Tovább

Mit kínál a televízió azoknak, akik a szórakozás igénytelenebb válfaját választják? Ahelyett, hogy barátainkkal töltenénk időnket, választhatjuk a két legnagyobb kereskedelmi csatorna sorozatait, amelyekből megtudhatjuk, milyen az élet barátok közt, jóban-rosszban.

Ha netán elálmosodnánk, rövidnek nem nevezhető, öt-tíz perces reklámblokkal ébresztenek fel minket, amelynek köszönhetően hatalmas mennyiségű információáradatban lubickolhatunk, vagy épp fulladozhatunk. De legalább felvilágosítanak arról, mit tegyünk, ha prosztatabántalmaink vannak, vagy szorulással küszködünk. Segítenek, mihez kezdjünk, ha testünk valamely pontját gomba támadta meg, megtudhatjuk, mi a legjobb bélflóránknak, melyik tampon a legkényeztetőbb, és hogy miként palástoljuk a herpeszünket.

Az örömteli percek után belekóstolhatunk a vacsoracsata közben elkészített finomságok látványvilágába, de ez már csak hal a tortán. Tanúi lehetünk izgalmas kórházi epizódoknak, miközben soha nem hallott orvosi szakkifejezések suhognak el fülünk mellett. Az ajánlóban pedig azt is elénk tárják, hogyan rejthetünk el otthonunkban kétszáz liter vizeletet tizenöt évig. Figyelemmel kísérhetjük a sztárok allűrjeit és a hétköznapi emberekről mintázott szappanopera-hősök cselszövéseit. Nyomába eredhetünk bűntényeknek, eltűnt személyeknek, és soha hallani nem kívánt butaságok is megüthetik fülünket - a szilikongyárakat életben tartó szájhőseink dekoratív ajkai közül szivárog a híg szó.

Sok pénzért lejáratják magukat azok, akik semmi máshoz nem értenek. Feltűnhet, hogy vannak előadóművészeink, akik egy slágerből élnek már hozzávetőlegesen negyven éve. Izgalommal figyelhetjük, hogyan válogatják ki a sok tehetség közül a trendi meleg, az ártatlan kislány, az etno csaj, a visszafogott művészlány, a jóképű, lányos macsó és izmos vetélytársa szerepére a celebjelölteket. Ha egy kicsit énekelni is tudnak, az sem hátrány.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan lehetne mindezt ötvözni és élő adásban sugározni, hogyan szilikonozzák fel valakinek az agyát, miközben melltartóban kornyikál, miután megevett egy-két csótányt. Ja, hogy a szilikon még agyba kerülve sem teszi értékesebbé az embert?

Kórház. tizes kórterem. Váratlanul egy törpe ápolónő ugrik elém, kezét az ajtófélfának feszíti, majd jelzi, hogy semmi keresnivalóm itt ilyenkor. Nem ismer. Hogy létezik ez? Pedig nekem ismerős. Lehet, hogy jártam már itt? Dadogva bizonygatni kezdem, hogy az ablak mellett fekvő nagymamámnak hoztam az olvasószemüvegét. Undok fintorral az arcán lekapja a kezét. Kétpercnyi látogatási időt engedélyez.

Sután visszasiet a terem bal sarkában fekvő beteghez, gondosan párnát igazgat. A szemközti ágyban egy öreg néni félkómás állapotban vizet kér. Hangja másodperceken belül fülsiketítő frekvenciára vált. Én lépek hozzá egy pohár vízzel, de nem fogadja el. Az ápolónő legyint, majd rám ripakodik: „Hagyja békén! Pszichiátriai eset.” Ocsmány hangjától izzadok, remegek. Micsoda rémálom!

Másnap reggel pontban nyolckor órakor érkezem a belgyógyászat tizes számú kórterme elé. Hosszas hezitálás után benyitok. Egy bájos ápolónő régi ismerősként hellyel kínál, majd a szomszéd ágyon fekvő szomjas betegnek víz helyett flancos kínai porceláncsészében teát szolgál fel. Egy cukorbetegségben szenvedő beteg pedig ezüsttálcáról bonbont szopogat. Odalépek nagymamám ágyához a zsebemben lapuló olvasószemüvegével. Hű, mekkora para lenne ezt éppen most elővenni, amikor egy másik ápoló nagymamám kedvenc verseskötetéből felolvas.

