Tovább

Különleges nap volt a mai. Olyan, amikor még a villamosok is visszafelé jártak. Nem vicc, tényleg. Talán valami műszaki hiba okozhatta a problémát, hogy nem a megszokott úton indultak el. Én is rajta ülök az egyiken.

Tömeg van és meleg, a kettő kombinációja „halálos”. Én persze ügyes mozdulattal elfoglaltam egy ülést. Hullafáradt vagyok. Már két napja nem aludtam, táskámban legalább tíz kiló könyv. Államvizsga-tételek, egy kis szigorlati anyag, megspékelve egy majd’ ezeroldalas könyvvel. Értem már, mire is vonatkozik a kifejezés, hogy nehéz a tudomány. Szörnyű látványt nyújthattam. Ha már néhány percre a magam világába merültem, nyitott szemmel aludtam el. Magam sem hittem, hogy lehetséges, de most, huszonkét év után ezt is sikerült megélnem.

Szóval lebegek a dimenziómban, és mivel a hang nemcsak az űrben, hanem a dimenziók közt is lassan terjed, már csak későn jutnak el hozzám egy nő megrovó szavai, amiért nem engedtem át a helyem egy idős férfinek. És persze az Ezek a mai fiatalok! mondat is elhangzik. Dühös lettem, mert mindig átadom a helyem az öregeknek, csupán egyszer nem tettem meg, és máris feddést kaptam. A nő harminc körüli, kirívó sminkkel és tűzvörös hajjal. Nem az az Átadom a helyem az öregeknek-típus, mégis rosszallta a dolgot. De meglehet, hogy azért szült, mert neki is állnia kellett. Ilyen az ember.

Én meg jobbnak láttam csendben maradni, közben fortyogott bennem a düh. Ránk miért nincs soha senki tekintettel? Azt nem is feltételezik, hogy a sok tanulástól úgy ki lehetünk merülve, hogy alig állunk a lábunkon? Mert egy kreditet sem adnak ingyen. De azt hiszem, a megoldást megtaláltam, csináltatok egy pólót ezzel a felirattal: NE ZAVARDJ, MERT TÍZ KILÓ KÖNYV VAN NÁLAM, ÉS NEM FÉLEK HASZNÁLNI!

Rekkenő hőség volt, amikor megláttalak téged. Hosszú ideje kerestelek már tekintetemmel, nem tudhattam, hogy honnan jössz majd felém. Amikor megpillantottalak, én kis naiv azt hittem, hogy ennél rosszabb sosem lesz a helyzet, de egy másodperc alatt összeomlott szilárd légváram pillére, amikor megláttam tengerkék szemed. Éreztem, hogy innen már nincs visszaút, nem irányíthatom magam olyan okosan és olyan megfontoltan, mint mindig, hagyom magam hullámaid hátán sodródni. Hát igen, talán most először.

Csak topogtam melletted magas sarkúban. Plázacicásnak éreztem magam, mindig utáltam, miattad vettem fel most is. Nem tudhattam, milyennek vártál, és milyennek álmodtál. Féltem, talán fel sem ismernél így kikenve, macis pizsama és melegítő nélkül. Nem akartam más lenni, vagy talán mégis, talán azt akartam, hogy minden oldalamról megismerj. Szeresd azt a nőt is, akit smink nélkül, álmosan láttál késő este, és azt is, aki tökéletes küllemmel, vasalt hajjal, magas papucsban tipeg melletted, és lopva keresi szemedet, napszemüveged azonban mindent jól takart.

Felém fordulsz, és én elkapom tekintetemet. Egy pillanat töredéke, és már pirulok is, le is maradok néhány szavadról, mert folyton az jár az eszemben, hogy kislányként viselkedem. Zavarba jönni? Ugyan már! Egy NŐt nem lehet zavarba hozni, igen, így, nagy betűkkel. Egy felnőtt NŐ magabiztos, sikerorientált, és tökéletesen irányít mindent. Nekem most nem sikerült. A talaj kicsúszott a lábam alól, és azon kaptam magam, amint kezedet bámulom, hogy esetleg megfoghatnám. Áh, micsoda buta gondolatok megint! És hol marad a büszkeség? Nagy önuralomról tettem akkor tanúbizonyságot. Bennem a százéves háború összes eseménye lezajlott már, kívülről azonban olyan békés voltam, mint a hóval borított táj.

