Tovább

Ösztöndíjas tanulmányaim során meglepődve tapasztalom a Sankt Pölten-i tanítási és tanulási módszereket. Az osztrák módi rengeteg mozzanatban különbözik az otthonitól. Míg odahaza a tanárok általában a lexikai tudásra helyezik a hangsúlyt, itt inkább a projektekre, a folyamatos munkára.

A lgszembetűnőbb különbséget a nyelvi órákon vettem észre. Otthon legtöbbször az órai anyag és házi feladat van egy kis tanulással megfűszerezve, itt az adott tanult nyelven - ami az én esetemben a spanyol - kell cikkelemzéseket írni, kiselőadást tartani a megadott témában, és akkor még ott vannak a félév közepén és végén megírt dolgozatok is. Mindenezek ellenére az órák nem olyan merevek, mint az otthoniak. A kisdiák itt nem fél kimenni, ha a természet hívja, vagy akár egy frissítő kávéra van szüksége, mert éppen beálmosodott a hallottaktól. A tanár sem szól értet, hiszen emberből vagyunk.

Mi pedig megdicsérjük egymást egy-egy jól megtartott előadás után. Ez nem a szokásos taps, hanem a padon való kopogás, ahogy mi az ajtón szoktunk bebocsátásért esedezni. Napokig nem tudtam rájönni, mit is jelenthet, aztán kiderült, hogy itt a diákok így fejezik ki, ha tetszett valamelyik társuk előadása, és még a tanár is csatlakozik. Ugyanígy fejezi ki óra végén a hallgatóság, ha tetszett, ami elhangzott. Ráadásul valahogy jobban szeretnek a tanulók beavatkozni az óra menetébe - kérdésekkel, gondolatokkal, építő kritikákkal. Itt a szó szoros értelmében tanulnak az emberek. A vizsgaidőszakig is folyamatosan be kell járni a főiskolára, és a félév utolsó hetében kell számot adni a tudásunkról.

Egyébként hasonlóságot nem nagyon fedeztem föl az itteni és az otthoni módszerek között. Legföljebb azt, hogy a képzés mindkét helyen három plusz két éves, azaz bolognai. És akkor a technikai felszerelések különbségét még nem is említettem. Mindenkinek saját email-címe van, amivel írhat a tanároknak, akik a lehető leghamarabb válaszolnak. Ezt megtehetjük akár fórumokon is, ahol megvitathatjuk az órákon történteket. A diákigazolványainkkal kinyithatjuk az ajtókat, ha még este is bent lennénk az épületben. Egy kis euróval feltöltve pedig a kártya segítségével fénymásolhatunk és akár nyomtathatunk is. Úgy érzem, mi ettől odahaza még el vagyunk maradva.

Azt hallottam, hogy Prága tavaszi város. Ez valami olyasmit jelenthet, hogy sokkal szebb a fényben, emberekkel, nyüzsgéssel és lengén öltözött lányokkal a tereken. Azt hiszem, ez minden városra igaz lehet, nemcsak Prágára, de az biztos, hogy az ősz is jól áll neki, és a lányok még novemberben is csinosan öltöznek.

Második alkalommal jártam a cseh fővárosban, mindkétszer november elején, és mivel ismét elvarázsolt, szeretném egyszer meglátogatni tavasszal is. Ki tudja, akkor milyen élmény lehet. Tavaly, amikor ott jártam, egyszerű dolgom volt: csak leszálltunk a repülőről, és egy nyolcszemélyes taxival a belvárosba mentünk. Idén viszont autóval utaztam, át Magyarországon, Ausztrián, majd Csehország déli részén. Nem is lett volna az egész problémás, ha Bécs fölött el nem fogy az autópálya, és legközelebb csak alig több mint száz kilométerre Prágától találkozunk ismét a sztrádával.

Oda úton nem is zavart a dolog, gondoltam, legalább megnézzük az ausztriai bortermelő vidéket, a Weinfiltert, aztán Csehország déli részében is gyönyörködhetünk. De nem láttunk semmit. A borvidék kietlen volt és színtelen, az országút lassú, rossz minőségű, és forgalmas. Igazi felüdülés volt, amikor már a többsávos autópályán ülhettem két órát a dugóban, nem pedig az egymást érő falvak közti útszakaszokon.

