Tovább

„Akaratosabb, önzőbb, elkényeztetettebb és kevésbé barátkozós, mint a testvérrel rendelkező társai” - írja a Kismamáknak.hu, arra ösztökélve a szülőket, hogy sürgősen készítsenek még egy gyermeket, különben baj lesz. Pedig egykének lenni jó.

Emlékszem, hogy csodálkoztam, amikor az óvodában egy mufurc fejű kissrác elvette tőlem az építőkockát. Hiszen addig senki sem vett el tőlem semmit. Mindig csak kaptam, méghozzá a legszuperebb játékokat. Az a kölyök meg képes volt egy sokak által megrágcsált szélű fadarabot kivenni a kezemből. Utólag már tudom, hogy elkényeztetett egyke révén illett volna világra szóló hisztit csapnom, ám ehelyett inkább egy laza mozdulattal földig romboltam az amatőr műremeket, amihez épp az én kockám kellett.

Pardon, a maci nyolcas csoport kockája. Súlyos fölismerés volt ez, amelynek következtében úgy döntöttem, hogy ami nem teljesen az enyém, arra már nem is tartok igényt. Tárgyakat illetően működött az elv, barátok esetében már kevésbé. Így nem is nagyon akadt belőlük. A suliban új volt számomra, hogy a többiek verik egymást, az állítólagos haverok pedig ott kavarnak be egymásnak, ahol csak tudnak. Hatévesen persze ebből csak annyit éreztem, hogy rossz velük lenni. Az iskolában azonban közel egy évtized alatt szépen elsajátítottam a beilleszkedés legfőbb fortélyát: nem foglalkoztam senkivel, és egy idő után ők kezdtek el foglalkozni velem. Az válik érdekessé, aki nem érdeklődik, és az köti a legértékesebb barátságokat, aki nem barátkozik minden áron. Ezt a leckét talán hamarabb tanultam meg, mint mások, hisz’ felnőtt bőrbe bújt tinédzserek is sűrűn veszik elő a létező legidiótább kérdést: „Leszel a barátom?”

Egykeségem miatt van, aki sajnál, és van, aki irigyel. Sajnálnak, mert állítólag egyedül vagyok a nagyvilágban. És irigyelnek, amiért nekem mindenből több jut itthon. Hiába mondják a szülők, hogy anyagi és érzelmi javaikat képesek megosztani csemetéik között, ha legalább négy-öt „nagytesótól” hallottam ilyen és ehhez hasonló mondatot: „Addig volt jó, amíg nem érkezett meg a kistesóm. Persze most, hogy itt van, nagyon szeretem, csak…” Ha öt-hat évnél több a korkülönbség, ez a „csak” talán örökké ott marad. Tudat alatt, mélyre elásva, mert rá gondolni is illetlenség. Bezzeg én szabad vagyok, és arra gondolok, amire akarok.

Már lebegek a pszichiáterem adta pszichoaktív gyógyszeremtől. Ülök a konyhám párájában, és fő a krumpli a tűzön, a már régóta őrjöngő vízcseppekben. Zörög a gőzelszívó, mintha az űr zajongna. Csend van, viszonylagos, de őrjítően zajtalan. A szürke cicám farka lelóg a velem szemben lévő székről. Nincsen óra, mi ketyeghetne a falon. A szempilláim elnehezednek, és még mereven nézek a képzetszerű emlékeimbe, miközben írni akarom azt, amit nem is lehet. Azt hittem, a magány nem okoz migréneket, csak békés és megalkuvó. Öreg a képsorban a lelkem. A jó ég tudja, mennyire nehéz válaszolni neked, fiatal önmagam, a gyermeteg kérdéseidre.

- Szeretném tudni tőled, életjárta, idős önmagamtól, hogy ki vagyok!

- Kérdezz, hátha segíthetek!

- Mosolygott, vagy kinevetett az élet, amikor teljességében rád visszanézett?

- Sírt, zokogott.
- Miért?

- Mert nem mosolyogtam vissza rá, nem játszottam vele eleget. Azt gondoltam róla, hűvös, rövid, hálátlan és kegyetlen.

- Az is. Nem igaz?

- Ez az, amit nem ítélhetsz meg. Csak nézz körül, és ne csak azt lásd, ami mozog, hanem azt is, ami kényszeríti rá. Néha táncolj, énekelj, örülj és becsülj, csókold szemen az istened!

- Sok mindent bánsz már, ugye?

- Meglehet. Követtem el bűnöket, abszurd, önmeghazudtoló kilengéseket, de talán a fejlődés ezt követelte meg.

- Félsz elmenni innen végleg?

- Az életből? Nem.

