Tovább

Olyan erősek a színek, hogy belefájdul az ember szíve. Milliónyi arcával bólogat feléd a napraforgó-mező, s a munkaügyi hivatal ablakából nézve nem látszanak az elvonuló viharfelhők. Pedig az igazi vihar, az igazi utazás csak most kezdődik el.

Felnőttünk, és ezt ideje tudomásul venni. Nem hirtelen, nagy traumát okozva rohant le ez az érzés, de a regisztrált, pályakezdő munkanélküli címzéssel véglegesedett. Különös, de ez a megnevezés sokkal inkább érezteti az emberrel, hogy véget ért a diákélet, mint maga a záróvizsga vagy a diplomaosztó.

Perzsel még a szél is, nincs egyetlen hűsítő árnyék - egy valódi nyári délután. Egy piros, lavórnyi hidegvízben áztatott láb épp annyira segíti a koncentrálást, amennyire egy motivációs levél megírásához ez szükséges. Szinte az arcom előtt száguldanak a fecskék, miközben legyeket hajkurásznak, most már biztos, hogy esni fog. Mérgesen gyűröm az újabb fércművet a markomba, közben azon fájlalom a szívem, hogy többé nem önt el nagyképű büszkeség, ha egy órai kérdésre helyesen felelek.

Az első villámot szinte rögtön követi a dörgés, mintha maga a boltozat repedt volna ketté. Csak három napja vagyok itthon, de eddig minden nap esett, a fecskék is idegesek, hiszen bármikor leverheti a vihar a második fészekalját. Őszintén szólva röstellem a magam problémáit, ha az övékhez kell hasonlítanom. Vagy talán engem is elsodorhat majd egy vihar, hiába óvott a család, hiába gyűjtögetett, idegeskedett és bíztatott? Vajon tudok-e már annyira repülni, hogy biztonságban átvészeljek egy égzengést, zivatart, egy életet?

Habár maholnap már saját szárnyon kell boldogulnom, most még vár egy-két buli, egy jó fesztivál, néhány barát, akiket évek rostáján át szőtt mellém a sors, így hát nincs mitől tartanom. Aminek jönnie kell, az el is fog jönni, és ha itt lesz, majd szembenézünk vele. Birokra kelünk a világgal, ifjonti hévvel. Miért félnénk attól, amit még nem ismerünk?

Nemrég egyik kollégámmal a határon túlra utaztunk. Út közben a szép tájak mellett egy hulladéklerakót is láttunk, ahol a földdel borított szeméthalmazból már egész magas dombot alakítottak ki. El is gondolkodtunk rajta, hogy idővel hány ilyen szemétből épült hegy keletkezik szerte a világban. Fű, fa nő majd rajtuk, akárcsak a valódiakon, de velük ellentétben nem kőzetek adják az alapot, hanem az emberek által termelt hulladékok.

Ha jobban belegondolunk, szeméttermelő társadalommá lettünk. Mindent kidobunk, amivel nem tudunk mit kezdeni, ami elromlott, amit meguntunk. Nem sokan stoppolnak ma már zoknit, harisnyát, hiszen a lyukas helyett kis pénzért lehet venni másikat. A szakadt ruhák foltozása sem divat, mivel a megkopott helyett egyszerűbb a turkálókból, az olcsó kínai termékekből újat szerezni. De napjainkban a drótostótok sem élnének már meg, mert ugyan kinek jut eszébe megjavíttatni a törött cserép-, illetve lyukas fémedényeit. Az is már csak emlék, ahogyan nagyanyáink kisimították a papírzacskókat, a különféle csomagolóanyagokat, „majd jó lesz valamire” alapon. Cipészhez is egyre kevesebben járunk, mert a gyenge minőségű lábbeliket nem érdemes kipofozni, elvégre azon az áron újat lehet vásárolni, ami ismét kibír néhány hónapot. Így hát a lyukas zoknikkal, szakadt ruhákkal, kopott edényekkel, papírokkal, zacskókkal, dobozokkal együtt ők is a kukában végzik.

