Tovább

Tanulsz, írsz, vársz - ez az élet rendje. No, ha azé nem is, a vizsgáztatásé biztosan. És ennek a legkevésbé sem örülök. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik az egész vizsgázósdinak nem azt a részét utálják, amikor tanulni kell. Sőt, azzal sincs bajom, hogy néhány perc alatt számot kell adnom a tudásomról - már ha éppen büszkélkedhetem olyannal. Eredményre várni viszont maga a pokol.

A tanár mindig ígér valamit. Hogy holnap, holnapután, két hét múlva, vagy még az idén megtudhatjuk a jegyet. Ha nem mond semmit, az is ígéret - arra, hogy az utolsó utáni dolga lesz átnézni a dolgozatokat. Bezzeg az általános iskola első éveiben szentül hittem: a tanár néninek nincs más dolga, mint kijavítani a kis irományainkat. Hazamegy, takarít, főz, pihen. Egy kicsit anya, aztán egy kicsit feleség, de úgy este nyolc körül már nem bírja tovább, és pedagógussá válik ismét, mert hajtja a kíváncsiság, hogy vajon mit produkáltak a tanítványai. Tehát minden számonkérés másnapján kíváncsian ültem a padba.

Persze mint minden kezdeti lelkesedés, ez is alábbhagyott, és világossá vált számomra, hogy a dolgozatjavítás az oktatói munka talán legunalmasabbik mozzanata. Már szemem sem rebbent, amikor a középiskolában másfél hónapja írt röpdolgozatok eredményei kerültek napvilágra. A tanárok közül volt, aki mentegetőzött, családi gondokról mesélt, és volt, aki úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a hosszúra nyúlt várakozási idő. A közoktatásban eltöltött tizenkét esztendő végére maradék naivitásomat is kinőttem, ennek ellenére az írásbeli érettségi pontszámait legalább kétnaponta megpróbáltam kideríteni. Hiszen fontos volt: rajta állt vagy bukott a továbbtanulás, sőt úgy rémlett, hogy az egész jövő.

A felsőoktatásban minden vizsga ilyen. Múlik rajta egy kis dicsőség, egy kis pénz, meg egy-két év. Mert kell az érzés, hogy képes voltam megcsinálni, kell a jó átlag az ösztöndíjhoz, mint ahogy az sem árt, ha sikerül három év alatt megszerezni az alapoklevelet. Most tehát itt ülök a számítógép előtt, és az internetes tanulmányi rendszer menüpontjai között cikázva ellenőrzöm tízezredszer is, hogy a múlt hét elejére ígért vizsgaeredmény fönt van-e már. Nincs, hogy is lehetne? Még csak csütörtök van.

A tanár eközben valószínűleg több tantárgy sok száz zárthelyije és beadandója között ücsörögve szidja csöndesen a tömegképzést. Rég megbánta, hogy egyáltalán ígért valamit.

- Bajusza volt.

- Bajusza?

- Az.

- Nagy?

- A füléig ért, ha megpödörítette.

A fiú úgy hazudott, mint senki más a faluban. Megtanulta rég, hogy a szegény embernek semmije sincs, csak becsülete, márpedig ő nem akart szegény ember lenni. Akart vagy nem akart, az volt. Néha kérdőre is vonta a Jóistent, miért nem teremtette őt is tehénnek. Azok, ha megéheznek, legelőt akárhol találnak. Nem úgy a fiú. Ötven tallért ért a kis kegyes hazugság most is. Megérdemli. Jutott már neki botból meg „jó” szóból is a „lába kélt” dolgokért, de csak ritkán, mert olyan ügyes volt, hogy kilopta a tyúk alól a tojást, mire az állat észrevette.

A csendőrök, befejezve a kérdezősködést, megindultak hazafelé az országúton, és mikor elég messze jártak már, Jancsi is előbújhatott a földbe ásott menedékből. A vézna ifjú csontos arcán még legénybajusz nyoma sem látszott. Sokadszor védi már meg tolvaj testvérét a hazug fiú, mert emez valamivel ügyetlenebb. Enni akkor is csak kell valamit, és ha a Jónásék tanyájáról elveszett egy-két liba meg a legszebb hízó, hát abban csakis egy nagy bajuszú ember keze lehet. Ha a hazug Miska jól látta. Márpedig jól látta, mert tizenkét évesen az ember szeme még annyira jó, hogy olyat is meglát, amit nem kéne.

