Tovább

Figyelem, tisztelt Olvasó, most a bulvár legocsmányabb, legundorítóbb, kénkőbűz övezte területeire merészkedünk! Témánkból eredően kötelesek leszünk bemocskolni virtuális kezecskéinket, minekután azonban olvasmányélményünk végeztével elégedetten bólinthatunk, hát igen, még szerencse, hogy mi nem nézünk ilyesmit, ide nekünk a Kultúrházat reggelire, majd észt dokumentumfilmekkel csillapítjuk étvágyunkat, lefekvés előtt pedig kérnénk azért a Sátántangót is.

Kertévékről lesz tehát szó, amiket ugye senki sem néz, de ha beszélgetésre kerülne sor, mégis mindenki naprakésznek bizonyulna. Bulvársajtónak és kereskedelmi tévének, a két démonizált, ám szimbiózisuk formájában mégis minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgató manipulációs hálónak vagyunk mindahányan foglyai. Minthogy a dologban rengeteg pénz is van, nekem meg jól jönne egy saját kecó Budán, megpróbálok néhány olyan műsortervvel előállni, amely a már ismert modelleken alapul. Értsük ama „modellen” a műsor alapvető struktúráját, vagy az alkotásunk húzóneveinek számító ZS-kategóriás celebeket. Természetesen illeszkedniük kell a televíziók diktálta kulturális színvonalhoz, nézőcsúcs-döntési potenciáljuk pedig átlag felettinek mondható.

1.) Szar a tortán, esetleg Kakacsata.
A mostanság elszaporodó „a híresség eszik” alapvetést szerfelett ravasz módon annak ellentettjére fordító „a híresség szarik” jellegű műsor folyamán egy közös helységbe annyi bidét helyeznénk el, ahány celeb jelentkezik. A műsor nem ütné az alapjául szolgáló főzőcskézős remekeket, hiszen találmányunkat a rá következő sávban vetítve eljátszathatjuk ugyanazokkal a sztárocskákkal, mivel az első adás a másodikkal könnyen hozható ok-okozati kapcsolatba. Arról nem is szólva, hogy a szennylapok marketing célzatú cikkei is élénk olvasói figyelemre számíthatnának, hiszen a „Fekete Pákónak tényleg fekete”-jellegű írások a bulvárcikkek doyenjeinek számítanának. Végső érvként pedig felhozhatjuk, hogy a gonosz kritikusok kardélét is kicsorbítanánk, hiszen show-ötletünkben az étel ellentétét jelképező fekália főszereplővé válása hűen jelképezné műsorunk színvonalát is.

2.) Választási Való Világ.
Az egyik kereskedelmi adó megelőzött ugyan, lévén, hogy Horváth Ágnes egykori egészségügyi minisztert castingolta új kaland-showjába, de én ennél is messzebb mennék. Beköltöztetném egy békásmegyeri panelba néhány prominens politikusunkat, remélve, hogy legalább olyan jók lesznek együtt, mint az iménti alliterációm. A félszobában egy franciaágyon alhatna Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, a nagyobbik szobán pedig Semjén Zsolt, Fodor Gábor és Sólyom László osztoznának. Ha honatyáink valamelyikének huncutkodni támadna kedve, a kamera vigyázó és akár éjjellátóként is funkcionáló szeme mindent rögzítene. A politikus+panel biztos sikerrecept, csupán az szól ellene, hogy az egy négyzetméterre eső államférfiak magas számát tekintve nyílt láng és kanóc szimbiózisaként nyilvánulna meg egy-egy kiszavazás amúgy is robbanásveszélyes helyzetében.

3.) A csesztetés foka
A rettegés fokán durvítanánk, kiemelve és megsokszorozva annak eredeti sugallatát: hesszölni a celebritásokat. Olyan feladatokat adnék nekik, amik nemcsak hogy szokatlanok számukra, hanem amitől félnek is, eközben pedig porig is alázzák magukat. Mi azonban a tét emelése végett nem ódzkodhatunk akár kockáztatni is hírességeink testi épségét. Például Kiszel Tündét betoloncolnánk az egyetemre. Zalatnay Cinit odarángatnánk a Coldplay elé előzenekarnak, aztán biztonsági őrök nélkül, a tömegen át kivezettetnénk. Bayer Zsoltnak pedig örökbérletet vennénk a Budapest Klezmer Band fellépéseire. Az aktuális szociális minisztert két hétre kényszerköltöztetnénk Lyukóbányába, esetleg Ján Slotát meginvitálnánk Győzikéhez egy napra (na, itt legalább ketten szívnának).

