 A diák hetilap századik, jubileumi számát Bereczki Gabriella szerkesztette. Az összeállítás szerzői az idestova két esztendeje megjelenő fórum alapítói, továbbá a feltörekvő „fiatalok” legjobbjai. Néhány sorban minden közreműködő beszámol élete alakulásáról.
 A Nyíregyházi Főiskolát befejeztem, de a diplomámból hiányzik a nyelvvizsga. A helyi munkaügyi kirendeltség egyből lecsapott rám, és mire körbenéztem, gazdasági-informatikus tanfolyamon találtam magam. Emellett nyelvtanárhoz járok. A nyelvvizsga után végre szeretnék itt, Vásárosnamény környéken munkát kapni. Foglalkoztat a tanítás gondolata is, de mindegy, csak ne kelljen itthon ülni a szüleim nyakán. (Bereczki Gaby)
Jegyzet
Egy hete adtam le az angol szakdolgozatomat. A jogsi megszerzése (már csak az elsősegély hiányzik) és az államvizsga van hátra a Nyíregyházi Főiskolán. Majd utána elválik, hol tudok elhelyezkedni. Egy biztos. Nem akarok messzire menni, mert ide, Nyírtelekhez köt a magánéleti béke. (Hadas Bianka)
Ég az olvasólámpa
 Az Olvasólámpa századik száma jelenik meg a Klubhálón. Nem tudom, hittem-e valaha, hogy ennyi ideig életképes marad a rovat. Mindenestre jóleső érzés és büszkeség tölt el a szép, kerek számot látva, még akkor is, ha ez az Olvasólámpa már nem az, amelyet anno 2006-ban dohányfüsttel övezve és sört hörpölve tervezgettünk évfolyamtársaimmal és néhány felsőbb, alsóbb évessel. Igazság szerint az az Olvasólámpa sohasem létezett.
Minden a csillebérci médiatáborban kezdődött. 2006 nyarán két tucat főiskolás társammal részt vehettünk egy tíznapos táborban, amely azonban nem has-süttetésből és láblógatásból állt - reggel kilenctől este tízig (sőt emlékszem, a Népszabadság nyomdájából éjfél után keveredtünk „haza”) lefoglaltak minket a mentorok, Bodor Pali bácsi, Böjte Józsi és Zöldi professzor. Életem egyik legfárasztóbb, ugyanakkor legtanulságosabb és legjobb tíz napját töltöttem ott. És nemcsak a kapott tudás- és élményanyag miatt vagyok hálás a csillebérci tábornak, hanem azért is, mert ott ismertük meg egymást igazán azokkal a csoporttársakkal, akikkel később kigondoltuk az Olvasólámpát.
A csillebérci napok után gyors egymásutánban szerveztünk két after-partyt, amelyeknek az volt a célja, hogy a frissen kötött barátságok és ismeretségek megszilárduljanak. Aztán ahogy egyre több és több időt töltöttünk együtt, az ambiciózusabb egyedek (név szerint a két Zoli, Elek és Szemők) elkezdtek játszogatni egy diákok által szerkesztett és írt online újság gondolatával. Amikor elhatározásuk megszületett, összehívták az első szerkesztőségi ülést a III. Félidő nevű kocsmában - ez 2006 szeptemberében vagy októberében lehetett. Aztán minden vasárnap este öt órakor találkoztunk a Félidőben. Összegyűltek a csillebérci betyárok, ahogy a fiúk nevezték magunkat. A két Zoli mellett ott voltak évfolyamtársaim, a tárca-specialista Furó Dóra, a glosszátor Barócsi Éva, az anime-mániás Németi Angéla, a sportszakértő Szanics Kata, a filmes Czehelszki Levi, a szervezőzseni Bereczki ’Anyu’ Gaby, barátnője, a kárpátaljai Tóth Bea, aztán Matey István és Rodenbücher Kata, valamint a kakukkfióka (nemzetközi kapcsolatos) Buzdor Gabi is. A felsőbb évfolyamot taposta akkor Csapó Pisti és Szabó Judit, Balogh Zsuzsi pedig eggyel alattunk járt.
A két Zoli eredetileg nagy, független lapot szeretett volna. Saját tárhely vásárlását fontolgattuk, azon tanakodtunk, honnan szerezhetnénk indulótőkét. Beláttuk, hogy iskola mellett hetilapot készíteni ilyen kevesen nem lehet, így arról is beszéltünk, hogyan vehetnénk fel a kapcsolatot más főiskolák és egyetemek diákjaival. Olyan közös projektet szerettünk volna, amely a felsőoktatási intézményekben tanuló újságíró-palántáknak adott volna gyakorlási- és publikálási lehetőséget. Visszaolvasva az Olvasólámpa első számait, sok ismeretlen névvel találkozom. Viselőik nem a nyíregyházi főiskola tanulói voltak, de ismerték valamelyik „olvasólámpást”, így vehettek részt a hetilap alakulásában.
