Tovább

A tábortűz már csak pislákol, és az éj egyre hidegebb, de csak örülök, hogy mindannyian itt vagytok még. Gyertek, üljetek közelebb, bizonyára ti is kitaláltátok már, eljött a rémmese ideje! Nem mondom, hogy nagyon eredeti történetet fogtok hallani, mert nekem csupán egy horror-sztori van a tarsolyomban. Mindenkinek van manapság egy horror-sztori a tarsolyában, amivel másokat rémisztgethet csillagos estéken. Nézzétek el nekem!

Tanár ismerősöm nemrégiben töltötte be ötvenedik életévét. Harminc év a pályán szép idő, hoz hideget is, meleget is, de elmondása szerint az utóbbi időben csak jéghideget. A diákok változtak volna meg, vagy csupán a körülmények? Igazából nem tudom, ha a húsz évvel ezelőtti diákok is mobiltelefonnal a zsebükben rohangáltak volna, találkoztunk volna-e akkoriban szinte naponta frissülő diák-, illetve tanárveréseket rögzítő mobilos videofelvételekkel. Az én tanár ismerősöm szerencsés volt, mert nem verték meg, csupán „gyerekcsíny” áldozata lett. Nem semmi rafinéria szorult a mai kölykökbe, ahogy megszervezték ezt a bizonyos csínyt. Míg az osztály egyik része abban volt érdekelt, hogy lefoglalja a tanár figyelmét, segítséget kérve a padjához hívja, az egyik fiú a kezében lévő tollal tett félre nem érthető, illetlen mozdulatokat a tanár hátsója felé. Az esetet természetesen mobil telefonnal rögzítették, és mi sem nyilvánvalóbb, hogy néhány nap múlva már az internetre is felkerült a videó. Nem gimnazistákról, hanem tizenkét éves általános iskolásokról van szó, akik a videó végén hangosan röhögnek bele a kamerába, idézem: „Jól megujjaztuk a tanárt.”.

Azt mindenki elképzelheti, milyen megalázó volt a tanárnak, amikor szembesült a már interneten keringő felvétellel. Hány álmatlan éjszakát okozott, miközben régi kedves tanítványaira gondolt, akik diplomásan a mái napig látogatják, és szívesen töltenek vele néhány beszélgetős órát. Azt tette hát, amit minden pedagógus tehet ilyenkor: Értesítette az ifjú rendezőjelölt szüleit. Hiábavaló lépés volt, mert a szülők is csak nevetettek a történteken. S noha sokan tanácsolták neki, hogy ne hagyja annyiban, tegyen jelentést valahol, végül mégsem tett. Csöndben tűrt, csupán az őt megalázó diákkal nem bírt egy légtérben tartózkodni. "Takarodj a szemem elől!" - mondta. Másnap telefonhívás érkezett az iskolából, hogy készüljön fel rá, a diák szülője feljelentést fog tenni ellene, amiért így beszélt a diákkal.

„Jól megujjaztuk a tanárt” - röhög jóízűen a videóról egy tizenkét éves suhanc az arcomba, és tehetetlen dühöt érzek amiatt, ahogy tanár ismerősömről, az édesanyámról beszél. Tehetetlen a düh, mivel nincs mit tenni, nincs szülői megfékezés, semmi, ami megálljt parancsol. Igazából már az lenne öröm, ha az áldozat nem is elégtételt kapna, hanem megúszná az ügyet anélkül, hogy őt vonnák felelősségre.

- Mi újság van veled mostanában? - kérdezik az ismerősök.

- Leállamvizsgáztam - felelem, lassan már rutinosan.

- Komolyan? Nahát, gratulálok! - Épp, hogy megköszönném, már a szavamba vág. - Szóval te is gyarapítod a munkanélküliek népes táborát?

Na tessék, megint kezdődik, már én kezdem rosszul érezni magam, mert tovább tanultam. Meg is jegyeztem: - Tudod, azt azért nem állítanám, hogy csak a tanulással foglalkoztam volna. Ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Így még egyelőre nem kell aggódnom.

Figyeltem a diákokat, hogyan is vélekednek a tanulásról. Azt tapasztaltam, hogy időtöltési formaként élik meg, és éreztetik, hogy csak szívességből vannak itt, a főiskolán. Sokáig én is így voltam. Ha megbuktam, akkor a tanár, az iskola, a felsőoktatási rendszer volt a hibás. Csak sodródtam az árral. Aztán rájöttem, a főiskola soha nem ígérte, hogy kenyeret ad a kezembe, inkább megmutatja, hogyan süssek.

