Tovább

Álldogálok az udvaron. Nagyon melegem van. Anya persze rám szólt otthon, hogy a szandált vegyem fel, és a harisnya nem fontos, de a fekete masnis lakkcipőt és a pöttyös fehér harisnyát most vettük, erre az alkalomra. Alig vártam, hogy felvehessem.

A boltos néni is azt mondta, hogy épp évnyitóra valók. Amúgy szerintem nem a cipőm a hibás a melegért. Ez nem olyan meleg. Ez olyan meleg, mint amit az oviban a versmondó versenyen érzek. Csak most nem én állok mások előtt, hanem néhány felsős meg a tanító nénik, bácsik. A többiek sem velem szemben állnak, hanem mellettem. Egy valami változatlan: Anya a nézők között ül, velem szemben, és mosolyog. Meg az izgalom. Akkor ez így kettő.

Az igazgató bácsi - akiről Anya mesélte, hogy ő az a felnőtt, aki a piros terítős asztalok mögött középen ül - is a hőségről beszél. Azt mondja, a Napocska azért bújt elő, mert látni akarja, hogy hatvannégy kisdiák hogyan teszi meg első lépéseit a nagybetűs élet felé.

„A nagybetűs élet nem ilyen egyszerű. Nem élhetsz meg csalásokból. Keményen és tisztességesen kell dolgoznod, azért, ami a tiéd lesz, ha nagy leszel”- fedd meg Valika néni harmadikban, miután rajta kapott életem első puskázásán. A vécébe rejtett könyvet és a gyanúsan sok pisilni kívánó osztálytársamat legszívesebben kilőném most az űrbe. Magammal együtt. Csalódott bennem és a többiekben is, pedig hogy tanítgat minket napról napra, milyen szépen, kedvesen és türelmesen. Élő angyal. Sok tulajdonságában hasonlít Anyára. „Megígérem, hogy soha többet, és pedagógus napra megtanulok egy szép verset is, és ha majd irodám lesz, visszajövök, és elmesélem, hogy igaza volt Valika néninek, és becsülettel vittem valamire.”

„Végre töltsétek már ki azokat a jelentkezési lapokat! Ki fogtok futni az időből. Fogjátok fel, hogy most azzal a tollal a kezetekben, ti magatok vagytok jövőtök formálói! A középiskola elvégzése út a nagybetűs élet felé. Jól fontoljátok meg, hová mentek, és kérlek benneteket, holnapra írassátok alá a szüleitekkel!” Éva néni elég ideges volt ezen az osztályfőnöki órán. Érzem a súlyt a vállamon. Hazamegyek, és összeegyeztetem a családommal a javaslataikat és az én terveimet.

Gaudeamus igitur, juvenes dum suumus. Tűző nyár eleji napsütés feszíti tovább amúgy sem nyugodt idegeimet. Az elmúlt héten sokkal jobban szerettük az osztálytársaimmal egymást, mint valaha. Éreztük, hogy vége van valaminek. És az újabb kezdet sem vidított fel bennünket. Itt állok a mikrofon előtt, az iskola előtt, és belesülök a versembe. Évek óta minden rendezvényen adok valamit a kulturális és művészeti értékekhez, és soha nem történt még ilyesmi. Velem szemben a „kedvenc” matek tanárom áll, és néz. Innen úgy tetszik, hogy a szeme sarkában egy szarkaláb táncra perdül az arcán, és mosolyra húzódik. Azzal vigasztalom magam, hogy ez az utolsó napom itt, és a következő évnyitóra már senki sem fog emlékezni rám. Majd ha színész leszek, visszajövök, és teleszórólapozom az iskolát, hogy mindenki eljöhessen megnézni az előadásaimat, és lássák, hogy tudom a szövegemet.

Június tizenhetedike van, költözöm az új szobámba. A lenti szintről a fentire. Egyik bátyám elköltözött, belépett a nagybetűs életbe. Én az ő szobáját bitorlom most. Új bútor, új szőnyeg. Új iskola, új élet, megjött ugyanis a papírom. Az első helyre az Ady dráma tagozatára nem vettek föl. Valamiért a másodikként beadott Medgyessy tánc tagozatának nem éreztem az esélyét, így a szomszéd városban lévő Kőrösi szám.tech. szakának padjaiban látom máris magam. Ez volt az utolsó, amit akartam. Debrecen, kolis élet, világlátás az igen, de a szomszédos Hajdúnánás... Megszakad a szívem. Június tizennyolcadikán boldog telefont engedek el egykori tánctanáromnak és barátomnak, aki debreceni, hogy hamarosan találkozunk, mert fölvettek a Medgyessybe. Tudtam, hogy táncos leszek.