Már csak kis ideig lehettünk együtt, ki hitte volna, hogy rövid találka hét kerek órásra nyúlik el. Nem lehet ennyi az idő, még csak most kezdtünk el beszélgetni, de a telefon nem téved. Az nem késik soha, nem olyan, mint az óra, ami egyszer csak megáll, hogy két szerelmes egymásnak örülhessen büntetlenül még néhány vágyakozó pillantás erejéig. Ez bizony mindig pontos, és még mindig itt vagyok veled. Még annyi mindent mondanék neked, de semmi nem jut eszembe. Kínos csend. Na, ez most tényleg kínos. Szólnom kellene valamit. Máskor annyi minden jár az eszemben, de most nem megy. Most az egyszer nem.

Akkor, ott, a debreceni vasútállomás egyik öreg padján talán történelmi pillanatnak lehetett tanúja harminc óvodás gyerek, amint két ember lelke egy leheletnyivel közelebb került egymáshoz. Éreztem rajtad, hogy készülsz valamire, és nem hagyhattam, hogy megtedd. Nem hagyhattam, hogy valami váratlan történjen velem. Tudtam, hogy meg akarsz csókolni, és féltem, hogy elhajolnék. Bátor ember az, aki kibírja, amint közelít felé egy idegen száj. Lassú, lomha másodpercek, amik óráknak tűnnek, és talán te is ugyanúgy megijednél fordított esetben, mint én. Gyorsnak kellett lennem, és nagyon okosnak. Kis karcolásokat fedeztem föl a bal karodon, és már csúsztam is oda, hozzád. Érdeklődve kérdeztem meg, honnan szerezted. Egy orgonabokor volt a ludas. Féléves sérülés. Télen orgonát szedni? Már nevettünk is rajta. Akkor már tudtam, biztosan nem véletlen, hogy itt vagyunk. Hirtelen eltereltem a témát, és bizonygatni kezdtem, hogy mennyire bevállalós lány vagyok. Tudtam, hogy kételkedni fogsz benne, mert már akkor jobban ismertél, mint én magam, és vártam, hogy kinevess. Abban a pillanatban gyorsan magamhoz húztalak, és két puszit adtam a szádra.

Csak néztél, és néztelek. Ekkor leomlott minden láthatatlan fal. Hozzád értem, és te hozzám. Innen már nem lesz visszaút. Talán nem is kell, hogy legyen. Talán az kell, hogy ezeket a láthatatlan falakat kettőnk köré építsük fel.

Kövér esőcseppek hullnak alá a villámokkal megvilágított égboltról. Issza a föld, mintha most találkoznának először, és egyetlen szempillantás alatt egymásba szerettek volna, így egyesülnek sárrá. Két éltető elem nem éppen nemes szerelemgyermekeként. Násztáncukat járják a megtépázott molylepkék a terasz nyomasztóan halvány fényénél. Kecses mozgásuk megszépíti elkorcsosult pillangó mivoltukat.

A másik sarokban egy pók fonja mesteri művét, hallani vélem, ahogy nyolc lába alatt ég a munka. Csahos kutyák éjjeli szonettjeit már-már elnyeli az ütemesen pattogó eső zaja. Ebben a mesteri lármában támasztom én egykedvűen a bordó korlátot, és azon morfondírozom, vajon hol van a határ józan ész és érzések között. Vajon hol ér véget az én, és hol kezdődik a mi? Hol ér véget a mi, és hol kezdődik az önzés? Meg tudom-e tenni azt, amit kimondani sem merek? Ki merem-e mondani azt, amit megtenni úgyis félek?

