Tovább

2009. október 29-e, Joseph Pulitzer születésnapja emlékezetes volt az életemben, noha 28-án este még nem ugyanezt a jelzőt használtam volna rá. Reggel zárthelyi dolgozat, délben táncpróba, délután rövid szakdolgozati konzultáció, este némi rádió - persze csak beköszönés és szabadkozás, hogy megint nem leszek a műsorban -, ezután rohanás, mert a boltok zárásáig hátralévő óra minden percét ki kell használni. Az utolsó elkeseredett percben, már reményvesztett lelkiállapotban tértem be az egyetlen még nem látott üzletbe, és megpillantottam az elegáns inget, amire az emlékeimben lévő Pulitzer József-kép végre bólintott. Miután megigazította tizenkilencedik századbéli fura csokornyakkendőjét, megkarolt, és már repültünk is vissza a főiskolára. Itt még teljesítettem örömteli „kötelességemet”, hogy elmondtam az egyik legjobb barátomnak: megkaptam eddig nem túl hosszú újságírói pályafutásom legnagyobb elismerését. Családom már előző nap tudta, és hihetetlen büszkeséggel töltötte el őket, elfogultságukban talán többel is, mint érdemeltem.

A díjátadó ünnepség reggele már simán indult – gondoltam, míg gyanússá nem kezdett válni, hogy az utazásra tervezett három és fél óra után még mindig nem mutatja egyetlen tábla sem Makó irányát. Bár jó irányba mentünk, az út hosszabbnak bizonyult, mint amire számítottunk. Végül stílusosan késve érkeztem, amivel kivívtam a gondolataimból kiűzhetetlen Pulitzer úr szemöldök-ráncolását. Elnézést kértem a főszervezőtől a temetői koszorúzás kihagyása miatt, aki megértően viselkedett, hisz azért nem a szomszéd faluból érkeztem. A szálloda, ahol fogadtak minket, gyönyörű volt. A díszteremben ülve megismerkedhettem végre Nagy Zsófival - személyesen. Nem csalódtam, olyan nyitott, beszédes, kellemes ember, amilyennek elképzeltem. Valójában már ismertük egymást, hiszen az írásaink is mi magunk vagyunk, de mégis így volt az igazi.

A nézőkkel szembeni emelvényen olyan nagy nevek hordozói ültek, mint például, Arató Gergely államtitkár (oktatási és kulturális minisztérium), Baló György újságíró (Pulitzer-emlékdíjas, a Pulitzer Emlékbizottság elnöke) Mandur László (az országgyűlés alelnöke). A polgármester Dr. Buzás Péter szívélyes üdvözlete után szigorúan húszperces előadásokat hallhattunk Aczél Endrétől, Papp Gergőtől, Süveges Gergőtől és Szántó Dávidtól. Hitelt adott nekik az a természetesség, ahogyan az újságírói tapasztalataikról számoltak be. Az ifjú, tapasztalatlan tollforgatónak minden elejtett mondatmorzsa jól esik, ami segítheti a pályán való előrejutásában.

Elérkezett a pillanat, amikor föl kellett használnom az összes topmodell képzéssel és szépségkirálynő választással kapcsolatos tévéműsorból szerzett tudásomat, hogy elegánsan kilibeghessek a súlyos szobrocskáért, bársony-oklevélért és legfőképpen az elismerő kézfogásokért. Jelentem: elesés és botlás nélkül sikerült megtennem ezt a néhány lépést, amin egyébként magamat ismerve meg vagyok lepve. Az enyém után a másik első díjas, Pion István különleges érettségről tanúskodó művét is felolvasták, majd a különdíjasok Nagy Zsófia és Németh Klaudia sétáltak fel az emelvényre.

És eljött számomra a legizgulósabb rész: az interjúk adása. A szakmai gyakorlat keretein belül, csoport előtt tett szárnypróbálgatásaimon kívül nem volt még szerencsém a kamerákhoz, főleg nem úgy, hogy magamról és a még általam is alig felfogott díjról kell beszélnem. Átestem a tűzkeresztségen, újságírói pályára készülésemet és magyar nyelv szeretetemet talán kevésbé tükrözik az akkor készült kisinterjúk, de végül is minden kérdésre válaszoltam így vagy úgy.