Maga a név egyébiránt Elek Zoli ötlete volt, és azonnal elfogadtuk, nem is jött szóba más. Miután eldöntöttük, hogy milyen néven fusson a lap, milyen gyakorissággal jelenjen meg, és kiket vonhatnánk még be a szerkesztésébe, jöttek a rovatötletek: tárca, jegyzet, glossza, politika, sport, film, anime, színház, életmód. Ezek voltak az alapok. Miután ennyi már a birtokunkban volt, elég bátornak éreztük magunkat ahhoz, hogy a főnökök elé tárjuk az ötletet - a Klubháló segedelmével szerettük volna ugyanis létrehozni az Olvasólámpát. 2006 decemberében Z. tanár úr lehetőséget teremtett néhány hallgatójának arra, hogy részt vehessenek a Heti Hetes felvételen. A csillebérci betyárok azonnal tudták, hogy eljött az ő idejük, így mindannyian jelentkeztünk az útra, és megkértük tanár urat, hadd beszéljünk a Klubháló vezetőségével az Olvasólámpáról, ha már úgyis Budapesten járunk.
Létre is jött a randevú, ám nem úgy alakult, ahogyan naivan elterveztük. A Klubháló hajlandó volt segítő kezet nyújtani - nekünk adni egy szegletét, amelyet aztán kedvünk szerint hasznosíthattunk -, de önálló honlap létrehozásában nem segédkezett. Így lett az Olvasólámpa egy rovat egy nagyobb honlapon, nem pedig maga egy nagy honlap. Emlékszem, Zöldi tanár úr volt a legborúlátóbb a Pallas Páholyban tartott értekezleten. Sok fenntartással fogadta a kezdeményezést, és talán nem gondolta volna, hogy néhány hónapnál tovább fönnmarad. Én is szkeptikusan figyeltem a rovat első lépéseit, sajnos csak távolról, hiszen az Olvasólámpával egy időben induló HaMaRo kötötte le minden energiámat (én voltam benne a Ha). A diákblog három termékeny szerzőt is elcsent az Olvasólámpától - Matey Istvánt és Rodenbücher Katát is -, így joggal aggódtam a sorsáért.
De a félelmem alaptalan volt. Igaz, hogy az Olvasólámpa sok változáson ment keresztül, mégis működik, és meggyőződésem, hogy fejlődik. Míg az indulás, 2007 februárja után általában hat-hét cikkből állt egy szám, ma már tíz-tizenkettő a minimum. A témák skálája is kiszélesedett. A régi, jól bevált rovatok mellett megjelent a Padlógáz, az Olvasmányélmény, a Zenebona, a Glóbusz, a Képernyő, a Portál, a Doku, a Saláta, és még sorolhatnánk. A szárba szökkent újságíró-palántákat pedig felváltották az új hajtások. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az alattam lévő évfolyamok tagjainak már nemcsak a Pályakezdők fóruma nyújthat gyakorlási és kiugrási lehetőséget, hanem az általunk megálmodott diák hetilap is. Boldog századikat, Olvasólámpa!
Hadas Bianka
Életérzés
Még nem végeztem a Nyíregyházi Főiskolán, szokásomhoz híven túlzottan elmélyültem a témában, jelen esetben a szakdolgozatban. Arra képtelen lettem volna, hogy neten szerzett anyagokat vagdossak össze. Továbbtanulási terveimet készülök megvalósítani, amellett a következő évben külföldre szeretnék utazni, főként nyelvtanulás céljából. (Furó Dóra)
Küldjük vissza az angyalokat!
 Tízéves korom óta írok verseket. Gyermekkorom költészetének gyöngyszemei még családi körben is süket fülekre találtak, így a Piros tojás és az Egy néni áll a ház előtt már címükben is páratlan kreativitásra utaló verseket sosem ismerhette meg a nagyközönség. Tinédzser koromban újfent ontottam magamból a verseket, amelyek többnyire a tizenéveseket gyötrő, hatalmas szenvedélyről szóltak, egy osztálytárs vagy egy énekes iránt érzett, mindent elsöprő szerelem kínjainak aprólékos bemutatásával. A siker, költői pályám első szakaszához hasonlóan, jó messzire elkerült.
