Tovább

Van itt egy nagy baj Budapesttel. Turisztikailag annyira vonzó, mint amennyire egy patkányhúsos szendvics étvágygerjesztő. A turistákkal szembeni magyar mentalitást hűen mintázza az a napjainkban elterjedt póló, amelynek felirata büszkén hirdeti, miszerint „Magyar vagyok, nem turista”. Mintha az utóbbi valami ördögtől való förtelem lenne, olyan rákfenéje társadalmunknak, amely dögkeselyűként rágja édes hazánk testét.

Holott ellenkezőleg, a turizmus mindig pozitív előjelű folyamat. A kialakult turistaövezetekben jelentősen nő a közbiztonság, hála a fokozott rendőri jelenlétnek, másrészt pedig a kikapcsolódási céllal ide érkező vendég sohasem azért jön, hogy lövöldözzön, netán raboljon. A turista továbbá elvár bizonyos infrastrukturális fejlettségi szintet: nem fog rohadó házak, gettó közepére jönni nyaralni - ergo a turizmus együtt jár a környezet épülésével, fejlesztésével, ami abból a pénzből is történhet, amit a kedves vendég méltóztatik itt hagyni. De nemzeti érdekeket sem sért a máshonnan jövő. Ha nem értene egyet a magyarokkal, esetleg lenézne, ellenségként kezelne minket, nem ide jönne nyaralgatni, hanem oda, ahol az igényeinek megfelelőbb.

Ja, és a legjobbat majdnem elfelejtettem: a turista nem marad itt. Nem eszi el a segélyt, nem veszi el a munkahelyet, hanem fogyaszt, kéri a számlát, és hazarepül. Szűk időre jön, aztán huss, szevasz. Hát nem csodálatos? Még a baj sincs vele utána. Summa summárum: a turista jó. Szeretni kell, óvni, sőt még többet hozni belőle. Mert az meg még jobb lesz - meglepő módon: a magyarnak. De mindaddig nem fog ez menni, amíg a mentalitásunk nem változik, amíg az inkriminált póló üzenete érvényben lesz. Vagy amíg folyamatosan át próbáljuk verni őket a palánkon - manipulált százezres számlákkal vagy túlpörgetett taxis fuvardíjakkal.

A jelenség tipikus magyar betegség, és levezethető a fogyasztóközpontúsággal és a kapitalista versenyszellemmel olyannyira ellentétes jelenlegi üzleti gyakorlatból. Bajunkat súlyosbítja, hogy erős a konkurencia. Nekünk van ugyan szép Dunánk, meg gyönyörű parlamentünk (igaz, ez utóbbit gyakran kihúzhatjuk, a szükséges óvintézkedések miatt néha meg se lehet közelíteni), Krakkónak vagy Prágának viszont mérföldkövekkel jobb turisztikai adottságai vannak. Összefüggő sétálóutcáik, történelmi, rendkívüli módon óvott, hatalmas belvárosaik, tömegközlekedés nélkül is megtehető, gyalogszerrel bejárható városrészeik. Ezzel szemben Budapestnek van egy Váci utcája. Na bumm.

Mentalitásnak és várostervezésnek tehát egyaránt változnia kell, hogy versenyre kelhessünk a környezetünkben lévő konkurensekkel. Az ésszerű megoldások bevezetése (M0-s körgyűrű megépítése, belvárosi dugódíj bevezetése, a felszabaduló területek ötletes felhasználása) lépcsőzetes folyamat, és már évekkel ezelőtt el kellett volna kezdeni. Megtippelni se merem, mi fog előbb normalizálódni: a mentalitásunk vagy a fővárosunk. Jelenleg elég borúlátó vagyok mindkettő iránt.

Életem egy hónappal ezelőtt fordulóponthoz érkezett. Egyik nagy álmom teljesült azzal, hogy Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulhatok. A következő négy hónapot Ausztriában, Sankt Pöltenben töltöm.

Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire mások itt az emberek. Figyelmesek egymással, segítőkészek az utcán, az állomáson, és még azt is mosolyogva tűrik, ha egy magunkfajta, németül nem éppen jól beszélő diák vonatok felől érdeklődik, a lehető legtöbb időpontra és a menetdíjra is kíváncsi. Érdekes az is, ahogy itt az autósok közlekednek. Már régóta érvényben van az a szabály, hogy ha egy gyalogos szeretne átmenni a zebrán, akkor a sofőrnek meg kell állnia, különben büntetést kap. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy itt gyakorlatilag meg sem kell állnom, máris léphetek le, és haladhatok tovább. Nehéz lesz majd februárban visszazökkennem az otthoni kerékvágásba.