A nap tökéletes záróakkordjaként többfogásos vacsorával lepte meg Makó város önkormányzata a Pulitzer-ünnepség résztvevőit. A finomságok elfogyasztása után az autóba már egy élményözön is velem tartott. És egy végre sima homlokú szobor, amit a város 162 éves szülöttjéről, az Amerikában nagy hírre vergődött újságíróról, Pulitzer Józsefről mintáztak.

Késő októberi hideg futkos a márványkövek közt, a vastag kabát alól reszkető emlékezők gyufákat sercegtetnek, és gyújtják meg az áthűlt kezek között tartott mécses vékonyka kanócát. Hiába persze, a surranó szél mindegyre csak fújja el, mintha szülinapját ünnepelné ezen a beszürkült napon, halottak napján, és csak néha pihen pár percre, a temető előtt parkoló autók sorai közt lóbálva tétlenül lábát, töredéknyi időt adva újabb sercegésre. Majd huss, fújja újra, ahol éri, káromkodik is sok öreghölgy miatta, a gyufásdobozukat rázva, hogy igazán, a fene vinné már el.

Ezt leszámítva nyújtózkodó csönd honol itt a sírkövek között, hisz a világ legcsöndesebb szegletei mind-mind temetők. A világ zajai dúljanak csak ott, ahol az élet mocorog szüntelen. És „Csókolom, Rózsi néni, hogy tetszik lenni?” - emeli kalapját egy sima arcú, de már deres hajú férfi, kezében fenyőtobozzal meg száraz virágokkal kirakott koszorúval tipeg hosszú ballonkabátban hátra, ahol az újabb sírok állnak. „De ne lépj rá, a fenébe már!” - kárál valahol közép tájt egy ráncos arcú nő huszonéves lányára, miközben a sírt gyomlálja. Az pedig visszamorog valamit, és erősebben szurkálja a fagyott földet néhány kiszáradt gyom tövénél, kicsi kézikapával. „Ejj, de ne úgy, mint az őrült!” „Jól van már.”

A márvány alól pedig egy nagypapa talán csöndes kuncogással hallgatja, hogyan perlekednek azok ott fönn. Hisz’ mindig csak ez megy, a perlekedés meg a „Jól van már.” Persze ha vége, ez is mindenkinek hiányzik, csak a késő októberi szél hiányzik most a fenének, gondolja mélyen a gyufásdobozban matatva Rózsi néni, és közben bocsánatkérően néz egy sírkőre: „Nézd már, a csudának nem akar meggyulladni.”

Hélium-gömbként messzire szökött múlt-foszlányok, a nap, amikor megismerkedtek, szép tavasz volt, nem pedig csúf és hideg ősz, mint most. A falon még mindig csüng otthon, a most is meleg szobában egy bekeretezett fekete-fehér fotó: olyan mennyasszony volt, hogy a fél falu irigyelte érte a Miskát. „Egy vagyonosabb is szemet vetett volna rád - legyintett is sokszor az apja, de csak úgy, félvállról, mert hát a szerelem az szerelem, ostobaság, de a szent fajtából. És fújta a füstöt abból a pipából, megveregetve végül a Miska vállát, hogy így-így, ízlésed az legalább van, hanem aztán vigyázz a lányomra.

Itt fekszik ő is, a temető másik részén, ahová még ma mécsest és virágot kell vinni. De hát első a Miska, ki más is lenne. Hisz vigyázott rá majd’ hatvan évig, és néha olyan, mintha még most sem unt volna rá, és vigyázna. Csak ez az átok mécses égne már, de az októberi szél megint csak elfújja.

„Add már ide nekem a kapát!” - morog annak meg az anyja, kérges kezét nyújtogatva a lány felé, az meg szó nélkül adja, és megy, hogy némi vizet eresszen a sorvégi kiscsapból egy üres ásványvizes palackba. A rozsdás csap remegve köpi magából a vizet; az út melletti tárolóban elhalt virágok, elszíntelenedett koszorúk figyelik, ahogy fiatal kezével végül elzárja a lány az öreg csapot.