Aztán Prágába érve magával ragadott az ismerős érzés. Mesébe illő város, Pesthez hasonló közlekedési nehézségekkel, amit itt viszont megpróbálnak orvosolni. Miután kipakoltunk a szálláshelyen, mindentől karnyújtásnyira, egy külsőbb városrészbe vittem az autót, ahol kedvezményesen, napi ezerforintnyi koronáért fegyveres őr vigyázta, ráadásul az egyik metróvonal végállomásán. Gyalog is negyed óra az út vissza, metróval pedig csak két megálló. Első este, az emlékeimet felidézve ismerős helyeket keresve sétáltunk az Óváros téren, a Károly-hídon. Majd a zsidónegyedbe visszatérve egy barátságos kis étteremben vacsoráztunk, ahol steaket ajánlottam, felvágva a korábbi tapasztalataimmal. A magabiztos vigyor lefagyott az arcomról, amikor megkaptam a tizenkétezres számlát két főre, amiben felszámolták az előételnek szánt falatokat, az ismeretlen ízű kétcentes likőrt és a szál ajándék virágot is, naná, hogy szinte arany áron.

Megfizettem a tanulópénzt, de legközelebb, ha ismét étterembe megyünk, majd valami menüt rendelek, az biztosan olcsóbb. Néhány nap múlva, mikor már elég volt a gyorskajákból, a rohanva evésből, és a csípős csirkefalatokból, ismét főtt ételre vágyva, egy rokonszenves, hazai árszínvonalon dolgozó menüs étterembe tértünk be. Ahogy hanyagul fejben kiszámoltam, két menü meg a sör lesz vagy ötezer kettőnknek. Aztán fizetéskor ismét meglepődtem, hogy vajon mit keres egy hatvanszoros szorzójú tétel az összeadásban. A pincér elmondta, hogy ez a kiszolgálás díja. Majdnem egy órát voltunk ott, és ezt már kerekítették is, szóval ezért hatvanszoros. Elképedve hallgattam-. Nem mintha zavarna, ha borravalót kell adnom, de voltunk olyan helyen, ahol ezt normálisan megoldották. Az étlapon vicces szöveggel magyarázták el előre a turistáknak, hogy miért is lesz a cech végösszege tíz százalékkal több, és ezért nem is háborogtunk azután.

Miközben a vendéglátás mumusaival hadakoztunk, azért bejártuk a legtöbb nevezetes helyet, szinte mindent, amit a térkép kiemelt. Feltűnt, hogy majdhogynem egymást érik egy bizonyos kiállítás hirdetőtáblái. Útba ejtettük hát a helyet, és meglepődve akadtunk el a bejáratnál: középkori kínzóeszközök tárlatához értünk. Egész Prága ezzel van tele, biztosan valami újdonság, vagy művészi, egyedi, megismételhetetlen – gondoltuk -, és biztosan hallottunk volna már róla, ha hajlandóak vagyunk bármiféle kapcsolatot létesíteni a külvilággal, és nem csak a recepcióstól kérdezzük meg, hogy „Obama nyert tegnap?”. Megvettük a belépőt, ami körülbelül hat sör árába került, készítettem magam a még sohasem látott élményre, egy életre szóló megrökönyödésre és valami hátborzongatóan örök felismerésre.

Kár volt. Három emeleten keresztül csak spanyolcsizmákkal, kalodákkal és szöges ez meg azokkal találkoztunk, amiket német és angol ajkú szülők mutogattak a csemetéiknek, falfehér sokkot okozva. Kifelé menet, hogy hátha háborgó áldozatközösséget vállalhatunk a már korábban itt jártakkal, belenéztünk a vendégkönyvbe. Mintha csak hülyék nézték volna meg eddig a kiállítást, sehol egy értelmes bejegyzés, csak rajzok, horogkeresztek, ejakuláló falloszok, és mellettük mindenféle keleti, számunkra olvashatatlan írások. Feltűnt az is, hogy hiába találkoztunk már az első napon is magyarokkal, hiába volt mindenhol hallható magyar nyelvű idegenvezetés, a kiállításra honfitársaink nem mertek elmenni, vagy ha mégis, szégyellte mindenki annyira, hogy legalább ne hagyjon maradandó nyomot baleksága tanúbizonyságául.