Annyira akarok mondani nektek valamit, hogy fáj. Bálnák a parton és sok döglött sirály, elcsapott verebet mos el az eső az utadból, megölted a katicát és a kiscicát, mert senki nem mondta, hogy ez neki is rossz.

Kimostad a szennyet e ruhádból, de a folyóban hidrogént izzadnak már a halak, s ólmot kapnak, hogy csendesedjenek. Rád ég a házad, míg a tévé előtt fekszel, színes képek a helyről, ahová sohasem jutsz el, de a szomszéd már két napja hallgat, s a teraszon csendben feladja egy hetek óta nem locsolt virág.

Leadtam két kosár epret, de már vegyszert sírok a petúniákkal, égjen minden, add fel a harcot, és aludj el a medencében a fókákkal. Kék az ég, mert Chuck Norris addig verte, de már nem látom a halakat, talán disszidáltak a Holdra. A szőnyegbe taposott pókok hálókról álmodnak, melyben az emberiség vergődik, és magának adagolja majd az ideggázt.

Keskeny földúton kanyarog a sikló, feje nincs, de a hossza épp megfelel, fölfeszítem egy húrra, és elpengetjük a halász dalát, aki a parton fekszik a bálnákkal, és a világvégére vár. Az orosz kinéz a barlangjából, de visszamegy, nem adja fel, spórol az armageddonra, amiből majd csak Amerika menekül.

Lombokon átsüt a fény, aztán visszafordul, hogy nyolc perc egérutat adjon az északi fénynek. Kis csillag tűnik el, mindenki törli majd a fejben tartandók listájáról, mert sosem kerül már elő. A műhold még készít néhány turistafotót, majd előhívják, ha visszaérnek a nyaralásból, és kitűzik a Föld nevű üzenőfalra.

Felmászunk a tetőre, és repülni tanulunk az üres égen. Leásunk egész mélyre, majd a melegtől megnyugodva visszatérünk. Ez még mozog.

Rengeteg fáma szól a női sorsról, és még több író vetette papírra érzéseit, gondolatait a gyengébbik nemről. Nemrégiben akadt kezembe Kaffka Margit első és talán legjobb regénye, a Színek és évek, amely a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján élt nők sorsával foglalkozik, és emellett bemutatja az értékeit vesztett dzsentri világ összeomlását is.

A főhős Pórtelky Magda életét visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. A regény mögött ott sötétlik végig az asszony szenvedése, elhagyatottsága, örökös vágyakozása. Kaffka azt a világot tárja elénk, amelyben a nőnek a tűzhely mellett a helye, és amelyben egy „jó hírű” férj nélkül esélye sincs a fölemelkedésre. A jobb élet egyetlen lehetősége a házasság. Hozzámenni egy „megyei emberhez”, akár érzelmek nélkül is. Eltűnik a nő valódi személyisége, valódi vágya, akarata. Csupán egy lény, aki csöndben éli életét, majd hintaszékéből visszaemlékezve próbálja színekkel megtölteni haszontalan és üres létét. A szerelem, a boldogság, a harag, a fájdalom, és a vágyakozás színeivel.

A regényre jellemző a fájdalmas visszatekintés az életre. Az emlékező főszereplő azt a nőt példázza, aki a nagy dolgoktól visszariad, és nem képes kitörni determinált környezetéből. Az előadásmód első személyű, amely valamiféle rokonszenvet ébreszt Pórtelky Magda iránt, és az olvasó a környezetet okolja, amely elzár előle minden utat. Képtelen arra, hogy saját életét élhesse, anélkül, hogy ne kelljen bárkinek is megfelelnie.

Az ember azonban megöregszik, és már csak az emlékek maradnak, a színek és az évek, bár a címadó szóösszetétel második tagjába, az évekbe a regény olvastán belecsempésznék egy r hangzót is. Az élet lényege innen nézve már nem az, amit valóban éltünk és tettünk, hanem az, amire emlékszünk. Rokonszenves hősnőnk így érvel: „Mindennek, ami történt, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek, és nem tudom, minden apróság éppen úgy történik-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam sem hiszem.”