„Olyanok voltunk mi is, mint ti, olyanok lesztek majd ti is, mint mi” - hirdeti az egyik márvány, és a bejáratnál didergő idősek állják körbe a gyászhirdető táblát. „Az meg a Tibi lánya volt” - böknek az egyik papíros felé, és lassan rázzák csak a fejüket, a biciklinek dőlve. „Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.” - súgja fülébe visszafelé egy másik felirat. „Mi tartott eddig?” - károg az anya, de nem is méregből, inkább csak megszokásból. Kár-kár, károg néhány varjú is, a temetőn túl, a határba nyúlva, de azok is csak megszokásból teszik. Röppennek, néhány fekete tollat hullajtva, hisz lehetetlen itt úgy élni, hogy az ember hátul ne hagyjon dolgokat. Biciklik gurulnak ki, biciklik gurulnak be: koszorúk és virágok kerülnek a sok sírra, hűs kövekhez ér sok-sok szerető kéz, és emlékező tekintetek olvassák újra a sokat olvasott sorokat. „Drága összetört virágaink, pihenjetek csendesen, ne érezzétek fájó könnyeink, álmodjatok, míg találkozunk odafenn!”

Pedig ez a Miksa is milyen legény volt! De hát nincs egy apának ehhez szeme, csakis egy lánynak. A lányról bezzeg mindenki tudja, ha szép. Csak hát a fránya októberi szél, sebaj, gyújtja ő újra, ha holnapig tart is. Egyszer csak eláll majd, a gyufa meg még tart, győzött már le nagyobb akadályokat is a szeretet. Merthogy a szeretet az tart, azt nem földelte el Miskával, azt majd vele temetik egyszer, ha rá kerül sor. És itt sehol sincs szeretet temetve, csakis szerettek. Régi fotókról mosolygó bajuszos Miskák, szülők, feleségek és férjek.

És végre elül a szél. Táncol ugyan kissé, de legalább ég már az a kanóc: törékeny sárga láng olvasztja csöndesen a viaszt. Hiányzol Miska, gondolja Rózsi néni, s indul haza, lassan haladva csak a többi mellett, aki most a saját Miskáját hiányolja. „Na ugye, szép lett” - mondja végül az anya, a kapált sírra mutatva, és a lány is mosolyog, mert bizony, hogy szép lett. „A bölcsőtől a koporsóig, minden múlandó, illanó itt. Ma még jövő, holnapra múlt, a tarka lepke porba hullt."

„Menjünk haza” - mondja valamelyikük, és már röppennek is, mint a lepkék, ki, a temető kapuján túlra, oda, ahol szárnyakon közlekedik az ember, míg végül el nem veszik tőle.

Tragédia, elmúlás és halál. Van-e keresnivalójuk egy mesében? Eddig úgy gondoltam, hogy nincs, de a Fel! című Disney-Pixar produkció megváltoztatta a véleményem. Sőt, biztos vagyok benne: másokét is.

Az animációs film első harmada már-már sokkolt. Kezdetben két gyermeken kacaghattam, akik egy felfedezetlen terület hősét, Charles Muntz-ot bálványozva ügyetlen terveket szövögettek a dél-amerikai Paradise Falls meghódítására. Gyors képsorok mutatták, hogy a két immáron tizenéves között szerelem szövődött, összeházasodtak, s boldogok voltak, amíg ki nem derült, hogy egészségügyi okok miatt sosem születhet csemetéjük. Kettecskén éltek tehát egy színes házikóban, s úgy tűnt, hogy elfogadták a sorsukat.

Ám Carl Fredricksen egy dologba mégsem nyugodott bele. El akart utazni nejével gyermekkoruk paradicsomába. Az idős bácsi titokban megvásárolta a repülőjegyeket, hogy örömöt szerezzen Ellie-nek. De a végzet közbeszólt, és a kórházi ágyon fekvő néni meggyötört arca után bizony a ravatal, majd a gyászoló Carl képe következett. És szemben találtam magam egy hetvennyolc éves léggömbkereskedővel, aki elnyűtt, recsegő-ropogó testtel és beteljesületlen álmoktól megkínzott lélekkel ébred minden áldott nap.

A kicsik harsányan nevettek az esetlen reggeli tornáján a tágas multiplex falai között, amiért képtelen voltam hibáztatni őket. És arra a lánykára sem haragudtam, aki a mögöttem lévő sorban fennhangon tudakolta édesanyjától kábé tucatszor, hogy miért beszél a bácsi egy fényképhez, vagy miért fogja meg érzelmesen a sajátja mellett üresen tátongó, kecses fotel karfáját. Mielőtt azonban könnyek szökhettek volna a szemembe, elkezdődött a nagybetűs mese.