Kíváncsi lennék arra is, hogy otthon miként működne az itteni „becsületkassza”. Az utcákon bizonyos távolságonként a villanyoszlopra két műanyag zacskót helyeznek el, egyikben a helyi újság aznapi száma, másikba pedig mi tehetjük be a lap árát. Láttam már olyan tasakot, amelyben sok aprópénz volt, de volt olyat is, amelyben se pénz, se újság. Lehet, hogy ez utóbbit éppen a terjesztő ürítette ki?

Egyetlen dolog van, amit furcsállok: a kutyák szinte mindenhova bemehetnek, még az éttermekbe is. Igaz viszont, hogy itt kutyapiszkot - és egyáltalán szemetet - nem látni az utcán, és póráz nélkül is képesek a gazdi mellett haladni a négylábú kedvencek, de az nekem már kicsit sok, hogy miattuk nem tudok kijönni egy gyorsétteremből, mert szabályosan nekem jönnek. Arról nem is beszélve, hogy a kutyák az asztal alatt foglalnak helyet, amíg a gazdáik esznek. Ez nekem még akkor tetszik, ha a kutya az ember legjobb barátja.

Összességében tetszik a város, a helyzet és az ország. Rokonszenves az emberek hozzáállása az élethez, a mindennapokhoz, de mégiscsak Magyarországon érzem otthon magam. Hiányzik Debrecen nyüzsgése, a család, a barátok. De most az álmaimért élek, és azért, hogy még több ilyenben lehessen részem.

Felzsúfolódtunk a hajóra, ami a kalóz jelzőt kapta, de nem látszott annak. Eltekintve attól, hogy faszerkezete sötétbarnára volt festve, ám ütött-kopott belső tere inkább hasonlított egy elfuserált szocialista dobozra, mintsem tengeri rablók lakta, kalandos múltú lélekvesztőre. Kétes külsejű figurák serénykedtek körülöttünk, hogy a tőlük telhető legjobb ellátást nyújtsák a burzsoáziának.

A férőhely szűkösnek bizonyult a fedélzeten összegyűlt csaknem száz utasnak, mi az orr résznél kaptunk állóhelyet, nem is álmodozhattunk szabad ülőalkalmatosságról. Azok megmaradtak a gyerekeseknek és az idősebbeknek. Azt hittük, a nehezén már túl vagyunk, de befutott még egy busz, roskadásig megtömve bámészkodó, szalmakalapos, másodpercenként fényképezőgépet kattintgató turistával, akik szintén hozzánk kéredzkedtek föl.

Még ki sem siklott ladikunk, amikor két pucér lábú fiatalember megjelent a tömegben. Az egyik kézről kézre aggatott egy szegény megtépázott sólymot, a másik pedig fényképezte, ahogy visítva örült szerencséjének az aktuális kiválasztott, hiszen az ő karján landolt három másodpercre a sokat megélt madár. Jó turista lévén én is szerettem volna lencsevégre kapni, ahogy párom vigyorogva tartja a kis állatot, de nem bólintott rá az akciómra.

Elindult a hajó, lélekben nagy utazásra rendezkedtünk be, de csalódnunk kellett. Nem szólt másról az utazásunk, mint hajótöröttek hánykolódásáról a nyílt tengeren. Gályarabokként szeltük a hullámokat, hogy jó ötszáz méterre a parttól beugorhassunk a habokba. Aztán visszatért mindenki a megszokott állóhelyére, hogy elfogyassza a csupasz lábú, koszos körmű, hiányos fogazatú, napbarnította személyzet által felszolgált elemózsiát. A pénzünkért cserébe láthattunk még egy műsort is, amint a helyi fiúk az árbocon csüngtek, miközben a büfésből hastáncossá avanzsált leány merész csípőmozdulatokkal próbálta elvarázsolni az ötvenes férfiakat.

Kikötve azt hittük, ennél rosszabb már nem jöhet, de újfent tévedtünk. A sólyomgazdák visszatértek az előhívatott fotókkal, és fényképet arccal egyeztetve, tapintatot nem ismerve kötelezték az anno ujjongókat, hogy vegyék meg a ’megrendelt’ árut. Ez aztán az igazi modernkori kalózkodás.