Végh Antal a magyar labdarúgás mélyrepülését a Miért beteg a magyar futball? és a Gyógyít6atlan? című könyvével már kellően kivesézte. Az utolsó konzílium című kötetével ismét sikerült felkavarnia az „állóvizet” maga körül. Több mint húsz évvel később a terjedelmes pamfletet azzal a lendülettel vettem kézbe, hogy a tályogokkal teli labdarúgásunk közszereplői megkapják a magukét. Tévednem kellett, inkább az immár feltérképezett futball-valóság kommentárjait olvashattam el.

A mű elején az éppen aktuális szövetségi kapitány, azaz Verebes József (a Mágus) ténykedéseit jellemzi az író, beleértve az MLSZ hibás döntéseit is. A szerző „használ(6)atlan” javaslatai talán manapság is időszerűek volnának. Húsz pontban sorolja fel a tanácsait, amelyek azt sugallják, hogy csakugyan tenni akart valamit. A továbbiakban egy mérkőzés élménybeszámolóját tárja az olvasó el. Az MTK dicstelen (szégyenteljes?) módon szerepelt a Steaua Bukarest otthonában, ez újabb keserű megállapításokra sarkallja az írót. Ha fent, a mennyben tudná, hogy azóta hányszor átéltük ugyanezt az „élményt”.

A második fejezetben a korábbi futball témájú könyveit olvasóktól származó leveleket böngészhetjük. A túlnyomórészt pozitív hangvételű véleményekből hiteles korrajz bomlik ki, hiszen a társadalom különböző rétegeiből, illetve külföldön maradt (kivándorolt?) magyaroktól kap a szerző rokonszenvről és együttérzésről árulkodó mondatokat. Bevallom, eleinte untam a rengeteg levelet, de utólag be kellett látnom, hogy a korabeli tanulságokat leginkább innen lehetett leszűrni.

Az exhibicionizmus gyanúja alól a következő rész mentheti föl Végh Antalt, mivel a fővárosi és a vidéki sajtó gyöngyszemeiből szemelget. Érdekes, hogy a cikkek szerzői azt feszegetik, miként kellene a maga rendjén folyni a labdarúgó eseményeket, az író a kotnyeleskedésével csak árthat a magyar futballnak. Ezek Végh Antal kommentárjai nélkül is ironikusnak hatnak - a mélyrepülés mai ismeretében. Egyesek pénzhajhásznak titulálják a szerzőt, illetve olyannak, aki feltűnési viszketegségben szenved. Szerintem viszont abban is megelőzte a korát, hogy ügyesen aknázta ki a médiában és a marketingben rejlő lehetőségeket. A Képes Sport egyik számában pedig még maga Puskás Öcsi, a legenda is véleményt formál a maga sallangmentes stílusában. Szerencsénkre a „Száguldó őrnagy” igazán húsba vágó szavait nem közölte a szerkesztőség.

Végh Antalt korábbi munkái miatt többen és többször is perbe fogták. Az annak idején nagy port kavaró ügyeket az utolsó előtti fejezetben dokumentálja az író. A bírósági tudósítások színesítik, pontosabban szólva elviselhetőbbé teszik az államigazgatási eljárás hivatali ügymenetét. Az utolsó részben Sáfrán István interjúja világítja meg Végh Antal motivációját, gondolkodásmódját. Az író két alkalommal is megemlíti azt a kérdést, amelyet a kezelőorvosa tett föl neki: „Végh Úr, maradtak még illúziói?” Mi pedig utókorként eme nehezebben emészthető, de az író foci témájú könyveit belülről értelmező mű olvasása után nemmel válaszolhatunk.

Alig több mint egy hete taxiban lett rosszul Albert Györgyi. Negyvenhét percig próbálták újra éleszteni, de hiába. Először egy esti műsorban hallottam a haláláról. Amikor pedig eldöntöttem, hogy írok róla, hosszasan böngésztem az interneten.