Gyengült a minőség is. Mostanra a nagy átlag számára csak az „eldobható” termékek váltak megfizethetővé. És az emberiség szépen idomult ehhez. Vásároljuk az olcsót, bár tudjuk, hogy hamar tönkre megy. De sebaj, kidobjuk, és veszünk másikat. A szeméthegyek meg egyre csak nőnek. Akár a felületes kapcsolatok, amelyeket nem kíméli ez az életmód. Egyre kevesebb a „minőségi” barátság, család és párkapcsolat. Egyre kevesebben próbálkoznak a régi, a meglévő helyrehozatalával. Ha valaki nem felel meg az igényeinknek, ha hibázott, ha máshová terelte az élet, akkor könnyen elfeledkezünk róla, hátat fordítunk neki. Nincs idő megbeszélni, helyretenni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Nincs kedvünk némi erőfeszítéssel túllépni az akadályokon. Könnyebb tovább menni, és elfogadni a futószalagon érkező, barátságnak látszó ismeretségeket, a szerelemnek álcázott vonzalmakat. Csupán azért, mert a mai kor elhiteti velünk, hogy egyszerűbb kidobni, ami már régi, amivel van valami kis gond.

Félő, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a szeméthegyeket nem tudjuk megkülönböztetni az eredeti hegyektől, és a megőrizni érdemes kapcsolatokat a hanyagolhatóaktól.

Csak érzem, ahogy egy csókot lehel a combomra. Még szinte álmodom, hajnal van. Épp csak apró fények szűrődnek be az ablakon. Már a kezemmel őt keresem, és ahogy lassan nyitom ki a szemem, meglátom, ahogy rám mosolyog, és óvatos, törődő mozdulattal betakar, és még végigcirógatja az arcomat.

- Mennem kell. Majd jövök érted, ha felkeltél!

- Mmmm, ne menj még - szuszogom halkan, miközben elnyújtózkodom a takaró alatt.
És visszaalszom. Aztán arra ébredek, hogy egyedül fekszem az ágyunkban, és csörög a telefonom. Ő az. Nehézkes a hangja. Gondterhelt.

Most erősnek kell lennem. Nőnek. Igazi nőnek. Annak a fajtának, aki támogatni tudja a férfit, amikor ő úgy érzi, megállt a tudomány, és a káosz elborítja a hétköznapok nyugalmát. Fürkészem minden lélegzetvételét, ahogy mellette ülök. Nyugodtnak próbálja mutatni magát. Még viccelődni is próbál, meg akar nevettetni. Talán egy kicsit mosolyra húzódik a szám, de ő már ezt is értékeli, látom rajta. Mereven, de teljes higgadtsággal bámul maga elé, kavargatja a kávéját. Az utcán sétálnak az emberek. A buszmegállóban öregek és fiatalok állnak, és a rekkenő hőségben már csak fáradtan teszik a testsúlyúkat egyik lábukról a másikra. Az a fiatal lány is, aki ott áll, mint a nyár hírnöke citromsárga topban és áttetsző lenge szoknyában. A szomszéd asztalnál egy tucat férfi Long Island Ice Tea-t iszik bódító hűsítőként. Ha már meleg van, ne csak ne izzadjanak, hanem a szemüket is legeltethessék a járdán sétáló ringó csípőkön és hosszú combokon.

Erősnek kell lennem - mondom magamban, amikor már én is érzem, hogy a teher a válláról átrakódik rám is. Láthatatlanul fognom kell a kezét. Reményt kell neki mutatnom. Rettentően nehéz. Még ha csak hallgatásról van is szó. Mert ismeri a gondolataimat. Tudja, mi a reakcióm, és tudja, hogy aggódom. Tudja, hogy millió gondolat jár a fejemben. És én is tudom, hogy az övében is.

- Most csak veled akarok lenni - mondja. - Te vagy az egyetlen dolog az életemben, ami működik.

