A búcsúzó esztendő utolsó három hetében lezajlott egy érdekes vita a testnevelésről. Akadt hozzászóló, aki meddőnek nevezte, a többség mégis úgy vélte, hogy van értelme vitatkozni az iskolai és iskolán kívüli lehetőségekről. Az eszmecserét nem akarjuk, talán nem is lehet lezárni, a tanulságokat azonban érdemes megszívlelni. Íme, a vitatükör.

Miközben a hivatalos szlogen szerint sportoló nemzetté kéne átlényegülnünk, a gondolat teoretikusai abból űznek sportot, hogy dokumentumokat gyártanak a magyar testkultúráról. A remek 1921-es utáni első „újkori”, az 1996-ban megalkotott sporttörvényünk - némi jó szándékkal - tévedésnek minősíthető, amelyen aztán az újabb kettő sokat rontott. Illékony koncepciók születtek íróasztalok mellett. Népegészségügyi programok egész sora vált hiteltelenné azáltal, hogy a mozgás, a sport kimaradt belőlük.

Van már viszont Nemzeti Sportstratégiánk, amelyet a parlamenti patkó két oldalán ülők egyhangúlag, egymást dicsérve, puszipajtásként fogadtak el. Voltam olyan galád, hogy az elemzéseimmel megkérdőjeleztem a közös ujjongás létjogosultságát. Amit a legsúlyosabb tévedésnek tartok: a stratégia az iskolától várja a megoldást a diákság testedzésében. Azzal érveltem, hogy a testnevelésórákon a tanulók csupán három-öt percig kapnak olyan terhelést, amely eléri az ingerküszöböt, vagyis már érzékelhetően vált ki kedvező élettani hatást. Az ilyen percekből napi hatvanat igényel a fiataloknak az Európai Unió ajánlása.

Tehát ha mindennap lenne is tanóra az iskolákban a mostani heti kettő helyett, az is kevésnek bizonyulna. Meggyőződésem: a magyar iskola alkalmatlan arra, hogy megadja a tanulóknak a napi hatvan perc intenzív mozgást, ahhoz kevés a létesítménye és a szakembere. Ha bevezetnék a nemzetközi gyakorlatban bevált kötelező sportágválasztást, akkor az egyesületek átvállalnák a feladat jelentős részét, elvégre az a hivatásuk. A diák a testre szabott edzéseken tanórai kötelezettséggel venne részt.

A stratégia megszületésén szakállamtitkárként Elbert Gábor bábáskodott. És bár az elképzeléseibe belerondított a politika, az üléspontjának megfelelően védte a mundér becsületét. Csakhogy az olimpia előtt lemondott posztjáról, és kisvártatva a labdarúgó-szövetség főtitkára lett. Nemrég a balatonfűzfői sportkonferencián az iskolai testnevelés jelenlegi állapotát bírálta. Kimondta: „A negyvenöt perces óra olyan rövid, hogy semmire sem jó”. Majd nyilatkozott a naplo-online.hu munkatársának, a veszprémi sportújságíró Novothny Ottónak. Az iskolában a mozgás megkedveltetése mellett legalább olyan lényeges - fejtette ki -, hogy terhelést is kapjanak a tanulók. S hogy mi lenne a megoldás? Újabb frappáns és fontos válasz: „Az edzéselvű testnevelés bevezetése”.

A nézeteink tehát az egyezésig közeledtek egymáshoz. Most aztán sajnálhatom, hogy Elbert Gábor viszont véglegesen eltávolodott egykori székétől. Mert az elégtételtől, amit utólag kaptam, semmi nem változik. Az utcán vidám nyugdíjasok, hogy haladjanak, kénytelenek kerülgetni a rossz testtartású, csoszogva cammogó gyerekeket.

Érdekes témát vet föl Szekeres István Elégtétel című jegyzetében. A neves sportújságíró az iskolai testnevelés hiányosságairól és a gondok orvoslásáról fejti ki a véleményét. A valóban nem mindennapi témakört kiveséző szerzővel egyetértek abban, hogy a legtöbb gyerek úgy „jár”, mint egy medve. Feláll a szőr a hátamon, ha földet néző, szörnyű testtartású ifjoncokkal hoz össze a sors.

Kétségtelen, hogy az iskolai testnevelésben nem ideális a helyzet. Mi például az általános iskolában harmincan zsúfolódtunk egy tornaszobába, megítélésem szerint mégsem az infrastruktúra, elsősorban a tornatermek hiánya a legnagyobb probléma. Az osztályomban, beleértve a középiskolait is sokan voltunk, akik éltek-haltak a sportért, a mozgásért. Nekünk elég volt a testnevelés óra keretein belül eltöltött negyvenöt perc, mindig holtfáradtan vonultunk az öltözőbe, és lehuppanva a székre izzadtan, kitikkadva állapítottuk meg: „Ez jólesett”. Volt viszont, aki a háta közepére se kívánta a testmozgást. Túlsúlyosan, kedvetlenül mocorgott, lerítt róla, hogy felfordul a gyomra, ha eszébe jut a sport.

Mint Szekeres István is ajánlja, be lehetne vezetni a kötelező sportágválasztást, sőt produkálni is lehetne valamilyen szintű eredményt, de azt hiszem, hogy nem történne gyökeres változás. Hiszen ha valaki nem szeret sportolni, ezután sem fogja megkedvelni a testmozgást. Helyette „püföli” a számítógépet, ész nélkül eszik, vagy nézi az agymosó tévéműsorokat, de hogy ne csak negatív példákat említsek, a sportolás helyett elolvas egy történelmi regényt. Akinek viszont van egy kis affinitása a sport iránt, elmegy a iskola után focizni a komáival, közben beszélgetnek, kommunikálnak, és talán észre sem veszik, hogy egészségesen élnek. Akinek pedig ez sem elég, elmegy egy klubba, és profi edzők segítségével sajátíthatja el az adott sportág rejtelmeit.

Véleményem szerint akarat és a sport iránti alázat kérdése az egész. Van, aki szeret sportolni, s van, aki nem. Ennyire egyszerű.

Elgondolkodtatott Szekeres István jegyzete az iskolai testnevelés-oktatásról. Többszörösen érintett szülőként a „másik oldalról” van némi rálátásom.

Elsőre nagyobbik lányom tornatanárnője jutott eszembe, aki következetesen igyekszik megutáltatni a tantárgyat tanítványaival. A gyerek október végéig gyakorlatilag bukásra állt testnevelésből, hozzáteszem: a többi tárgyból ötös. Jön haza egyik nap szomorkodva, azt mondja, egyest kapott a kislabda-dobásra. Kérdem, miért? Kiejtetted a kezedből a kislabdát? Nem bírtad megfogni? Jaj, dehogy - mondja -, húsz méter alatt dobtam. Az meg egyes.

A szülő két dolgot tehet ilyenkor. Legyint egyet, és megvigasztalja a gyereket, ne aggódj, biztosan nem buksz meg tesiből. A másik, hogy fortyog a dühtől egész éjjel, reggel aztán fogja magát, berohan az iskolába, és számon kéri a tanárnőtöl, miért célja undort kelteni a gyerekekben a torna iránt. Na, ez az, aminek nincs semmi értelme. Mi inkább legyintünk. A gyereket meg azzal bíztatjuk, ne aggódj, hallottuk, talán végre terhes a tanárnő, akkor úgyis elmegy.

Mivel az iskolában a tornaterem és a felszerelés egyaránt korszerűtlen, az óraszám pedig egyértelműen kevés, a normális pedagógus egyet tehet: a kötelezően előírt feladatok végrehajtása után játszatja a gyerekeket. Az a fontos, hogy megszeressék a mozgást, és ha ez sikerül, előbb-utóbb, lehetőségeikhez mérten kipróbálnak néhány sportágat, szerencsés esetben el is kötelezik magukat valamelyik mellett. Ehhez persze elengedhetetlen a szülői támogatás, hiszen ha edzésre, ha meccsre kell hordani a csemetét, az mind-mind az ő feladata.