Elsőként blogját dobja ki a kereső. Múlt szeptemberi bejegyzése az utolsó: ekkor költözött új lakásába. Írásai többnyire pesszimisták. Ezen nagy csodálkozni való nincs, mivel az átlagember vagy örömét, vagy bánatát osztja meg lelki barátjával, a naplóval. Ő többnyire az utóbbiról írt. Tovább keresek. Egy kritika a könyvéről, lehúzták finoman szólva. Valuska László szerint „A Miért pont ők? érzékletesen írja le Albert Györgyi kizsarolt abortusza történetét, az állandó veréseket, kikényszerített aktusokat. Csak a szerző mindvégig magára koncentrált, akármennyire is próbálta elhitetni, hogy ez egy általános tapasztalat, nem volt képes megvilágítani a kapcsolatok működési mechanizmusait, csak a végeredményt, a csalódásokat, a szexet és a veréseket.

Na, menjünk tovább! Még mindig nem tudok túl sokat róla. Ki ez a nő? Túl van három váláson, megcsalta a férje. Mással is megesik. Apropó válás. Hétfőn Joshi Bharat (aki nem ismerné, olyan mint Mónika, csak szakálla van.) utolsó vendége Györgyi exbarátja volt. Megtört, szomorú, kiszolgáltatott férfira számítottam, ezzel szemben rámenős, agresszív férfi lépett be az ajtón. Szurkálódásaival nem kímélte a műsorvezetőt sem. Elmondta, hogy az eljegyzésükre készültek. Szeptemberben viszont ezt nyilatkozta a borsonline-nak: „Számomra Györgyi még mindig a szerelmem és a barátom. Aztán, ha úgy alakul, nem lesz szerelem. És barát sem többé...” Másik kedvencem ez: „Galsai Dániel, Albert Györgyi legutolsó szerelme úgy érzi, az ismert tévés becsületsértő dolgokat nyilatkozik róla. Dániel a StoryOnline érdeklődésére elmondta, nem tagadja, megfordult a fejében, hogy beperelje volt menyasszonyát..

Joshi Bharatnak azonban Györgyi is adott interjút, szerelmi kapcsolatát így jellemezte: „Szar volt vele minden!” Ezek után Galsai mégis azt nyilatkozta - természetesen Györgyi halála után -, hogy szerette őt, össze akartak házasodni, és gyereket akartak. Mindenkinek saját joga eldönteni, hogy neki mi jön le ezekből a nyilatkozatokból, de én a kételkedők táborát gyarapítom. Több tucat honlapon rágtam át magam, és az olvasottak alapján Györgyi megtört ember benyomását keltette. Családja nem beszélt vele, gyermeke nem volt, több abortuszon esett át, többször vált el, többször akart öngyilkos lenni. Párja szerint mégis kiegyensúlyozott kapcsolatban éltek, eljegyzésre készültek. És ami a legfontosabb: Galsai könyve hamarosan megjelenik.

Különös álmot láttam az éjjel. Egy dzsungel kellős közepén ácsorogtam, és nem tudtam, mitévő legyek.

Hatalmas vízesés keresztezte az utam. Megoldást keresve körbepillantottam, ám tekintetem elidőzött egy óriáskígyón, amely lustán tekergett tőlem néhány méterre a porban. Valaki egyszer csak megérintette a vállam, én pedig kis híján elaléltam az ijedtségtől. „A hajamból könnyűszerrel fonhatsz kötelet a leereszkedéshez” - mondta Soma, aki heves reakcióm nyomán inkább visszarántotta kezét. Elfogadtam nagylelkű ajánlatát, így kisvártatva a zuhatag csúszós bazaltját taposva araszoltam lefelé.

Az utolsó két méteren már nem bírtam tartani magam, belecsobbantam hát a hűs vízbe. Mikor csöppet sem elegánsan, vizet köpve felszínre kerültem, furcsa hangok ütötték meg a fülem. Mintha egy amorf lény közeledett volna felém a part mellől. „Krokodil” - gondoltam még mindig homályos szemmel. De mielőtt elkezdtem volna túlélési esélyeim latolgatását, elém tárult a látvány, ami minden gondolatom félresöpörte. Gáspár Győző vélhetően kecsesnek szánt piruetteket mutatott be zebramintás fürdőnadrágjában, a Ne sírj értem, Argentína jellegzetes melódiáját dúdolgatta. Kitértem erőteljes karmozdulatai elől, és esetlenül a szárazföld felé evickéltem. Fáradt voltam és éhes.