Tizenkilenc éves koromig a számítógépről annyit tudtam, hogy a nagy gombon kell bekapcsolni. Azóta számítógépen dolgozom. A gimnáziumi magyar tanárom azt mondta, hogy ha én újságíró leszek, akkor ő pilóta; egy normális mondatot nem vagyok képes összerakni. Itt, a főiskolán mégis találtam olyan tanárokat, akiknek volt türelmük elmagyarázni, hol is van a gond. Ma már tényleg magamnak tanulok, és nem a bizonyítvány vagy a diploma, hanem az ez utáni élet jegye lesz az igazi érdemjegy.

Fura az élet. Nagy pofonokat oszt néha, olykor pedig simogat. Nekem az előbbiben volt részem, amikor kisírt szemmel, zuhogó esőben, szivárványszínű esernyőmmel sétáltam végig Miskolc főutcáján. Nyitott cipőt felvenni, mikor láttam, hogy be volt borulva… Ez járt csak a fejemben, miközben túl voltam első sikertelen állásinterjúmon. Ez túl nagy pofon volt abban a pillanatban ahhoz, hogy ne törjön el a mécses.

Igazából nem is akartam ezt a munkát. Napi tíz órát dolgozni egy éven át, szűk irodában, eladni, eladni, és eladni. Nem erről álmodtam soha, nem ez az életcélom. De akkor mi? Ezen gondolkoztam, miközben dacos kislányként vágtattam át a városon. Mindig is utáltam Miskolcot, most csak egy okkal több volt, hogy soha többé ne tegyem be ide a lábamat. Hajamat fújta a szél és az eső bele-bele csapott az arcomba, de nem bántam, legalább senki nem láthatta könnyeimet. Az ember csak olyan előtt sír, akiben megbízik, vagy aki előtt már nem bírja tartani tovább.

Akkor és ott nem bírtam. Ha rajtam múlik, nem osztom meg bánatomat tucatnyi idegen emberrel, de a sors, vagy talán egy magasabb erő így akarta. Fölösleges áltatni magam, biztos minden járókelő észrevette, hogy nem esőtől nedves az arcom, és nem a szél fújta ki a szememet. Nem is akarom tudni, hogy mit gondoltak. Azt hiszem, tovább kell ezen lépni, mindenen tovább kell lépni. Ennyitől nem áll meg a világ, talán mégis, de mindenesetre még ott van a bizonytalanságban a lehetőség.

Amit leginkább utálok a női létben, hogy az ember folyton elgyengül. Elég hozzá egy romantikus film, egy megható emlék, egy temetés, vagy egyszerűen egy gyenge pillanat, és már záporesőként potyognak a könnyek. Mindegy, hogy boldog vagy-e vagy szomorú, a sírás mindig ott lebeg az ember feje felett. Tombolnak a hormonok. Az anyai ösztön, a női lélek rejtelmei, a bömbölő kislány, akinek meghúzta egy kisfiú a copfját. Ilyen képek lebegnek előttem, és mindig a nő sír, könyörög, és ismét sír.

Soha nem szerettem a változásokat, pláne akkor nem, ha azok váratlanul jöttek. Képtelen voltam belátni, hogy ami esetleg még tegnap volt, az már nem lesz ismét soha. Érdekes játékot játszottunk mi ketten. Csak én és az elmém. Ha nagyon fontos volt nekem valami vagy valaki, akkor azt sokáig bámultam, és magamban mondogattam: „Jól jegyezd meg, hogy néz ki, mert lehet, hogy most látod utoljára.” Nem akartam, hogy elmúljon az a pillanat, és mereven bámultam imádatom tárgyát. Ilyenkor nem lehetett zavarnia senkinek. Éltem magánéletem az agyammal, és töprengtem elmúláson, életen, halálon, veszteségen és mindenen, amin még nem kellene. Nehéz játszma, mert olykor több tucatszor csináltam végig, mire elhagytam, vagy elvesztettem azt, amit annyira féltettem. Mégis hozzászoktam a gondolathoz, hogy milyen, ha nem lesz már nekem többé. Gyakran eljátszottam ezt a pillanattal is. Hopp, most még itt vagyok, most pedig már másik pillanatban. Meg sem tudnám mondani, hányszor és hányszor szórakoztam ezzel.