Három egyszerű, ám annál csodálatosabb, ráadásul nyerséggel kecsegtető műsortervezetet tártam az Olvasó elé. A sor tetszés szerint folytatható a hazugságvizsgálós, a táncikálós, a kornyikálós, a délutáni „Gyere, tahó, beszéljük meg!” és a szigetreköltöztetős műsorfajtával. Azokat se néznénk, persze, mi ugyanis nem olyan ország vagyunk, kikérjük magunknak. Csak közben a Barátok közt 1 millió 652 ezer nézőt vonz folyamatosan, a könyveladási listát Sebestyén („a zsírbüfé megnyitotta adását”) Balázs vezeti, a Népszabadság olvasottsága csökken, a Cannes-i díjnyertes Deltát ezerhétszázan nézik meg a kezdő hét végén, Hajnóczy Péterről pedig e cikk olvasása utáni Google-özés folyamán derül csak ki, hogy kicsoda.

Ülök az őszi lakás hűvös falai között. Valami mélabú szívembe költözött. Valahol eltűnt életek rozoga hamvai szállingóznak bennem. A vidám gyermekkor hosszú és napsütötte napjai, a hinta csikorgó hangja az udvarban, a kapuk mögötti világ, a hosszú kert, a kastélyhoz tartozó romos falmaradványok a kert tövében. A semmivé foszló kicsiny tavacska, a kerteken túli múló világ. Hova lesznek a gyermekkor derűs fényei, ha az ember megérik egy-egy felnőtt gondolatra? Hova lesz a gondtalan, csillogó világ, a régi korok illata, a ritkán kapott banán?

Emlékszem, nem volt messze tőlünk az óvoda s a templom. Gyalog jártunk, általában kézen fogva. Hallgattuk a misét a rideg templom színes falai között. Mert úgy mondták, ez az, amit tenni kell. Azt hiszem, soha nem figyeltem arra, amit a tiszteletes mondott. Nem is egészen értettem, kicsi gyerekektől hogy’ várhatják el azt, hogy órát üljön végig a templomban anélkül, hogy értené, a plébános miért dorgálja a politikát vagy a híveket. Mindig végigjátszottuk a misét, kivívva a lenéző tekintetet, melyet az idős nénik tapasztottak ránk, mikor szapora léptekkel elhagytuk a templomot. Ma már csak megmosolyogtat, bár máig sem tudom, miért kellett a játék helyett ott ülnöm. Szép lett ez is, mert emlékké szelídült bennem.

Csakúgy, mint apám asztalos műhelyének illata. Nagy, zöld ajtaja volt, öreg és kopott. Mindenhol a fa, az enyv, a fém áradó illata, ahogy egybeolvadt a megmunkáló eszközökkel. Apám ruháinak az illata, amikor betért a házba, a munka után vagy közben. Messze volt, nagy is és oly távoli, csodálnivaló nekem. Azt hittem, hogy egyszer meglelem. Amikor a vacsoráját ette az asztalnál, nagy, fa deszkán maga előtt vágta fel a jókora karéj kenyeret. Szalonnát evett, vagy épp tizenkét tojást.

Hova lesz a gondtalan, csillogó világ, amikor a gyermek elfelejt felhőtlen élni, mert felnő benne a gondolat és a létezés ösztöne?

Néha sétálok a világ egy-egy szegletében, és földereng néhány ismerős hangulat vagy illat. Régi, ódon, melyet csak a gyermeki érzékeim éreztek át. Rájövök, a gyerekkor nem is hagyott el, csak valahol eltemettem mélyen, bennem él egy külön világban épen.

„A szerző Rhonda Byrne - oly sokunkhoz hasonlóan - a keresők útját járja. Ő azonban a fejébe vette, hogy összekovácsol egy írókból, vezetőkből, tanítókból, filmesekből, tervezőkből, és kiadókból álló csodacsapatot, amely segít valóra váltani nagyszabású vízióját: jobbá tenni milliók életét.”