Az tehát, hogy a gyerekek mozgáskultúrája megfelelően fejlődjön, jelen állás szerint inkább apu és anyu törődésén, lehetőségein múlik. És bizony a rengeteg túlterhelt családban még ezt is megoldani nem könnyű.

Nagy érdeklődéssel olvastam Szekeres István Elégtétel cimű jegyzetét a gyerekek testedzéséről, annál is inkább, mert három fiam van. Véleményem találkozik a cikkíróéval, egy fejlődő szervezetnek óriási szüksége lenne a folyamatos fizikai fejlesztésre, a napi negyvenöt perces intenzív mozgásra. Abban is egyetértek vele, hogy a testnevelésórák a rendelkezésre álló szűkös időkeret miatt alkalmatlanok a fiatalság edzésére, de én az alapvető problémát abban látom, hogy hazánkban nincs kultúrája a mozgásnak.

Tiszanagyfalu, ahol élünk, kis helység, számos sportolási lehetőséggel. Kibetonozott töltés vezet a tőlünk négy kilométernyire található Tiszaeszlárig, futás, biciklizés, görkorizás előtt nyitva meg az utat. Mégis, a gyerekek szabadidejüket inkább a televízió-számítógép szentélyében töltik, hét végén üresek az utcák, üres a töltésoldal. De nemcsak hogy üresek, hanem a falusiak nagy része még mosolyog is, ha egy szülő a bicikliző gyermeke mellett áll, sőt vele tart, mert ez nem szokás. A mi családunk ilyen szempontból formabontó, a jó idő beköszöntével én is felcsatolom a görkorit, és fiaimmal órákat korizunk az úton. Eleinte idegesített, hogy az utcabeliek kiálltak a kapuba, és röhögtek rajtam, mára azonban már megszoktam. Valószínűleg ők is, de látom a szemükön, hogy bolondnak tartanak. Nekem mégis megéri, mert a gyermekeim edzettek, és szeretik a sportot.

A mozgás nonkonformizmusáról jut eszembe egy másik történet is. Lassan hat éve futok rendszeresen, de sosem felejtem el a napot, amikor egy öreg néni addig jött mellettem biciklivel - nem értve tevékenységem okát -, amíg rá nem hagytam, hogy a buszhoz sietek. Nekem az egészből az szűrődött le, hogy a társadalom egy része szerint a szülő nem mutathat példát a mozgáskultúrájával. De akkor hogyan várhatjuk el, hogy a gyerekek törekedjenek a testmozgásra? Tudatosítani kellene az emberekben a sport természetességét, különben a közösség által formabontónak ítélt magatartásformákat kerülni fogják. Normális, ha valaki tévét néz napi több órán keresztül, de ha egy család közös sportot űz, azt már elítélik. Ennek az összetett jelenségnek viszont ez csak egyik mozzanata. Észrevehető, hogy a családok a testedzés gondját is átrakták a pedagógusok vállára. Szerintem azt is tudatosítani kellene az emberekben, hogy a testedzés megszervezése nem az iskolák feladata.

A mi iskolánk jó hírű, a testnevelő tanárt, Gribovszki Károlyt szakértőnek tartják a munkájában. Tőle tudtam meg, hogy az alsó tagozatban heti négy, a felsőben pedig ennél is kevesebb óra jut a testmozgásra. Ilyen időkeretben képtelenség úgy edzeni a gyerekeket, ahogy arra szükség lenne. Azt is elmondta, hogy akár dupla annyi óra is kevésnek bizonyulna. Mindennek egyenes következménye, hogy a törvényhozók felelőssége nem az órakeret megemelésében mutatkozik meg, hanem abban, hogy az egész társadalmat egészséges életvitelre kellene ösztönözniük. Sportra kivétel nélkül minden gyereknek szüksége van, még a testi fogyatékosoknak is. A hétköznapi élet, az egészséges szervezet megköveteli a mozgást, és a testedzésnek már a közös családi tevékenységekben kellene gyökereznie. A gyereknek mutasson példát a szülő, és nem lesz kérdéses a sport szeretete, egyszerűen igénnyé válik.

A mozgás népszerűsítése mellett a törvényhozók segítséget adhatnának a sportolási lehetőségek megteremtésében is. A testedzés napjainkban sokszor pénzkérdéssé alacsonyodott. Az uszodákba, jégpályákra egy családnak bejutni szinte lehetetlen, kevés is van belőlük, sokszor a több órás utazás is eltántorítja az embereket a mozgástól. Több milliárdos, értelmetlen beruházások helyett nem lehetne inkább a településeket uszodaépítésre pályáztatni? Egyébként pedig kommunikációs légkört kellene teremteni a sport körül, kedvet csinálni hozzá a hároméves gyerektől kezdve a hatvanéves nagymamáig. Hogy az emberek ne röhögni menjenek ki az utcára, ha valakit mozogni látnak, hanem csatlakozzanak hozzá.

Meglepődve olvastam a Klubhálón az iskolai testnevelésről szóló írásokat. Elszomorítónak tartom, hogy Tiszanagyfalun Busi Eszteréket kinevetik az utcabeliek, mert nem a tévénézést és számítógépezést, hanem inkább a sportolást választják szabadidejük kitöltésére. Kalmár Mónika kislányának az élete sem könnyű, hisz egy „kedves és szakmailag képzett” tanárnőnek köszönhetően valószínűleg sohasem fogja megismerni a sport iránt való szeretet érzését. Szeretném, ha az én történetemet is megismernétek, már csak azért is, mert merőben más, mint az eddig elhangzottak.

Nyírbátorban, ahol születtem és jelenleg is élek, nemcsak a szülők, hanem a testnevelő tanárok is megtettek és megtesznek mindent azért, hogy mi gyerekek megismerjük és megszeressük a sportot. Édesanyám engem és két nővéremet sporttagozatos általános iskolai osztályba íratott be, ahol a tantervben szereplő testnevelés órák száma már akkor sem haladta meg a heti hármat. A sportágakra szakosodott edzéseket délutánonként tartották meg, amelyekre más tagozatos diákok is jelentkezhettek, hogy kipróbálják magukat. A sportolásra való lehetőség tehát mindenkinek adott volt, és még pénzbe sem került. Ezen kívül „szezonális módszerekkel” is ösztönöztek bennünket. Ha befagyott télen az iskolához közeli tó, akkor korcsolyázhattunk, májusban pedig, ha az időjárás is engedte, a helyi strandon szerveztek nekünk úszás-tanfolyamokat. Nemcsak a mi iskolánk, hanem a másik négy oktatási intézmény is ezt az elvet követte. Olyan városi sportrendezvények váltak hagyománnyá Nyírbátorban, ahol az iskolák diákjai sportvetélkedők formájában mérhették és mérhetik össze a tudásukat.

Busi Eszter ezt írta: „Szerintem azt is tudatosítani kellene az emberekben, hogy a testedzés megszervezése nem az iskolák feladata… A gyereknek mutasson példát a szülő, és nem lesz kérdéses a sport szeretete, egyszerűen igénnyé válik.” Igen, ez nagyon jól hangzik, el is képzelem, ahogy a szülőkbe a következőket próbálják sulykolni: „Kedves Szülők, Önök rosszul nevelik a gyermeküket, mivel nem mutatnak megfelelő példát arra, hogy a gyermekük megszeresse a sportot, ezért szeretnénk, ha az általunk létrehozott nevelési eszközöket használnák.” Valóban, azt minden szülő szereti hallani, hogy nem neveli jól a gyermekét. Ezért is gondolom úgy, hogy igenis az iskolák feladata legyen a testedzés megszervezése. Az én általános sulim kiváló eredménnyel ment át ezen a vizsgán.