A hajó csendesen ringott a selymes habokban. A városra éji döbbenet nehézkedett, a fellegek között bújt meg a Hold, millió szikrát szórva a víztükörre, és halovány karéja sápadtan mosolygott vissza önmagára. A folyó akár a szellem a sötét éjszakában, nesztelenül folyt medrében, zajlását alig lehetett hallani. Csupán a hajó siklott tova csendes hullámain. A két part felől a fák, mint szelíd óriások, atyai szelídséggel kísérték a szőkeségében megfakult Tiszát. Ősszel mindig megfakul. Nemcsak az elsiratott nyár és a lehulló levelek miatt. A folyó együtt lélegzik a földdel, érzi annak szomorú búcsúját a világtól, a naptól, az élettől. Halk és szomorú a nagy víz is, akár a hajó, mely selymesen tovaring a csöndes selymen, melyet a Tisza palástként terít alá. A fedélzeten felbukkan egy-egy ember, de aztán ismét eltűnnek a hajó belsejében.

Aztán kinyílik a nagy vasajtó, ami közvetlenül a kapitány kajütjéből vezet ki. Két alak rajzolódik ki a lassan leereszkedő ködből, két test, amely egymáshoz feszülve átsuhan a tat leghátsó pontjára. Senki sem látja őket, és nem is hallja az elmormolt szavakat, amelyeket ebben a nyugalomban egymás fülébe suttognak. Légkörük millió kis csírával egybekapaszkodva feloldódik a sötétben, a hűvös levegőben. A csók, amelytől oly forróvá hevült testük borzong, csupán a Hold kedves emléke lesz, amit örök időkig megőriz magának. Többet viszont ő sem láthat, mert egy átsuhanó felhő befogja a szemét, és mire újra előjön fogva tartója mögül, a tat üresen marad, s csupán a hajó ring tova csendesen a selymes hab hullámain.

Botránykönyv. Reméltem, hogy csak a média falánk kígyója trükközött újra, amikor a nemrég elhunyt Albert Györgyi kötetét így bélyegezte meg. Ez a hidegvérű hüllő bekebelezhet bárkit, és méltatlan jelzőkkel illetheti, ha az olvasottság, az eladhatóság a tét. Sajnos tévedtem.

Albert Györgyi valószínűleg tudta, hogy a negatív propaganda a leghatásosabb. Szívszorító, kétségbeejtő és sokszor gyomorforgató volt az újságírónő második és egyben utolsó könyvét olvasni. Nem is értem, miért kerestem először a könyvtár szépirodalmi részlegén. Pedig a szerző nevét hallva már nagyon régen nekem sem a szakmai tudása, újságírói, riporteri tehetsége és tevékenysége ugrik be elsőként. Sokkal inkább zűrös pasiügyei és alkoholproblémái. Hát, aki szeretné e két téma zaftos, zavarba ejtően őszinte részleteit hallani, a legjobban teszi, ha a Miért éppen ők? - A férfiak fogságában című kötet olvasásába fog.

Már a címe is bulváros, de a lényeg, hogy szexet ígér. Márpedig az írónő nem viccel. Azonnal belecsap a közepébe egy dermesztő, agresszív ágyjelenettel. Hm…szex és vér. Gyümölcsöző együttes, csak kár, hogy a valóságot írja le. Ízlés és alkat dolga, hogy ki mennyit enged láttatni abból a másik, emberi, munkaidő után születő énjéből. Albert Györgyit e tekintetben nehéz lenne felülmúlni. Megalázás, durva ütlegek, az öngyilkosság gondolata, perverz, agresszív aktusok boncolgatása, abortusz, pszichiátria. Vajon kétségbeesett próbálkozás volt ez az írás arra, hogy végre tisztára mossa a szennyesét? Önigazolást keresett? Vagy a reflektorfény hőn áhított, régóta nélkülözött fénycsóvájából szeretett volna visszakapni egy sugárnyit?

Nem tudni. Talán egyfajta minden-mindegy terápia volt számára ez a könyv. Mintha magának írta volna, mondjuk a pszichológusa tanácsára, hogy kiadja végre magából a felgyülemlett mocskot, bűnöket, beteg gondolatokat. A világot, s benne főként a férfiakat romlottnak ábrázolja. Mégsem hiszem, hogy a feminista irodalom kihagyhatatlan gyöngyszemét tartanám a kezemben. Hatásos, száznyolcvan fokos fordulatokban gazdag a története, amiben nem ritka, hogy az ölelés ütéssé torzul. A szerző végtelenül pesszimista, végletes és didergetően depressziós. Könyörtelenül ecseteli életének, párkapcsolatainak mélypontjait, és élesen felidézi minden ballépését. Hatalmas adag önkritika és szórakoztató irónia jellemzi a könyvet. De akkor is: szabad ennyire őszintének lenni? Ilyen mértékben kiszolgáltatnia magát?

