Tovább

A füllesztő melegben pakolom lomhán egymás után a két lábam, közben pedig a házszámokat fixírozom, mikor is érek már a célállomáshoz. Gyűrött papírost szorongatok a kezemben, arra van felírva a cím, és a nő neve, akit keresnem kell. Töri a cipő a lábam, sötét hajam kegyelmet nem ismerve szívja magába a napsugarakat.

Hát, itt vagyok, és nem vagyok lelkes. Egy vállalat üzemi étkezdéjébe jöttem állásinterjúra, gyakorlati oktatót keresnek. Az épületbe belépve előbogarászom legjobb modorom, bebocsátást nyerek a portástól, és meglepő kedvességgel közli, hogy a harmadik emelet az, ami lehetőséget adhat a munkanélküliségből való kilábaláshoz. A liftben még megigazítom a blúzom, és próbálok lelkesedést csalni fancsali arcomra. Bekopogok a faajtón, hasonló korú fiatal lány közli, hogy nyugodtan üljek le, még nem jött el az én időm. Engedelmesen elfoglalok egy fotelt. Idegességnek nyoma sem látszik rajtam, félig unottan nézek körbe.

Az étkezdébe látni az üvegajtón keresztül, műszálas ruhájukban pakolgatnak az eladólányok, az egyik épp sepreget, egy teremtett lélek sincs, aki igénybe venné szolgáltatásaikat. A mellettem levő sakktáblára szegeződik a tekintetem, befejezetlen játszma várja a megváltást. Előtörnek belőlem a régi emlékek, amikor még a Polgár-lányok nyomdokaiba akartam lépni. Ami másnak iskola utáni mászókázás volt, az nekem sakkszakkör, ami nyári pancsolás, nekem sakktábor. Tudatom régen elzárt bugyraiból előhalászom tudásom, és próbálom fejben befejezni a meccset. Aztán néhány percnyi gondolkodás után belátom, hogy aki a világos bábukkal volt, az a mászókás csoportba tartozott. Esélytelen, hogy legalább egy pattot kicsikarjak.

Morfondírozásomat a fiatal nő szakítja meg, nevezzük Ritának. Beléphetek a kérdések kereszttüzének szobájába. Még el sem helyezkedtem, Rita dióhéjban bemutatja a céget, és hogy mi is lenne a feladatom. Az étkezdében a már meglévő dolgozókat kellene a leghatékonyabban képezni, az újoncokat pedig betanítani az ételkészítéstől kezdve a kiszolgáláson keresztül a mosogatásig mindenre. Többször is hangsúlyozza, hogy ez az állás leginkább fizikai munkát takar, amellett, hogy mindenképpen értelmes embert keresnek a pozícióra, valamint, hogy ez egy vezetői státusz.

Értem én, kérem szépen, de ettől még nem jött meg jobban a kedvem, amit sűrű bólogatással, és mosolygással próbálok palástolni. Miközben Rita beszél, azon agyalok, hogy ha ide fölvesznek, akkor megint visszakerülök a vendéglátásba, ami már lassan a könyökömön jön ki. Félreértés ne essék, nincs vele semmi bajom, űzöm is már évek óta, de nem ez életem álma. Rita nem hagy egyedül a gondolataimmal, mondandója után záporesőként hullnak rám kérdései. Honnan jöttem? Mit csináltam? Mit akarok csinálni? Miért ide? Miért én? Fizetésigény? Rossz és jó tulajdonságok? Meddig akarok maradni? És mi közöm van ehhez az egészhez?

Hogy mi is?

Gondolom, egy szervezet arculattervezése, ami az egyik szakmám, és a vendéglátás, ami a másik, ebben a pozícióban ölt arcot. Rita nem lett meggyőzve. Mit mondjak, én se, de még mindig próbálok jó képet vágni az állásinterjúhoz. Oktatásról lévén szó felvételiztetőm megkér, magyarázzam el neki, hogyan kell kötni. Nyelek egyet, majd két mutatóujjamból kötőtűt formálva mesélek hurkokról és görcsökről, csomókról és fonalakról. Mielőtt gondolatban elkészülne a norvégmintás sál, Rita félbeszakít, és látszólag elégedetten megköszöni jelenlétemet. Végre kiérek a szabad, negyven fokos levegőre, és szinte biztosra veszem, hogy személyemben megtalálták a megfelelő embert. Csak azt sajnálom, hogy felajánlott pozíciójukban én nem találtam meg a megfelelő állást.