Furcsa tábor szélére kerültem. Nem messze tőlem piros ruhás alakok ültek a tűz körül. Úgy rémlett, épp sütnek valamit. Reménykedve közelebb léptem, de hirtelen orrfacsaró bűz csapta meg az orrom. Szabó Patrícia ugyanis az általa szerkesztett női magazin enyhén pirított oldalait gyűrte apró galacsinokká köret gyanánt egy zselés anyag mellé. Miután elkészült a művelettel, mosolyogva felém nyújtotta tányérját, amelyet égett műanyag szaga lengett körül, de olyan erősen, hogy kénytelen voltam elfordítani a fejem. Először balra, ahol megláttam Horváth Évát lapos mellkassal, és egyszerre nyilvánvalóvá vált az edényben gőzölgő, átlátszó massza eredete. Aztán jobbra, ahol Benkő Dániel feküdt a földön, és félreérthetetlen mozdulatokkal matatott az ágyékánál, némi lihegéssel egyértelműsítve tevékenységét.

Mélységes undor töltötte el a lelkem. Szabadulni akartam, hazajutni minél előbb, bármi áron. Ekkor szélsebesen süllyedni kezdett alattam a homok, én pedig magasba emelt kézzel kiabáltam segítségért. Vállig elnyelt az ingoványos talaj, mire Sebestyén Balázs közölte, hogy rám érkezett a legkevesebb emelt díjas SMS-szavazat, számomra vége a játéknak. Rárivalltam: „Én csak egy médiafogyasztó vagyok, ments ki innen!” Válaszként mosolyogva az arcomba rúgott bő fél kilogrammnyi homokot.

Köhögtem, levegőért kapkodtam, amikor észrevettem magam körül szobám falának megnyugtató kékjét. „Csak egy rossz álom volt” - suttogtam párnámba. Álmosan a fürdőszoba felé vettem az irányt, de egy pillanatra megdermedtem, mert megláttam, hogy a nappali asztalán egy friss napilap címoldala legcelebebb lantművészünk pajzán tettét kürtöli világgá. Mégsem mentettek ki onnan.

Megfigyeltem, hogy a jó és a rossz hirdetésre emlékszik a befogadó, a középszerűre nem. Bár a túl jó reklám elnyomhatja a benne rejlő üzenetet, de a szörnyen rossz elriaszt a vásárlástól. A hirdetések fontos velejárója a szlogen, ami nem más, mint egy mondat, amely a márka szöveges üzenetét tartalmazza. Feladata, hogy a terméket vagy a szolgáltatást eladja, ezért olyan okokat kell megfogalmazni, amelyek arra ösztökélik a fogyasztót, hogy az adott terméket vagy szolgáltatást megvásárolja.

Mint a reklámok, a szlogenek is sokat változtak. A szakemberek rájöttek, hogy sokkal jobban megragad az emberek memóriájában a jelmondat, ha dallamos. Így általában minden reklám végén feléneklik a szlogent, ahelyett, hogy csak úgy odamondanák. A gond nem is ez, hanem az, hogy a szlogen segíti-e a célcsoportot, miért az adott terméket válassza? A válasz: nem.

Érdekes „kísérletet” folytattam családom és barátaim körében, hogy megtudjam, ezek a vezérmondatok mennyire felelnek meg a feladatuknak. Összeírtam néhány szlogent, és azt kérdeztem, képesek-e megmondani, melyik mit reklámoz. Az eredmény meglepő: tíz mondatból átlagosan csak kettőt ismertek fel. Arra emlékeztek, hogy mi a reklámfilm története, de a termék, illetve a cég nevét nem tudták megmondani. Vajon minek a szlogenje a „Miben segíthetünk?” Vagy az „Ízleld a különbséget!”? Megsúgom: az első az Allianz Banké, a második a Jogobella joghurté. Nem sokat mondanak a termékről. Holott egy banknak éppen azt kéne reklámoznia, hogy mi az, amiben segíthet az embereknek. A joghurt gyártóinak is éppen azt kéne elmondaniuk, hogy miben más az ő termékük, mint a többi.