Számomra olybá tűnt ez az írás, mint amikor egy média-átutazó tünemény hallat magáról ezt-azt a főleg bulvárújságok címoldalain, majd amikor már végképp nincs semmi a tarsolyában, ledobja az egyetlent, ami még megmaradt neki: a ruháját. Ezután már elmondhatjuk, hogy ahány bőrt le lehetett húzni szerencsétlenről, azt lehúzták. Most már csak a halála érdekes. Bár Albert Györgyi több volt egy hullócsillagnál a média egén, ugyanezt tette, csak ízlésesebben és kétségbeesetten.

Kommunikáció-magyar szakos „elvileg” végzősként már folynak a tanítási gyakorlataim. Ötödik osztályban épp a meséket vesszük a csemetékkel. A napokban láttam a Lengyel Andor rendezte Fej vagy írás című, 2005-ös magyar filmet. Az első, ami eszembe jutott róla, hogy mese, méghozzá tündérmese, jó nagy adag habbal. A Szépség és a szörnyeteg digitális magyar változata, a modell és a szerencsétlen hétköznapi fiú szerelmi komédiájaként tálalva.

Mindenki szereti a mesét, erre alapozhattak az alkotók is, amikor egy ilyen sztorival rukkoltak elő. Nem is értem, eddig hogy nem volt hasonló próbálkozás. Két világ összeütközése elevenedik meg a vásznon, szó szerint, amikor modellünk elüti egyetemista rajongóját. A történet egyszerű. Adott hozzá a műszaki egyetemista bénácska, monitorfejű, Mariann- imádó András (Keller János), annak kissé zizis haverjai, egy csalfa menedzser (Pindroch Csaba), és persze a gyönyörű, de már kevésbé foglalkoztatott topszépség, hazánk talán legismertebb modellje, Görög Zita.

Sztárság, csillogás kontra koli, minimáldizájn élet - ösztöndíj nélkül. Amikor e kettő találkozik, és nemcsak a képernyőről köszön vissza Mariann, hanem lelép a falvédőről, akkor a csóró fiú élete új irányt vesz. Főleg, hogy hibbant haverja fotói felkavarják a médiamodell körüli állóvizét, ami karrierjének is jót tesz, így hát el kell játszania, hogy szerelme egy átlagos fiú. A végkifejlet sejthető, persze, mivel romantikus vígjátékról van szó. A forgatókönyvíró, Schilling Zoltán által a hepiend garantált.

A főcímnél elgondolkodtam, vajon magyar film-e, de csak abból lehet tudni, hogy nem egy amerikai sulis, udvaron ücsörgős Amerikai pite, vagy Cooltúra, amikor a stáblistás felirat elkezdődik. A színek, a kameraállások is megállnák a helyüket külföldi produkcióban, és a Fej vagy írás címhez illő tízforintos érme sorsfordító feldobásának felvétele is ütős. Az operatőr Vermes Iván kitett magáért. A szereplők, ha nem nyújtottak is életre szóló élményt, de élvezhető filmet hoztak össze. Görög Zita egész jól adta a karakterét, Keller János csendes rajongása nekem túl visszafogottra sikerült, de a terelgető szerepre választott bulvárfotóssá avanzsált Varju Kálmán által megformált haver talán a legszerethetőbb az egész filmben. Pindroch Csaba tenyérbe mászó, mindent kimagyarázó stílusa annyira tipikus, hogy a „megcsaltalak, de megmagyarázom” helyzet oscarosa. Havas Henrik mellékszerepe azonban unalmas, a magát alakító tanár mintha a Heti Hetesből ült volna át a katedrára…

Ami a film előnyére válik még, az a direkt reklámok háttérbe szorítása. De még így is elég erős egy autómárka majdhogynem teljes promóció-anyaga, ami kicsit zavaró. Pedig már-már azt hihettük volna, hogy a dvd-be is reklámszünetet iktattak…

Elcsépelt, tudom, unják is már, mégis úgy érzem, meg kell osztanom az Olvasólámpa olvasóival a Megasztár című műsor nézése közben keletkezett tapasztalataimat. Nem vagyok ugyan megrögzött néző, de azért képben vagyok. Ennek köszönhető, hogy fogalmam sincs, ki-ki után következett, vagy kik voltak az egyéb versenyzők, egy összefüggést mégis megfigyelhettem az évek alatt. Úgy vettem észre, a nyertesekben van valami közös.