Második körbe jutásom nem lep meg. A főnökség faggat rövid és hosszú távú terveimről, csak épp a sálkészítés tudománya marad ki. Vegyes érzelmekkel ballagok haza, hogy nincs mit tenni, biztos, hogy fölvettek. Már azon gondolkozom, hogyan is fogok majd felmondani, amikor csörög a telefon, és közlik, hogy sajnos nem rám esett a választásuk. Nem értem a dolgot, de azzal magyarázom magamnak az esetet, hogy biztos túlképzett vagyok, valamint túl fiatal ahhoz, hogy - Rita szavaival élve - az ötvenhárom éves, fogatlan, Marika néninek elmagyarázzam: nem jó, ahogy harminc éve vágja az uborkát. Majd én, a huszonnégy éves siheder megmutatja, aki egyébként nem is tud főzni.

„Már ki volt fizetve az abortusz, úgy kellett a pénzt visszaigényelni” - mondja szoborszerű arccal, álmatagon, és végigsimít az ölében ülő kisfia fején. A gyerek, mintha csak dicsérnék, elmosolyodik, aztán az anyja mellét kezdi dögönyözni.

Nem láttam még senkit, aki ilyen őszintén, világosan látná önmagát, minden hibájával együtt, mint ez a törékeny, kék szemű nő, Renáta. Akár a zárt osztályról, akár prostituált múltjáról beszél, érzelemmentesen, lomha nyelvvel formálja a szavakat, mintha számára teljesen érdektelen dolgokról beszélne. Talán a gyógyszer teszi, talán a skizofrénia, vagy tényleg mindegy már neki, ami történt.

Harminchárom éves, kék szemű, és a szájából sosem kopik ki a cigaretta. Ez az egyetlen szenvedélye, alkoholt a gyógyszerek miatt nem ihat, megjárta már vele nem egyszer. Nehéz elképzelni, hogy ezek az ingatag, pálcikává soványodott lábak egykor egy rúd körül táncoltak, ahogyan azt is, hogy beesett, lapos mellét topless bárban mutogatta, és három gyermeket szoptatott vele. Szürke, kinyúlt melegítőben és fésületlen hajjal ül le a fotelba, ha szólok hozzá, úgy fordítja el a fejét, mintha lassított felvételt látnék.

„Szerettem az édességet. Emlékszem, más voltam akkor” - mondja egyforma hangsúllyal, felidézve azokat az időket, amikor még a csokigyárban dolgozott. „Tizennégy évesen elküldtek dolgozni, jól kerestem, minimálbért fizettek, meg túlórapénzt. Tizenkét órás volt a műszak, a kézi csomagolóba osztottak be, az nem nehéz munka, csak kézügyesség kell hozzá.” Míg beszél, a kezével mutatja a mozdulatokat, hogyan kellett fényes papírba vonni a Melba kockát és bonbonmeggyeket. „Anyuék szegények voltak, apu asztalos és zenész, lagzikban lépett fel, de ivott, hát elváltak. Rossz volt a gyerekkorunk, mer’ apa előttünk gyilkolta anyut. Fojtogatta, csupa kék-zöld volt a nyaka.”

Folyik belőle a szó kérdés nélkül, olyan, mintha leckét mondana fel. „Velük úgy van, hogy én és az öcsém már nagyok vagyunk, oszt oldjuk meg a problémáinkat” - teszi hozzá, és úgy beszél a testvéréről, mintha a fiú mellette állna, vagy legalábbis együtt töltenék a napjaik javarészét. Aztán kiderül, az öccse már öt éve halott. Agysorvadásban halt meg huszonhat évesen, a ragasztózás okozta a betegségét. „Akkor született a kisfiam, csak három hónapos volt.” Közben bejön egy tündérszemű, copfos kislány, pörgős szoknyában, tiszta kiscipőben. Csókolomozik, és befészkeli magát az anyja ölébe, a kisfiú mellé.