Jött egy szeretetéhes, pufók kissrác, Russell, aki fia helyett unokája lett Carl-nak, és akinek a társaságában nehezen ugyan, de sikerült eljutni Paradise Falls-ba. Az öreg lufik ezreit erősítette a házához, hogy aztán a magasba emelkedve, egész életét és véletlenül Russellt is magával cipelve, lassacskán ellebegjen a célig. Aztán összefutott egy-két fantasztikus lénnyel: az óriás túzokkal és a beszélő kutyafalkával. Sőt, utóbbiból egyet meg is tartott a fiúcska unszolására. Végül a megviselt nyugdíjas és a csokizabáló kölyök csak úgy mellesleg legyőzte a főgonoszt, miként az egy valamire való animációs filmben elvárható.

Csakhogy ezúttal sokkal többet kaptam egy mézes-mázos hepiendnél.

Manapság igen népszerűek a közösségi portálok, van is belőlük szép számmal. Az iWiW, a my VIP, a Baráti kör, a Facebook csupán néhány közülük. Alapvetően mindegyik ugyanazt a funkciót látja el, mégis sokan két-három közösségi oldalra is regisztrálják magukat. Eltűnődtem, hogy mi mindenre használják ezeket a portálokat.

Kezdetleges rendeltetésük az volt, hogy közeli és távoli barátokat, rokonokat, ismerősöket gyűjthessünk csokorba, és aztán időnként ránézzünk adatlapjaikra és fényképeikre, illetve leveleket váltsunk velük, így tartva fenn kapcsolatainkat, dacolva a tér és idő okozta nehézségekkel. Mindenki maga döntheti el, hogy milyen adatokat ad meg magáról, tesz közzé az interneten, milyen fényképeket tölt fel, és milyen alkalmazásokkal él az adott portálon belül. Hála a rohamos fejlesztéseknek, az ismerőseink adataiban történő változásokról is értesülhetünk. Egyszóval minden adott, hogy naprakészek legyünk ismeretségi körünk tagjairól. Ám a közösségi oldalak eredeti szerepe mára jócskán kibővült. Most csak azt a jelenséget emelem ki, amely leskelődésnek vagy nézelődésnek nevezhető.

Friss diplomás barátnőm hónapokig keresett munkát, ő mesélte, hogy a sokadik állásinterjú után megpróbálta hasznát venni a kapcsolatainak. Így esett meg, hogy tanácsot kért egy ismerősétől, aki magas beosztásban dolgozik egy multinacionális cégnél, és aki rendszeresen vezet állásinterjúkat. Tőle tudta meg, hogy a pályázókat rendszerint lekáderezik a közösségi portálok segítségével, olyan információkhoz jutva hozzá, melyek nem kapnak helyet a szakmai önéletrajzokban. Az állásinterjún tapasztalt benyomásokon túl számtalan tulajdonság kideríthető a jelentkezők személyiségéről, jelleméről, körülményeiről, amelyek összességükben lehetnek megnyerőek, de akár elrettentőek is. Ami azt illeti, az adóhatóság munkatársai is előszeretettel nézegetik a listájukon szereplő személyek profilját, gyakorta leleplezve ezzel azokat az ellentmondásokat, amelyek az adóbevallás és a mesés nyaralásokat, autókat, lakásokat megörökítő fényképek között keletkeznek. Szinte banánhéjon csúszik el az, akit egy közösségi oldal segítségével buktatnak le.

Ha a diákéletre gondolok, csoporttársaimmal éveken keresztül követtük nyomon egyik tanárunk zűrzavaros magánéletét. „Leskelődésünket” a saját albumába feltöltött képeivel és a hozzájuk fűzött kommentárokkal tette lehetővé. Nyilván nem zavarta, hogy mindenki róla beszél, különben óvatosabban bánt volna a profiloldala szerkesztésével. És mi van, ha megtetszik valaki? Egy férfi vagy egy nő? Annyi a dolgunk, hogy kiderítjük a nevét, és már írhatjuk is be valamelyik közösségi portál keresőjébe. Ha elegendő információt közölt magáról, és azokat ismeretlenek is láthatják, akkor szerencsénk van, azonnal megtudjuk, hogy mennyi esélyünk van a boldogságra. Ideális esetben nem díszeleg egy olyan fénykép sem az adatlapján, amin szerelmével, partnerével pózol.

