Tovább

Az éppen tíz éves újság címlapján Hegyi Barbara látható necc harisnyában és félig kigombolt ingben. A kép láttán felmerült bennem a kérdés, hogy egy nőknek szóló újság fedőlapján miért látok majdnem meztelen nőt. Aztán kinyitottam a magazint. Az öregedést gátló ránctalanító krém, a legdivatosabb autó és a legegészségesebb margarin után egy interjút találtam a „címlap lánnyal”. Kiderült, hogy az évtizedes újság első címlap-interjúját is vele készítették. Kíváncsiak voltak rá, hogy mi történt vele ennyi idő alatt, és mit remél az elkövetkezendő esztendőktől.

A beszélgetésből kiderül, hogy életében a mellette álló férfin kívül más nem változott. A lap témája a hűség, Barbara pedig szereti a megszokott dolgokat, ragaszkodik a tárgyakhoz, barátokhoz és kutyájához, „akit” most fogadott örökbe. Nem szeretne változtatni az életén - ez egy gyönyörű és sikeres nőtől nem is meglepő. A magazinban megjelentetett, tíz évvel ezelőtti fotóhoz képes semmit sem változott, amellett persze, hogy ott és akkor garbóban fényképezkedett. Talán most csak meg akarta mutatni, hogy ennyi idő után is nézhet ki jól egy jó nő, és lehet az élete kiegyensúlyozott.

Azt szokták mondani, hogy aki boldog és szerelmes, az nem öregszik. Aki tehát nem szeretne öregebbnek látszani, az legyen szerelmes. Vagy találjon egy jó plasztikai sebészt.

… meg a házastárs akár szinonimák is lehetnének. Pedig ritka, hogy mindkét szóval ugyanarra a személyre gondolunk. Sok ember nem élete nagy szerelmével áll oltár elé. Miért ilyen nehéz megtalálnunk a másik felünket?

Tényleg létezik olyan ember, akivel kiegészítjük egymást? Akivel hasonló az értékrendünk, az életfelfogásunk? Ugyanolyan típusú emberektől mászunk falra? Befejezzük egymás mondatait, és nem undorodunk, ha szívószál vagy pohár híján egy üvegből kell inni vele a kisdobozos kólát? Hogy még azt is szeretem, ahogy este szuszog, és amikor reggel a párna összegyűri az arcom, ő addig puszilgat, amíg kisimul?

Többen hisznek benne, mint ahányan találkoztak lelki társukkal. Mert ugye azt az ember megérzi. De vajon a lelki társak arra hivatottak, hogy egy pár legyenek? Ha egy barátunkat érezzük lelki társunknak, talán nem a megfelelő szót alkalmazzuk, szerelem híján én inkább a rokonlélek szót használnám. Az ilyen barátságra mondják, hogy széttéphetetlen. Viszont akadnak szép számmal, akik már ott fennakadnak, hogy a lélek létezését is megkérdőjelezik. Ha az ő szemszögükből nézzük, jogos lehet a szerintem nevetségesen hangzó kérdés: hogyan lehetne a „semminek”, a „nem létező valaminknek” társa?

Hogy egy ismerős fiú szavaival éljek: „Nincs olyan, hogy lelki társ. Nem nagyon hiszem, hogy egyáltalán lélek van. Szerintem inkább a szeretet tart össze két embert, nemcsak az, hogy mennyire értik meg egymást. Nem a lelkem miatt szeretek, nekem ezt ne próbálja bemagyarázni senki. Tuti nem a lelkem szerelmes, hanem ÉN. Nem lehet külön választani, hogy csak a fülem vagy a bal lábam szerelmes, ÉN vagyok az.”

Filozofálgathatnánk arról, hogy mi különbözteti meg az embert az állattól, de ezt hagyjuk a filozófusokra. Ha már a bölcseknél tartunk, Platón androgün-elmélete is érdekes. Szerinte kezdetben három faj volt: a nő és férfi mellett volt az androgün (mindkét nem tulajdonságait egyenlő részben megőrző férfi-nő), akiknek az ereje és bátorsága szörnyű volt, gondolkodásuk nagyra törő, de visszaéltek lehetőségeikkel: megpróbáltak felmenni az égbe, az istenekhez, hogy rájuk támadjanak. Ezzel kellőképp magukra haragították őket, így hát Zeusz büntetésül kettévágta őket, aminek következtében arra kárhoztattak, hogy egész életükben a másikat keressük.

Hiába a sok kétkedő, igenis létezik valahol az a bizonyos másik felünk, aki valahol ránk gondol, és a találkozásra vár. Lehet ölbe tett kézzel várni, hátha majd szembesétál velünk az utcán, de kereshetjük tudatosan is. Ha pedig megtaláljuk, ne engedjük, hogy bármi is elszakítson egymástól. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy azzal az emberrel ossza meg egész életét, akivel kiegészítik egymást nemcsak lélekben, hanem agyban-ágyban is.

Kedves Naplóm!

Túl sok kérdés merül fel. Mondhatni: semmi másom nincs most, csak kérdéseim. Pedig már nem három éves és nem is tinédzser vagyok. Ha lennének emlékeim, biztosra mondanám, hogy egyik legnagyobb félelmem az emlékezőképességem elvesztése lehetett. De így csak találgathatok. Mint arról, hogy mi volt a kedvenc ételem vagy a kedvenc színem, kik voltak a szeretőim, és vajon hányan. Jézusom, de kellemetlen! Hogy fogom felismerni a családomat és a legjobb barátaimat? És mégis, mit mondok majd nekik? Hogy semmire sem emlékszem a közösen eltöltött időből? Hogyan élhetném egy huszonnégy éves újszülött életét? Azt sem tudom, mihez értek, miben voltam igazan jó, vagy hogy milyen ember voltam.

