Döbbenten olvastam Mészáros Tímea Tízévente számvetés című írását (Klubháló, Olvasólámpa, 2008. november 1.). A szerző még csak huszonnégy éves, de betűiből sugárzik a megkeseredettség, sorai közé pedig elfojtásra ítélt vágyak szorultak.

Akár csak Tímeának, nekem is voltak gyermekkori képzelgéseim. Ezzel nincs semmi baj, nem ezért ragadtam virtuális tollat. Hanem mert fölfedeztem egy undok sztereotípiát az álmok mélyén. Sokadjára találom szemben magam azzal a furcsa feltételezéssel, hogy aki a fővárosban tanul tovább, annak a munkaerőpiac kecses főhajtással nyújtja át a legjobban fizető állásokat. Ahogy azt Móricka elképzeli. Nem csoda, hogy a vidéki intézmények hallgatói közül jó néhányan kisebbrendűségi érzéssel küszködnek. „Móricka úgyis lepipál majd az első állásinterjún” - gondolják.

Nos, nem Móricka fogja lepipálni őket, hiába vették fel szegénykémet négyszázvalahány ponttal az egyetemek egyetemére. A háeres vezető ismerősének az akármit végzett akárkije viszont annál esélyesebb a százezreket ígérő munkára. Mórickából pedig alighanem ugyanolyan diplomás munkanélküli lesz, mint a reményvesztett sehonnai főiskolásokból. Döglött ambícióval még nehezebb érvényesülni - de az enyém még nem döglött meg, szerencsére.

Sosem tudtam úgy tekinteni a felsőoktatásra, mint célra. Nem képzeltem magam nagy múltú intézmények patinás-omladozó falai közé. Mert meggyőződésem, hogy a végzettség értékét nem az iskola határozza meg, hanem a bizonyítvány tulajdonosának személyisége, képességei, kapcsolatai, esetleg a mázlija. Sőt, némi törtetés is szükségeltetik, ha nem akarunk Móricka sorsára jutni. „Pénz, p…, protekció” - szól az eltorzított mondás. A diploma valamiért kimaradt a mesterhármasból.