De a jelmondatoknak nemcsak tartalmi, hanem formai gondjaik is vannak. Például túl sablonosak. Elképesztően sok egyforma szlogennel találkozhatunk. Több, mint szuper - Aral, Több, mint barátnő - Bravo Girl, Több, mint gondolná - Coop. Satöbbi. A második gond, hogy folyamatosan változnak a jelmondatok, nincs bennük állandóság. Mire egy szlogent megszokna a közönség, és azonosítaná a termékkel, a gyártók előrukkolnak egy újjal, vagy többet használnak egyszerre. Coop - A jó szomszéd, Több, mint gondolná, UniCredit Bank - Éljen a lehetőségeinkkel!, A lehetőségek bankja. És így tovább, a példasor szinte a végtelenségig folytatható.

Bár nem kerestem, mégis megtalált egy remek vezérmondat tévénézés közben: „Napi egy Actimel finom támogatás a természetes védekezőképességhez.” Ezt azért tartom jónak, mert benne van minden fontos információ, amit a termékről tudni kell. Röviden: az immunrendszert erősíti - ez elég tudnivaló ahhoz, hogy az embereknek legyen okuk megvásárolni.

A Nemzeti Sport 2008. október 10-i számában, a Dráma-csoport című írásban „megnyugtató” információkra tettem szert. Eddig is sejtettem, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetősége alkalmatlan a feladata elvégzésére, most viszont meg is bizonyosodhattam róla: Kisteleki István elnökkel az élen sorozatosan rossz, kiscsapatokat sújtó döntéseket hoz.

A cikk lényege, hogy az MLSZ nem veszi figyelembe a csapatok véleményét. Nem próbál enyhíteni az így is magas díjakon (nevezési, igazolási, átigazolási), sőt plusz terheket ró a költségvetésből élő egyesületekre. És ez még nem minden. Az összes mérkőzésen két 1987. január 1. után született gyermeknek kell pályára lépnie. Azért nem írtam futballistát, mert nem mindegyikőjük az.

Édesapám a megye egyben játszó Sarkadkeresztúr csapatát edzi immár hatodik esztendeje, tisztában van tehát a futballista-palánták nem éppen rózsás helyzetével. Neki is kötelező két említett korú fiatalt a kezdőcsapatba állítani. A MLSZ-nél azt mondják, hogy „az alacsonyabb osztályokban az utánpótlás-nevelést ösztönözné a szabály”. De miért lenne jobb egy csapat azért, mert szerepel benne két ifjonc? Azért, mert valaki fiatal, tud focizni? Nem, a tehetség kortól független. Attól, hogy valaki tizenhét esztendős, még nem föltétlenül osztogat ötvenméteres keresztpasszokat a társainak. A legrosszabb esetben tehát két gyenge pontja lesz a csapatnak, két olyan gyerek, aki egy görbét sem képes a labdába rúgni…

Ezzel segíti az MLSZ az utánpótlást? Íme, az újabb recept, hogyan lehet még mélyebbre taszítani a labdarúgásunkat.

Ha buszozom, és még van idő a járat megérkezéséig, akkor a forgalom figyelésével ütöm el az időt. Feltűnt, hogy mennyi SUV (Sport Utility Vehicle - sportcélú haszonjármű, de igazi, találó szó a mai napig nincs rá) járja a városom utcáit.

A SUV-ok azok a terepjárószerű autók, amik nagyok, magasak és általában összkerékmeghajtásúak ugyan, mégsem igazi terepjárók, mert hatalmas alufelnijeiken aszfaltra való gumik feszülnek, kasztnijukat drága és csillogó fényezés óvja, hajtásukat pedig nem bonyolítják zárható differenciálzárak. Ezért aztán alkalmatlanok arra, hogy az erdész kimenjen velük terepre.