Vannak, akik barátaik helyett részesítik előnyben az ellenségeiket, riválisaikat, és folyamatosan szemmel tartják őket, mert ahogy azt egy barátom mondta, róluk is tájékozottnak kell lenni. A Nők Lapja Café egyik fórumán olvastam magasztalásokat az iWiW-ről. Az egyik hozzászóló, miután tudomást szerzett arról, hogy a férje kivel csalja meg, végre szemügyre vehette a gaz csábítót, és az új információkkal a birtokában könnyebben kidolgozhatta haditervét, hogyan hódíthatná vissza a férjét. Vagy: egy ország nézte meg, és fűzött válogatott szidalmakat tartalmazó hozzászólásokat a Cosma-gyilkosság egyik gyanúsítottjának adatlapjához, képeihez. Másnap reggelre törölték a regisztrációját, így a több ezer kommentár is elveszett. Ugyanakkor jelzésértékű, hányan kerestek rá nevére az iWiW-en. Egy ügyésznő ismerősöm azt vallja, hogy bár regisztrált egy hasonló portálra, csak minimális mennyiségű adatot adott meg, hiszen munkája révén a legtöbb bűnöző szemében ellenséggé válik, akiknek szintén nem ismeretlen az internet világa.

A leskelődést nem egyformán engedik a közösségi oldalak. A Facebook-on csak akkor jelennek meg maradéktalanul a másik adatai és fényképei, ha hivatalosan is megkötöttük a barátságot. A my VIP-en és a Baráti körön pedig nem lehet csak úgy nézelődni. Ha valaki megtekinti a profilunkat, értesítést kapunk arról, hogy ki az illető, és mikor tette. Vannak, akiket ez kimondottan frusztrál, mert szembesülniük kell azzal, hogy nem kívánatos személyek nézegetik őket. Mások pedig szívesebben kíváncsiskodnának úgy, hogy a célszemélyek mit sem tudnak erről. Hogy mindenkinek igaza legyen, a Baráti kör gondoskodott a megoldásról: egyetlen sms-t kell küldeni a megadott számra, cserébe tíz napig szabadon garázdálkodhatunk az oldalon, kedvünkre böngészhetjük mások profilját, anélkül, hogy tudomást szereznének róla. Az érdeklődést némileg visszaveti, hogy ez fizetős szolgáltatás. Egyelőre az iWiW a legalkalmasabb arra, hogy gondtalanul, büntetlenül leskelődjünk mások után, ahányszor csak késztetést érzünk rá. Bárki megnézheti bárki adatlapját, fényképeit, utóbbiakat akár le is töltheti a számítógépére.

Szerencsére beállíthatjuk, mely adataink legyenek publikusak azoknak is, akikkel nem vagyunk ismeretségi viszonyban. Mi több: különösebb adatok megadása nélkül is tagjai lehetünk egy közösségnek. S bár mások így nem találják túl izgalmasnak a profilunkat, valamelyest legalább védettek maradunk. Hisz’ akadnak olyanok is, akiket kimondottan rossz szándékkal böngészik mások adatlapját.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a városomban nemcsak általános értelemben vett könyvtár működik, hanem kutatási engedély fejében elérhető a Festetics-kastély gyűjteménye is. A régi könyvek hódolói számára földi paradicsom ez az öreg, recsegő-nyikorgó hajópadlóval borított néhány helyiség, ahova a közönséges kastélylátogatót nem engedik be, és a kutató bennfentesnek érzi magát, mert a főúri életformát bemutató enteriőrök között ő egyszer csak kiválik a tömegből, és egy rejtekajtón át eltűnik a csodálkozó szemek elől.

A könyvtárban aztán válogathat katalógusból, leemelhet a polcról bármit, a könyvtárosok pedig szinte gondolatát is kitalálják, hozzák-viszik a neki kellő könyveket. Én többnyire XIX.-XX. századi szakácskönyvek, illetve a korabeli nőnevelés tárgykörében búvárkodom. Egyik ilyen kutakodásom alkalmával bukkantam a kifli hiteles történetére Zsemley Oszkár A magyar sütő-, cukrász- és mézeskalácsos ipar története című könyvében, amelyet 1940-ben adott ki A Magyar Sütő-, Cukrász- és Mézeskalácsos Ipar Történetének Kiadóhivatala.

"Vajjon jutott-e már valakinek eszébe, amikor az illatos kávéhoz a friss kiflit ropogtatta, hogy ki sütötte az első kiflit, és hogy miért olyan alakú a kifli, mint amilyen. Mint a kelő vagy fogyó hold aszerint, hogyan fordítom. Pedig igen érdekes történeti, illetve történelmi esemény szülte a kiflit.