Ma már kizárólag születésnapok vagy ünnepek alkalmával eresztem szabadjára a rímeket, meglehet, épp ez az oka, hogy ismerőseim körében egyre nagyobb elismerésnek örvend sajátos költészetem. Gyakorta előfordul, hogy verseimet az édesanyám, illetve közeli hozzátartozóim által küldött képeslapokon vélem felfedezni. Az előző két pályaszakaszhoz mérten utóbbi már teljes mértékben munkám elismeréseként könyvelhető el, hiszen a képeslapok címzettjei megismerkedhetnek az életművemmel. A siker értékéből levon, hogy a címzett minden esetben én vagyok.
A karácsonyi sms-dömping részemről elmaradt, így a költő is néma maradt bennem. A fiatalok inkább az internet segítségével küldték el jókívánságaikat. Az sms már lehet, hogy gagyinak is számít, mindenesetre olcsóbb. Érdekes módon e-mailben kevesebb olyan üzenetet kaptam, amelyik semmitmondó, személytelen, angyalka-központú, versnek látszó verseket tartalmaz. Az üzenet küldői kifejezik reményüket, hogy békében és boldogságban telik a karácsony. Nekik százszorta könnyebben elhiszem, hogy tényleg jókívánságukat fejezik ki, mint azoknak, akik már annyi angyalkát küldtek el szüleimnek sms-ben, hogy ha személyesen érkeztek volna, el se tudtuk volna őket szállásolni éjszakára.
Abból kiindulva, hogy én is többre tartottam azokat a jókívánságokat, amelyek mindössze néhány szóból álltak, úgy tűnhet, hogy saját rímbe szabott üzeneteim ellen beszélek. De én nem küldtem senkinek angyalt vagy angyalos üzenetet. Olyat, amelyet az emberek többsége megkap valakitől, aztán gyorsan tovább is küldi egy másik „kedves” ismerősnek, hogy mielőbb letudja a formaságokat. Az ajándék, jelen esetben az üzenet lényege, hogy szívből jövő legyen és igaz. Ha valaki nem képes verset írni, akkor tegye félre az angyalokat, és küldjön el helyettük önmagából egy darabot, legyen az egy csók vagy egy baráti ölelés. Az angyalok Isten küldöttei, a mindenható akaratát adják hírül az embernek. Az embernek hasonló célokra ott a postás.
Furó Dóra Életkép Idén végeztem a Nyíregyházi Főiskolán, azóta a Szabolcs Online csapatát erősítem. Időközben sikerült begyűjtenem egy ifjúsági Pulitzer-különdíjat, amely annak bizonyítéka, hogy kiváló szellemi műhelyből indulhattam. A jövő zenéje, hogy merre vezet az utam, de nem feledem a gyökereimet - köszönöm Olvasólámpa, Klubháló. (Matey István) Csüngjön nagyapa az ereszről!  Gazdasági válság ide, pénzhiány oda, a karácsony mindig esztelen költekezésre késztet minket. Az ünnepi rongyrázás pedig nemcsak az elit kiváltsága, mivel még a faluvégi putriban is fényözönben pompáznak a házak, és minden tele van aggatva ízléstelen csüngős mikulással. Komolyan mondom, nem értem. Hogyan lehet az, hogy még a legszegényebb házaknál is találhatunk fényfüzéreket, amelyek november vége óta hűségesen világítanak minden este?
Holott még a csapból is az folyik, hogy legyünk tudatosak, használjunk energiatakarékos izzókat, a háztartási gépeket ne hagyjuk „standby” üzemmódban, sőt lassan már a levegőt is csak részletekben lenne tanácsos vennünk. Mindemellett az üzletek dugig vannak vásárlókkal és hihetetlenül akciós ajánlatokkal. Sajnos lassan be kell látnunk, a karácsony szeretettől csöpögő szelleme elhalványulóban van, helyébe pedig alattomos módon a nagyzolási mánia újabb piros betűs alkalma lépett. A fényfüzérek, a csüngős mikulások azt üzenik a külvilágnak, hogy „nálunk nagyon karácsonyi hangulat van, mi megtehetjük, hogy egész este világítunk a füzérrel, és a mi csüngős télapónk sokkal nagyobb, mint a szomszédé”. Valójában sokszor nyoma sincs a karácsony szellemének, káromkodások trillája száll a szélben, és az ünnep elteltével ugyanolyan gyorsan zökkenünk vissza az anyázós mindennapokba, mint amilyen hamar igyekszünk megszabadulni a nyamvadt, tűleveleit hullató fenyőtől.
