Tovább

Itt állok a fénymásoló mellett, és majdnem hangosan dünnyögök magamban, hogy már nem akarok fénymásolni. Fárasztó, időigényes, és nem is mindig jó, mert elcsúszik, nem látszik. Minden nap, minden héten.

Ehelyett miért nem lehet valami mást kitalálni, hogy erre se menjen fölöslegesen az időm amúgy is rövidke életemből? De így, a huszonegyedik században az orromra koppint a felismerés, hogy igazán elszégyellhetném magam a napi rutin néhány perces munkáján való nyavalygásért. Jusson már eszembe, hogy így mégiscsak egyszerűbb, mint anno szerencsétlen kódexmásolóinknak. A szerzetesek nem voltak betegek, mégis korán hunytak el - ez derült ki egy dán kutatásból.

A középkorban a világi elit többnyire analfabéta volt, az írás és az olvasás tudományát csak az egyházi emberek ismerték. A könyvnyomtatás felfedezése előtt minden könyvet és törvénykezési iratot kézzel írtak, ami időigényes munka volt - heteket, hónapokat vett igénybe. A kódexmásolásnál ugyanis elsődleges szempont volt az egyöntetűség és a művészi kivitelezés. Vagyis egyéni vonások nem jelen(het)tek meg a kézírásban. Ezt Szabó Szilvia grafológustól tudom. Szóval mehetek én a sunyiba a néhány percemmel.

Arra azért egyre inkább kíváncsi vagyok, mi lenne akkor, ha korabeli kódexmásolóink légkondival agyonhűtött, kávéillattal émelyítően tele irodáinkba csöppennének, és ilyen körülmények között kapnák a feladatot: „Másold le!” Vajon hány maradna hű a higanymérgezéssel járó tusnyalogatáshoz, a szép vonal érdekében hány dobná sutba az alkotói szabadságot és egyéniséget, ha teszem azt a főiskola fénymásoló centrumában kapna munkát az igencsak jól bevált másológépek helyett. Kezdetnek mondjuk a hatszázhetven oldalas Politikaelmélet könyvet kellene tizenöt példányban lemásolni, ha lehet, tegnapra. Az egyéni megoldások itt sem fontosak, csak gyors legyen, és ne maradjon ki egyetlen oldal sem. Hallgatótársaim szemszögéből sem kifizetődő a scriptorok fáradságos haláltusája a betűkkel - bár ebben az esetben nem a higanymérgezés lesz a fő halálok -, hiszen még hosszabbra nyúlnának a kígyózó sorok. És a fénymásoló centrumban titkon megbúvó fegyvergyárat és ágyúöntödét ne is emlegessük!

Vajon mit szólna szegény szerzetes bácsi a körmére égett gyertya mellett, ha az említett könyvet a jól ismert és kiválóan hasznosítható puskaméretben kellene előállítani a tizenöt főnyi tancsoport számára? Na meg azt is meg kellene oldani, hogy ne hulljanak szét a lapok. A scriptor ugyanis nem a bekötött könyvbe, hanem a még összefűzetlen ívekre írt, amelyeket előbb ólomdarabbal, tintával vagy a pergamenbe belenyomott íróvesszővel megvonalazott. Ez utóbbit viasztábla esetében írószerszámnak is használta. A könyv forma mellett használta még a tekercset, amit pergamen- vagy papírcsíkokból ragasztott össze. - a mai spirálozáshoz képest nem a leggyorsabb módszer.

A szerzetes bácsinak gyorsan elege is lenne a mi nyafogós, felgyorsult, hihetetlen mennyiségű papírt őrült sok pénzért elpocsékoló világunkból. Pedig a mindennapjainkat jócskán megkönnyítette a kedves Selényi Pál fizikusprofesszor úr, 1928-ban ő dolgozta ki azt az eljárást, amely elektromos képek rögzítését oldotta meg. 1935-ben publikálta az új elektrosztatikus képátviteli eljárást és annak alkalmazásait, ezt tekintjük az első fénymásoló gépnek.

Nagyjából két fárasztó munkanap után ordítaná néhány hevenyében szerződtetett kódexmásolónk, hogy: „Jöttünk, láttunk, visszamennénk.” Belegondolva nem biztos, hogy nyavalyognom kellene néhány percért az életemből, Tarthatna nekem tovább akkor is, ha nem mennék ennyire vissza az időbe, csupán gyermekkorom legjobb szórakozásáig, az indigóig. De most sietnem kell, csak lenyomom a START gombot, hadd ketyegjen a másfél perc a harminc példányhoz.

Valaki, aki sokkal nagyobb és erősebb nálad, bekapcsolja a gépet, és elindul a játék.

