Magyar szemmel nézve azonban Herendi Gábor sok iróniával és némi cinizmussal, de annyi humorral mutatja be a magyar nép hányatott sorsát.

Az egész film a hét vezér nézőpontjából követi végig a honfoglalást, és időbeli ugrásokkal minden fontosabb eseményt országunk múltjából. Hisz amikor annak idején ők heten elindultak hazát találni népüknek, még nem tudhatták, hogy hová keverednek. Természetesen az „eredeti” hétvezéres honfoglalással kezdődik a történet, illetve annak előestéjével, majd a nagy mulatság utáni ébredéssel. Az ébredés azonban már másnapos, a hét vezérnek rá kell jönnie, hogy a magyarok otthagyták őket. Elindulnak hát nyomukban, hiszen a szegény nép mihez kezd majd nélkülük.

A keresés közben, némi időutazás keretében megannyi sorsforduló elevenedik meg. A helyszín ismétlődik, minden korban ugyanabba a panzióba érkeznek meg. A berendezés a korhoz illően változik, persze, ezt észre is veszik a hőseink, de túl sokat nem morfondíroznak rajta. Minden nehézség és rengeteg poénos helyzet után végül megtalálják elkóborolt népüket. A Lánchíd tetején ücsörögve néznek le Budapest lakosságára - a népre, amely faképnél hagyta őket a honfoglalás reggelén.

Történelmi filmet sokféleképpen lehet készíteni. Dokumentarista módon, szerelmi történetbe ágyazva, de akár történelmi drámaként is. A Magyar Vándor történelmi paródia. Nekem azért tetszik, mert humorral fűszerezve, remek színészi játékkal emlékezik meg Szentgyörgyi Albertől és a C-vitaminról, Rubik Ernőről és a kockájáról, a török uralomról és a világosi fegyverletételről. Összességében pedig egy olyan alkotás jött létre, amely apró hibáival együtt is élvezetes másfél órával kecsegtet. Szórakoztat és elgondolkozat.

Legalábbis ezzel a témával hirdették a kiállítást. Valahogy az az érzésem, hogy a jó érzésű emberek is belefáradt már egy kicsit a holokausztba. Tudjuk, láttuk, sajnáljuk. De talán ezért is volt jó fogás a fotókat a lágerek náci kameráihoz kötni. Mégis csak érdekes lehet, hogyan örökítették meg első kézből, maguk az elkövetők az eseményeket.

Azt vártam, hogy majd érzések öntenek el, és olyan felkavaró képsorokat fogok látni, mint még soha. Ezzel szemben az egész unalmas volt, ezerszer látott és semmitmondóan egyszerű. Már az ajtóban elkezdték megmagyarázni az információs táblán, hogy ez igazából válogatás egy megtalált album fotóiból, valahogy kimaradtak az érdekesebb képek, így csak a hétköznapokat láthatjuk majd odabent. De felhívták a figyelmet a tárlat másik felére, ahol a holokauszt-áldozatok leszármazottai készítettek mindenféle önkifejező alkotásokat.

És valóban, a fotós kiállításban nem volt semmi érdekes. Még csak át sem tudtam érezni a képek fájdalmát, annyira elnagyoltnak hatott az összeállítás. Vagonba zárt emberek, Dávid-csillag, kopasz nők és rabruhások a képeken, ami valóban katasztrófa és szörnyűséges, de mégis lerágott csont. Aztán a másik oldalon olvastam, hogy a művész akárhányadik felmenője is áldozat volt, amit ő még mindig nem tudott feldolgozni, és a lelke gyötrődéseit vászonra vetette. Siralmasan igénytelen elképzelés.

Talán azért merték Debrecenben kirakni ezeket a képeket, mert ilyesmiről rossz véleményt még csak gondolni is pofátlanság. Hatásvadász módon háttértudásra, szomorúságból, együttérzésből eredő konformista elfogadásra alapozták a kiállítást.