Mellesleg a csüngős mikulások önmagukban is megérnek egy misét. Nem tudom, hogy kiben érlelődött meg a gondolat, miszerint egy sokszor életnagyságú piros ruhás bábút kifüggeszteni a tetőre „hú de mennyire” ötletes dekoráció, de nálam ezek a mikulások a giccskirály kerti törpékkel vannak egy szinten. Kíváncsian várom, mikor jelennek meg hús-vér pocakos, szakállas fazonok, akiknek csak annyi lenne a dolguk, hogy a „gyúrjunk, vazze!” jellegű gazdagék ereszén kellene függeszkedniük a karácsonyt megelőző időszakban. Költséghatékony akkor lehetne az elképzelés, ha a nagypapát nem az idősek otthonába utalnák, hanem őt akasztanák ki a tetőre.
Mielőtt azt gondolnák, hogy teljesen meghibbantam, csendben jegyzem meg: élő betlehemest lehetett rendelni, és a játékos ünneplés közben Mária a helyszínen szüli meg a kis Jézust. Annak ellenére, hogy a hirdetés csak poén volt, sokan jelentkeztek, hogy ők szívesen látnák otthonukban a szüléssel egybekötött betlehemest. Innen már csak egy ugrás lenne a nagyzolási mánia megkoronázása: a tetőről lecsüngő élő mikulás.
Matey István Pár(t)beszéd A középiskolában elektrotechnikai műszerésznek tanultam, azóta egy csillárkapcsoló bekötése már életveszélyes feladat. Így ugrottam egy nagyot, és a Nyíregyházi Főiskola diplomaosztó ünnepsége után egy hónappal a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében landoltam. Ma már a Hajdú Online csapatát erősítem, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen munkatársakkal dolgozhatom napról napra. (Csapó István)
Kétezer-nyolc: ezt bebuktátok  - Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma még mindig háromszáznyolcvanhat. Ebből százkilencvenhárman kórházban fekszenek, mert a vasúti peronra fagyott a lábuk. A mentők feszítővasat és perzselőt is bevetettek szabadítás során, így egyeseket fagyási és égési sérülésekkel, a többieket pedig lábtöréssel szállították kórházba. A vonat azóta sem érkezett meg. Ötvenen „gyorstalpaló kordonbontó” fakultáció záróvizsgáján vannak. Negyvenen igazolatlanul lógnak. További negyven diáknak pedig a múlt héten rúgták ki a szüleit a válság miatt, így átmeneti pénzzavar miatt határozatlan ideig nem látogatják az iskolát. A maradék ötvennyolc fő mutyizásért tölti büntetését. Az osztály jelenlévő három tagja társadalomismeret órára készen áll.
- Köszönöm Daróczi fiam, ülj a helyedre. Gyermekeim, mivel ilyen „szép” számmal jelentetek meg, ezért a beígért tizenharmadik témazáró ebben az évben elmarad. De ne higgyétek, hogy ennyivel megúsztátok, feleltetés következik!
- Gyurcsány fiam, ennyi karóval szőlészetet lehetne alapítani.
- Itt valami kavarodás van Tanár Úr, az az Orbánék felségterülete.
- Fecó, ne feleselj! Pattanj, és válaszolj a kérdéseimre! Ha kezedben lenne az irányítás, hogyan vezetnéd ki az országot a gazdasági csőd széléről?
- Tanár úr kérem, növelni kellene az adókat, hogy több bevételünk legyen, az így keletkező pénzzel fejleszteni a gazdaságot, és…
- Sssssssss psszt!!!
- Ez csalás, a Daróczi súg neki - óbégat valaki a jobb oldalról.
- Mi van Orbán fiam, nem tetszik valami? Netán te jobban ismered a csíziót?
- Igenis tanár úr! Amit a Feri mond, az egy őrültség, így nem lehet csinálni, ezzel nyomorba dönti a magyar népet. Szerintem éppen fordítva van az egész. Az adók csökkentésével kevesebb terhet rónánk a vállalkozókra, így ők is könnyebben boldogulnának…
- Na, ez az őrültség…
- Feri, Viktor, csönd legyen! Már megint egymással kötözködtök, ahelyett, hogy tisztességes választ adnátok a kérdéseimre. A jegyeiteket elnézve azt kell mondanom, hogy ezt az évet alaposan elszúrtátok. Nem sül le a képetekről a bőr? Hogy néztek így a többiek szemébe? Ha ezt így folytatjátok a kétezer-tízes érettségin mindketten meg fogtok bukni. Elég volt belőletek!… Mehettek haza. Mindenkinek békés, boldog Karácsonyt és eredményes Újévet kívánok! Ne felejtsétek, 2009-ben ismét előtettek a lehetőség. Élni fogtok vele?