Gombnyomásra kipattan a szemed, és nincs idő lustálkodni, vagy élvezni az ébresztgető sugársimításokat. Felkapod a plakátokon rád tukmált ruhát - amelyről azt hiszed, emberi tulajdonságokat és lelki értékeket is dugtak a zsebébe ennyi pénzért -, és futsz a konyháig. Ott beleszippantasz az egyenesen a brazil ültetvényekről importált levegőbe, és eszedbe jut, hogy az előbb egy nagydarab, fekete bőrű fazon ordította az arcodba: „Ébredj, haver!” A kávéra bekapsz egy kekszet, amitől azt hiszed, tényleg jó lesz a reggeled. Netán nyakig maszatosan kászálódsz ki a katasztrofális végkimenetelű csoki tornádóból, amely a környékbeli gabonamezőket sújtotta. Ezután a tejes palackodban gumicsizmával ücsörgő paraszt bácsit kéred meg, hogy probiotikus ultraextrahiper módon pasztörizált, tej ízű, szénsavmentes üdítőitalodat töltse neked ki. De ne feledkezz meg a minden bajtól védelmező joghurtodról és 73 vitaminodról sem. Kismamaként pedig a még meg sem született gyermeked ki sem alakult immunrendszerét „erősítheted” terhesség előtt, alatt, után végül örökké szedendő tablettákkal, mert ha nem, akkor rossz anya vagy, és nem is szereted igazán a kicsit.

Indulj a munkába drága, de részletre vett autóddal, és az úton arra is dudálj, aki szabályosan közlekedik, mert megteheted. Mérgelődj, ha nem találsz parkolóhelyet, de akkor is, ha igen. A munkahelyre eleve feldúltan menj be, mert a nyugodt emberről azt hiszik, nincs munkája, meg a fölösleges ötezer forintodat is hova tennéd, ha nem kellene stressz-terápiára járnod a pszichológusodhoz. Az úgyis trendi, de ha rosszul teljesítesz, bátran panaszkodj férjedre/feleségedre és a szexre is, mert nyitott világban élünk. A családi vacsora közben hüvelygombáról beszélő reklámok világában.

Ha valami csoda folytán otthon minden rendben menne, ne aggódj, van még kibúvó. Panaszkodj a munkatársadra, akinek látványosan könnyebb, jobb, egyszerűbb az élete, noha még egy szót sem beszéltél vele a három év alatt! Vagy sajnálj le egy olyat, akinek rosszabb sors jutott, és fényezd a sajátodat egekig! Mindennap jut valaki a terítékre.

Délután menj színházba, és reméld, hogy holnap senki nem kérdezi meg tőled, miről szólt a darab! Mert a szemed első perctől fogva az egyik jóképű, fiatal, egyedülálló srác bódítóan fekete ingére, vagy egy ifjú hölgy hetek óta selymesen sima lábára tapadt. Mivel te sem vagy mai csirke, a táskádból kapj elő egy szuper feketítő mosószert és egy hidegmeleg, szüzek számára is könnyen használható gyantacsíkot, és csak és kizárólag ezután kezdd el jól érezni magad. Közéjük tartozol.

Este a végkimerültség szélén se add fel a napot! Pattanj bele Amerika valamelyik futó, focizó vagy teniszező csillagának nevén kívül a MADE IN CHINA feliratot viselő, félhavi fizetésedbe kerülő cipődbe, mintha attól te is gyorsabban futnál, és kocogj az életedért! Tudod, csak ez menthet meg téged, mert hallottad a csillagos eget és a tűzijátékot a valódinál sokkal szebben visszaadó, plafonra szerelhető lcdfullhd 270” 500Hz-es plazma és lízingelt televíziódban.

Hallottad, hogy futni jó, zsírosat enni rossz, és telefonnal, internettel tiéd a világ, és a valós élmények már uncsik, és főzni csak porból jó, és konyhakertet gondozni a forróságban veszélyes és rossz, és barátnőkre hasonlítani jó, és egyszerre egyedinek lenni is jó, és önmegvalósítani is jó, és hazudni is jó, és a pletykálásra külön műfaj született, mert a bulvár is jó, és merni álmodni is jó, ha lehet, mindent szépen megálmodni, és korlátokat, határokat, valóságot is elfelejteni jó, mert minden lehetséges, amíg bank és kölcsön is van a világon, csak felébredni nagyon rossz, megállni és gondolkodni. Az nagyon rossz.

Gondolkodni, hogy húszévesen a nem betegesek táborát erősítve is többet voltam orvosnál, mint a nagyszüleim együttvéve. Hogy reggel tojást evett a nagyapám, ami nem volt bevizsgálva szalmonella ellen, és nem volt rápecsételve, hogy ”friss tanyasi tojás”, mégis jóllakott. Hogy nagyanyám kézkréme nem vetekedett a norvég halászokéval, és algakivonatot is csak akkor tartalmazott, ha az itató alja megzöldült, és a zsírt adó sertés abból ivott, mégis olyan finom kapros túrós bánikát gyúrt azzal az áldott két kezével, mint senki más. Hogy nagyapám szekérrel járt, és gumicsizmát húzott, és nem volt gondja stresszre kint, a mezőn. Ebédre jót kanyarított a mangalicaszalonnából, és a reggel sült és a graham vagy rozs szót korántsem ismerő fehér kenyérből, majd ledőlt egy órácskára. Nem volt naptej és hőségriadó, de a Nap azért csak ugyanígy sütött, ám okos volt a régi ember, tudta a természet járását, és hallgatott is rá. Hajnalban meg késő délután dolgozott, amikor a napsugár nem sanyargatja a vetésen járókat.