- És ha rád leheli tükröd a halál után az életben elkövetett hibáidat?

- Inkább úgy, mint alám csússzon a nagybetűs semmi. Az megriaszt.

- Mit bánsz nagyon?

- Szinte mindent, és majdnem semmit. Bánom a felületességet, a sodródást az árral, az olcsón drága életképeket, az ezerszívű mentális fellángolásokat, a menekülést, a sok jogtalan vitorlabontást idegen vizeken. Néha azt is bánom, hogy sokat kérdeztem: miért. És a határokat, amiket felépítettem magam köré, és vérző fogakkal védtem. De mintha egyetlen dolog lenne, mit sosem bánnék.

- Mi az?

- A csodákkal teli anyanyelvemet.

- Csak abban érezted otthon magad?

- Elmúlik minden. A gyerekkor, a szépség, a rajongás, a fiatalság, az álmok. De amivel kimondod az utolsó szót, az örök marad, és a nyelv, amivel teszem, a magyar.

- Akkor miért gyújtottál alá? Miért hagytad faképnél, és éltél annyi időn keresztül egy másik nyelven? Miért kalózkodtál? Miért nem anyaországodban tetted ugyanezt?

- Szeretem magam - ez volt életem első mondata, ez ölelte át a tetteim. Úgy gondoltam, hogy a visszhangokra az itthoniak füle jobban kiéleződött, mintha állnék mellettük, és a fülükbe ordítanék, hogy hé emberek, ne hazudjatok, szeretet nélkül úgysem megy. Sosem kötött semmi és senki, sehova. Mindig is kalóz voltam, nem tartoztam soha senkihez, csak azokhoz, akik a szívükben hurcolják ide-oda létjogosultságomat. Az lettem, aki járja egyedül a hullámokat, de van benne valami, ami ugyanaz és egyetlen, ami otthon, ami szerelem, ami követ bárhová: az anyanyelvem.

- Boldog vagy?

- Erre te válaszolj!

(Szól még az idő végzetszerű ketyegése lassan, a krumpli is széthasadt már a morajló fokban. Üres a szék, fémpereme csupa pára, pislogok gyorsan. Az óra 710.899.200 másodpercet mutat bennem, mégis elmondhatatlan. Kitekintek az ablakon. Látom ezt a világot borzasztóan koszos hamisan. Nincsenek határok benne. A szabadság végre megmutatta torzultságát. Nemzedékek csúsznak egybe, szakadékokat kreálnak, mégis a szürke hétköznapok aljas uniformisát hordják, amik mögött az értékek bolondul átrendeződtek. Az hitték az okosok, az egyensúly nem borulhat jó és rossz között, de túlfilozofálták, elfelejtették azt, hogy egyetlen dolog élhet túl minket: a lélek, ami a múltunk rabja is. Le kéne zárni a tűzet a krumpli alatt, és ki kellene menni ordítani, amilyen hangosan és őszintén csak lehet, mielőtt késne a perc, ahogyan a nap melege teszi ezt nyolc perccel később, mielőtt a bőrünkhöz ér.)

- Ha megteszem, boldog leszel öreg önmagam.

Péntek délutáni előadásra készülődtem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba. A darab műfaja eleve magával ragadott. A rockballadák különös gyermekei a drámának és a muzikalitásnak, de kéz a kézben járnak a történelemmel is, hisz a szerzők leggyakrabban ilyen témákat dolgoznak fel.

A Kőműves Kelement a magyar történelem nehéz és zavaros időszakában vetette papírra Sarkadi Imre. Előzménye egy novella, amely 1947-ben jelent meg a Válasz című folyóiratban. Az alaptörténet mindenkinek ismerős lehet általános iskolából, de színpadra állítva, felnőttként felidézve, valóságos emberek valóságos érzéseit látva és megélve új élménnyel kecsegtet.

A kőművesek korabeli utcai ruhában sétáltak be a színpadra, és feltűnt az áldozat is. A tablószerű nyitókép emlékeztet a drámák elején lévő szereplőbemutatásra. Előszóként az első dal szolgál, ami néhány sorban elmeséli a tömör lényeget Szörényi Levente és Bródy János értelmezésében. Ettől a kezdéstől a néző egyszerre érzi otthon magát, és elkezd kíváncsivá válni. Biztonságot nyújt, hogy ismerős a cselekmény, és tudom, mi fog történni. A mű érdekességét nem az adja, hogy nem látom előre a konfliktus mibenlétét, hanem a miért. Miért áldozza fel a valaki a feleségét egy várért? Miért tart vele tizenkét társa? Hogyan vesz rá egyetlen ember a csapatból tucatnyi másikat, hogy akár a saját életük részét öljék meg?