Csapó István
Olvasmányélmény A Nyíregyházi Főiskola elvégzése után újságíróként a valóságot írtam meg úgy, hogy aki olvassa, abban gondolatokat ébresszen. Marketingesként nem célom, hogy az emberek gondolkodjanak: ígéretet adok el. A haszon és az előnyök ismertetése után azonnal érezniük kell, hogy szükségük van arra, amit kínálok. Egyébként Debrecenben dolgozom. (Szabó Judit) 3 este 4 szőkével  Igen, szeretem a szórakoztató könyveket, mert nem kutatok folyton mélyebb mondanivaló után, ám ahhoz azért ragaszkodom, ha nem is mélyen szántó, de valamiféle mondanivalója azért legyen. Eme tulajdonságom okán böngészgettem az online könyvesboltok virtuális polcain, naná, hogy a szórakoztató könyvek kategóriájában. Kettőn akadt meg a szemem. Az egyiket az írónője miatt választottam (aki megalkotta a Szex és New York-ot, az talán másodjára sem hibázik - gondoltam). A másikat pedig az ajánlóban leírt sztorija miatt, most azonban inkább csak az elsőről írnék.
A 4 szőke csöppet sem meglepő módon négy szőke nő életét mutatja be, méghozzá a „Nagy Almában”, New York-ban. Ezek a nők nem ismerik egymást, semmi kapcsolat nincs köztük. Azt is mondhatnám, hogy a könyv négy különálló novellából áll. Janey Wilcox és a naplórészleteiből megismerhető Cecelia Kelly hercegnő a köztudatban a szőkékről élő sztereotipiát testesítik meg: nincs életcéljuk – kivéve, ha a könnyű élet megszerzését nem tekintjük annak. A szintén szőke, de hajszínével az életminőségét nem befolyásoló Winnie Dieke és egy angol írónő testesíti meg a „gondolkodó szőkéket”. Az arány végül is 2:2.
Janey semmirekellő, céltalan modell, aki mindig másik milliomost szemel ki magának, hogy azok fizessék a számláit, lakhelyet biztosítsanak neki, és ruházzák. Mindezekért cserébe megelégszik a másodhegedűs posztjával, hiszen ezeknek az embereknek feleségük/komoly kapcsolatuk van. Számítana rá az ember, hogy a történet előrehaladtával felszínre kerülnek Janey mélyebb gondolatai, motivációi, érzései, de nem. Először azt hittem, az írónő szándékosan hagyja ki ezeket Janey történetéből, aztán szép lassan megvilágosodtam, hogy egyik szereplő esetében sem fektet erre hangsúlyt. Sőt, szinte semennyit (kivéve talán Cecelia-t, de az ő „gondolatai” nem tiszták…). Leír egy kis darabot az életük vonalából, ezen kívül semmi nem derül ki.
Aztán ott a másik nagybetűs szőke, Cecelia, aki gazdag, luxuskörülmények között él, de nyomorult kis lény. Mindene megvan, és mégsem tud velük mit kezdeni. Anorexiás, nyávogós, üres, drogos és szintén céltalan lányka, akinek a történet végén azért kikristályosodik egy igencsak szegényes gondolata, melyben élete értelmét látja. Ez pedig nem más, mint: „gazdagon, szépen és tüzesen önállóan vezetni az új évezred társasági életét”. Természetesen nem a szellemi vezérre utal ez a mondat, hanem afféle Paris Hilton-i életmódra.
Winnie történetének elolvasásával sincs előrébb az ember. A nő sokat dolgozik, a férje úgyszintén, és képtelenek az életükben közösen megteremteni az izgalmat, ehhez meg kell csalniuk a párjukat. Aztán pedig minden folyik tovább a megszokott kerékvágásban. Végül a Luis Vuitton táskával és Dolce & Gabbana kabátban Angliába érkező amerikai írónő pedig arra akar rájönni, miért találnak férjet olyan könnyen az angol nők, és az angol pasik vajon tényleg olyan szörnyűek-e az ágyban. Velőtrázó igazságra vagy szívritmust megzavaró tapasztalati tény ismertetésére nem kerül sor. Mindössze az derül ki, amit szociológiából már kilencedikben tanítanak: a pártalálás/keresés csakúgy, mint számtalan más is kultúra, ezáltal felfogásfüggő. Azt már megértettem, hogy a zenének nem kell feltétlenül mondanivalót közvetítenie. De hogy egy könyvnek sem…
Egy biztos: útravalót nem kaptam belőle. De aki ilyen könyve(ke)t vesz, az ilyesmire talán ne is számítson, csak a közhelyekre és a tipikus szófordulatokra. Amit mégis reméltem, hogy a történetektől maguktól kapok egy kis pluszt, valamit, amire nem számítok. De marketingesként abba a „csapdába” estem, amit a magamfajta is állít: bedőltem egy névnek, egy hívószónak, és ezért vettem Candace Bushnell könnyed, szórakoztató(?) sikerkönyvét.