Most már biztos, hogy színész leszek, ma sikeres felvételi vizsgát tettem a Debreceni Musical Stúdióba.

Apa szerint érdemes lenne elkezdenem a főiskolát. A kétévnyi okj-s pihenőt feleslegesnek tartja. Július vége van, pótfelvételi időszak. Talán igaza van. Tánctanári papírral mit kezdhetek, de diplomával… Meg a barátom is Nyíregyházára jár. De az megint egy új város, új élet, új emberek. Mégis belevágok. Kommunikáció és médiatudomány, ez kell nekem. Ez érdekel, gimiben is imádtam a szalagtűzők konferálását, a kolirádiót, a Napló Séta programjában az írást. Újságíró leszek vagy rádiós műsorvezető.

Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr……………….click. Ébresztőóra, szeptember van megint. A főiskolán utolsó évet kezdő szeptember, sok tapasztalat és tudásszerzés utáni szeptember. Olyan szeptemberi reggel, amin fogalmam sincs, mihez kezdek egy év múlva, amikor tényleg belépek a nagybetűs életbe.

Mérhetetlen félelemmel caplattam fel a harmadikra, olyan kora reggel, amikor a városi kakas még nem is kukorékol. Azóta kaptam egy fehér, átlátszó hálóinget - amihez persze nem raktam köntöst, sebaj, kitöltettek velem jó néhány kérdőívet, amelyben nagy kegyesen azt is megkérdezték, kinek adják át a papírjaimat, ha valami baj lenne. Hát jól indul ez a kis műtét.

Egész sor kérdésem lett volna, ha valaki megérdeklődi, hogy mit nem értek. Dw nem tették, így magam mentem a nővér után, hogy ugyan mondjon már el egy-két dolgot arról, amit a legriasztóbbnak találtam. A fél nyolcas érkezés óta eltelt hat órában nem volt olyan perc, hogy ne gondoljak a borítékra, ami anyám táskájában lapult. Amibe átcsoportosítottunk még egy összeget a másik borítékból, mert legalább arról meggyőztem őt, hogy az altatóorvossal nem is találkozik majd, és nekem is csak derengeni fog az arca. Az, hogy nem ettem, és nem ittam tizennyolc órája, elenyésző problémának tűnt ahhoz képest, hogy miként csempésszük bele az orvos zsebébe az összeget.

No persze, nem itt kezdődött a dolog. Hetekkel ezelőtt a boríték léte is csak halandzsa volt. Merthogy, ha nem adom oda a műtét előtt, akkor vajon szándékosan elnyisszant valamit, vagy nem műt meg rendesen? És ha utána szokás? Na de akkor meg honnan tudná, hogy odaadom? Különben is, az én orvosom fiatal, kedves, a tömegrendelőben is figyelmes volt velem végig, biztosan el sem fogadná, ő nem olyan... Édesanyám szerint már nem szokás tyúkot vinni, az olyan falusias. Makacs asszony lévén azonban nem engedett, fizetni kell. Muszáj.

Dacoskodtam egy ideig, dé végül beadtam a derekam. Anyám lelke megnyugszik, hogy a gesztus meglesz, én meg ugye bíztam doktorom tisztaságában. Makulátlan volt a drága, meg kell hagyni, az esti vizitnél is szépen, udvariasan csak egy szép köszönömöt nyomott anyám arcába, amikor belecsúsztatta zsebébe a borítékot. Valaki egyébként figyelte már azokat a fehér köpenyeket? Semmit sem tartanak az orvosok a zsebükben. Mintha csak arra találták volna ki őket, hogy feneketlen kútként nyeljék be a tízezreseket.

Meg kell hagyni, továbbra is kedves volt, még azt is mondta, hogy vigyázzak magamra. Sőt azt is, ha bármi baj van, hívjuk. Volt, egy hétig nem értük el. De úgy látszik, az a pénz csak arra a napra szólt.

I’m all right - tudtam meg tegnap egy néger fiatalembertől, miközben az utcán sétáltam. Felkaptam a fejem, hiszen nem sokkal előtte áztatott el az a tipikus angol eső. Majd pacsira emelte a kezét, és ahogy elhaladtunk egymás mellett, én adtam neki egy ötöst. Aztán se szó, se beszéd, továbbmentünk. Ezt nevezem, mindenféle hátsó szándék nélkül kaptam bókot egy ismeretlentől.