Nézzük csak az első Megasztár győztesét, Verát! Kövér szegény, hangja viszont szép. De hát mennyit csúfolhatták kiskorában, biztosan kirekesztették a súlya miatt, a sok szenvedés után igazán megérdemelte a díjat. Nem igaz? Aztán következett Caramel, a roma fiú. Ő még hátrányosabb helyzetből indult, a származása miatt több diszkriminációnak volt kitéve, mint a korábbi széria nyertese. Ha a hangjával keresi a kenyerét, biztosan elismerik. Megérdemelte nem? Utána következett Magdika. Ő aztán halmozottan hátrányos helyzetű volt csóróként, ráadásul az országhatáron kívül is kényszerült élni. Természetesen ő is rászolgált a főnyereményre, nem igaz?

Szép lassan el is jutottunk a mostani szériához. Tévézés közben a tizenöt versenyzőből csupán egyetlenegyet találtam, aki érdemes a díjra, ez pedig nem más, mint Hien. Sajnos fogalmam sincs, hogy ő japán, kínai, koreai - esetleg vietnami? -, de nem is számít. Szemét módon elneveztem őt kifőzdés lánynak. Hiszen mint tudjuk, a Távol-Keletről érkező emberek többsége vagy ruhaboltban, vagy étteremben dolgozik. Ő is hátrányos, talán még inkább, mint a másik három nyertes. Megérdemelné a győzelmet.

De ne legyünk gonoszak, tudok én más műsorból is példálózni. Emlékszünk még a Big Brother című valóság show-ra. Na, ott ki nyert? Hát persze, hogy Évike, a szegény kocsmáros, aki éhbérért tizenkét órázik a sarkiban. Vagy a legutóbbi Csillag születik-ben egy hasonló körülmények között élő kisfiú nyerte a fődíjat, aki nemcsak szegény, hanem határon túli is. Ilyen hát a magyar nép. Imádjuk a más nyomorúságát nézni, sőt még szavazunk is. Kiállítjuk, mint egy cirkuszi bohócot, nézzük,és örülünk, hogy mi nem vagyunk olyanok.

Pénz, hírnév, csillogás. Nos, vállalkozó kedvű, diszkriminált embertársak, a lehetőség adott, menjetek. Én majd rátok szavazok.

Rengeteg a tehetség, kevés a lehetőség. Túl vagyunk a Megasztár 4 első komolyabb, élőben közvetített megmérettetésén, amelyen a top tizenöt énekes mérte össze tudását. A következő alkalommal már csak e társaság tíz tagja harcolhat a továbbjutásért.

Az anno három főből álló zsűri munkáját leginkább azért díjaznám, mert kivételes énekhanggal megáldott embereket engedett belekóstolni a sztárság világába. A zsűri egyetlen női tagjára most nem a Kossuth-díjas színművésznő szerepét osztották. A külsőségekkel feltűnően sokat foglalkozó Eszenyi Enikő valószínűleg ezért küldte a fiúkat énektanár helyett inkább kondi terembe. Szerencsére a színpadon hangolni próbálókat jól átszűrték a szitán.

Kezdeném a Viktorral, a Királlyal, aki nemcsak megnyerő megjelenésével, hanem a dal érzéki tolmácsolásával is aratott. Jól időzített mosolyai láttán még a technika is pirult. Szabados Attila estéje nem alakult ilyen jól. Túlzott magabiztosságát csak érezni szerettem volna, de sajátos előadása ezt nem tette lehetővé. Fakó egyéniségét is csak a háttérben fellobbanó lángcsóvák színesítették. Búcsúzott.

Az este másik kiugrója Nagy László lett. Minden elismerésem, hogy latin szeretőket meghazudtoló temperamentumával ekkorát mert kockáztatni. Németh Patrícia álma sem úgy alakult, ahogy szerette volna. A műfajhoz nem illő, patetikus gesztusaival, fülháborító intonálásával sikerült az ízléstelenség határáig elnyúzni a dalt. Ezért a produkcióért itt bizony nem járt zseton. A lapokat szépen osztó Ambrus Rita kálváriája azután következett, miután letomizta a zsűriben helyet foglaló mesterek egyikét. A műsor végén viszont már az az érzésem támadt, hogy a Nemzetiben „ünnepelt” zeneszerző barátja miatt húzták el a nótáját.