Te ott vagy, én itt, és ez már olyan hatalmas távolság, amit még egy kisgyermek sem tud megmutatni, bármennyire tárja is szét két kicsi karját, amibe belefér az egész világ. Talán ez az a távolság, ami közelebb hoz? Ki tudja?

Morfondírozásom megtöri egy újabb villámlás, amelynek fényénél feltűnik a pocsolyából visszapillantó tükörképem. Nem tetszik a látvány. Kiült az arcomra ború és derű, félelem és őrület. Ború a jelentől, derű a múlttól, félelem a jövőtől. Az őrület meg… jelen volt minden szakasz jövőjében. Vágyálom a józanság, vágyálom vagy te is. Messze, messze kerültél, és feladod a mi-t, hogy atomjainkra szakadva külön utakon folytassuk megkezdett, közös pályánkat. Vagy talán én adom fel, és szeretném megmutatni, leginkább saját magamnak, hogy nélküled is megállom a helyem? Mi van, ha elbukom? Ha nem tudok bizonyítani saját magam előtt? Nem szeretek csalódni magamban, hiszen én vagyok az, aki a legjobban ismeri a saját énem. Abban a legrosszabb csalódni, akit a legjobban ismerünk.

Későre jár, a vihar is elülni látszik. A molylepkék is eltáncolták koreográfiájuk utolsó lépéseit. A mesteri mű elkészült a sarokban, a csahos kutyák szonettjeik végéhez értek. A bordó korlát is tiltakozni látszik a nyomásom alatt. Felkászálódom, és továbbmegyek. Ahogy az élet nélküled.

Tizenhárom éves lehettem, amikor az animék világa magával ragadott. Általános iskolás koromban az órák után rohantam haza megnézni egy bizonyos „mesét”, a Dragon Ball-t. Bár fogalmam sem volt róla, hogy Japán egyik kiemelkedő alkotása, a verekedős sorozathoz rettentően ragaszkodtam. Nem telt el úgy nap, hogy figyelemmel ne kísértem volna az epizódokat. Ezután sajnálatomra az ORTT beszüntette a műsort. A gyermekkori kedvenc még mindig kiemelkedő helyet foglal el a szekrényemen, DVD-gyűjtemény képében.

Az anime Japánban több mint tíz évig volt képernyőn, de még a mai napig a köztudatban van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a sorozat huszadik évfordulója alkalmából újra elindították a sorozatot, vágott verzióban és HD-minőségben. A történet röviden arról szól, hogy egy tizenéves fiú, akit Songoku-nak hívnak az erdőben él, és harcművészetekkel foglalkozik. Minden vágya, hogy „Nagy harcos” legyen, ezért elkezdi fejleszteni a képességeit. Tanulónak áll be a legjobb mesterekhez, és a legelvetemültebb harcosokkal vív meg, természetesen sikeresen. A sorozat címadója, a sárkánygömbök is nagy szerepet kapnak, Ha ugyanis valaki összegyűjti mind a hét gömböt, teljesül egy kívánsága. Sokan ezt önző céljuk megvalósítására akarják fordítani. Mint általában minden ilyen történetben, a Föld nagy veszélybe kerül, amit hatalmas erejével és barátai segítségével igyekszik megóvni. A sorozat több mint ötszáz résszel büszkélkedik, ezért inkább nem mennék bele a részletekbe.

Néhány éve felröppent egy hír, miszerint Hollywood, a „filmek Mekkája” csinál belőle egy élő szereplős mozifilmet, amely hűen fogja tükrözni a sorozat sajátosságait. Az elmúlt két évben a premierre vártam, amikor ebben az évben megérkezett a várva várt nap. Egy másik anime-rajongó társammal fölkerekedve, nagy reményekkel beültünk a moziba. Kár volt, csalódás ért bennünket. Majdnem végignevettük az előadást, annyira szánalmasnak tartottuk a kreációt. Az alig nyolcvan perces játékidő kevés lett arra, hogy a készítők bármi maradandót alkossanak. Sem a karakterek kibontakozása, sem az akció nem valósult meg. Talán még a színészgárdával kibékültem volna, ha egy cseppnyi esélyt is láttam volna arra, hogy tudják, kinek a szerepét is játsszák. Az animében a karakterek egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy mindenki határozott, markáns személyiség, vannak szokásaik, gyenge és erős pontjaik.