Tudjuk, hogy a török császárnak igen fájt a foga Bécsre, s el is határozta, hogy elfoglalja azt. Hatalmas seregével körülvette a várost, s bár nap-nap után hevesen ostromolta, támadásait a város védői, köztük a céhek hősiesen harcoló tagjai, a mesterek mindig visszaverték. Amikor a török vezér látta, hogy a várost erővel meg nem veheti, cselhez folyamodott. Aknákat ásatott a város falai alá, hogy azokat levegőbe röpíthesse. Azonban a véletlen folytán az egyik akna egy pékműhely alá került. A műhelyben éjjel dolgozó munkások figyelmesek lettek rá, hogy alattuk döng a föld, s hogy a műhelyben mozognak a tárgyak és a dagasztóteknő. Rohantak a parancsnoksághoz, s elmondták észrevételüket. Ott természetesen rögtön tudták, hogy miről van szó. Félreverték a templomok harangjait, s az álmából felriasztott lakósság meghiusította a törökök tervét.

A törökök ez újabb kudarc után elvonultak Bécs falai alól és a város falain kívül volt Stefans templom tornyára, ahová a törökök kitűzték a félholdat, visszakerült a kereszt. Ekkor, 1529-ben, készítette a török félhold formájára az első kiflit egy Wendler nevű sütőmester. És ez a kifli csakhamar meghódította az egész világot. Ez a kifli hiteles története."

Aki nem hiszi, járjon utána. Az én bevált kifli receptem pedig a következő:

Hozzávalók:
3 dl tej
3 dkg élesztő
1 evőkanál cukor
kb. 60 deka liszt
2 evőkanál olívaolaj
kb. 2 evőkanál tejföl
1 evőkanál só

A tejet langyosra melegítem, hozzáadom a cukrot, és elmorzsolom benne az élesztőt. Ha felfutott, beleteszem a többi hozzávalót, és géppel vagy kézzel összedagasztom a tésztát. Ha ragacsos, még adok hozzá lisztet, ha túl kemény, és nem gömbölyödik szépen, akkor tejfölt. Langyos helyen duplájára kelesztem.

Ha megkelt, tíz egyforma darabra vágom, és ezeket négyzetté nyújtom (15x15 centisre). Sokan azt gondolják, a kifli háromszögből készül, hát nem: ahhoz, hogy szép formás péksüteményeket kapjunk, négyzetből kell kiindulni. A kinyújtott tésztát az egyik sarkától elkezdem feltekerni a szemben levő sarkáig úgy, hogy a felétől még nyújtom egy kicsit a maradék háromszöget. A kifliket sütőlapra teszem, és betolom a sütőbe, amit csak ekkor kapcsolok be. 210 fokosra állítom, így pár percig kelnek még, de arra már nincs idejük, hogy nagyon dundik legyenek. Nagyjából 18 perc alatt sülnek meg.

Hazánkban rengetegen vesztik életüket az utakon. A balesetekről rendszeresen jelentést és statisztikát készít a Magyar Közút Zrt., amit közzé is tesz. Ennek alapján elmondható, hogy valóban vannak halálutak, nemcsak az autós szóbeszédben élnek.

Az autópályák közül az M1-es a legveszélyesebb, mégsem elsősorban a sztrádáinkkal van gond, hanem a főútjainkkal. Utóbbiak közül a 4. számú a legrizikósabb, ami részben annak is „köszönhető”, hogy 323 kilométer hosszan jut el a fővárostól Záhonyig, tehát fontos tranzitútvonal is, és jelentős forgalmat bonyolít le. Ráadásul sok települést szel ketté, és számtalan helyen az aszfalt minősége sem megfelelő. Súlyosak a gondok a 7-es főúton is, de tulajdonképp az összes egyjegyűn hasonló a helyzet. Az alacsonyabb besorolású főutak kisebb forgalmat bonyolítanak le, ezzel magyarázható, hogy kisebb a balesetveszély. De ez korántsem jelenti azt, hogy nem kell odafigyelni. Említhetném például a 65-öst, ahol az autósok hajlamosak figyelmen kívül hagyni a sebességkorlátozást. Felelőtlenül előznek, pedig Siófok és Daránypuszta közt vannak igen éles kanyarok is.