Szanics Katalin azt írta meg, hogy miként szerettették meg vele a testmozgást, én meg azt, hogy miként utáltatták meg. Mert ha azt mondják: „testnevelés”, én így reagálok: „fúj”. Elárasztják elmém a rossz emlékek. Főleg az úgynevezett „futóórák” hagytak bennem mély nyomot. Sőt, nemcsak bennem, hanem esetenként rajtam is.

Hetente megtörtént ugyanis, hogy törékeny, hatéves testemmel az erdő fáinak kiálló gyökerei között kellett loholnom a kerékpárra pattant tanerő mellett. Súlyos betegségből lábadoztam akkoriban, így persze jóval a pedagógus mögött kullogtam. Ez még nem is lett volna tragédia, ám a sor végére rendszerint a legagresszívebb fiúk kerültek, akik bizony nem kímélték a lemaradókat. Sokszor tehát véres térdekkel és kék-zöld foltokkal gazdagodtam a hosszú, kínkeserves negyvenöt perc végére.

A teremben vagy az udvaron zajlott foglalkozásokon sem éreztem jól magam. Komolyabb alkalmakkor unalmas gyakorlatok végeláthatatlan sorát ismételgettük. Könnyedebb órákon pedig a tűzharc nevű játék közben megtudhattam, hogyan lehet halálos fegyvert faragni egy pöttyös labdából. Másodikban már különböző praktikákkal próbáltam elkerülni eme megpróbáltatásokat. Háromszor volt tesi hetente, legalább kétszer hazudtam a felszerelésem hiányát. Ez hosszú távon eredménytelennek bizonyult, mert egy idő után „rendes” ruhában kellett felszántanom a tornaterem mocskát. Megtörtént, hogy anyukám kézírását utánozva cikornyás felmentést kanyarítottam magamnak egy fél füzetlapra. Nem volt élethű, elismerem. Mint ahogy azt is, hogy életem legálságosabb bocsánatkérését préselte ki belőlem akkor a tanár.

Felső tagozatban új pedagógus került hozzánk, aki hamar elfogadta passzív ellenállásomat, és szerencsére a stadiont részesítette előnyben az erdő helyett. Előbbiben ugyebár senkit sem zavart, ha lemaradtam egy körrel, utóbbiban már harminc méternyi különbség is feltűnő volt. Gyermekéveim higgadt távolságtartása azonban hangos lázadássá fajult a középiskola első osztályára. Miután néha tömeges ellenállást sikerült kiváltanom, majdnem megbuktam ebből az ominózus tantárgyból. Sosem felejtem el, hogy az utolsó órán harminc felülést kellett csinálnom a kettesért. Maga a feladat nem okozott gondot, mert az intézmény falain kívül mindig is megoldottam a magam kis edzéseit, de a helyzetet megalázónak éreztem.

Azt hiszem, senkit nem lep meg, ha megsúgom: közoktatási pályafutásom utolsó három évét teljes testnevelés alóli felmentéssel tettem kellemesebbé.

Érdeklődve olvastam a Klubhálón az iskolai testneveléssel kapcsolatos hozzászólásokat. A sporthoz való viszonyom nem mondható túl szorosnak, így a kérdés szakmai oldaláról folytatandó értekezést meghagynám nálam okosabbaknak.

Én nem utáltam különösebben a tesi órákat, sőt a játékos vagy izgalmas feladatokat még szerettem is. Ugyanakkor rühelltem a testnevelés óra egész intézményét, amikor a tanárok tizenkét perces futásra köteleztek, vagy hosszú körökön át kellett indián-szökdelnünk a tornateremben, míg elszédültünk. Azt sem tudom, mikor hasznosíthatom majd az életben a felemás korláton szerzett tapasztalataimat vagy a szekrényugró tudásomat, így bennem felmerül a kérdés, hogy sok testnevelési gyakorlatnak mi haszna van. Be kell látnom, persze, hogy ezen hasztalan töprengeni, elvégre hagyományőrző, elméletközpontú oktatási rendszerünkben töméntelen mennyiségű olyan anyagot vernek a diák fejébe, amelyet aztán későbbi élete során sohasem alkalmaz. Ez van, ezt kell szeretni, gondolom én, így marad napirenden a szekrényugrás.

Mégsem értem, miért ne lehetne a testnevelés órát szórakoztatóbbá tenni. Miért kell a magyar gyereknek kínlódni az iskolában? Saját bőrömön tapasztaltam, mennyire ragaszkodik a nebulók szenvedéséhez az átlag magyar tanári kar. Miután pedagógiai gyakorlatom teljesítése közben az angol óráimról nevetve távoztak a gyerekek, a felügyelő tanárok felháborodtak. Mi az, hogy a gyerek jól érzi magát az órán? Ez nem normális dolog. Ha jól érzi magát az iskolában, akkor biztos nem is tanul semmit - mondták, és figyelmeztettek, hogy legyek kevésbé kedves, és tartsak kevésbé jó hangulatú órákat. Boldog lennék, ha ezt az ósdi, egészségtelen szemléletet kiirthatnánk a magyar oktatási rendszerből. Segíthetnének benne a testnevelő tanárok is, akik alkalmazhatnák a Szekeres István által is említett kötelező sportágválasztást.

Magamból indulok ki, amikor azt állítom: én is sokkal szívesebben jártam volna tesi órára úgy, hogy tudom, nem kell tizedjére is lefutnom a Coopert, hanem floorball edzésem lesz. És miért ne bővíthetnék ki a testmozgást, teszem azt, tánccal? A mai napig bánom, hogy nem tudok egyetlen lépést sem a magyar néptáncból. Ha tanítanák az iskolán belül, a gyerekek nemcsak mozognának, hanem kultúránk megőrzésében is részt vállalnának. A néptáncon túl pedig még annyiféle tánc van a világon, amely megismerésre érdemes, és minden bizonnyal kellő mennyiségű izomcsoportot mozgat meg. Plusz pont, hogy még csak nem is unalmas.

Most, persze csak elmélkedem, világváltó válaszaim nincsenek a kérdéssel kapcsolatban. De érzem magamon is a testmozgás hiányát, amikor öt emelet megmászása után nem kapok levegőt, és a combomban úgy meghúzódik egy izom, hogy utána alig tudok ráállni a lábamra. Nem lenne szabad, hogy egy huszonhárom éves ember ennyire ne legyen formában. Persze próbálok kifogásokat keresni, és leginkább az életet okolom, amiért gördülő, kényelmes székbe kényszerít a monitor előtt. Mert ez lesz a szakmám értelmiségiként, hogy ülök a számítógép előtt, és okosakat írok. Testmozgás pedig nincs a képben.

A múltkorában megelégeltem a tétlenséget, és elhatároztam, hogy beiratkozom táncórákra. De mielőtt a tettek mezejére léptem volna, el kellett látogatnom a kardiológiára három éve fennálló szívritmus-zavarom miatt. Csak kontrollra mentem, korábban azt mondták, nincs nagy baj, csupán a stressz okozza, de idén a doktor közölte, hogy bár nagy baj tényleg nincs, mégsem tanácsos terhelnem ezt a betegecske szívet. Táncóra kilőve, maximális testmozgás napi fél óra séta lehet. Így minden nap rovom a köröket kisvárosom lakótelepén. Engem is hülyének néznek, mint Busi Esztert görkorcsolyáján, de engem sem érdekel, mert rossz belegondolni, mennyire elhanyagolnám a szervezetemet és a testemet, ha még ettől a minimális testmozgástól is megvonnám magam. Így körözök rendületlen, zenét hallgatva.

Manapság azonban már itt, vidéken sem lehet kibírni a levegőn, a tél és a borzasztó gázárak beköszöntével ugyanis a legtöbb kisvárosi ember átállt vegyes tüzelésre - mindenféle szemetet vet tűzre. Ez pedig olyan iszonyatos bűzzel tölti meg az esti levegőt, hogy kínszenvedés fél órát kibírni benne. No, de ez már egy másik cikk témája.