Vajon miként lesz az elszánt harcosból nyálas középiskolás tinédzser, vagy a Föld megsemmisítőjéből zöldnek maszkírozott Halloween-figura? A nagy bevétel reményében. Az volt az érzésem, hogy a hollywoodiaknak fogalmuk sincs arról, mi volt az eredeti történetben. Nyílván nem várhatja el az ember, hogy a feldolgozás pontos mása legyen az eredetinek, de a készítők egy kicsit megerőltethették volna magukat. Lgalább annyiban, hogy a főszereplő karakterét nem másítják meg. Gondolom, az lett volna a céljuk, hogy mindenki számára élvezhető legyen az alkotás, még azoknak is, akik nem ismerik az animét. Sajnos ezzel bakot lőttek, mert a többség azért fogja megnézni a beharangozott filmet, mert már van előzetes ismerete róla.

A történeti pontatlanságtól eltekintve ma már igényelném, hogy legalább megfelelő technikai háttérrel készüljön el az „műalkotás”. Egy Dragon Ball-adaptációtól elvárható lett volna, hogy olyan akciójeleneteket és effekteket használjanak, amelyektől a néző az ámulattól és a meghökkenéstől a székhez ragadjon. Az anime megszégyenítéseként éltem meg a másfél órát. A Dragon Ball Evolúció című filmet aligha sorolom a szekrény tetején lévő gyűjteményembe.

A globális felmelegedés, a betegségek, az ellenszérum nélküli vírusok arról árulkodnak, hogy bolygónkra mi jelentjük a legnagyobb veszélyt. Vajon mit tehetnénk, hogy az unokáink unokái is láthassák azt a világot, amiben eltöltöttük az életünket? Vajon elég az évből mindössze egyetlen napot a Földnek „ajándékozni”? Azon túl, hogy a Földünket pusztítjuk, saját szervezetünket is veszélyeztetjük. Egy forgalmas helyen mindig találnunk olyasvalakit, akinek lóg a szájában a cigaretta. A dohányzás százmilliók egészségét roncsolja, ami a gyógyszer gyártók és az orvosok malmára hajtja a vizet. A bennfentes című film a dohányipar kontra igazságszolgáltatás kérdéskörét boncolgatja.

A megtörtént eseményeken alapuló filmdráma olyan színészekkel dolgozik, mint Al Pacino és Russell Crowe. Az újságíró-szerkesztő Bergman (Pacino) egy dohányzás okozta tűzesetekről szóló anyaghoz kéri szakértőnek Wigandot (Crowe-t), majd ráharap a nagy sztorira, ami a titoktartási szerződés homályából rajzolódik ki előtte. Szakértője ugyanis kutatási és fejlesztési vezetőként dolgozik az egyik legnagyobb dohányipari cégnél, majd amikor a nikotinfüggőséget nővelő adalékok kísérletezésével nem ért egyet, elbocsátják, sőt halálos fenyegetéseket is kap, például puskagolyót talál a postaládában.

Russell Crowe-ról a macsó gladiátor jut eszünkbe, nem egy ősz hajú, öltönyös, szemüveges, túlsúlyos, kicsit antiszociális tudós. A bennfentesben is tehetségét csillogtatja, és nem a kidolgozott felsőtestéért kedveljük. Al Pacino szintén nagyot alakít az újságíró szerepében. Végigkövethetjük, hogyan próbálják nyilvánossá tenni a dohányipari titkokat, hogyan játsszák ki a titoktartási szerződést, az újságíró hogyan próbálja megvédeni a forrását, és mindez milyen következményekkel jár. Az interjú körülményei is fontosak. Előre felvett anyagról van szó, amit a felső vezetés letilt, hisz a „független” sajtó is a dúsgazdag dohányipar bekebelezésétől tart.