Nemrég ért véget a párkapcsolatom. Nem tudtam sem enni, sem inni, végül pedig kórházba kerültem. Nem maradhattam bent, mert főiskolára járok, és nem hiányozhattam az órákról. Végső elkeseredésemben vettem kezembe a könyvet, és észrevettem magamon, hogy minél tovább jutottam benne, annál jobban éreztem magam. Az elején úgy éreztem, hogy nincs értelme semminek, de a Titok megismerése után már másként látom a világot. Rájöttem, hogy nincs megoldhatatlan probléma. Ha az ember igazán hisz valamiben, akkor bármire képes.

Nagyon sokan, köztük én is, hajlamosak vagyunk az önsajnálatra. Mindenki számára ismerős a helyzet: szakítanak velünk, aztán csak sírunk, és azon gondolkozunk, hogy mit rontottunk el. Én eldöntöttem, hogy most másképp lesz. A Titok részletesen leírja, hogyan irányítsuk a gondolatainkat pozitív frekvenciára. A műben találhatók úgynevezett megerősítések, amelyeket tanácsos kiírni, néhányat idéznék belőle: „A legtöbb ember arra gondol, amit nem akar. Aztán csodálkozik, ha megtörténik vele.” „Reménytelen helyzet nem létezik.” „Én vagyok a gondolataim ura.” „Az élet könnyű. Az élet szép. Minden jó rám talál.”

A szerző szerint úgy működünk, mint egy mágnes: vonzzuk magunkhoz a dolgokat. Ha csak a negatívra összpontosítunk, akkor rossz dolgok történnek velünk, de ha minden helyzetben próbálunk találni valami pozitívat, akkor jó dolgok veszik kezdetüket. Tegyük fel, hogy borongós idő van, és ez képes elrontani az ember hangulatát. Azon gondolkodunk, hogy miért esik az eső, pedig úgysem tudunk rajta változatni. Ahogy ezen mérgelődünk, sorra vonzzuk a többi negatív energiát is, bizonyos idő elteltével már a fejünk is elkezd fájni.

Vagy vizsgaidőszak környékén az „Én úgyis megbukom.” mondat a diákok kilencven százalékánál elhangzik. Mivel nem bíznak magukban, stresszelnek, és amit tudnak, azt is elfelejtik. Ugyanakkor mindenkinek volt olyan ismerőse, aki egyetlen érettségi tételt tanult meg, és persze, hogy belehúzott. Ő hitt magában, én meg azt vallom, hogy a levegőt sem látod, mégis van. Hálás vagyok a szerzőnek, mert nekem segített. Nálam is vannak mélypontok, amikor úgy érzem, hogy nem megy, elfogyott az erőm, de olyankor előveszem a Titkot, és újra átlapozom ezt a remek önismereti könyvet.

Örömmel látom, hogy az igényesebb, nagy zenecsatornák repertoárjában időről-időre rá lehet bukkanni Terra Naomi nevére. Igaz, eddig még csak egyetlen klipet láttam tőle, és azóta nem találkoztam szembe újabb próbálkozásával, de ez is hatalmas teljesítmény. Tekintve, hogy ez a fiatal lány teljesen egyedül tornászta fel magát a világhírű zenészek közé.

Naomi életében egy percig sem volt kérdés, hogy milyen hivatás felé húz a szíve. Zenei orientáltságú iskolákat végzett, bár életének jelentős részében komolyzenei pályára készült. A nyilvánvalóan tehetséges lányt operaénekesnőnek szánták a tanárai, Naomi azonban érezte, hogy nem áriák és concertók között van a helye. Felhagyott komolyzenei tanulmányaival, és viharos, önpusztító szerektől sem mentes dackorszak után dalszerzésbe fogott, és elhatározta, hogy a pop/rock piacon fog érvényesülni.

Eleinte New York-i bárokban lépett fel, majd Los Angelesbe költözött, ahol végre úgy tűnt, hogy rátalál a szerencse: egy közepesen ismert, de legalább profi producer, Paul Fox a szárnyai alá vette. Mindeközben Naomi öt demót is készített, amelyek népszerűsítésével próbált betörni a zenei piacra - sikertelenül. A nagy áttörést nem a profi segítség vagy a nagyobb ígéretekkel kecsegtető városba költözés hozta meg, hanem a modern technika vívmánya, az internet.

