Tovább

Hé

Szabálysértést követett el a lányom és a barátnője. Persze úgy, hogy nem tudtak róla. De hála egy ambiciózus rendőrnek, egy életre megtanulták, hogy a kerékpáron csak tizenkét év alatti személyt lehet szállítani.

Az eset Berettyóújfalu belvárosában történt, amikor a lányom a barátnője csomagtartóján utazott. Nyugodtak voltak, hiszen soha senki nem mondta nekik, hogy ez törvénybe ütköző, és mint tudjuk, remek dolog így, együtt kerekezni. Bizonyára ezért nem vették figyelembe, amikor az út mellett álldogáló rendőr utánuk kiáltott. Meg talán azért sem, mert nem gondolták, hogy az odakurjantott „hé!” nekik szól. Szerencsére egyikőjük sem olyan családból származik, ahol az efféle megszólítás dívik. Arról meg még nem hallottak, hogy a rendőrség bevezette volna a figyelemkeltő szócskát az emberek megállítására.

Csak akkor eszméltek rá, hogy valami gond van velük, amikor a rendőrautó követni kezdte őket. Amikor pedig megálltak, megtapasztalták, milyen egy igazi, határozott rendőr, aki igenis betartatja a rendet két ilyen haszontalan diáklánnyal. Alapos fejmosást kaptak azért, amiért nem tisztelik a hatóságot. Mit képzelnek, hogy nem állnak meg, ha egy rendőr erre felszólítja őket? Aztán jött az igazoltatás, majd a csekk kitöltése háromezer forintról. A lányok rákérdeztek, miért is kapják a büntetést, és akkor végre megtudták, hogy azért, mert szabálytalanul közlekedtek a kerékpárral. Mivel a lányom még éppen kiskorú, a barátnője nevére állították ki a csekket, hiszen ő a múlt hónapban már betöltötte a tizennyolcadik évét.

Amikor meghallottam az esetet, az jutott eszembe, hogy lám-lám, milyen igazuk van azoknak, akik szidják a magyar rendőrséget. A hatósági közegek szóljanak, ha valami szabálytalan dolgot látnak, csak éppen tudniuk kéne, hogy kivel hogyan kell bánni. Nem volt nehéz két intelligens, fiatal lánnyal szemben gyakorolni a fakabátos stílust. Két végzős gimnazistával, akik szép szóból is megértették volna, hogy mi a gond. Feltételezem, hogy mint minden szakmának, a rendőröknek is van etikai szabályzatuk, és gondolom, abban nem a „héé!”-t ajánlják a megszólításra. Semmi kifogásom nem lenne, ha azok után a minden hájjal megkent tolvajok után kiáltana így a rendőr, akik például több mint félmillió forintnyi értéket loptak el a barátnőmék tanyájáról. Vagy akik mindenféle megtorlás nélkül tulajdoníthatják el a tyúkokat a szegény, idős emberektől, és a bicikliket az intézmények elől. De akkor sem háborodnék fel, ha azzal a jó néhány, évek óta jogosítvány nélkül furikázó személlyel bunkózna a szolgálatban lévő rendőr, akik emberi életeket veszélyeztetnek napról napra.

Egy szó, mint száz: ott kéne legénykedni, ahol arra szükség van.

B. Kiss Andrea

Szív-szaggató

A cím alapján valaki biztosan elképzeli, ahogy egy ember szívét keselyűk marcangolják szét, holott ezt a szörnyű tettet egy szeretett személy is végre tudja hajtani szavakkal, sms-ekkel vagy akármi mással, amiről azt hisszük, hogy nem alkalmas a tudatunkon keresztül fizikai fájdalom okozására.

Minden kapcsolatban - legyen az baráti vagy szerelmi - odaadunk egy kis darabot magunkból egy másik embernek. Bíznunk kell benne, és ő is ezt teszi, mondhatni: cserélünk. Én adok valamit, ami eddig az enyém volt, de cserébe gazdagabb leszek egy új dologgal, ami eddig nem lehetett a tulajdonomban: egy darabbal, a másik ember szívéből. Én úgy viselem gondját az új résznek, mintha a sajátom lenne, és ezt elvárom viszont is. Idilli kép. Néha azonban megesik, hogy míg mi dédelgetjük a kis darabkát, a partner lábbal tiporja a tőlünk kapottat, mert hát ugye nem az övé, minek is vigyázna rá. Amúgy is ingyen volt, mert ő nem is adott magából semmit, csak úgy tett, mintha...