Annyi pénzt költöttek, amennyi a bukszában volt, mégis mindenük megvolt. Vasárnap templomba, félévente mulatni jártak. Akkor nagyapám felhúzta az évek óta szépen megbecsült sarkantyús csizmáját, nagyanyám fölvette egyetlen csipkés rakott szoknyáját, hajába piros szalagot tűzött, és végig ropták az éjszakát. Nem panaszkodtak sose, sem egymásra, se másokra. Aki jött, szívesen fogadták, aki ment, tarisznyával ellátták.

Kérdezem én kedves tévébácsi/néni - a nemek ma már teljesen összefolytak -, akkor most mi a jó?

A délelőttös műszakba igyekvők mentőt láttak a kempingben. Kettőt is, az egyik rohammentő volt. A munkába tekerő Marika mintha ki tudta volna venni azt is, hogy az egyik autó tövében próbálnak valakit újraéleszteni, persze nem látta pontosan, de azért szinte biztosan sejthető volt.

Nyolc körül a bolt előtt a második adag friss kiflire várva már azt beszélték, hogy valami férfit vittek el. Többen is megerősítették, hogy tényleg férfi volt, igaz, hogy csak egymásra tudtak hivatkozni, de valaki közülük a hajnali homályban rövid hajúnak vélte a földön fekvőt. Kár, hogy takarta a mentős.

Tízre az eladó már elmondta mindenkinek, hogy egy középkorú, román férfit vittek el, vagyis addigra már úgy tudta, meg is halt. A kempingben dolgozó villanyos ment be kakaóért meg gyomorkeserűért, ő mondta, hogy valami ilyesmit hallottak. Legalábbis a segédmunkása fülét ez csapta meg, ő meg továbbadta.

Dél körül megjön a zöldséges. A paradicsomnál, paprikánál és uborkánál csak a hír frissebb: tüdőembóliát kapott a román, még ott a kempingben meghalt. A postán mondták ezt, az meg csak egy köpésre van a mentőállomástól, szóval kétség sem férhet a diagnózishoz.

Fél három előtt néhány perccel hazaér Marika is, nyolc óra munka után paprikás csirkére és információra éhesen. Kiveszi az ingyenes városi lapot a postaládából, ledobja az étkezőasztalra, siet is át a boltba tejfölért a nokedlihez, és persze megtudni, mi lett a románnal. Az eladó azonnal mondja, hogy a negyven körüli férfi a nagy melegben tüdőembóliát kapott a sátorban, és a mentősök már nem tudtak mit kezdeni vele. Legalábbis ő ezt tudja. Marika a fejét ingatva sétál haza. Otthon a megkésett ebéd után az újsággal itatja fel a paprikás csirke szaftját az asztalról, és már dobja is ki a papírt.

Ültünk a poker asztalnál. Egyre csak raktad a pénzt, a zsetonok pedig fogytak. Féltem. Soha ennyire nem izgultam még játék miatt. Minden körben rosszabbul álltál. Egyik pillanatról a másikra azonban megváltozott a helyzet. Mindent egy blöffre tettél fel. Nyertél. Nem is keveset, nagyon büszke voltam. Rád néztem, és megkönnyebbülten mosolyogtam. Rám néztél és megpusziltad a lábam a térdem felett.

Megleptél. Soha senki nem puszilt meg ott. Aki tisztel, az a homlokodat csókolja meg, vagy a kézfejedet, aki imád, a szádat, de ez egészen más volt. Talán őszintén szeretsz - ez volt első gondolatom. Egész este ez járt a fejemben, akkor is, amikor néztem, ahogy alszol. Hátat fordítottál. Kirekesztve éreztem magam az életedből. Rengetegszer beszéltünk már erről a szituációról, hogy mi lesz, ha egyszer végre együtt aludhatunk. Elterveztük, hogy egész éjjel öleljük egymást. Most pedig bámullak, és számon kérő tekintetemre semmilyen válasz nem jön. Te csak szuszogsz tovább. Háttal nekem. Tartod a távolságot. Kezemet gyengéden a tiédre teszem, és már kapod is el, és rejted is a tiédbe. Szeret! Hát mégis szeret! Álmában is eszébe jutok, akkor csak szeret engem.

Mint egy gyerek, rajongva figyeltelek tovább. Mi ez? Könnycsepp? Riadtan nyúltam szememhez. Meghatódtam. Na, ne már! Ismét dúlnak a hormonok. Ilyenkor valóban utálok nőnek lenni, annak viszont örülök, hogy te ebből semmit nem vettél észre. Túl korai lenne előtted sírnom. Minden túl korán történt, ami veled kapcsolatba hoz, ezt viszont nem engedem most, hogy idő előtt lásd. Most találkozunk harmadjára, mióta együtt járunk, én pedig már itt fekszem az ágyadban, és figyellek, egyre csak figyellek téged.

Mindenemet jobban ismered nálam. Néhány órája még nyitott könyvként terültem el előtted, kiolvashattad testem minden titkát, szemeimből pedig a lelkemét is. Még ennek sem volt itt az ideje, de nem tudtunk mit kezdeni már a köztünk lévő feszültséggel, ami azóta halmozódott bennünk, amióta először megérintettük egymást Debrecenben. Mintha éveket töltöttünk volna már együtt, és szintén ennyit lettünk volna távol egymástól.