Mikor lecsendesült a környék, leültek, és hozzáláttak a vacsora készítéshez. Sült a nyárson a harmincpengős vacsora. Ilyen jó illat régen járta már át a kis elhagyatott tanyát. Pedig jól teszik a falak, ha mélyen magukba szívják az udvaron terjengő csodaszagokat, mert ritka az ilyen jó fogás. A két tízpengős lúd még várt a sorára nyak biggyesztve. Miután a korgó gyomrok elhallgattak, a szájakból indultak meg az öreges szavak.

- Osztán mit hallottál Miska, amit olyan sürgős volt elmondani?

- Ha csak hallottam volna - sóhajtotta, azzal a biztos tudattal, hogy az életben nem csalódhat már jobban -, a saját két szememmel láttam.

- No.

- Emlékszel-e Jancsi a szép farkú pávára, a Gyergyóiék szeme fényére? Aminek csodájára jártak az emberek, mer’ a megye túlsó határán se láttak ilyen szépet.

- Hogyne.

- Hogy hozta a Gyergyó-kocsmának a hasznot, aki eljött pávanézőbe, a hosszú úton igen megszomjazott. Megunhatta eztet az irigy Szarka Pista báttya.

- Mer’?

- Dél tájt láttam a jegenyés határba kezelni az öreget meg a kis köbcös csendőrt. Volt nála egy zsák is. Százhúsz pengőért adta oda Pista bá’-nak.

- Százhúsz? Mi vót a’?

- Én is kíváncsi természet vagyok, ha délig ott pihentem az árok füvébe a bokor alatt, egy kicsit még csak kibírok – gondoltam. - Nem is kellett sokáig várni. Hangos állat a páva.

Ez a kettő annyit tapasztalt már, hogy régen elég is lett volna a rosszból. A világban tán addig bíztak, míg rá nem születtek. Apátlan, anyátlan maradtak, amint ráéreztek, hogy a vének magukat is keservesen tartják el. Megszöktek. Kitől láthatnának becsületet? Tán a rend őreitől, de jobb, ha azokat se nézegetik sokáig.

Különös, hogy a becsület mégis ösztönös az embernél. Ételt lopni, ha muszáj, az még belefér a becsület rugalmas határú, tág fogalmába. Na, de lopni irigységből? A két remete azon az estén elhatározta, bepótolja falucskájuk egyetlen hiányát, és igazságot tesz. A terv már mindkét koravén kobakban megszületett a csillagok alatt, de a beteljesülést csak a kelő nap hozta meg. Szerencsére nagy köd volt azon a reggelen, köpenyként borult a lopakodókra. Közel egy órát gyalogoltak a Szarka-tanyáig, de fáradtságukat az izgalom nyomta el.

Pista’bá olyan fukar volt, hogy senkivel se lett volna képes megosztani azt, amije van. Egyedül élt a rozoga tanyavilágban, palotának látszó épületben. A fiúk pontosan tudták, hogy a lusta Pistát reggel kell meglepniük, mert sose kel korán. Nem volt ő egy a szántóföldek hajnali doktoraival, a kapáló parasztokkal. Kutyája csak egy volt, de az olyan kóborló lelkek, mint ez a kettő, hamar közös hangot találnak az állatokkal. Besettenkedtek a tornácon át a kisablakig. Nyáron mindig nyitva volt a nagy hőség miatt. Beugrottak, és az igazságérzet minden hajtóerejét összeszedve összekötötték a dagadt kezeket a vaskos lábakkal, és a mindig máséra éhes száj is kapott egy rongyzsebkendőt tömítésként. Úgy pizsamástul kapták a vállukra a nehéz terhet, és megindultak vele az udvarra. Hamar meglett a szépséges páva is. Egy nagyobb ketrecben díszelgett újdonsült gazdájának benn, a lóistállóban, a szalmabála mögött, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Jancsi kikapta onnan, béklyót kötött a lábára, és a hóna alá vette, a szegény gazdag ember meg bekerült a helyére.