Apósom nem túl beszédes ember. Épp ezért tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy a minap hosszasan mesélt a kenyérsütésről. A tájjelleg miatt annyit előrebocsátok, hogy a „papa” egy kis zalai faluban cseperedett, gyermekkorát a harmincas-negyvenes évek jelentették. A házuknál, ahol több nemzedék élt együtt, sokáig édesanyja volt a kenyérsütés felelőse. Merthogy az egynapos program volt - akárcsak a mosás.

Egy héten egyszer sütöttek. Akkor viszont hat cipót, amelyek egyenként úgy háromkilósak lehettek. Erre első megrökönyödött kérdésem az volt: hogyan állt el a kenyér akár hat napig is anélkül, hogy kiszáradt volna? Após erre annyit mondott, hogy az még nem génmanipulált búzából készült, hanem olyan sikértartalmúból, amelynek egész Európa csodájára járt. Ma már nem EU-kompatibilis, persze.

Tehát a kenyérsütés napján korán keltek, öt körül (nem mintha máskor henyéltek volna). Először a konyhai sparheltet gyújtották be, aztán bevitték a dagasztóteknőt, széklábra tették. A sparhelten már melegedett a víz, a lisztet is odakészítették. Általában rozs-, de ünnepnapok közeledtével fehérlisztből sütöttek kenyeret; a pontos összetételt a lehetőségek, jobb esetben a kenyérsütő szándéka határozta meg. Rá volt bízva, milyen arányban keveri a különböző liszteket. A liszthez hozzáadta a vizet, sót és az előző kenyérsütéskor a teknő faláról összeszedett maradék tésztát, a morzsókát, amit szárítva őriztek, ilyenkor pedig egy kis langyos vízben térítették magukhoz a benne szunnyadó élesztőgombákat. A dagasztás volt a munka legkeményebb része. Azt mondták, akkor kész, ha a tészta elválik a kéztől, illetve ha a dagasztást végző homlokáról belecsepeg a verejték a tésztába.

Közben már befűtötték a kemencét. Hőfoka akkor volt jó, ha "szikrázott az alja". Ekkorra a tészta is megkelt, amiből hat cipónyit szakítottak, ezeket a szakajtóban hagyták még egy kicsit kelni. Úgy félóra múltán a cipókat a sütőlapátra borították, majd "bevetették" a kenyereket. Általában két és fél, de sokszor három órán át sült a tészta. Amikor a kiszabott idő letelt, a cipókat kivették, libaszárny-tollból készült seprővel, a pemetelővel letisztították az alját, egy kisebbel pedig bespriccelték vízzel a kenyeret - ettől lett szép színe és jó puha héja.

A kenyereket aztán letakarás nélkül tárolták egy, a gerendáról lelógó polcon, és hogy- hogynem, nem száradtak ki.

Az idei év első két hete havas, jeges volt, sőt még mindig nem olvadt el teljesen a fehér takaró. A médiumok többször adtak hírt árokba esett, összeütközött autókról, amelyek a megváltozott útviszonyok miatt kerültek bajba. A nagyobb parkolók pedig megteltek a kéziféket rángató, autókkal csúszkáló fiatalokkal.

A főiskola melletti stadion üres parkolójában is előfordult, hogy öt-hat autó úszott keresztbe egymás után, mint szinkronúszók a versenyeken. Jó szórakozás, de fontos is, hogy biztonságos körülmények közt tapasztalhassák meg a sofőrök, vajon jeges úton miként viselkedik a gépkocsi. Sok járókelő nemtetszésének adott hangot, de szerintem ez sokkal jobb megoldás, mintha a forgalomban próbálna ügyeskedni az autós, és ott jönne rá, hogy „Hoppá, ez csúszik! Mit is kellene most tenni?”