Spontán. Ez az a szó. Spontánok vagyunk, ezt váltod ki belőlem. Csak sodródom az árral, és nem foglalkozom semmivel. De nem is érdekel most a világ. Gondoljon, vagy akarjon, amit akar, nem állhat közénk rajtad kívül senki. Igen, te vagy itt, aki véget vethet a boldogságunknak. Csupán fél napot töltöttünk együtt, de máris sikerült összevesznünk. Túlságosan is nagylelkű vagy. El akarsz halmozni mindennel, de ezt nem engedhetem. Nem vagyok eladó. Nem tekintem magam tárgynak, aminek megnézed az árcéduláját, előkapod a pénzed, és a tiéd leszek. Azt akarom, hogy küzdj, gyötrődj és sírj értem, ha kell. Könyörögj a bocsánatomért, ha megbántasz. Vezekelj, ha butaságot csinálsz, és tűnj el az életemből, ha megcsalsz!

Talán nem bírod a stílusomat. Talán baj, hogy én vagyok az idősebb, vagy hogy vergődöm, ha nem veszed föl a telefont. De talán az a legnagyobb baj, hogy olyan hülye vagyok, mint te. Négyszáz kilométerre vagy tőlem, mégis ragaszkodom hozzád, kimondhatatlanul. Talán az vonz benned, hogy teljesen más vagy, mint én, mégis ugyanolyan. Egy ritmusra dobog a szívünk, egyszerre lélegzünk, és egyszerre gondolkodunk. Egyek vagyunk mi már nagyon régen. Már mindkettőnknek késő lenne kilépnie ebből a kétoldalú szimbiózisból, mindent egy lapra tettünk fel, és egymás nélkül nyakunkba szakadna a szabadság minden terhe, ami maga lenne a vég számunkra.

Ha egyedül vagyok, gyakran énekelek, nem hallhatja más, csak az árnyékom. Csak ő tudja azt is, ha sírok mellette éjszaka, vagy ha megvisel a világ. Tud rólam mindent, mégsem hánytorgatja fel soha, ami pedig nem hangzik el, az nincs is. Vajon meddig lehet egy testet megfosztani a mindenséget jelentő árnyékától? Arcomat égeti a nap. Hátam mögé tekintek, de nem látok senkit magam mögött, csak az ürességet, teljesen egyedül vagyok nélküled. Nincs ki mellett sírnom éjszaka, és nincs kinek elmondani a titkaimat.

Három hetet voltál távol. Soha senkire nem vártam ennyit. Dühös voltam rád. Észre se vettem, és fél doboz cigit elfüstöltem miattad. Fel-alá járkáltam, képes lettem volna kiszaladni a világból, mert sehol nem találtam a helyem. Megígérted, hogy találkozunk, de lemondtad. Megint lemondtad. Nehezen, de sikerült lehiggadnom. Hagytam, hogy elmémet elárassza hiányod, és minden dühömet lecseréltem arra a mérhetetlen ürességre, mely már azóta lappangott tudat alatt bennem, amióta elmentél. Önzetlen cselekedet volt tőlem. Titkon kicsit büszke is voltam magamra. Nem tartom magam kimondottan jó embernek, de néhány pillanatra most mégis azt éreztem, amikor jöttél felém a debreceni állomáson, és a női büszkeséget félretéve mosolyogtam rád, és adtam csókot.

Csak dobálod a zsetonokat, és pedig nagyon figyelek, mintha érteném a pókert, pedig fogalmam sincs róla, mik is a szabályok. Közben pedig csak arra tudok gondolni, hogy megpusziltad a combomat, mert szeretsz. Nem érdekel, hányan ülnek az asztalnál, és mit gondolnak rólunk, mert szeretsz. Nem érdekel a világ, mert tudom, hogy csak engem szeretsz.

Vérbeli Harry Potter-rajongóként jó előre megvásároltam a jegyem a Félvér Herceg éjféli premierjére. Bizony ezzel nem voltam egyedül, hiszen csak Nyíregyházán négy mozitermet töltöttek meg a lelkes nézők. Volt, akit a regényfolyam vonzott a vászon elé e késői órán, de gyanítom, hogy a hírverés miatt olyanok is eljöttek, akiket a történet papírra vetett mása hidegen hagy.

Az első négy rész filmváltozatára alig emlékszem. A legutóbbi viszont, az ötödik látványosra sikeredett. Két évvel ezelőtt a Főnix Rendjének bemutatóján úgy éreztem, hogy a rendező, David Yates elkapta a fonalat. Olyan filmet alkotott, amely a kicsiket és nagyokat, a könyvek olvasóit és a szimpla kíváncsiskodókat is kellemes szórakozással, sőt élménnyel kecsegteti. Amikor megtudtam, hogy a Félvér Herceg képkockákra álmodott változata szintén az ő nevéhez fűződik, akaratlanul is sokat vártam tőle. Csalódtam persze, mert tavaly novemberre ígérték a premiert, de idén július lett belőle. Közben a hisztéria fokozódott: minden tizedik bulvárhír arról szólt, hogy a színészek mely intim testrészeiket mutogatták a lesifotósok előtt, milyenek voltak a csókjelenetek, miért vesztek össze egymással, vagy milyen jó barátok éppen, mennyit kerestek eddig összesen, és mire költik azt a rengeteg pénzt.