Maradjunk is a színháznál! A magyar musicalszínészek tipikus felszínességével előadó Pataki Szilviának sikerült a dal mélységeit az alatta tátongó szakadék mélyére süllyeszteni. Az egyébként fantasztikus hangú Fekete Dávid fantáziátlanra sikerült éneklését inkább félresikerült dalválasztásnak tulajdonítom. Ő és az egzotikus Nkuya Szonja a nézők szavazatai alapján jutott a top tízbe. Meglepetésemre a korát meghazudtoló énektudáú Tóth Lüszit a vietnami származású Nguyen Thank Hien leénekelte. Balogh Imre rossz angolsággal, egyedi stílusával egész jól rúgta a port. A tizenhat éves Szecsődi Károly is könnyen vette az akadályokat, a dal igényessége ellenére. Kár, hogy azóta idegösszeomlással kezelik.

De hogy laza csávó és bitang kislány se hiányozzon a történetből, itt volt Ásós Attila Pacsirta, aki pacsirtához nem illő módon orrhangon próbált jó epigon lenni, és Bencsik Tamara, aki grandiózus kézmozdulataival vetette bele magát az éjszakába. Miután színét sem láttam az általa megszelidítésre váró hüllőnek, egyedi kígyóbűvölése a dilettantizmus irányába tekeredett. A show végén fellépő Lakatos Krisztián hal lett a tortán. Swingre hajló hangjának még Ámor sem tudott ellenállni. Szétszórt nyilaiból Eszenyi Enikőnek is jutott. A végére megpróbált valami okosat is mondani, amikor a zsűriben helyet foglaló újonc váratlanul rendre utasította. Végül is igaza volt. Mindenki tartsa magát a forgatókönyvhöz!

A múltkorában elkaptam egy nagyon jó dalt a Petőfi Rádióban. Az első taktusokra mozgolódni kezdett a lábfejem, fél perccel később pedig már javában riszáltam rá a szobám közepén. A nagy ugrálás közben tudatosult bennem, hogy nekem ez a dal kell. Kitapasztaltam viszont a Petőfi Rádiónál, hogy annyi zeneszámot nyomnak egymás után szünet nélkül - Isten tartsa meg ezt a jó szokásukat -, hogy így természetszerűleg elsinkófálódik egy fontos mozzanat. Az esetek nagy százalékában a bemondók nem árulják el az éppen játszott előadó nevét és a dal címét.

Ezt felismerve kezembe vettem a dolgok irányítását: papírfecni és toll elő, fület hegyez, és lekörmöltem két sort, amely a refrénben elhangzott. Irány a Google, bepötyögtem a kulcsszavakat, hozzátettem még, hogy lyrics (ami angolul annyit tesz: dalszöveg), és az első három találat között meg is találtam a számot, amelyet valószínűleg hallottam. Everybody Else: Meat Market. Menjünk biztosra - egy klikk és már a Youtube-on voltam. Oda is bepötyögtem, amit kellett, és lőn, valóban ők azok, ez az a dal.

Furcsa együttes ez az Everybody Else. A nevük azt jelenti magyarul: mindenki más. Nem túl karakteres név, kicsit önbizalomhiányos hatást kelt a hallgatóban, de maga a banda korántsem olyan semmitmondó, mint a nevük. Azonos című bemutatkozó nagylemezük tizenkét műremeket tartalmaz. A stílusukat jellemzendő talán a retro a legjobb kifejezés. Az Everybody Else ugyanis visszanyúl a régi rock and roll-alapokhoz, zenéjük a hatvanas évek táncolni hívó dalait idézi. Akkoriban játszottak olyan nevezetű formációk, mint például Szurtos Jani és a Kóbor Vándorok. Ugye a szemünk előtt lebeg a jelenet, ahogy a pöttyös, pörgős szoknyájú, bodorított hajú lányokat alaposan megforgatják a jampecok a zenegép mellett. Na, olyan zenét játszik az Everybody Else, csak valamivel modernebb köntösbe csomagolva.