Ilyen ez a hely. Megállítanak a Tescoban, hogy gyönyörű vagy, és cseréljünk számot. Megállítanak a bank előtt, hogy megkérdezzék, mit tervezel mára, milyen napod volt. Idegenek. Ehhez képest otthon sokszor már csak annyira futja, hogy régi jó ismerőseinknek odadobjunk egy hellót. Megesik, hogy még ennyit sem. Néha volt osztálytársaink véletlenül nem vesznek észre a buszon, néha direkt. Ettől függetlenül persze rengetegszer viselkednek felszínesen az angolok is. De legalább ők úgy csinálnak, mintha érdekelné őket, hogy vagy. Az már nem számít, hogy a választ meg sem várják.

Amíg dolgoztam, nem volt túl sok időm ilyeneken rágódni. De vajon megérte kijönni? Rengeteg tény szól a döntés mellett. Amikor viszont rám tör a honvágy, régmúlt pillanatok rémlenek fel ismerősen, bizonyos emberek bizonyos mozdulatai, megszokott hangok, szavak, illatok. Amikor megszakad egy kapcsolat, ezek vesznek a feledés homályába. Számunkra különleges emberek különös kis dolgai.

Rádöbbentem, hogy mostanában úgy érzem magam, mint a Falling Girl nevezetű játék bikinis főszereplője. Zuhanok lefelé, körülöttem hatalmas gumigömbök lebegnek, amelyek első ránézésre biztos pontoknak tűnhetnek, de igazából a gravitáció és a zuhanás egyre gyorsuló tempója miatt előfordul, hogy a fejem erőteljesen koppan egy-egy rossz helyre programozott gumilabdán. A lendület persze továbblök, aztán a következő pillanatban már saját magamat rúgom fejbe egy ollózó lábmozdulattal. Azért szép rúgás volt, meg kell hagyni. Néha megpihenek két gömb között imádkozó pózban, vagy éppen a Kámaszútra legkülönbözőbb pozícióiban, ahogy sikerül. De mivel ez unalmas, csak kattintok egyet az egérrel, és máris száguld tovább kiszolgáltatott testem ebben a művilágban. És bár jól tudom, hogy ennek sosincs vége, soha nem érhetem el a talajt - hiszen azt valamiért nem programozták bele a játékba -, azért játszom még egy kicsit.

Csak örülni tudott, hogy a sisakrostély aranyszínben tükröző bevonata teljesen eltakarta az arcát. Izgalomnak már nem is lehetett nevezni azt a félelmet, büszkeséget, kétségbeesést és beletörődést, amik egyenként futkostak rajta és benne, mint egy bizarr négyszer százas váltó a feje búbjától a lábujja végéig, majd vissza. Bármennyire összeszorította is a fogait, az arcizmai még így is meg-megrezzentek, de legalább a végtagjainak remegését palástolni tudta.

Biztos volt benne, hogy a társa is ugyanazt érzi, amit ő. Az ő homlokáról is ugyanolyan lassan indul el egy izzadságcsepp, hogy az orrnyergén végigvánszorogva, az orra hegyén hosszú pillanatokra megállva himbálózzon, míg végül leesik. Tekintetével társa szemét kereste, de csak a saját sisakjának tükörképét látta a másik rostélyán. Mégis tudta, hogy éppen farkasszemet néznek. Egymással és a történelemmel.

Lepillantott társa ökölbe szorított, csuklónál keresztezett kezeire. Az egyik ormótlan, fehér kesztyűs marokban van az alig négycentis rézdrót darab. De melyikben? A szája teljesen kiszáradt. Megforgatta a nyelvét, hogy legalább nyelni tudjon egyet, de mintha délibábot képzelő utazóként homokot nyalna a sivatagban. A fülében lüktető szíve minden dobbanással mást mondott: jobb, bal, jobb, bal, jobb bal; egyre szaporábban, amíg egy nagy, mindent betöltő zúgássá állt össze a felelgetés. A saját zihálását is halkabbnak és halkabbnak hallotta. Ha nem érezte volna, hogy a mellkasa úgy emelkedik-süllyed, mint a dobtestre feszített membrán a nagy pillanat előtti dobpergéskor, talán észre sem veszi, hogy egyáltalán még lélegzik.

Aztán hirtelen csend lett.

Akkora csend lett benne is, mint amilyen odakinn van. Nyugodtan indult el a jobb keze. Anélkül nézte a mutatóujját, hogy tudatában lett volna, az bizony az ő ujja. Akkor sem eszmélt fel, amikor megérintette a társa bal kézfejét. Mindketten ugyanolyan kesztyűt viseltek, méretre gyártottat, egyedit, bazi nagyot. Ha magánál van, sem biztos, hogy érezte volna az erőtlen nyomást. Aztán végignézte, ahogyan egy láthatatlan valaki csigalassúsággal visszahúzza a kezét. Csak akkor nyerte vissza az öntudatát, amikor társa felfordította a bal tenyerét, és kinyújtotta az ujjait. Nem volt ott a rézdrót. A másikat kellett volna választania. Belenyugodva sorsába ellépett a szűk kabinból kivezető ajtó elől, és intett társának, hogy menjen csak előre. Az el is indult, kinyitotta a kamra ajtaját, és elkezdett lemászni a lépcsőn.