Szerda volt, piacnap épp elég néző lesz a cirkuszhoz – gondolták, és elindultak a zsákmányokkal a központba. Olyan gyorsan csináltak mindent, hogy a Nap még mindig csak álmatagon nyújtózkodott, de nem jelentette be, hogy elkezdődött egy újabb dolgos huszonnégy óra. Az utcákon embert még nem lehetett látni, így a hozott lepedővel, kérdezés nélkül leteríthették a kiállított tolvajt, és a rácshoz köthették a madár lábát. Miska szaladt a kis köpcös csendőrért. Azt mondta neki, eszébe jutott már, hogyan is nézett ki a Jónásék rablója, sőt el is fogta és most a főtéren vigyáz rá a testvére. A szélhámos rendőr futva tette meg az utat - közben azon gondolkodott, miféle kitüntetés fogja a mellét díszíteni. Odaérve meglepetten látta, hogy a fogolyra vigyázó Jancsi helyett egy titokzatos ajándék várta, és útközben Miska is lemaradozott, így nem volt kitől kérdeznie.

Óvatosan felhúzta a leplet, és a bűntársát találta alatta. Éktelen vitába kezdtek. Egyik gyanúsította a másikat, hogy miért nem maradt az üzlet kettejük között. Ekkorra azonban kiért a vásározók hada. Ki a ricsajra jött, ki pedig kofálkodni, de az biztos, hogy hamar végigfutott a településen a csodapáva esete, aki nemcsak hazatért a rablójával és tettestársával együtt, hanem még szóra is bírta őket kérdezés nélkül. A bűnösök, mentvén a bőrüket, mindent elmondtak önként, persze mindkét történetben a másik volt a hibás. Végre odaért Gyergyói Jóska is. Olyan örömet régen lehetett ember szemében látni, mint akkor a díszmadár gazdájáéban. Percek alatt kiderült az emberrablók kiléte is az irigy Pista panaszkodó szavaiból.

Másnap a megbecsületlen, becsületes ifjak épp a két liba elfogyasztására készültek nagy büszkén, amikor az udvaruk felé idegen kocsik hajtottak. Gyergyóiék voltak azok, jó barátjukkal, Jónásékkal, meg pár malaccal, csirkével. Hálából hozták, hogy nem fenyegeti a falu népét többet a korruptságból fakadó tolvajlás. A bűnösök börtönben ülnek – mesélték -, és Jónás gazda kacsintva mondta, hogy rég tudta, ki a malactolvaj, de nem sajnálta az éhezőktől.

Ezek után a faluban igen megbecsülték a fiúkat, hamar kaptak munkát is, mert magukra maradt sorsukban kénytelenek voltak mindenféle mesterséget megtanulni. Mindenhez értettek egy kicsit, így sose szorultak rá többet a lopásra. A dülöngélő tanyát is kicsinosították néhány év alatt, és jól is tették, mert a kis Jónás Ilka meg a Gyergyó Erzsi igen nagyot mosolyog, ha meglátja a munkás legényeket.

Áldott vagy, Káin - hirdeti Bitó László nemrégiben megjelent könyvének címe. Áldott volna Káin? - futott át rögtön fejemen a gondolat, amikor először vettem kézbe a kötetet. Nem Káin volt az, aki puszta irigységből kezet emelt testvérére, Ábelre, s vonult be a köztudatba - mint az első gyilkos, kvázi minden gyilkos "ősatyja"? De igen, a Biblia szerint legalábbis, és Bitó könyve sem egy másik Káinról szól, hanem Ádám és Éva fiáról, a földművesről, akinek keze által halt meg Ábel, a pásztor. És mégis áldott ez a Káin, mert mégsem teljesen ugyanaz a Káin, akit a Biblia önző, féltékeny, gonosz ifjúként ábrázol.

No, de haladjunk sorjában!