Kaptunk is meg nem is. Mint amikor az ember zsákbamacskát vesz. Tudod, hogy veszel valamit, de nem tudod, hogy mi is az pontosan. Talán nincs is szükséged rá, de mégis örülsz neki, habár az árát biztosan nem érte meg. Mi van akkor, ha a kis tasak üres? Vettél is valamit, meg nem is. Egy üres papírzacskóért fizettél, és bár reklamálhatsz a selejt miatt, de melyik eladó hiszi el neked, hogy értéktelen volt, amit eladott?

Értéket adtunk a semmiért. Könnyen kaphatóak vagyunk? Azok. Ma már mindennek ára van, s hogy nekünk mennyi az annyi, az mindig utólag derül ki, de olykor felkerül ránk a 0 ft-os árcédula. Gondolom, még senki nem látott ilyet. A mi homlokunkra most nyomtak egyet, egy jó nagyot belőle. Nagy nullák lettünk. Pesszimizmus? Nem. Realitás. Fájdalom. Pofonok. Szenvedés. Megéri szeretni? Nem. Egyáltalán nem, de sajnos erre vagyunk programozva. Függünk másoktól. Attól, hogy hozzánk szól-e valaki, vagy hogy megérint-e a másik fél, hogy eszébe jut-e a névnapunk, vagy a kedvenc színünk, esetleg veszi-e a fáradságot, hogy meglátogasson minket. Kiéhezett kutyaként loholunk más kedvessége és megértése után. Reméljük, hogy csak jót kapunk, mert jót adunk, holott a kettő nem függ össze. Utálhat valaki, akit mi kedvelünk, mehetünk az agyára a másiknak, pedig mi azt hisszük, hogy milyen jó társaság vagyunk.

Szánalmas egy életmód. Mindig is utáltam függeni. Anyagilag, érzelmileg, mindenhogy. Soha nem tudunk teljesen önállóak lenni. Anyagilag függünk a főnökünktől, ezért szépen kell vele beszélni, túlórázni, ha kéri, és akármi mást, ami belefér. Érzelmileg a családtól, barátoktól, párkapcsolattól, és a többi, és a többi. Egy nagy hálózat az egész világ, mindenki szeret valakit, mindenki akarja, hogy valaki szeresse. Igazából ez nem is nagy kérés. Szeressenek! Csak annyit, hogy szeressenek. Bármi áron.

Valakinek nagyon sokat kellett agyalnia, hogy megalkosson minket. Megérte? Élünk, szeretünk, szenvedünk, meghalunk. Kisebb-nagyobb eltérésekkel erről szól mindenki élete. Azt hiszem, megérte minden kínnal és gonddal együtt. De ezt mindenki ítélje meg maga, a saját élete alapján.

László Anett

Futótűzként járta be a hír kis hazánkat: Liptai Claudia hosszas főszerkesztői unszolás után végre levetkőzik a nyuszis magazin hasábjain. Méghozzá rekordösszeg ellenében: hárommillió forintot kap a pikáns sorozatért. Vajon a művésznő egyedien erotikus kisugárzása ér meg ennyi pénzt? Vagy szereplése azt jelenti, hogy már nem csontos a nőideál?

Vörös démon, bögyös szexbomba, buja színésznő - ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illeti a média a harminchat éves családanyát, aki egyesek szerint őrjítően csinos nő, mások szerint viszont slampos tehén. Bár valljuk be, hogy az utóbbi kritika mögött többnyire hölgyek rejlenek, míg az urak között szinte alig akad olyan, akit ne hoznának lázba az ízlésesen telt idomok. Az „ízléses” fogalma persze mindenki számára mást jelent: talán plusz öt kilót, de az is lehet, hogy huszonötöt, vagy még többet. Különbségek ide vagy oda, Claudia képeit mindenki epekedve várja, ami ekkora csinnadratta közepette nem csoda.

„A férj ellenzi a fotózást”, „Tizenöt kilót fogyott a művésznő”, „Kubai fiúval enyelgett Liptai” - olvashattuk a bulvárlapok címoldalain. Azóta persze kiderült, hogy a szintén celeb házastárs, Gesztesi Károly büszke a nejére, a tizenöt kiló pedig vagy igaz, vagy nem, de az újdonsült Playboy-nyuszi tényleg csúcsformában van. Arról is részletes beszámolót kaphattunk, hogy a Martin nevű félvér srác szívesen pózolt Claudia fölött, alatt, előtt, mögött - csak Nánási Pál sztárfotós tudja, hol még. És persze a sminkesek, az öltöztetők, meg a hasonszőrű stábtagok is tudják, már ha nem tartoznak azok közé, akiket az eleinte szégyellős, ám később dögös vörös kiküldött a stúdióból.