Nehezen megyek tovább, ha szükség van rá. Pedig itt az ideje hozzászokatni magam, hogy olykor történnek dolgok, amelyek felett nincs hatalmam, és tennem kell dolgokat, amiket nem szeretnék megtenni. Tudni kell más előtt sírnom, eladni lelkem a főnökömnek vagy az ördögnek - mikor melyik kéri. Tudni kell új ember mellé befeküdni az ágyba, és tudni kell megbocsátani, amikor már nincs kinek. Megfogni a másik kezét, amikor a legszívesebben eltörnéd, vigasztalni, mikor ordítanál, szabadkozni, ha nincs miért, és változni akkor is, ha már nincs kiért.

Minden nő teljessé válása, ha lehet anya, gyermek, feleség és nő. A mi Évánk, Bitó László Évája ilyen, ám ehhez hosszú utazást kellett tennie egy mindentől távol lévő szigeten úgy, hogy nem mehet sehová. Az Áldott vagy, Káin című újabb „Biblia-értelmezésben” az Amerikába elszármazott, ám hazatért író ismét hozzátett valamit ahhoz, amiben kétezer éve milliónyian hisznek.

A meghökkentő cím, melyben a testvérgyilkost magasztalja, arra csábítja az embert, hogy felhúzott szemöldökkel, ám gyermeki érdeklődéssel pislogjon a sorok között egyet. De csak egyet. A néhány oldalas Biblia-részlet, mely az ember teremtésétől Káin kiűzetéséig tart, majd’ kétszáz oldalra bővülve tár fel előttünk egy lehetséges történetet. „Nincs isten”- ezt senki nem állítja, az azonban már megkérdőjelezhető, hogy az „első” emberpár teremtése kinek köszönhető. Bitó László művében Ádám és Éva egy szigeten él, ahová Matúzs, avagy az Isten rejtette őket annak reményében, hogy itt létrehozhatja szülőföldjük, a békés Nód szemléletével ellentétes kis birodalmát. A patriarchális társadalmat, ahol fegyverrel is megvédhetik magukat a lakók. A feladat kiadva a fiataloknak: Népesítsétek be a földet! A kérdés pusztán annyi, hogy miként.

Éva, ki gyermekként kerül a szigetre, nem kap tanácsot a női dolgokban, így rettegéssel néz elébe a parancsnak. Hogyan is kaphatna egy olyan Istentől útmutatást, aki maga is földi lény, és épp oly keveset tud azokról, mint a többi. Éva fölfedezi nőiességét - bár nem Ádám, hanem egy Kio-gyó nevű nódi mesélő vonzereje által, aki belopódzik a kertbe. Hogyan is tudna másként nézni régi játszópajtására a nő, ha nem úgy, mint a testvérére? Ezzel szemben a váratlan idegen fellobbantja a nőben a tüzet, aminek következményeként a jó szándékú, ám mégis elvakult Matúzs kiűzi őt és Ádámot az Édenből. Urunk, ahogy a fiatalok nevezik, elhiteti velük, hogy ők az egyetlenek, és ezzel hatalmas terhet rak a vállukra.

Éva az, aki tudja, hogy mindez nem lehet valóság, Ádámot azonban hűsége és hite engedelmességre, de leginkább félelemre inti. Egyszerűen nem képes feldolgozni, hogy nem egy fenti erő irányította őket, amikor szembesül az igazsággal. Két fájdalmas szülés után az asszony nem képes féken tartani a felnövekvő fiait. Bennük is lobbanni készül a test lángja, és nincs, ki eloltsa tüzüket.

Bitó László racionális kérdésre ad választ azzal, hogyan lehet három férfi és egy nő kapcsolata egészséges. Bizony sehogy. Ábel halála jelentette Ádám életét, melyet Káin mentett meg azzal, hogy megvédte apját testvére szűnni nem akaró vágya ellen anyjuk iránt. Betegnek is mondhatnánk az állatokkal foglalatoskodó fiút, hiszen saját jerkéit teszi magáévá anyja helyett. De mondhatjuk-e ezt egy olyan helyzetben, amit nem ismerhetünk? Kínzott-e már minket annyira a vágy, hogy megforduljon a fejünkben? Kétlem. A kosok viselkedéséből tanulva akart győzedelmeskedni Ádám felett, és így csillapította volna ösztönét. Káint kegyeibe fogadta Éva, nem tehetett mást. Egyszerre kellett nőnek és anyának lennie mindazok számára, akik körülvették. Ábel azonban már nem él ily’ bizalmas közelségben szülőjével. Mindebből Ádám nem vett észre semmit.