Egyáltalán, mire lehet abból következtetni, hogy egy parkolóban találtak rám a földön fekve, komoly fejsérüléssel? Remélem, senki sem használta ki védtelenségem. Persze, az nem lep meg, hogy a pénztárcámat és a mobilomat sem találták nálam. Biztosan jelentkezik majd valaki, hiszen nemrég mutattak a tévében is. Csak hiányzom majd valakinek. Igazából ezt óriási lehetőségnek is tekinthetnem, mindent elölről kezdhetek. Hány ember vágyik arra, hogy visszaforgassa az időt? De talán mégsem így.

Nehezen telt el ez a két nap. Hat ennyire egy senki voltam? Fel sem tűnne a világnak, ha lelépnék? Történjen már valami! Még jó, hogy van ez a Mike Oldfield-album az mp3 lejátszómon, amit a táskámban találtak. Megnyugtat. Legalább már azt tudom magamról, hogy szeretem ezt a zenét, és hogy nem vagyok az a típus, aki minőségi elektromos kütyüket vesz. Szerencse, különben azt is ellopták volna. Majd később folytatom a bejegyzéseket, most épp látogatóm érkezik. Hurrá! Nahát, micsoda jóképű fazon! És épp erre tart. Vajon hogy áll a hajam? Csodás, most már legalább azt is tudom magamról, hogy hiú vagyok - gondoltam.

- Szia! Istenem, annyira sajnálom, hogy csak most jöttem. De pont szerdán találkoztunk utoljára, amikor történt veled ez a dolog. És hát tudod, hogy nem nézek tévét. Vagyis hülye vagyok, honnan tudhatnád, ha nem emlékszel semmire. Akkor be is mutatkoznék: Tomi vagyok, a legjobb barátod - mondta széles és zavart mosollyal.

- Timi odakint vár, nem mert bejönni. Félt, hogy nem ismernéd fel, és akkor megszakadna a szíve.

Micsoda édes pofa. Kár lenne érte, de szerintem meleg. Különben tuti megfogtam volna magamnak. Legalább egyszer. És vajon ki lehet az a Timi? Családtag? Vagy egy újabb ismeretlen legjobb barát? - cikáztak a kérdések a fejemben.

- Ó, hát nagyon örvendek a találkozásnak. Akármilyen hülyén hangozhat is ez a legjobb barátod szájából. És akkor most megmentesz az emlékek nélküli élet poklától, ugye? Alig várom már, hogy mindent elmesélj rólam. Ja, és persze magadról is. Azt már ne mondd, hogy egoista vagyok, mert ez épp most derült ki. Remélem, te majd megismertetsz a kellemes tulajdonságaimmal is. Nemhiába voltál a legjobb barátom, csak van bennem valami szeretnivaló.

- Miután elintéztük a papírmunkát a személyazonosságoddal kapcsolatban, üljünk be egy kávézóba, és mindent elmondunk, amit csak tudni akarsz. Három órával és fejenként három martinivel később kiderült, hogy együtt jöttünk külföldre szerencsét próbálni, miután lediplomáztunk. Hogy mellékállásban alkotói válsággal küzdő írópalánta lennék. És hogy idekint igazából csak egymásra számíthatunk. Hála a korábbi részletes élménybeszámolóimnak, megtudhattam, hogy mikor kivel és mennyi ideig próbáltuk megtalálni egymásban az igazit. Vagy akármi mást. Timitől megtudtam, hogy tök jó metaforáim voltak, és az elméletem szerint háromféle helyzet létezik, amiért nem lehetsz boldog egy hapsival. Első esetben azért, mert bár sokáig együtt vagytok, a pasi annyira megváltozik, hogy egy idő után már nem működik a dolog. Második esetben, bár sokáig együtt vagytok, a pasas sosem változik meg az áhított irányba. Harmadik esetben pedig sohasem egyszerre akarjátok és sohasem ugyanazt. Így igazából nem juthattok közös nevezőre, pedig mindketten érzitek azt a bizonyos varázst, ami viszont önmagában nem elég.

Tomi egészen a harmadik óra végéig várt eddig elodázott vallomásával, miszerint éveken át szerelmes volt belém, de én sosem vettem őt komolyan. Szóval mégsem meleg, ez elgondolkodtatott. Vajon mi lehetett a bajom vele, hiszen jóképű, intelligens, megértő, és éveken át tűrte a szeszélyeimet? Talán ő a „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen” kategóriába tartozik. Sajnos ezzel a kis balesetemmel nemcsak a metaforáimat vesztettem el, hanem a barátaimmal szerzett közös élményeket is. Nemcsak a saját életem nem ismerem már, hanem az övéket sem. Hogyan lehetne ebből a helyzetből kikeveredni? Tudtam, hogy emiatt mérhetetlen szomorúságot kellene éreznem, de valójában csak ürességet éreztem legbelül. Semmi mást.

Kedves Naplóm!

Azóta eltelt egy év, és az emlékeim szép lassan visszatérnek. Sokszor a legváratlanabb helyzetekben. A fürdőkádban vagy vezetés közben, amikor a régi zenéim hallgatom. Ha megcsap egy illat, vagy találok egy régi fotót. Minden alkalommal, amikor átélem ezeket a megvilágosodás szerű pillanatokat, elkap valamiféle vágy, hogy még többet, még többet akarok. Vissza akarom kapni elvesztett életem minden fontos vagy jelentéktelen mozzanatát. De akkor megnyugtat a tény, hogy még csak huszonöt éves vagyok, előttem az élet, és persze itt van nekem Tomi. Együtt végre nem kell többé tettetnünk az életet, a vágyat, magunkat. Benne megtaláltam mindent, amit eddig vakon és türelmetlenül kerestem, pedig közben mindvégig itt volt. A szemem előtt.

Ladányi Andrea rendező-koreográfus újabb előadással rukkolt elő a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színművének a vezérfonalát hűen követő tunde@csongor.hu táncjáték nemcsak pazar látványával, hanem filozofikus mélységével is lenyűgözheti a nagyérdeműt.