És ahogy ezt kimondja, valahogy megszűnik minden gondom és kételyem. Nem, már nem menekülök el. Pedig néha még elkap a szökés vágya, de elmúlik lassan, és lenyugszik az őrültségem, amikor azt mondja furcsálló tekintettel: - Már megint bántasz.

Tőle nem tudok elszaladni. Csak vele.

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor magyar író iránt a Füves könyv keltette föl az érdeklődésemet. Ez a kötet rövid, tömör írásokat tartalmaz, egészen pontosan kettőszázkettőt. „Nem eszmékről és hősökről beszél, hanem arról, aminek köze van az emberhez. Írója tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből.” - olvashatjuk az ajánlóban.

Egyszerűen megfogalmazott írások, mégis muszáj lassan olvasni őket, mert minden mondat elgondolkodtató. Az élet minden velejárójáról, az embert leginkább foglalkoztató dolgokról ír a szerző. Apró bölcsességeknek nevezném ezeket a jegyzeteket. A kötet címe találó: Füves könyv, vagyis olyan, mint a régi füves könyvek, amelyekben különböző gyógynövényekről olvashatni, és amelyek orvosolják az emberi test mindenféle nyavalyáját. Márai könyve a lelki nyavalyákra szolgál gyógyírral.

A Füves könyv mellett még két hasonló hangvételű műve jelent meg. Az egyik A négy évszak, mely a Füves… előzménye. Ebben az év majd' minden napjára találunk egy-egy bölcseletet, hónapokra bontva. A harmadik a sorban az Ég és Föld. Ez utóbbit, bevallom még nem volt alkalmam olvasni. Annyit tudok róla, hogy 1942-ben jelent meg, és Márai Sándor befelé forduló időszakában keletkezett. Ekkor, a második világháború alatt csak a jelennek élt, mert nincs más boldogság, csupán a valóság megismerése és megértése.

Néhány éve rendszeresen járok budapesti és vidéki anime-találkozókra. Az egyik összejövetelen új standot fedeztem föl, újságot árultak, de csak egy fajtát: a legújabb anime-lapot. A hétszáz forintos ár ellenére megvettem a Mondo-t, és félrevonultam olvasgatni.

Régebben a világhálót böngészve olvasgattam anime-ismertetőket, eldöntendő, hogy melyik lesz a következő sorozat, amit megnézek. Meglepően sok magyar oldal foglalkozik a „jelenséggel”, rengeteg rajongóval büszkélkedhet a japán őrület kis hazánkban is, ezért nem lepődtem meg az újság megjelenésén. Lapozgatása közben megnyugodva könyveltem el, hogy az első oldalakon lévő ismertetők olyan sorozatokról szóltak, amiket már láttam. Úgy gondoltam, emiatt nem nagyon érdemes megvenni az újságot. Ám tovább forgatva olyan rovatokkal találkoztam, amelyek mégis befolyásolták a vásárlói magatartásomat.

A lap ugyanis nemcsak anime-cikkek megírására szakosodott, a japán kultúra szögleteibe is bekukkant. Manga-bemutatókat, Magyarországon megjelent ázsiai dvd-ajánlásokat, szokásokat és keleti zenei formációkat is megismerhetünk. Bár imádom az animéket, mégis sokkal jobban megfognak a Japánról szóló írások. Véglegesen akkor döntöttem el, hogy rendszeres vásárlója leszek az újságnak, amikor elolvastam egy cikket a szezonálisan kapható, uborka ízű Pepsi Coláról. Hihetetlen. Az emberek képesek napokat sorban állni azért, hogy ezt a számomra elképzelhetetlen innivalót kortyolgathassák, Brr.

Ugyanezen a találkozón bukkantam egy másik újságra is, az AnimeStars-ra. Terjedelme hasonló az előzőhöz, tartalma sem sokban különbözik. Beszámolók, bemutatók, manga-kiadványok, dorama- és játék-ismertetők. A két lap mégis különbözik. Az egyik havonta jelenik meg hétszáz, a másik kéthavonta ezer forintos áron. A rovatok hasonlósága mellett azonban mindig más témát adnak közre, így tartalomban sosincs egyezés. Mindkét újság jobbára azokat a sorozatokat veszi górcső alá, amelyeket Magyarország egyetlen animés tévécsatornája sugároz.