Hit és pénz csatája zajlott a publikum előtt. Mindenben jelen volt a falkaösztön és az egyetlen vezérszerepre alkalmas ember szembeállítása. Az ellenpontokat három csapatvéleményből kiszakadó szereplő hozta létre. Kelemen (Petneházy Attila) szerint a vár felépítéséhez erős hitre van szükség, és mindenekelőtt az alkotást, a jövő nemzedékek szolgálatát tartotta fontosnak. Nézetét a felesége halála után is tartotta. Boldizsár (Olt Tamás) titokzatos és misztikus résztvevője az eseményeknek, nehezen derül ki, hogy a fél véka arany és ezüst vagy az érték létrehozás miatt, de képes volt rávenni a munkásokat a legszörnyűbb egyezségre. Azt használta ki, amiben a többiek leginkább: a szellemek kiengesztelésére a legkorábban érkező feleség áldozatát javasolta. Ő maga nem hitt a babonában, de tudta, hogy az erő, amit a hit ad a társainak, képes lesz felállítani a falakat. A harmadik ellenpontot a feleség nélküli Máté (Illyés Ákos) adta, aki nem hagyta kilépni a véres paktumból a gyenge jellemű Benedeket (Horváth Sebestyén Sándor). Számomra ez volt a legmegrázóbb rész. Boldizsár kitörése megértette velem, mit érezhettek azokban az idegtépő órákban, amikor az utat kémlelték.

A darab népiességét és misztikumát sok apró mozzanat erősítette. A tizenharmadik kőműves járt a legszerencsétlenebbül, a szellemek és az áldozathozás, Kelemen feleségével való álma mind egy régi világot tárnak elénk. Különös jelentőségű az idős vándor, aki figyelmeztette a kőműveseket, hogy hagyják ott a munkát, mielőtt bajba kerülnek. Majd rögtön visszatért a gyilkosság után, hamar letörte a pénznek előre örülő munkások kedvét azzal, hogy a faluban már beszélik a tragédiát. Fantasztikus ötlet volt Tasnádi Csaba rendezőtől, hogy a holt asszonyt Kelemen vette a hátára, mint egy lelki terhet, és addig hordozta, míg a többi kőműves rá nem jött, hogy gyilkosok. Erre a fekete ruhás öregember ébresztette rá őket, így a nehéz súlyt - a halott feleséget - is ő adta a kezükbe, miután Kelemennek elmondta, hogy a kisfia és az anyósa is meghalt. Ekkor ő már összeroskadt a teher alatt.. A test kézről kézre, a gondolat súlya lélekről lélekre járt. A kezek mosása és mocskának egymásra törlése pedig azt jelképezte, hogy a nemrég még erős csapatszellem szétesett. A jelenet felidézte a ballada születésének korát, az 1956-os eseményekhez vezető helyzetet.

A koreográfia mozzanatai szimbolikusnak hatottak. A munkát, az építést, a várfalak állását és omlását, a fájdalmat, a hosszú utat - amelynek végén a feleség soha nem ér oda szerető férjéhez - az őt megölő emberek hátai alkották. Mindezt a test által tökéletesen kifejezhetővé Ladányi Andrea tette. Számomra az előadás időtlen, minden kor számára érthető és világos tanulságokkal szolgál. Igazi, gondolkodásra ösztönző élmény.

Szerdán éjfélkor végleg elhallgatott a hazai rádió-paletta két meghatározó kereskedelmi adója, a Danubius és a Sláger Rádió. Az okok és a miértek közismertek - volt eleget szó már róluk a sajtóban, emlegettek "sötét" politikai összeesküvéseket is, míg mások kötik az ebadtát a karóhoz: szabályos pályázati elbírálás történt, a magyar médiatörvény előírásait messzemenően tiszteletben tartva, lejárat miatt újraosztották a frekvenciákat. A nyolctagú ORTT-bizottság szakértelmét pedig ne vonja kétségbe senki - de igazából nem is vonja; mindenkit a politikai hovatartozás és érdek foglalkoztat inkább.