Mint a kismajmok, úgy csimpaszkodnak a nőbe, de ő tudomást sem vesz róluk. Kezei a karfán nyugszanak, a cigaretta a szájában lóg. A hároméves fiúcska cicizik, húzza-nyomkodja a lelógó, üres bőrt, a lány pedig földöntúli szeretettel simogatja az anyja haját. Mintha ő lenne a felnőtt, s nem fordítva. Már hatéves nagylány. Bejön az élettárs is, karján a harmadik gyerekkel. Mosolygós, csupa ín, értelmes arcú férfi. Kávét kínál körbe, lehámozza a gyerekeket a nőről és az ajtó felé terelgeti őket, Renáta pedig ül tovább, még a tekintetét sem fordítja feléjük.

„A barátnőim a gyárból elutazgattak táncolni. Meg az unokatestvérem is. Jöttek haza aranyakkal, és húztak magukkal engem is. Egy évig egy normális helyen voltam, csak topless kellett, de a főnök sose volt ott, nem ellenőrizgetett minket, ritkán vettük le a felsőt” - kezd bele életének második szakaszába, és rágyújt a sokadik cigarettára. „A lányokat közvetítőn keresztül cserélgették, jó pénzt adtak. De aztán átmentem egy másik bárba, ott már kötelező volt a sztriptíz. Kevergettek valamit az italomba, sokat fogytam tőle, és mindig fel voltam dobva, nem fáradtam el hajnalra se. Koktélokat kellett inni, mert azért fizettek. Nem szerettem elmenni a férfiakkal, mert féltem. Végig azt néztem, hogy nincs-e kés a párna alatt. De egyszer vettem egy szekrénysort belőle, egyszer meg elengedtem a kislányt óvodába szépen felöltöztetve” - darálja monoton hangon, és akármit mond, soha nem mosolyodik el, és egyszer sem bicsaklik meg a nyelve.

„Volt egy lány, azt egy öregember vitte el, de odadobta öt fiatalnak, azok meg össze-vissza vagdalták alulról. Olyan is volt, akit megöltek. Ha nagyon beivott valaki, a lányok leszedték róla az aranyakat. Én ezt sose mertem megcsinálni. Két évig maradtam abban a világban. Rengeteg pénzt adtam haza anyuéknak, tüzelőre, kajára, de mind elment a tartozások miatt. Mindig más dimenziókban voltam, csak a földön nem. Aztán jöttek a hangok, és port töröltettek velem. Irányítani akartak, és muszáj volt hallgatni rájuk. Magamban beszéltem, csak én láttam, hogy van ott valaki.”

Kik voltak? - kérdezem. „Halottak” - feleli egyszerűen. A sztriptízbárból az ügyeletre, majd a zárt osztályra került. Skizofréniát állapítottak meg nála, érzelmi labilitást és pánikbetegséget. Szerinte a kokain okozta, amit néha a bárban adtak neki. „Kaptam kezelést, injekciókat, de lassított, hát elhagytam. Már nem szedem a gyógyszert, mert elbágyaszt, inkább kiabálok a gyerekekkel. A nagy nagyon eleven, és húzza magával a többit. Boltba nem megyek velük, mert befolyásolható vagyok, megvetetnek velem mindent. Tegnap is sarokba raktam a két nagyobbat.”

Folyamatosan kapcsolatban kell lenniük a családvédelmisekkel. Egyszer már el akarták venni a gyerekeket, amikor Nándi, az élettárs külföldön dolgozott. „Nándi hat hónapig volt kint, ez úgy megviselt engem, hogy kórházba kerültem. Annyira haragudtam rá, hogy otthagyott, hogy mikor hazajött, még sokáig nem beszéltem vele. Mikor kijöttem a kórházból, hanyag lettem. A gyámhatóság a gyógyszer miatt egy-két sörtől is ittasan talált. Fenyegettek, hogy elviszik a gyerekeket. Anyu majdnem agyonvert.”

A mai napig előfordul, hogy Renáta hangokat hall. Remeg a lába, szétszórt és feledékeny. Egy hete elköltöztek az anyjától az anyóshoz, mert a nőt folyton megverte az anyja. „Esténként életbölcsességeket olvastam, és a Bibliát kódolgattam, de anyu darabokra tépte, hogy gyerekeim vannak, ne azzal foglalkozzam. Nándi nem mert védeni, mert kirakta volna” - veti oda. „Volt egy szuicid kísérletem is” - folytatja. Lám, milyen jól ismeri ezt a szakszót. A pszichiátria gyakori látogatóira csak úgy ragad az orvosi szakzsargon. „Azóta bepisilgetek két-háromnaponta. Úgy idegesít, hogy nem akar elmúlni… Tessék mondani, mit lehet ezzel csinálni?”

