Tovább

Reggel hét óra van. Végre elérkezett a pillanat, amire egész éjjel vártam. Győzedelmeskedtem a szúnyog felett.

Hm. Az őskorban oly jelentős vadászösztönünkből mára már csak ennyire futja? Szúrós áldozatomat cirka öt órája cserkésztem. Óránként felébresztett, de ha lámpát kapcsoltam, köddé vált. Egészen mostanáig. Eljött az igazság pillanata, rájöttem ugyanis, hogy eredményes vadászathoz cselt, sőt csalit kell használnom. Égve hagytam tehát a lámpát, és lefeküdtem. Ekkor megjelent. Tőrbe csaltam, elkaptam, lecsaptam.

Lehet, hogy a vadászgén mégsem veszett ki teljesen belőlünk, csak egymás, ne adj Isten, saját magunk ellen fordítottuk? Vadászunk egymás hibáira, hogy a sajátjaink kisebbnek hassanak. A nők férfiakra vadásznak, a férfiak - mivel a nőkre már nem kell - pénzre, rosszabb esetben fegyverrel a kezükben egymásra. Ha ezt a sok energiát másra fordítanánk, talán most nem itt tartana az emberiség - állapítottam meg keserűen, majd újra édes álomba merültem.

„Magas, sportos alkatú, jóképű 30-as srác keres csinos, szép arcú, intelligens, 20-as barátnőt. Jelige: kötetlen kapcsolat” - olvasható egy hirdetés a legnépszerűbb erre szakosodott internetes portálok egyikén. Kép nincs hozzá, ám a szöveg annyira kecsegtető, hogy feladójának máris tíz olvasatlan üzenete érkezett, pedig adatlapja szerint csak néhány órával ezelőtt regisztrált.

Eddig tíz hölgy szállt ringbe az ismeretlen prédáért. Vagy csak kilenc, de egyikük úgy érezte, hogy rögtön két levelet is el kell küldenie, biztos, ami biztos. A biológiai óra kegyetlenül ketyeg, szülni kellene, de nincs kinek. Első ránézésre Casanova75 ideális jelöltnek tűnik. Másodikra azonban már fölmerül egy-két kérdés. Hősünk miért szégyelli az arcát, ha annyira jóképűnek tartja magát? Hiszen így, látatlanban épp úgy lehet harmincegy éves, izmos és babaarcú, mint harminckilenc esztendős, kopaszodó és pocakos.

Már ha igazat ír egyáltalán. Mert a randin kiderülhet, hogy középkorú pacák akar lányával egyidős párra lelni. Sőt, lecserélheti a negyvenes asszonyt két húszasra, ha bírja az iramot. Vagy le sem kell cserélnie, hiszen párhuzamosan akár több hölgyet is szédíthet a virtuális térben. Ne legyünk naivak, a „kötetlen kapcsolat” általában azt jelenti, hogy a hitves elöl bujkálva, olcsó motelekben jut idő a légyottra. Az pedig még egy valóban helyes hapsival is édeskevés.

Ha tehát „képtelen” vagy hasonlóan sablonos adatlappal találkozunk, jobb, ha szedjük a sátorfánkat, nemtől és kortól függetlenül, mert könnyen lehet, hogy csalódnunk kell az érzelmes levélváltások után nagy nehezen összehozott találkán. A magát csinosnak és szép arcúnak valló húszas lánykáról is kiderülhet egy félresikerült házasság és néhány gyerek, akik legyenek bármilyen jól sikerültek, mégiscsak visszatartó erőt jelentenek egy függetlenségét frissen feladni készülő fiatalember számára. Aki tehát netes párkeresésre adja a fejét, kénytelen lesz a saját bőrén megtapasztalni a kőkemény játékszabályokat. Csak aztán nehogy elmenjen a kedve még a mezei ismerkedéstől is…

Most épp aszfaltra hullott mag vagyok. Hiába vernék gyökeret, és próbálnék nőni, újra kihajtani, tündökölni, nem megy. De mit keresek itt? Miért nem vagyok a jól megérdemelt anyaföldemben? Hisz’ nem így kezdődött…