Mert hát biz’ háttérben folyó alkukat sejtet, hogy éppenséggel egy bal- és egy jobboldalhoz köthető rádió kapta meg az áhított frekvenciákat, furakodott be a politikai színezet nélküli, könnyed, szórakoztató profilú kereskedelmi adók helyére. Sokan találgatják, mi fog szólni a rádióból, ha már végleg elhallgatott a Sláger és a Danubius. Kampányüzenetek reggeltől estig, elfogult politikai beszélgetős műsorok munkába érkezés előtt a kocsi hangszóróiból? Mások úgy gondolják, az új rádió gárdája sem lehet ennyire ostoba. Világos, hogy ha ezeket fogják nyomatni, a kutya nem hallgatja őket, legfeljebb a politikailag legelkötelezettebb szavazóbázis, ami viszont kereskedelmi szempontból felér az öngyilkossággal. Noha mindenki szeret politizálni, a piac így is telített már a HírTV-vel és az ATV-vel, napközben inkább csak szóljon a könnyed zene. Ezért néhányan úgy gondolják, az új rádiók sem lesznek másmilyenek, mint elődeik. Ugyanazokat a zenéket játsszák, mint az előzőek, talán még reggeli tréfálkozó műsoruk is lesz. Egyedül annyi változik, hogy a befolyt pénz immár az új (politikai szférákhoz köthető?) gárda zsebébe vándorol.

Néha boltokban, buszon hallgattam fél füllel a már leköszönt rádiók műsorait. Zenei kínálatuk messze esett a zenei ízlésemtől. Az utolsó napon mégis úgy döntöttem, egy napra a hallgatójukká válok: érdekelt, hogyan használják ki végső óráikat. Volt különbség a két nagy konkurens között. A Danubius „ez van, ezt kell szeretni” fejbólintással vette tudomásul, mi a szitu, a Sláger Rádió viszont a végsőkig kész elmenni a döntés megmásítása érdekében. Honlapján ezt nyíltan közzé is tette: minden legális és jogi eszközt bevet, hogy maradhasson. Már a döntés utáni napon Bochkor Gábor élő adásban felhívta a konkurens adót, összefogásra invitálta Sebestyén Balázst és a mögötte lévő teamet. Bochkor elég határozott volt, hogy ezt nem szabad annyiban hagyni, a Danubius stábja inkább vonakodni látszott, mint akitől azt kérik, ne haljon meg, amikor már megrendelte a koporsóját.

Az utcákat ellepte a Sláger Rádió „Veled vagyunk” plakát-hadserege, honlapján számláló indult, amely a beérkező "Veletek vagyunk" hallgatói sms-eket regisztrálta. Kezdeményezés ide vagy oda, a határidő lejárt, a döntés ellen pedig nem sikerült hatásosan fellebbezni. A Sláger nem tehetett mást, maga is megszervezte a „temetését” - de inkább csak a finálét - egész napos kívánságműsor formájában. A hallgatóikra bízta a zenei lista összeállítását, azzal, hogy este már a szerkesztőség kedvencei pörögnek majd. A Danubiuson a nosztalgia jegyében telt a nap: a rádióhoz és saját munkájukhoz köthető régi sztorikat meséltek, személyes zenei kedvenceket pörgettek a műsorvezetők, így búcsúzva attól a jelentős hallgatói tábortól, amely napról napra rájuk hangolódott a hosszú évek során.

Hogy miért volt torokszorító ezt hallani még akkor is, ha egyébként nem hallgattam a két adót? Azért is, mert másról se hallani már, mint az elbocsátásokról, a válságról, a munkanélküliek egyre növekvő táboráról. Majd bekapcsolja az ember a rádiót, megkeresi rajta a két legnépszerűbb szórakoztató adást, és ott se hall mást: ez a jókedvű, jópofa társaság november 19-étől szintén munkanélküli. A csapot már ki se merem nyitni. Valószínű, hogy abból is elbocsátás folyik.

November 19. az Alkonyat-rajongók napja. Ekkor mutatták be nálunk a Twilight Saga második részét, az Újhold (New Moon) című filmet. Ki ne hallott volna a nagy port kavart vámpírszerelemről? Ha máshonnan nem, legalább a híradóból, sokan ugyanis a szó szoros értelmében vérüket adták a jegyért. A nyíregyházi véradók például cserébe belépőt kaptak. Moziműsor, telefonos jegyrendelés, nehogy lemaradjunk az év filmjéről. A vetítés előtt a Pláza kihalt, csak a fanatikusok töltik meg némi élettel. Tinilányok, vasalt hajú fiúk, arcon szemcerkás Edward-feliratok, mosolygós vagy ábrándos tekintetű fiatalok toporognak az éjféli kezdésre várva.

Az Alkonyat-hullám végigsöpört a világon. Azóta akar minden lány egy saját Edwardot (Robert Pattinson), aki örökre szeretni fogja, blablabla. Negédes az új Rómeó és Júlia-történet, de az első rész kétségkívül magával ragadó volt könyvben és vásznon is. Csakhogy a folytatás mindig nehéz. Többet vár az ember lánya, ha már ilyen tökéletes szépfiúról van szó. Szerintem már a könyv is alulmúlta önmagát, a film pedig még inkább. Maga a történet ismert, hisz’ aki látta vagy olvasta a kezdetét, nem állta meg, hogy a bemutatásig el ne olvassa, hogyan folytatódik Bella (Kristen Stewart) és a vegavámpír sztorija.