Nos, én nem a Hermione Grangert alakító Emma Watson kivillanó mellei miatt ültem be a moziba. Az is hidegen hagy, hogy a Ron Weasley bőrébe bújt Rupert Grint állítólag reménytelenül szerelmes a lányba. A címszereplő Daniel Radcliffe fanszőrzete pedig még annyira sem érdekel, mint az előbbiek. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy a hollywoodi álomgyár miként helyezi futószalagra a csodát, egy elbűvölő regényfolyam izgalmas darabját. Milyen részeket hagynak ki a hatszázhúsz oldalas kötetből? Hogyan teszik „fogyaszthatóvá” azok számára, akik nem ismerik eredetiben?

A megoldás váratlannak hatott. A rendező megfogta a vaskos könyvet, a lapok tekintélyes hányadát kitépte, néhányat kicserélt, míg mások helyére teljesen újat helyezett – gondolom, saját kútfőből. A képek peregtek, a hangok süvítettek, az effektek borzongtattak, a két és fél óra pedig úgy elrepült, mintha harminc perc sem lett volna. A jelenetek egy része szinte az általam elképzeltek pontos mására sikeredett. Ezeket különösen sokkoló volt szélesvásznon viszontlátni, ám az új, a könyvtől teljesen eltérő jelenetek is okoztak némi meglepetést. Így már az első néhány kocka után bevéstem a Félvér Herceg képzeletbeli indexébe a jelest. Hiába, elfogult vizsgáztató vagyok, bár mentségemre szóljon, hogy a nebuló valóban bebizonyította rátermettségét. Ha minden igaz, jövőre érkezik az újabb vizsgázó.

A jubileumi Hegyalja-fesztiválról már olvashattunk élménybeszámolókat, de a zenei programokat még senki sem vette górcső alá. Persze, nem elsősorban a koncertek miatt látogatunk el egy-egy rendezvényre, ahogy én sem azért mentem, hogy a fülemet-lelkemet kényeztessem. A tokaji borospincék engem is csábítottak, szívesebben hűsöltem kezemben félédes szamorodnival a hordók között, mint hogy hetvenöt-ezer emberrel együtt nyeljem a port a színpadok előtt. Mégis akadtak említésre méltó zenekarok.

A legnagyobb megdöbbenést az A38 színpadon fellépő Goulasch Exotica keltette. Ilyen élményben leginkább akkor van részünk, ha direkt olyan fesztiválon tesszük tiszteletünket, ahol a világzene áll a középpontban, és nem egy minden hallgatói réteget kielégíteni vágyó punk, rock, metál, elektronikus, pszichedelikus irányzatokat felsorakoztató seregszemlére tévedünk. A zenekar tíztagú, aktívan azonban kevesebben játszanak, mégis nagy számmal férnek meg a színpadon a dj-k, a vj-k, a zenészek (a hegedűs, a brácsások, a bőgős, a harmonikás, a gitáros) és az énekesek. A Goulasch Exotica saját maga fogalmazta meg legpontosabban újszerű előadásmódját: „ a dj-k egy vidám, jól táncolható, zeneileg eklektikus alapot (balkán- swing- dub- hip-hop- ska- bootleg) hoztak, ezt az alapot pedig a zenészek az élőzene értékeivel egészítették ki”. A világzenei élet olyan hazai és külföldi előadóival turnéznak együtt, mint a Szilvási Gipsy Folk Band, a Kistehén Tánczenekar, a Besh O Drom, a Parno Graszt, a Mau Mau vagy a Caspian Hat Dance. Elég annyit rögzíteni, hogy a második szám után együtt táncoltak a rap, a rock és a ska képviselői a betévedt metálosokkal és népzenét kedvelőkkel.

Be kell vallanom, hogy a Quimby a kedvenc zenekarom tizenöt éves korom óta, a mostani koncert azonban nem tartozott az eget rengetők közé. A magyar alternatív rock és a cirkuszias, sanzonos, jazzes elemek ötvözete egyszerre harmonikus és diszharmonikus, mégis kerek egészet alkot a számok legtöbbjében, a befejezés után nem marad hiányérzetünk. A tizedik Hegyalján viszont nem sikerült megfelelő ívbe rendezni ezeket a szerzeményeket. Az első öt szám lassú volt, majd néhány gyorsabb, ám ezek is hullámzóan ütemesek, és végül megint elült a hangulat, öngyújtó-kattintós rész zárta a „bulit”.

Annál nagyobb meglepetést váltott ki a Kispál és a Borz bemutatója. A rajongók vagy az alter-punk stílust kedvelők fergeteges hangulatot élhettek át, mert a régi számok mellett végre az újabbak is helyet kaptak a koncerten. A sztárallűrökről híres Lovasi András ezúttal nem hagyta el a színpadot, mint néhány éve - remek előadást láthattunk és hallhattunk. Abba viszont bele kell törődnünk, hogy másik zenekarát, a Kiscsillagot előnyben részesíti, és nem számíthatunk több Kispál-albumra.

