Nagy Zsófi a megégett gyermekekről, illetve az új gyógyulási lehetőségekről írt tegnap. Nos, nekik többnyire van esélyük a felépülésre, nem úgy, mint a Czehelszki Levente említette, tekintélyüket vesztett SZDSZ-es politikusoknak.

Durva a párhuzam, elismerem. De olyan időket élünk, hogy mindent szokás összehasonlítani mindennel, sőt, néha összekeverni is. Így történhetett meg, hogy nekem nyomtatott újságírás szakirányon per pillanat televíziós ismereteket okítanak. „Ugyan, kommunikáció és médiatudomány szakon simán belefér” - gondolhatja az olvasó. Ám nekem olyan érzésem van, mintha nem azt kapnám a pénzemért, amit elvárok. Merthogy a hagyományos sajtó a második specializációm az elektronikus után, állam bácsi pedig egyet finanszíroz. Érdekel a téma, az ösztöndíjból meg futja, ezért vállalkoztam a plusz feladatra, mint oly sokan a csoporttársaim közül.

Nem kertelek, a számadat teszi érdekessé a következő kijelentést. Tavaly megesett, hogy tizennégyezer forintot fizettem egy aláírásért. Szó szerint. „Tanár” egész félévben nuku, vizsgaidőszakban index be a suliba, két nap múlva vissza hozzám, benne egy szép jelessel. Óra és feladat nem volt. A tantárgy felvétele pedig az említett összegbe került, hiszen a többlet szakirányomhoz tartozott. Szinte mindenkit boldoggá tett az eset, kivéve persze a megrögzött strébereket és az öntudatos fogyasztókat. Előbbiek szerettek volna tanulni valamit, utóbbiak meg hiába vártak szolgáltatást a pénzükért cserébe.

Hogy én melyik csoportba tartozom? Talán egy kicsit mindkettőbe, de nem tagadom: jól jött a potya ötös. Egészen addig, amíg végig nem gondoltam, hogy ha sokan gazdagodnak könnyű jelessel, akkor bizony az ösztöndíj-sávok az egekbe ugranak, így a kitűnő tanulóknak sem jut jelentős összeg. Most tehát elégedettnek kellene lennem, mert végre tanulhatok valamit, s nem csak az ablakon dobom ki a súlyos forintokat. Mindenki számára hasznos tudnivaló, hogy miként fest egy televíziós hír, egy riport, egy magazinműsor, vagy mit csinál egy operatőr. De a hetedik „majd ha ti is tévések lesztek” kezdetű mondat közben elkalandozott a figyelmem, kábé annyira, mintha kizárólag a hímneműeket szólította volna meg az oktató.

Sőt, tudom fokozni a dolgot: jövő héten kamera elé kell állnom, noha önszántamból sosem tennék ilyet. És ugyebár még fizetek is a kiadós idegeskedésért. Félve leírom hát: az égett kisgyerekek és a glóriájuktól megfosztott politikusok mellett a kommunikáció szak tanterve is rehabilitációra szorul.