A kezdő képkockák Bergman eltakart szemén keresztül vezetnek el az interjúalanyhoz, ami érzékelteti, hogy a sajtó számára is van, ami kockázatos. A cím pedig azt sejteti, hogy az egész sztorit csak egy bennfentestől tudhatjuk meg, akitől joggal fél a cég. Az interjú nyilvánosságra hozatala nemes ügy, és sokak életére hatással van, legfőképp Wigandra, hisz elveszíti a munkáját és a családját. Minél több az igazság, annál nagyobb a kár. A film végkicsengése, hogy az újságíró Bergman kiábrándul a szakmájából.

Jellemző a szakmai sikerre, hogy a rendezőt, Michael Mann-t Golden Globe-ra és Oscarra, az operatőr Dante Spinotti-t, a vágásért felelős David Rosenbloom-ot, Paul Rubell-t és William Goldenberg-et szintén Oscarra, Russell Crowe-t pedig BAFTA-díjra, Oscarra és a Golden Globera is jelölték. A film érdekessége pedig az, hogy a dohányipar köré épített, százhatvan perces történetben egyetlen dohányost sem láthattunk. Beillik egy cigi ellenes kampánynak is, ami a késői vetítés miatt nem sokakhoz juthatott el. Szerdáról csütörtökre virradóra az RTL Klub ismét bebizonyította, hogy a lényeges témák csak a szórakoztatás utáni dobogón érhetnek el helyezést.

A Cosmopolitan-t olvasó nő számára az önmegvalósítás, a karrierépítés létkérdés. A magazin célja, hogy támogassa azokat a fiatal nőket, akik nem a férfiaktól várják az egzisztenciális jólét kialakítását, hanem ők maguk kívánják megteremteni.

A Te, Te, Te blokk mi a pálya? című rovatban ötleteket, tanácsokat kap az olvasó, hogy miként lehet sikeresebb a munkájában, illetve hol és hogyan érdemes hozzákezdeni az álláskereséshez. A lap olvasói nem kimondottan érdeklődnek a politika iránt, képzettségüknél, anyagi helyzetüknél fogva, ha nem is a sztárvilágban, de az üzleti életben, a magas jövedelemmel kecsegtető munkakörökben kívánnak elhelyezkedni. Gyakran olyan ismert és kevésbé ismert fiatal nők pályafutását követhetjük nyomon, akik szakmájukban, hivatásukban sikereket értek el. E hölgyek a többsége a kamerák előtt vagy mögött dolgozik. Modellek, műsorvezetők, menedzserek fejtik ki, hogy szerintük miként lehet egy nő sikeres a munkájában.

A bemutatott superwomanek között egyetlen egyszer sem szerepel olyan hölgy, aki pedagóguspályán, orvosként vagy egyszerű takarítónőként dolgozik. Az ábrázolt nőtípusok mindegyike sikeres, vagyonos réteget képvisel, és a magazin maga is azt sugallja, hogy a médiában válhat egy nő igazán sikeressé. Például az egyik Cosmo-szám adja közre Szigeti Hajni Mágnesként vonz a kommunikáció szak? című írását. A szerző igyekszik lebeszélni a médiában való szereplésről az olvasókat, mert nem tudják, hogy mire vállalkoznak, és egyébként is telített a szakma, kevés a tehetség. A cikk írója B-terv készítését javasolja azoknak, akik valóban újságírók szeretnének lenni. Az önmegvalósítást, az álmok elérését igenis lehetségesnek tartó Cosmopolitan azt javasolja, hogy tanulj szakmát, jóformán teljesen mindegy, hogy mit, „ismerd fel, hogy miből van kevés arrafelé, ahol élsz, ha szerencséd van, még tehetséges is leszel benne”. Arra az esetre, ha ez mégsem következne be, a szerző már nem kínál alternatívát.