Káin kiűzetése a Bibliában homályos, hiszen asszonyért is küldi őt Matúzs. De ha asszony van, akkor ember is van, és akkor mégsem egyedül vannak. Az író nagyszerűen fordítja meg a Káin-bélyeg jelentését, hiszen nódi jelként említi, ami védelmet jelent viselője számára. Amennyire azonban Káiné, annyira Éváé is ez a könyv. Tereli Ádámot a helyes irányba annak ellenére, hogy azt a parancsot kapta, engedelmeskednie kell. Eszközei: asszonyi mivolta és racionális kérdései. A sátán, a ráció és a nő így kapcsolódik össze a könyvben, hasonlatosan a felvilágosodáshoz.

Bitó László segít alternatívát keresni, ám nem állítja, hogy ez az igazság. Annak ellenére, hogy az egyház minden bizonnyal nem támogatná az elképzelést, lélektani szempontból magyaráz, és valljuk be: emberközelibben, mint a tisztelendők. Szól ez a könyv az Évákhoz, a férfiakhoz, a hívőkhöz és a hitetlenekhez egyaránt. Olyan kérdésekre kapunk választ, amelyek újabb kérdéseket gerjesztenek. És a vallás lényege a folyamatos megújulás, az újraértelmezés lenne annak reményében, hogy az üzenet, amit közvetít, jobbá teszi a világot. Bitó László kifinomult részletességgel tárja elénk alternatív Káin-történetét úgy, hogy a bibliai részekből semmi sem marad ki. Sőt, még többé tette fantáziája és humanizmusa által.

Déry Tibor élete örömtől és bánattól teljes. A sokat megélt és megtapasztalt író saját bőrén érezte az ostorok csattogását, de küzdött abban a korban, ahol semmit sem adtak ingyen. Életműve épp attól lesz vonzó és érdekes, mert mindennek megfizette az árát. Több évnyi börtönnel, házassággal vagy válással, újabb kötettel. A kételyekkel küszködő szerző felfigyelt a világra, és arra, hogy milyen törvények szerint működik. És fölfigyelt az emberre is, aki része a világmindenségnek. De nemcsak részese, hanem ura is akar lenni annak, amit birtokol. Ezért ha kell: rombol, gyilkol, pusztít. Emberi természetünknek ezt a részét veszi górcső alá Déry Tibor a publicisztikáiban.

Azt tapasztalta, amit eddig is tudott, hogy az emberiség csillaga leáldozóban van. Szennyezi a környezetet, a vizeket, kiirtja az őserdőket, lemészárolja az állatokat. Ezzel nemcsak a bolygót, hanem önmagát is elpusztítja. Mindezek mellett nem veszi észre az élet szépségét, apró csodáit, és fel sem tűnik neki, hogy elmúlt az élete. Déry újságcikkekben vallotta meg szorongásait, és ragaszkodott az emberi kultúra értékeihez. Ez a ragaszkodás fejeződött ki abban, hogy még legkeserűbb írásaiban is önkínzó aggódással töprengett az emberiség jövőjén.

Az igazsághoz tartozik, persze, hogy Déry Tibor cikkei meghatározóak voltak ugyan az életében, de mégsem annyira, mint a novellái, regényei. Bevallom, éppen a „hordalékok” - ahogy a publicisztikáit nevezte - olvasása közben értettem meg, miért van létjogosultsága az irodalmi életben. Az öregedő író érdeklődési köre széles palettán mozgott, tökéletes német nyelvtudása pedig számos kaput nyitott meg előtte. Két nagyon híres lap, a Der Spiegel és a Die Zeit rendszeres olvasójaként a jóléti nyugati társadalom gyötrő kérdései már a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben eljutottak hozzá, és széljegyzetelt egy-egy őt érdeklő cikket. Ebből születtek a „hordalékok”. Az író nem tagadja, hogy ezekből a cikkekből építkezik. Legtöbb széljegyzete megírásakor meg is jegyzi, melyik német újságban olvasott az esetről.

Véleményem szerint ezek a legjobb merengések A napok hordaléka című kötetében. Talán azért, mert a témái közel állnak hozzám és a korunkhoz. Fogalmazhatnám úgy is, hogy a huszonegyedik század első éveiben a fejlett Nyugat gyötrő kérdéseivel küszködünk mi is. Az öregedő író képei, leírásai magával ragadják az olvasót, de mégsem olyan átütőek, mint ezek a jegyzetek. Azt az érdemet viszont nem vehetjük el tőle, hogy az olvasott írásokban megjelenő témák elsőként az ő tolla alól kerültek elénk a hazai lapokban, elsősorban az Élet és Irodalomban. Életrajz-írói viszont elfogultak, és megszállottként hajtogatják, hogy A napok hordaléka az író egyedüli érdeme, és nemcsak önmaga, hanem az egész emberiség létét mérlegeli, és viszi olyan mélységekbe, ahonnan a visszaérkezés bizonytalan. Tény, hogy kiemelkedő szerepet töltenek be ezek a publicisztikák, de Déry Tibor mégis elsősorban író volt, és nem újságszerző.