Klasszikus helyszínek helyett a huszonegyedik század Tündérországában landolunk, a napjainkat egyre szélesebben behálózó cybertérben, ahol az egyszerű Földlakó, Csongor / Nagyidai Gergő/ is tengeti mindennapjait. A földi szerelmet (Vámosi Judit) folyamatosan elutasító, ám az elérhetetlen virtuális szerelemért még a lelkét is eladó Fiú már csak a boldogságkeresésben hasonlít tizenkilencedik századi énjére. Kiszolgáltatott hódolója lesz álmai nőjének, a morális válságban hempergő cybertér tudatlan porcelánbabájának (Losonczi Katalin), akinek már köze sincs a régi idők jóságos Tündéjéhez. Ő az a csalfa és érzéketlen robotlény, aki az emberben rejlő tüzet lángra gyújtja, és a pokolba csábítja az ártatlan halandót, csak hogy saját bőrét megmentse, és bűneiért megváltást nyerjen. A virtuális világban megváltozott erőviszonyok következtében már a Gonosz sem a régi. A boszorkány is digitális egójával (Szalma Noémi és Kuthy Patrícia) duóban lebeg a háttérben kivetített univerzum felett, az ördög helyett öltönyös szóvivők osztják az eszet.

Sokféle apró, de értékes elemből összerakott kollázs elevenedik meg előttünk. Bujálkodik a táncban, dúskál az érdekes zenében, megszólal klasszikus és modernebb hangvételben, elcsodálkoztat őrült jelmezeivel, elvarázsol digitális hátterével. Minden jelenetnek jelentéstartalma van, minden mozdulat kifejezést hordoz. A tudatosan megszerkesztett, legapróbb részletekig kigondolt és kidolgozott előadás megfog, magával ragad, és röpít egész a végkifejletig: a feketébe bújtatott ara és a fehérben tündöklő Csongor nászáig. A neoncsőtől ragyogó lakodalmi asztalnál azonban most a Gonosz foglalhatja el a helyet, győzedelmes táncot aratva az elveszett Jóság felett. Félelmetes korunk fantasztikus meséje ez, amely az emberről, álmokról, vágyakról, a digitális valóság végtelen lehetőségéről és számtalan buktatójáról mesél.

Szégyenkezve indultam el a nyíregyházi színházba. Szégyenérzetem abból fakadt, hogy a már általános iskolában megismert Tünde és Csongor történetéből irodalomkedvelő létemre alig sikerült felidéznem valamit. Keresgettem a szavakat, érzéseket, amikre a műről asszociálhatok. Szerelem, kicsit suta, de kedves, segítő ördögök, királyfi, aki csodaerdőben kutatja fel az ő tündérét.

A színház elé érve még egy utolsót simítottam elegáns ruhámon, amelyet nem viselek minden nap. Az ilyen alkalmakat azért tüntetem ki, mert a művészek több hónapos munkája előtt tisztelgek így. Kár volt az igazítgatás. Az épület előtt egy csapat pacuha gyerek álldogált, és más dolguk nem lévén kiabáltak. Sanszos, hogy nem tűnt volna fel közöttük a kissé félrecsúszott felsőm. Nem baj - gondoltam -, délután fél három van, valószínűleg iskolából jöttek, és nem várhatom el tőlük, hogy díszmagyarban meg kisestélyiben feszengjenek egész nap.

Ezzel persze csak felszínesen nyugtattam meg magam, hisz egy inget vagy egy csinosabb blúzt talán kibírnak a negyedikesek-hatodikosok. Főleg, ha figyelembe veszem, hogy a tizenévesek gyakran hétköznapokra is olyan miniszoknyát és még semmit mutatni nem tudó, de kivágott felsőket húznak magukra, hogy nekem kell elpirulnom a nők nevében. Párosítanak hozzá egy tűsarkú cipellőt, amit ha meglátok, lelassítok, és csak csendben merek elsuhanni a viselője mellett, nehogy kizökkentsem a gondosan betanult lépésritmusból, és lezuhanjon abból a magasból.

Gondolatban megveregettem a vállát a néhány kivételnek, és az ellenőrző füzetükbe is írtam volna egy nézőtársi dicséretet, ami a szülőknek szólt volna, de épp beléptünk az előtérbe. Ami ott várt rám, azt nem akartam elhinni. Az ’óvodai kiscsoport’ vagy a ’bolondokháza’ enyhe, inkább dicsérő kifejezés, ahogy beszabadult ez a rakás gyerek, mintha mind egy-egy kis forgószéllé váltak volna. A diákok megállíthatatlanul, a pedagógusok tehetetlenül, én pedig elképedten foglaltam el a helyem.

Nagyon vártam a darab kezdését, tudtam, hogy a jövőben játszódik, és reméltem, hogy megmutatják majd benne, hogyan lehet gombnyomásra lehalkítani ezt a sok érdektelen és neveletlen kis ördögfiókát. A nézőtéri fények lekapcsolása megváltást hozhat - reménykedtem -, ez az ő világuk, internet, cybertér, futurisztikus alakok, ez majd lecsitítja őket. Tévedtem. A sötétre olyan féktelen ordítással reagáltak, mintha senki sem mondta volna nekik, hogy itt bizony ez vár rájuk. Életükben először nem ők lesznek a főszereplők. A színdarab szempontjából hatásos volt, az már igaz, mert ekkor már tényleg nem hittem, hogy a Föld nevű bolygón vagyok, 2009-ben, értelmes lények között.

Az egyórás játékból keveset tudtam felfogni. „Nézőtársaim” akkor hahotáztak, amikor erre semmi szükség nem volt, és teljesen másról beszéltek, amikor a színészek kacajt vártak. Úgy rémlik, az egészből semmit nem értettek, amivel nem is lett volna baj, ha legalább engem hagynak figyelni. Ha az érdektelenségük és tiszteletlenségük nem egyenes, hanem fordított arányosságot mutatott volna a hangerejükkel. Ha valaki - szülő vagy tanár - elmondta volna nekik, hogy nem ők a világ közepe, hogy mások is lesznek ott, és hogy a szerepek, a valóság és álmok játéktere nem egyezik meg egy valódi játszótérrel.