Készült olyan összesítés, amely azt adja meg, hány méterenként történt baleset az adott útszakaszon. Ennek alapján Esztergom és környéke a legveszélyesebb, a 111-es úton 189 méterenként volt egy-egy ütközés az utóbbi három évben, a Tát és Esztergom közötti 11-esen pedig 232 méterenként. A listát folytathatnám, de az is érdekes kérdés, hogy miért van bizonyos szakaszokon annyi ütközés. Az egyik ok a már említett forgalomsűrűség. A másik az út minősége. Például a 36-os főúton, amely Nyíregyházát köti össze Polgárral. az újraaszfaltozás előtt rengeteg baleset történt, manapság azonban már jóval kevesebb. Amióta pedig átadták az autópályát, alig van olyan ütközés, amelynek súlyos sérültjei lennének.

Nem szabad kihagyni az emberi felelőtlenséget sem. Szűkebb pátriámban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében elég sok olyan káresetről hallani, amelyet fiatal, tapasztalatlan sofőrök okoztak. Minden esetben a gyorshajtás vagy a nem megfelelően megválasztott sebesség játszott közre. Voltak köztük könnyű sérüléssel járó karambolok és halálos balesetek is. Az ütközések számát tehát sok minden befolyásolja, de szerintem a legnagyobb rizikófaktor az ember. Ha a sofőr óvatos és vigyáz, akkor lehet rossz minőségű vagy havas az út, nem történhet baj.

A globális fölmelegedés az ipari fejlettségünkkel arányosan növekszik, sőt egyre gyorsul. „Régi öregekkel” beszélgetve az időjárás furcsaságai inkább az emberi beavatkozásnak tulajdoníthatók, mint természetes folyamatok eredményének.

Az idei nyáron feltűnt, hogy a hétköznapi kánikulát szinte menetrendszerűen, hétvégéken szakította meg egy-egy vihar, erőteljes lehűléssel. Akadt meteorológus, aki a véletlenek különös egybeesésével magyarázta a jelenséget, de született olyan feltételezés is, hogy az ipari termelés és általában is a civilizációs tevékenységek heti ritmusa szintén hozzájárult a különös rendszerességhez. Hétvégére leállnak, vagy csökkentett üzemmódban működnek a gyárak, erőművek, átalakul a közlekedés. Szerintem valahol a két magyarázat között lehet az igazság.

Ami tény, hogy csak a széndioxid-kibocsátás alapján a jelenleginél legalább kétszer-háromszor intenzívebbnek kellene lennie a fölmelegedésnek. E jelenség ellen valószínűleg több, akár egymástól független folyamat is „dolgozik”, közülük kiemelném az egyik lehetséges magyarázatot. Amerikai kutatók megfigyelték a 9/11 (a 2001. szeptember 11-i terrortámadás) után, hogy a repülési tilalom alatt fokozottabb volt a fölmelegedés, mint előtte vagy utána. Modelljük szerint az intenzív légi közlekedés - meg általában a civilizáció - olyan jelentős mennyiségű koromból és porból álló részecskéket juttat a légkörbe, melyek fényvisszaverő felületként fékezik a fölmelegedést. Ezek azonban aránylag rövid ideig maradnak a légkörben, míg a széndioxid évtizedekig.

Erre építve az amerikai Nemzeti Légkörkutató Központ egyik klimatológusa előállt azzal a hajmeresztő tervvel, hogy a tengeri felhők fényvisszaverő képességének növelésével csökkentsük a Föld hőmérsékletét. Igen ám, de ha tovább pörög a GDP és ezáltal az energiafogyasztás, a szennyezés, akkor elkerülhetetlen az átlaghőmérséklet további növekedése. Ha viszont önszántunkból vagy valamilyen kényszer hatására egyik pillanatról a másikra szinte teljesen leállna a civilizációnk, egy-két héten belül hirtelen akár négy-ötfokos hőmérséklet-emelkedés is várható. De felgyorsulhat a sarkvidéki, illetve a fagyott szibériai talaj vízjégbe ágyazott metántartalmának kiáramlása is, márpedig ez hússzor erősebb, üvegház hatású gáz, mint a széndioxid. Miközben az óceánok és az erdős területek egyre kevésbé képesek ellátni az üzemanyagok elégetéséből származó széndioxid elnyelésének természetes képességét. És akkor még nem is számoltunk a rohamosan olvadó sarki jéggel…

Különösen nagy gond lehet a gyorsabban olvadó gleccserek problémája. Ijesztően közel vannak Európa hidroglóbuszához, az Alpokhoz, ahonnan például a Rajna is ered. Svájcban már kimutattak gleccserek táplálta tavakból évtizedek óta betiltott ipari és mezőgazdasági eredetű vegyi anyagokat és rovarirtó szereket, mint a dioxint és a DDT-t, amelyek eddig jégbe zárva kevesebb problémát okoztak. A Pallas Kiadó gondozásában nemrég megjelent könyv, a Monsanto szerint a világ izgalmasan mutatja be, hogyan is kerültek ki a környezetbe ezek a vegyszerek.