A könyv vontatottnak hat, a szerző túl sokat és sokáig szenvedteti hősnőnket, amikor vérszívó szívszerelme kénytelen elhagyni. Ezt azonban a film ügyesen megoldja. A rendező beülteti egy székbe, és szépen forgatja körülötte a kamerát, feliratozzák a hónapokat, és az ablakon keresztül látjuk az évszakok változását. További plusz pontok járnak az új rendezőnek (Chris Weitz) és az operatőrnek (Javier Aquirresarobe) az érdekes kameraállásokért, például a majdnem vízbefúlós jelenet hátborzongató, a legfőbb vámpírokkal való harc pedig lenyűgöző. Egyre többet tudunk meg a vérszívókról és a vérfarkasokról, sőt arra is fény derül, hogyan lehet öngyilkos egy halhatatlan, amikor abban a hitben van, hogy a szerelme halott.

És a lányok örömére a könyvbéli „hang-Edward” helyett láthatjuk is, ami különleges látványvilágot tár elénk, a több mint kétórás film nagy részében ugyanis csak mint emlékkép van jelen. S ha már a látványnál tartunk, az Alkonyat végig kékesszürke árnyalatától eltérve több színben pompázik az Újhold. Több helyszínen is játszódik, és még egy olasz kiruccanásban is részünk van. Mínusz a zene. Az Alkonyat telis tele volt jobbnál jobb dalokkal, amik azóta is visszacsengnek a fülünkben, talán azért, mert a rádiók sokszor adják. Az Újholdban a dallamokat visszavették.

A könyv másik nagy fordulata a kedves, bájos indián srác, Jacob „felnőtté válása” és vérfarkassá alakulása - a vámpír és törékeny ember szerelme már uncsi lenne. Több akciót láthatunk, több embertelen számítógépes munkát - az alkotók ezzel kedveztek a lányrajongókat kísérő fiúknak, hogy ők se unatkozzanak a moziban.

Filmeket leginkább előzetesek, reklámok, magazinok ajánlatai alapján választunk. Ilyenkor kialakul egyfajta képünk arról, hogy kik a szereplők, mi a műfaj, és hogy miről szól a történet. De előfordulhat egy mozi előcsarnokában ácsorogva, hogy csak a film címét és a főszereplők nevét ismerjük. Ebben az esetben óriási jelentősége van a figyelemfelkeltő címnek, a találékony fordításnak.

Érdekes példa lehet a Shattered Glass (2003. rendezte Billy Ray). Ez a film egy pályakezdő újságíróról szól (Stephen Glassról), aki izgalmas, ám légből kapott tudósításokat jelentet meg egy nagy múltú magazinban. Az eredeti cím jelentése: összetört, összezúzott üveg, de a „shattered” szó utal a meghiúsult vágyakra is. Az amerikai cím jelentése így sokrétű, szójáték a főszereplő nevével, egyben hagyományos szókapcsolat is, ráadásul utalás a főhős szertefoszlott álmaira, hiszen a film végén Glass hazugságai kiderülnek. A forgatókönyv az igazi Stephen Glass regényéből készült, amelynek címe The Fabulist, ami meseírót, mesemondót jelent, másrészt viszont hazudozót, hazugot. Ez utóbbihoz áll legközelebb a magyar cím: A hazugsággyáros.

De ha csak a magyar címet ismerem, nem hiszem el a történet elején, hogy Glass becsületes, hiteles újságíró, hisz’ már előre tudom, hogy hazugságokat gyárt. Izgalmasabbá lehetett volna tenni az élményt a magyar nézők számára, ha Glass regényének címéből kiindulva a fordítás inkább a nagyotmondásra utalt volna. Megmaradt volna számunkra egy illúzió.

Egy másik, szintén zavart keltő fordítás az Elveszett jelentés (2003. rendezte Sofia Coppola). A legtöbb magyarul beszélő számára a „jelentés” ebben a szókapcsolatban kézzelfogható beszámolót, dokumentumot jelent. Én először csak a magyar címet hallottam, és rögtön krimire, kémfilmre, esetleg háborús történetre gondoltam. Csodálkoztam is, mert ezeket a műfajokat ritkán értékelik Oscar-díjjal. Az eredeti cím - Lost in translation - már árnyalta a képet, hiszen ezt a kifejezést az angol azokra a helyzetekre használja, amikor a fordító legjobb szándéka és tudása ellenére az eredeti szöveg jelentéséből valami plusz kimarad. Eltűnik egy apróság, talán egy hangulat, amit csak az anyanyelvi beszélők, az adott kultúra részesei értenek.

