Czehelszki Levente középiskolai évekről szóló mondatai azt a nyolc keserű esztendőt juttatták eszembe, amit mások boldog gyermekkornak hívnak. Nagy Zsófi balhéihoz pedig annyit fűznék, hogy engem bizony már hatévesen, tehát első osztályban ki akartak ebrudalni az oktatási intézmény falai közül, mert finoman szólva is rossz kislány voltam.

De nem elég rossz ahhoz, hogy valóban kirúgassam magam, megszerezve ezzel az esélyt arra, hogy jobb közösségbe kerüljek. Inkább elhittem, hogy antiszociális borjú vagyok, aki jobb, ha kussol, mert a hiba bennem leledzik, ergo máshol sem lehetnék teljes értékű tagja az osztálynak. Bocsánat, osztályt írtam volna? Jó néhány egy helyre pakolt gyerekre gondolok, akiknek nem sok közük volt egymáshoz. Talán csak annyi, hogy sorstársak, hiszen szüleik bőkezűen támogatták az iskolát, ezért cserébe kitűnő bizonyítvány dukált még akkor is, ha a nebuló alig bírt kettőig számolni.

No, nem mintha én észkombájn lettem volna matekból. Föl is rémlett bennem egy eset, amikor remegve álltam kint a táblánál, mert rettegtem a tanártól, a többiektől, meg a helyzettől. Aznap valamivel sikerült különösen kivívnom a pedagógus ellenszenvét, mert a képembe üvöltve kérdezte, hogy mennyi száznyolcvanban a négy. És én nem tudtam megszólalni. Utólag röhögök az egészen, sőt húszéves fejjel már kikérném magamnak azt a hangnemet. Meg azt a nyolc évet is, mert utána kiderült, hogy komplett közegben egészen komplett tudok lenni, szóval a középiskolai osztálytársaimmal bármikor szívesen találkozom.

Bár ha Thürmer Gyula képeivel dekoráltam volna ki a szakközép falait, mint Leventéék, valószínűleg nem lehetnék harmadéves a főiskolán. A Jobbik színeiben politizáló magyartanáromnál ugyanis kivertem volna a biztosítékot. Persze a Fiatal Baloldal tűzpiros gumikarkötőjét kipróbáltuk a padtársammal, de amikor óra elején szóbeli számonkéréshez nyílt a napló, reflexből az asztal alá rejtettük a bűnjelet hordozó végtagunk. Ma már nem lenne kedvem ilyesmivel kísérletezni, hiszen a felsőoktatásban nem csupán egy szülői dorgálás vagy dicséret múlik az érdemjegyeken, hanem idő és pénz is.