Szabó Judit A siker kapuja résnyire nyílt előttem, beteljesülhetetlennek hitt álmaim váltak valóra. Ifjúsági Pulitzer-díjat nyertem, újságírói munkát kaptam, de a legfőbb célom most az, hogy ne csapjanak össze fejem fölött a hullámok. Betettem lábam az ajtórésbe, és bár néha piszkosul fáj, nem veszem ki, mert akkor félek, többé sohasem nyílna ki az élet kapuja. (Nagy Zsófia) Útikalauz haldoklóknak  „Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.” - így írja Mészöly Miklós. Felesége, Polcz Alaine pedig ezt a néhány sort választotta utolsó könyve mottójául.
A Nem trappolok tovább című kötetben a haldoklás stációit örökíti meg a neves pszichológus és írónő. Ez még önmagában nem emelné az írást a témában született hasonló művek fölé, ám ő saját testi gyötrelmeiről és a halálhoz fűződő, folyton formálódó kapcsolatáról vall egészen az utolsó stádiumig. Már nagy adagban kapja a morfiumot, már rég nem képes mozogni, ellátni magát, amikor még mindig rója rajzolt betűit, amiket később már nagyítóval sem képes rohamosan romló szeme kibogarászni. A magnó épp oly fontos kellék a halálos ágyán, mint a fájdalomcsillapító. Erre mondja rá, milyen érzés megszelídíteni a leselkedő halált.
Polcz Alaine különleges asszony. Ha nem volna az, már életének kezdetén, a második világháború idején végleg ki kellett volna ábrándulnia az emberi fajból. Ehelyett pszichológus lett, a gyász kutatója. Saját halála izgalmas spirituális tanulmányút volt a számára. Miután oly sok embert elbúcsúztatott már, most ő készült utazni. Izgatottan, várakozással és örömmel telve készült rá, bár tudta: a rák sosem kéjutazás. A könyv titka egyszerűségében rejlik. Ezúttal nem a kidolgozott stílus, a nyelvi bravúrok vagy a gazdag szókincs adják az írás értékét, hanem éppen a természetessége teszi hitelessé. A szerző gondolatai úgy öltenek formát, ahogyan megfogantak. Szaggatottan kicsit, ahogyan a gondolatok kergetik egymást a fejben, önmagát ismételgetve, hol kétkedőn, hol bizakodva. Minden naplóbejegyzés más hangulatról árulkodik. Ha csordultig telik reménnyel, bár jó tudja, hogy csak hónapjai vannak hátra, örül a virágoknak, a barátoknak, a munkának, az emlékeinek. Máskor pedig dühös vagy türelmetlen, acsarkodik a sorssal, az istennel, aggódik, hogyan lesz képes elviselni az egyre fokozódó fájdalmat. Kedvét a készülődésben leli.
Koporsót vásárol, amit a lakásában őriz, és szeretné, ha valamennyi ismerőse megbarátkozna vele. Polcz Alaine halálnaplójának és egész munkásságának célja az, hogy ledöntse a legfőbb tabut, ami az élet megszűntét övezi. Kispárnával, takaróval béleli ki koporsóját, és plüss állatkákat pakol bele. Mások is kipróbálják, milyen fekvés esik benne, majd a legjobb barátok mind festenek rá valamit. Egyik barátnőjének hároméves unokája órákig eljátszik a koporsóban. Lehetne mindez ízléstelen, sokkoló, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál természetesebbnek érezzük az egészet, és egyre kevésbé borzad a lelkünk az elkövetkezőktől. A szerző nem játssza a mindentudó spiritualistát. Természetes, könnyed, akár egy baráti beszélgetés alkalmával.
Nem a testi gyötrelmek megörökítésére törekszik, bár gyógyíthatatlan betegségben szenvedve, a vég felé közeledve egyre nagyobb teret hódít benne a fájdalom, a kiszolgáltatottság érzése, és furcsamód csupán egyvalami nem kap szót a kötetben: a félelem. Szót ejt a temetés bürokráciájáról, az értelmetlen, pénzcsiholó rendelkezésekről, a haldoklás protokolljáról. Fekete humorral szelídíti meg a sötét témát, mint mondja, „a halálhoz humor is kell”. A szobavécé használatával kapcsolatban például egy kommunista frázist idéz: „Hibák még vannak elvtársak, de az eredmények elképesztők.”