Mivel ez az utolsó este történt, és nem akartuk ilyen keserű szájízzel otthagyni az addig annyira magával ragadó várost. Beültünk hát a környéken fölfedezett legjobb lokálba, egy utcányira a szálláshelytől, és bosszúból megittunk vagy egy tucat belépőnyi sört a legfinomabb, egy literes korsóban szervírozott Staropramenből. Másnap aztán kilencszáz kilométernyi vezetésen keresztül emlékeztem a felejthetetlen búcsú fájdalmaira.

Albert Györgyi halálhíre már egyhónapos. Senkit sem érdekel. Ennek ellenére még jó néhány bőrt rejt a „téma”, amit a média hiénái nem restek csontig lenyúzni róla. Talán még küzdöttek az életéért a mentősök, még volt egy cseppnyi remény, hogy elodázhatják azt, ami az életmódját tekintve várható volt, amikor őrült sebességgel megkezdődött a vesszőfutás: kié lesz az elsőség. Melyik bennfentes írja majd meg elsőként az egykor ragyogó riporternő emberi ronccsá vedlett életét, és teszi föl az egészre a koronát halálának megörökítésével?

Alig egy hónap kellett hozzá, hogy az egyik jó barát (akiknek száma a tragédia óta hirtelen megsokszorozódott) saját fejére illeszthesse a győzelemért járó babérkoszorút. A kötet mindössze százoldalas, öles betűkkel szedett, szellős sortávolságot hagyó alkotás. De mindez eltörpül a gyanú mellett: sikerkönyv lesz belőle. Így karácsony előttre ígért leleplező vallomásával az „utolsó vőlegény” a második helyre szorult vissza az Albert Györgyi halálából könyvet gyártók sorában.

A szerző, Nógrádi Gergely Albert Györgyi korábban megjelent két kötetének társszerzőjeként működött közre. Amellett, hogy saját bevallása szerint jó néhányszor végigasszisztálta, ahogy a riporternő az ájulásig leissza magát. Miért pont ő? című könyve tagadhatatlanul hatásos. Személyes hangú írás, az elején a biztonság kedvéért önreklámmal tűzdelve tele. Nógrádi Gergely fölsorolja valamennyi sztárvilágbeli üdvöske-ismerősét, és külön hangsúlyozza, milyen bizalmas kapcsolatot ápol csillagainkkal: „Tvrtko hív. Aggódik a barát.”

Ugyanakkor a mű eredeti megoldásokban sem szűkölködik. A szerző igyekezett stilisztikailag az átlagos „botránykönyvek” színvonala fölé emelni művét. „A hit meleg kényelme…- húzta össze magán fázósan a kabátját Györgyi.” Néhol - megkockáztatnám - szép is, ahogyan például a várandósságot a halállal állítja szembe. Bennfentes szerepkörét erősítgeti folyton, mintha igyekezne igazolni: igenis ő hivatott arra, hogy megírja mindazt, ami az eddigi szennyes-kiteregetésekből kimaradt. Emészthetően, hangulatosan ír, és remekül alkalmazza az ilyesfajta fordulatokat: „Fedje örökre jótékony homály.” Azt hiszem, nincs még egy mondat, ami ennél jobban birizgálná az olvasó fantáziáját. Pláne, ha Albert Györgyi szexuális kalandjairól van szó.

A szakmai kritikának is jut egy szeletke a fejezetekben. Ez már ízesebb, érdekesebb falat, és kedvet csinál ahhoz, hogy bepótoljam a lemaradásomat - ami a főhős szakmai múltját illeti. Vajon tényleg nézhetetlenek voltak az ATV-n sugárzott interjúi, ahogyan azt a szerző állítja? Tényleg hebegett és őzött? Érdekelni kezdett a „lecsúszás története”, de annak inkább a sterilebb, szakmai oldala. Nem pedig az, hogyan lesz egy tehetséges, értékes nőből szánni való alkoholista. Nógrádi Gergely szabadszájúsága ellenére érzelmesen és látszólag őszintén vall. Idealistának mutatkozik. Vajon tényleg az? Mégis, ijesztő ez a tempó. Miért kívánkoztak ki belőle azonnal a halála után az Albert Györgyi-jelenség „műhelytitkai”?