Terra 2006-ban elkezdte feltöltögetni a világháló legnagyobb videó-portáljára, a Youtube-ra webkamerájával rögzített próbálkozásait. Feldolgozások mellett saját dalait is felénekelte gitár- vagy zongorakísérettel, amelyek azonnal elnyerték a hallgatóközönség tetszését: videói átlépték a milliós nézettséget, és néhány hónapon belül megjelentek az első olyan felvételek, amelyeken már a rajongók Terra dalait dolgozták fel. Az internetes sikereken felbuzdulva énekesnőnk elkészítette első igazi nagylemezét Virtually címmel, amely még ugyan önerőből született meg, de már szerepeltek rajta azok a letisztult hangzást képviselő, szókimondó dalok, amelyek miatt Naomit megszerették az internetezők. Helyet kapott rajta az életünket uraló gyógyszerek ellen felszólaló Vicodin song, a Föld megóvását szorgalmazó Say it’s possible, és a dühös, erőteljes Up here is, amelyből tavaly leforgatták Terra első videoklipjét.

A legfrissebb információk szerint Naomi ismét stúdióba vonult, hogy most már egy igazi lemezcég segítségével létre hozhassa következő nagylemezét. Remélem, hogy a pénzcsináló menedzserek belátják, Terra Naominak és a rajongóknak is az lesz a legjobb, ha hagyják, hogy ez a tetovált, éles hangú leányzó a saját feje után menjen. Ha huszadrangú Avril Lavigne-t akarnak belőle faragni, és elvennék tőle őszinte hangját és gondolatait, ők is nagyon ráfaragnának.

Ismét egy érdekes kiállítást találtam a debreceni Modemben. Szocreál - Festészet a Rákosi-korban címmel hirdették, de a három emeleten különféle megjelenési formákkal találkoztam. A földszinten festészettel, a harmadikon plakátokkal és fotókkal, a másodikon, pedig minden egyébbel, amit ehhez a korszakhoz lehet kapcsolni. A modemes szokások szerint megint túl nagyra sikerült a kiállítás, amin nem sokat segített az emeletek közötti tagoltság.

A javarészt padlásról előszedett, semmit sem jelentő képek, montázsok és modern agymenések alig múlták alul a kiállítás legvisszataszítóbb részét, a második emeleten látható photoshopos kollekciót. Itt meztelen, dagadt testeken diktátorfejeket láttam, homoszexuális aktus arcaira vágott Bush-t, Putyint és Bin Ladent, és a legkülönfélébben megalázott államelnököket.

A földszinti festmények mennyisége és megjelenített világa is bőven sok volt a témából. A rengeteg Lenin, és főleg Sztálin egy idő után már nyomasztóvá tette az amúgy unalmas légkört. Habár a nagyszüleim történeteit mindig csak erre a korra asszociáltam, egészen más volt az elképzelésem. Úgy gondoltam, hogy noha mindenki szürke, halszálka mintájú, durva szövetkabátban járt, kalappal a fején, mégis egyfajta Winston Smith-ként mosolyogtak össze, kicsúfolva a Nagy Testvért. Minden elbeszélésüket szinte csak a közösség, az összetartozás, a különféle programok és a vicces, jókedvű fordulatok alkották. Nem emlékszem, hogy hallottam volna tőlük bármit is az akkori politikáról, pláne nem, hogy az ábrázolt módon része lett volna a mindennapjaiknak Sztálin, Lenin vagy éppen Rákosi.

Ezek a festmények viszont elferdítették a nagyszülők történeteit. Minden családot ábrázoló képen lóg egy Sztálin-portré a falon, vagy van egy könyve az asztalon. Még Sztálin is saját magát nézi fiatalon, az olvasott könyvének lapjain… A képeken látszólag mindenki a korszaktól boldog - szépnek látták a betont és a vasat, istenként tisztelték a diktátoraikat. A vásznakon élménybeszámolók hadát alkották meg a „művészek”, az uralkodó munkások vezéreikhez fűződő szeretetéről. A legtöbb kép nevetséges, dilettáns, és érezhető, hogy szinte már oximoron a szocialista festészeti korszakot és realizmust együtt emlegetni. Egy pillanatig sem szabad komolyan venni őket, nem érdemes következtetéseket levonni belőlük, viccnek viszont talán mégis súlyos a történelmi hátterük.