Az utómunkálatokat természetesen diszkrét homály fedi. Nem a Playboyból fog kiderülni, vajon a Jóban Rosszban Alexa doktornőjének hol csúfítja narancsbőr a testét, mint ahogy az sem, hogy a terhesség hagyott-e nyomot az alakján. A magazin mindig makulátlannak látszó nőkkel szolgál az olvasóknak, még ha csak két dimenzióban is. Így lesz a csontkollekcióból kerekded bombázó, az átlagosból vadmacska, Liptai Claudiából pedig mindenhol feszes szexistennő.

Sándor Alexandra Valéria

A szakállas pofonosztó

Gyermekkoromban még csak egy televízió volt a lakásban, ezért az esti tévénézés közös családi program volt. A szüleim és nagymamám már akkor is inkább a régi magyar filmeket szerették, úgyhogy én ilyenkor más szórakozás után néztem, mivel nem tetszett, hogy csak fekete-fehér a kép, ami gyakran pattogott is, és a hang sem modern technológiával volt felvéve. Talán ezért is alakult ki bennem tartózkodás a magyar filmekkel kapcsolatban.

Viszont nem volt olyan Bud Spencer-film, amit kihagytam volna. Egy nyáron unokatestvéremmel maratoni videónézést rendeztünk, hiszen neki voltak olyan felvételei, amiket én addig még nem láttam. Hiába sütött hétágra a nap, minket jobban érdekelt az a dörmögő hangú ember, aki nem sajnálta a pofonokat a rosszfiúktól. Lassan kialakult bennem egy olyan reflex is, hogy elég volt ezt a hangot meghallanom, és máris a képernyő előtt termettem. Egy ilyen alkalommal jöttem rá, hogy az általam megszokott hang bizony egy másik embert is takar. De ez a figura is nagydarab volt, és szakállas, a keze pedig olyan keményen csattant, akár csak az olasz ikerpárjáé. Két kiadós verekedés között pedig rájöttem, hogy mégis csak van olyan magyar film, ami még nekem is tetszik.

Már felnőttként az utolsó karácsonyi ajándékok után szaladgáltam. Édesapámnak a legnehezebb kiválasztani a megfelelőt, ezért az övét mindig a végére hagyom. Hiába töröm a fejem, sohasem sikerül időben kitalálnom, minek is örülne igazán. Végső kétségbeesésemben szétnéztem a dvd-k között. Akkor akadt a kezembe a Csak semmi pánik… című film. Tudtam, hogy ez jó meglepetés lesz, hiszen nemcsak az én kedvencem a keménykezű magyar nyomozózseni, Ötvös Csöpi. A lemez bekerült társai mellé a polcra. Hogy azóta látta-e már valaki a filmet? Nem tudom. Talán majd megnézem, ha emlékezni szeretnék a gyermekkoromra, a közös esti tévézésekre, vagy éppen csak hallani akarom azt a hangot, amihez az a nagydarab, szakállas ember, Bujtor István tartozott.

Barócsi Éva

Amikor rádöbbentem, hogy főbérlőnk nem fogja magával vinni a tonnányi régi ruhát, félig üres festékes bödönöket, bojleren nyugvó plüss nyulat műfűvel, nem kicsit lettem mérges. Azon pufogtam, hogy ha már egyszer tanyára költözik, a világ végén csak van annyi hely, hogy a kacatjait is magával cipelje. De aztán fölfedeztem, hogy lomjai mellett igazi kincseket is ránk hagyott, majd’ száz könyv és tucatnyi DVD formájában, amik között mazsolázgatva megtaláltam Pasolini Saló, avagy Szodoma 120 napja című híres, hírhedt filmjét.

Sokat hallottam és olvastam előtte róla (sokan mondták, hogy a filmművészetnek van egy Saló előtti és egy Saló utáni időszaka), ámbár talán mégsem eleget ahhoz, hogy úgy gondoljam, tökéletes szombat délutáni kikapcsolódás lesz egyedül megnéznem. Csupán abban nem vétettem, hogy a legoptimálisabb volt ezt az alkotást magamban megnézni, majd megemészteni. Mert a Salót meg kell emészteni. Sokáig kell gondolkozni rajta, rágni, kiköpni, aztán újra forgatni egy kicsit a szájban, ami nem nehéz, hiszen napok múltán is bevillan egy-egy jelenet, ami nem hagyja nyugodni az embert. Megint megtalálja egy képsor, ami mozgásra készteti az elmét, a józan észt, és újraértelmezi az eddig tovább már nem feszíthetőnek vélt határokat. Mert Pasolini ebben a filmjében megmutatja, hogy a határok igenis nyújthatók, jobban, mint egy falusi rétestészta, legyen szó szexualitásról vagy kínzásról, alázatról vagy megalázásról, ahol ez a négy fogalom, bármily’ meglepő, karöltve tud létezni egymás mellett.