Örömmel tapasztalom, hogy az iskolai testneveléssel foglalkozó írásomhoz többen is hozzászóltak. A téma sokakat izgat, teljes joggal. Hiszen amiről én írtam, csupán egyetlen - noha fontos - szakmai részletkérdés, de a véleményalkotók kitágították, továbbgondolták, és alig néhány nap alatt eljutottunk társadalmi kérdésekig, beruházásokig, a teljes magyar valóság egyfajta keresztmetszetéig. Amikor most ismét megszólalok, azt véletlenül sem vitazárónak szánom, hanem vitafolytatónak. Van miről beszélni.

Azt írja Cserháti András: „Van, aki szeret sportolni, s van, aki nem. Ennyire egyszerű.” Így igaz. Az én - mondjuk úgy, költői - kérdésem viszont ez: miért csökkent évtizedek alatt a töredékére azoknak a száma, akik szeretnek sportolni? Már csak kis időre, de hadd térjek vissza az iskolába! Busi Eszter nagyon fontos kérdést hoz elő: „a családok a testedzés gondját is átrakták a pedagógusok vállára”. Hozzáteszem: a politikusok is. A nemzeti sportstratégia az iskolától várja el, hogy megoldja a gyerekek mindennapi mozgását. Képtelenség. A magyarórák feladata sem az, hogy a tanulók helyben végigolvassák a világirodalmat, hanem hogy segítse őket megérteni a műalkotást, és megtanítsa tájékozódni korokban, műfajokban. Az iskolai testnevelés hivatása az, hogy megmutassa a sport sokszínűségét, tanítson meg alapvető mozgáselemeket, ruházza fel a gyereket olyan tudással, hogy a szabadidejében akár maga is megszervezze a sportját. És persze vezesse el a mozgás öröméig.

Nem tudom, megvigasztalom-e Kalmár Mónikát, de szerintem helytelenül járt el a tanárnő, aki a lányának egyest adott, amiért csak húsz méternél kisebb távolságra tudta elhajítani a kislabdát. Mert a dobás technikája a lényeg, azt kell megéreznie a nebulónak, és ha rátalál a helyes mozgásra, az bizonyára jó érzéssel tölti el, s ennyi elég is, a cél nem lehet a világcsúcs ostromlása. Ez a válaszom Hadas Bianka kétkedésére is: „mikor hasznosíthatom majd az életben a felemás korláton szerzett tapasztalataimat vagy a szekrényugró tudásomat?” - kérdezi A különböző mozgáselemek beépülnek az idegpályákba, és észrevétlenül is hasznosítjuk őket.

Van azonban jó hírem is Hadas Biankának. Azt írja: „Sokkal szívesebben jártam volna tesiórára úgy, hogy tudom, floorball-edzésem lesz. És miért ne bővíthetnék ki a testmozgást, teszem azt, tánccal?” A kötelező sportágválasztás, amelynek a bevezetését sürgetem, éppen erről szól. És a tánc? Bizony, nagyon is helye van. Engem például elkápráztat az akrobatikus rock and roll nevű sportág lendülete, dinamikája, fantasztikus mozgásanyaga. Ha az átlag magyar képes lenne arra, hogy egyetlen percig ropja, nagyon elégedettek lehetnénk az ország fizikai állapotával.

De kötelező „sportág” lehetne akár a balett is. Ha a szülő szívesen viszi, a gyerek pedig szívesen jár, tökéletesen megteszi napi testedzésnek. Ezért is használom a testkultúra megjelölést, amikor tömegek egészségerősítő mozgásáról van szó.

A hetvenes években vitába keveredtem az akkori sportfőhatóság tömegsportosaival. Azt mondták: nem pártolják, hogy lányok, asszonyok futballozzanak. Én pedig azt: ha az a cél, hogy minél több nő sportoljon, de közülük sokan a legszívesebben fociznának, akkor nem lenne szabad mesterséges gátakat építeni.

Hanem tartogatok még valamit, amivel jelezni szeretném, hogy az előrelépés érdekében meg kell szabadulnunk tabuktól, megcsontosodott, szemellenzős nézetektől. Azt állítom: a testedzés egyik legkiválóbb színtere lehet a diszkó. A fiatalok önként, és nagyon szívesen táncolnak órákon át olyan önfeledten, hogy dől róluk a víz. Sokoldalú mozgás, rendkívül komoly terhelés - minden benne van, ami a fizikai fejlődést segíti. Mindez persze csak akkor (lenne) igaz, ha a diszkókból eltűnik a cigi, az alkohol és főleg a drog. Hogy ez megvalósítható-e, az már egy egészen más, a mienknél sokkal komorabb vita témája lehet.

Mens sana in corpore sano. Ismerősek a juvenalisi sorok? Ép testben ép lélek. Mindaz csupán kívánalom, hogy az ép testben ép lélek lakozzon, mégis nemzedékek nőttek fel magukénak vallva ezt az ideált. Én még emlékszem olyan időkre, amikor mind a test, mind a szellem teljesítménye érték volt, a társadalom pedig egyaránt megbecsülte a tudós Nobel-díját és a kalapácsvető olimpiai bajnoki érmét.

Az értékváltás évtizedek óta tartó folyamatát szemlélve viszont már nem is érzem annyira különösnek, hogy az idő az „ép test, ép lélek” eszméjét is sorvasztani kezdte. Ezen ideálsorvadás fájdalma épp úgy benne foglaltatik egykori Népsportbeli kollégám, Szekeres István kiváló vitaindító írásában, mint Busi Eszter szövegében, mely szerint a „testedzés napjainkban sokszor pénzkérdéssé alacsonyodott”. Amihez legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy a kapitalizmus - és főként a globálkapitalizmus - gazdasági filozófiájának sugallata szerint „pénzkérdéssé” nem alacsonyodnak, hanem felemelkednek, átszellemülnek a dolgok. Az értékváltáshoz ez a szellemi ficam is hozzátartozik.

Elnézést kérek a Tisztelt Vitázóktól és Olvasóktól, hogy egy bölcseletinek tűnő kanyarral kissé eltértem attól az alaphangtól, amit Szekeres Pista barátom Nemzeti Sportstratégiánk kapcsán helytálló kritikával megfogalmazott. Valóban az az igazság, hogy a ma magyar iskolája képtelen megoldani a diákság testedzését. (És még sok minden mást.) Erről alapjában véve nem a (testnevelő)tanárok tehetnek - miként Kalmár Mónika és részben hozzá hasonlóan Hadas Bianka véli -, hanem azok az állapotok, amelyek társadalmunkban és a társadalom részeként létező oktatásügyben eluralkodtak. Napjaink diákjai egyébként általában szeretnek iskolába járni. Élvezik a csoportos együttlét örömeit és ökörségeit. Nyűg viszont számukra mindaz, amit az iskola beléjük plántálni igyekszik, a magyar irodalomtól a matematikán át a testedzésig. Ahonnan lehet, lógnak. Gyakran igazolva különböző flepnikkel órákról való távollétüket. A testnevelési órákat pedig igazán nem kedvelik, bár focizni szeretnek. Testnevelő tanároktól hallottam, hogy soha annyi felmentett gyerek nem volt, mint napjaink iskoláiban. Szülői, sőt olykor orvosi segédlettel. (Ha egyáltalán valós az orvosi igazolás, amelynek valódiságát firtatni egyenértékű a személyiségi jogok megsértésével.)

Egy biztos: ha nem leszünk kellőképpen résen, akár kripli-örököseink is lehetnek az élet sok-sok területén, akik testi-fizikai és szellemi-tudásbeli hiányaikkal félelmetesen kiszolgáltatott munkavállalókká válnak, akiket úgy ugráltatnak majd munkaadóik, ahogyan úri kedvük tartja. Itt tüstént megjegyzem, hogy vannak, lesznek kiemelkedő képességű és felkészültségű diákok, akik megengedhetik majdan maguknak karrierjük önálló egyengetését. Lesznek kiváló tudósok, informatikusok, mérnökök, tanárok, történészek és - élsportolók. A kornak ugyanis szüksége van és szüksége lesz különböző fizikális szuperprodukciókra is, atlétákra, birkózókra, focistákra, kosarasokra, úszókra, akik elkápráztatják teljesítményükkel egykori, immár kriplivé süllyedt osztálytársaikat.