Az Animax kizárólag japán animéket tűz műsorra, általában már szinkronos változatban (néha viszont magyar feliratosan adja le a filmet). Sajnos még nem annyira elterjedt hazánkban ez a műfaj, hogy egész napos legyen az adás, így a műsoridő este nyolctól hajnal háromig tart. Szerencsére a csatorna nem határolódik el a stílus durvább oldalától sem, ezért sok sorozat magas korosztály besorolása alatt áll. Mivel egyre több széria jut el hozzánk, a dvd-k száma is megnőtt. Jó, hogy az említett anome-lapok mellé általában hatszáz forint többlet költséggel meg lehet venni egy-egy dvd-példányt. Megjelenésük óta rendszeres vásárlója vagyok a Mondo-nak és az AnimeStars-nak, állandó nézője az Animax-nak, ráadásul a dvd-ket is meg szoktam venni. Így támogatom a hazai feldolgozó ipart.

Bár nálunk is egyre jobban terjeszkedik az anime-mánia, számomra még mindig lassú ütemben. A magamfajta rajongó vágyakozva tekint a technikai fejlődésben rejlő és a Japánban adódó lehetőségekre - leginkább a fanatizmus kiélésében. Az őshazában például külön bevásárló negyedeket alakítottak ki az anime-termékeknek (a figuráknak, posztereknek, életnagyságú szereplőknek). A külföldi rajongók minden vágya egyszer eljutni Japánba, többek között nekem is, hogy szenvedélyünket minél szélesebb skálán elégíthessük ki.

A dolgok állása című film átlagos kriminek indul: üldözés, lövöldözés, nyomozás. Semmi különös, míg egy fiatal lány halála képbe nem kerül.

Cal Mcaffrey (Russel Crowe) épp a lövöldözéses ügyön kezd dolgozni, amikor a tévéből értesül arról, hogy régi barátja, Stephen Collins szenátor (Ben Affleck) asszisztensét tragikus baleset érte. Kiderül, hogy több volt köztük munkakapcsolatnál. Épp erre csap le Della Frye (Rachel McAdams), az online blog szerzője. A két történet igen hamar összekapcsolódik: az online üdvöske és a vén róka „old school” újságíró együtt kezdi fölfejteni a szálakat. Már csak azért is, mert Cameron (Helen Mirren), a lap főszerkesztője minél hamarabb példányszámnövelő sztorit vár.

A mai sajtó alapvető konfliktusára épít a film: online kontra print - folyamatos harc a fennmaradásért. Végül a nyomtatott sajtóban születik meg a sztori, Della indoklása szerint azért, mert szeretné, ha nyomdafesték tapadna az emberek ujjához, amikor elolvassák a szenzációt. Ez persze eszményített világ, amely sztereotípiáktól sem mentes. Mindamellett jól érzékelteti az újságírók napi vívódásait: mikor adjam ki kezemből a sztorit? A film arra is reflektál, hogy online ma bármilyen megalapozatlan hír kikerülhet az éterbe. Épp ezt elkerülendő Cal minden szabályt áthág, csak hogy a tényeket adhassa át az olvasóinak - és a barátjának. Ő jelképezi a tapasztalt, dörzsölt, a szabályok megszegésétől sem tartózkodó, de az igazságért harcoló újságíró-típust. E Brad Pitt-től örökölt szerepében egyáltalán nem volt rossz választás Crowe. Pocakja, és az a förtelmes kabát, amiben az egész filmet végigjátssza, még segített is neki megformálni a magára nem adó, zárkózott személyiséget, akinek azonban mindenhol vannak kapcsolatai egy jó füles reményében. Hozzá hasonlóan Ben Affleck sem kellett volna, hogy szerepeljen a filmben. Miután azonban Edward Norton nem tudott jelen lenni a forgatáson, a hideg, kiismerhetetlen politikus szerepét Affleckre osztották, amiért nyilván a női nézők a leghálásabbak.