Mivel a szexualitás soha nem látott formáit jeleníti meg olyan képsorokkal, amiktől tátva maradt a szám, holott nem hiszem, hogy prűd lennék. Ez párosul a kínzással, ami még jobban felhevíti a filmbéli karakterek vágyait, ami találkozik a beteges hitük iránti alázattal. De a megalázás az, ami legjobban elállítja a néző lélegzetét, amire már nem képes szavak formájában reagálni, ami a leghitelesebben szemlélteti, hogy mennyire esendő is lehet egy ember, mennyire tehetetlen és parányi pont egy felsőbb hatalommal szemben. Pasolini olyan mértékben szemlélteti a megalázottságot, ahogy előtte talán soha senki. Kérdések nélkül próbál válaszolni arra, hogy meddig feszegethető a megalázottság, hogyan képes az emberi elme elviselni ezt, és vajon meddig. Mikor jön el az a pont, amikor már a halál is megváltás a filmbéli karakter számára, és mikor jön el az a pont, amikor a lejátszó kikapcsolása jelenti a megváltást a néző számára, akár vége van a filmnek, akár nem. Mert ember legyen a talpán, aki egy ültő helyében, elejétől a végéig meg tudja nézni a Szodoma 120 napját.

A cím alapján (Annapolis - Ahol a hősök születnek), amolyan „szülőszobát” képzeltem el, ahol megszületnek az apátlan-anyátlan gyermekek, majd a film kedvéért egyikük hőssé válik. A The Fast and The Furious jobb (vagy a magyar fordítók bakiztak).

A főszereplő James Franco szörnyen ismerősnek tűnt, csak a rövid haj miatt nem ismertem fel Tristan-t, pedig azt hittem, hogy a Trisztán és Izoldában örökre szívembe zártam. Az általa játszott Jake Huard átlagos fiú. Egy gyárban dolgozik, az apja a főnöke, és titkon a túlparton lévő tengerészképző iskoláról álmodik. Egy „romantikus” jelenetben ki is fejti: az ad erőt neki végigküzdeni az évet, hogy minden nap nézheti az otthonát. Ó! A karakter megformálása nem rossz, hihetően az a fiú, aki most aztán mindent belead, hogy sikerüljön. De csak a film közepétől, mert az elején annyira önfejű és makacs, hogy azt hiszi, ő, a várólistás, minden erőfeszítés nélkül a legjobb lesz.

Értem én az üzenetet, csak kicsit árnyaltabban is lehetett volna láttatni. Aztán félidőben Jake meggondolja magát, és visszatér Mississippinek lenni. Ami amúgy a film egyetlen eredeti poénja. Hősünknek a szobatársa, Twins elmagyarázza: „Tudod mi az arkansasiek kedvenc állama? Mississippi. És tudod miért? Mert ha nem lenne Mississippi, akkor Arkansas lenne az USA legszegényebb állama. Te vagy az én Mississippim!” Persze Mississippiből nemcsak Arkansas lesz, hanem akár Washington is: a film végére Jake kiérdemel minden tiszteletet, végigvesz minden akadályt, és a bokszringen belül bizonyítja, hogy nem véletlenül került ide. Sőt, az áhított lányt is megszerzi.

Legszívesebben romantikus Rendőrakadémiának nevezném Justin Lin rendező alkotását, csak ennek nincs vígjáték beütése. Ez egyszerűen csak egy film, ami arról szól, hogyan indul el egy tanácstalan fiú a férfivé válás útján, a hátrányos körülményekből hogyan tör ki.

Hadd ejtsek néhány szót a többi szereplőről is. Donnie Wahlberget ismerhetjük fel Burton (ezredes, százados, tizedes?, sose tudom ezeket a rangokat megjegyezni) karakterében, akivel a Fűrész-sorozatban találkozhattunk. Ő az, aki felismeri a lehetőséget egy még kiforratlan ifjúban és ad neki esélyt, a várólistáról felveszi az Akadémiára. Vajon csak az első jelenet bokszmeccsén ismerte meg, vagy régi kapcsolat fűzi hozzá, és hogy egyáltalán tőle függött-e a bejutása. A kérdésekre nem ad választ a film, de közben nem is csigázza fel annyira a nézőt, hogy ezeken elkezdjen gondolkodni.