Keményen, megfeszítve gyenge kis csíráimat törtem fel a vaskos föld alól. Növekedtem, harcban a meleggel és hideggel, mindennel és mindenkivel, hogy végre a nap édes fényébe kerüljek. Nap mint nap küzdöttem meg minden centiért, és értem fel a csúcsra. Vagyis amit még magként annak gondoltam. Csatáimban az áldott természettől is sokszor kaptam segítséget: esőt, ha szikkadtam, napot, ha éheztem. Aztán büszkén, virágba borulva tündököltem, bele a világba. Páváskodva, saját dicsfényemben fürödve, olykor magamat minden fánál jobbnak gondolva. Úgy érezve, mint aki Gaia kegyeltje, és ezt soha el nem vesztheti. Most már értem, sőt, az érdes kemény utat a bőrömön érezve tudom, hogy ez nem így van. Talán soha nem is lesz. Nem harcoltam tovább, úgy gondoltam: ez jár nekem.

- Tenni bármit is? Hát ez nem volt eddig elég? - Hát nem. Lassan kezdett törzsem megkérgesedni, és egyre durvább lenni. Már a küzdelem szükségét se éreztem. Pedig kellett volna. Díszeim lassan fakulni kezdtek, tündöklésem feledésbe merült. Kiszáradtam, betokosodtam, de még mindig csak vártam. Hogy mire? A fene tudja. Majd az idő jobbra fordul, akkor is, ha nem teszek semmit. De az idő nem fordult jobbra, és lám: újra kicsi, tehetetlen maggá váltam. Jött egy kósza szél, és könnyedén dobott ide, az útra.

Itt fekszem hát már egy ideje, és töprengek. Miért nem jön az eső? Miért nem látnak? Sőt, átlépnek felettem, és mennek tovább útjukon, velem mit se törődve. Haladnak céljaik felé, ki lassabban, ki gyorsabban. Persze, én mindeközben csak fekszem, és bámulok. Kezdem már érezni, hogy valami nincs teljesen rendben, de azért még elvakít rózsaszín szirmaim emléke. Olykor már azon gondolkodom, hogy talán egy lábba belekapaszkodom. De nem, én a FA, a délceg! Persze FA, inkább csak kisbetűs mag.

Most viszont, hogy már vagy századszor gondolom végig - mindig közelebb jutva a mondat végéhez -, értem csak meg: Föld kell!

Csoporttársaimmal ellátogattunk egy nyíregyházi közgyűlésre. Élményeimet szeretném megosztani azokkal, akik még nem szánták rá magukat az amúgy nyilvános rendezvény megtekintésére.

Szorgos diákként pontosan megjelentünk, bár ez a képviselő urakról és hölgyekről nem mondható el. Amellett, hogy elkésnek, számomra furcsa módon nem az az első, hogy helyüket elfoglalván ne csapjanak zajt, hanem állva trécselnek a mellettük ülő emberekkel. Itt még úgy gondoltam, hogy biztosan valami nagyon fontosat kell megbeszélniük egymással, például a késésük okát.

Egyébként a terem gyönyörűen van berendezve, ahogyan az egy városházához illik - ízléses bútorok és modern kommunikációt elősegítő eszközök. Az önkormányzati testület ülésének nyilvánosságát azonban a terem hátuljában elhelyezett bútorok nem tükrözik. A kétsornyi széken körülbelül két tucat ember férne el, ha az első sor nem úgy lenne megoldva, hogy az előttünk lassanként helyet foglaló képviselők nyakában ülünk. A polgármester asszony asztala és az első képviselők asztala között viszont legalább három-négyméternyi hely van. Ha csak egy méterrel is előrébb tolnák az egész sort, akkor lehet, hogy nemcsak tíz érdeklődő férne be, hanem akár húsz is.

A nyomorgás sem tántorította el a látogatókat, és elég szép számban tettük tiszteletünket. A képviselők fordulgattak is hátra, vajon miért ez a sok ember. Hozzám is odahajolt az előttem ülő úriember, és megkérdezte, hogy honnan érkeztem. Mire azt válaszoltam neki, hogy a főiskoláról jöttem. Mire azt firtatta, hogy kommunikáció szakos vagyok-e. Igennel válaszoltam, erre visszafordult, és a mellette ülő másik úriemberrel összekacagott. Később kiderült, hogy kérdezőm a Közterület-felügyelet munkatársa.