Addig hisztiztem, amíg számítógép-guru barátom meg nem szerezte az albumukat, amelyet azóta körülbelül hétszázszor végighallgattam. Az ötszázötödik hallgatás táján ráébredtem: úgy hallgattam addig a dalokat, hogy a szövegre rá se bagóztam - annyira magával ragadó ugyanis a dallam, hogy a szöveg lényegtelennek hat. Végül csak ráfókuszáltam a dalszövegekre is. Nem korszakalkotóak, nincsenek bennük világmegváltó vagy innovatív gondolatok, de azért nem annyira kiszámíthatóak, mint a popslágerek szövegei.

A megunhatatlan stílus és a kiváló hangszerelés mellett mindig megdobogtatják a szívem azok a dalok, amelyekben a dob mellett emberi taps adja a ritmust. Plusz pont a bandának, hogy a kristálytiszta és bivalyerős hangú Carrick Moore Gerety személyében olyan énekest fogtak ki, akinél jobbat már évek óta nem hallottam. Az Everybody Else jelenleg a kilencvenes évek végén népszerűvé vált Hansonnal turnézik, de szerintem csak idő (méghozzá rövid idő) kérdése, hogy önálló, akár világkörüli koncertsorozatba vágjanak. Ha jönnek Magyarországra, az első sorban fogok csápolni pöttyös, pörgős szoknyában, loknis hajjal.

Nagy Feró büszkén vállalja, hogy szexuális teljesítménye már nem a régi, Vágó István pénzre szorul, a nép egyszerű lányának pedig disznó nő a hónaljába. Tényleg ennyire szánalmas a magyar reklámpaletta?

Elismerem, persze, hogy potencianövelő szerre bizonyos életkor fölött bárkinek szüksége lehet. Hallatlan ellentmondás azonban „a nemzet csótányának” arca egy ilyen termék mellett. Ha húsz évvel ezelőtt bárki odament volna hozzá a következő szavak kíséretében: „Komám, mire betöltöd a hatvanat, nemhogy nem áll majd fel, de még reklámozni is fogod.” -, nos, szerintem bátor kérdezőnk máig magán viselné a válasz nyomait.

Másik kedvencem Vágó István sajnálatos eladósodása, melyet nyilván csak a legnaivabbak képesek komolyan venni. Pór sorsra jutott kvízmesterünk hosszas sorbanállást követően részt vesz az elvileg csupán félperces kölcsönigénylési procedúrán, másnap pedig SMS-ben érte-sítik az eljárás sikerességéről - miközben épp a sminkszobában ül.

Hírességekhez nyúlni tehát divatos, egyszersmind veszélyes megoldás. Úgy érzem, az említett esetekben lankasztóvá és hiteltelenné váltak a promóciók. Hiszen ki tudna azonosulni egy merevedési zavarokról mesélő rocklegendával vagy egy nincstelenséget mímelő tévésztárral? Ám nemcsak így lehet elbaltázni egy-egy reklámot. Néhány hónappal ezelőtt például fölhívták a figyelmem arra, hogy malackák laknak a hónaljamban. Mert nem azt a bizonyos dezodormárkát használom, amely garantáltan disznóűző hatású. Aki tehát röfögést hall a közelemben, szóljon rám nyugodtan.

Híreket nézegetek a világhálón, van belőlük bőven. Közben azon tűnődőm, hogy milyen lehetne az az internetes oldal, amelyik elnyerhetné a legjobb szájt címet. Összehasonlítgattam néhány honlapot, de nagy különbségekről nem számolhatok be. Mindent behálóznak a balesetek, halálhírek, illetve az erotika és a bulvár. Úgy rémlik, az embereknek ez kell. Ezzel együtt a hírportálok érdekesebb módjai az információszerzésnek, mint a napilapok. Több témát fölvonultatnak a hírek mellett, mint például az életmód, a divat, a zene. Nemcsak a száraz tények kerülnek a szemünk elé, hanem egy izgalmas, új világ is, ahol több mindenbe belekóstolhatunk.

Időm jelentős részét Nyíregyházán töltöm, ezért minden nap meglátogatom a Borsod Online oldalát, hogy tudjam, mi is zajlik otthon. Ezelőtt csak átfutottam a híreket, de most elmerültem a témákban. A Boon tematikailag jól fölépített portál. Mindenki megtalálja az érdeklődési körébe tartozó híreket, hiszen minden elérhető az emberek számára. Nekem éppen ezzel van bajom. A korosztályok nem szűrhetők az oldalon, azért a felnőtteknek szóló tartalomhoz, például az erotikához bárki hozzájuthat egy kattintással. Nagy, piros betűkkel olvasható, persze, a figyelmeztetés, hogy tizennyolc éven felülieknek szóló tartalom. Mi lehetne ennél hívogatóbb a tizenéves gyerekeknek? Tudom, hogy a látogatottság nagyon fontos, mégsem ártana korlátozni bizonyos tartalmak elérhetőségét.