Akkor vált mégis élvezhetővé az egész, amikor visszatérve a bejárathoz, a menekülési vágyunkat legyőzve Hadházi László humoristával indultunk neki újra, és egy rendhagyó tárlatvezetésen a közönség együtt nevethetett a kigúnyolt képek nyomasztó realizmusán.

Már régóta vártam, hogy elkezdődjön, hogy ismét legyen egy új kedvencem, aki természetesen valódi egyéniség, mert ebben a műsorban mindig láthatunk érdekes alakokat. Példaként említhető az intézetben nevelkedett cigánylány, Oláh Ibolya, vagy a vajdasági Rúzsa Magdolna, akiket a nagy megmérettetések után remek emberek, kitűnő művészek vettek szárnyuk alá. A többi versenyző pedig vagy eltűnt a süllyesztőben, vagy az országot járva haknikkal egészíti ki hétköznapi munkával előteremtett jövedelmét.

A valójában puccos, amerika-majmoló megmérettetés ugródeszkaként szolgálhat azoknak, akik képesek élni a lehetőséggel, mert akadt köztük olyan, aki a műsor után nem kezdett szóló karrierbe, hanem a saját zenekarával próbál szerencsét. És valóban, zenecsatornákon játsszák a számaikat. Hiába a gúnyos „amerika-majmoló” jelző, azért mégis szinte mindegyik adását láttam a Megasztárnak, tehát nagy várakozással, és kendőzetlen lelkesedéssel vetettem magam a tévé elé, hogy az új részekről se maradjak le. Nem küldözgettem a sok sms-t, és nem hívtam azt a bizonyos számot senki érdekében, a telefonszámlánk e nélkül is az egekig ér. Viszont azzal a tudattal, hogy azok az emberek, akik esetleg szembejönnek velünk az utcán, őstehetségek lehetnek - és e műsor segítségével egy csapásra országszerte ismertek lesznek - érdekfeszítőbb a műsort figyelemmel kísérni.

A jelentkezőkön látszott az őszinte izgalom, az öröm, a tűz vagy gyakran a szomorúság, amely olykor igazi könnyek kíséretében jelentkezett. Szeretjük látni a könnyeket, a zavarban lévő versenyzők remegő lábait, a különleges ruhakölteményeket, egyszóval azt a folyamatot, ahogy lejátszódik előttünk az, hogy egy átlagos, sminket talán közelről még nem is látott versenyző átalakul a feje búbjától a lábujjáig. Ha az ember nem elég eredeti, nincs stílusa, majd lesz neki. Mire is vannak a stylistok? Mi, átlagos tévénézők, az ilyenekre vagyunk a legvevőbbek, a tévénél dolgozók pedig tudják ezt. Olyannyira, hogy az új sorozatot már alaposabb, ravaszabb számítások előzték meg.

Nem hagy nyugodni az a beszélgetés, amit újdonsült ismerősömmel folytattam. Ő maga is énekel, a számaihoz a zenei alapot és a dalszövegeket pedig szintén ő találja ki. Egy lány is a segítségére van, aki valóban tehetséges énekes. Ő is jelentkezett a legújabb műsorba, reménykedve egy kis elismerésben. A terve sikerült, kapott „visszahívó lapocskát”, de azzal együtt egy hatalmas köteg szerződést is. Ezeket átnézve rádöbbent a valóságra: senkinek nem beszélhet a részletekről, mert akkor nem szerepelhet többé. A leányzó viszont volt annyira büszke, hogy visszautasítsa a szereplést, mert az önérzetét is sértette a komor valóság.