1859-ben Charles Darwin angol természettudós megjelentette A fajok eredete című könyvét. Ezzel voltaképpen felállította az evolúció elméletet, és kijelentette, hogy minden élő szervezet, ideértve magát az embert is, hosszú és lassú fejlődés-folyamat eredménye. Ez természetesen felháborodást váltott ki a keresztény egyházból, hisz Darwin a természetes kiválasztódást állította Isten helyébe. 1925-ben egy John Thomas Scopes nevű amerikai biológiatanárt bíróság elé idéztek Tennessee államban, amiért az állam törvényeit megszegve az evolúciót merészelte tanítani az iskolában. A perre felfigyelt a világsajtó, és csakhamar világossá vált, hogy itt fog lezajlani a kereszténység és az evolúció közti végső ütközet. Ekkor történt, hogy William Jennings Bryan államügyész, aki kiállt a keresztény hit mellett, nem tudott felelni egy kérdésre, mely később a Biblia-szkeptikusok vesszőparipájává vált. A kérdés ekképp hangzik: Ki volt Káin felesége?

A Biblia szerint az első emberpár Ádám és Éva, az ő elsőszülött fiuk Ábel, másodszülött fiuk pedig Káin. A történet közismert: miután Káin megölte Ábelt (irigységből - mondá a Biblia), Isten száműzte őt, de elhelyezett egy jelet homlokán, hogy senki ne támadhasson rá (?) hosszú útja során. Káin így Nód földjére jutott, ahol megismerte a feleségét, családot, majd várost alapított. Ezek szerint más embereknek is élniük kellett a Földön - nemde? A keresztények azóta persze kidolgozták a maguk koncepcióját. Körülményes, nehezen hihető válasszal álltak elő, miszerint Ádámnak és Évának ekkor már több gyermekük is volt (akiket a Biblia nem említ), miattuk kellett jelet tenni a fiú homlokára, és Káin ekkor már feleségül vette az egyik húgát, vele menekült Nód földjére. Igaz, ezt sem említi a Biblia, de nem is írta, hogy nem így volt.

A kérdést azonban ez nem zárta le, 2009-ben Bitó László kidolgozta a saját változatát. Regénye a hírhedt testvér-gyilkossággal veszi kezdetét. Nem egészen úgy történik, ahogy a Bibliában meg vagyon írva: a kiűzetés utáni időkben járunk, a serdülő Ábelt és Káint már-már az őrületbe kergeti a fellángoló szexuális vágy, amellyel szemben tehetetlenek: Az egyetlen nőnemű lény saját anyjuk, Éva, ám ő Ádám asszonya. A pásztorfiú, Ábel hamar rádöbben, mit kell tennie, azt, amit az állatoktól is látott: legyőzni apját, és megszerezni az asszonyt.

Eldönti hát, hogy végez Ádámmal, ám terve nem sikerül, mert Káin az apja segítségére kél, és a dulakodásban végül Ábel veszti életét. Ekkor érkezik az Úr, és száműzi az ifjabbik fiút messzi vidékre. Káin tehát elindul, és Nód földjén köt ki, ahol meglepetten veszi észre, hogy más emberek is élnek rajtuk kívül, ellentétben Uruk állításával. A békés, édeni környezetben végre asszonyt talál, családot alapít, ám nem hagyja nyugodni egy helybéli történet az öreg Matúzsról (Matuzsálemről), aki két csecsemőt rabolt el a nódiaktól, egy fiút és egy lányt, hogy magával vigye őket az erdőbe.

"Ateistának kell lennem?" - töprengett Bitó László könyvének megírásakor, amikor szembesült azzal, hogy története csak akkor fog helytállni, ha elveti a Bibliából ismert mindenható Isten gondolatát, és meséje emberekről fog szólni, akik maguk alakítják a sorsukat. Ha könyve csupán a Biblia állításait próbálná cáfolni, felejthető olvasmány született volna. Ezzel szemben az író jóval többet, sőt teljesen mást tett. Alkotott egy lehetséges, hihetőbb, ésszerűbb és elgondolkodtatóbb alternatívát, amelynek központi kérdése: mivé válthattunk volna, hogy alakulhatott volna másképp a sorsunk.