Amikor Györgyinek egy kórházi kalanddá fajuló ivászatáról mesél, megrendültség csendül ki a sorok közül. De szinte kérkedik azzal, hogy igen, ő ott lehetett, láthatta Albert Györgyit a padlón, üveges tekintettel agonizálva az önkívület határán. És bár a szemérmes „kebel” szót használja a riporternő kivillanó melléről írva, nemtelen szánakozást érezve csupán a pőre hús láttán, kínos ez az őszinteség. Mindvégig megpróbál viszont tárgyilagos maradni. Nem magasztalja „hősét” az egekig, de nem is döngöli a földbe. Epésen tehetném hozzá: a „téma” így is, úgy is „viszi a boltot”. Albert Györgyi kínkeserves utolsó éveinek és halálának „látlelete” arra született, hogy sikerkönyv legyen.

Néhány hete sétálgattam egy könyvesboltban, előre eltervezett szándék nélkül. Épp csak nézelődtem, míg meg nem láttam. A tévéből jól ismert Dr. House nézett rám egy polcról. Igen, a remek színész, Hugh Laurie könyvet írt A balek címmel.

Mint sorozatának rajongója egyből éreztem, hogy nekem ez a könyv kell. Gyorsan kezembe vettem egy példányt, s boldogan olvastam azt a sok véleményt a mű hátulján. Természetesen mind nagyon pozitív volt, és én is ilyenekre emlékszem, mert régebben hallottam valamit Laurieról és az ő szuper könyvéről. Kétség sem fért hozzá, hogy nem távozom üres kézzel. Mára kivégeztem a könyvet, és kezdeti lelkesedésem lelohadt. Van néhány mozzanat, amit nem igazán értek, illetve nem tetszik.

Például nem túl gyakori, hogy a szerző fényképét címlapra teszik, kivéve, ha életrajzi könyvről van szó, vagy összes művének gyűjteményéről. Más esetekben a borítófülbe vagy a hátlapra szorul az író. Nem így Hugh Laurie, akinek egy Dr. House-sajtófotóját használta a borítóhoz a magyar kiadó. A fényképnek semmi köze a regény tartalmához, de remek reklám. A rajongó megveszi, mert kedvence írt egy könyvet. Hogy miről? Az mindegy. Ő írta, ott van a borítón: ez már csak jó lehet. A módszer működik, hisz én is megvettem. Az sem lehet véletlen, hogy a mű már több mint tízéves, mégis csak most került a polcokra, mikor szerzőjét, a különleges humoráról elhíresült orvost a világ megismerte.

Műfajilag egy mókás krimi. A poénok jók, szarkasztikusan ironikusak - amit nagyon szeretek -, de a sztori nem igazán erős. Az egykori katonai hírszerző Thomas Lang belekeveredik egy zavaros kábítószeres-fegyvercsempészéses-titkosszolgálatos ügybe, ahol nem tudni, hogy ki kivel van. A cselekmény olyan szerteágazó, hogy nem lehet dióhéjban összefoglalni. In medias res kezdésű, nincsenek előzmények, minden menet közben derül ki. Az elején tetszett a stílus, érdeklődéssel töltött el az első mondat: „Tegyük fel, hogy el kell törnöd egy ember karját.” Tovább olvasva jöttek a remek poénok, vártam, hogy beinduljon a történet, de hiába. A vége felé kifulladt a regény, a sztori leült, a humorforrás elapadt.

A krimikedvelők számára új élmény lehet, hiszen elég szórakoztató olvasmány. Személy szerint én nem szeretem a krimit, lehet, hogy ezért kedvezőtlen véleményem a könyvről is. De ha szeretném, akkor sem ez lenne a kedvenc könyvem. Amekkora rajongás övezte körül, én sokkal többet vártam tőle. Szerintem Hugh Laurie jobb színész, mint író. Amikor az írásról kérdezték, ezt mondta: „Sokkal jobban szeretek írni, mint színészkedni. Írás közben bármikor elnyújtózhatom a kanapén, majszolhatom a kedvenc csokim, és lógathatom a lábam is, ha akarom. Ellenben ha filmezek, lehet, hogy tizenötször is meg kell ismételnem ugyanazt az unalmas jelenetet. Hiába, mindig is a sekélyes örömök éltettek igazán.” Kedves Mr. Laurie! Mi, olvasók kevésbé rajongunk a sekélyes könyvekért.

