Tovább

Régen talán jelentett valamit a tizennyolcadik születésnap. Felnőtt lét, felelősség, legális alkoholfogyasztás, nagybetűs élet. Amióta azonban majdnem mindenki továbbtanul, ez is csak egy a sok évforduló közül. Mert az anyagi és érzelmi önállóság még messze van.

A ponthatárok gyakran nevetségesek, így aki fizet, tanulhat. Nem mindegy persze, hogy mit. A divatszakok viszonylag izgalmas tananyaggal és jól hangzó oklevél-felirattal kecsegtetnek, míg a munkaerőpiac szempontjából hasznosnak mondható képzésekre lassan a kóbor kutyusokat fogják beültetni, hisz’ mindenki kommunikátor, közgazdász, művelődésszervező, esetleg bölcsész akar lenni. Holott az okosok szerint elsősorban műszaki és természettudományi szakemberekre volna szükség. Ezt el is hisszük nekik, mivel az álláskeresők fellegvárául szolgáló internetes portálok tele vannak e szakterületek munkalehetőségeivel.

A fiatalok tehát jönnek, jobb esetben tájékozódnak, majd döntenek. Aligha létezik olyan középiskola Magyarországon, ahol a végzősök legkedveltebb témája ne a továbbtanulás lenne. „Hová adtad be?” - kérdezik újra és újra a tanárok, a rokonok, a barátok. A jelentkezési lap kitöltése olyannyira rítussá vált, hogy az e-felvételit botrányosan kevesen használják. „Jaj kisfiam, ilyen komoly dolgot ne bízz a számítógépre!” - mondják a szülők, és máris csemetéjük kezébe nyomják a benzinkutakon is beszerezhető papírcsomagot. A gyerek pedig engedelmeskedik, még akkor is, ha történetesen informatikus palánta.

Aztán elindul a harc a pluszpontokért. Nyelvvizsga, emelt szintű érettségi, miegyéb. A négyszáznyolcvanas rendszert elcseszték, így utóbbira pillanatnyilag csak akkor van szükség, ha nyelvszak a cél. Az ősök perkálnak, a kölyök káromkodik, hiszen minden héten hosszú órákat kell a nyelviskola falai közt töltenie. Persze ennek is megterem a gyümölcse, mert mindenki lenyelvvizsgázik. Ha elsőre nem is, de hatodszorra biztosan. Próbálkozni akárhányszor lehet.

Akárcsak az egész felvételi hercehurcával. Ha nem sikerül rögtön, hát istenem, kimarad egy-két év. Vagy három. Ezt teljes lelki nyugalommal végig is bulizhatják - érettségi bizonyítvánnyal úgyis csak „csicskásnak” mehetnének a mai látásmód szerint. De ha sikerül, rajtol a bolognaiul hat-nyolc féléves móka. Szorgalmi és vizsgaidőszakok váltakozása, órára járás, jegyzetkunyerálás, puskagyártás, szakdolgozatírás, záróvizsga, hoppá. Utána mi lesz? Ahol ugyanis már megvetette lábát a többszintű képzés, ott minden alapszak legalább három mesterképzésre nyújt belépési lehetőséget. A magyar diákok meg örülhetnek, ha találnak egyet is, amihez nem kell plusz krediteket teljesíteniük. Ha pedig nem találnak? Irány a barátságtalan munkaerőpiac, amelynek szereplőivel bizony elfelejtettek konzultálni a felsőoktatási intézmények. Még csak most fog kiderülni, hogy az alapképzési oklevél jó-e egyáltalán valamire.

Úgy érzem, ez lesz az új érettségi, ami után „tanulni kéne valami értelmeset”. És majd kezdődik az egész felvételi hercehurca elölről.

Már csak néhány lépcsőfok volt hátra. Gyors lépésekkel tette meg őket, és már fenn is volt az épület tetején. Kifújta magát. Tíz emeletet megtenni lift nélkül nem könnyű, elégedett volt. Odafenn melegen sütött a nap, és a kékség szférája ragyogott át mindent. Az ilyen időben a panorámához tartozó égi utazók, a bárányfelhők nem színezték az eget, így az, akár egy tengernyi szépség lebegett a világ felett. A kellemes idő felmelegítette a tízemeletes tetejét és rajta a kavicsot is, mely milliónyi aprócska teknősbékaként sütkérezett a napon.