Ádám és Éva "megteremtése" (igazából elrablása és elszigeteltségben történő "nevelése") nem ok nélkül történt. Az öreg Matúzs, a "Teremtő" általuk akarta megteremteni az új, férfiuralom alatt működő társadalmat, amely képes lesz szembeszállni más, barbár népekkel. A nódi társadalom, amelyből maga elszökött, utópisztikus, békés közösség volt, mert nem férfiak, hanem nők irányították. Amivel azonban Matúzs nem számolt, az az eredendő női ravaszság, intelligencia, mely Évában, a könyv legemlékezetesebb alakjában ölt testet. Az erős akaratú asszonyban, akin természeténél fogván nem uralkodhat férfi. Matúzs terve elbukik, ám jóslata valósággá válik: a barbár birodalmak örökre elsöprik a nők vezette békés világot.

És hogy mi történt ezek után?

A történet Káinról, Ádámról és Éváról tovább terjedt, de torzult is. Az új nemzedékek új jelentéssel ruházták fel a legendát, szereplői új alakok lettek: egy irigységből gyilkoló Káin és egy ártatlan Ábel példázata maradt csak fenn az utókor számára. Végleg elveszett, és a történelmi emlékezetből kilökődött az egykor már megvalósult nódi utópia. Ez persze csupán mese, de szép mese, amit igazságként is elfogadhatunk. Csupán hit kérdése, mint a Biblia esetében. De ha csak meseként gondolunk rá, az sem von le semmit az értékéből. Csakúgy, mint a Bibliáéból sem.

Milyen kitekert képzettársítással lehet párhuzamot vonni egy amerikai dráma és egy magyar vígjáték között?

Koltai M. Gábor megrendítő rendezése a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház deszkáin magában hordozza a választ, ha később rá is cáfol arra. Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij 12 című forgatókönyvét felhasználva vitathatatlan sikerrel állította színpadra a Tizenkét dühös embert. Jancsó Miklós egyik filmjéből ismerős az igazság, ami már az előadás alatt a fülemben csengett, miszerint „Az nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, aminek a többiek hiszik.” Ezt az évszázados szentenciát zúzza porrá az a majd” három óra, melynek során tucatnyi civil egy apagyilkosság ügyében az elmarasztalástól a felmagasztalásig minden érzelmet érintve hozza meg döntését a tizenhat éves vádlott javára. Eközben megismerhetünk tizenkét emberi történetet, az esküdtek karaktere fokozatosan bontakozik ki előttünk, és idomul rokon- vagy ellenszenvessé. Lassan világossá válik az értékítéletük, magyarázatot kapunk döntésük miértjére.

Ahogy egy focimeccs állása változik, úgy alakul a bűnösség és ártatlanság melletti szavazások eredménye is. A felsorakoztatott bizonyítékok és párhuzamok egyenként ingatják meg a döntés résztvevőit, a nemtörődömség, felszínesség és az előítéletek semmivé foszlanak, és ami marad, az a mezítelen emberi lélek, mely az észérveknek már nem képes ellent mondani. A kezdeti 11:1 és a végső 1:11 katartikus egyhangúságba zuhan, amikor az utolsó esküdt is megtörik, és zokogva adja meg magát a lelkiismeretében küzdő megkeseredettségnek és igazságérzetnek.

A komikus és megrázó elemek váltakozása nyomot hagy a szellemben, gondolkodásra késztet, a bejáratott rigmus bukása nem enged nyugodni. Ki téved hát? Elegendő az idő arra, hogy minden felmerülő kételyt apró darabokra szedjünk, és minden oldalról megvizsgáljuk azokat? Érdemes minden alkalommal megnyúzni a lelket, csak hogy legmélyebb zugait elérve kiforgassuk azt, kiszolgáltatva a tévedés lehetőségének? És ha igen, akkor az állandó beismerés és változás helyénvaló és kikerülhetetlen?

Ezeket a kérdéseket nem lélekgyógyászok és tudósok válaszolják meg, csupán tizenkét egyszerű, joggal dühös ember.

Az a pénteki nap nem jól indult. Éjszaka történt egy kis baleset, így hajnalban arra ébredtünk, hogy a mi hálószobánkban vendégeskedő egyik porontyunk tócsát helyezett el a jó drága, ám nem túl kényelmes matracunkon. Nyolctól tehát ágyneműmosás, matracsikálás vette kezdetét.