Ugyancsak dicsérhetem a Beatricét, mert a tőle megszokott rutinnal adta elő több évtizede minden korosztály által kedvelt dalait. A frontember, Nagy Feró fia néhány szám erejéig a dobok mögé ült, és megcsillogtatta öröklött tehetségét. Az idén a black-metál kedvelői sem panaszkodhattak, a Machine Head nevű amerikai zenekar több mint kétórás anyagot hozott a „sötétség gyermekeinek”. Tőlem ugyan távol áll ezt a stílus, mégis belehallgattam, hiszen soha többé nem látom őket. Ugyanezen az elven lehetett a fesztiválozók többsége, ők távoztak tíz perc múlva olyan színpadok irányába, ahová már nem hallatszott a lélekölő ordítás.

A elektronikus stílust kétségkívül a angol Faithless jelképezte. A szemfülesebbek a lábjegyzetet is elolvasták, miszerint csak a dj set, ám a tömeg határozott részének ez az információ elkerülte a figyelmét, így egy borzalmas retro-ibiza party közepén találták magukat, ahol a lemezeket néhány bikinis, szőke lány és egy langaléta etióp cserélte. A drum and bass pártiak a szombati, vörös jelzéses vihar miatti, elhamarkodott színpadbontás eredményeképpen sorra maradtak le a hazai lemezlovas, Ludmilla és a kaliforniai Adam Freeland elsőrangú mixeiről. Az A38 színpad ugyanis csak korlátozottan tudta befogadni a kíváncsi basszusőrülteket.

Összességében a programszervezők kiváló munkát végeztek, minden igényt kielégítettek. Ezzel is magyarázható, hogy a Hegyalja-fesztivál minden eddigi rekordját megdöntötte, a kempingek például megteltek. Végre nemcsak a fiatalok, hanem az idősebb zenekedvelők is élvezhették a sokszínűséget. Remélem, ezt jövőre még lehet fokozni.

Az Index című honlapon Szegény ember Tankcsapdája címmel olvastam egy írást a tokaji Hegyalja -fesztiválról. Nem tudom, ki írta a még kritikának is nehezen nevezhető cikket, arról pedig sejtésem sincs, hogy miért éppen egy rockzenei fesztiválon vesz részt a szerző, szinte minden bandát negatívan minősít ugyanis. Az egyik nem elég egyedi, nem jó az énekes hangja, a másiknak túl nagy volt a koncerttér, mert a kedves cikkíró szerint kis rajongótáborhoz van szokva az együttes. De leginkább azért ragadtam billentyűzetet, mert a Depresszió nevű bandáról valótlan dolgokat állít.

Azt például, hogy a Tankcsapda nevű, közismert, immár húsz éves zenekart utánozza. „A Depresszió úgy néz ki, mint egy metálzenekar, úgy is mozognak a színpadon, sőt, úgy is szólnak,... de ettől még nem lesznek metálzenekar, lásd még nagy akarásnak szarás a vége.” - írja a kedves újságíró kolléga. Ha újságírónak lehet nevezni az olyan szerzőt, aki egy közismert hírportálon így fejezi ki magát. Majd ezt írja: „Halász Ferenc énekes-gitáros... nem énekel, hanem monoton hangon kántál,” Nem értem, miért van akkor több ezer rajongója. Vagy ennyire zenei analfabéta lenne, az ország nagy része? Olvastam a hozzászólásokat is, és a legtöbben az én véleményemet osztják. Az az egy-két kivétel pedig, aki a cikk írója mellett tette le a voksát, gyanítom, nem ismeri igazán a Depressziót.

Az egyikük szerint Feri, a frontember „emberileg sincs a topon”. Nem mondanám, hogy haverok volnánk Halász Ferivel, csak egy rajongójuk vagyok a sok közül. Viszont emberileg minősíti, hogy bár az ország egyik legnagyobb rockbandájának énekese, nem szállt el magától, nem érzi sztárnak magát. Elég bizonyíték nekem az erre, hogy amikor az internet segítségével üzenetet írtam neki, ő válaszolt. Akárcsak a másik bandatag, Kovács Zoltán. Úgy érzékelem, hogy a koncertjeiken nem sztárként viselkednek, a rajongóikat partnerként tekintik egy jó buliban, ahol közösen jól érezhetik magukat. A zenélésből nem meggazdagodni akarnak, és nem elsősorban az ismertség miatt választották ezt az életformát. Ha meghallgatunk a Depressziótól néhány számot, kiderül, hogy Feri dalszövegei üzenet értékűek. Adni akar valamit a fiatalnak, aki még nem találta meg önmagát, de álmai vannak. Annak, aki már elkezdte a nagybetűs életet, de érzi, hogy rossz úton jár,

A szövegeit nem nevezném tankcsapdásnak, Lukács-klónnak. Hasonlóság persze van: mindkettőjüket foglalkoztatják az élet rossz dolgai is. Sok emberrel ellentétben ők észreveszik, hogy a világ nem jó felé halad. Mivel eszközük és életük a zene, ebben fejezik ki magukat, így próbálják felhívni a figyelmünket jóra, rosszra egyaránt. Véleményem szerint ezek a fiúk igazi zenészek, mert maguknak írják a szöveget, és egy-egy koncert során a színpadra állva képesek élőben végigjátszani az estét. Nincs szükségük playback-re, mint a legtöbb trendi, magát sztárnak tartó énekesnek. Fogalmazhatnám úgy is, hogy emberséges zenészek.