Az ő egyik gondolatával szeretném befejezni, mely mindent elárul az irodalomhoz fűződő viszonyáról. „Mit őrizzen meg az író fiatalságából késő napjaira is? - kérdi a nyolcvanhoz közeledő Déry Tibor. - Egyet őrizzen meg épségben, akkor még bátran elengedheti tollát: a tiszteletet az üres, fehér papírlap iránt, melyet az íróasztalához ülve maga elé terít. Engem egy-egy önkéntelen mélyebb légvétel figyelmeztet még ma is arra, amikor golyóstollamat a kezembe veszem, hogy izgatott vagyok: íráshoz készülődöm.”

Mindenki meghal. Ez olyan általános igazság, amit nehéz megcáfolni. Egy kezünkön megszámolhatjuk, hogy hány olyan hősünk van, akiknek fénye töretlenül ragyog. Ők csak a celluloid szalag héroszai, velük együtt nőttünk fel, mint például a Kockásfülű nyúl vagy a Kisvakond. De valljuk be, a Gryllus-fivérek sem lesznek már fiatalabbak, és az öreg mesemondó, a Magyar népmesék Metatronja is a múltba vész lassan.

A tinédzser évek alatt új bálványok felé fordulunk. Nálam a választás Cserháti Zsuzsára és Michael Jacksonra esett, később a rock és a musical csillagaira. Nos, rövid fejszámolás után arra jutottam, hogy ők már csak a szívemben muzsikálhatnak, a már említett két legenda felsorakozott Radics Béla gitárgéniusz, Kaszás Attila színész és még sok más olyan felejthetetlen ember mögé, akik meghatározzák, terelgetik a fejlődésben lévő személyiséget. Vajon a mostani gyerekek kit tekintenek majd példaképüknek, bálványuknak?

Talán könnyes szemmel emlékeznek meg a Tinky Winkyről, a tündéri Teletubbyról? Esetleg elérzékenyültnek a Pokemon tökéletesre rajzolt kis lényei láttán, vagy annak betétdalát hallva? Netalán bokáig meghatódnak egy Fekete Pákó-féle Megy a gozostól? Fogják tudni, hogy mi az a Mosó Masa mosodája, a Gőgös Gúnár Gedeon vagy a Hetvenhét magyar népmese? Az én gyermekeim mindenképpen. Nem fognak tudatlan szájber Britney Spearseket imádni, kimondhatatlan nevű japán harcosok posztereit a falra ragasztgatni. Többet fog érni az ő kis szívükbe rejtett rajongás a valódi mesék és a valódi hősök iránt.

- Te, a répa tényleg javítja a látást?

- Még kérded? Hát láttál már szemüveges nyulat?

Ez a szakállas vicc jutott eszembe, amikor a minap hazaballagtam egy kiló friss, finom répával. Rövid asszociációs láncolat után fölelevenedett bennem az is, amikor legkisebbünket félévesen szemészetre kellett vinni. Két hónappal előbb tűnt fel, hogy többet bandzsít, mint egy átlagos csecsemő. Még néhány hétig figyelgettük, aztán bejelentkeztünk a szakorvoshoz. Szemüveg kell neki – mondta -, ráadásul takarni kell a szemeit, felváltva, Egyik nap az egyiket, következő nap a másikat kell leragasztani öt órára.

Az „eredményhirdetés” után depresszióba estem. Olyan gyönyörű ez a gyerek, gondoltam, aztán most majd lépten-nyomon magyarázhatom, miért van szemüveg szegénykén. Másrészt, persze, minél előbb felismernek és kezelnek egy ilyen problémát, annál nagyobb esély van a korrekcióra, vagyis a gyerek szeme tökéletesen rendbe jöhet. Vagy nem.

Az optikus tisztelettel adózott a gyermekvállalás terén tanúsított bátor magaviseletünknek („Nahát, négy gyerek? Nem semmi.”), majd annak, hogy időben elcsíptük, és kezeltetjük a kancsalságot. „Sok szülő egyszerűen hiúságból nem csináltatja meg a gyerekének felírt szemüveget. Olyan is van, aki lelkiismereti okokból elkészítteti, de aztán a fiókban tárolja” - mondta. És a butaság ebben az esetben óriási kárt okozhat. A kancsalsággal az agy kikapcsolja a gyengébb szemet, vagyis a befelé (vagy kifelé) csúszó szemmel a kicsi nem néz. Ha nem is kényszerítjük (szemüveggel, takarással) munkára a lustálkodót, a gyengébb szemre tompalátóvá válik a gyerek: csak foltokat lát. Ezt az állapotot nem tudják gyógyítani.