A Borsod Online-on több olyan hír és beszámoló jelent meg, amelynek témája a városban csúszkálás, és az ilyenkor „megszokott” driftelés a Bükkben. (A drift lényege, hogy az autó minél kevesebbet menjen egyenesen. Az már mindegy, hogy ezt a kézifékkel vagy „erőből” érik-é el a versenyzők. Merthogy a drift verseny; Amerikából származik, és látványossága a keresztben csúszás.) A cikkek melletti hozzászólásokból kiderül, hogy sokaknak nem tetszik ez a „téli sport”. Abban igazuk van, hogy nem közúton kellene űzni, hisz egy csúszásban lévő autót nehéz megfogni, ha a kanyarban hirtelen feltűnik egy másik gépkocsi. De a gyakorlás, a rutin is fontos.

Megoldás erre egy régi, nem használt erdészeti út lehetne, ahol a srácok saját felelősségükre mehetnének kilinccsel előre. A parkolóban havas autózással ismerkedőknek pedig egy versenypálya vagy egy vezetéstechnikai tréningpálya jelenthetné a gyakorlási lehetőséget. De sajnos ilyen nincs a környéken. Például a máriapócsi Rabócsiring nincs nyitva a „civilek” előtt, ráadásul a rallycross pálya nem a legalkalmasabb a gyakorlásra. A legközelebbi verseny- és gyakorlópálya a Hungaroringen van, körülbelül kétszáz kilométerre.

Nem muszáj, persze, versenypálya. Alkalmas lenne akár egy repülőtér kifutója is, amit erre a célra át lehetne alakítani, ilyenkor télen úgysem használják a leszállósávokat. Ki lehetne jelölni egy néhányszáz méteres pályát, ahol mindenki saját felelősségére, jelképes összegért körözhetne-csúszkálhatna. Az ötlet elég utópisztikus, pedig bulinak is jó lenne a haverokkal kimenni csapatni egy kicsit. A többi autóra kellene vigyázni csak, hisz a kifutó mellett sík a tér, és nincs baj, ha kisodródik valaki. És anyagi kár sem keletkezik.

Nem tudom, ki ő. Soha nem láttam még ezelőtt. Most viszont itt áll előttem, és anyagot kér. Én pedig úgy érzem magam, mint egy drogdíler, akinek a híre még az ismeretleneket is vonzza. Mi tegyek?

Bociszemeket mereszt rám, de képtelen vagyok elhinni, hogy hirtelen érdekelni kezdte a főiskola. Azt mondja, rajtam múlik a tanulmányi előmenetele. Persze így: „Meg fogok bukni bazzeg, ha nem adod ide.” Ez rontja az esélyeit, ő viszont mit sem sejt. Az esélyeiről, a tananyagról, meg úgy egyáltalán arról, hogy mit keres egy felsőoktatási intézmény falai között. Kezemben az áhított füzet, lapjait áthatja koránkelések émelygése és az izzadtságot követelő, gyors jegyzetelés emléke. Értéket képvisel számomra. Körülbelül úgy érzem magam, mintha a kedvenc plüssmackómat kérné kölcsön a szomszéd gyerek. Aki kortárs, esetleg sorstárs, de azért mégiscsak idegen. Talán le is tépné a maci fejét. Na, azt már nem!

Látja, hogy vívódom. Hadar nekem az ösztöndíjról, az albérlet áráról, a zsömle és a kannásbor brutális ellenértékéről. Már majdnem megsajnálom, amikor eszembe jut, hogy ő költségtérítéses - azaz ösztöndíjat akkor sem kapna, ha ötösökkel volna tele az indexe. Ami még üres, mert az első vizsgaalkalom ugye arra van, hogy ellógjuk. Még mindig nem döntöttem. Kényszeredett bólogatás közepette hallgatom: ő szóról szóra megtanulná a jegyzetem, meg másokét is, más tárgyakból. Igaz, még nem tudja pontosan, hogy milyen tárgyak voltak ebben a félévben, de becsszóra bemagol mindent, ami a keze ügyébe kerül, és akkor rögtön átveszik államira. „Több tanulás, több pénz, jobb piák” - tárja elém átszellemült képpel életcélját. „Ámen” - vágom rá, és átnyújtom neki a füzetem. Azóta se láttam.