1997-ben, amikor a tévécsatornákon szinte kizárólag táncoló backstreet boyokkal és spice girlökkel találkozhattunk, megjelent egy dal, amely minden idők egyik legsikeresebbje lett. A videóklipben három pimaszul fiatal szőke srác ült, vagy éppen állt hangszerek mögött, és érthetetlen nyelven énekeltek fülbemászó dallamra. A dal címe Mmmbop volt, és ha az ember rágoogle-zik a dalszövegre, ezt találja a refrén szócska alatt: Mmm bop, ba duba dop, ba du bop, ba duba dop, ba du bop, ba duba dop, ba du. Aki ezt megfejti, Nobel-díjat érdemel.

Az Mmmbop-ot a Hanson nevű együttes követte el. Tagjait abban időben, amikor ezzel befutottak, szinte minden interjú során megkérdezték, mit jelent a refrén. A válasz az volt, amit sejteni lehetett: semmit. A fiúk azt nyilatkozták: otthon, Tulsában, amikor jó kedvük volt, mindig vígan énekelték ezt a néhány sort - ezt kreálták vidámságuk tudatására. Később bővítették egy dallá, amely világhíressé tette őket, hetekig vezette a slágerlistákat jóformán minden országban, sőt még Grammy-jelöléseket is hozott nekik.

Az együttest három fivér alkotja (a vezetéknevük Hanson), bár az Mmmbop videóklipje alapján sokan megkérdőjelezték a középső testvér, az akkor tizennégy éves Taylor identitását. Szőke, hosszú hajával, szép arcával és mutálás előtt álló hangjával ugyanis inkább hasonlított lányra. Ma azonban már senki sem gondolna ilyesmit róla, mert három gyermeke van - és nem ő szülte őket, hanem a felesége, akivel tizenkilenc évesen házasodtak össze. A korai megállapodás és családalapítás az egész Hanson-famíliára jellemző. A fiúk sem egyetlen gyermekei szüleiknek, rajtuk kívül van még négy Hanson-gyermek a szülőházban. Taylor példáját követve az idősebb Isaac is megnősült huszonhat éves korában, és mostanra már kétgyermekes apuka. Sőt a legifjabb, Zac is igába hajtotta a fejét huszonegy évesen, és már neki is megszületett az első gyermeke.

Főleg Európában, nem sokat tudnak a Hanson-fiúkról; legtöbbször ifjonti házasságkötéseik és korai gyermekvállalásaik miatt kerülnek reflektorfénybe. Pedig 1997 óta is folyamatosan dolgoznak. Három-négyévente előrukkolnak egy új albummal, most a The Walk című nagylemezükkel vannak jelen a piacon, tavaly adták ki. Népszerűségük azonban évről-évre csökkenni látszik. Első, 1997-es albumuk dupla platina lett, a második egyszeres platina, a harmadik már csak arany, az utolsó kettő pedig épp hogy felkerült a listákra. Elég nyilvánvaló, hogy a Hanson-fiúkat a siker nem érdekli. Közép- és Kelet-Európában már évek óta nem turnéznak, leginkább otthon szeretnek lenni, Oklahomában a családjaikkal. De zenészemberek, ezt senki el nem vitathatja tőlük, aki hallotta már őket. Gondolom, a lelki békéjükhöz a sok gyerkőc mellett egy-egy nagylemez elkészítése is tartozik.

Albumaik mindig letisztult hangzást képviselnek, illetve profi, ám egyszerű, hivalkodástól mentes hangszerelést. A dalok fülbemászóak és élvezhetőek, a dalszövegek a srácok gondolatait tükrözik - nem hiába, kezdettől fogva ők maguk írják a dalaikat, a kezdet pedig az Mmmbop-os korszakot jelentette, amikor Isaac tizenhét, Taylor tizennégy, Zac pedig tizenkét éves volt. Csodagyerekek voltak, akik nagyszerű zenészekké nőtték ki magukat. Az utánpótlás miatt pedig nem aggódom. Ha a papák kiöregednek, lesznek fiúk és lányok az új Hanson-nemzedékből, akik hasonló karriert futhatnak be.