A közgyűlés végre elkezdődött. Feltűnt, hogy az egyik oldalon, főleg narancssárga ingben a Fidesz képviselői helyezkednek el, a másik oldalon pedig piros vagy bordó ingben az MSZP helyi politikusai. A két oldal egymással szembe van ültetve, ami jól jön a vélemények kinyilvánításához. Azaz az óvodásokat is megszégyenítő gúnyolódáshoz. Akárhányszor felszólal valaki, a másik oldal sugdolózik, vagy más módon ad hangot a nemtetszésének. Közben majdnem mindenki telefonál, beszélget, ki-be járkál, mert félóra után neki sürgősen dohányoznia vagy kávéznia kell.

Köszönöm szépen, de többet ebből nem kérek. Viszont ajánlani tudom azoknak, akik kedvelik a komédiát.

Hogyan lehet megpuccsolni az ellenfelet?

Bitó László hadat üzent a mindenkori vakságnak. Nincs ezen mit taglalni, maga vallotta be legutóbb, egy Nyíregyházán tartott író-olvasó találkozón, de úgy hiszem, írásaiból is kitűnik, hogy ezt tartja küldetésének.

Tudományos pályafutása során a szem öregedésének folyamatát vizsgálta, kutatóorvosként kifejlesztette a 2002-ben év gyógyszerének választott Xalatan nevű készítményt, amely a mai napig hatásos védelmet nyújt a vakságot okozó glaukómával avagy zöldhályoggal szemben, egyes esetekben szükségtelenné téve a műtéti beavatkozást. Ám nem elégedett meg ennyivel. Hazatérve Amerikából, régi álmát valóra váltva irodalmi pályafutásba kezdett, hogy megküzdjön azzal a vaksággal, ami lelki természetűnek mondható ugyan, mégsem kevésbé veszélytelen, mint „biológiai verziója”.

Tiszteletre méltó küldetéstudata segíthet megértenünk témaválasztásait is. Közéleti cikkei mellett aktív résztvevője az eutanázia vitájának, írt már történelmi regényt, az utóbbi időben pedig bibliai ihletésű könyvei miatt került az érdeklődés középpontjába. S alighanem ez a küldetéstudat adott nekem is magyarázatot, amikor először kezembe vettem A technopuccs dosszié címmel 2007-ben megjelent könyvét. Azon tanakodtam, vajon miért írt Bitó László egy (a borítón ez áll) politikai krimit? Mi másért, mint hogy felnyissa a szemünk: ezúttal a politikai hatalomharcokról rántja le a leplet.

A kötet elején stílusos írói bravúrral él: hogy történetét minél hitelesebbé tegye, megteremti annak látszatát, hogy minden leírt mondat megfelel a valóságnak. A techopuccs, amelyről e könyv szól, valóban megtörtént valahol, egy messzi-messzi országban. Mindezt úgy teszi, hogy terjengős előszóban meséli el, hogyan került kezei közé a Helen Sanchez, más néven Szántó Ilona oknyomozó riporter által írott napló kézirata, amit ő csupán megszerkesztett, és ígéretéhez híven közre adott.

A látszat fenntartását szolgálja, hogy Bitó a továbbiakban csupán szerkesztőként hivatkozik magára, a szövegbe való betoldásait hagyományos módon jelzi, és mint jó szöveggondozó, kommentekkel lát el bizonyos fejezeteket. Ezt leszámítva pedig hagyja főhősnőjét, az igencsak rossz társaságba keveredett „Icát” beszélni. Ám ez a kis trükk senkit ne tévesszen meg: vérbeli regényről, fikcióról van szó, az író szavait mégis érdemes véresen komolyan venni. Hisz a leírt események akár meg is történhettek volna, s ne adj Isten, még meg is történhetnek.

A történet néhány mondatban összefoglalható: valahol Dél-Amerikában, Partalóniában járunk, a megdöntött diktatúra utáni bizonytalan időkben. Hősnőnk egy törtető, eszközeitől néha maga is undorodó oknyomozó riporter, aki kapcsolatba kerül egy ellenzéki párttal, azon belül is a párt egyik oszlopos tagjával, „CB”-vel, aki szemet vet rá. Ica nem tiltakozik, mert újságírói szimata azt jelzi, hogy megér néhány leleplező cikket a dolog. Ám csakhamar ráeszmél, innen nincs kiszállás: olyan hataloméhes, sötét alakok közé került, akiknek semmi sem szent, a cél érdekében bárkit képesek félresöpörni az útból.