Bár a téma a 2003-as BBC-minisorozatra, az Államérdeken alapszik, mégis ez a mozi szuverén alkotás, kerek történet. Kevin Macdonald alkotása rendben van, még ha az apró, zavaró tényezőktől el is tekintünk. Például a semmi pluszt nem adó vágásoktól, amikor Helen Mirren tarkóját figyelhetjük hosszú másodpercekig. Kifelé jövet a vetítőből azon töprengünk, hogy meddig lehet újságíróként elmenni. Egyáltalán: hol vannak a határok? A rendező néhol árnyaltabban, néhol pedig konkrétan válaszol. És bár a döntése egyértelműen tükröződik a vásznon, a közönség a „tények” ismeretében szabadon elgondolkodhat arról: ő hogyan döntött volna.

Mike O’Donnell sikeres fiú volt. Tizenhét éves, szemtelenül jóképű, és szerelmes. De mindenekelőtt tehetséges kosárlabdázó, az ingyenes felsőoktatási tanulmányokat garantáló sportösztöndíj várományosa. Legalábbis azt hitte, mindenek előtt. Amíg barátnője korai terhessége rá nem döbbentette, hogy mindenek után.

A negyedik iksz küszöbén már romokban hever az élete. Házassága tönkrement, gyerekei idegenek számára, munkájában pedig alig jut neki elismerés. Ám egy Zac Efron és Matthew Perry nevével fémjelzett produkciótól elvárhatjuk, hogy következzen valami nagyon amcsi fordulat. Ezúttal egy Télapóra emlékeztető, ősz szakállas őrangyal képében jön a Megint 17 cím ismeretében csöppet sem meglepő meglepetés: főhősünk átváltozik tizenhét éves önmagává, míg a környezete huszonegyedik században marad.

Legjobb barátjának fiaként beiratkozik csemetéi középiskolájába. Megtudja, hogy lánya egy ribanc, fia meg egy pancser. Semmi baj, hiszen Mike - azaz bocsánat, ebben az időszakban Mark - tinédzsereket megszégyenítő élettapasztalatával szinte rögtön a suli legmenőbb srácává válik, és amolyan ikonként könnyűszerrel terelgeti leszármazottait. Viszont hiába versengenek érte a csajok, ő továbbra is Scarlettbe, a feleségébe szerelmes. Nem érti, hogy miért küldte vissza a sors a gimibe.

Vagyis inkább a szegényes fantáziájú forgatókönyvírók tették ezt vele, akik számtalan „időutazós” sztori után sem unják még a banánt. De ha szemet hunyunk a hollywoodi álomgyár futószalagszerű túlkapásai fölött, rájöhetünk, hogy a történet mindenkinek és mindenkiről szól. Tizenhét alattiaknak helyes fiúkról, csinos lányokról, sőt egy olyan oktatási rendszerről, ahol bárgyú ábrák pironkodós mutogatása helyett ingyen óvszert osztogatnak a nebulóknak. Egy álomszerű, szabad világról. Az említett korhatár fölöttieknek meg eszükbe jut, hogy volt már legalább egy dolog az életben, amit talán jó lett volna másként csinálni. Túl vannak olyan döntéseken, amelyekre visszagondolva a másik út utólag egyszerűbbnek, szebbnek, boldogabbnak látszik.

A mozi azonban nem az elmélkedés terepe. A képünkbe dobott habos tortaként süvítő hepiend krémesebb, mint gondolnánk. Mike-ból boldog férj és családapa válik, bolondos barátja, Ned pedig összejön az iskola nem kevésbé dinka igazgatónőjével. Én meg csak reménykedem, hogy a valóságban hozott döntésekért egyszer majd hasonló sütemény lesz a jutalmam.