Önbizalomban dúskáló fiatalok, lekezelő műsorvezető, nagyképű sztárzsűri - ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni a Viva TV egyik legnépszerűbb „tehetségkutató” műsorát, amely a Szexi vagy nem? címet kapta. A címválasztást nem igazán értem. A nézők rákapnak a témára, ezt aláírom, de túlzás lenne a fellépő fiatalok többségére azt mondani, hogy szexi. Még a zsűrire sem aggatnék ilyen jelzőt. Apropó zsűri, azt sem értem, miért rájuk esett a választás. Miért éppen ők ülnek ott, és bírálnak felül másokat?

Görög Zita szép ugyan, de nem biztos, hogy van szépérzéke is. Majka, a nagy rapper, akivel a Való világ után elszaladt a ló. Josh és a Groovehouse egyik tagja, Judy, akik a popszakma trónján ülnek, mint ahogy a Fiesta egyik énekese is. Nekik talán inkább a Megasztárban kéne bíráskodniuk, nem pedig itt, hisz a szexiségről ők sem tudnak többet, mint a faluról felráncigált Pista bácsi. Mentségükül szolgáljon, hogy az egyik erotikus jellegű magazin főszerkesztője, Szabó Patrícia is közöttük ül, aki talán szakmai szemmel értékelheti a látottakat. A műsorvezető, Zola pedig próbálkozik a zenei életben. Talán a lemezlovassággal járó éjszakai élet eredménye, hogy a műsorban minden neki tetsző lánnyal flörtöl. Aki pedig nem rokonszenves, azt a közönség és a képernyő előtt ülő nézők előtt szóban alázza meg.

Ami a bíráltakat illeti, nem látok ugyan a színfalak mögé, de szerintem ebben a műsorban mindenki képernyőre kerülhet, aki jelentkezik. Távol állon tőlem, hogy bármelyik tehetségkutatót magasztaljam, hisz mindegyiket blődségnek tartom, de mindenhol van egy minimális rosta, amelyen csak azok juthatnak keresztül, akik azért nyomdafestéket tűrő szavakat használnak. Itt mintha csak az utcáról lehetne egyenesen a műsor kifutójára menni. Kár.

A huszonegyedik század kilencedik esztendejében már nem beszélhetünk háztartásról televízió nélkül. Minden lakás büszkélkedik legalább egy, olykor több készülékkel is. Ha az ember otthon tartózkodik, első dolga, hogy a távírányítót vegye a kezébe. Műsorok sokaságából válogathatunk. Változó, hogy ki mennyi csatornát engedhet meg magának, ám az alapcsomagok is tartalmaznak úgy négyet-hatot. A pluszok plusz pénzbe kerülnek, persze. Ilyen a HBO is.

Ez a csatorna fiatalabb a társainál. Közkedveltnek mondható, hiszen új filmekkel kecsegteti a nézőket, többnyire mozifilmeket, külföldi menő sorozatokat, természetfilmeket sugároz. Kínálatában díjnyertes alkotások, klasszikus filmek találhatók meg, a komoly és a könnyű műfajból is. Fizetni kell érte, nem is keveset. Bár ha megrendeljük a HBO programcsomagot, még ajándék csatornákat is kapunk mellé, például a HBO2-őt, a Comedyt, a HD-t és a Cinemax 1, 2-öt is. Ráadásul évente legalább kétszer, ősszel és tavasszal előrukkol a kódolatlan hétvégével, így toboroz új nézőket a régiek mellé. A filmválaszték szerintem erős és színvonalas.

Ha valaki megszereti e csatorna kínálatát, akkor megrendelheti a MaxPak csomagot is. Mielőtt azonban meghatódnék a HBO-tól, nem árt gyorsan rögzíteni, hogy valójában a pénztárcák vastagsága játszik döntő szerepet a programcsomagok kiválasztásában.

Meglepődve olvastam a november 14-i Nemzeti Sport utolsó oldalán található cikket, amely arról szól, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) új, válogatott meccsekre, koncertekre és szabadidőprogramok lebonyolítására alkalmas stadion építését tervezi. Nem akármilyen lenne ez az aréna. Létrehozatala mintegy negyvenöt millió eurót nyelne el, és csodálatos környezet, például középen függő kivetítő fogadná a látogatókat.