Tessékel, pedig tíz évvel fiatalabb vagyok nála. Amikor nincs több mondanivalója, elhallgat, mintha benyomták volna rajta a „kikapcs” gombot. Fojtogat már az alacsony plafonú szoba levegője, vastagon terjeng a füst, és érzem, hogy mindent átitat a kilátástalanság. Búcsúzkodom, dicsérem a fitos orrú, foghíjas mosolyú apróságokat, akik újra az anyjuk körül sertepertélnek, és minden érintéséért versengenek. Nem kísér ki, azt mondja, fél az emberektől, és nemigen jár az utcán. A mosolygós élettárs nyitja ki nekem a kaput. A gyerekek, akik most egy percre felügyelet nélkül maradtak, mint a mohó kis vércsék, az anyjukra vetik magukat. A melegítőjét húzgálják, a lábára csavarodnak, ő pedig csak néz utánam karba font kézzel, és fújja a füstöt.

Átlagos, szürke helyiségben járunk. A falakon még ép, bár kissé megfakult a festék. Nincsenek festmények, poszterek, semmi, ami megtörné az egybefüggő, törtfehér színt. A plafonon koszos műanyaggal födött lámpák ülnek fejjel lefelé, három vagy négy. Az egyik nem világít egyenletesen, el-elgyengül a fénye, mintha tikkelne. Ami igazán furcsa, hogy hatalmas ugyan a helyiség, még sincs ablaka. A hodály közepén, az egyik egészséges lámpa alatt körben ülünk, mindenki egy-egy általános széken, szimpla fa és fém, mint az iskolákban. Ülünk, és nézünk egymásra. Van, aki kíváncsian, van, aki flegmán, van, aki félszegen. Mi vagyunk a helyi NN tagjai.

- Kisasszony, a barna garbóban - kezdi a fő NN, és megilletődve konstatálom, hogy rám utalt -, körülbelül az ötödik alkalommal látom itt, de még nem szólalt meg. Készen áll rá, hogy elmondja, mi szél hozta közénk?

- Gyanítom ugyanaz a szél, ami önöket is - felelem, és egy pillanat alatt elpirulok, amikor tizenhárom pár szem szegeződik rám. - Én is nélkülözöm. És vágyom olyan emberek társaságát, akik hasonló cipőben járnak. Talán segíthetnek nekem elfogadni a megváltoztathatatlant, és megváltoztatni a megváltoztathatót. És talán én is segíthetek néhányuknak.

Több felém forduló fej is bólogat, az arcokon mosolyok terülnek el. Bizonyára kimondtam a gondolatokat, amelyek összekötnek minket. Ezek kovácsolják eggyé az NN, a Névtelen Nélkülözők tagjait.

- Mit nélkülözik? - kérdezi fő NN. Ő egyszer megölt egy embert. Ezerszer megbánta már, le is ülte az idejét, de azóta sem találja a lelki békéjét. Ő ezt nélkülözi.

- Az írást - válaszolom.

- Hogyhogy az írást? - kérdezi a magas hangú fiatalasszony fő NN mellől. Neki nem lehet gyermeke.

- Újságíró vagyok. Elvileg. Gyakorlatilag azonban nem írok. Nem a szakmámban helyezkedtem el, sok a munka, és egyszerűen nincs lehetőségem írni. Pedig nagyon hiányzik.

- Hát akkor mondjon fel! - kiált közbe a szakállas, szemüveges férfi. Meleg, és nem meri felvállalni a nemi hovatartozását.

- Mert az olyan könnyű, pláne a mai helyzetben - kel a védelmemre a szőke, feltűnően csinos, középkorú asszonyság. - Gondolom, örül, hogy egyáltalán van munkája itt, a válság kellős közepén. Ráadásul Szabolcsban, ugye? - fordul felém, fekete tekintete megértést sugároz. Ő biztosan átérzi a helyzetemet: évek óta nincs munkája.