Kedves Csongorom, Drága Tündém! Innen, a jövőből üzenem nektek, ha valaha valaki tovább gondol benneteket, és gyermeketek születik, saját érdeketekben mondom, értessétek meg vele a kultúra fontosságát. Kérlek titeket, annak a tudatlan, szocializálatlan apróságnak ne tizenévesen, számára hívogatóan zajongó társaik körében kelljen először találkoznia ezzel a helyzettel. Fogjátok őt kézen, és a szülői szeretetteljes fegyelmezés mellett láthasson akár egy bábelőadást, akár egy mesedarabot.

Miután megfogalmaztam a cyberlevelemet, csalódottan vettem észre, hogy az előadásnak vége, én pedig a becsődölt szelektívfigyelmem miatt nem olyan élményt kaptam, amilyenre készültem. Felpattantam nagy dühösen, felhívtam Anyát, és ünnepélyesen felhatalmaztam, hogy ha leendő gyermekemen valaha észreveszi a tiszteletlenség egyetlen jelét is, nyugodtan nyakon vághatja. Persze kinevetett…

A múlt héten rendezték meg a Cinepécs fesztivált Baranya székhelyén, a négynapos összejövetelről szeretnék beszámolni az Olvasólámpa filmszerető törzsközönségének.

/Szervezés/ „Nem hiszem el, hogy minden versenyfilm ennyire szar” - fakadt ki előttem egy ötvenes nő, mikor felkapcsolták a villanyt a Március című osztrák film vetítése után. És ha az állítás túlzó is, azért van igazságtartalma. Bár a díjak várományosai már tavaly is gyengék voltak, mint egy negyedéves magyar GDP-mutató, a remélt trendfordulás idén se libbent be a pécsi mozikba a fesztivál jelképéül választott galamb szárnyain. Tetézve mindezt a szervezéssel - olybá tűnik, hogy a hazai filmes mustrákban a Cinepécs (valaha Moveast) sereghajtó lehet csupán.

Kezdjük azonban a legkedvezőbb élménnyel, a személyzettel, akik a nehéz körülmények ellenére is kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak - nem lehetett könnyű dolguk a káoszban. Sajnos azonban a fejetlenséget nem tudták feledtetni az emberrel, hiába piroslottak lédús cseresznyeként egy penészedett fesztivál-torta romjain. Mert olyan bakikkal, amilyenekkel idén (is) szembesültem, nem lenne szabad egy komolynak szánt fesztivált elindítani. Áramszünet (!) miatt elmaradó vetítések az Apollóban. Hibás DVD-lemez miatt félbeszakadó vetítés az Urániában. A kópiás filmek alá varázsolt feliratok örökös csúszása, lemaradása. A kiírttal ellentétes nyelveken való vetítések.

A román Sporthorgászok című filmet eleinte a beígért angollal ellentétben ékes román nyelven, francia felirattal élvezhette kópiáról a közönség, hogy aztán végül DVD-ről találjanak egy angol feliratos változatot. De ez legalább remek filmnek hatott, nem is volt versenyben. Ha egy feszített programfüzér csúszásokat eredményez a szorossá megálmodott időtáblázatban, az zavaró bár, de bocsánatos bűn. Ám az ehhez hasonló malőröket az se mentené, ha a popcornos pult mögött Angelina Jolie állt volna „ingyen ölelések”-táblával a nyakában. Úgy rémlik, mindenáron hangsúlyozni kellett, hogy a Pécs - Európa Kulturális Fővárosa 2010 felvezető eseményén ülünk: ez baljós árnyként vetül a következő év programjaira. Tudvalevő, hogy a városon elég nagy a nyomás. Elmaradó beruházások, késve elkezdett építkezések, folyvást cserélődő polgármesterek - a fesztivál sajnálatos jelképe a jövőre esedékes happeningnek.

/Filmek/ Tavaly az egyik szervező, Forgács Iván vette védelmébe a fesztivált. A Filmvilág kritikájára reagálva kifejtette: „A Moveast folyamatosan figyeli a kelet-közép-európai filmgyártást, és reprezentatív mintát ad róla. Nem a fesztivál hibája, ha az eredmény már évek óta csalódást keltő.” Szókratész sem szólhatott volna bölcsebben, de jómagam az alapkoncepciót is felülbírálásra érdemesnek tartom. A kelet-közép-európai elsőfilmesek munkáját bemutatni hivatott ötlet nemes ugyan, de nem kecsegtet sok jóval. Az elsőfilm mindig a tanulópénz lerovása, a szakma kitanulása, a kísérletezés terepe. A debütök pedig magukon viselnek jól megfigyelhető gyerekbetegségeket, mint a „sokat akar markolni, keveset fog”-effektust, az alacsony költségvetést, a színészi játék esetlegességét. Ha pedig egy fesztivál programjában csak ilyen mozidarabok szerepelnek, ne legyünk meglepve, hogy eme gyermekbetegségeket idővel magával a fesztivállal kezdik azonosítani. De lássuk a verseny általam is megtekintett filmjeit!

A horvát Fekete ruhások kéthelyszínes dráma, szereplői a kilencvenes évek függetlenségi háborúja idején harcoló zsoldosok. A megcserélt időrendű történetben először láthatjuk a végkifejletet, de az időszerkezet bolygatása baklövésnek bizonyult. A tragédiát és a minimális történeti csavarokat látván a lerohadt városi házban játszódó jeleneteket az érdektelenség sűrű köde lepi be. A bulgár Zift ellenben jól sikerült, nézettsége otthon az aktuális Ben Stiller-ökörködést és az új Pixar-animációt is két vállra fektette. Nem érdemtelenül, bár Javor Gardev sötét tónusú noirja sokat köszönhet a Sin Citynek vagy a komplett Guy Ritchie-életműnek. A főszereplő Moly (a karakter beceneve) talán sokat örökölt Frank Miller Marv-jától, és közelebb áll A nyomozó Malkávjához, mint Raymond Chandler Philip Marlowe-jához, de annyi baj legyen, mert kőkekény neo-noirról van szó. A zsáner minden kötelező kritériumát felmondja, a fekete-fehér stilizált képektől kezdve a femme fatale-on át a városig - mint lélegző entitásig. Szórakoztató, stílusos, a lenyúlások ellenére is eredetinek hat - javasolnám hazai forgalmazásra.