Ez a szórakoztatóipar egyik ágazataként egzisztáló sportipar ugyanis társadalmi elvárás (igény?), immár évtizedek óta. Ez a „sportipar" jelentős „beruházásokkal" is igyekszik kielégíteni a „termékei” iránt jelentkező igényeket. Nemcsak pályákat, csarnokokat, edzőtermeket stb. építtet, hanem új és új versenyzőkbe fektet tőkét a na¬gyobb haszon reményében. Olyanokba, akik csak elvétve kértek felmentést a testnevelési órák látogatása alól. Már megint sikerült elkanyarodnom - ha nem is teljesen - a magyar iskolai testnevelés égető gondjaitól. Pedig, így az írás vége felé, illene nemcsak diagnózisfélét összeállítani, hanem legalább valami gondolattöredékkel a gyógyító kúrához is hozzájárulni.

Gyógyulást azonban csak olyan alapos iskolareform hozhatna, amely a korszerű ismeretek, a hasznos - az erkölcs formálásához is hozzásegítő - tudáshalmaz mellett a diákok fizikai állapotát is képes fejleszteni. Ez viszont az alap- és középfokú oktatás éveinek gyarapítása nélkül lehetetlen. Pedig az egy-egy évvel meghosszabbított általános és középiskola nemcsak a napi egy testnevelésórára adna lehetőséget, hanem a Szekeres István által javasolt kötelező sportágválasztásra is, a szabadabbá váló délutánok révén. Egy ilyen testedzéskeretbe már beleférne a Kalmár Mónika igényelte mozgásmegszerettetés is, némiképpen cáfolva Cserháti András komorságát, amely szerint „ha valaki nem szeret sportolni, ezután sem fogja megkedvelni a testmozgást”.

Nem ártana az sem, persze, ha lennének megfelelő létesítmények. Edző- és tornatermek, uszodák, sportpályák. A kívánatos felszereltséggel. Sajnos, ha a tornatermek és az uszodák száma némiképpen gyarapodik is, a városokban az irodaházak és a lakóparkok a sportpályák jelentős hányadát már felzabálták. És a folyamat még nem ért véget. Bármennyire furcsa, úgy közel négy évtizede derűlátóbb voltam. A Valóságban 1972-ben közölt, A kettéhasadt sport című tanulmányomban még így írtam: „A jövő útja: műhely a kiválasztottaknak, és játszótér mindenkinek! Hiszen e két ’építmény’ nem egymás ellen, hanem éppen egymásért való.” Jó lenne ismét derűlátónak lenni.

Szekeres Istvánnak az iskolai testneveléssel foglakozó cikkei bennem is felélesztették azt az érzést, hogy elmondjam gondolataimat a fiatalok által egyre inkább nyűgnek tartott testnevelésórákról és a tanintézményekben folytatott testmozgások intenzitásáról.

A sportújságírás ismert tollnoka kifogásolja, hogy kevés az a terhelés, amit a diákok kapnak egy tanórán, és hogy az európai átlag töredékét használják tényleges testmozgásra a nebulók. Mi lehet ennek az oka? Lazaság a diák és a pedagógus részéről? Azt hiszem, több nézőpontból kell megvizsgálni a problémát, és megtalálni a hibát. Vegyük először a diákokat! Valóban szükségük lenne arra a hatvan percre, és nem csupán az élettani hatások miatt. A gyermekek egészséges testi és szellemi fejlődésére utaló jelmondat, az „ép testben ép lélek” tíz évvel ezelőtt sokkal inkább benne volt a szülők és az iskolák „küldetésnyilatkozatában”, mint manapság.

Emlékszem, nálunk egy testnevelésóra arról szólt, hogy megkapjuk azokat az alapokat, amelyekre később már építeni lehet. Izzasztó melegben több kilométer futkosás vagy kemény mínuszokban és havas esőben való ugrókötelezés közben irigykedve figyeltük a zene tagozatos (kivételezett?) társainkat, akik akkor inkább már ültek volna a padon, vagy mentek volna a büfébe, semmint hogy kosárlabdázzanak vagy futballozzanak. Mi akkor már csillagokat láttunk, de visszatekintve hálásak lehetünk annak a tanárnak. Természetesen akkor is akadtak kevésbé motiváltak, és mára csak még többen lettek. De mégis, valahogy szükségünk volt, és vallom: a mai fiataloknak is szükségük lenne, hogy kellemesen elfáradjanak, esetleg levezessék a különböző órákon felgyülemlett feszültséget.

Másrészt a testnevelő tanár felelőssége is sokat nyom a latban. Figyelnie kéne, hogy egyes nebulóknak milyen sport fekszik. Ami nem megy valakinek, azt nem kell erőltetni, mert talán végérvényesen megutálja azt. A kötelező sportág-választás, amit Szekeres István említett, nem lenne rossz ötlet, de szükség van arra, hogy a diák megtalálja a testmozgás ama ágát, ahol élményként éli meg az edzést. Ha azonban a tanár nem látja meg a érdeklődés néha cseppet sem apró szikráját a szemekben, akkor könnyen ellentétes folyamatot indíthat el az olykor dacos diákokban. Aki ismer, tudja, hogy nekem mindenem a kosárlabda, régebben karrierről is álmodoztam, de az ébredésem első fázisai már nagyon korán megjelentek az életemben. Sokra hivatott csapatunk volt általános iskolában, sajnos egyetlen hátráltatónk épp az a személy volt, akinek el kellett volna indítani azon a bizonyos úton. Az igazi okát még a mai napig nem tudom, de tény, hogy inkább atlétikapárti tanárunk nem indított minket a diákolimpián. Talán a sors furcsa szeszélye, de akinek a „szenvedtetéseinket”, izmaink fejlődését, fizikai felkészültségünket köszönhettük, hát ő nem hitt bennünk.

A körülmények sajnos nem mindenhol adottak, olykor ez is hátráltató lehet. Szekeres István szerint a dogmatikus nézetektől is meg kéne szabadulnunk, de azt kétlem, hogy a diszkó lehetne a testmozgás legújabb színtere. A tánc sok izomcsoportot megmozgathat, és valóban célszerű lenne mint általánosított mozgásformát bevezetni a testnevelés órákon. Amelyek színvonala olykor valóban nem olyan, mint amit megkövetelne a természetes szükséglet. Én azonban érzékelek másfajta jellegű problémát is. A legtöbb fiatal már nem a testmozgásért vagy az egészsége érdekében vetemedik arra, hogy tornadresszbe bújjon. Szimplán csak azért, hogy jobban nézzen ki, és ezt nem az iskolában képes elérni, hanem a manapság annyira divatos edzőteremben. Talán ez még nem is lenne baj, ha a reklámok és a média eszeveszett nyomására nem kezdenének el szedni mindenféle, olykor tiltott szereket is.

Ha az iskolában valóban bevezetik a kötelező sportág-választást, akkor annak pozitívumai mellett feltétlenül meg kell említeni, hogy egyes szülők bőszen ellenezni fogják a reformot. Valószínűleg arra hivatkoznak, hogy csemetéjük már így is túlterhelt a magas követelményrendszer miatt. Szomorú, de lehet, hogy utódaik éppen rajtuk fogják számon kérni az elmaradt éveket.

Az iskolai testnevelésről kibontakozó vitát olvasva sorban jöttek elő az egykori tornaórákkal és mindenféle testmozgással kapcsolatos emlékeim. Sajnos nincs sok dicsekedni valóm, mint ahogy a testnevelés oktatásának sem.