Mióta kutyánk van - aki éjszaka még bent alszik -, reggelente dzsungelharcosként settenkedek ki a szobából, közben erősen vizsgálom a laminált padlót, van-e pisi valahol. Hozzáteszem, a gyerekek hősiesen állják, amit vállaltak. Hét közben Nóri fél hatkor felkel csak azért, hogy levigye a kutyát, és fel is takarítja, amit az az éj folyamán produkált. Hát, ezúttal a lábammal sikerült észlelnem még egy kisebb pocsolyát.

Kilenc körül Zsófi fölengedte a lakásba az ebet, aki látván, hogy nyitva van a tiltott zóna - ez esetben a gyerekszoba - ajtaja, berohant, és gyorsan a szőnyegre pisilt. Plusz szőnyegmosás. Ekkor jutott eszembe, hogy el kell mennem az eperért, különben nem lesz. Rohanás a piacra, két láda eper be a kocsiba, akkor már gyorsan boltba is.

Közben a rendkívüli tanítási szünet miatt otthon lebzselő gyerekeim felrobbantották a konyhát. A mosogatógép tele, senki nem pakolta ki, így aztán nem is pakolta be, az edények, tányérok, poharak az asztalon, a konyhapulton és a mosogatóban felpúpozva várakoztak. De a kölkök biztosan érezték, hogy vulkán kezd kitörni, mert elvonultak a szobájukba, és ott szöszmötöltek. Helyet túrtam az epernek, és nekiláttam valaminek, amikor Apa kiabált az udvarról: gyere le, nézd meg mi van a pincében... asszem felrobbantak a bodzapezsgőid.

Hát igen. Míg a konyha csak átvitt értelemben, ezek tényleg. Hat liter bodzapezsgőből három odalett. Az a három nem, amelyet csavaros üvegbe tettem, a csatos üvegek darabját csaknem ötszáz forintot fizettem. A többi mind megadta magát. Az üveget össze kell söpörni - gondoltam -, és újabb logisztikai sorrendet állítottam fel a teendőkről.

A dél már közeledett, engem pedig elnyelt a házimunka. Nem fogok főzni - szögeztem le -, és két szép nagy pizza rendelésével megoldottam utódaim élelmezését. Persze, azért egy kis epres-túrós sütit gyorsan összedobtam, mert tudtam, hamarosan érkeznek a sógoromék, akiknél szintén népszerű az édesség. Be is toppantak, késve, fáradtan és éhesen, és kiderült: a napjuk hasonlóképp őrület és rohanás volt. Úgyhogy az epernek a sógornőmmel közösen, mintegy levezető tevékenységként álltunk neki. Szörp és lekvár készült belőle, a következő recept alapján:

I. A szörp
Az eperhez kilónként 30 dkg cukrot teszek, összekeverem. Ezt állni hagyom egy napig, amíg levet ereszt, közben többször felkeverem. Leszűröm, a levet felforralom, a forraláskor keletkező habot leszedem, ebből akár fagyit lehet készíteni; a levet üvegekbe töltöm, dunsztba teszem, amíg kihűl.

II. A lekvár
A leszűrt eper minden kilójához fele annyi cukrot keverek, mint előzőleg. Vagy inkább már annyit sem; kóstolás után döntöm el, mennyit tegyek. Botmixerrel pépesítem; mi úgy szeretjük, ha azért maradnak benne eperdarabok is. Felforralom (nem kell főzni!), üvegbe töltöm (lehetőleg csavaros, lapkával fedett üvegbe), száraz dunsztba teszem, amíg kihűl. Amellett, hogy e módszer szerint tartósítószer használata nem szükséges, az is nagy erénye, hogy a gyümölcsöt nem kell „agyonfőzni”.

Mire az utolsó edényt is elmosogattam, el is felejtettem azt a néhány apró-cseprő bosszúságot, ami a nap folyamán megesett.