Az osztrák Március a mérleg másik nyelve. A politikai életet nem számítva korábban nem láttam még arra példát, hogy a közös gyűlöletnek micsoda kohéziós ereje van. A vetítés után ismeretlenek álltak le szörnyülködni az előcsarnokban, többen pedig életük legrosszabb filmjének titulálták. A film kiindulópontja három fiatal öngyilkossága, akik nem hagynak hátra üzenetet, ezért a hozzájuk tartozók próbálják feldolgozni a barát, gyerek, szerető elvesztését. Kár, hogy mindez a nyolcvanperces celluloidszörnyetegből nem derül ki. Röhej, hogy a rendező Klaus Händlnek ennyi idő arra sem elég, hogy legalább azt tisztázza, ki kicsoda a filmjében, arról nem is szólva, hogy a halottakról körülbelül három ízben esik szó. A drámainak szánt befejezésnek pedig össznépi kiröhögés jutott osztályrészül - tényleg világra szólóan pocsék volt. Csakúgy, mint maga az izzadságszagú művészieskedés, ami megelőzte.

Ha ezek után két óráig a sötét vásznat kellett volna bámulni, az is megváltás lett volna, de szerencsére a boszniai Hó ennél tartalmasabb időtöltésnek bizonyult. A képileg és a színészvezetést tekintve is igényes alkotásban egy világtól elzárt falu traumáját követhetjük nyomon. Az itt élőknek a mindennapi ellátás nehézségei, az örök pénztelenség és az egymásrautaltság mellett a háborús élményekkel is meg kell birkózniuk. Falujuk lakosságát módszeresen kiirtották, a megmaradtak pedig bár mindenkit elvesztettek, még reménykednek szeretteik visszatérésében. A Hó lassú folyású mozidarab, megérdemli és honorálja is az odafigyelésünket. Csak azt a béna szimbolizmusát tudnám feledni az örökkön újranövő kisfiúi hajjal.

Az Irina lett a fesztivál fődíjasa, amely nézhető. Egy román lány Egyiptomba megy dolgozni, hazafelé már koporsóban szállítják. Állítólag öngyilkosság, amiben a férj nem hisz, ráadásul gyanús körülményeket is felfedezni vél a hivatalos eljárás során. A film erényei közé tartozik a sokszínűsége. Benne van az állami bürokrácia embertelen szikársága, de én sikerültebbnek vélem a gyászoló férj drámájának kibontását. Önfeláldozása és kedvesében való megingathatatlan hite példamutató lehetne, hiszen egykori szerelmét akkor sem tagadja meg, amikor kiderül róla, hogy éppen válni készült. Az egyszerű, mégis fenséges emberi dráma mellett a nyomozati szál, a „hogy is történt”-kérdése mellékesnek hat csupán.

A magyar résztvevő, Mátyássy Áron még a miskolci CineFesten mondta, hogy fejében a magyar anti-film ideája született meg. A stábbal közös ötletelések eredménye ugyanis az volt, hogy ne csináljanak újabb, a magyar művészfilmes hagyományokat szolgaian követő elsőfilmet. Nos, az Utolsó idők mégis ezt teszi. A vidéki nyomortól a fogyatékos főhősön át a megerőszakolást is ideértve az eget karistoló madárrajon keresztül a kötelező konyhai negyedperces aktusig mindent felsorakoztat, amivel feltölthetnénk a még megíratlan Nagy Magyar Klisélexikont. Értem én, hogy a szereplők lelki vívódása elsőbbséget élvez, de egy kis suspense nem ártott volna a lassan csordogáló cselekmény-pataknak. A főszereplő Kádas Józsefben inkább láttam a gyakorlott színészt, mint a vidéki surmót, Vass Teréz viszont elképesztő átéléssel játssza az értelmi fogyatékos lány nehéz szerepet.

/Összegzés/ Érdekes, hogy a Cinepécs kísérő programjai sokkal erősre sikerültek, mint a versenyprogram. Az infó-vetítésekből említésre méltó a talán legtehetségesebb mai rövidfilmes, Tóth Barnabás debütje, a Rózsaszín sajt, ami a fingós-böfögős-tegyük bele Gesztesi Károlyt”-vonulattal szemben egy korántsem hibátlan, de jó szándékú és szerethető „így jöttem”-történet. A Sporthorgászat kiváló példa arra, hogyan csináljunk jó filmet nulla költségvetésből. A Belgrádi fantom (amelynek magyar nyelvű kópiájából arra következtetek, hogy hazai bemutató elé néz) sosem látott kevercs: a szerb-magyar-bolgár koprodukció dokumentumfilmet kever akciófilmmel (!), ami a Tito kubai távollétében Belgrád utcáit rovó autós száguldozóról szól. S bár a két ellentétes műfaj ébreszthet kételyeket, összességében rendkívül érdekes történetet tár elénk a rendező. A szlovák Nagy tisztelet jó szándékú és helyenként humoros, de amatőr próbálkozás. Érdemei közé tartozik a másik elfogadásának hangsúlyozása, legyen szó rapperről, magyarról vagy metroszexuális figuráról. Csudai Viktor elsőfilmjében nem a hovatartozás a barátságok alapja.

A másik tematika a remek román kortárs film körül forgott. Öröm volt nézni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek nem kerültek magyar mozikba (habár a Jelszó: A papír kékre vált például igen). A közelmúltat felidéző darabok közül a fesztivál legsikerültebb filmje, Corneliu Porumboiu szatírája egy regionális tévéadó lecsúszott vezetőjét mutatja be. Műsorában arra a kérdésre keresi a választ, volt-e Temesváron megmozdulás 1989. december 22. 12:08 előtt. A dátum a Ceausescu-házaspár helikopteres menekülését jelzi, ekképpen sorsdöntő annak eldöntése szempontjából, hogy beszélhetünk-e a városban forradalomról, vagy csak a rendszer bukását követően merészkedtek utcára az emberek. A Volt-e, vagy sem? fantasztikus szatíra a kommunista rendszerről, olyan, amilyenre mi csak a rendszerváltást megelőzően voltunk képesek, azóta nem.