Zsófi szemüvege három nap múlva készen volt. Amikor felraktuk a szemére, csak nézett ránk a most már még nagyobb kék szemeivel, mint egy kis doktor, és egyáltalán nem zavarta az új kellék. Sőt, végre huzamos időn át nem bandzsított. A következő években végzett vizsgálatok során aztán kiderült, hogy a takarás sem orvosolja a kancsalságát, annak ellenére, hogy sok esetben ez a módszer elég a gyógyuláshoz. Két műtétre is szükség volt, és most már egészen jól állnak a szemei. S míg a kórházban a többi, operációra vagy vizsgálatra váró gyerek között elegyedtünk, bizony rá kellett jönnöm: ez a kancsalság nem is probléma ahhoz képest, hogy sokan mikkel küszködnek.

Végre hát hazaértem azzal a kiló sárgarépával, és kétféle salátát készítettem belőle: egy édeset, egy sósat. Először is az összes répát lereszeltem, és kétfelé osztottam. Az első adaghoz két evőkanál mézet, három csipet kardamomot és egy marék áztatott mazsolát kevertem. A másik tál répára öntöttem egy kis tökmagolajat, rámorzsoltam tíz deka feta sajtot, megszórtam petrezselyemmel, kaporral.

A sárgarépa egyébiránt az ókori rómaiak kedvenc „gyógynövénye” volt. C-vitamin tartalma mellett A-vitamint, B1- és B2-vitamint, emésztésfokozó ballasztanyagokat és béta-karotint tartalmaz. A karotinoidok a rák ellen védő anyagok listáján szerepelnek. Állítólag már napi egy sárgarépa véd a hasnyálmirigy-daganattól, felére mérsékli a tüdőrák esélyét, naponta három ropogós zöldség pedig hatásosan csökkenti a vér koleszterinszintjét. Itt a friss zöldségek szezonja: ropogtatásra fel!

Ázsia-függőként mindig elcsodálkozom azon, hogy milyen nagy kultúrája van az ünneplésnek a távol-keleti oldalon. Ha nézek egy sorozatot vagy filmet, bele-beleszövik a történetekbe az aktuális eseményeket. Ennek a legnyilvánvalóbb oka, hogy egész évben több tucat fesztivál jelzi a hagyománytiszteletet. Júliusban a legtöbb ünnepséget Japánban tartják. Az esős időszaknak már vége, a rizs ültetés időszaka befejeződött, ezután kezdődik náluk is az igazi nyár.

/Tanabata - Csillagünnep (Július 7.)/ Ilyenkor a nyári égbolton a Tejút csillagai tisztán látszódnak. Egy legenda szerint a két csillagot, Altair-t (a pásztorfiút) és Vega-t (a szövőlányt) elválasztották egymástól, de ezen a napon a két szerelmes újra találkozhat. A pásztorfiú átkel a szarkák szárnyaiból készített hídon, és meglátogatja kedvesét. Valójában a két égitestnek a látszólagos helye távol esik, ezen a napon azonban nagyon közel kerülnek egymáshoz. Ez kivételes együttállás, amely a kívánságok beteljesülését fejezi ki. Ilyenkor Japánban kis bambuszfákra ötszínű cédulákat akasztanak, remélve, hogy a kívánságaik egyszer beteljesülnek. Emellett utcai felvonulást rendeznek, rengeteg tánccal.

/Obon (Július 13-15.)/ A legfontosabb buddhista ünnep. Tudni kell, hogy a japánok nagy tiszteletben tartják az elhunytakat, és hisznek a túlvilág létezésében. Ebben az időszakban úgy gondolják, a halottak lelke visszatér az otthonába, hogy viszontlássa szeretteit. Minden családnak van egy kis szentélye (bucudan), amelyet a hozzátartozóknak emeltek. Ilyenkor füstölőket, zöld teát és rizst helyeznek az emelvényre, a házak elé pedig különleges függő mécseseket raknak ki, hogy a lelkek hamarabb találjanak haza. Az Obon utolsó estéjén ezeket a mécseseket a folyó vizére teszik, hogy a szellemek visszahajózhassanak a túlvilágra.