Egy név, amit mindenki ismer. Vagy mégsem? Nemcsak szülőhazájában Japánban, hanem nálunk is nagy sikernek örvend a rózsaszín masnis kiscica. A közhelyes figura már őshazájában közkedvelt szereplővé nőtte ki magát. Külön szentélyt építettek neki, sőt még egy Hello Kitty Land-et is terveztek azok számára, akik már unják a hétköznapi vidámparkok lehangoló színvilágát, és szívesebben látják a világot rózsaszínben. Magyarországon nem az első számú kedvenc, de sokaknál feltűnik hátizsák, kitűző vagy mobil telefon díszek formájában. De mit is szeretnek rajta annyira?

A hetvenes években született Japánban, ahol a karrierje hirtelen fölfele kezdett ívelni. Teljes nevén Kitty White, az összes elképzelhető terméken és formában megtalálható. Először egy pénztárcán, ami Amerikában is osztatlan sikert aratott. Ezután már nem volt megállás, a cicalány poharakon, repülők oldalán kezdett el „pózolni”. Ma már bármit el lehet adni, amin Hello Kitty arcképe van. Bár nálunk is föllelhető egy-két giccsesebb darab, mégis sokkal egyszerűbb a hazájában keresgetni az érdekesebb példányokat. Én is találkoztam már fesztiválok alkalmával nyomott matricás pólóval, tollal, hajcsattal, de amikor találtam egy honlapot, ahol vele kapcsolatos termékeket árultak, kikerekedett a szemem.

Akadtak érdekes csecsebecsék is, mint a Hello Kittys kipufogó, kontaktlencse, Nintendo, varrógép, sütőforma, italadagoló, és még sorolhatnám. De hogy mi szüksége lehet az embernek egy macskával díszített masszírozóra, vibrátorra vagy az arcát ábrázoló fogtömésre, esetleg a róla mintázott óvszerre, az felfoghatatlan számomra. A különös tárgyak között leltem egy morbid dolgot - már kapható a Hello Kitty-s sírkő is. Ebből is látszik, hogy ez a mánia már túlmegy minden határon.

Sok ellendrukkere van a masnis cicának, sok „anti Kitty-s” termék is megjelent a piacon. A fehér macskát itt már fellógatva, levágott fejjel, esetleg felrobbantva találhatjuk meg. Viszont ez a tábor is valahol a rajongók közé sorolható, tagjai magukon viselik az „utált” ikont, ezzel is reklámozva a cicalány „nagyságát”. A hatalmas siker nyomán kapott egy tizenhat részes anime sorozatot is, amely a legsablonosabb módon igyekszik bemutatni a gyerekeknek a világ bölcsességeit. Diadalát megkoronázva még családot is „teremtettek” neki. A mesebeli Kitty-nek lett egy ikertestvére, Mimmy, a papájától pedig kapott egy macskát, Charmmy Kitty-t.

A macska macskát tart? Hülye ötlet, de úgy látszik, sikeres, bár tegyük hozzá: a kis kedvenc inkább viselkedik háziállatként, mint a címszereplő. Ha valaki égető vágyat érez ezek után a sorozat megnézésére, az ne tegye. Tanácsomból is érzékelhető, hogy nem tartozom a rajongók közé, nincs egyetlen tárgyam sem az őrületből. Sokan nem tudják, honnan ered Kitty, mi a története, sőt arra sem képesek választ adni, hogy miért veszik meg, miért rajonganak a termékeiért, márpedig szerintem „csak úgy” nem lehet valamit szeretni. De hát ilyen a divat.

Én mégsem esem vissza a gyermekkori mámorba - így, huszonévesen maradok inkább a felnőtt dolgoknál.

A fővárosi madarak tájékozottabbak, mint a vidékiek. Nem szeretném lenézni a gyulai, a szombathelyi, a győri vagy a halásztelki fekete rigókat, gólyákat, de valahogy több információt csivitelnek a pesti fák lakói. És be nem áll a szájuk.