A másodiknak maradó Buzz Aldrin kinézett a Holdra. A fejét ingatta a kényelmetlen szkafanderben, és lehunyt szemmel aprót sóhajtott: „Fenébe”.

Azt hiszem, soha nem lepődtem meg még ennyire. Csoporttársnőm, akivel négy éven keresztül szinte egy szót sem váltottunk a tanulmányi gondokon kívül, felajánlott egy kis, titkos zugot, hogy együtt nézhessük meg az Új Színház társulatának előadását a Vidor Fesztiválon. Valló Péter rendezése a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház pódiumán is remekül helyt állt, a fővárosi társulat sem hazudtolta meg hírnevét.

„A férjek mind esküszegők és házasságtörők! Nincs kivétel, ez foglalkozási ártalom.” - kiált fel Mely Angèle a darab elején, és ezen állításához mindvégig hű marad. Pálfi Kata karaktere a férjek réme. Mindenhol megtévesztést szimatol, örökös féltékenykedésével megkeseríti aktuális partnere minden percét. A vádak nem alaptalanok, a megboldogult ex egy naplóban hagyta hátra hódítási trükkjeit, ami gyászoló özvegye kezébe került, ezzel utat nyitott lelkébe a zöld szemű szörnynek. Második házastársa, a kétszínű és álszent Ribadier, azaz Hirtling István rendszeresen látogatja a Rudolf Péter által megformált gazdag borkereskedő, Savinet feleségét, amiről Angèle mit sem sejt, ura ugyanis hipnotikus álmot küld a gyanakvó asszonyra, míg a borszakértő hitvesével áldozik a szerelem oltárán. Thommereux, vagyis Huszár Zsolt képében jelenik meg a bonyodalom, aki régen gyöngéd érzelmeket táplált az ifjú és gyönyörű Angèle iránt. Keserű örömmel veszi tudomásul barátja halálát, majd vad udvarlásba fog, míg fel nem tűnik a csalfa jelenlegi, aki furfangos terve részeként a megfáradt utazó számára használatra bocsátja a kis kerti lakot. Ahogy ez lenni szokás, Thommereux fényt derít Ribadier románcára, és összeáll fejében a leleplező fondorlat. Egyik éjszakai kiruccanása alkalmával felébreszti hipnotikus révültségéből Angèlet, aki így fültanúja lesz Ribadier és Savinet vitájának, amelynek mi más lehet a tárgya, mint a borkereskedő feleségének és az esti látogatónak a viszonya. Angèle bosszúja édes: fogat fogért jelszóval ágyba viszi a feltüzelt Thommereuxt.

A színészi játék nem tűr kedvezőtlen kritikát - ahol profi színészek testhez álló szerepekben tetszelegnek, ott nem érheti szó a ház elejét. Rudolf Péter kitűnően alakította a felszarvazott kedvest, együgyű, egomán és hiú színpadi szerepe számomra új oldaláról mutatta be a művészt. Annak ellenére, hogy szinte kakasülőről néztem végig az előadást, része volt a végkifejlet miatt bekövetkező katarzisnak. A díszlet egyszerű, mégis kifejező, az állandó kék háttér csak akkor vált zöldre, ha Angèle transzban van. A zene simulékony, inkább hangeffektek adják, a dialógust megszakítva gondolatot jeleznek, ami a helyzet komikumát adja azáltal, hogy a kimondott szó és az elhangzott gondolat homlokegyenest különbözik. A jelmezek a húszas évek divatját idézik, a férfiak szmokingban és kalapban, a nők abroncsos, hosszú báli ruhákban mutatkoznak a kultúrára éhes közönség előtt.

A vidéki néző mindig hálásabb, ezt a fővárosi színészek is tapasztalták - a publikum többször visszatapsolta a társulatot. Az előadás után Rudolf Péter teljesen felszabadultan beszélgetett a nyíregyházi színészgárdával. Örök Salierimmel, Fazekas Istvánnal, az egyik kedvenc aktorommal társalgott egy ital mellett, míg én egy szomszédos asztalnál, tátott szájjal csodáltam a közvetlenségüket. Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit irigyeltem őket.

Az RTL Klub tudja, hogyan lehet egy műveltségi vetélkedőt gyenge show-műsorrá változtatni. Nem kell hozzá más, mint egy poéngyáros műsorvezető, akinek a nyelve néha beletörik a kérdésekbe vagy a válaszokba, illetve egy celebpáros, aki látványosan produkálja magát és egymást, noha akár gondolkodhatna is.