A fiú levette cipőjét, és mezítláb indult a peremhez. Jóleső érzés volt. Már nem gondolt arra, ami történt, nem gondolt az örökké perlő lelkiismeretére. A peremem leült, és tovább szemlélődött, de már nem tudta úgy megérinteni a földi szépség, mint az előbb. Eltelt a sok szép csodával, a látvánnyal, és már nem okozott neki új felfedeznivalót. Mindez csupán egy pillanatra zökkentette ki ők gondolatai fogságából. Lenézett. Nagyon magasan volt, meg is szédült egy kicsit, majd igyekezett lassan hozzászoktatni magát. Végül minden bátorságát összeszedte, és kifordult a peremről úgy, hogy mindkét lába a levegőbe lógott. Bátornak érezte magát, de amint ez megfogalmazódott benne, ismét elgyengült. És a lelkiismerete nem hagyta abba a civódást. Akár a vulkánból, úgy tört ki belőle a kimeríthetetlen megrovás, harag, gúny, félelem és szánalom.

És a mi lett volna ha…
Mi lett volna, ha nem megy el akkor hazulról…
Mi lett volna, ha nem iszik aznap este…
Mi lett volna, ha időben észreveszi a másik autót…

És az a kislány vérben feküdt az útszélén, és az anya velőtrázó ordítása, a villódzó sziréna, a halál oly közel lecsapó szele. Szinte érezte, és megborzongott újra. Felállt lassan, óvatosan, és széttárta karjait, amelyekbe már belekapott az ismerős érzés, ami ott süvített el mellette aznap este. Becsukta a szemét. Megkönnyebbült. Még egy utolsót mosolygott, és…

Tikkasztó nyári nap. Kiszabadult az utcára a szerelem, a vágy és minden olyasmi, ami még szobámba bezárva sincs a tulajdonomban. Még a legeldugottabb fiók mélyén sem rejtőzik belőle sajnos egy csepp sem.

Megint utazom, mindig megyek valahonnan valahova, mégsem érek soha célba. Mert a lelkem egy része mindig hátra marad, és csak várlak. Folyton csak várlak, de soha nem jössz. Nem találkoztunk még, nem tudom, hogy nézel ki, de biztosan felismernélek. Te lennél a nagy ő, a szőke herceg a fehér motoron, vagy barna, vagy fekete hajú. Mindegy.

Apám szerint elüldözöm magamtól az embereket. Nem várom, hogy a nyakamba ugorjon egy idegen, és meg akarjon szökni velem. Igazából nem is tudom, mit várok. Nem lenne bátorságom elmenekülni az idegennel, ha megkérne rá. Ragaszkodom mindenhez, ami régi, vagy amin ezer számra állnak a porszemek. A nagymamám ilyen. Pedig hányszor és hányszor megszóltam már érte…

Így vagyok az emberekkel is. Belém rúghatnak, megalázhatnak, bánthatnak, én mégsem hagyom el őket. Mint egy kullancs. Csúnya hasonlat, de ez így van. Nehéz eltávolítani. Kaparhatod, vakarhatod sokáig. Megölöd, de egy része akkor is benned marad, és tovább fertőz. Pedig egyszerű a megoldás: kis olaj, és ki is lehet csavarni, de ki gondolna erre, túl egyszerű a megoldás.

Vajon létezik olyan, hogy valaki megfojt egy másik embert a szeretetével? Ha igen, akkor én vagyok rá ez élő példa. Ha nem, akkor szenzáció vagy egyszerű selejt lehetek. Néha csak szeretnék szeretni valakit. Olyan nagy baj ez? Azt viszont nem akarom, hogy engem szeressenek. Minden embert távol tartok magamtól. Védekezés? Túlzott elszigetelés? Önfeláldozás? Talán, de ez jó nekem. Boldog vagyok, mert boldog akarok lenni. Ennyire egyszerű a képlet. Megfojtás ide, távolságtartás oda. Hm. Lehet, hogy most fedeztem fel valami újat. Boldog vagy, mert az akarsz lenni…

Az emberek mindent túlbonyolítanak, pedig ezek szerint ilyen egyszerű az egész. Vajon azok is boldogok, akiket elhalmozok mindennel? Nem is lehet olyan rossz. Mintha karácsonykor nem kellene adnod, mindig csak a neked szóló ajándékok lennének a fa alatt. Amik szépen becsomagolva, nagy masnival várnak rád. Ilyen vagyok én is. Ajándék vagy átok - ki tudja. Ami nagy masnival átkötve arra vár, hogy kibontsd, de ehhez fürgének kell lenned, mert megijedek, és elszaladok egy fél pillanat alatt. Ezt persze képletesen értem. Futni nem nagyon bírok, ahhoz kondíció is kellene. Csupán a lelkem olyan illékony, hogy egyik percben még te birtoklod, a másik percben azonban már máshova száll.