A Cinepécs tehát az információs programot hibátlanul belőtte, éppen csak a versenyprogramja hibádzott. Nehéz lesz behozni a lemaradást Miskolc mögött, amely annak ellenére állított össze színvonalas programot, hogy az idén elvesztette a jobbik művészmoziját. Reméljük azonban, hogy a pécsi galamb nem töri ki mindkét szárnyát, és Európa Kulturális Fővárosában jövőre már szárnyalhat a dzsámi fölötti égen.

Ha kiborítanánk azt a kádat amely tele van filmekkel és sorozatokkal, valószínűleg fejest ugorhatnánk a tetemes mennyiségbe. De csak bokáig tocsogunk az olyan művekben, amelyek hirdetik a messze földön híres magyar szinkron minőségét.

Képzeljük el a következő helyzetet! Péntek kora délután egy szupermarketben vásárolunk hétvégére, és hirtelen megpillantjuk Dörner Györgyöt, Kautzky Armandot, Rékasi Károlyt és Bogdányi Titanillát beszélgetni a pénztárnál. Na már most, ha tényleg megtörténne a véletlen találkozás, észre sem vennénk, kik állnak előttünk. Egészen odáig, amíg meg nem szólalnának. A képzeletbeli kisgyermek akkor kezdene el ugrálni a fejünkben, amikor tudomásul vennénk, hogy itt áll előttem Eddie Murphy, Pierce Brosnan, Tom Cruise és Lisa Simpson - magyar hangja. Manapság annyira bálványozzuk a kirakatba kitett sztárokat, hogy észre sem vesszük, mi van mögöttük.

Nagy rajongója vagyok az igényes szinkronnak. Vajon Jack Sparrow kapitány tényleg ilyen népszerű lenne Magyarországon, ha nem Király Attila volna a magyar hangja? A világ egyik legnépszerűbb, ugyanakkor legbotrányosabb animációs sorozata, a South Park hazánkban is nagy sikernek örvend. A négy kisfiú hangját remek színészek kölcsönzik. Csodálatos, milyen profin képesek játszani a hangjukkal egy-egy karakter kedvéért. Bozsó Péter, aki az említett sorozat egyik főszereplőjének, Eric Cartman-nak a magyar hangja, évek óta szólaltatja meg Adam Sandlert is. S ki ne emlékezne a Keresztapa trilógiára vagy a Fedőneve: Donnie Brasco-ra. A jó öreg Al Pacino - kevés embert ismerek, akinek ne tartozna a kedvencei közé. Ennek a remek színésznek huszonhét alkalommal adta reszelős hangját Végvári Tamás.

De ejtsünk néhány szót a nemrég elhunytakról is! Dr. House? Szakácsi Sándor. Na, beugrott már, hogy az a szarkasztikus doki miatta lett ilyen népszerű? Kis országunk sok tekintetben a felsorolások végén kullog. Honfitársaim, büszkén mondhatom, szinkronizálásban mi vagyunk a csúcson. Csak abban reménykedem, hogy este, mikor a Miatyánkat mondom, Sinkovits Imre bácsi szól hozzám az ÚR hangján.

Hazánk vezető kereskedelmi csatornája, az RTL Klub múlt szombaton indította egyik sikeres showjának, a Csillag születik második szériáját. Az előző sorozat adásai kimaradtak az életemből, így a műsorral csak most ismerkedtem meg.

Tehetségkutatás lévén bárki bármilyen műsorszámmal jelentkezhetett ide, ahol az ígéret szerint majd fölfedezik, és kreálnak belőle egy celebet. Legalábbis ideiglenesen, mert képtelen vagyok elhinni, hogy a fényjáték vagy a papírrepülő táncoltatása iránt manapság akkora lenne az érdeklődés, hogy abból bárki is eltarthassa magát, illetve a családját. De a hangsúly nem is ezen van, inkább azon, hogy akárki akármivel felléphet, amint azt láthattuk, alsó és felső korhatár nélkül. Volt itt öregedő hastáncostól fiatal csetlő-botló táncos lányokon át a hetvenhét éves, gyengén látó, énekelni vágyó bácsiig minden.

A szuperprodukciók túlnyomó része annyira szem- és fülsértő volt, hogy kínomban azon kezdtem gondolkodni, vajon az ilyesmit nem lehetne-e törvény által büntetni. Ha valaha létezett a közveszélyes munkakerülők fogalma, a képernyőre kívánkozó emberek láttán illene megalkotnunk a közveszélyes elmebetegekét is. A műsorban többnyire olyanok hemzsegtek, akiknek szemernyi önkritikájuk sincs, emellett mások építő jellegű megjegyzéseit sem képesek elfogadni. Némelyiknek még a legtöbb jóindulattal is annyit tanácsolhatnánk, persze, hogy bujdosson el.

Az este legüdítőbb pillanatai azok voltak, amikor a zsűritagok reagáltak akár szóban, akár csak a mimikájukkal a látottakra. Hernádi Judit színésznő például a lelkes hastáncosnak szívből kívánta, hogy legyen az életében egy férfi, akinek majd ezt a produkciót előadhatja (Talán annak elhinné, hogy erre senki nem kíváncsi). A veresegyházi asszonykórust nagyon rosszul imitáló falusi lányokat pedig visszaküldte az „otthoni fiúkhoz”. (Vagy éppen ők küldték el őket ide, hogy addig se legyenek otthon?) Oroszlán Szonja színész-, énekesnő ijedt mozdulatai az emberi háton széttört betonok láttán, illetve Fáy Miklós zenekritikus lesajnáló tekintete, forgó szemei szintén mosolyra derítettek. A kiképzést talán Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója bírta a legjobban.

A tévénézőknek ez jutott a hétvégére. De gondoljunk csak bele, hogy ezeknek az embereknek ugyanannyi joguk van a közügyek gyakorlására, mint bármelyik normális állampolgárnak. Pedig én kevés versenyzőről feltételezném, hogy egyáltalán eljut a tudatáig ama kérdések jelentése, melyeket a szavazófülkékben föltesznek nekünk. Ezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy hol tart Magyarország? Csak nézzük meg, kik alkotják!