Szerettem a Legyen Ön is milliomos!-t, a sikerélményt, ha tudtam a választ, sőt a kudarcot is, hiszen cserébe tanulhattam valami újat. Amennyiben rokonszenves játékos került a nehezen megmászható székbe, drukkoltam neki, ellenkező esetben viszont alig vártam, hogy Vágó István verbálisan kitapossa belőle a szuflát. Mert a kvízmester ahhoz nagyon értett. Akárcsak a válaszokhoz. Most is ért hozzájuk, de egy másik csatornán, hiszen az RTL fizetett kényszerpihenője kész szenvedés volt neki. Cserélhetett volna például velem, vagy bárki mással, aki örülne egy jó kis busás kényszerpihenőnek. De ő nem cserélhetett senkivel, mert a cserékről odafent döntenek. Ahol hogy, hogy nem, Fábry Sándort találták alkalmasnak az utódlásra. Aki persze „sómennek” elmegy, de a hitelességét elveszítette valahol két zsidóvicc között.

Semmi baj, ettől még lehetett volna jó az új köntösbe bújtatott Milliomos. Talán ha nem rakják csordultig öhm… sztárokkal. „Kovács Kati és Ganxsta Zoli egymás mellett? Fú, ezt látni kell” - gondolta a nép, és vele együtt én is. Húsz percig bírtam. Az újdonsült kérdezőbiztos viszonylag jól szuperált, de a válaszadók álhülyéskedése hamar megfeküdte a gyomrom. Világos, két ennyire különböző karakterű játékosra volt szükség, hogy a fiatalabb és az idősebb korosztály nézettségére egyaránt számíthassanak. Azokról viszont megfeledkeztek, akik a műsort az izgalmáért, nem pedig a szórakoztató faktor okán kedvelték.

Most feszült hangulat helyett affektáló humorkodást és túlzó gesztusokat kaptunk. Olyan majomkodást, mint amilyenben egy bizonyos Mónika nevű hölgy szárnyai alatt lehet részük. Ennyi erővel akár ő is ülhetne Vágó István régi székében, szemtől szemben a lüke vendégeivel.

A közönség esztétikailag tényleg naiv? Olyan, aki nem képes megkülönböztetni a fikciót a valóságtól? Vajon a televízió és azon belül a szappanopera jó hatással van a valóságérzékelésünkre? Évezredek óta próbálja megfejteni az emberiség, hol is húzódhat a fikció és valóság határa. A tömegmédia megjelenésével nem kerültünk közelebb a megoldáshoz.

Minden embernek megvan a saját képe a valóságról, és a hétköznapi életben feltételezi, hogy a világ olyan, amilyen, az esetleges véleménykülönbségeket pedig egyéni és szubjektív ellentétnek, kulturális különbözőségnek tekinti. A tömegmédia megjelenésével viszont az emberek lehetőséget kaptak egy másodlagos valóság megteremtésére és átélésére. Az, hogy mi fejlődik egy emberben valóságos elemmé, sok tényezőtől függhet: életkortól, szellemi érettségtől, társadalmi hovatartozástól, a szabadidő elöltéséről.

A XVII.-XVIII. században például a regényolvasást tartották az idő szórakoztató elütésének. Annyiban károsnak vélték, hogy alkalmatlanná teszi az embert az élet tevékeny kihasználására. Ráadásul egy korabeli felfogás szerint olvasás közben nem lehetett elválasztani a valóságost a fiktív valóságtól. Az olvasó regényhőse tapasztalatait a sajátjaként élhette át. Ez csak fokozódott a film és a televízió megjelenésével. A tévénézők egyre több műsor közül választhattak, így született meg a szappanopera.

Noha a dokumentarista műfajoktól távol áll könnyedségével, valós alkotórészeket tartalmaz. Tulajdonképpen felnőtt mese. Olyan élethelyzeteket jelenít meg, amelyek reális elemeket hordoznak. Mindenki átélte már, hogy egy fáradt nap után hazaérve könnyed kikapcsolódásra vágyott. Az ellazulás egyik legegyszerűbb formája, ha az ember bekapcsolja a televíziót, és azon keresztül tudatát is az esténként futó szappanoperák egyikébe. „Éva, miután kihallgatta Józsi és Karesz beszélgetését, mégiscsak elment a jótékonysági bálra. Eközben Juli végre elmondja Jenőnek, amit megtudott a könyvtárba menet, de hamar megbánja tettét. Klára felkeresi az orvost, aki a testvérét kezelte karácsonykor, és kérdőre vonja. Az éj leple alatt titokzatos idegen érkezik a városba.” Ilyen és ehhez hasonló sorokat olvashatunk bármelyik tévéújságban. Ebben a szövegben nincs különösebb üzenet, ez egyszerű történetleírás, mégis hűen tükrözi a szappanopera világát.