Mi pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, hogy megnézzük Bulgakov Mester és Margaritájának színpadi változatát. „Nem lesz könnyű dolga a társulatnak” - szögeztük, a groteszk történet ugyanis méltán nevezhető a huszadik század egyik kiemelkedő regényének. A belőle készült tízrészes tévésorozat pedig, melyet Vlagyimir Bortko vitt képernyőre, hallatlan sikert könyvelhetett el magának Oroszországban. Bulgakov grandiózus, számos szálon futó legendája viszont műfajilag besorolhatatlan, ám fölösleges is lenne műfaji keretekkel elzárni az útját. Eredetiségét épp ez a "megbélyegezhetetlenség" adja. Magamban el is döntöttem, ha úgy lépek ki a színházból, hogy még mindig képtelen leszek néhány szóban összefoglalni, vajon mit is láttam, akkor sikeres volt a darab.

És sikeres lett a darab.

Bár elsőre megrettentünk a díszlettől, a papírral kitömött rácsszerkezettől, mely mint börtönrácsokból gyúrt szobor magasodott fölénk (ennyire sivár még Moszkva sem lehetett). Nemsoká az is kiderült, milyen praktikus (megmászható) a szerkezet. Hála annak, hogy a társulat hozva a formáját. Nem győzöm a dicséretükre felhozni, hogy kihasználták a teret. Persze ennél jóval többet is tettek. Az előadás Horváth László Attila Pilátus-játéka miatt vált feledhetetlenné. A már életunt római helytartó, akit végül hivatali szerepe rákényszerít, hogy ítéletet hozzon Krisztus fölött, minden szenvedése és aggálya, bűne miatti őrlődése ott kavargott a fényben.

Karádi Zsolt kritikus drámainak nevezte ezt az alakítást, de senki se képzelje, hogy egy indulatoktól megtébolyult Pilátust láttunk a deszkákon: A feszültség annál tapinthatóbbá vált, minél halkabban beszélt a méltóságába kapaszkodó helytartó; a belső tépelődést hangsúlyozni pedig alighanem az egyik „legverejtékesebb” színészi kihívás. Gáspár Tibor nem kisebb feladatot kapott, mint magát az ördögöt (Wollandot). A darab az ő és ördögi kíséretének kísérteties belépőjével vette kezdetét; hosszan elnézett minket, a széken ülőket, mintha csak azt közölné velünk: „Ismerlek titeket.” Ennyi elég is volt, senki sem kételkedett már benne, kivel van dolgunk. A címszereplő Margaritát alakító Szalma Noémiról sem feledkezhetünk meg. Megrendítő erővel játszotta el a szerelméért az ördöggel is szövetségre lépő asszonyt, vállalva a lemeztelenítést is.

De nem csupán a fő(bb)szerepekben láthattunk kiemelkedő alakításokat. Olt Tamás mint Júdás, és Avass Attila (akit egyszer kíváncsiságból megnéznék Korovjov szerepében is) mint Nyikanor Ivanovics Boszoj kitűnő választás. Az előadás a szokatlan megoldásoknak sem volt híján. Meglepetést keltett, amikor az egyik (talán legnagyobb kihívást jelentő) jelenet, a Wolland professzor nagyszabású fekete mágia műsora során statisztákkal telt meg köröttünk a nézőtér, és minket is „bevontak” a játékba. Néhány pillanat alatt váltunk a mágus-műsorra kíváncsi moszkvai közönséggé, amelyet az égből hulló bankókkal csábított el a porondon ácsorgó cinikus ördög. S valóban hullott is ölünkbe a pénz.