A szórakoztatással kapcsolatban is van egy észrevételem. Találtam egy remek játékot, amivel bárki elütheti az időt. A lényege, hogy képeket látunk női keblekről, és el kell találni, vajon melyik igazi, illetve melyik szilikonos. Állítólag fejleszti a megfigyelő képességet, ez gyerekeknél kimondottan előnyös lehet.

A híreket olvasgatva eltűnődtem azon is, hogy az új kétszáz forintos „érmeszavazás” miért előzi meg a gyermekgázolásos hírt. Bár tényleg nagyon fontos, hogy gólya lesz-e a pénzen, vagy sem. Tovább böngészve találtam még számos „fölösleges” hírt, mint hogy elkészült az új piac, vagy hogy merre jár a traffipax szerdán, és milyenek az utak Miskolcon, meg hogy tömeges elbocsátások várhatók a hitelfeltételek romlása miatt. A sok „haszontalan” hír után azonban boldogan olvastam, hogy Britney Spears meztelenül vonaglik új klipjében, és hogy Nicollette Sheridan feneke jobb, mint Eva Longoria-é. Ezek tudatában nyugodt álmok elé nézek.

Furcsa érzések kavarogtam bennem, amikor leültem megtekinteni a szokásos péntek esti magyar derbit. Ezúttal a Vasas labdarúgócsapata fogadta a Győr egyletét. Izgalmas kilencven percnek néztünk elébe, mégsem emiatt szökött fel a pulzusszámom. Valaki hiányzott.

Illovszky Rudolf mesteredző elhagyta szeretett klubját és imádott stadionját, a Fáy utcai arénát, ahol minden mérkőzésen jelen volt. Az összes hazai Vasas-összecsapás előtt megmutatták a tévé előtt helyet foglalóknak, ahogy nézi a zöld gyepen bemelegítő, majd futballozó „gyerekeit”. Mert annak tekintett mindenkit, aki Vasas-címerrel ellátott dresszben feszített. Ezt bizonyította édesapám is, aki 1974 és 1977 között játékosa volt Rudi bácsinak. Elmondása szerint rendkívül jó ember volt, szeretetre méltó, motivált s nem utolsósorban őszinte.

Az a szék, amelyen ült a róla elnevezett stadionban, örökké üresen marad. De abban biztos vagyok, hogy az égi nézőtéren boldogan nézte, ahogy csapata 0-1-ről fordítva 2-1-re megverte a győrieket. Örömében a fellegekben járt.

Azt, hogy tanuljunk idegen nyelveket, úton-útfélen hangoztatják az okos emberek. Ám az nem teljesen világos, hogy mire jó igazából az itthon elsajátított tudás. Az angol nyelv révén jól bemutatható a helyzet.

Két barátnőm is huzamosabb időt töltött Nagy-Britanniában. Mindketten jól beszélnek angolul, amiről hivatalos papírjuk is van. Hazatérésük után arról számoltak be, hogy az anyanyelvi angolt szinte alig értették meg. Mindig visszakérdeztek a beszélgetőpartnerüknél arra, hogy voltaképpen mit is mondott. Az ő tanult kiejtésüket dicsérték a britek, míg az övék távol állt attól, amit az iskolákban belénk neveltek.

Joggal várjuk el, hogy a nyelvtanulásba befektetett pénz, idő és energia megtérüljön. Elkeserítő rádöbbenni arra, hogy ez mind csak pazarlás volt. Nincs értelme az egésznek, ha értetlenkedve nézünk, amikor egy angol anyanyelvűvel próbálunk társalogni. Azokkal a külföldiekkel viszont kiválóan el tudunk beszélgetni, akiknek nem anyanyelvük az angol, hanem ők is csak tanulták. Így kénytelenek vagyunk Nagy Britanniában egy „új” nyelvvel megbarátkozni, aminek nem sok köze van ahhoz, amit oktattak nekünk.

Az itt a gond, hogy általában olyan tanárok tanítanak minket, akik szintén csak az iskolában találkoztak angollal. Erre miért nem jött rá eddig egy „fejes” sem? Helyettük is kimondom: legfőbb ideje újítani a nyelvtanításban.