Volt a főiskolán, anno, online felületen egy fórumunk. Míg tanulmányainkkal nem végeztünk, ott vitattuk meg az iskolából és egyéb dolgokból eredő esetleges problémákat. Néhány napja kattintottam, kíváncsi voltam az oldalra, mint egy emlékre, mely egykor napjaim része volt. Az egyik lány külön nyitott egy topikot Michael Jackson meghalt címmel. Eleinte kétkedve fogadtam, bizonyára poénnak szánják, brahi az egész. Aztán bepötyögtem a keresőbe, és lám-lám, valóban halott volt.

Itt, a Klubhálón Czehelszki Levente a BaCzeNa napi blogban írt a popsztár haláláról. Egyik oldalra sem állt, egyfelől elismerte, másfelől lehúzta. A közönség is hasonlóan viszonyult Jacksonhoz. Ki szerette, ki nem. A lejtőn való megindulását követően egyszerűen az is a csipkelődések céltáblájává vált, aki nyíltan kijelentette, hogy szereti a zenéjét, netán a személyiségét is. A középkorúak nem bántották annyira, mint a fiatalok - ők jobban megértették.

Michael élete tönkrement, ez egyértelmű. Életútja tele talánnyal, kétségekkel, titkokkal. Végül a közönsége azt sem tudta, barnából fehérre színeződött bőre orvosi beavatkozás műve vagy szimplán betegség. Sokan ennek ellenére is szerették, szeretik. Elvakult és elvetemült rajongókat szépszerivel fellelhetünk Magyarországon is. Egy, az Index.hu által publikált videón fiatalok csoportja beszél arról, mit jelentett nekik a sztár, hogyan viselik és élik meg a halálát. A Kempinski Hotel előtt gyűltek össze, azért ott, mert a múltban, Jackson magyarországi koncertje idején az előkelő szállodában töltötte az éjszakát.

Nagyon fura volt látni a szálloda előtt táborozó kis csapatot. Letargiába estek, sírtak, égő gyertyákkal hajlongtak. Azt mondták, nem érdemeltük meg Jacksont. Ők így látják. Várható volt a halála, amilyen állapotban volt, csoda, hogy eddig is élt. Szervezetének védelmi rendszere nagyon legyengült, önállóan járni sem volt képes. Az újságírók és médiumok többször megkongatták a vészharangot, hogy haldoklik. Most már valóban a túlvilágon pihen a lelke. Egyvalami azonban érdekes. Mi lesz az örökséggel? Ha van egyáltalán. A családdal és a Jacksont körülvevő mítosszal és legendával mi lesz? Michael legismertebb testvére, Latoya szintén zenével próbálkozott, ám nem érte el Jackson sikereit. Egy dologban követte világsztár öccsét, a plasztikai műtétekben. Ha zenéje nem talált nagy hallgatóságra, akkor fiatalosra szabott külsejével hívja fel magára az emberek figyelmét.

Jackson borzasztóan magányos volt. A nagycsalád hiába adatott meg, ő inkább adoptált és saját ondójával mesterségesen megtermékenyített nőktől származó gyerekekkel vette magát körül, akiket még a széltől is óvott. Testvérei mintha elpártoltak volna tőle, sosem hallottuk, hogy valamelyik közülük a bajban segítő jobbot nyújtott volna a fivérének. A sztár örökségéről és annak nagyságáról vajmi keveset tudunk. Párszor megjelent újságok címlapjain, hogy arab hercegeknél vállalt fellépést, akik bőségesen honorálták imádott énekesük magánkoncertjét. Az anyagi csőd és elszegényedés mégis elkerülhetetlen volt, az idei évre tervezett koncertsorozat növelhette volna a megboldogult énekes bankszámláját. Erre már nem kerül sor, pereskedésekre az utána fennmaradt vagyontárgyak iránt viszont minden bizonnyal igen. Aggodalomra nincs ok, tekintélyes összegeket hoznak még a család konyhájára a szerzői jogdíjak, emlékalbumok és a megjelentetni kívánt, emlékkönyvek, kiadványok.