Rácz Vivient minden internetező ismeri, pedig nem celeb, nem szerepelt show-műsorokban, és még csak le sem kellett vetkőznie a hírnévért. Az együgyű, ám kétségtelenül jó szándékú szörfölők tették azzá, aki. Vagyis fogalommá.

Tudják, ő az eltűnt kislány, átlagos testalkattal, barna hajjal, barna szemekkel, fehér fogakkal és különös ismertetőjel nélkül. Állítólag az ország bármelyik pontján felbukkanhat még ma is, szóval, ha látunk egy tizenöt éves lányt, akire passzol a rendkívül pontos leírás, rögvest telefonálnunk kell. A körlevélben megadott számon a szülőknek, a rendőrségnek vagy Józsi bácsinak. De már az is duplán hasznos, ha továbbítjuk az üzenetet minden kedves ismerősünknek. Legalább arra a tíz másodpercre hasznosnak érezhetjük magunkat, és felmerül az illúzió, hogy ma is tettünk valamit egy ártatlan embertársunkért. Másrészt pedig meggyőzhetjük informáltabb barátainkat, hogy teljesen hülyék vagyunk, nem olvasunk híreket, és még csak szemtől szemben sem kell beégnünk hozzá.

Mert Rácz Vivien tavaly mindössze egy hétre tűnt el. A szülőknek ez bizonyára mérhetetlenül sok idő, az internetes társadalom tagjainak viszont annyira kevés, hogy nem akarják elhinni, és a tinit tovább kutatják az e-mailek és közösségi portálok révén. Voltak, persze, akik megpróbálták terjeszteni a jó hírt, hogy a lány előkerült, de nem jártak sikerrel. Ám az új, vele kapcsolatos üzenet rekordsebességgel terjed a humoros felhasználók körében: „Sziasztok, Vivi vagyok. Fél évig rúdon pörögtem Ausztriában. Nem keresett valaki?”

Hősünk története tehát hepienddel zárult, nem úgy, mint a hipermarketek toalettjében talált, lenyírt hajú kisdedeké, akiket szervkereskedelem céljából kívántak felhasználni bizonyos gonosz egyének. Ez a hoax is eljutott már minden netezőhöz, nagy részük sajnos csont nélkül bevette. Gyerek a kocsiban, anyuka egy pillanatra el, kölyök sehol, muter pánikol, áruház bezár, pulya a mosdóban, kopaszon, remegve előkerül. Teljesen reális, nem igaz? Végül is csak néhány tucatnyi kamera és biztonsági őr figyeli az áruházakban tartózkodók minden mozdulatát. Még egy csokoládé sem tűnhet el büntetlenül, nemhogy egy komplett gyerek.

Ja, a sztori egy külföldi képregény cselekményét eleveníti föl. A kérdés már csak az, hogy miért dőlünk be a meséknek.

A házilag készített tortellini maga a szerelmi vallomás. Minden darabot külön-külön kell betölteni, megformázni, ráadásul sokat nem is lehet vele vacakolni, mert ha kiszárad a tészta, kezelhetetlenné válik. Szóval, ha valakit ilyesmivel várnak, az legyen tisztában vele, mennyit fáradozott vele készítője. És ha megkérdezik tőle, hogy ízlett, ne csak annyit mondjon, hogy "hmmm, egész jó volt". A házi tortelliniért tessék lelkesedni!

Mert az csak egy része a dolognak, hogy az ember átszitál harminc deka lisztet, amit aztán összegyúr három tojással, egy kávéskanál sóval, meg egy kis borssal, és hogy mindezt a tésztakészítő gépén, mintha csak lasagnát gyártana, addig engedi át újra és újra, amíg a legvékonyabb fokozaton gyönyörű, egyenletes, nem szakadt vagy lyukacsos tészta jön át. A széles csíkokat nedves konyharuhára fekteti, nehogy kiszáradjanak a várakozásban.

Előveszi az előre elkészített tölteléket (például a spenótosat, amihez a két nappal korábbi húslevesben főtt húst aprítóba tette húsz deka kiengedett spenóttal, fél fej vöröshagymával, gerezd fokhagymával, sóval, borssal, tíz deka túróval, és jól összekevertette), majd fogja az első csíkot, hosszában félbevágja, keresztben pedig úgy szabdalja, hogy négyzeteket kapjon. Ha jó a szemmértéke és biztos a keze, akkor ezek hétszer hét centisek lesznek (legalábbis, ha Atlas tésztakészítő gépe van az illetőnek). Ezután fog két kiskanalat, amelyek segítségével a négyzetek közepébe tesz egy keveset a töltelékből. Két egymás mellett levő élet megvizez az ujjával, ráhajtja a szemközti oldalt, így háromszöget kap. Ennek a töltött háromszögnek a két sarkát, mintha valami kendővel tenné, egymásra illeszti, és megint csak egy kis víz segítségével össze is ragasztja.

Na, ekkor van készen eggyel. És még ott van előtte a rengeteg tészta. Miközben ujjai sebesen járnak, kedves történeteket elevenít fel magában a múltból, csak hogy gyorsabban menjen az idő. Az is végigfut a gondolatain, hogy a csillagok égről való lehozása és a tortellini-gyártás között nincs olyan irdatlan különbség. Aztán az ötvenedik darabnál megkérdőjelezi, normális dolog volt-e nekiállni, de meggyőzi magát, hogy legalább egyszer ezt is ki kell próbálni. Legközelebb tökéletesen megfelel majd a lasagna is.

Na, de még messze a végső cél. Ha elkészült a tortellinikkel, feltesz egy fazék vizet a gázra, és amíg felforr, összedob egy jó fokhagymás sajtmártást. Ehhez megolvaszt öt deka vajat, rádob két evőkanál lisztet, kevergeti, pirítgatja kissé, aztán két gerezd összenyomott fokhagymát ad hozzá, majd felengedi fél liter tejjel. Jól elkeveri habverővel, sózza, borsozza, szerecsendiózza, és amikor forr, és már látszik, hogy a sűrűsége megfelelő, egy tubus camping sajtot is belekever.