Jordana Brewster a női főszereplő. Akiért hősünk szíve az első pillanattól epekedik, és nem kell szemfülesnek lennünk, hogy észrevegyük: neki sem közömbös Jake. Őt, mármint Jordana-t a Halálos iramban láthattuk - és ezt sajnos csak utólag olvastam róla, de így már értem, miért ismerős az arca. Még az apa, Bill Huard (Brian Goodman) érdekes. Alig van vásznon, keveset beszél, és nem igazán támogatja fia érvényesülését. Érezhető, hogy a kapcsolat megromlott közöttük, és ezt kivételesen remekül kifejezi a rendező az apa távolságtartásával. Tyrese Gibson, aki legutóbb a Transzformers-ben játszott, alakítja a kemény Cole-t, a rettenthetetlen tisztet, aki már megjárta a harcmezőt, és tudja, mi a dörgés, most pedig kicsit visszajött újoncokat fenyíteni. Kiszúrja magának Jake-et, és ha nem tudnám, hogy film, azt mondanám, pikkel rá. Így csak muszáj neki: valamivel el kellett érje, hogy történjen is valami. Ez a valami pedig nyers modorának vagy mérhetetlen igazságérzetének köszönhető. A magánbeszélgetésen közli Jake-el, hogy ő megérzi, ha valakiből jó tengerész lesz. Na, kitalálják, mi volt a válasz? Hát persze, hogy Jake alkalmatlan. Tévedni pedig emberi dolog, amit Cole is szépen gyakorol.

Tiszta szerencse, hogy Lin ezt rendezte előbb, és csak utána a Halálos iram két részét, mert ez utólag erősen rontaná a gyorshajtós filmek megítélését.

Freud Emese

Levezetés

Mikor végre hazaérek, leülök a kanapéra, lerúgom a lábaimról a cipőt, és a tévé távirányítóért nyúlok. Szükségem van arra, hogy a nap történéseit levezessem, úgy is mondhatnám, hogy lejöjjek a szerről. Nekem is szükségem van egy kis agymosásra, de nem ilyen mértékűre…

Szerencsére hat előtt nem nagyon érek haza, ezért a Mónika-showból és a Joshi Bharatból nem látok sokat. Ha ugyanis belenézek, öt perc alatt felmegy a pumpa. Ilyenkor felállok, elrakom a cipőm, és összeütök valami vacsorát. Igyekszem csatornát is váltani, valamelyik zenét adóra. De ott sincs meg, amire vágynék. Kis naivan azt hiszem, hogy azért zenecsatorna, mert klipeket sugároz. Akkordokat azonban csak elvétve hallani, de arról mindig tájékoztatnak, hogy a Play Boy-villa lányai mekkora luxusban élnek, és az elkényeztetett tizenhat évesek születésnapjuk alkalmából milyen telepjárót kapnak. Nagyon szépen köszönöm.

A híradó alatt lenyugszom, bár nem hallok újat, mert ha napközben van egy kis időm, a világhálóról tájékozódom. Majd megint jön valami képtelen műsor: a Vacsoracsata, a Fókusz, a Jóban Rosszban, a Celebműszak, és még sorolhatnám. A bennük szereplőket celebnek nevezik. Vajon mivel érdemelték ki, hogy megkapják eme sztárra hajazó elnevezést? Mert Frank Sinatra sztár volt, remekül énekelt, és színésznek sem volt utolsó. Értetlenségem második oka, hogy miért kell használnunk rájuk egy idegen szót, és a celebet miért kell magyarosan ejteni?

A barátom már kapcsol is tovább, megint egy kis híradóra. Ezért dühös szoktam lenni, mert van egy elvem: aki egy nap többször is híradót néz, az megöregedett. És én is kezdek öreg lenni, mert rájöttem, hogy nincs más választásom, mint a hírműsor. Az éppen műsoron lévő sorozatot már láttam, és az ismeretterjesztő csatornákon sem keltik fel az érdeklődésemet. De bármi történjen is, 20.40-kor feszültem figyelem a Mátyás király téren történő eseményeket. A Barátok közt-ben egy rész sem volt, ahol egyszerre tíz szereplő boldog lett volna, mindig áskálódnak egymás ellen. A cselekmény egyenesen vicces, néha én szégyellem magam valaki butaságáért. Arra viszont nagyon jó, hogy jobb kedvem legyen tőle.

Este kilenc körül az M2-esen krimit sugároznak, hol jobbakat, hol gyengébbeket. Ilyenkor térek nyugovóra. Mielőtt elalszom, azon tűnődöm, vajon milyen beállítottságú emberek szerkesztik a műsorokat. Miért gondolják azt, hogy amit csinálnak, az szórakoztató?

