Nem szégyellem, hogy Czehelszki Levente hétnyitó jegyzetéből értesültem a száz legszegényebb magyar életét taglaló könyv létezéséről. „Meg kellene venni” - gondoltam magamban, aztán eszembe jutott, hogy fölösleges, hiszen sokat ismerek az érintettek közül. Elvégre az egész főiskola tele van velük, mert a szociális támogatás igénylésénél félévente napvilágra kerül a szomorú tény, miszerint ötezer forint egy főre jutó havi „jövedelemmel” is élnek emberek.

Ezen mindig annyira elszomorodom, hogy kövér könnycseppjeimet morzsolgatva megszületik bennem az elhatározás: fölállítanék egy óriási, átlátszó perselygömböt a suli parkjában, hátha a hozzám hasonló, érző lelkek adakozási kedve fölélénkül. Az isteni szikrát eddig még nem követte tett, de talán nem is baj. Olyan világban élünk, ahol mindenki csak kapni szeret. Adni nem divat, mert aki ad, annak van miből, és ezért bizony sokszor fogják emlegetni az édesanyját. Mondták is nekünk a március kilencedikei népszavazás előtt, hogy ezen ideje változtatni, szóval fizessünk szépen vizitdíjat, kórházi napidíjat, no meg tandíjat. Utóbbinak híre az idegrendszerem mélyéig hatolva eltúlzott reakciókat idézett elő, de erről a politikai korrektség megőrzése érdekében nem nyilatkoznék bővebben.

„A magyarok nem szeretnek fizetni, azt bezzeg elvárják, hogy az állam eltartsa őket, mint a szovjet időkben” - szólt a végkövetkeztetés. Igen ám, de kinek van kedve még pluszban perkálni, ha valahol lenyisszantják a megkeresett pénz felét, és a jól csengő bruttóból csinálnak egy szűkös nettót. Főleg, ha nyugdíjas vagy diák az illető, és még fizetése, tehát nettója sincs. Tudom, tombol a válság, egy emberként összefogva kellene kihúznunk az országot a csávából. De gyarló módon saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Drágább a kaja, borsosabb a rezsi, a jövedelem pedig egy fillérrel nem több.

Akinek meg egy rakás pénze van, tojik az egészre, és én képtelen vagyok hibáztatni, mert a helyében ugyanazt tenném. Sőt, ha elég vér lenne a képzeletbeli pucámban, gyártanék magamnak jó kis ötezer forintról szóló igazolást a szoctámhoz, és fejben levezetném, hogy ez nem csalás, hanem össznépileg elfogadott szerzési lehetőség. Amiből a sok hülye becsületes diák kimarad, de nem számít, mert ők úgysem tudnak majd érvényesülni a huszonegyedik század Magyarországán.