Váltótársaim a robbanásveszélyessé vált szlovák-magyar viszony okán és megoldásán tanakodtak. Ám miután Nagy Zsófi „az elsikkadt tehetségek országának” nevezte hazánkat tegnapi jegyzetében, másfelé kalandoztak a gondolataim. Szerinte mi, magyarok lehetetlenül alacsonyra helyezzük a lécet az élet bizonyos területein. Erről rögtön a felsőoktatáshoz kapcsolódó felvételi eljárás jutott eszembe.

Mert nem elég, hogy a porosz rendszernek köszönhetően az általános- és középiskolában eltöltött tizenkét esztendő alatt csak nagyon kevesen tudják meg, miben tehetségesek, még az is tetézi a bajt, hogy szinte bárki bekerülhet bárhová. Persze, csak ha van elég pénze a költségtérítésre. Jó néhány szakon ugyanis elégendőnek bizonyul a minimális százhatvan pont a bekerüléshez - négyszáznyolcvanból. Talán szigorú vagyok, de ha rajtam múlna, háromszáz alatt főiskola vagy egyetem közelébe sem juthatnának a diákok. Csakhogy a felsőoktatás üzlet, a sulik fejkvóta szerint kapják a támogatást, bolondok lennének hát szűkíteni a felvehetők körét. A dolog pikantériája, hogy például földrajz szakon tárt karokkal várják azt, akinek történelemből és számítástechnikából tűrhető jegyeket sikerült összehoznia - földrajzból még csak érettségiznie sem kell hozzá.

Jelentkezéskor nem azt kell mérlegelni, hogy miben vagy jó, hanem hogy hová elég a várható pontszámod. Tanulni ugyanis muszáj, mert már az alsóvalagpusztai nyugdíjas-klub köreiben is szégyen, ha az unoka tizenévesen kilép a munkaerőpiacra. Az eredmény? Számtalan bölcsész diplomás munkanélküli, no meg néhány tízezer olyan természettudós, mérnök és számítógépes szakember, akinek egy rövidebb bevásárló-lista tételeinek összeadása is gondot okoz. De ami még ennél is rosszabb: vajon kisgólya repül tova egy szerencsétlen képzésválasztás következményeként, hogy aztán egész életében rossz szájízzel emlékezzen az egyetlen végigszenvedett szemeszterre. Vagy ha tíz év múlva orvoshoz fordulunk egy mezei torokfájással, talán a fenekünkben kezd el matatni a doki, mert nem tudja, mi merre hány méter…