Képes Gabriella

Huszonhárom éves létemre maradivá váltam. Bizonyíték rá, hogy az előbb felszaladt a bal szemöldököm, és némiképp értetlen, bamba arckifejezés ült ki az arcomra, amikor azt olvastam, hogy valami japán professzor megjósolta: a film jövője immár a mobiltelefon. Vagyis néhány év múlva mindenki zsebtelóról fogja lesni a műsorokat. Kábé ilyen arcot vágott egy barátom anyukája, mikor évekkel ezelőtt azt találtam neki mondani, hogy már a számítógépről is lehet filmet nézni.

Ettől ma már senki nem esik hanyatt. A jóslatoktól sem. De ezek a japánok tényleg nem cicóznak: a mobilon nézhető, illetve speciálisan erre a készülékre gyártott "televíziós" sorozatok nemcsak, hogy elkészültek már, hanem slágerré is váltak a japán ifjoncok körében. Ami pedig ott menő, előbb-utóbb idehaza is megveti lábát, gondoljunk csak az anime- vagy a mára elfeledett tamagocsi-őrületre.

A kisebb képernyőre való átállásnak természetesen vannak mellékhatásai: A telefonos szappanopera egyszerűbb (értsd: lebutítottabb), mint televíziós rokona - mind történetét, mind pedig elkészítését tekintve. Operatőri bravúrok kizárva, a forgatókönyvíró sem merészkedhet túl messze: a netről telcsire tölthető epizódok gyorsfogyasztásra lettek kitalálva, utazásra a metrón, vagy liftezéshez. Ami megengedett viszont: több az intim jelenet. A gyártók elmondása szerint célcsoportnak tartják azokat a fiatal lányokat, akik még mindig szüleikkel élnek, de a világ minden kincséért nem ülnének le velük végignézni egy ilyen csókolózós-simogatós sorozatot a tévében. Meg hát amúgy is: a megregulázatlan internet szabad utat ad minden olyasminek, ami a televízió esetében rögtön sorompót kapna - az pedig mindig érdekes.

Nemrégiben egyik kedvencem, az Arany Pálma-díjas David Lynch szólalt fel a telefonos és ipod-os filmek ellen. Mint hagyományos rendező úgy gondolja, hogy a telefonon lejátszott filmmel csupán önmagát ámítja a néző. A kis képernyőn lejátszott film sosem lesz képes visszaadni azt az élményt, amit egy moziban, dvd-n vagy videón játszott darab kölcsönöz. A mester saját szavaival: "It's such a sadness that you think you've seen a film on your fucking telephone. Get real.” („Szánalmas azt hinni, hogy amit a rozzant /kibaszott/ telefon képernyőjén néztek, az film. Ébredjetek fel végre!”)

Még butább és átláthatóbb sztorik, gondolkodást nem igénylő egyszerűség, na meg több szex - a japán profnak igaza lehet, ez tényleg úgy hangzik, mint a jövő. Csak nem értem, mi ez az önmagát gerjesztő őrület, hogy a világon mindent butítani és gyorsfogyasztani kell. Ne egyél olyan gyorsan, élvezd ki az ízét! - szokás mondani, de lehet, hogy csak én nem vagyok elég fiatalos és mobil. Sebaj már akkor maradok maradi.

Komor Zoltán

Hat számjegyű műalkotás

A minap érdekes írásra bukkantam az egyik hírportálon. Egy fiatal pár olyasmit alkotott, ami hamisíthatatlanul huszonegyedik századi. Lőrincz Lilla és Borsos Lőrinc munkásságát miden bizonnyal a mindennapi életünk nehézségei, olykor butaságai ihlették.

Borsos Lőrincz Lilla első híresebb munkája nem más, mint egy több színből összeállított számsor. Valójában viszont a festő ezzel a diákhitel-tartozását és az ebből eredő bűntudatát festette meg. Gondosan kidolgozott mozaikmotívumokkal mutatja be, hogyan is herdálta el ezt az összeget. Mi is késztette arra, hogy szülei tudta nélkül vegye föl, és engedje, hogy életén a vágy, a drog, és még számos megfestett ok uralkodjon. Az egyik alapítványnak annyira megtetszett az ötlet, hogy a képen szereplő teljes összeget kifizette az alkotásért.

A fiatal művész házaspár ezután ismét új ötlettel állt elő. A hat számjegyből álló kép kapcsán írt semmitmondó kommenteket pólóra nyomtatták, és magukra öltötték. Arcukat és nevüket felvállalva, mutatták be az őket bíráló arctalan, névtelen kritikusaikat. Ha belegondolunk, mennyire egyszerű Anonymusként belépni egy internetes fórumra, véleményt nyilvánítanunk arról, amiről néha fogalmunk sincs.