Csak úgy, békésen teszek-veszek a konyhában, amikor hirtelen, egyidejűleg két irányból szegeznek nekem egy-egy kérdést:

- Anyaaaaa, lemehetek egyedül a strandra?
- Anya, ehetek a sütiből?
- Nem. Igen.
- Nem ehetek? De miért?
- Lemehetek? Köszííííí!
- Nem, fordítva! Te nem mehetsz, te ehetsz.

És azt hiszem, ezzel a téma lezárva, a félreértések útját elvágtam, ám újabb gyerek bukkan fel, aki eddig csak fültanúja volt a pergő párbeszédnek.

- Anya, a Bálint tényleg lemehet egyedül a strandra?

Ááááá, segítség! Számtalan ehhez hasonló eset fordul elő a mindennapjainkban. Ezek metódusát felderítendő, tapasztalati úton gyűjtött tényanyagból az alábbi (ál)tudományos tételt állítottam fel:

Az egyszerre beszélés, más néven verbális karambol két fajtáját különböztethetjük meg a résztvevők szándéka (mens mentis), illetve a körülmények alakulása (explicatus) szerint: a) indirekt vagy mellérendelt, b) direkt vagy alárendelt. Indirekt/mellérendelt egyszerre beszélésnek, avagy kommunikációs konfliktusnak nevezzük azt a helyzetet, amikor A és B (továbbá C, D) gyermek egymástól függetlenül, mintegy véletlenül kezdi azonos időben mondandóját. S mivel mindketten Alfa személyre koncentrálnak (lehet Apa és/vagy Anya), egymást figyelmen kívül hagyva várják a választ (refero), és megingathatatlanok abban, hogy az elhangzó felelet nekik és csakis nekik szólhat. Ez esetben A és B (illetve C és D) mondandója többnyire független egymástól (singulus), egyik sem fontosabb a másiknál. Amennyiben az Alfától érkező válasz több lehetőséget is tartalmaz, a fogadó felek (auditor) szelektív hallás útján választják ki a számukra leginkább megfelelőt, amely azonban sokszor nem azonos a közlő szándékával (terminatio), lásd a fenti példát. Ilyen estben korrekcióra (resarcio) van szükség, amelyet a befogadók vegyes érzelmi reakcióval nyugtáznak.

Direkt/alárendelt a szimultán kontaktus, amennyiben A, B (C és D) gyermekek közül valamelyik kiemelkedik (opinion leader), netán ő a megbántott fél, és épp sérelmét ecseteli Alfa személynek, amit feltehetőleg B és/vagy C és D okozott. Ilyenkor B (C és D) A szavába vágva próbálja bebizonyítani, miért nincs A-nak igaza. Előfordulhat, hogy B, C vagy D végül A mellett érvel (argumentation), és kialakul a 2:2-es felállás. A helyzetet súlyosságát fokozza az egymás túlkiabálására (fragosus) irányuló törekvés, ami Alfa személy(ek) számára idegi terheléssel jár (volito).

És, lássuk be, Alfa legyen a talpán, aki az ilyen helyzetet kibogozza. Sokkal egyszerűbb összehozni egy jó kis cseresznyés süteményt, amelyhez a gyümölcsöt Omega személy (szomszéd Margit néni) szolgáltatta. Ő egyébiránt indifferens a vita szempontjából. Hozzávalók:

4 tojás
25 dkg cukor
2 dl olaj
2 dl kefír
30 dkg liszt
1 tasak sütőpor
2 evőkanál kakaópor
fél kiló magozott, felezett cseresznye

A sütőt előmelegítem (légkeveréses funkcióban) 180 fokra. A tojásokat a cukorral sűrű krémmé keverem, hozzáadom az olajat és a kefírt, majd a sütőporral elkevert lisztet. A tésztát kettéveszem, egyik felébe belekeverem a kakaóport, lisztezett tepsibe öntöm, és tíz percig elősütöm. A maradék tésztába keverem a cseresznyét, az egészet az elősütött kakaós alapra simítom, és további huszonöt percre visszateszem a sütőbe. Kész (praeparo).