Athén lehengerlően csodás. Azt mondja egy sokat megélt, számos országot megjárt kismadár, hogy elképesztően meleg volt azon a nyáron. Nekünk, magyaroknak meg aztán főleg. Nem bírjuk a hőséget, próbálunk védekezni ellene, és megállás nélkül isszuk ennek-annak a levét. Ezért sűrűn kell a mellékhelyiséget látogatnunk, mégsem sikerül „mintát” szolgáltatnunk. Felmondtuk a szolgálatot, valószínűleg a mediterrán bogyóktól, amiket védekezésül tömtünk magunkba a mélytengeri lebukás ellen… Na, ettől retteg a magyar. A forróság is elviselhetetlenné vált, így a fiaink kocsiba ültek, és hazajöttek. Elvetették a sulykot, mint az olimpikonok a diszkoszt és a kalapácsot.

S ha ez még nem elegendő bizonyíték arra, hogy a magyar nem született szerencsés csillagzat alatt, álljon itt egy szárnyas története, aki látott egy furcsa esetet. „Imádom a sportot, így nyomon követem a hazai sportolók felkészülését” - kezdte a Csőrikére hajazó csőrös. - Így volt ez 2008-ban, a pekingi olimpia előtt is. A névmemóriám gyatra, talán valami nemzetnevű fiatalember volt az áldozat. Megjelent lelki szemei előtt az álmaiban oly sűrűn felbukkanó mérgezett wadalma. Bár a karrierjét nem törte ketté a baleset, reggelente izzadtan, vizesen kel föl ágyából, és valószínűleg minden ébredés után azt mormolja magában: „Megúsztam.”

S ha már a csivitelő madárkák ilyen jól kifőzték „horrorisztikus” meséiket, nézzük, vajon mi lehet a receptjük. A jelek szerint Kosztolányira és Karinthyra egyaránt fölnéznek:

Durmolj mélyen és sokat, így állhatsz mindig készen;
Olvass a sorok között;
Partizánkodj;
Pisilj akkor, amikor kell;
Igyál annyit, mint egy víziló;
Nem menekülhetsz tetteid elől;
Athén és Peking veszélyes hely volt, de nem annyira, mint London - lesz.

A tudás veszélyes. A Központi Statisztikai Hivatal ősszel induló felmérésében hétezer embert kérdeznek meg étkezési szokásaikról, testi-lelki panaszaikról, betegségeikről. A cél, hogy felmérjék a lakosság egészségügyi helyzetét, illetve választ kapjanak olyan kérdésekre, hogy a munkanélküliség hatással van-e az egészségre.

A statisztikai kimutatás nyilván nem azt fogja bebizonyítani, hogy a magyar lakosság 95 százaléka Norbi-formában van, és épp oly stressz mentes életet él, mint a Dalai Láma, de nem is ez a lényeges. Arra vagyok kíváncsi, vajon a kérdőívek összeállításakor figyelembe veszik-e, hogy egy átlag magyar embernek egyidejűleg minimum három vélt vagy valós betegsége van. Ha a kérdőív-szerkesztő előrelátó, és egy kicsit is ismeri embertársait, feleletválasztós tesztet alkalmaz, vagy még véletlenül sem hagy sok helyet a válaszadásra. A kérdőívet postázza, vagy egy menthetetlenül türelmes és békeszerető munkatársára bízza a telefonos megkeresést. A személyes kérdőív-felvételt csak erős idegzetűek végezhetik, noha azért, hogy a lakosság egészségügyi helyzetéről hív képet kapjunk, ezt a módszert kell választani.

Kis községekben néha elég egyetlen embert megkérdezni. Én olyan helyen nőttem fel, ahol több idős asszony is szívügyének tekintette a közösség egészségi állapotát. Előfordult ugyan, hogy Annának vagy Ferinek halálhíre ment, noha még életben voltak, de annyi bizonyos, hogy ha valaki allergiás lett, vagy más nyavalya vette elő, az sosem maradt titokban. Az új betegségek kitárgyalása pedig kivétel nélkül így ért véget: „Jaj, hát ott nekem is fáj…” A panaszkodás nemcsak falun dívik, persze. Az emberek többsége szeret zsörtölődni, és hajlamos eltúlozni a problémákat. S miért ne tenné éppen most, amikor oka is van rá?

Munkahelyek ezrei szűnnek meg, ez senkinek nem mond semmi újat. Sejtettük, hogy beteg ez az ország, de most már azt is tudni fogjuk, hogy mennyire.