/Daimondzsi Okuribi (Július 16.)/ A japánoknál ez a halottak napja. Közvetlenül az Obon után tartják a Daimondzsi-hegyen. Fenyőgallyakból hatalmas máglyákat gyújtanak, amelyek írásjeleket formálnak, és messziről kivehetőek. Országszerte megrendezik ezt a szertartást, de a Kyotó-i a leghíresebb.

/Gion (Július 17.)/ A legnagyobb és a legrégebben megrendezett japán fesztivál. A tizenhatodik századtól tartják évente Kyoto városában. Az eseménysorozat, amely egy hónapig tart, valójában tisztulási szertartás. Régen a pestisjárvány megszűnéséért való fohászokból állt, ma már inkább a gonosz szellemek elűzéséért imádkoznak. Rengeteg utcai felvonulást tartanak, játékokat rendeznek, az árusok pedig tradicionális ételeket árulnak. Az ünneplők hatalmas fából készült szekereket és hajókat húznak végig az utcákon. A végigvonuló harminckét darab Yama és Hoko mozgószínpad látványos, ezért nem is csoda, hogy a turisták közkedvelt eseménye ez az ünnep.

/Umi no hi - Az óceán napja (Július harmadik hétfője)/ Ezen a napon az óceánt dicsőítik a japánok. Meiji nevű uralkodójuk 1876. július harmadik hétfőjén tért haza sikeresen egy Hokkaidó-i hajóútjáról. Ezzel a gesztussal mondanak köszönetet az óceánnak, hogy sikeresen hazajuttatta császárukat. Japán számára a Meiji-kor (1868-1912) jelentős, ez volt ugyanis a nagy reformok időszaka, ekkor kezdődött a modernizáció. Gazdasági, politikai, művészeti reformok nyitották meg az utat a világ felé.

Nem vállalkoztam az összes fesztivál bemutatására, hiszen várostól, falutól függően különböző alkalmakból tartanak, szinte folyamatosan kisebb-nagyobb ünnepeket. Japánban egyébként tizenhárom nemzeti ünnepet tartanak nyilván. Ahhoz, hogy valóban belelássunk a rendezvényeikbe, érdemes egy kicsit tájékozódni a szokásaikról, a kultúrájukról. Sajnos még nem volt lehetőségem kijutni, de ha egyszer teljesül az álmom, biztos, hogy sok fesztiválon veszek részt.

A sors úgy hozta, hogy autóval járkáltam a nyíregyházi reggeli csúcsban. Gumishoz kellett vinni a kocsit, és a futóművet is be kellett állíttatni, hiszen a jó útfogás és irányíthatóság életmentő lehet. Épp egy T-elágazáshoz értem a kórház mögött, és láttam, hogy valaki ki akar tolatni a parkolóból, így villantottam neki, hogy jöhet, hiszen a kereszteződésben még álltak a kocsik. Nem lettem volna előrébb akkor sem, ha nem engedem ki.

Ekkor az előttem lévő női sofőr hátra tolatott, hogy majd ő kiengedi azt, akit én akartam. Csakhogy tőle már nem fért ki a parkolóból szerencsétlen autós sorstársam, hisz amikor az előttem álló hátrébb jött, elfoglalta azt a helyet, ahova ki lehetett volna tolatni. A két nő elkezdett egymásnak mutogatni, ami eltartott legalább öt percig. Ezalatt mögöttünk csak gyűlt a kocsisor. Aki ismer, tudhatja, hogy ritkán lehet kihozni a sodromból, de most én is a fejem fogtam már, hogy az ilyen miként kaphatott jogosítványt. A ellenkező irányba haladó sor is araszolt, így az ottaniak szintén látták, hogy mi történik „ideát”. Mindenki csóválta a fejét, sőt egy srác egyszerűen kinyúlt az ablakon, és virtuálisan „kivégezte” az illető hölgyet két lövéssel, amit természetesen csak imitált.

A helyzet reménytelenségét a parkolóban rekedt nő is észrevette. Azzal oldotta meg, hogy inkább várt, míg elment mögüle „kedves segítője”, és én kiengedem. Ebből az esetből megtanultam, hogy nem mindig éri meg udvariasnak lenni.

A Bajnokok Ligájával ellentétben az észak-amerikai profi kosárlabda bajnokság, az NBA nagydöntőjében nem jött össze az álompárosítás. Az alapszakaszban a legjobb mérleget produkáló Cleveland Cavaliers és a Los Angeles Lakers párharcát várták a fináléban, az Orlando Magic azonban keresztülhúzta a számításokat, és a Lebron James vezetette Cavalierst ütötte el a bajnoki gyűrűtől. Csakhogy a floridai csapatból elfogyott a szusz a végjátékra, és a Lakers 4:1 arányban nyert, begyűjtve a tizenötödik bajnoki titulust.