De mi adja hihetetlen népszerűségét, virágzását? Mi az, ami napról napra arra készteti az embert, hogy leüljön, és a szereplőkkel izgulja végig életük történéseit? Newcomb és Hirsch amerikai médiaszakemberek a szappanoperát úgy látják, mint „a sorozatműfajokon belül a televízió lényegének a legjobban megfelelő esztétikai formát”. Amíg a néző nem keveri össze a képernyőn látottakat a valósággal, kellemes időtöltésre számíthat. E könnyed kis történeteknek nemcsak társadalmi, kulturális, hanem lélektani hatásuk is rendkívüli. Az ember úgy fogadja be otthonába a televíziót, ahogyan egy barátot invitál beljebb. A szappanopera érzelmeket és indulatokat vált ki, beszédtémává fejlődik. Nemcsak akkor hat ránk, ha éppen nézzük, hanem akkor is, amikor várjuk, hogy nézhessük. Sok érdeklődőnek mintát ad egy-egy szereplő ahhoz, hogyan is viselkedjen az életben. Ezek a mesék olyan helyzetekből épülnek fel, amelyekben minden nap létezünk, amiket rendszerint átélünk. Így nemcsak nekünk szólnak, hanem rólunk is.

A szappanopera általában egy alapproblémára épül, ez lehet személyek vagy családok közötti ellentét, de lehet társadalmi is, mint a szegénység-gazdagság, siker-sikertelenség. A hangsúlyos karakterek rendszerint egy család életén belül nyilvánulnak meg. A nő az otthonteremtés és az érzelmesség megtestesítője, a férfi pedig a munka és az erő jelképe. „A családtörténet olyan, mint a teremtéstörténet. A szereplők szinte isteni szintre emelkednek.” - írja Antalóczy Tímea médiakutató. Mivel a szappanoperában az átlag családi mintát követik, nem nehéz azonosulni a szereplőkkel. Ha a néző mégsem ilyen közegben él, a hiány feszültségét épp ez az azonosulás oldja fel. A szereplő helyzetének átélése kedvezőtlen irányt is vehet, persze, ha a nézőben túlzott valóságérzetet kelt. A szemlélő már nem képes megkülönböztetni a fikciós elemeket, amelyeket azonosít a saját világával.

A nyolcvanas évek közepén futott nálunk az Isaura című szappanopera, melyben a címadó hős egy rabszolgalány volt. A rajongók komoly pénzgyűjtésbe kezdtek, hogy felszabadítsák a hölgyet. A kilencvenes években pedig egy szintén dél-amerikai szappanopera hősnőének, Esmeraldának a szemműtétjére gyűjtöttek a sorozatimádók. A XXI. század elejére már különböző site-ok és klubok alakultak: a rajongók fórumokon vitatják meg kedvenc sorozatuk éppen aktuális történéseit. Szerencsére az érdeklődés növekedésével a szappanoperák minősége is javult. Egyszer talán eljön az idő, amikor az igényes sorozatok elfoglalják méltó helyüket a nagyobb televíziós műfajok között.

Sokat beszélünk az ártalmas, adalékanyagokkal teli élelmiszerekről, és egyre többen igyekeznek kerülni ezeket. Nem nagyon esik szó viszont arról, hogy az ételek elkészítése közben, a leggondosabban válogatott alapanyagok felhasználása ellenére milyen mérgek kerülhetnek a fazékba, tányérba.

A műanyagok úgy vesznek körül minket, mint erdőben a zöld. Bármerre nézünk, mindenütt ott vannak, különösen sok lehet belőlük a gyerekjátékok között és a konyhában. Szinte nincs olyan háziasszony, akinek ne lennének műanyag tárolóedényei, aki ne használna folpackot vagy műanyag poharakat, tányérokat egy szülinapi zsúr vagy egy kerti grillezés során, vagy ne vásárolna műanyag palackos ásványvizet, üdítőitalt. Pedig azért a cumisüvegek körül kirobbant botrány miatt szegről-végről mindenki hallhatott arról, hogy a műanyagok bizonyos része egy bizonyos biszfenol-A-t (BPA) tartalmaz, amely az 1930-as évek óta ismert, szintetikus ösztrogénként számon tartott vegyület. Egyre több kutatás támasztja alá a biszfenol-A szervezetre káros hatását; az Egészségügyi Toxikológiai Tájékoztató Szolgálat nyilatkozata alapján "belélegezve irritálja a légutakat, gőze irritálja a szemet, a szembe jutva súlyos szemkárosodást okozhat. 30 százalék fölötti koncentrációban bőrrel érintkezve túlérzékenységet okoz. Krónikus expozíció esetén hatással van a vesékre és a májra, valamint ártalmas lehet a fogamzóképességre.”