Később azon lázadozik, hogy egész vagyonba kerül a daganatos betegség. Fárasztják már a „szlogenek, a semmitmondó hozzáállás, az elviccelés, csak a halálról ne beszéljünk”. Rámutat, hogy viszonyunk a jó öreg kaszással nem mondható éppen idillinek. Legtöbbször megnémít minket a félelem, ha keresztezi az utunkat. Nem fut más a szánkra, csak üres vigasztaló szavak, vagy tagadás a végsőkig. Szerinte az sincsen rendben, ahogyan a mi kultúránkban a holttesttel bánnak. Nemcsak filozófiai kérdéseket vet föl, hanem nagyon is valós ellentmondásokat. A feleslegesen megfizettetett hűtőkamra díját, a testek le- és felöltöztetését, az élet erőszakos meghosszabbítását és a férfi-női viszonyt a halál kapujában. Megrendítő, ahogyan arról ír, hogy a test elsorvadásával, leépülésével a kapcsolatok lassan semlegessé válnak.
De a boldogság viszonylagos: Polcz Alaine élete végén apró örömök birtokosa lesz, és nem érez bánatot. Nekünk pedig azt üzeni írásával, hogy ideje többet gondolkodnunk arról, ami ránk vár. Hiszen egyszer majd mi is haldokolni fogunk.
Nagy Zsófia
Az, hogy az elsők között csöppentem az Olvasólámpába, csupán a fölöttem járók bizalmának köszönhető. Akkor még nem tanultam újságírást, mégis írhattam az Életmód rovatba. Azóta úton vagyok a diploma felé, bár lehet, hogy tovább tart, mint gondoltam. Elhelyezkedtem egy Hajdú-Bihar megyei hírportálnál, megszereztem a jogosítványt. Több lettem, mint ami voltam. (Balogh Zsuzsa)
Izsák megtanít minket hinni  Megtörhetetlen vérszövetség, amely egy életre szól, fölemel, de kötelez is. Apa és fiú szimbolikája, mely Bitó László műveiben gyakran előfordul. A legérdekfeszítőbb pedig ama családok sorsa, melyeknek sorsát milliók, sőt milliárdok követik figyelemmel. A bibliai szereplők, rokonok, a nagy szappanopera ad útmutatást, példabeszédekkel hozakodik elő, ám sokszor nem magyaráz, csupán kijelent. Az író annál inkább értelmez.
Képzeletét gyermekkora óta mozgatja Ábrahám és Izsák története, s az a szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogyan is emelhette kezét fia megölésére az ember, aki először hitt Egyistenében. Az Biblia-trilógia első részéből, amely apa és fia nevét viseli, nem derül ki az ok. Az Izsák tanítása viszont - amelyben az immár szülővé vált, vak Izsák ikrei közül Jákob, aki anyjának, Rebekának volt kedvesebb, megtévesztve az öreg bölcset kicsalja tőle az ábrahámi áldást - rávilágít az igazságra.
A könyv egy beszélgetés. Nemcsak apa és fia, hanem mester és tanítványa között. Izsák mindazt a bölcsességet átadja az olvasónak is, amit az évek során magáévá tett. Az Isten, Ábrahám Istene, a Pusztító és Büntető Isten nem létezik - csupán apja képzeletében élt. S amikor ölésre emelte kését ellene, saját Istenét, az ő belső hangját akarta elpusztítani. A dialógusból kiderül, Izsák csak úgy tudta feldolgozni apja tettét, hogy kiűzte szívéből Ábrahám Istenét, és rátalált a Teremtőre. Hisz Őbenne, s abban, hogy mivel az ember véges, ő pedig végtelen, mindannyiunk máshogy találja meg saját magában. Nem vezetheti az embereket egymás ellen háborúba, hisz mind az Ő teremtményei. S így ők, mi mindannyian arra születtünk, hogy tovább vigyük, amit ő elkezdett: az alkotást.
Jogos a kérdés, hogy valósulhatna meg mindez háborúk révén. Megbocsátásra sarkallja Ézsaut, szívéhez közelebb álló fiát Jákob nevű testvére iránt, s Ézsau tudatában termékeny talajra hullnak apja gondolat-magvai. Nem erőszakosan kívánja gyermekének átadni nézeteit, sőt nem is akarja, hogy szóról szóra jegyezze meg szavait. Azt szeretné, ha átgondolná, és szubjektív szűrőjén eresztené át azokat, s a gyakorlatban hasznosítsa a hallottakat.
Az író remekül használja szócsöveként a vak bölcset és fiát, akiknek párbeszéde bármelyik gondolkodó belső monológja is lehetne. Bibliaértelmezésnek is nevezhetnénk, de ahogy az is, ez is ember-alkotta mű. Tanítás azonban, hiszen az írásból árad a szeretet, a tisztelet a másik iránt. Izsák hisz abban, hogy a paradicsomi állapotok visszajönnek - éppen úgy, ahogy Mórija hegyére, a gyilkossági kísérlet helyszínére visszatérve eltűnt az áldozati állatok orrfacsaró bűze, és a fenyőfák illatát hozza helyette a szél.