Nincs olyan utca Nyíregyházán sem, ahol ne tűnnének föl betonkerítésekre, házak, hidak falára, oldalára festett graffitik. Egyik-másik egész igényesre sikerült. Sokan sokféleképpen vélekednek a kéretlen „művekről”. Hiába, a graffitis kultúra egyre csak terjed, és megállíthatatlan. Kár, hogy kevés a legális fal, ahol kiélhetik művészi hajlamaikat a fiatalok.

Az utcai művészek magukat festik föl a falakra; minden rajz, írás, egy-egy szelet belőlük. Vannak olyanok, akik bármerre járnak, otthagyják a névjelüket, hogy mindenki láthassa: itt jártam. De vannak, akik óriási, kidolgozottabb freskóikkal vonzzák egy-egy amúgy unalmas falra a tekinteteket.

- Évek óta graffitizek, de nem mondtam el egyből a szüleimnek. Amikor megtudták, nem nagyon örültek, de mivel megnyugtattam őket, hogy legálisan teszem, beletörődtek. Szeretem csinálni, ebben teljesedek ki igazán, ráadásul nagyon jó feszültség levezető hatása is van. Mostanában pedig egyre többen hívnak, hogy készítsek logókat és különböző alakokat kocsmák, szórakozóhelyek vagy gyerekszobák falaira. Tehát a graffitizés pénzkereseti forrás is lehet, ha az ember jól csinálja - mondta egy fiú, akit épp műve készítése közben zavartam meg.

Egy hajdani graffitis így beszélt a régi hobbijáról: - Szerettem, hogy megmutathatom másoknak is a munkáimat, a stílusomat. Élveztem már a képek és a festékek kiválasztását is. Az izgalom, és az adrenalin, ami a lebukástól tartva egekig szökött, és a hely előzetes „kifigyelése” pedig még jobban adta.

Tényleg jó nekünk a sivár egyszerűség, ha kilépünk otthonról? Tényleg ennyire szürkék vagyunk? Lehetséges, hogy ezek a falfirkák csak színt szeretnének vinni az életünkbe? A graffitik ugyanis nem feltétlenül firkálmányok, amik rondítják a tereket. Ha megfelelő helyen vannak, megfelelő felületen - és nem egy tizenkilencedik századi templom falán -, akkor a modern művészetet is képviselhetik a városban. Csak helyet kellene biztosítani ezeknek a sokszor igenis tehetséges fiataloknak, akiknek sötétben, „sunyiban” kell rajzolniuk, különben könnyen a sitten találhatják magukat közterület rongálásáért.

Ahogy korosodom, úgy lopakodnak be az ízlésvilágomba az alkoholos italok. Fiatalkori túlkapásaim után szinte absztinens lettem, aztán eleinte kis édes szamorodnit kóstolgattam, mondjuk kéthavonta egyszer, most pedig a finom száraz vörösbort kedvelem, és bizony esténként jólesik egy pohárral. A koktélok világával is ismerkedem, nagyon szeretem például a gyümölcsös ízű-illatú alkotásokat, különösen a sárgadinnye ejt rabul.

Amikor egy tetszetős műremek kerül a kezembe, mindig eszembe jut találkozásom Lajsz Andrással, a Mixerrel. Pályakezdő újságíró koromban hivatalból mentem egy koktélshow-jára, szándékosan előbb érkeztem, hogy legyen időm beszélgetni vele.

- Közben keverhetek egy koktélt? - kérdezte, én megköszöntem, hozzátéve, hogy alkoholmenteset. - Oké, a többit bízza rám - és beszélni kezdett.

- Még a Gundelben dolgoztam - mesélte -, ahol rengeteg államfő, király, herceg fordult meg. Egyik este, éjfél előtt nyílt az ajtó, és Hillary Clinton protokollosa lépett be. Engem keresett, azt mondja, holnap jönnek ide ebédelni, és egy piros-fehér-zöld pezsgős koktélt szeretnének. Azt a kínt, amin én akkor keresztül mentem... Hazafelé menet felhívtam a feleségemet, ő is mixer, együtt gondolkodtunk, mit mivel keverjek össze, hogy pezsgőből sikerüljön megcsinálni ezt a Welcome-drinket. Na, végül is összejött, sőt annyira ízlett nekik, hogy aztán az ebédnél kértek belőle még egy kört, és a többi italt is szépen elfogyasztották. Aztán elmentek szó nélkül. Éppen kezdtem dühbe gurulni, hogy nahát, azért idejöhettek volna, legalább annyit mondani, hogy jó volt, köszönjük, még akkor is, ha a First Ladyről van szó. Aztán egyszer csak jött egy hölgy, azt mondta, hogy a Hillary titkárnője, átnyújtott nekem egy kis dobozt, és szépen megköszönt mindent. A dobozkában egy mandzsetta-gomb volt, amelyre az volt ráírva: adta az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Bill Clinton.

- Vannak személyre szóló koktélok? - szúrtam közbe, hogy kérdezzek is valamit.