Bólintok. Meleg, szakállas kolléga felprüszköl, majd hallgatásba burkolózik. Fő NN pedig megköszörüli a torkát, és újra rám irányítja a tekintetét.

- Mit ért pontosan azon, hogy nélkülözi az írást?

- Ön mit ért azon, hogy nélkülözi a lelki békét? - kérdezek vissza. - Azt, hogy van egy örökké tátongó, fekete üresség a lényében? Hangtalan, láthatatlan, nem fáj, mégis mindig jelen van. Talán olyan érzés, mintha viszketne. Ez a hiány. Önnek hiányzik a lelki béke, ezért viszket és bizsereg a békesség hiánya a lényében. Én ugyanígy érzek az írással kapcsolatban. Jövök, megyek, teszem a dolgom, és hálát adok érte az égnek, hogy van mit csinálnom. Mégis, folyamatosan körüllebeg a hiány, az üresség, hogy nem írok. Akarnék, de nem lehet. Erőm sincs, időm sincs. Csak a hiány, az van.

- Mi a jó az írásban? Tiszta hülyeség - vakkantja a pattanásos kamasz pontosan velem szemben. Ő a toleranciát és a kedvességet nélkülözi. Szerencsére ezeket idővel elnyeri, csak fel kell nőnie hozzájuk.

- Jó kérdés. Látni megszületni a gondolataimat, alakítgatni rajtuk, formálni őket, hogy minél megkapóbbak, befogadhatóak legyenek másoknak. Játszani a betűkkel, a szavakkal, a magyar nyelv szépségeit kiaknázni, mélyebbre ásni, és új kincseket fölfedezni. Megörökíteni emlékeket, embereket, hangulatokat, érzelmeket… Hogy lehet az írást nem szeretni?

A kamasz megrántja a vállát, és miután megállapítja, hogy nincs a teremben ablak, amin kinézhetne, jobb híján a tikkelő lámpát kezdi fixírozni gyermeki durcásággal.

- Talán nem sértem meg, kisasszony - veszi át a szót ismét fő NN -, de a magácska gondja kisebb, mint a mieink. Magának nem feltétlenül szükséges nélkülöznie. Hiszen egyes egyedül magán áll vagy bukik a dolog. Senki sem áll az útjába. Nem küzd maga ellen a természet - mutat ekkor a magas hangú, terméketlen fiatalasszonyra maga mellett -, nem kell fölvennie a harcot az idővel - bök a kamaszfiú felé -, és nem teszi lehetetlenné az életét a múlt sem. Írjon, ha írni akar. Rendezgesse a hőn szeretett szavait, ahogy magának tetszik.

A tizenhárom szempár biztatóan csillog a villódzó fényben. Még a siheder kamasz is kegyeskedik rám pillantani. Én pedig elmosolyodom, felállok, és a Névtelen Nélkülözőket magam mögött hagyva kisétálok az egyetlen, kifelé vezető ajtón.

Bevallom, jó ideje csak köszönő viszonyban vagyok a televízióval. Most viszont, hogy kezdetét vette a nyár, és az ablakról csordogál a kánikula, egyre többször kapcsolom be a készüléket reggelente. Megváltozott fogyasztói szokásom az MTV délelőtti órákban futó ifjúsági nosztalgia programjával hozható összefüggésbe.

Van itt minden, ami kellemes emlékeket idéz. Mézga-család, magyar népmesék, Szomszédok, a rendszerváltás előtti időket kellemes úttörő hangulatban lebegő filmsorozatok, úgymint a Gyalogbéka vagy az Öreg bánya titka. S miközben magam is újraélem gyermekkorom kedvelt meséit, ismerkedem néhány, már általam sem ismert sorozattal, egyre csak az a kérdés jár fejemben, miért nem készülnek manapság hasonló műsorok.

A királyi tévé is azt sugallja, hogy mesék csak akkor léteztek; játsszák újra és újra a régi klasszikusokat, Frakkot, Gombóc Artúrt és a Nagy Ho-ho-ho Horgászt. Egytől egyig gyöngyszemek, amelyet egykor gyermek s felnőtt együtt nézett, de a kínálat ugyanaz. Mintha tizenöt évvel ezelőtt kapcsoltam volna be a képdobozt. „Készült a Magyar Televízió megbízásából” - ugrik be a film elején vagy végén a felirat. Vajon miért nem ad már annyi megbízást az MTV? Lehetséges, hogy a kereskedelmi adók - amelyek kölyök-kínálata szinte kizárólag külföldi rajzfilmeket foglal magában - elsorvasztották a hazai rajzfilm-ipart?