Inkább Bitó László filozófiájáról, mint vallásosságáról árulkodik a mű. A trilógiát egy másik, történelmi hármas alkotás utolsó darabja előtt írta. Mint egy interjújában mondta, annyira elragadta ez a szál, hogy mindennél erősebb belső kényszert érzett a megírására. Az évek alatt felhalmozott gondolatok, a kérdés, amely fiatal kora óta foglalkoztatta, most megválaszoltatott önmaga előtt is. Tájékozott, megalapozott, ám mégis szárnyaló fantáziájú, igazi humanista szól hozzánk igazi életbölcsességeket közvetítve azok számára is, akik még soha nem nyitották ki a Bibliát.
Balogh Zsuzsa Rivalda Írtam már ide mindenfélét, mire rátaláltam a magam érdeklődési körére és hangjára. Visszaolvastam néhányat; rövid, de annál kellemesebb volt ez a kis nosztalgia. Bár hiányzik néhány szigorlatom és a szakdolgozatom a Nyíregyházi Főiskolán, nem vagyok letörve, az élet még várhat egy évet. Lesz elég időm a felnőttségre. (Csáki Alexandra) Édesanyámmal a színházban  Édesanyám harminc éve nem volt igazi színházban. Azért írtam így, mert a gimnáziumban évente volt ugyan egy-egy vizsgaelőadásom, de a nagykállói, rogyadozó művelődési ház pódiumát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem színházteremnek. Sokat gondolkodtam, vajon melyik lenne az ideális darab. Túlságosan testhez állónak éreztem a hatvan percbe sűrített pszichoanalízist, a Fotelt, anyukám ugyanis beugró ápolónő az elmeosztályon is. Aztán ott volt a Száz év magány, amit meg a kritikusok húztak le. Az önálló estek művésziessége pedig nem biztos, hogy illett volna a visszatérés alkalmához, így aztán a My fair ladyre esett a választásom.
Nem volt ismeretlen a történet, mintegy ötven éve játsszák a világ minden táján, a musicaltörténet kiváló darabja, és a Frederick Loewe-Alan Jay Lerner szerzőpáros nevéhez kötődik. Az alapötlet 1912-ben született, amikor George Bernard Shaw megírta drámáját az Ovidiustól származó Pygmalion-legenda alapján, amely szerint a magányos király beleszeret az általa elefántcsontból faragott nőalakba, és addig kérleli Aphroditét, míg az életre nem hívja a szobrot, Galateiát. Az ókori történet alapján íródott tehát a kis, ám szendének egyáltalán nem nevezhető virágárus lány és a nyelvészprofesszor meséje, egy csodálatos átváltozásé.
Véletlenszerű találkozás indítja be a történetet, amikor a mocskos szájú, ordítozó Eliza Doolittle fogadás tárgyává válik, amit Henry Higgins, az elismert nyelvész és újdonsült barátja, Pickering ezredes köt: fél év alatt finom úri hölgyet kell faragnia a professzornak a lányból. Ez sikerül, s bár a megbántott Eliza elhagyja a férfit, mégis visszatér hozzá, adott a happy end: a tipikus agglegény és az ordenáréból fair kishölggyé varázsolt leány egymásba szeret.
A színészek és színésznők remekeltek, a prózai és zenés betétek kifogástalanul és hatásosan váltakoztak, a statiszták, táncosok kiváló összhangban mozogtak. A jelmezek remekül tükrözték a kor ízlésvilágát. A díszlet a mai technika kiválóságát bizonyította: a fehér térelemekre digitálisan kivetített utca, házbelső és karikatúrákat idéző képek a jelenetek közötti gyors átmenetet segítették, másrészt a hangulatteremtést szolgálták. Egyetlen hibát véltem felfedezni, ami nem is igazán mulasztás, mint inkább a szerzői jogok sértetlensége, ez pedig a felvonások és főként a dalok hossza. Az első rész vontatottnak rémlett, már-már szájbarágósnak éreztem, a darab második felére lankadt a figyelmem, így a szerencsés vég miatt érzett katarzisom elmaradt.
Édesanyám ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy neki nagyon tetszett az előadás, és mennyit változott a Móricz Zsigmond Színház és a társulat, a díszletezés, mióta nem járt itt. Olyan jó volt együtt lenni vele, és látni, ahogy megfeledkezik a hétköznapi problémákról. Magával ragadta a romantikus, humoros mesevilág, jóízűeket nevetett, dúdolgatta a régen ismert dallamokat. Ha nem is ez volt a legjobb előadás, amit láttam, de a legkedvesebb színházi élményem biztosan ez marad. Csáki Alexandra
30813
|