A regény ezt követően az ellenzéki párt hatalomátvételét, egy véres puccs előkészítését és megvalósítását követi pontról pontra. Technopuccs ez, hisz a végrehajtói maguk technokraták, hackerek, akik a kor vívmányait felhasználva törnek az ellenség frontvonalai mögé, hogy megszerezzék a biztos győzelmi garanciát, az információt. Egyedüli stratégiájuk ennyi: „Az ellenségről mindent tudni kell.” A valóság nem érdekli őket, csupán a valóság látszata. Tisztában vannak vele, hogy ha a médiát képesek irányítani, már meg is nyerték a csatát. Nem a kormány elleni véres felkelés győzelme vagy veresége döntő, hanem az, hogy a televízió előtt ülő népnek mindezt hogyan tálalják. A háború a fejekben dől el, a közvélemény pedig könnyen manipulálható, az egyszerű emberek tudtuk nélkül válnak a hatalom eszközévé.

A könyv talán legfontosabb kérdésére, a motivációra nem kapunk konkrét választ. Kik ezek a feltörekvő, fiatal technokraták? Ica maga gyerekhez hasonlítja őket, akik még mosni sem képesek magukra, egyedül a számítógépes kütyükkel értenek szót. Ezt leszámítva nem érdekli őket a világ: sem az emberi sorsok, sem a művészet, se semmi. Még csak színtiszta hatalomvágyuk és ideológiai elkötelezettségük sincs, noha világos, hogy irigyek az előző diktatúra erőskezű vezetőire. De akkor miért teszik, amit tesznek? Talán csak azért, mert megtehetik. Mert képesek rá. És mert nincs lelkiismeretük, amely ennek gátat szabna.

Vajon létezhet-e bocsánat az ilyenek számára? „Mindent megismerni annyi, mint mindent megbocsátani - vajon ez lehetne a tényfeltáró újságíró sírfelirata?” - teszi föl a kérdést „Ica” a naplójában. De világos, hogy az újságíró önmaga számára keres bocsánatot a bevetett, etikátlan eszközei miatt, s amiért akaratlanul is fogaskerekévé vált annak a gépezetnek, amely futószalagon szállította a világ első techopuccsát. Ica, úgy hiszem, megkapja a feloldozást az írótól és az olvasótól, ha másért nem, hát azért, mert csupán a tényfeltárás miatt került az események sűrűjébe. De a technopuccs igazi szervezői aligha részesülhetnek ebből a feloldozásból, hisz érthető motiváció nélkül híján vannak minden mentségnek. Mentség nélkül pedig nem létezhet megbocsátás.

Bitó László morális kérdéseket feszegető politikai krimit írt, világos és örökérvényű üzenettel: a demokrácia rendkívül törékeny, és mindig lesznek olyanok, akik kellően rafináltak és elszántak ahhoz, hogy kijátsszák, és a maguk kénye-kedve szerint alakítsák a szabályait, hogy végül félresöpörhessék azokat. Az emberi vakságot pedig egyenesen felhatalmazásnak tekintik ehhez. Idejében fel és kiismerni őket minden demokratikus berendezkedésű társadalom életfeltétele.

Minden évben, amint beköszönt az augusztus, reklámok tömkelege figyelmeztet bennünket, hogy kezdődik az iskola. Kezdhetjük számolgatni a pénzünket, mert a kereskedők már tűkön ülve várják, hogy jól kiköltekezzük magunkat. Nem számít, hogy a legtöbb terméknek vajmi kevés köze van az iskolakezdéshez - ilyenkor minden akciós. Ügyes marketingfogásokkal próbálnak meggyőzni arról, hogy a felkínált termékekre szükségünk is van. Ebben persze nincs semmi rendkívüli, az olcsó trükköket már megszokták a vásárlók. Az időzítésre hívnám fel a figyelmet.

Most, hogy már az iskolakezdés szezonja lecsengett, egyetlen esemény maradt, amivel újabb költekezésre lehetne bírni a népet: a karácsony. Aki reggeltől estig szinte megállás nélkül dolgozik, annak bizony bőven van gondja. Egyelőre másra gondol, mint arra, hogy már ősz derekán a karácsonyi ajándékozással foglalkozzon. Legfeljebb azt tervezgeti, hogy az ünnepek környékén szabadságra megy. Pedig néhány hét sem kell hozzá, és mindent elárasztanak a karácsonyi reklámok.