Szomorú lenne azt hinni, hogy már igény sincs a magyar animációkra, és gyerekek helyett kizárólag a korosabb nosztalgiázni vágyók csücsülnek a képernyő elé reggelente, az m1-re kapcsolva. Aki pedig mai magyar rajzfilmre vágyik, megnézheti a Kis Vuk címen futó háromdimenziós, egész estés magyar animációs filmet, amely kellően "hálivúdi", sablonos és lebutított ahhoz, hogy az RTL Klub a nevét (és pénzét) adja hozzá, valamint jeles napon főműsor időben játssza, ezzel is letudva a hazai filmipar támogatását.

Ha meg nem tetszik, nézd te is a Pokémont.

Egyszerű és tökéletes. És ahogy a kolbásszal kiegészítik egymást, az meg egyenesen fenomenális.

Amikor Zsófival, a négyes számúval terhes lettem, a jobb élet reményében Keszthelyről Budapestre költöztünk. Úgy alakult az életünk, hogy egyszerűen logikusnak látszott a lépés. Májusban dobbantottunk; a két nagyobbat új oviba, a kisebbet új bölcsibe kellett szoktatni, de győzködtem magam összeszorított foggal, hogy érdemes.

A Széna tér környékén béreltünk lakást, rettentő forgalmas helyen, és csak az a kör, amíg reggel elvittem a három gyereket a rendeltetési helyére, egy órát vett igénybe. Ráadásul a kicsi, Bence, sehogy sem akart megbarátkozni a bölcsivel. Három héten át próbálkoztam a beszoktatással, ezt a három hetet szinte végigsírta. Az otthonunk nem volt kedvünkre való, játszótér legközelebb a Millennáris Parkban volt, ahol rengeteg neveletlen kölyök között kellett látnom az én kis vidéki csemetéimet, akik nem szoktak a farkastörvényekhez.

Borzasztó meleg nyár jött júniusban, a gyerekeket elvittük anyámékhoz, akik egy kis Balaton-felvidéki faluban laknak. Ketten maradtunk Pesten. Nekem jól ment a sorom, sokat voltam a szerkesztőségében, ahová a tanulmányutam vitt, jártam az emeleteket, rovatokat, figyeltem és írtam. Nézegettem a Fény utcai piacon, és állandóan kovászos uborkát ettem volna kolbásszal. Csak így, kenyér nélkül. Bár már volt három gyerekem, még nem éltem át ezt a bizonyos kívánósságot. Amiről úgy gondoltam, hogy a hisztis nőszemélyek menedéke, valami koholmány, ami mögé betuszkolták a falánkságukat és a kényességüket. És tessék, a negyedik gyereknél a kovászos uborka és a kolbász megvonásával akár zsarolni is lehetett volna. Az ismerősök ezt látva mind mondták: na, biztosan fiú lesz!

Szóval, miközben elfoglaltam magam az írással és a kovászos uborka-vadászattal, nem is nagyon vettem észre, hogy az én férjem szenved. Hiányzott neki a madárcsicsergés, mert a Kisrókus ucában legfeljebb csak az alsó szomszéd papagáját hallhatta. És bizonyára hiányzott a jó kis mocsaras Balaton-szag, a víz közelsége, ami hazalátogatva már Siófoknál megérintett bennünket. Július végén mondta először, hogy költözzünk vissza. Sok érvet felsorakoztatott mellette. Egy hétig sírdogáltam, többnyire akkor, amikor nem látta - aztán azt mondtam, oké. Rájöttem, hogy ez a szitu rajtam kívül senkinek sem jó - és valószínűleg néhány hónappal később már én sem élveztem volna annyira.