Mi is az igazi művészet? Pontosan behatárolt fogalom még a mai napig nem született.

„Minden alkotó célú emberi igyekezetre vonatkoztatható” - olvasom a művészetről. De mi az? A valóság visszatükrözése? Utánzás? Mi, a hozzá nem értők a képzőművészeti alkotások közé soroljuk például Leonardo Utolsó vacsoráját, Rembrandt Önarcképét vagy Michelangelo Dávid szobrát. És miért? Mert egyiknek sem kell utánanéznünk, hogy megértsük.

Vajon Borsos Lőrincz Lilla hat számjegyű képe műalkotás-e? Nem tudom, de várom a névtelen hozzászólásokat.

Pityu nagy bográcsozó. Még nem jön elő a tavaszi nap, amikor előveszi pincéjéből a télre eltett bográcsot, tisztítgatja, fényezgeti, kizsírozza, megnézi tűzrakó helyét, rápróbálja a bográcsállványt, vizsgálja, elég stabil-e, nem fagyott-e szét télen a kövekből rakott szalonnasütő.

Megadja a módját, vaddisznópörkölttel nyitja a szezont, mert télen vadászik ő, az udvaron nyúzza-tisztítja-darabolja állatait, felesége meg morog napokig a szag miatt, de megéri, mert teszi be a fagyasztóba a kétkilósra adagolt csomagokat, és arra gondol, milyen jó lesz ez majd a tavaszi első bográcsozásnál. A disznó után jöhet szarvas, hal a horgász haveroktól, disznó, marha, de még csirke is. Nyáron hetente legalább egyszer összekürtöl egy csapat embert, mert bográcsban főzni kis adagot nem lehet, legalábbis nem érdemes – vallja -, és főz. Emellett pedig tanácsot is ad. Ha ugyanis a vendégek közül valaki egyszer csak megkérdezi, hogy „te Pista, aztán milyen bográcsot érdemes venni?” - akkor ő elemében érezve magát, hosszas fejtegetésbe kezd.

- Hát kérlek szépen, először is el kell dönteni, elsősorban mire akarod használni. Mert ha főleg halászlét készítesz, akkor neked a szűkülő szájú halfőző bogrács való. Ha meg inkább gulyásozol, hagyományos kehely alakút válassz. Nem mondom, persze, az az optimális, ha beszerzed mindkettőt. Na, de aztán még ennél is fontosabb, hogy milyen anyagból van. Én az öntöttvasra esküszöm, látod, nekem is ez van, most már tizedik éve, soha nem ég le, kiváló a hőleadása, az étel íze ebben az igazi. Viszont macerás bánni vele, gondozni kell használat előtt és után, mert rozsdásodik. Ezért veszik sokan a zománcozottat. Hát azt aztán könnyű tisztán tartani, de olyan vékony lemezből készítik, hogy egyszerűen nem bírja a terhelést, összecsuklik. Ráadásul könnyen le is ég, na, akkor meg vakarhatja az ember. Ha meg a zománc elkezd rajta felpattogzani, dobhatod ki a francba. Sokan szeretik a vörösréz bográcsot, aláírom, jól néz ki, jó hővezető is, az étel sem ég benne olyan könnyen - ízlés dolga. És akkor itt van még a rozsdamentes – na, azt ne vegyél semmiképpen; csillog-villog, nem rozsdásodik, de nagyon rossz a hőátadása, úgy odakap benne az étel, hogy aztán csak nézegetsz.

Ilyeneket mond Pityu. Közben persze nem tétlenkedik, beleteszi a bográcsba az apróra vágott, füstölt szalonnát, kisüti a zsírját, a pörcöt gondosan kiveszi, félreteszi. A zsírba dobja az odakészített, szintén jó apróra vágott nyolc fej vöröshagymát, kevergeti, míg üveges nem lesz, aztán megszórja pirospaprikával, felönti vagy hét deci jófajta vörösborral, aztán hozzáadja a felkockázott jó másfél kiló bárányhúst, mert ilyet is tud szerezni. Sózza, borsozza, őrölt köménymaggal is meghinti báránypörköltjét, beledob néhány cső paprikát, aztán később vízzel pótolgatja az elfővő levet, mígnem az egész szépen besűrűsödik, és a hús is megpuhul.

Elégedetten gyűjti be az elismerő szavakat, és amikor az összes vendég elmegy, kis zacskóba szed a hamuból, hogy majd télen belelophassa pörköltekbe, gulyásokba a szabadtér ízeit.