Ez már sokkal inkább illik a történethez is, hiszen egy kiöregedő amerikai színész és a férjével utazó fiatal lány barátságáról szól, akik Tokióban találkoznak, és együtt fedezik föl a japán nagyvárosokra jellemző, ám az amerikai mindennapoktól döbbenetesen különböző életformát. Szó szerint lefordítva tehát valóban „elveszett jelentés” az eredeti cím, de a magyar anyanyelvű nézők képzettársításai miatt a lényeg, az igazi jelentés eltűnt, mondhatjuk: „lost in translation”.

Nemcsak a filmeknél, hanem a tévésorozatoknál is nagy jelentőségre tett szert a cím. Sokáig elkerültem a Szívek szállodájá-t (2000, rendezte Amy Sherman-Palladino), eszembe sem jutott, hogy belenézzek, mert rögtön egy szirupos, humortalan, nagy szállóban játszódó „szerelem-dömpingre” gondoltam. Végül a barátnőm beszélt rá, hogy nézzek meg néhány részt, tetszeni fog. Valóban megkedveltem a sorozatot, aminek az eredeti címe Gilmore girls, vagyis Gilmore-lányok, egy fiatal anyukáról és a kamasz lányáról szól. Lorelai Gilmore valóban szállodában dolgozik, de ez csak mellékszál a történetben. Azt hiszem, az eredeti cím egyszerű tükörfordítása sokkal vonzóbb lett volna a célközönségnek.

A külföldi filmek címénél hatalmas a fordító felelőssége. Mérlegelnie kell, hogy ragaszkodik-e az eredeti szavakhoz, vagy tőlük eltérve a saját kultúrájához közelebb álló kifejezést választ. Esetleg csak azt tartja szem előtt, hogy minél vonzóbb címet adjon a filmnek, hátha becsalogatja a moziba az érdeklődőket. Ez sokszor sikerül is neki, de olykor annak árán, hogy az eredeti cím árnyalatai elenyésznek.

Vasárnapi ebéd után, pihenésképpen kapcsolgattam a televíziót, amikor az egyik csatornán éppen elkezdődött a Jéghercegnő című amerikai-kanadai családi film. Nemcsak azért írok róla, mert ezt láttam utoljára, hanem mert a korcsolyázás világa közel áll hozzám.

A film egy tizenhét éves lányról szól, aki fizikából zseninek számít, és a harvardi egyetemre, az egyik leghíresebb amerikai felsőoktatási intézménybe készül. Tanára buzdítására bele is kezd egy tanulmányba a műkorcsolya világában fennálló fizikai törvényekről. Először csak eljár edzésekre, ahol videókat, jegyzeteket készít, de így a dolgozata túl száraznak hat. Elhatározza, hogy munkával teremti elő a pénzt arra, amit eddig csak nézett. Az anyja nem nézi jó szemmel. Ő értelmiségi pályát szeretne a gyermekének, olyat persze, ami neki nem sikerült. A lány viszont beleszeret a korcsolyázásba, tehetsége is van hozzá, és egy év alatt rájön, hogy ez az ő hivatása, nem a fizika.

A történettel nincs gond, a színészek jól játszottak benne. Azzal sincs még baj, hogy az embernek tényleg a saját álmait kell követnie, és mindent megtenni érte. Számomra az egész mégsem hiteles. A film visszaadja a műkorcsolyázás szépségét, de a versenyen a lány egy tripla Lutzot ugrott meg, amit még a férfiaknak sem könnyű, nemhogy a szinte kezdő hölgynek. Ahhoz, hogy valaki ilyen szinten legyen, már négy-hat éves korától kell korcsolyáznia. Azt már csak baki, hogy a kűrzenék vokálisak, ami a műkorcsolyázásban tilos.

Mégse mondanám, hogy semmitmondó a film. Nem unalmas, romantikus lánytörténet, a konfliktusokat komolyan kezeli a rendező - a tizenéveseknek kellenek az ilyen történetek. Mindenesetre hihetőbbé tenném, azzal például, hogy a háromfordulatos ugrásokat kivenném. A műkorcsolya amúgy is lenézett sportágnak számít, legalább megvalósíthatatlant ne mutassunk róla.