- Csak azok vannak. Az embernek más hangulata van reggel, délben este. Ha valaki bemegy a bárba, akkor rá van írva, hogy milyen kedve van. Akar beszélgetni, nem akar beszélgetni, szidni akar valakit, vagy inkább dicsérni, a meccsről beszélgetne, vagy egyszerűen csak kötözködni akar. Na most, ezt egy jó mixernek le kell vennie, és úgy kell csinálni a dolgokat, hogy a vendég jókedvűen menjen el. Az a tuti, amikor a vendég mosolyog, fülig ér a szája. Ehhez emberismeretre is szükség van, amit a gyakorlatból lehet megszerezni. Az a nagy dolog, ha nem várjuk meg, hogy mit kér a vendég, hanem a veséjébe látunk, megpróbáljuk kitalálni, hogy mit szeret - mondta, és elém tett egy koktélt. Egy alkoholmentes sárgadinnyés koktélt.

- Sárgadinnyés? - néztem rá döbbenten. - Honnan?

- Na, hát erről beszéltem.

Lajsz Andrásnak akkor engem sikerült lenyűgöznie. A koktél pedig, amint utánanéztem, egy egyszerű Virgin Melone Colada volt, ami hivatalosan 1 cl sárgadinnyeszirupból, 15 cl ananászléből, 3 cl tejszínből áll. Néha ennyi is elég a varázslathoz.

A minap érdekes cikkre leltem az egyik hírportálon. Ebben a Kurdot Gyulajjal összekötő útról írnak, amelyet nemrég újítottak fel, de a meleg hatására a hét kilométeres távon több helyen is tócsákban áll a megolvadt aszfalt. A Magyar Közút Nonprofit Zrt. által elvégzett (?) munka azért ment kárba, mert olyan speciális aszfaltréteget terítettek le, melynek akár két-három év is lehet a megszilárdulási ideje. Azért ezt a technikát választották, mert a régi aszfaltréteg nagyon össze volt töredezve. Így viszont az olvadt aszfalt beleragad az autók kerekeibe, és úgy csúszkálnak, mintha jégen mennének. A közút-kezelő naponta kétszer szór kavicsot az olvadt rétegbe, megoldás egyelőre nincs. Eddig tart a hírportál közleménye.

Nem tudom, hogy kik dolgoznak a Magyar Közút Nonprofit Zrt-nél, de eddig azt hittem, hogy tapasztalt mérnökök döntik el, milyen technikával újítanak föl egy utat. Erre most alaposan rácáfoltak. Lehetséges, hogy valamelyik skandináv államból érkezett a főmérnök, és nem számított arra, hogy a nyári Magyarországon gyakran kúszik a hőmérő higanyszála harminc fok fölé? Szerintem azért fizetjük a benzinbe épített útadót, hogy mindig jó minőségű, sima aszfalton közlekedhessünk. Ehhez képest inkább terepjáróknak való némelyik útszakasz - nemcsak Kurd és Gyulaj között, hanem országszerte.

Szegény Gyulaj környékieknek idén vajon hányszor kell még kivakarni járműveiket a bitumenből?

Ha azt mondom, Alessandro Rosa Vieira, nem valószínű, hogy a név ismerős a sportszeretők számára. A Falcao szó említésére az idősebb futballbarátoknak a brazilok legendás játékmestere ugorhat be, aki sokáig idegenlégióskodott az olasz Udinese együttesében. Mégsem rá gondoltam, hanem a teremfutball jelenlegi királyára, aki néhány héttel ezelőtt félelmetes találatot jegyzett Románia válogatottja ellen.

A brazilok futsal csillaga egy eladott labdára vércseként csapott le, talppal húzott rajta egyet, majd oxival fölemelve, a levegőben átemelve alázta le a meglepett kapust. Hatalmas ovációt váltott ki a helyi közönségből. Habár a labdarúgást a szabadtéri stadionokban és a televíziókon keresztül több millió ember követi figyelemmel, a futsal lehet a futball jövője, Michael Platini UEFA-elnök is korteskedik mellette. Bizonyára azért, mert látványosságban és dinamikájában felveszi a versenyt a legtöbb labdás csapatsporttal, ráadásul hazánkban is hagyományai vannak. A legközelebbi Európa bajnokság döntőjét 2010-ben mi rendezzük Debrecenben.

A nehezebb és kisebb labdával futballozva olyan sztárok emelkedtek ki a dél-amerikai nyomornegyedek sanyarúságából, mint Ronaldo, Ronaldinho, a régiek közül pwdig Socrates vagy Zico. Talán nálunk nem születnek hasonló zsenik, de szép megoldásoknak, váratlan cseleknek kicsit mi is örülhetünk. És ki tudja, mire lehetünk még képesek a futball „kistestvérével” játszva.

Itt az újabb megszorítás, amely most éppen az egészségügyet sújtja. Pontosabban a betegeket, akik augusztustól fizethetnek azokért a gyógyászati segédeszközökért, amelyeket eddig ingyen kaptak. A kormány arra hivatkozik, hogy az egészségügy rendre túllépi a segédeszközökre szánt állami keretet. Ezért a kispénzű polgár zsebéből pótolják az anyagi hiányokat. A gyermekek jobban járnak, mint a nehezen mozgó öregek: ők legalább továbbra is ingyen kapják a járókeretet.