Nincs két éve, amikor még mosolyogtam a svédek „borhatalmi” tervein. Azaz hogy 2012-re legalább négyféle, saját termésű szőlőből szeretnének bort készíteni, amihez már most elkezdik a szakemberképzést. De ha az iménti érvelés helyes, belátható időn belül Göteborgban akár pálmafák is nőhetnek.

Nem mondanám, hogy egészségesen élek. Pedig próbálok, mert a csapból is az folyik, hogy együnk zöldségeket, együnk bio ételeket, táplálkozzunk egészségesen.

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én a múltkorában betévedtem egy bio boltba. Nézelődés közben rájöttem, hogy aki egészségesen akar élni, annak igencsak a pénztárcájába kell nyúlnia. Amíg a gyorséttermekben ötszáz forintból jóllakik az ember, az egészséges táplálkozáshoz szükséges hozzávalókból legföljebb egy-két dolgot vehetünk meg. És akkor még ott van az idő, ami a ma emberének - akár csak a pénz - hiánycikk. Nem csoda, hogy mindenki gyorsételeket fogyaszt. Amiket, tegyük hozzá, elég ügyesen álcáznak egészségesnek a salátadarabokkal és egyéb zöldségekkel. Meg hússal, ami épp hogy a frissesség határát súrolja.

Itt az Alföld, a magyar mezőgazdaság kincsesbányája, és a hipermarketekben azt látom kis táblára felírva, hogy a paradicsom spanyolországi és első osztályú. Mellette a hazai paradicsom legalább kétszer annyiba kerül. A kis piros zöldség megtesz több ezer kilométert, és olcsóbb, mint amikor egyik alföldi városból szállítják a másikba. Persze mindenkit arra buzdítanak, hogy vegyen magyar terméket. De miért venné azt, ha a hipermarketben fél méterrel arrébb fele annyiba kerül?

  „Te hülye vagy?” - kérdezte beszélgetőpartnerem, amikor fölvetettem, hogy a 4-es metró fúrópajzsa a XIX. kerületben jár. Tényleg. Mi a fenét keres az óriási vakond Kispesten, a Bozsik Stadion környékén, a másik magyar labdarúgó zseniről, Puskás Ferencről elnevezett utcában?

Kevesen tudják, hogy oda is „ellátogatott” a csudálatos szerkezet. Szinte a lábtörlő alatt somfordált be, csöndben - de halálbiztosan. Számos szakember remeg is, mint a nyárfalevél. Fél, hogy nem lesz kész időben a földalatti beruházás. Kétségtelen, hogy a munkaterületet legalább úgy felforgatták, mint annak idején Rettegett Iván cár a nemesi birtokrendszert az opriscsinyával, de nem lesz itt gond, elérik céljukat. Sőt, már el is érték, mert súrolták a Határ utat. Amikor sétálgatok az építkezés környékén, mindig Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című műve jut eszembe: diákok dolgoznak a pénzükért, tisztességesen. De néhány száz méterrel arrébb még nagyobb elánnal, gőzerővel folyik a munka. Mintha sztahanovistákat látnék, oly szorgalmasak. Fúrnak, olyannyira, hogy még engem is a mélybe rántanak.

A föld alá süllyedtem. Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel az érzéssel. Pedig nem nekem kéne itt lennem.

Kis hazánkban érdekes döntések születnek, amelyekre a józanul gondolkodó ember nem talál megfelelő magyarázatot.

A héten döntött az Országos Rádió és Televízió Testület a két legnagyobb kereskedelmi rádió sorsáról. Az ítélet szerint november 18-tól megszűnik a Danubius és Sláger Rádió, helyüket két új, inkább politikai műsort sugárzó adó veszi át. A döntés nagy botrányt keltett, mivel a háttérben pártmegegyezést gyanítanak. Az eredmény egyelőre annyi, hogy az ORTT elnöke, Majtényi László lemondott, és emberek százezrei felháborodva várják a további fejleményeket.

Egynek legalább örülhetünk. Végre akadt valami, amiben a két nagy párt anyázás nélkül meg tudott egyezni.