A Hírextra nem szándékozik giccsessé válni, és nem érdeke elveszni a részletekben. Azért kedvezőek az első benyomások, mert előtérbe helyezi az aktuális eseményeket, például mindenki kedvére válogathat a hírek, interjúk forgatagából. Bizonyára minden internetes újság jellemzői közt szerepelnek ezek az ismérvek, de ez a tényező eltörpül a megfelelő arculat kialakítása során. Nem mindegy, hogy mit hova helyezünk el, melyik információt emeljük ki, melyiket szorítjuk háttérbe.

Nem rossz a honlap. Vannak úszkáló szövegek, amik a közeljövő programjára utalnak, és ezt a sziporkázást a szerkesztők megtoldják hulló falevelekkel, a színválasztás is telitalálat. A friss hírek külön táblázatban foglalnak helyet, kiemelve és a beérkezés dátumával ellátva. Linkként szerepelnek, ha bővebben szeretnénk olvasni róluk, nincs más dolgunk, mint a hivatkozásra kattintani. Természetesen legelőször az információk hírérték szerinti toplistájára fókuszálok, de említést érdemel az egyes cikkek olvasottsága és presztízse is.

A keresőprogram, regisztrációs szoba, szavazóhelyiség - mind magától értetődik egy sikeres online lapnál. A Hírextránál sem maradhatnak el ezek a szolgáltatások. Az egyes hírek színezetéről lenyűgöző képek gondoskodnak, amelyek megkönnyítik a bonyolultnak ható információk értelmezését. A fórum pedig éjjel nappal nyitva áll az érdeklődök előtt, a látogatóknak lehetőségük van kommentezni a cikkeket, esetleg megörvendeztetni a szerkesztőséget egy fantasztikus írással, amely akár a vezető cikkek közé is fölkerülhet.

A Hírextra nem egy extra a hír műfajában, de el lehet mondani róla, hogy a kultúrától a tudományig kielégíti a kíváncsiságunkat.

A világháló több információs szükségletet elégít ki, mint bármelyik újság, rádió vagy televízió. Például az nb1.hu sok örömet szerez nekünk, focirajongóknak, naponta frissíti a labdarúgással kapcsolatos hazai és külföldi híreket.

Ezen a portálon olvasható minden elitbajnokság következő mérkőzése és a bajnokság állása. Szinte azonnal értesülhetünk a nagyvilágban történtekről, és akár online közvetítés révén is figyelemmel kísérhetjük kedvenc csapatunk meccsét. A szerkesztőség hírhez kapcsolódó videóval és fotókkal kedveskedik, de fölfedezhetjük a nap interjúját és a nap legjobb képét is. Tetszik, hogy még fogadni is lehet a legérdekesebb futballmérkőzésre. Újdonság, hogy ellentétben egyéb sport jellegű honlapokkal, itt figyelnek a női látogatókra is, és hetente megválaszthatjuk Magyarország legszebb szurkolónőjét. A fórumon pedig sok mindenről vitatkozhatunk.

Azt viszont nehezményezem, hogy az amúgy is egyszerű grafikákat a kelleténél ritkábban frissítik. És nem ártana az érdeklődőket bevonni a totózásba, a szurkolói szervezetek is a több teret kaphatnának az egyébként informatív és olvasmányos sportportálon.

Sakkozik a gyermek. A hármas számú, a kisebbik fiam. Kilenc éves, érdeklődő természet, rengeteget olvas, fogékony, ugyanakkor érzékeny lelkű, félénk kisfiú. Örömmel vettem, hogy elkezdett játszani. Emlékszem, én is ennyi idős lehettem, amikor rákattantam a sakkra; apuval feküdtünk a nagyszoba szőnyegpadlóján, köztünk a tábla, úgy tűnt, félig alszik, mégis mindig megvert. Amikor először sikerült mattot adnom neki - máig emlékszem erre a pillanatra -, azt mondta: na, úgy látszik, most már oda kell figyelnem arra, miket lépek... Aztán hamarosan megnyertem az iskolai sakkbajnokságot, majd harmadik lettem a városin. De aput legyőzni, az számított a legnagyobb hőstettnek.

Most én játszom a gyerekkel, és eleinte rengeteg fejtörést okozott, mivel teszek jót. Ha hagyom, hogy nyerjen, vagy ha komolyan játszunk? Mert ahányszor kimondom, hogy matt, mindig könnybe lábad a szeme. Hiába magyarázom el, hogy nagyon ügyes voltál, majdnem te győztél, láttad, egy csomót kellett gondolkoznom, hova lépjek, akkor is csak szomorkodik. Aztán negyed óra múlva újra ott sündörög, hogy játsszunk még egyet. És jól játszik, egyre ügyesebb, komoly haditerveket eszel ki - csak persze azt nem kalkulálja be, hogy közben én is galádul ármánykodom ellene. Na, nem vagyok kegyetlen: nem ütöm le a gyerek bábúit kárörvendő kacajjal, ha rossz helyre akar lépni, figyelmeztetem, miért is lesz veszélyben ott az a figura. Játssz inkább most Apával - ajánlom fel időnként neki, Apával valahogy mindig kiegyeznek döntetlenben.