Augusztusban visszacuccoltunk Keszthelyre, a legnagyobbat beírattam abba az iskolába, ahova elköltözésünkkor beszóltam, hogy mégsem ide jön majd a gyerek. A középsőt vissza az oviba, a kicsit a régi bölcsibe. A minap került kezembe a bölcsődei üzenőfüzete, a gondozónő szeptemberi első bejegyzését olvastam: "Bence néhány nap alatt úgy visszaszokott közösségünkbe, mintha el sem ment volna." Könnybe lábadt a szemem. Készítettem hát gyorsan egy jó kis mangalica-kolbászos kenyeret, amihez életem első saját készítésű kovászos uborkáját mellékeltem.

A receptje pedig:
2 kiló uborka
só
fokhagyma
víz
jó nagy csokor kapor
egy szelet fehérkenyér.

Az ötliteres befőttesüveg aljára tettem a kapor felét, a megmosott uborkákon négy függőleges bevágást ejtettem, majd beleállogattam őket az üvegbe, közöttük találomra elhelyeztem öt gerezd fokhagymát. Rátettem két teáskanál sót, felöntöttem forró vízzel, a tetejére gyömöszöltem a kapor másik felét, és ráborítottam a kenyeret. Kistányérral lefedtem, és négy napra kitettem a napra. Azután leszedtem róla a kenyeret, a kaprot, egy tálba szedtem az uborkát, ráöntöttem a levét, és a hűtőbe tettem.

Hát ez az az íz. Tökéletes. Pedig nem is vagyok terhes.

A minap egy rendőrlámpánál álltam. Zöld jelzésnél egy néni kelt át a zebrán. Arra lettem figyelmes, hogy kiabál valakivel, majd látom, hogy a neki jobbról érkező autósnak mutogat kézzel-lábbal. Az volt a probléma, hogy el akarta engedni az autóst, aki meg nem ment el. Meg is értem az autóst, én sem mentem volna át az idős hölgy előtt, akinek nem tudom mi lehetett a szándéka. Esetleg annyi, hogy ő lassan halad, az autós meg nyilván siet. Ebből kiindulva végiggondoltam a közlekedésben uralkodó ellentéteket.

Először is, ott van az örök gyalogos-autós ellentét. Ha autóban ülünk, akkor a lábbusszal közlekedő hibás mindenért. Ha viszont gyalogszerrel küzdjük le a távolságokat, akkor a kocsiban ülő az oka mindennek. Ő megy gyorsan, ő nem adja meg az elsőbbséget, és ő akar elütni bennünket. Aztán ott van a biciklis kontra autós szembenállás, amihez olykor a gyalogosok is csatlakoznak. Ilyenkor a biciklis az általános közellenség, mert nem száll le a zebránál, és hirtelen tűnik fel. Az olykor előforduló részegséget meg éppen csak említem.

A motorosokat sem hagyhatom ki, persze, hiszen nekik is vannak ellenfeleik. Főleg az autósok, akik azt nehezményezik, hogy a gépesített kétkerekű nyergében ülők nem ismerik a sebességhatárokat. E vélekedés nem alaptalan. A motorosok azzal kontráznak, hogy az autósok leszorítják őket; nem veszik figyelembe létezésüket, és különben is, a lámpánál elállják az útjukat, pusztán a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás miatt. Már csak a nagyok maradtak ki: a teherautósok és a kamionsofőrök. Velük az autósoknak van gondjuk, bár inkább az autópályán. Előzgetik egymást, két kilométer per óra sebességkülönbséggel. Ez pedig sokáig tart, így a személyautósok nem képesek haladni miattuk.

Ellentétek mindig is voltak és lesznek a közlekedés résztvevői között. A súrlódások csökkentése, a köznapi válsághelyzetek kezelése a járművezető-oktatók feladata lenne. Kár, hogy ezt szerintem nem valósítják meg maradéktalanul.

Ha hinni lehet az átigazolási híreknek, Emmanuel Adebayor, az Arsenal egyik legkiválóbb labdarúgója a Manchester City dresszét húzhatja magára a következő idénytől. A kisebbik manchesteri egyesület eddig Gareth Barry, Roque Santa Cruz és Carlos Tevez játékjogát kaparintotta meg, nyilván nem kevés pénzért.