Elmesélte, hogy a selejtezők végén valójában már összeállították a névsort, akik majd a döntőben szerepelnek, vagyis akiknek a szállodai életét nyomon követhetjük egy kedves kis valóságshow keretében. Sőt, ilyenkor már a győztes is kiválasztatott. A versenyzőket - bár talán a szereplők találóbb szó ide - kidolgozott séma szerint válogatják, mert az érdeklődés fenntartása szempontjából fontosak a hotelbeli konfliktus-helyzetek. A szerepek vegyesek: idős, gyerek, macsó pasi, könnyűvérű lány, homoszexuális és kisebbségbe tartozó is. A beszélgetés közben nem akartam elhinni, amit hallok. Furcsa, hogy a felszín, a csillogás, a csini ruha ennyire befolyásoló tényező, és hogy senki nem akar a látvány mögé látni: nem a valódi tehetség a döntő.

A versenyzők „jópasijairól” külön portfolió készült, amelynek természetesen külön műsoridőt szántak. Jó kis reklám. Régen, például a Ki mit tud? adásaiból nem fröcsögött ennyire ránk a nyilvánvaló kapzsiság, nem a mellbőség vagy az izomzat, nem a show kedvéért kiszámított civakodások, sőt még csak nem is a rokonszenv volt a döntő szempont egy tehetségkutató versenyben. Ma már az interneten is személyre szóló reklámokat kapunk, a reklámcégek szinte minden adatunkat ismerik, a Nagy Testvér figyel. Az említett lányra egyébként a szerződése alapján a „kurva” szerepét osztották. Megértem a felháborodását, én is visszadobnám, bár biztos akadnak bőven jelentkezők a pozícióra. Neki így nem kellett az esetleges siker. Bizonyára nem ő az egyetlen. Talán ők jártak jobban. Nálam ők nyertek.

A Szabolcs Online egyáltalán nem hasonlít nyolc évvel ezelőtti önmagára. Indulásakor alig volt több, mint a Kelet-Magyarország elektronikus változata. Napi néhány száz látogatójában föl sem merült, hogy a kezdetben képek nélküli főoldalon egyszer Győzike pompázik majd véres aszfalton elterülő hullazsákok és szinte fedetlen női keblek társaságában. A közönség igényei bizony megváltoztak…

Napjaink három klasszikus slágertémája a baleset, a bulvár és az erotika. Korábban is kivételes érdeklődésnek örvendtek, ám az idő előrehaladtával eltűntek az etikai határokk. Már nemcsak az érdekel minket, hogy hányan sérültek vagy haltak meg egy közúti balesetben. Látni akarjuk a helyszíni fényképeket, videókat, amelyeken néha sikerül megörökíteni a hullazsák alól kilógó végtagot. Nyolc éve botrány lett volna belőle, ma már inkább látogatottsági rekordot ígérő anyag.

Minden éremnek két oldala van - ennek inkább három. Szerkesztőként volt szerencsém látni végletekig kimerült bűnügyi tudósítót, akinek körülbelül öt perc alatt kellett eljutnia Nyíregyháza másik felére. S volt rá példa, hogy egy ismerősöm legorombított, miután portálunk közzétette a balesetben elhunyt hozzátartozóiról készített fekete zacskós képeket. Miközben eltávolítottam az általa kifogásolt fotókat, a részvétnyilvánítás után megkérdeztem tőle: „Ha mással történik, akkor semmi gond?” Nem kaptam választ…

Eleinte a bulvár feladata az efféle nyomasztó hírek monotóniájának megtörésére korlátozódott. Csakhogy az erkölcsi határvonalak áthágása nyomán bepillanthattunk egy olyan világba, ami még a véres aszfaltnál is érdekfeszítőbb: a sztárok magánéletébe. A hírek durvulnak, látogatottságuk folyamatosan nő, nekünk pedig a főoldalon előkelő helyet kell biztosítanunk a sztároknak. Nem önszántunkból szolgáltatunk tehát „mocskot” a népnek, hanem mert a statisztikák tanúsága szerint csillapíthatatlan igénynek próbálunk eleget tenni. Például Győzikét, Kiszel Tündét, a valóságshow-szereplőket és a playmate-eket egyszerűen imádják az olvasók. Hiába érkeznek elmarasztaló kritikák, számokkal bizonyítható a szomorú(?) igazság.