Van úgy, hogy belefeledkezünk a partiba, és ha ilyenkor jönnek az éhes családtagok, a legjobb, amit mondhatok: saláta a hűtőben, kenyér a kenyértartóban. Már ha olyan ügyes voltam, hogy előre készültem a vacsorával. Mert a saláták finomak ugyan, de többnyire akkor, ha pihenhettek néhány órát, és az ízek, ahogy mondani szokás: összeértek. Jelen variáció ötletes elnevezése: füstölt húsos krumplisaláta.

Kell hozzá:
1 kiló kifliburgonya
3 szál újhagyma
2 gerezd fokhagyma
füstölt hús
2 evőkanál mustár
10 evőkanál olívaolaj
2 evőkanál citromlé
1 evőkanál szójaszósz (ha nincs, nem baj)
1 nagy pohár tejföl
só, bors
petrezselyemzöld

A kiflikrumplit héjában megfőzöm, aztán meghámozom, falatnyi darabokra vágom, és amíg hűl, összevágom a többi hozzávalót: a füstölt húst nagyon apróra, az újhagymákat vékony karikákra, és a krumplihoz adom. Egy edénybe teszem a mustárt, belenyomom a két gerezd fokhagymát, lassan hozzáadom az olajat, de úgy, hogy közben folyamatosan keverem habverővel. Ezután mehet bele a citromlé, a szójaszósz, a só, a bors, végül a nagy pohár tejföl. A mártást viszonylag finoman összedolgozom a krumplis keverékkel, és a végén még egy kicsit utána sózom, majd megszórom apróra vágott petrezselyemmel, és beteszem a hűtőbe.

Így már nyugodtan lehet sakkozni. A nyerni, vagy nyerni hagyni kérdésen meg addig-addig morfondíroztam, mígnem a gyermek egyszer csak azt mondta parti közben: anya, matt. És örömmámorban úszott egész este.

1959-ben debütált a hárompontos biztonsági öv. Fél évszázad alatt a szakemberek szerint több mint egymillió ember életét mentette meg.

A svéd Nils Bohlin által kidolgozott eszköz először egy Volvo PV 544-esben tűnt fel. Újdonsága és ereje abban rejlett (és igaz ez mind a mai napig), hogy a mellkason és a medencénél húzódik a szövetszalag, ami pedig azért hatékony védekezés, mert ezek a test legteherbíróbb részei. Nem repülhet ki az utas, és kevés járulékos sérülést okoz ez a megoldás. A hárompontos öv ötven-hatvan százalékkal csökkenti a súlyos sérülések esélyét, ennek ellenére viszonylag nehezen terjedt el. Magyarországon például az 1976. január elsején hatályba lépett KRESZ írta elő használatát az első üléseken.

Azóta már hátul is kötelező, és egyre inkább bekötik az utazók - ezt a rendőrségi statisztikák is megerősítik, nemcsak a saját tapasztalataim. Tíz éve például rendszeresen lehetett hallani olyan véleményeket, hogy azért nem köti be valaki magát, mert veszélyes is lehet egy ütközés esetén. Mára ezek a hangok elcsöndesedtek. A múltkor rendőrökkel voltam egy szolgálat erejéig, és olyan helyre álltunk be, ahol nem lehetett minket előre látni, így kiderült, ki csatolta be a hevedert. Meglepetésemre senki sem kapott azért csekket, mert nem volt bekötve. Akadnak olyanok, akik elöl használják az övet, de hátul már nem. Nekik csak annyit, hogy akár meg is ölhetik az előttük ülőt egy balesetnél. Vajon megéri gyilkosnak lenni óvatlanságból, nemtörődömségből?

Kis hazánkban nemcsak a sertésinfluenza okoz gondot - más káros hatások is érik a mit sem sejtő lakosságot. A héten az egyik multinacionális bevásárlóközpontból több embert szállítottak gázmérgezéssel kórházba. Az újonnan épült budai komplexumban ez már a második eset volt néhány napon belül, amit az építő cég a szellőző berendezések ideiglenes működési zavarával magyarázott. Véleményük szerint nem is történt szénmonoxid mérgezés, hiszen a vérvizsgálatok ezt nem igazolták. A történteket jelenleg több hatóság is vizsgálja. Annyi mindenesetre már most bizonyos, hogy gáz, ha egy vállalat az emberek életével játszik.