Az elsővel október első napján már találkoztam is. Gyanútlanul hallgattam a televíziót, amikor a műsort megszakító reklám-blokk egyik gyöngyszeme megütötte a fülemet. Egy elektromos fogkeféket gyártó világcég, az Oral-B igyekezett népszerűsíteni legújabb fejlesztésű termékét. Ha fölkeltette érdeklődésemet, keressem az Oral-B karácsonyi csomagjában. Nem árt, ha igyekszem, hiszen alig három hónapom maradt, hogy beszerezzem.

Nem hiszem el, hogy a fogyasztóknak tetszik ez a sietség. A készülődés időszaka az Advent, négy hosszú hét, amikor ugyanúgy sokat kell dolgozni, mint egész évben, mégis jól esik már a karácsonyra hangolódni, ünnepi ábrándozással megtölteni a lassan múló időt. Ha valakinek ez az egy hónap sem elég arra, hogy alaposan bevásároljon, az úgyis sorba áll az utolsó napokon. A kereskedők anyagi jelleget kölcsönöznek a karácsonynak, a szeretet kevés hangsúlyt kap. Szerintem az erre fogékony vásárlók körében akkor is célt érnének, ha a tél beköszöntével indítanák reklámhadjáratukat.

A nyíregyházi korzó üzletközpont épületében átalakítják a mozgó lépcsőket. A munka ideje alatt is nyitva tart az üzletház. Egy paraván mögött folynak a munkák. Az első emeleten a paravánt nemes célra használják föl: olyan képek vannak kirakva, melyeket Down-szindrómás gyerekek készítettek. A program A művészet integrál címet viseli.

Ezek a képek megvásárolhatóak, és a képekből származó teljes bevételt egy nyíregyházi korai fejlesztő központ létrehozására szeretnék fordítani. A régióban nincs még ilyen intézmény, pedig a fejlesztés nélkül a Down-szindrómás gyerekek nem illeszkedhetnek be a társadalomba.

A szakemberek szerint a fejlesztést már csecsemőkorban érdemes elkezdeni. A korai gyógypedagógiai edzésekkel szinte mindenre meg lehet tanítani ezeket a gyerekeket. Egy-kétéves korukban járni kezdenek, megtanulnak beszélni, és szobatisztává válnak. Jó az utánzóképességük, szívesen tanulnak. Fiatal felnőttként bizonyos szakmákat, betanított munkákat jól elsajátítanak, amivel saját keresetre is szert tesznek.

Egyébként a képek darabja ötvenezer forintba kerül. Az érdeklődők további információhoz juthatnak a Korzó Üzletház első emeletén található Down shopnál, a 42/444-321-es telefonszámon, vagy a pr@downegyesulet.hu e-mail címen. Azt hiszem, már az is a segítség egyik formája, ha továbbítjuk ezt az információt olyan embereknek, akikről úgy gondoljuk, hogy a havi jövedelmükről képesek ötvenezer forintot nélkülözni erre az emberbarát célra.

- Anya, szerinted miért az a neve a felhőnek, hogy felhő?

- Ó, ezen kiskoromban én is sokat gondolkodtam... Mondjuk, miért nem úgy hívják, hogy alma.

- Jaj, hát én azt tudom! Mert az alma már foglalt.

A vakbélműtétből lábadozó, hatéves Zsófival üdültünk itthon egész héten. Élvezem, amikor hosszabb időn át kettesben lehetünk, és a fentihez hasonló gyöngyszemeket potyogtat szinte megállás nélkül. Beszélgetéseink zöme a férjhez menés és a gyereknevelés témakörénél kezdődik, úgymint:

- Szerinted én is férjhez fogok menni?

- Hát, ha megtalálod azt, akit igazán tudsz szeretni, biztosan.

- Az igaz szerelmemet, ugye? Mint a Shrekben. És anya, amikor ott, az esküvőn megkérdezik, hogy akarod-e, akkor azt kell mondani, hogy igen?

- Hát, ott van az utolsó lehetőség, hogy valaki még meggondolja magát. Aztán ha kimondja az igent, akkor már ki kell tartania a párja mellett.

- Tudom, tudom! Mellette kell lenni jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Benne volt a 101 kiskutyában. És anya, szerinted nekem lesznek gyerekeim?

- Persze, biztosan. Mennyit szeretnél?

- Tízet. Hogy olyan sok édi pici babám legyen... De anya, nehéz dolog gyereket nevelni?

Na, szóval ilyenek. Meg aztán főzni is segít, legutóbb például az almáspite tésztájának gyúrásában tette hasznossá magát.
Régi családi recept, egyszerű, gyors, finom.