Végül szót kell ejtenem az erotikus tartalmakról. Nemrég hatalmas vörös betűkkel hirdettük, hogy „izzadt, vonagló, szexi testeket” láthat az a tizennyolc éven felüli, aki kattintani mer. A hatás leírhatatlan volt, több ezres nézettséget mértünk néhány perc alatt. Az érdeklődést egyedül Gáspár Evelyn fogyásának története tudta überelni…

Még csak véletlenül sem állítanám, hogy értek a focihoz, viszont érdeklődéssel nézem a magyar labdarúgás történéseit.

Még 2006-ban történt, hogy a Várhidi Péter vezette U19-es labdarúgó válogatott megnyerte EB selejtezőcsoportja küzdelmeit. A Magyar Labdarúgó Szövetség vezetése jutalmul, ideiglenesen, egy mérkőzésre rábízta a nemzeti tizenegyet. Majd újabb lehetőséget kapott a fiatalokhoz bátran nyúló szakember, és a magyar válogatottal egy év alatt huszonnyolc helyet ugrott a FIFA-ranglistán. A szurkolók jelentős része elfogadta és szerette a Várhidi-csapatot. A 2007. év végén a sportújságírók az év edzőjének választották, majd januárban az MLSZ határozatlan idejű szerződést kötött vele. Egy gyengébb tavasz azonban kérdőjelessé tette a mester hozzáértését, és Kisteleki István Hollandiáig rohant segítségért. Méltatták ugyan a szövetségi kapitány eddigi munkásságát, de egy szerbiai 8-0-ás pofon okán már az egész utánpótlás ágazattól eltávolították a néhány hónapja még méltán népszerű szakembert. Manapság - csapat nélkül - az egyik sportadó nézőinek mondja el szakmai észrevételeit.

Az ifi EB 1984-es megnyerése óta nem látott sikert ért el a magyar labdarúgás. A Sisa Tibor vezette U19-es válogatott a nyári, Szlovákiában megrendezett EB-n bronzérmet szerzett. Szakmabeliek és szurkolók egyöntetűen méltatták a szakvezető munkáját. A nógrádi tanár szerényen és nagy-nagy szeretettel beszél csapatáról, a sikerről, a hitelességről. Míg a fiatalok visszatértek klubjaikhoz, és fogadták a gratulációkat, a Kisteleki István vezette MLSZ újra kombinálni kezdett. Már nem kell korosztályonkénti edző, hanem egy team irányítaná az utánpótlást. Ahová korábban Várhidi Péter sem kellett, ott most Sisa Tibor is hátrébb szorult. Igaz, fontos a kontinuitás, hiszen két éve, mikor az akkor még U17-es csapat szintén kijutott az EB-re, a torna után kirúgták az akkori edzőt, Both Józsefet.

Az új felállásban a korábban Ajaxnál dolgozó Jámbor László lett a futballfejlesztési igazgató. Már nem is meglepetés, hogy az U-válogatottak élére egy korábbi Ajax-futballistát, Wilco van Buurent választották. Szerdán az Alpok-Adria kupán már ő ült a kispadon. Biztos, hogy mindent tudott a magyar fiatalokról… Tartott egy edzést, majd egy nap múlva learatta a sikert. A Napkelte című műsorban pedig Sisa Tibor megerősítette, hogy nem kíván részt venni a holland által irányított team munkájában. Ott, ahol addig ő volt az irányító, nem akar „csak” végrehajtó lenni. Elmondta ezt kulturáltan, senkit sem bántva, a sértettség látszatát is kerülve.

Szerencsére nem kell új szakkommentátort avatnunk, mert nálunk, Diósgyőrben szívesen látjuk vezető edzőként. Itt is lehet pokolra és mennybe jutni, de érzelmek nélkül elválni nem. Ez az MLSZ szakterülete.

„Most körülbelül két óráig megszűnik a világ körülöttem, csak a meccsnek élek, légyszi, ne zavarjatok, köszi.”

A zsúfolásig megtelt lelátókról boldog emberek ezrei nevettek vissza ránk, frissen pirított szotyola és tökmag illata lengte be az újonnan átadott Siófok Park fantázianevű multifunkcionális létesítmény környékét, minden adott volt egy tökéletes mérkőzéshez. A „nagyon fontos személyeknek” fenntartott ülőhelyeken olyan illusztris vendégeket lehetett látni, mint Erwin Koemant, labdarúgó válogatottunk szövetségi kapitányát, vagy Wilco van Buurent, utánpótláscsapataink egyik vezetőjét. S nem utolsósorban Sisa Tibort, az U19-es gárdát egyenesen az egyiptomi vébére kivivő ludányhalászi edzőt, akinek Kisteleki István, az MLSZ elnöke felajánlotta, hogy élete végéig tartozzon a szövetség kötelékébe, oktassa a gyermekeket, hisz bizonyította tehetségét.