A vasárnapi vihar és jégeső tönkre tette Szabolcsot. Képei bejárták az országos médiumokat. A felleg nyugat felől jött, így - mivel a város azon részén lakom - az elsők közt éreztem a ciklon erejét. Kint álltam a teraszon, és figyeltem, ahogy a felhők egyre lejjebb ereszkednek, majd a szél is erősödött. Hallottam a fém csörgését, a szirénázó tűzoltóautókat. Az egyik nem messze tőlünk állt meg, elindultam hát a cikktéma után. Végül nem lett igazam, nem álltak meg a lánglovagok, de ha már kint jártam a főúton, körülnéztem.

A fémes csörgés egy csarnok teteje volt, az egészet leszakította a szél. Mindenütt kisebb- nagyobb faágak borították az utat. Az autósok pedig kerülgették őket, némelyik mellett hosszú féknyom látszott, sőt olyan is volt, amelyiken fékezett valaki, és a kékes-feketés guminyom helyett zöld csík maradt az aszfalton. A nagyobb ágakat lehúztam, és az árokba löktem. Aztán nekiindultam a várost és a környéket elérő viharkárokat földeríteni. Bőven találkoztam leszakadt ágakkal, amik veszélyeztették a közlekedést. Senki nem állt meg azonban, hogy az akadályokat lehúzza az útról. Pedig volt, aki előzés közben vette észre, nem kis sebességnél, hogy hoppá, előttem hever egy fél fa. Közel volt a baleset, épp hogy sikerült elkerülni.

Nem értem a közlekedők passzivitását. A nyíregyházi tűzoltókhoz annyi hívás futott be délután négy és éjfél közt, amennyi egy kisebb város (például Kisvárda vagy Záhony) tűzőrségére egy év alatt sem érkezik. Azt sem tudták, hogy melyik irányba menjenek, de még azzal is nekik kellett foglalkozniuk, hogy azokat a faágakat, melyeket nem kell elvágni, de veszélyeztetik a közlekedést, lehordják az útról. Az autósok pedig csak nézték őket és várták, hogy végezzenek. Volt olyan, aki elküldte az „anyjukba” a tűzoltókat, mert feltartják a forgalmat. Holott nem ördöngösség megállni, és levinni az útról azt a néhány faágat. Nem azt mondom, persze, hogy az összeset mi takarítsuk el. De nem sok munka, és az autó fogyasztása is alig nő a megállás miatt. Előfordulhat, hogy az egyik barátunk életét mentjük meg azzal, hogy nem szenved balesetet.

Az európai elitbajnokságok mellett a mi gyengécske színvonalú pontvadászatunk is a végére ért, a bajnok Debrecen gárdája negyedszer hódította el a bajnoki címet. A várva várt európai főtáblára jutás azonban még nem garantált, pedig erre éhezik a megmaradt futballszerető közönség, lassan tizenhárom esztendeje.

Akkor az a Ferencváros szerepelt a Bajnokok Ligájában. Az a csapat, amely háromévnyi száműzetés után a következő idényben ismét a legmagasabb osztályban szerepelhet. Az angol kézben lévő zöld- fehér klub talán emelheti a nívót az egyre érdektelenebbé váló bajnokságban, több nézőt csalogatva a stadionokba. De ha már a Fradit szóba hoztam, akkor említenem kell ősi ellenfeléről, a bajnok Debrecen mögött második helyen végző Újpestről. A lila-fehérek érthetetlen módón elengedték azt a Szentes Lázárt, aki anno a Loki szekerét repítette dicső magasságba. Az ezüstérmet kudarcként megélt vezetőség döntését elhamarkodottnak vélem, Szentes az egyik legfelkészültebb magyar szakember. Ha ő nem tud aranyesélyes csapatot építeni a közeljövőben, akkor ki? Megjegyzendő, hogy az ősszel látványos lecsúszást produkáló Nyíregyháza egyből lecsapott rá, valószínű, hogy vele nem lesznek kiesési gondjai.