És belélegzésen kívül hogyan juthat még a szervezetünkbe? Úgy, hogy az említett edényekből, eszközökből, csomagolóanyagból a vele érintkező ételbe, italba oldódik. Az oldódás nagyobb mennyiségben történik meg, ha a műanyag meleg élelmiszerrel érintkezik, vagy melegítjük (például mikróban). A humusz.hu-n ez olvasható: "Miért káros a BPA? Elsősorban azért, mert a két nemi hormon, az ösztrogén és a tesztoszteron működését zavarja meg. Kísérletek igazolják, hogy rákapcsolódik a sejtek ösztrogén receptoraira, és nem engedi, hogy azok aktiválódjanak, vagyis csökkenti az ösztrogén receptoron keresztül kifejtett hatását. A folyamat a nők ciklusaira, fogamzóképességére lehet káros hatással, hogy pontosan milyen mértékben, az egyelőre nem ismert. Csecsemők esetében a BPA nagyobb veszélyt jelent, beleavatkozhat ugyanis a központi idegrendszer nemi meghatározottságának kialakulásába, amely a születés körüli pár napban zajlik le. Az biszfenol ’férfiasíthatja’ az újszülött agyát, akinek felnőttkori szexuális életében változás állhat be, például a dominanciára való törekvésben vagy homoszexualitásra irányuló hajlamban. A hormonok azonban nem kizárólag a nemi működésben játszanak szerepet. Kutatások igazolják, hogy az agynak különböző területein található sejtcsoportok érzékenyek az ösztrogénre. A nemi működést, és a táplálkozást vezérlő agyi rendszerek részlegesen átfedik egymást. Ennek eredményeképpen a szervezetbe kerülő biszfenol nem csak a szexuális irányultságot és reprodukció szabályozását zavarhatja meg, hanem a táplálékfelvétel szabályozását is. Ebből az következik, hogy a napjainkban a fejlett országokban tapasztalható tömeges elhízás legalábbis részben a BPA hatásával magyarázható - jelentette ki Dr. Zsarnovszky Attila, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karának adjunktusa, aki amerikai kollégájával, Scott Belcherrel évek óta kutatja a BPA szervezetre gyakorolt hatását. És ha ez nem lenne elég: a biszfenol szerkezetének köszönhetően könnyen bekerül a sejtekbe. A vérkeringéssel a magzatba, majd az anyatej útján a csecsemő szervezetébe kerül be. Az ipar pedig folyamatosan gondoskodik a biszfenol utánpótlásról egészen addig, amíg ezt egy jogszabály módosítás meg nem akadályozza."

A műanyagokat újrahasznosíthatóságuk szerint hét csoportba osztják:

1: PET/PETE - Polietilén-tereftalát termékek: üdítős, ásványvizes flakonok, poharak, néhány háztartási- és tisztálkodószer flakonja
2: HDPE - Nagysűrűségű polietilén termékek: játékok, tejes flakonok, mosószerek, tisztítószerek, samponok, motorolaj flakonjai

3. V vagy PVC - Polivinilklorid termékek: csövek, palackok, háztartási olaj palackja
4: LDPE - Kissűrűségű polietilén termékek: fóliák, zacskók
5: PP - Polipropilén termékek: palackok, joghurtos dobozok, krémsajtok, egyéb tejtermékek dobozai, mustáros, ketchupos flakonok, műanyag edények, tálcák, kulacsok, háztartási szerek flakonjai
6: PS - Polisztirol termékek: kávéspoharak, élelmiszeres dobozok, joghurtok dobozai, egyéb tejtermékek dobozai

7: egyéb.

A palackokon, csomagolóanyogokon egy kis háromszögbe írt számot találunk. Innen tudhatjuk, hogy az a termék melyik típusú műanyagból készült. Kutatások során kimutatták, hogy a 2-es, 4-es és 5-ös számmal jelölt csomagolások, azaz a polietilén és polipropilén alapanyagú palackok és edények használata során nem jutnak rákkeltő és a hormonháztartást károsan befolyásoló anyagok az élelmiszerekbe. Bár ezek az információk viták kereszttüzében állnak - az egyik vizsgálat bizonyítja, a másik kizárja igazukat -, a lehetséges következmények súlyosak, ezért érdemes megfontolni, hogy milyen anyagokat engedünk be a konyhánkba.

Egyre inkább úgy gondolom, hogy az ember leginkább az eltipráshoz ért. Nemcsak egymást öljük, hanem a környezetünket is - „a civilizáció, és a pénz” nevében.