Rajongói szemében különleges volt ez a kultikus, ugyanakkor emberi és testi mivoltát sárba tipró férfi. Legendás személye kétségtelenül megmarad a jövő nemzedékének, kinek a zenéjéért, kinek az életvitele miatt. A jövő fiataljainak véleménye pedig szüleik negatív vagy pozitív hozzáállása nyomán alakul majd. A temetésen résztvevő hozzátartozók, leginkább a testvérek, egymás szemébe nézve mit gondolhatnak majd.

Nehogy úgy járjunk, mint egyik ismerősöm kisfia, aki arra a kérdésre, hogy mi borítja a tyúk testét, azt válaszolta: nejlonzacskó. Tehát az asztalunkra kerülő ételek alapanyagaival is meg szeretném ismertetni a gyerekeimet. Ezért a kisebbekkel rendszeresen együtt megyek a piacra. Tanulmányozzuk a zöldségeket, gyümölcsöket, figyelünk, kóstolunk, tapogatunk, szagolunk, ha így megy tovább, előbb-utóbb alkudozni is fogunk. Meg tudjuk különböztetni a csemege hagymát a salottától, a szárított fokhagymát a frisstől, felismerjük, melyik a rókagomba, és melyik a vargánya. Úgyhogy a minap magabiztosan kérdeztem rá a ribizli melletti dobozra mutatva:

- Az ott fekete ribizli?

- Nem, josta.

- Jos… Mi?

- Josta.

- Jóska? - kérdezték a gyerekek.

Bizonyára a körülöttünk zajongó tömeg miatt, de összesen háromszor kérdeztem vissza az árusnál: - Ne haragudjon már, elismételné? - S bár most már tudjuk a hivatalos változatot, nekünk csak Jóska maradt. A josta a fekete ribizli és az egres keresztezéséből született, hangzatos nevét is róluk, a Johannisbeere, illetve Stachelbeere szavak összevonásából kapta. Nincs nagy múltja, hozzávetőleg negyven éve létezik. Amint azt a hazipatika.hu írja róla: "Szinte mindent ’tud’, amit a köszméte és a fekete ribizli: különösen sok C és B1, B2 vitamint tartalmaz. Savai jó hatásúak az emésztésre, antioxidánsai erősítik az immunrendszert. Száz grammjában 26-64 mg C vitamint találhatunk. Könnyebben szedhető, mint a köszméte, mert nem tüskések az ágai, és nagyobb bogyói, dúsabb termése miatt egy-egy bokorról sokkal több gyümölcsöt szüretelhetünk, mint a fekete ribizliről. Sokan azért is szeretik, mert nem olyan savas, mint a köszméte, és nincs meg a fekete ribizlire jellemző ’orvosságos’ mellékíze."

Ezekben a napokban van a szezonja, úgyhogy hajrá, most kell megkóstolni. Én sem bírtam ellenállni az újdonság varázsának, itt álltam hát fél kiló jostával. Ám ahogy lenni szokott, nekem ízlik, de a család nem mozdult rá fanyar íze miatt. Azt hiszem, végül gasztronómiai szempontból nemes megjelenési formát sikerült találnom számára: fagyi lett. Méghozzá gyönyörű, lila.

Előzőleg két liter házi tejből közel egyórás forralással fél liter kondenztejet készítettem. Aki ezt a lépést szeretné megspórolni, használjon boltban kapható, dobozos kiszerelésű kondenztejet, esetleg cukrozott sűrített tejet – ez esetben nem is kell tovább édesíteni. Tehát ezt a bizonyos kondenztejet összeturmixoltam mintegy 20 deka jostával, 10 deka cukorral és egy kis doboz (25 deka) mascarponéval. Fagyasztóba tettem, és félóránként botmixerrel átkevertem. Egy női magazinban azt olvastam, hogy ezt a műveletet háromszor-négyszer kell megismételni. Nos, az én mélyhűtőm mínusz 18 fokos, ennek ellenére a negyedszeri átkeverés után is sűrűn folyós masszára tettem szert. Saját tapasztalatom szerint tehát hétszer-nyolcszor is meg kell ismételni a mixelést. De hát aki fagylaltgép nélkül adja házi fagyi készítésére a fejét, annak tudomásul kell vennie, hogy megdolgozik az adalékmentes ízért.