Az általános iskola első éveiben tornaterem, és persze kellő szakértelem híján a padok tetején kellett gyalogolnunk, ami nyolc-kilencévesen sokunknak félelmetes volt. Sikerült is két pad közé lépnem, vagy öt percig alig kaptam levegőt, és sok évig nem éreztem vonzalmat semmiféle testmozgás iránt. Később a svéd szekrénnyel kerültem túlságosan közeli kapcsolatba, de erősebb volt nálam. Közröhej tárgya lettem néhány percre, csakúgy, mint amikor a kötélmászás során próbáltam megújítani a tenyeremen a bőrt.

Volt a múlt század hetvenes éveiben szakképzett, sőt aktívan sportoló, röplabdában válogatott kerettag tornatanárom is, ám a testnevelés kultúrájában nagy különbség nem mutatkozott közte és egykori tanítónőm között. Mindketten végezték a rájuk rótt munkát, amelytől egyikük sem várt komoly eredményt. Ők már tudták azt, amit a hivatalosságok ma sem hajlandók tudomásul venni: a testnevelés óra jó lehet lazításra a gyakran szellemi terrorral felérő tanítási órák között, de alkalmatlan a fiatalok testének fizikai-biológiai nevelésére. Ezen kívül abban is egyetértek Szekeres István Elégtétel című jegyzetében leírtakkal, hogy edzéselvű iskolai testneveléssel sokkal többre jutnánk.

Ellent kell, hogy mondjak viszont Cserháti Andrásnak, mert szerintem korántsem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogyan ő látja. Komoly előzmények döntik el, hogy sportszerető fiatal lesz egy kisiskolásból, vagy olyanná válik, akinek a járás is fáj. A gyermekek, a testi fogyatékosok is természetes mozgásigénnyel születnek, amit az iskola néhány év alatt kiöl belőlük. Vannak persze kivételes tanárok és talán iskolák is, de valószínű, hogy sportszerető gyerekek ritkán teremnek a tesiórák hatására. Sokkal inkább a tornaórától függetlenül, sőt gyakran az iskolán kívül szeretik meg valamelyik sportot. Ami arra utal, hogy többre mennénk a választott sportág elvével - a tanítási időn kívül. Mert azt talán még szakértelem nélkül is kijelenthetem: nem biztos, hogy normális dolog, ha egy magyar és egy történelem óra között fizikailag padlóra küldik a fiatalt. Én egy-egy ilyen tornaóra után örültem, ha kipihentem magam az ősközösségi társadalom taglalása közben, történelemtanárom nagy bánatára.

Az sem válik az iskolai oktatás dicsőségére - egyetértve Kalmár Mónika hozzászólásával -, ha testnevelésből meg lehet bukni. Sőt még a kettest is túlzásnak tartom, célravezetőbb volna másképp mérni a gyerekek teljesítményét. Ha a tanuló megjelenik, és elvégzi a feladatokat, amelyeknek különösen az alsóbb évfolyamokban sok játékkal kellene párosulniuk, nincs értelme osztályzásról beszélni. Csak akkor, persze, ha a tornaórák a testmozgás szeretetéért vannak, akár úgy, ahogyan Hadas Bianka gondolja: jókedvűen, szenvedés nélkül.

Mosolyogtam magamban Busi Eszter jegyzetének olvasása közben. Én is falun élek, és bizony hasonló a helyzet a nyilvános sporttal, bár az utóbbi években egyre többen feszegetik a határokat. Egykor a falusi embernek volt annyi tennivalója, hogy valóban csak a bolond szaladgált unalmában. Ez ugyan többnyire a múlté, de a szemlélet nagyon lassan változik. És abban is van igazság, hogy falun sosem volt nagy keletje a testmozgásnak, sok helyen manapság is megelégszenek egy focicsapattal. Már ahol még van.

Ahogy látom, az egész országban leépülőben van a mozgáskultúra, ami egyenes következménye az elnagyolt, szakszerűtlen iskolai testnevelésnek. No persze, ahol nem szeretik meg az olvasást a gyerekek, ahol nem tanulnak meg „tájékozódni korokban, műfajokban”, ott miért éppen a testmozgásban lelnék örömüket? A Szekeres István Vitafolytatójában leírtakat kiegészíteném azzal, hogy a közoktatás romló hatékonysága nemcsak az értő olvasás hiányosságaiban nyilvánul meg, hanem a fogyatékos testnevelésben is. A kettő valahol összefügg, mint ahogyan van kapcsolat a diszkók milyensége és az ország működése között is.

Sajnos társadalmunk bármely területére tévedünk, szembetaláljuk magunkat a rendszerváltozás idején kezdődött és ma is tartó értékváltással, amely - miként Rózsa András cikkében olvashatjuk - értékficammal párosul. Az általa hiányolt „ép testben ép lélek” eszménye a szlogen szintjére süllyedt, amelyet sok tizenéves esetében a test és a lélek gyors romlása követi. A fiatalok életében is leképeződnek azok a kedvezőtlen tendenciák, amelyek a társadalomban uralkodnak, életük nem független a környezetüktől. Egyazon úton halad a diszkó, az iskola, és gyakran a sportélet is. Következésképpen bármelyik jobbá tétele feltételezi a többi terület reformját.

Rózsa András félti a fiatalokat, hogy kiszolgáltatott munkavállaló válik belőlük. Hozzáteszem: már az ő szüleik igen nagy százalékát is ugráltatják a munkáltatók, a gyerekek szép lassan belenőnek a szülők helyzetébe. Osztom nézetét abban, hogy egy sikeres iskolareform, egy másféle közoktatás sokat segíthetne az ép test és ép lélek megőrzésében, de ehhez annak a bizonyos kapitalista gondolkodásmódnak a reformjára is szükség volna. Annak idején a női focit a nagy tekintélynek örvendő Szepesi György is ellenezte, az ország akkori működésének elve is mellette állt, mégis győztek a sport szabadságának hívei. Talán ma sem rosszabb az ország működése, és terjeszthető a mindennapi testmozgás öröme is - hogy a szabadságnak is legyen testkultúrája.

Többször nekifutottam a Tesivitának, de mára a mondanivalóm jelentős része csak ismétlés lenne. Legjobban Dolhai József hozzászólásával azonosulhatok, aminek oka az lehet, hogy korban mi állunk legközelebb egymáshoz.

Milyen érdekes ma visszaemlékezni a padsorok közötti tornaórákra, és utána az izzadságtól hozzánk tapadó műszálas Diolen moby iskolaköpenyekre. Mosakodni, inni csak a feltöltős falitartályokból lehetett. A sarokban Salgó kályha állt, mellette a szenes láda, amelyből a tanító és mi, diákok felváltva raktuk a tüzet. Ehhez képest a mostani viszonyok ideálisak, mégis egyre csökken a sportolási kedv.

Természetesen van még hova fejlődni infrastruktúrában és hozzáállásban is. A családnak például fontos szerep jut a testedzésre való nevelésben, mint a szocializáció más területén is. Ha már a gyerek magától nem mozdul, a szülők feladata, hogy kimozdítsák tunyaságából a „monitorfejű” nebulót. Természetesen nem venném le a felelősséget a mindenkori kormányok válláról, bizony össze kellene hangolni a sportpolitikát és az oktatáspolitikát. Ahogy Rózsa András is írja, épülgetnek, felújításra kerülnek sportpályák, uszodák, jégpályák, de ezeket tartalommal kell megtölteni. Ehhez pedig lelkes, lelkiismeretes jól megfizetett szakemberek - edzők, tornatanárok szükségesek. Csak én ismerek három pályaelhagyó testnevelőt.