De még ennél is érdekesebb (aggasztóbb?), hogy a Manszur bin Zajed an-Nahjan sejk révén paradicsomi körülményeket teremtő vezetőség heti százötvenezer (Tevez), illetve százhetvenezer (Adebayor) angol fontot ajánlott a két focistának. Hadd idézzek egy könyvből: „1905: Azt követően, hogy a Middlesbrough csúcsot jelentő ezer fontért szerződteti Alf Commont, 250 fontos bírságot szabnak ki szabálytalan kifizetés miatt.” Természetesen nem a szabálytalanságon van a hangsúly, hisz jelen esetben minden szabályosan történik (szabályosan őrültek az arab milliárdosok), hanem az ezer fontos csúcson: például Adebayor egy óra alatt keresne annyit, mint az akkori átigazolási rekord.

Azóta eltelt száznégy esztendő, megfordult a világ (a feje tetejére állt), de hogy a pénz ilyen mértékben legyen értékmérő, mellőzve a klubhűséget, szétszakítva sok éves köteléket, arra az én zsenge koromban még nem volt példa. Igaz, a papírfecni nem minden. Az olajmágnások mély pénztárcája és a csillagok összevásárlása még nem elég arra, hogy serlegeket, kupákat emelhessenek a magasba a Mark Hughes edzette csapat tagjai. Rengeteg munka, akaraterő, összeszokottság és szerencse szükséges a végső győzelemhez.

Suberbia In Praelia (Büszkeség a csatában) - olvashatjuk a Manchester City címerében. Pénzelői a jobbnál jobb futballisták elcsábításával már megnyertek egy csatát, a háború kimenetele azonban még kétséges.

Jenő ideges. Dühíti a főnöke, a munkatársai, az egyre csökkenő fizetése, meg a tény, hogy hiába drágul az élet, neki ugyanúgy el kell tartania a családját. Ráadásul még a széke is kényelmetlen. Úgy érzi, mindenképp meg kell mondania a magáét. Na, de kinek?

A főnöknek nem, mert seperc alatt jöhetne egy friss diplomás, látszólag vélemény nélküli, ambiciózus suhanc, kevesebb pénzért, több munkaórában. Az asszonynak sem, mert ugyan kinek hiányzik, hogy még otthon is feszült legyen a hangulat? A haverokra pedig már rég nem jutott idő a sok túlóra miatt. Jenő tehát pattanásig feszült idegekkel folytatja a melót. A kelleténél erősebben csapkodja a billentyűzetet, de ez nem tűnik föl senkinek, mivel a válság idején jó néhányan cselekednek hasonlóképpen. Hősünk próbál nyugalmat tettetni, de csak még jobban felbőszül. „Milyen szerencsétlen, elnyomott ember az, akinek még idegeskedni sincs joga?” - kérdezi magától, és olyan helyre vágyik, ahol végre önmaga lehet.

A válasz csupán karnyújtásnyira van tőle. „Hát persze, az internet” - csap a homlokára, és megnyitja a böngészőt. Fölkeres egy regionális hírportált, hogy összekösse a kellemeset a hasznossal, aztán uccu neki, kommentelni kezd. Egész nép- és foglalkozási csoportokat vesz célba durva megjegyzéseivel, hátha talál valakit, akivel álnév mögé bújva veszekedhet egy jót. Tudja, hogy hozzászólásait törölni fogják, de nem érdekli, majd anyázza a moderátort meg a szerkesztőt is, egészen a munkaidő végéig. Sőt, talán otthonról folytatja. Csak a pillanat számít, és az érzés, hogy végre megmondhatja a frankót. Még egy szerencsétlen nyugdíjas-találkozós cikk alatt is szidja a kormányt, az ellenzéket, a zsidókat, a cigányokat, s mindenkit, akit felelősnek tart saját elkeseredettségéért. Tizenöt-húsz perc múlva lenyugszik, aztán szebb jövőt kívánva elköszön, mert az a trendi. De biztos, hogy hamarosan visszanéz, mert még mindig reménykedik benne, hogy valaki beszól neki, és ő visszavághat. Vagyis nem ő, nem Jenő, hanem sexyman71, hiszen ez a netes beceneve.

Néhány háztömbbel arrébb valaki más szintén idegesen csapkodja a klaviatúrát. A szerkesztő, akinek az állása forog kockán az idióta fórumozók miatt. Nem tudja, mit tegyen. A legegyszerűbbnek a hozzászólási lehetőség megvonása látszik. Egyetlen kattintás, és lőttek a virtuális demokráciának. A baj csak az, hogy vele együtt az igazi is haldoklik.