Ha felforrt a víz, több részletben főzi a tésztát, nem kell sok idő, néhány perc csupán adagonként, majd leszűri, tányérokra osztja, bevonja sajtmártással, megszórja reszelt sajttal, és könnyedén megkérdi:

- Van egy kis tortellini, drágám, kérsz?

Sőt, a mai öt fokot tekintve inkább a tél van itt, de ne szaladjunk ennyire előre.

A keddi szélvihar és esőzés komoly károkat okozott az országban, leginkább talán szűkebb pátriámban, Szabolcs megyében. Aznap elég sokat mentem kocsival, így láttam a vihar pusztító erejét. A kidőlt fák és leszakadt villamos vezetékek mellett az eső és a lehulló falevelek is nehezítették a közlekedők dolgát. A KRESZ-oktatáson azt is a fejünkbe verik, hogy ilyenkor különösen vigyázni kell, hisz a nedves, nyálkás utat a falevelek még síkosabbá teszik. Kis túlzással olyan lesz, mintha jeges lenne.

Ezt sajnos kedden sokan figyelmen kívül hagyták. Rengeteg baleset történt országszerte, nem volt ez másként Szabolcsban sem. Beszéltem a Nyíregyházi Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóság egyik gépkocsivezetőjével, aki érdekes dolgot mondott: „Nyáron az emberek elfelejtenek esőben vezetni, hisz viszonylag kevés a csapadék. Ilyenkor ősszel és télen pedig törik egymást az első egy-két esősebb napon, de ez megismétlődik havazáskor is. Utána már megszokják az új viszonyokat, és számottevően csökken a balesetek száma.” Ebből is az derül ki, amit kedden tapasztaltam: az autók csúszkáltak össze-vissza, kanyarban vagy egyenes vonalban. A járművezetők egész egyszerűen nem voltak felkészülve a hirtelen időváltozásra.

Az ijedtséget az is mutatja, hogy alig lehet a gumiszervizekben időpontot kapni, mindenki a téli abroncsok cseréjére vár. Nem baj, legalább az első havazást felkészültebben várják majd.

„Természetesen az ötkarikás játékok ötlenek fel, amikor ezeket az évszámokat hallom” - mondja mosolyogva Mézes Csaba, a Magyar Rögbi Szövetség kommunikációs vezetője a „2016”-os és a „2020”-as szám hallatán. Mint ismert, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó testülete felvette a hétfős rögbit - továbbá a golfot - az olimpiai sportágak közé.

Az ember nem is gondolná, de a sport eme ága (a legelterjedtebb a tizenöt fős) már százhuszonhat esztendős: „roppant gyors, dinamikus és parázs csatákkal tarkított. Utóbbi bizonyításául elég csak egy adat: a játékosok egy-egy ütközés során tizenhárom (!) G-hatást gyakorolnak egymásra.” S hogy mennyire népszerű? „A legutóbbi világbajnokságot négymilliárdnyian követték nyomon a televízióban.” Mézes hozzáfűzte, „nagy lökést” vár a NOB-döntéstől, bízik benne, még több gyermek választja a rögbit.

A magyar válogatott jelenleg vezeti a 3B-csoportot, amely a képzeletbeli ötödik vonalnak felel meg). Ha október 31-én legyűri a dán válogatottat Odensében, egy osztállyal följebb lép. Ha valaki rögbi-edzésre jelentkezne, „nem kell mást tennie, csak fel kell keressen egy klubot. Ha gyors, szélső lesz, ha erős, a tolongás tudományát fogja elsajátítani, de a legfőbb kérdés, hogy elég bátor-e.” Vajon elengedi-é a szülő a gyermekét? Hisz ez mégsem sakk, hanem test test elleni harc, és súlyos sérülések „színhelye” a rögbipálya - gondolhatnánk. Csakhogy ezzel ellentétben „nincsenek különleges balesetek a gyepen, leszámítva a sport minden területén előforduló bordarepedéseket, ficamokat és orrtöréseket.”

A magyar rögbi-kommunikátor ékes példaként a sportbiztosítást hozza fel. „Van labdás- és extrém biztosítás, a rögbi-játékosoknak az előbbit kell igénybe venniük.” Szóval, kedves édesanyák és édesapák, nem veszélyes sportág ez, csak nem szabad odanézni.

Megindul a tengernek árja, ismét felhördül a lélek, skandálja élete szomorúságát, bánatját: porcióért küzd a nincstelenek közt. Ez is amolyan Petőfi-idill. Egyre inkább rémlik úgy, hogy mindenki az Alföld szülöttje, és a Tiszánál nőtt fel - ott, ahol a kis Túr siet beléje.

Indul is a menet a Jászságból, Kállai László vezetésével, maroknyi barát csupán a büszke sereg. Mégis ma büszkébb, mint bármikor: forr a terv az üstben a Balabbik megalakulásáról. Hét éj és nyolc nap vándorlás után végül megfő a leves: jól kiosztunk mindenkinek egy-egy tányér integrációt. A Hősök tere már tömve van új hősökkel is. A százas tömeg kíváncsian várja az előszörre kibukó szavakat: ide mindenki azért jött, és „azért indultak el, mert valami probléma van” (Kállai László, Inforádió, 2009.10.11.) Na, probléma, az van, kéremszépen, a mibenléte pedig akár a szivárvány. Csakhamar rábök K. László az első bántó színre: az oktatás rikító piros-fehér-zöld árnyalatára. Már csak skandálnivaló mottó kell, de egy tucat élelmes bajtárs előre gondolkodott: „Munkát! Kenyeret!”

Bár a jelmondat és a tüntetést kívánó probléma nem függ össze - kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de legalább van. Meg van pálinkásbódé, muzsika, és főleg van média. A petíció méltó gazdihoz kerül, „s merengésének eltűnik világa, mert vesszejével őt ez főbe vágta.”