Nagyon fontos a lelkesedés. Általános iskolában volt egy tanárom, akinek köze nem volt a testneveléshez, ám nagyon szerette a kézilabdát. Mai napig ő az iskolai kézilabdacsapat edzője, holott a dobótechnikája - üdv Kalmár Mónika - nem kis kívánnivalót hagy maga után. Így lettem én magam is fiatalon a helyi focicsapat vezetője. A megszűnés szélén állt a csapat, amikor amolyan „tűzoltóként” láttam munkához. Érdekes módon már akkor sem volt minden fenékig tejföl. A felnőtt csapatot simán össze lehetett ugyan állítani, az ifjúsági csapat tagjait azonban „lasszóval” kellett összefogdosni. A Szekeres István által előnyben részesített mozgásnak - tánc a diszkó parkettjén - eleget tettek, de másnapra már nem bírták összekaparni magukat. Az edzéseket is leginkább a munkájukat befejező felnőttel látogatták. Az ifik jó, ha egyszer megjelentek.

Kedves Busi Eszter! A tavaszi alapozás nagy futásait mi is a korai sötétség leple alatt, falun kívül végeztük, hogy megkíméljük magunkat a „családja van, oszt itt rohangál” beszólásoktól. Sokszor saját autókkal utaztunk idegenbe, és mi dobtuk össze a játékvezetői díjat, csak hogy játszhassunk. Mára itt is nagy a változás. Egy vasárnap esti rendezvényen mellém sodródott a barátom tizenhét éves fia. Kérdésemre - „Mi volt a meccsen?” - ezt válaszolta: „Ikszeltünk idegenben, de mivel sokan játszottunk az ifiből, a polgármester rendesen kifizette a győztes meccsre járó lóvét.” Na, itt a baj. Ezerfős község, megye másodosztály - még a játékért kellene játszani. Manapság a foci - tisztelet a kivételnek - játékteremben zajlik, csocsó asztalon, cigivel és boroskólával. Jobbik esetben otthon a számítógépen, cigi és pia nélkül.

„Van aki szereti a sportot, van aki nem” - zárja rövidre a problémát Cserháti András. Az egészséget viszont mindenki szereti, ahhoz pedig elengedhetetlen a mozgás. Örömtelinek találom Szanics Katalin hozzászólását, amelyben a szezonális sportolási lehetőségeket taglalja. Hasonló volt az én gyerekkorom is. Viszont - bocsánat érte - nyafogósnak találom Sándor Alexandra „felmentősdis” történetét. A vitában megszólalók közül Szekeres István és Hadas Bianka is kötelező sportágválasztásban látja a kiutat. Akár igazuk is lehet, hiszen a saját választásukkal talán könnyebben tudnának azonosulni a lurkók.

Azt viszont még nem látom át, hogy egy kis iskola miként elégíthetné ki a sokféle sportági igényt, hozzá szakembereket biztosítani. Folyamatos leépítések a pedagógusok között, szűkülő anyagi lehetőségek az iskolában, a fenntartó önkormányzatok anyagi támogatása csökkenőben - barátaim így piszkosul nehéz lesz.

A Klubhálón érdekes vita bontakozott ki a magyarországi testnevelés-oktatásról, a hiányos mozgáskultúráról. Rossz testtartású, csoszogva cammogó gyerekeket emleget vitaindító jegyzetében Szekeres István, akikről az sem mondható el, hogy idővel „legalább” Nobel-díjas fizikus válna belőlük.

Sportoló családba születtem. Én vagyok az első „szentségtörő” a famíliában, akinek a testnevelés helyett a billentyűpüfölés és a széken ücsörgés lett a foglalkozása. Érzem is a választás következményeit. Sí- és teniszoktató hetvenhat éves nagyapám és teniszedző, focista édesapám fizikai kondijához képest a fasorban sem vagyok. Fáj a derekam, sajog a térdem, löttyedtek az izmaim, egész testem mozgásért kiált. Vannak azonban olyanok, akik még csak nem is igénylik a fizikai erőfeszítést, hiszen sosem érezték a sport doppingoló erejét, és az ereikben szétáradó endorfin hozta boldogságot. A lányok combja már tizenéves korukban narancsbőrös, és a fiúk sem igen büszkélkednek manapság dagadó bicepszükkel.

Azt azért mégsem mondhatjuk, hogy az új nemzedék egyáltalán nem sportol. Beköszöntött ugyanis a playstation kora. Csekély tizenötezer forintért kaphatunk hozzá teniszjátékot, de néhány ujjmozdulattal akár focizhatunk is. A tengerentúli tesi-szakértők szerint a számítógép túl erős ellenfél. Nincs az a pazar, füves pálya, élvezetes csapatjáték, pattogó labda, ami a gép-isten riválisává válhatna. Ezért egy merész húzással kombinálták a kettőt, hogy a hájas, chipsen nevelt kölyköknek a testnevelés órán se kelljen elszakadniuk a vibráló monitortól. A képernyőn bögyös-faros animációs figurák ugrabugrálnak, tánclépéseket mutatva. A méretes hátsójú diákseregnek utánuk kell csinálni a lépéseket a pörgős zenére, időben, pontosan. Az érzékelőkkel ellátott szőnyeg pontozza is a produkciót, az amcsik pedig imádják az alternatív táncórákat. A végén csatakosan, izzadtan, de mosolyogva vonulnak átöltözni.

Talán életképes a kezdeményezés, bár éppen a sport egyik legfontosabb elemétől, az együttmozgás örömétől, a csapatszellem kiépülésétől fosztja meg a nebulókat. A semminél mindenesetre jobb. Olyasmi ez, mint az instant olvasmányok, a megcsonkított klasszikusok. El kell dönteni, mit olvasson a gyerek. Harminc oldalas, rövidített szépirodalmat vagy semmit? Szép kis kilátások.

Olyan klubhálós vitába szólok bele, amelyet méltán nevezhetünk meddőnek. Az ugyanis, hogy sportoljon-e a gyerek vagy ne, nem kérdés. Leszögezhetjük, hogy a mozgásra szüksége van szervezetünknek, de olybá tűnik, nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy felemelje a popóját a már ülep-formára süppesztett görgős székről, s nem terelhetjük ki a rétre, a friss levegőre, hogy ugrabugráljon már egy kicsit.

Jómagam nem sportolok. Abbahagytam, nincs időm. Persze mindenki ezt mondja. Tudom, hogy egészségtelenül élek. Kávé, cigi, buli, sok munka sok stresszel, kevés zöldség, több édesség. Biztos út a cukorbetegséghez, az elhízáshoz illetve a Nagy Zsófi váltótársam által emlegetett narancsbőrhöz. A szívrohamot csak azon oknál fogva nem említem, mert nő létemre klasszisokkal kevesebb esélyem van rá, hogy egyszer csak bemondja az unalmast a ketyegőm. Ám nem pusztán azért kellene szorgalmazni a kölkök felállítását a monitor elől, hogy kevesebb feladatot adjunk az ápolónőknek, s hogy maradjon betegágy azoknak, akik önhibájukon kívül jártak szerencsétlenül.

Jó, jó, nyilván az egészség a legfontosabb, na de azért testünknek más funkciója is van, mint hogy a bennünk lévő szellem működéséhez kifogástalanul szolgáltassa a fizikai energiát. Mert lehetünk mi nagyon eszesek, érthetünk a legjobban a szakterületünkhöz, végezhetünk bármilyen puccos szakon, nem elég. Mindig azt mondják, ha állásinterjú kerül szóba, hogy fontos az első benyomás. Ott dől el minden. Még akkor is elbukhatunk az úton, ha legfelülre tették, és illatos papírra nyomtatták ki önéletrajzunkat.

Kommunikációnk nagy része nem verbális. Lehetnek lenyűgöző gondolataink, és birtokolhatunk hatalmas tudást - akár a számítógép előtt szerzettet is -, ha a fejvadász cég embere meghallja a pöszeségünket, vagy csupán végignézi, ahogy hanyag taglejtéssel, himbálózva, görbe tartással érünk el az ajtótól a reményt, illetve a még nagyobb bizonytalanságot jelentő székig, máris fordulhatunk is ki a szobából. Nincs olyan, hogy nem kommunikálunk. Mikor állunk a buszmegállóban, akkor is ki lehet találni, hogy fázunk, idegesek vagyunk, mert jár a lábunk, vagy elmélyedtünk a belső moziban. Járásunk, tartásunk pedig, ami zsigereink mélyéről jön, amikre nem is nagyon figyelünk rá, a múltból ered.