A Nyíregyházi Spartacus legutóbbi mérkőzésén kitömte az MTK-t. Az évek óta alacsony presztízsű ligakupa meccsek ázsióját legfeljebb a végletekig lelkes lokálpatrióta szurkolók dobják fel, a közeli búfelejtőkben torkot égető „nemes” pálinka sem halkítja el a helyi csapatot éltető skandálást.

A kupamérkőzések lehetőséget teremtenek a rutinos, ámbár a kezdőből kiszorulni látszó öreg rókáknak a bizonyításra, és az ifjú játékosoknak a felnőtt keretbe kerülésre. Pocsék helyzetkihasználással is hetet lőtt a szabolcsi csapat, és olykor agresszív, darálós futballal ölte meg a fineszességben többet mutató, budapesti alakulatot. A tesztjátékos, technikás brazil Maia lehet, hogy csak rám tett mélyebb benyomást. A bajnokságban a kezdeti szárnyalás után össze kell kapnia a kollégám által „Lézernek” nevezett Szentes Lázárnak a csapatot. Ami sikerült a szomszédvárban, Debrecenben, miért ne sikerülhetne a tirpákoknál?

Kelet-Magyarország második legfelkapottabb (az első természetesen a Loki) NB1-es futballcsapata mellett hithű hazafiként figyelemmel követem a lakóhelyem, Újfehértó focistáit, igaz, ők csak a megyei első osztályú bajnokságban rúgják a bőrt hetente az újonnan megépült pályán. A Szpari nyíregyházi fellegvárához képest ők sokkal szerényebb körülmények között készülhetnek, a kispadként funkcionáló, pléhlemezekből összetákolt buszmegálló előtt vicces látványt nyújtanak a melegítő játékosok. A különös bodega mellett meg kell említeni a pálya méreteit: a játéktér hossza kilencven méter, és szélessége a hatvanat is alig éri el, messze a legkisebb a bajnokságban.

Támadó focit játszó csapatunk vezeti a bajnokságot, mostanság ritka, hogy egy vendéggárda megússza öt gól alatt. A kispályához illő kombinatív, egyérintős játék nem tekinthető az egyesület saját stílusának, olykor teniszmérkőzésre hasonlít egy-egy bajnoki, mert ide-oda pattog a labda. Az önkormányzat huszonötmillió forintot áldozott a helyi polgárok szívügyére a köz pénzéből, a kivitelezés után azonban értetlen és felháborodott hangok erősödtek fel, majd csendesedtek le a gólzáporos derbik láttán. Ráadásul a klub elnöke a hétvégi diszkóban munkalehetőséget biztosít a legfiatalabb átlag életkorú csikócsapat tagjainak.

A nyíregyházi focisták, akik napközben a helyi felsőoktatási intézmény közelében flangálnak, százezreket tehetnek zsebre, nálunk viszont az ifiből „kiöregedett” játékosok tízezreket, plusz amit a pohártörölgetésért és az ital(el)mérésért kapnak. Talán ha igazán felnőnek, és felsőbb osztályban futballoznak tovább, akkor eme utóbbi tapasztalatot kamatoztathatják majd ott is.

Visszaminősítés?

„Mire képes a pénztelenség!?” - motyogtam magamban, amikor a Hódmezővásárhely női kézilabdacsapatának honlapját bújtam. Úgy buggyant ki belőlem a kérdés, hogy a jegyárakhoz értem. Három kategóriába sorolták az NB I egyesületeit. A legnagyobb játékerőt képviselők (Győr, Békéscsaba, Debrecen, Ferencváros) ellen kell(ett) a bukszájuk mélyére nyúlnia a szurkolóknak. Az utolsó „fiókba” került a Dunaújváros csapata a Hunnia KSK-val, a Siófokkal és a Veszprém lányaival, asszonyaival együtt.

Csak a rend kedvéért: a Dunaújváros még Dunaferr néven ötszörös bajnok - és kupagyőztes lett, de megnyerte a KEK-et és az EHF Kupát. Ja, és a BEK-serleget is magasba emelhették az újvárosi játékosok 1999-ben. Tavaly a patinás egyesület vért izzadva (régi - elnézést a hölgyektől - „rókákkal” megerősödve) benn maradt az első ligában, az új küzdelemsorozatban a cél mit sem változott. Sajnos. Egyébként a Hódmezővásárhely-Dunaújváros csata hatvan percét a felnőtt nézők hétszáz, a „kedvezményesek” ötszáz forintért tekinthetik meg. Olcsón ússzák meg.