„Óriási meglepetésre a belga Kirsten Flipkens búcsúztatta a harmincadik kiemelt Szávay Ágnest” - kürtölte világgá a sajtó, miután a magyar lány két szettben alulmaradt a belga „miss” ellen a wimbledoni teniszbajnokság első fordulójában.

Nem így képzeltük. A soltvadkerti hölgy hangzatos nyilatkozat-áradattal duzzasztotta a fanatikusok hitét, akik titkon abban bíztak, hogy nagy dobásnak lesznek szemtanúi a képernyő előtt ülve. Ha „nagy dobást” nem is, ütést láthattak – kiütést. Nem akarom megbántani Ágit, de olyat nem lehet, nem szabad mondani, amit ő. A mérkőzés után abban látta a vereség okait, hogy a nap szemébe sütött (!), és volt olyan szakasza az összecsapásnak, amikor csak a pálya egyik részét érte fény, a másik felét árnyék „borította”. Azt persze már én mondom, hogy a gyep csúszott, a hatodik sorban egy flamand-fan csúnyán nézett rá, ráadásul a vonalbíró nem is a pályát nézte, hanem az ő hátsóját…

A 2007-ben csodálatos esztendőt záró, tavaly pocsék formát mutató magyar teniszező még mindig gödörben van. Szakadékban. De az is lehetséges, hogy mi, rajongók tesszük magasra a lécet, s várunk olyan sikereket, amilyeneket - nincs mit szépíteni - nem képes elérni. Nem látunk a színfalak mögé, nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi a baj forrása. Legyen ismét edzőváltás? Vagy Áginak kell változatnia valamin?

A jövő hét elején kezdődik a 220 ezer dollár összdíjazású GDF Suez Grand Prix Budapest. De jó volna, ha a negyedik helyen kiemelt Ágink kezdené a kapaszkodást.

Olcsó kocsma a buszállomás tövében, Kerouac törzshelye. Mindenki átutazóban, csak a hétvégi pultos állandó, iszik néhány haverjával, fizet a hétközbeni pultosnak. Fakósárga a fröccs, csapolnak házi sört is, hetven egy pikoló. Kommersz meg pohár sör menüben kettőtíz. Ezt issza az ötven körüli tag is.

Cigarettát sodrok magamnak, lassan, gondosan, radnótisan, száraz dohányból. A tag letarhál eggyel, szívesen, csak üljön ide, beszélgessünk, még van huszonöt percem. Köszöni, rágyújt, vékony a karja, mintha csak az erek tartanák össze. Buszsofőr volt, odafenn sikkasztanak, átszervezés is, eltűnik a végkielégítés. Beszél még Mexikóról, meg hogy nő miatt iszik. Kiürül a pohár, tíz perc az indulásig, hozok még egyet, jó napom van, kérdem, iszik-e, legyen neki is jó napja. Körtét iszik. Belefér, meg nekem mellé a stampó vodka. Egészségére, egészségemre. Tekerek neki egy másikat, a cseresznyésből, gondterhelten ereszti ki a füstöt az orrán. Kerüljem el Debrecent, mondogatja, kerüljem el.

Elrohan az idő, közben indul a buszom, mindjárt lekésem, rohanok, köszönök. Búcsúzik, aprót kér, de legalább akkor egy körtét még. Tőlem ne kérjen senki, adok én magamtól. Ha akarok. Most nem. Amúgy is, mire fel? Dühös vagyok rá, és sajnálom. Pedig olyan jól elbeszélgettünk, talán meg is érdemelte volna azt az egy körtét. De mindegy, most veszem észre, hogy épp csak annyim van, amennyiből hazamehetek.

A buszon együttérzéssel gondolok Herczog Lászlóra. Ha szerencsém van, soha nem leszek szociális miniszter.