Felháborított, amikor megtudtam, hogy a calabriai maffia évtizedek óta radioaktív hulladékot szállító vízi járműveket küld a Földközi tenger fenekére. Az 1992-ben elsüllyesztett hajó több mint száz méter hosszú volt, és a Cunksy nevet viselte. Százhúsz sugárzó hordóval Olaszország délnyugati partjánál csücsül a fenéken. Már 1994-ben Sebastiano Venneri, a Legambiente Calabriai környezetvédelmi szervezet alelnöke jelezte, hogy veszélyes hulladékot szállító hajókat süllyesztettek el az észak-olaszországi partok közelében, továbbá Szicíliában. A szennyezett partoknál megnőtt a sugárzás és a rákban elhunytak száma.

Szörfölgettem a világhálón, és elképesztő balesetekről, olajszállító tankerek katasztrófáiról, állatok pusztulásáról olvastam. Évente csaknem százezer tonna olaj ömlik a vizekbe, egy liter olaj hatszázezer liter vizet fertőz meg. 2002 novemberében a Prestige olajszállító mondta fel a szolgálatot, annak rendje és módja szerint el is süllyedt Spanyolország és Portugália vizein. A két ország nem várhatott mást, mint kagylók, csigák, bálnák, más tengeri élőlények és a környéken élő madarak pusztulását. Eközben a halászok a megélhetésükért aggodalmaskodhattak, az olaj ugyanis leül a fenékre, így tovább mérgezi, és megöli az ott élő halakat. Ezerkétszáz négyzetméteres folt lebegett a vízen, és haladt a partok felé, a hajóból ömlött az olaj, és a helyett, hogy átszivattyúzták volna a rakományt, inkább még vontatták egy darabon.

Szerencsére nem minden ember gonosz, elvetemült és figyelmetlen. Számtalan önkéntes környezetvédő, köztük gyerekek is próbálták más hibáját helyre hozni. De amíg megmentenek egy „tetőtől talpig” olajos madarat, három megfullad. Nyáron volt szerencsém az Égei tengeren utazva delfin csapatot látni. Csodálatos játékukra visszagondolva félelem fog el, hogy meddig gyönyörködhetünk a körülöttünk lévő élővilágban.

A pesti Népliget mosolyt csal az ember arcára. A kézilabda-csarnok tövében boldogságtól kicsattanó fizimiskájú gyerekek rúgják a labdát, néhány méterrel odébb kisebb hölgykoszorú harcol a lasztiért a palánk alatt, de láthatunk céltalanul rohangáló sihedereket is. Az embernek kedve támadna focicsukát vagy teremcipőt húzni, de már csalogatja a csarnokból kiszűrődő „cipősírás” és az izzadság semmihez sem hasonlító illata.

A Ferencváros és a Tatabánya ifjúsági együttese játszott egymással, az utolsó percek izgalmasra, eseménydúsra, tanakodásra okot adóra sikerültek. Bizonyítékul álljon itt néhány, a lelátó népétől származó mondat: „Gyerünk Danika, Te vagy a legjobb!” Vagy: „Mit fújsz, hülye bíró? Nem szabálytalankodott az én mindenem.” Ennek hatására kis mértékben csökkent ugyan a semleges szurkoló életkedve, de csak föl kellett eleveníteni a „véres” csatákat hozó összecsapásokat, és máris Harsányi Gergelyt meg Diaz Ivót láthattuk lelki szemeink előtt… Pulzusszámemelő, hangos csontzenét hozó egy órát kísérhettünk figyelemmel, és mivel a lelkes anyukák és apukák is maradtak a helyükön, az éles fülűek megtudhatták, hogy nemcsak a gyerkőcök, hanem a hazaiak összes játékosa is „édi” és „cukipofa”. A szülők sportot űztek abból, hogy ki képes nyálasabb szófűzérrrel bombázni a kézilabdázókat.

A magyarnál valószínűleg egyik államban sem ismerik jobban a jogszabályok nyújtotta kiskapukat. Az egyik kereskedelmi csatorna például kiderítette, hogy a magasabb pozíciók betöltéséhez hiába alapkövetelmény valamely világnyelv tárgyalóképes szintű ismerete, az állami cégek vezetői a nyelvvizsga-bizonyítványuk után egy kis többlet jövedelmet kapnak. A pótlék ugyan nem kötelező, és milliós havi fizetés mellett csak aprópénznek hat, az érintettek azonban nem mondanak ellent az extra juttatásnak. A magyar államkincstár pedig szó nélkül fizet. A gond csak az, hogy megint nem oda kerül pénz, ahol tényleg szükség lenne rá.