Ez szép és mesés történet, de tipikusan magyar eset. Hisz a válogatott jelenlegi otthona, a Puskás Ferenc Stadion az állam kezében van, vagyis neki kéne befektetnie az új létesítménybe, az MLSZ kasszája ugyanis kong az ürességtől. Mivel az ország a csőd szélén táncol, az állam aligha adna annyi pénzt, hogy felhúzzák a hoffenheimi mintára épülő (?) csodát. Ha csak nem a napjainkban oly divatos hitelt venné fel a labdarúgó szövetség, amelyet még több évtized után is nyögnének az adófizetők.

Elszállnék a boldogságtól, ha korszerű stadionba lehetne járni válogatott mérkőzésekre, de nem mindenáron. Amikor - elnézést - kinn van az ország segge a gatyából, biztos, hogy több milliárdos stadionépítésbe kell fognunk? Vajon nem porhintésről van inkább szó? Megpróbálják elhitetni velünk, hogy minden a legnagyobb rendben, nyugati csillogást-villogást hoznak a fővárosba, csak az a fránya pénz hiányzik. Az benne a legbántóbb, hogy hülyének nézik az embert. Már százszor bebizonyosodott a szövetség embereiről, hogy alkalmatlanok a magyar foci vezetésére.

Az országot közlekedési szempontból két részre szokták osztani: a fővárosra és a vidékre. Ha belegondolunk, akkor ennek van némi alapja. Nem azt mondom, hogy teljesen más a helyzet ott és itt, de van különbség.

A különbségek egy része az adottságokból jön. Van villamos, troli és busz. Metró is, persze, de a felszíni közlekedést csak annyiban befolyásolja, hogy ha többen metróznak, akkor kevesebben közlekednek a felszínen, vagy épp fordítva. A vidéken élők közül sokan nem jártak még Pesten, így a sofőrök teljesen elfelejtették a villamoshoz kapcsolódó KRESZ-szabályokat. Félnek tőle. Aztán az majd’ az összes autópálya a fővárosba visz - kivétel az M 9-es -, a be- és kivezető szakaszokon hetvenes, olykor százas sebességhatárral. Ugyanez a helyzet a nagy forgalmú utakkal is. Ez is furcsa egy vidéki ember számára.

A többi különbség a mentalitásból és a járművek mennyiségéből következik. Budapesten érezhetően gyorsabb az élet, idegesebbek az emberek is, és ez befolyásolja a helyváltoztatásukat. Egyszerűbben fogalmazva gyorsabban mennek. A fővárosban élő nagynénémék szokták mondani, hogy a Budapest vonzáskörzetén kívül lakók jogosítványa városban csak harminc kilométer per óráig érvényes.

A járműpark nagysága is megnehezíti a vidéki sofőr mozgását az ország legnagyobb városában. Gondoljunk csak bele, hogy Budapestre megy rokonlátogatásra a falun élő család. Egyedül a húszas évek elején járó gyereknek van jogsija. Pestre érve szinte biztosan „bénázni fog”, nem szokott ugyanis hozzá a sok járműhöz. Néhány száz lelkes, fatornyos falujában csak néhány autó van, a traktor szinte gyakoribb közlekedési eszköz. A falvakban a lakosság jó része időskorú, akik nem tanulnak meg vezetni. A fiatalok pedig elköltöznek, amint tehetik, talán épp Budapestre. Így lesz egyre nagyobb a különbség a két településtípus között.

Minap olvastam egy BKV-val foglalkozó blogot, amely felfigyeltem egy kifejezésre: kéreg alatti vasút. Gondoltam, rákeresek neten, mit is jelent. Egyik találati linkről ugrottam a másikra, kereső szavakkal bűvészkedtem, aminek szinte természetes következménye az elkalandozás.

A végeredmény az a megfigyelés, hogy hány nagyváros fekszik egymáshoz közel, aránylag nagy lélekszámmal, fejlett közlekedéssel, oktatási intézményekkel. Gyakorlatilag össze is nőnek, még ha közigazgatásilag nem tartoznak is egybe. Elképzelni is lehetetlen, hogy egyszerre mennyi minden történik. Balesetek, koncertek, bulik, meghitt együttlétek, természeti események, bolti eladások. Felsorolhatatlan, hogy hány ember végzi ugyanazokat a mozdulatsorokat (dolgozik, alszik, eszik-iszik, tömegközlekedik, nyaral, fotózik, beszélget, tévézik, filmet néz) ugyanabban az időpillanatban. Ízelítőül néhány példa.