Figyelve az edzőkeringőt, úgy rémlik, hogy a múlt ismétli önmagát. Lothar Matthäust az FC Fehérvár szándékozik leigazolni, egyúttal megcáfolva azt a tényt, hogy a magyar futballban nincs elég tőke, illetve befektető. A volt német válogatott aranylabdás biztosan nem aprópénzért próbálja meg beleplántálni a „Vidi” játékosaiba azt a mentalitást, ami őt oly sok győzelemre vezette. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Sajnos Lothar eredményei edzőként még nem kiemelkedőek, szuggesztív erejéből és harcos habitusából azonban hasznot kovácsolhatnak a fehérvári játékosok. Kérdés, persze, hogy valóban megéri-e idehozni egy méregdrága, bár nem túl sikeres és elismert külföldi szakembert, aki újabb igazolásokkal akarja megcsapolni az egyesület kasszáját?

A szüleim körülbelül tizenöt éves koromtól kezdve hajtogatták, hogy nyaranta bele kellene kóstolnom a munka világába. Igazat adtam nekik, ám a meggyőződés, hogy egy nebuló tízhónapnyi iskolai hajtás után megérdemel két hónap láblógatást, sokkal erősebb volt. Tizennyolc voltam, amikor megérett bennem az elhatározás: fölkerestem egy diákmunka szövetkezetet.

A kínálat a következő volt: árufeltöltés, futószalag, gyorsétterem, szórólapozás és telemarketing. Árufeltöltésre inkább fiúkat alkalmaznak. A műanyaggyári futószalag műszakbeosztása számomra embertelen - tudom, rengetegen kibírják, minden elismerésem az övék. A gyorsétterem takarításától még elméleti síkon is fölfordul a gyomrom. A szórólapozás pedig kizárva, mert ötven faktoros naptejjel is szénné égek, annyira érzékeny a bőröm. Persze sodorhat még olyan helyzetbe az élet, hogy ezek bármelyikével kényszerüljek megkeresni a kenyérre valót. De itt most zsebpénz-kiegészítésről van szó, megengedhettem magamnak a döntés luxusát.

Telefonos értékesítő lettem tehát. Kétnapos tréning után olyan terméket kellett ismeretlenekre sóznom, amellyel szerényebb esélyeim voltak, mint homokárusnak a sivatagban. A hangom a huszadik perc környékén akaratlanul is unottá vált, lestem az órát, vártam a szünetet, közben pedig édesanyám sűrűn csuklott itthon. S minden hívásnál titkon drukkoltam, hogy ne vegyék föl a telefont. Az elvállalt műszakokat teljesíteni kellett, az időjárás nem kegyelmezett, jól meg is fáztam, és két hétig egy fásult transzvesztita hangján zaklattam a népet, hétköznap esténként kilencig. Szerintem nyolc után pofátlanság volt, de nem mondhattam a munkaidő lejárta előtt, hogy szevasz. Mindezek ellenére produkáltam az elvárt eladási rátát, és elhatároztam, hogy ha kell, végigcsinálom az egész nyarat. Mert belevágtam, nem adhattam föl.

Szerencsére másfél hónap után akadt egy sokkal jobb lehetőség, amit azóta is szeretek és kedvvel művelek. Más kérdés, hogy a telemarketinges béremet nem fizették ki rendesen, és lényegesen kevesebbet kaptam, mint amennyiben megállapodtunk. De mivel szerződés nem volt, ezért hiába jártattam a számat. Lám, nem dolgoztam éjjel, nem pucoltam vécét, és nem égtem le a napon, mégis megfizettem a tanulópénzt.