A Siófok és a Budapest Honvéd összecsapása hihetetlen iramban kezdődött, számos éles jelenetnek lehettünk szem- és fültanúi. Érthető, hisz mindkét csapat a bajnoki aranyra hajt, szükségük van a három pontra. Az izgalmas első félidő 1:1-es állást és sziporkázó játékot hozott. Meg a lelátón - több száz pénztárszalagot és vagy harminc görögtüzet hajigáltak a játéktérre a Balaton-parti és a fővárosi szurkolók. Tüzes este, annyi szent. A második játékrészben lassult az iram, több volt az eladott labda, de a játék így is tetszett is a népnek. Itták a sört, szidták a bírót, ahogy illik. Igazságos pontosztozkodás, férfias küzdelem - a népes drukkerhad elégedetten térhetett nyugovóra.

„Andris, kelj fel, elaludtál! Hát nem érdekel a Siófok-Honvéd örökrangadó?”

Álmodtam az egészet? Csak szerettem volna ilyen meccset látni? A valóság teljesen más. Aki pénteken este nézte a mérkőzést, elaludt. Vagy sírva fakadt, hogy kettőt sem tudtak egymáshoz passzolni a fiúk, és a lelátók kongtak az ürességtől. Ezen a mérkőzésen egyszerűen nem lehetett pozitívumokat fölfedezni.

„Elszundikáltam” - állapítottam meg. És csorgott a nyálam a jobb futball után.

A kishúgom már több mint egy hónapja hatodikba jár. Ilyentájt jönnek az első komolyabb dolgozatok, a tényleg tanulással töltött délutánok. A szülők ilyenkor kérik meg a nagyobbik testvért, hogy segítsen a kisebbnek felkészülni. Egyszer már úgyis tanulta, könnyedén elmagyarázhatja, amire a tanárnak nem jutott elég ideje.

Mi is leültünk a nappali szőnyegére. Húgocskám felcsapta a nyelvtanfüzetét a szófajoknál, ezeket kell hétfőre megtanulni. Magabiztos mosollyal végigpörgettem gyorsan: főnév, ige, melléknév. Nem is volt olyan régen az érettségi, menni fog ez. Legalább most értelmi képességeimmel is lenyűgözhetem, és nemcsak azért fog szeretni, mert leveszem neki a csokit a felső polcról.

Nem tudom, mi történt ama nyolc év alatt, ami hatodik óta telt el, de meg mernék esküdni rá, hogy akkor még nem létezett egyéb körülményre utaló határozószói általános névmás. A füzetben nincs se meghatározás, se példa. Megőrizve a fölényes fellépésem, elkérem a tankönyvet is. A tenyerem már izzad, de nem szabad pánikba esni. Ötpercnyi lapozgatás után úgy folytatom, mintha csak egy pillanat telt volna el. Kibököm, hogy a mindenképpen épp egy ilyen névmás. Nem sokon múlt, de megoldottam, kicsit megnyugszom.

Fél szemmel a könyvre sandítva öntelten sorolom a többi példát. A kishúgom bólogat, úgy tűnik, érti. A negyedik példaszó után megkérdezi, honnan fogja felismerni ezeket. Megint perceken keresztül lapozgatok a könyvben és a füzetben egyszerre. Ügyes kérdés, ügyes. Biztos vagyok benne, hogy ki akar velem babrálni, mert erre sehol nincs válasz. Hosszú hallgatás után, jobb kiutat nem látva felcsattanok, hogy ezeket meg kell tanulni, és nekem egyébként sincs időm itt gubbasztani, és már várnak, és még zuhanyoznom is kell. Felugrok, elrohanok.

A húgom maholnap elég magas lesz ahhoz, hogy elérje a felső polcot, és levegye magának a csokit. A méltóságom utolsó morzsái ott maradtak a nappali szőnyegén.