Napjainkban viszont, amikor a globális felmelegedésről hallunk, a kőolajkészletek vészes fogyása is csak gyorsul, a városok pedig egyre zsúfoltabbak és büdösebbek, veszik az emberek e fölöslegesen nagy kocsikat, és használják őket - főleg városban. Ahol csupán annyi előnyük van, hogy magasan ülünk bennük, így jól átlátjuk a forgalmat, nagy a hasmagasságuk, így nem akadály egy padka megmászása, és az összkerékhajtással a meredek hegyi emelkedők sem jelentenek gondot. Csakhogy az utóbbi kettőre megoldást jelentenek a klasszikus kombik összkerekes változatai is.

Ha már mindenáron autóval akar járni a városlakó, és nem tömegközlekedik, biciklizik vagy gyalogol, akkor legalább kis autót vegyen. Keveset fogyaszt, környezetkímélőbb, egy bevásárlás szatyrait haza tudja szállítani, kisebb parkolóhely kell neki, jobb (és egyszerűbb) vezetni, és két embernek kényelmes. Az esetek túlnyomó többségében ugyanis legfeljebb ketten utaznak egy autóval városon belül.

Ez lenne a logikus. Aki pedig terepre akar menni, az vegyen Lada Nivát vagy Mercedes G-t, hogy a két árbeli végletet említsem. Ezek bírják majd a strapát.

Elképedve olvastam a netbulvar.hu portál egyik hírét. Emberek egy csoportja ugyanis azt szorgalmazza, hogy anyatejből készítsenek jégkrémet. A kezdeményezés alapjául az a feltevésük szolgált, hogy a tehenek fejése kegyetlenség, az állatok stressz-szintje már így is túl magas. Aggasztja őket, hogy a tehéntej sok kockázati tényezőt hordoz magában.

Nevetve konstatáltam a dolgot, ám a kacagást cikázó gondolatok váltották fel. Először azon tanakodtam, vajon ki az a „marha”, aki éjjelente a tehenek lelkivilágáért aggódva forgolódik az ágyában. Tényleg nincs jobb dolga? Aztán elmélyedtem a témában. Az anyatejből készült jégrém csak a kezdet. Ezen felbuzdulva bőszen dobjuk majd a piacra dobni az anyatúrót, az anyasajtot és más asszonyi termékeket? Gyermekeink tápszereket fogyasztva fognak fölcseperedni, mert a kismamák tejét jóformán kiszipolyozza az ipar? Morbid már csak a kérdést is feltenni. Borzasztó elképzelni, hogy az anyukák sorban állnak a fejőüzemekben. Ám megnyugtató, hogy eközben a tehenek vígan legelésznének, és jobban éreznék magukat a bőrükben, mert nem sanyargatnák többé a tőgyüket.

Abszurd ez az egész úgy, ahogy van. Még szerencse, hogy létezik egy megoldás, ami a szarvasmarháknak és az embereknek is megfelelő lenne. Az egyik ismeretterjesztő csatornán is a tehenek életének megszépítésével foglalkoztak. Bemutattak egy angol farmert, aki sajátos körülmények között tartja a jószágot, egész nap zenét hallgathatnak az istálló lakói. Például minden tehén megtalálhatja a neki tetsző stílust, hiszen a gazda gondoskodott róla, hogy a karám különböző részein más-más muzsika szóljon. A fejés nem kötelező program. Az állatoknak kellemetlen, feszítő érzést okoz, ha megtelik a tőgyük, így maguktól mennek a fejőgépekhez, hogy megkönnyebbüljenek. A gazda elmondása szerint a jószágok jól érzik magukat, épp ezért kiválóan tejelnek. Ezek a tehenek még soha nem voltak beoltva, mégis kevesebbet betegeskednek, mint átlagos társaik.

Mindezek fényében kijelenthető: nem kell ahhoz anyatejből készült jégkrém, sem a fejés teljes mellőzése, hogy boldogabbá tegyük az állatokat. Reményeim szerint sikerül az egyezséget megkötni emberek és a tehenek között. Csak tudnám, hogy közülük melyik lesz a nagyobb marha.