A nyolcvankét milliós Németország egyik legnagyobb városa Köln, közel egymillió lakossal. Ahonnan három autópályán, egy nagyvasúton, két villamos vonalon közelíthető meg a harminc kilométernyire lévő, a mi százezres Székesfehérvárunktól legalább háromszor népesebb Bonn. Ellenkező irányba tartva Kölnből nem sokkal nagyobb távolságra érhető el a félmilliós Düsseldorf, a tartomány fővárosa, miközben a Budapest-Hatvan közti távolságnak megfelelő úton több hazai megyeszékhelynek megfelelő város is található. Hasonló városcsoport helyezkedik el Düsseldorftól keletre, a Ruhr-vidéken. Alig negyvenpercnyire van a Bochum-Essen-Dormund trió, egyenként átlag félmilliós népességgel.

Dél-Lengyelországban a sziléziai iparvárosok Katowice vezetésével régóta tervezik egyetlen metropolisz régió felállítását. Eddig tucatnyi város csatlakozott hozzájuk, együttesen 1304 négyzetkilométernyi területet foglalnak el - ez Nógrád megye fele -, és mintegy 2,1 millió lakost vittek be a közigazgatási egységbe. A Benelux-államok területe pedig egy éjszakai műhold képén a városok egybefüggő fényszennyezése miatt egyetlen gigantikus településnek rémlik. De említhetném az észak-olasz nagyvárosok hálózatát is. Ennek kialakulásában sajátos történelmük játszott közre, az olasz egység megalakulása előtt ugyanis sok kis állam alkotta Itáliát.

Még el sem hagytuk Európát, és mennyi nagyvárost tudnánk felsorolni! Csak az USA külön írást érdemelne hihetetlen megapoliszaival (közel háromszáz százezernél népesebb városa található a tengeren túli országban). Japán a jövőt bemutató gigantikus városaival, Kína pedig a világ egyhatodát kitevő lakosságával, több mint száz félmilliósnál nagyobb és több tucatnyi milliós városával az elképzelhetetlen kategóriába tartozik.. Egyébként a Föld lakosságának öt százaléka a huszonöt legnagyobb városban él, amelyek legkisebbike is kilencmillió embernek próbál otthont teremteni.

Miközben a kéreg alatti vasútról igyekeztem információkra szert tenni a világhálón, jócskán elkanyarodtam a témától. Hadd térjek vissza hozzá. A villamosra hasonlít, HÉV-szerű pályán halad, de olyan süllyesztésben, amelynek révén a teteje szinte párhuzamban van a felszíni autóutakkal. Lehet, hogy a kéregvasút oldja meg az egymásba nőtt városok közti összeköttetést?

Álmosan vánszorogtam a főiskola felé egy ködös, őszi reggelen. Ezerszer végig¬járt utam az intézmény hatalmas parkolóján át vezetett. Egyszer csak izgatott gyermekhangok zökkentettek ki: „Nézd, milyen szép autó!” - szaladt előre az egyik. „Fúú, még csak magazinban láttam ilyet” - álmélkodott a másik.

Odanéztem hát én is, hatalmas tuningverda terpeszkedett a kisfiúkkal szemben. Ők pedig csak álltak, s nézték tátott szájjal. Mire átértem a parkolón, nyil¬¬¬¬¬vánvalóvá vált: ez a srácok reggeli rituáléja. Ismerősként köszöntötték a mindig ott álló gépparipákat, a „friss húsok” pedig az újdonság varázserejével hatottak rájuk. Magam is szemügyre vettem egy formás kis luxusautót, de hamar tovasiettem, mert már majdnem el¬késtem az óráról. A tanterem előtti folyosón egyszerű öltözetű lány szipogott. „Nem kap¬tam meg a szoctámot… Nincs pénzem lakbérre…” - hebegte alig érthetően mellette álló ba¬rátnőjének, aki együttérzése jeléül átölelte.

Bár szomorúsággal töltött el a jelenet, a következő kilencven perc alatt nem volt lehetőségem elmélkedni rajta. Sőt, kiment a fejemből, a kocsibámuló kisiskolások képével együtt. Hazafelé jövet azonban láttam és hallottam, hogy a legcsodáltabb autó vezetőülésén egy ve¬lem egykorú fazon telefonál fennhangon: „Nyugi, nemsoká’ utalják a szoctámot, oszt’ lesz benzin¬pénzem.”