Hozzávalók a tésztához:
60 deka liszt
25 deka margarin (a nagyi receptje szerint, de persze ez hit/ízlés/vérmérséklet szerint lehet vaj)
fél kávéskanál só
5 evőkanál cukor
1 sütőpor
2 tojás
2 evőkanál tejföl

Töltelék:
kb. 1,5 kiló alma
cukor
fahéj

A lisztet átszitáljuk, összekeverjük a cukorral, a sóval és a sütőporral. Beletesszük a vajat/margarint, és a két tenyerünk között addig morzsoljuk át, amíg nagyjából egynemű anyagot nem kapunk. A közepében mélyedést alakítunk ki, beleütjük a tojásokat, és a "kráter" átmérőjét folyamatosan tágítva, egyre több lisztet keverünk a tojásba, mígnem már az egésszel összevegyítjük. Hozzáadunk 2 evőkanál tejfölt, és összegyúrjuk a tésztát. Ne legyen túl lágy, ragadós! Nagy gombócot formálunk belőle, majd megpróbáljuk pontosan elfelezni.

Az almát meghámozzuk, nagylyukú reszelőn lereszeljük. A tészta egyik felét a nagy tepsi méretére nyújtjuk, belefektetjük. A reszelt almát kezünkkel kicsavarjuk, így osztjuk el a tésztán egyenletesen. Megszórjuk fahéjjal, ízlés szerint cukorral (kb. 15 deka), majd a tészta másik kinyújtott felét rátesszük, a széleket lenyomkodjuk. A tészta tetejét villával megszurkáljuk, tojással megkenjük, és előmelegített 180 fokos sütőben 35-40 perc alatt megsütjük.

- Anya, szerintem te nagyon jó anyuka vagy!

- Miből gondolod?

- Hát, mert bírsz négy gyerekkel. Hú, remélem, én is bírok majd az enyémekkel.

„Kabátot a válogatottba!” - harsogja a média immár napok óta. Kabát Péter az Újpest labdarúgójaként tíz forduló alatt már nyolc találattal terhelte ellenfelei hálóját, ami valóban szép teljesítmény.

A kispesti nevelésű futballista beválogatása mellett számos érv szól, példának okáért a már említett „gólözön”, vagy a korához (harminckét esztendős) képest kiemelkedő robbanékonysága és tapasztaltsága. Az ellentábor viszont „eltüntetné” a tattoo-királyt, okként azzal előhozakodva, hogy valóban eredményes a támadó, de nem az angol Premier League-ben, hanem a magyar Soproni Ligában. Ebből annyi kétségkívül igaz, hogy nem ugyanaz a kávéház.

Kérdés, vajon Erwin Koeman szövetségi kapitány előbb-utóbb beadja-é a derekát, vagy megmakacsolja magát, és „csak azért sem” alapon (hűtő)szekrényben jegeli a szurkolói berkekben csak „Zsakett” becenevű csatárt. Bár a portugálok elleni bő keretben benne volt az újpesti játékos, a szűkítés „áldozata” lett. Ha a szombaton megrendezendő, portugálok elleni, és a jövő hét szerdán sorra kerülő dániai csatát rossz mérleggel zárjuk, ismét előtérbe kerül az egy-két napja alábbhagyó „Kabát-ügy”. Ám ha sikerrel vesszük az akadályokat (a két idegenbeli meccsből szerzett pont is nagy fegyvertény lenne), akkor a lila-fehérek támadója egy ideig biztosan nem fog visszaköszönni ránk az újsághasábokról.

Nos, mi legyen? A Kabát maradjon csak a szekrényben?

A gazdasági válság alatt kirobbant verseny, a „Ki tud több pénzhez jutni az államkasszából?” eddigi indulói, a MÁV és a BKV mellé a héten még egy nagyvállalat csatlakozott. Az a hír terjedt el ugyanis, hogy a szintén állami támogatást élvező és természetesen szintén veszteséges Magyar Televíziónál összesen több százmillió forint jutalmat kaptak a vezetők. Eközben pedig már a műsorokra sincs elég pénz, és a köztévé nehéz anyagi helyzetére hivatkozva folyamatosan mondja vissza a külső cégekkel kötött szerződéseket. A részletek még homályosak, de annyi már bizonyos, hogy ezzel újabb pénznyelő automatával gazdagodott az ország. Kár, hogy a mi pénzünket dobálják bele.