A világszerte várva várt Lebron James-Kobe Bryant csata elmaradt, pedig a Nike sportszergyártó cég legújabb reklámkampányában főszerepet kapott a profi kosárlabda két emblematikus alakja. A „megadöntő” azért is fontos lett volna a legsikeresebb sport- és szórakoztatóipari vállalkozás komisszáriusának, David J. Stern-nek, hogy a két kiemelkedő együttes marketingpotenciálja hatalmas nézettséget eredményezhetett volna. Ráadásul a gazdasági világválság az NBA-t is elérte. A liga működőképességének megőrzése érdekében csökkentené az 58,6 millió dolláros bérplafont, bár a játékosoknak mellékállást aligha kell vállalniuk. A csapatokat annyiban próbálják Sternék segíteni, hogy decentralizálták a digitális jogokat, és a harminc egyesület lehetőséget kapna a mérkőzések élő internetes terjesztésére. Ez a tévés jogdíjak öt-hat százaléka lehet, úgy ötszázmillió dollárra rúgna.

A „fájdalomdíj” nem feledteti, persze, hogy az idei szezont a Where Amazing Happens (Ahol a csoda megtörténik) mottóval hirdették. Hát nem jött be. Jövőre talán összejöhet az extraprofittal kecsegtető álompárosítás.

Furcsa divatnak hódol Magyarország népe. A hihetetlen mértékű kárt okozó jégesők során kiderült, hogy az emberek szeretik megrokkant házukat és autójukat lefotózni, majd feltölteni a képeket a világhálóra. Még el sem vonul a vihar, és már százak ostromolják e-mailekkel a szerkesztőségeket. A legelszántabbak még videókészítéssel is bíbelődnek, ahelyett, hogy tárcsáznák a biztosító számát. Ja, nincs biztosítás? Én kérek elnézést.

De kamera vagy filmezésre alkalmas mobiltelefon majd’ mindenhol van, hiszen mégiscsak a huszonegyedik században járunk. „Te, Béla, nézd már, hát leszakad a tető!” - sikolt az asszony, bár a jégdarabok koppanásától alig hallani a hangját. „Várjál szívem, ezt meg kell örökíteni!” - válaszolja a megszólított, saját ötletétől elégedett hangon. A szoba falán komótosan csöpög a víz. A nő jajveszékel, mert sajnálja a szőnyeget. A férfi idegesen kutatja át zsebeit, mert nem emlékszik, hogy hol hagyta a kis rezgő csodát. Amikor végre ráakad, úgy szalad ki a kertbe, mintha puskából lőtték volna ki. A zord időjárással mit sem törődve körbekocogja a pórul járt ingatlant, és minden lehetséges szögből kattintgat. Az egyik képért még le is térdel a sárba, csak hogy előnyösebb legyen a beállítás.

Visszasiet a házba, s ráordít a felmosással tüsténkedő hitvesére: „Anyjuk, hagyd már azt a vizet, inkább kapcsold be a számítógépet rögvest!” Egy pillanat erejéig sok apró jéggolyó sokaságává fagy a levegő, majd Jolán megszólal: „Jól van apjuk, de az én nevemet írd oda, hátha beteszik az újságba! Ja, a tévének is küldd el!” Béla lenéz az undok, barna létől csöpögő térdére. Aztán arra gondol, hogy milyen jó lenne, ha saját nevét láthatná viszont a helyi lapban. Bár az asszonyé csak két betűvel több. Az a két betű meg szóra sem érdemes, igaz-e?

Néhány perc múlva már landol is a levél az egyik helyi médium virtuális postaládájában. Az alkalom szülte fotósnak ugyanis csak ez az egy e-mail cím jutott eszébe. Hősünk türelmetlen, percenként frissíti a kérdéses szerkesztőség portálját, és várja, hogy mikor jelennek meg a képei. Nemsokára párja is odakuporodik mellé. „Biztos jó helyre küldted?” - kérdezi az aggódó feleség. „Hát hogy a ménkűbe küldhettem volna rosszra?” - veti oda idegesen az ura. „Küldd el még egyszer, talán nem kapták meg!” Béla pedig engedelmeskedik. Duplán postázott sokmegabájtos pakkjától bedugul a céges postaláda. Tulajdonosa káromkodik, de szerencsére Béla ezt nem hallhatja. Hamarosan érkezik a sablonválasz: „Köszönjük, hogy fotóit megosztotta velünk.” És a házaspár büszkeségét a bokáig érő víz sem csillapítja.