Ha fiatalon sem szoktattak minket a sportra, a helyes mozgáskultúrára, akkor bizony nemcsak fizikai következményei lehetnek a régi lustaságnak.

Nagy érdeklődéssel olvastam a testneveléssel kapcsolatos új írásokat, amelyekben szerény személyemet is megemlíti többek között Rózsa András és Dolhai József. A két kiváló tollforgató. Véleményeink nem mindenben egyeznek, de ha nem ütköznének az álláspontok, milyen unalmas világot élnénk.

A hozzászólók kivesézték már az iskolai testnevelés gondjait. Szemet szúrt, hogy Rózsa András és Dolhai József is megpendíti az infrastruktúra szörnyű helyzetét. Álláspontjukkal teljes mértékben egyetértek, de amikor eme téma fölvetődik, mindig a magyar férfi jégkorong-válogatott jut az eszembe. A róluk szóló könyv (Jégkorszak) értékes kiadvány, és kiderül belőle, hogy a Szapporóban kiharcolt A-csoportos (tehát a legmagasabb osztályban való) részvétel két ember, két kiváló edző nélkül nem jöhetett volna létre. Kercsó Árpád Dunaújvárosban, idősebb Ocskay Gábor pedig Székesfehérváron toborozta a hét-nyolc esztendős kisfiúkat. Elmesélték, hogy milyen körülmények között edzettek: „természetesen” csak a szabadtéri pályát használhatták, amit ők készítettek egy tűzoltótömlő segítségével…Az időjárástól függően kezdték a tréningeket, ha kellett, reggel öt órára (!) érkeztek, letakarították a hó és a por nem éppen ideális elegyét a játéktérről, majd nekiláttak a munkának. Ezek az ifjoncok ilyen körülmények között sajátították el a sportág alapjait, képzelhetjük, mekkora hendikeppel indultek a svéd vagy a francia hokisokkal szemben. A japán városban mégis jegyet váltottak a 2009-es svájci világbajnokságra, megszerezték a csoportelsőséget. Aki látta, sosem feledi, hogy olyan akarat, bizonyítási vágy dolgozott ezekben a sportemberekben, ami még a kemény férfiak lelkét is meglágyította.

Ezzel a példával csak szerettem volna érzékeltetni: a tornaterem vagy a beton focipálya szörnyűséges állapotából még nem következik, hogy a gyerek kedve elmegy a sportolástól. Kétség sem férhet hozzá, hogy szívesebben megy olyan helyre mozogni, ahol fantasztikusak a létesítmények, de nélkülük is meg lehet kedvelni a testmozgást. Az akarat nagy dolgokra képes.

Nemcsak mi foglalkozunk a testnevelés ellentmondásaival. Felüdülésként hatott a Nemzeti Sport december 22-i számának utolsó oldalán olvasható írás, az Alultáplált magyar sport. A szerző szerint a „mindennapos testnevelés megvalósítása már régi igény - jelzés értékű, hogy a jelenkorban is csak szlogen, pedig annál olcsóbb prevenciót még nem találtak ki, mint hogy az iskolában megteremtsék a mozgás lehetőségét. S merthogy nincs engedély a mindennapos testnevelésre, ezért nem is véletlen, hogy Magyarországon a megszorítások között a kórházi ágyszám-csökkentés súlyos problémát jelent, hiszen a mozgáshiány miatt kialakuló betegségek terén minden összevetésben érmes helyen állunk a világranglistán.”

A mindennapos testnevelést is magában foglaló Sport 2007 elnevezésű program tavaly megbukott az Országgyűlés előtt. Az emberben fortyog a tehetetlen düh. Bevégeztetett?

Az efféle sorozatok természetes kísérőjelensége utolérte a Tesivitát is. Egy-egy gondolat önálló életre kel, és úgy kerül középpontba, hogy az újabb és újabb hozzászólók az eredetire már nem is emlékeznek. Esetünkben a kötelező sportágválasztás jutott erre a sorsra.

Makónyi András emígy utal rá: „Azt még nem látom át, hogy egy kis iskola miként elégíthetné ki a sokféle sportági igényt, hozzá szakembereket biztosítani.” A válasz már a vitát - szándékom ellenére, de legnagyobb örömömre - elindító írásomban megfogalmazódott. „Meggyőződésem: a magyar iskola alkalmatlan arra, hogy megadja a tanulóknak a napi hatvan perc intenzív mozgást, ahhoz kevés a létesítménye és a szakembere. Ha bevezetnék a nemzetközi gyakorlatban bevált kötelező sportágválasztást, akkor az egyesületek átvállalnák a feladat jelentős részét, elvégre az a hivatásuk. A diák a testre szabott edzéseken tanórai kötelezettséggel venne részt.”

Bár eredetileg nem akartam szakmai részletkérdésekig elmenni, most úgy érzem, a sportágválasztást muszáj kiegészítenem a szükséges háttér ismertetésével. Tehát a különböző településeken, városrészekben, illetve - falvak esetében - kistérségekben sporttársulást hoz létre az önkormányzat a területén működő iskolákkal és egyesületekkel. A sportklubok, amelyek túlnyomó többségét amúgy is az önkormányzat tartja fenn, felajánlják a sportági szolgáltatásaikat.

Az iskolákban beszélgetés kezdődik. A gyerekkel, a gyerekről. Ő van a középpontban, mint ahogy ebben a vitában is minden elégedetlenségünk, haragunk róla és érte szól. Leül a gyerek, a szülő, az osztályfőnök és a testnevelő tanár, s közösen állapodnak meg a nebuló számára rokonszenves, mindennapos mozgásról. Nagyon fontos a szülő és az osztályfőnök párbeszéde, hiszen a pedagógusnak világosan el kell mondania: ha anya és apa nem akarja (dehogy akarja!), hogy a szemük fénye idő előtt megrokkanjon, netán fiatalon elvigye valamilyen urbanizációs betegség, azért most kell tenni. Még ha fáradsággal, netán olykor kényelmetlenséggel jár is. A testnevelő szaktanácsot ad: milyen típusú mozgás felelne meg leginkább a gyermek adottságainak.

Az esetek többségében különböző sportágak kerülnek szóba. De nem a hagyományos értelemben vett sport az egyedüli megoldás. A néptánc vagy a balett, a különféle - például keleti - mozgásformák fizetős tanfolyamai is megfelelnek a célnak. A jelenlétet azonban igazolni kell, azt az osztályfőnök ellenőrzi, a testnevelő pedig a tanórán végzett, egyszerű, de folyamatos mérésekkel a rendszeres mozgás hatását vizsgálja. Ha nincs érzékelhető fejlődés, újból össze kell ülnie a családi, tanári tanácsnak.

Nem marad ki a programból az iskola sem. Ajánlatot kell tennie állandó délutáni elfoglaltságra, például játékos, eleinte könnyített mozgásra, amelyben az ügyetlen, netán gátlásos gyerek is megtalálja önmagát. Minden iskola kínálhat valami sajátosat, amelyet a máshova járó tanuló is választhat. Ha van a térségben iskolai településismereti vagy környezetvédő szakkör, természetjáró-szakosztály, az a nagy sétákkal együtt járó tevékenységét szintén felajánlhatja. Az önkormányzatnak a többletmunkát honorálnia kell, ha eleinte szerényen is. De hamar rájön majd iskola és sportegyesület, hogy ez a testedzési módszer hasznos neki és a társadalomnak is, az önkormányzat pedig arra, hogy ezt érdemes finanszírozni, mind bőkezűbben, hiszen a remélt elmozdulás bekövetkezett.

Az egész oktatási rendszerünknek arról kellene szólnia, hogy utat találjon az egyes diák szívéhez, érdeklődéséhez. A személyiségéhez. A testedzésnek ebben az imént jellemzett módon úttörő szerepe lehet.