Mivel a darab nem csupán eltérő helyszíneken, hanem eltérő korokban is játszódik - a huszadik századi Moszkvában, másrészt Krisztus korában - rendezői rafinériára volt szükség a kettő közti átmenet áthidalására. Keszég László eredeti megoldást választott. Nem húzott éles határvonalat közéjük; az egyik pillanatban még a moszkvai Tömegír tagjai közt kitört verekedésnek lehettünk szemtanúi, majd hirtelen belép kíséretével Pilátus, és a moszkvai tömeg abban a pillanatban átvedlik egy másik tömeggé, melynek Krisztus ítéletét hirdetik ki. Sőt, az is előfordult, hogy maga Pilátus kapott magára egy fehér köpenyt, és vált ettől kezdve ő egy huszadik századi orvossá, akiről a tébolyultnak bélyegzett Hontalan költő rögtön meg is jegyzi, hogy úgy néz ki, mint Poncius Pilátus.

Ajánlom tehát a Mester és Margarita színpadi változatát nem csupán megtekintésre, hanem átélésre. A néhány mondatban nehezen összefoglalható történet egyszerre szatirikus és rémisztő, egyszerre szól szerelemről, magányról, életről és halálról. De leginkább mégis magáról az emberről, az ő helyes és helytelen döntéseiről, azok következményeiről és lehetőségeiről. Nem kínál ugyan "könnyed" kikapcsolódást, a kereteket nem tűrő elmélkedés örömét viszont igen.

Erre a fölfedezésre a 2009-es Mediawave-en, Győrben ébredtem rá, amikor is beültünk egy dokumentumfilmes blokkra, Meglepett, hogy sikerült jól választani, és a rövidfilmek nem az általam elkönyvelt unalmas, belealvós hangulatot hozták.

Azzal indult az összeállítás, hogy bemutattak egy kutatóállomást. Ez számomra is rém unalmasnak ígérkezett, de amikor az első felvételeket megláttam, éreztem, hogy ki fog törni belőlem a kacagás. Amint a hegyek között eldugott, lelakott régi épületben portásnak vélt személy mint a kutatóintézet igazgatója mutatkozik be, és a mellette álló, takarító ábrázatú, félrecsapott simléderes sapkában pompázó alakról kiderül, hogy ő a technikus, Szerencsére a téma és a képek iróniája nemcsak nekem tűnt fel, ezért gyakran hallatszott nevetés a terem valamelyik sarkából. A film amúgy egészen jó volt, Bettina Tim ugyanis valós helyzetet láttatott. Egy Örményországban található Űrállomás mindennapjairól, az ott élő emberek vívódásairól és egyhangú mindennapjairól számolt be, ráadásul olyan stílusban, hogy mind a harminc percig lekötötte a nézők figyelmét.

Rögtön ezután egy magyar film következett, Baktay Anna-Réka Magyar Hullám című, ötperces alkotása. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy nincs-e április elseje. Ebben a hiedelmemben erősíteni látszott Javier Chillon A Schneider-kór című ál-dokumentumfilmje, melyben azt tárja a nézők elé, hogy az ötvenes években a szovjetek egy csimpánzt használva halálos kórt terjesztettek Nyugat-Németországban. A záróképre hatalmas kacagás tört ki a teremben. Elmondva-leírva azonban nem olyan vicces, mint ha az ember megnézi a tízperces filmet.

A blokk utolsó darabja, A Szuka-akadémia megtekintése közben döntöttem el, hogy ezentúl adok egy esélyt a dokfilmeknek is. Hogy a nő mi mindenre képes egy férfiért (vagy többért), azt Alina Rudnyitszkaja kitűnően ábrázolja az oroszországi helyszínű „akadémiát” bemutatva. Bár néha kétségeim támadtak, hogy ez a „képzés” valóban létezik-e, a film maga érdekes volt. Ha másra nem, arra jó volt, hogy a fiúk is láthatták, mi minden fordul meg egy csaj fejében, amikor nem jön neki össze a pasizás.

Makk Károly képzeletét mindig egy-egy irodalmi anyag mozgatta meg, 1982-ben például Galgóczi Erzsébet kisregénye. A téma merész. 1958-ban, a Kádár-rezsim egyik legsötétebb évében egy fiatal, homoszexuális újságírónő (Jadwiga Jankowska-Cieslak) elcsábítja kolléganőjét (Grazyna Szapolowska), aki férjes asszony, egy katonatiszt (Andorai Péter) felesége. A két nő szerelme ott és akkor megélhetetlen, valójában az első pillanattól halálra van ítélve. Az „ötvenhatos” újságírónő lázadó cikkei pedig túl őszinték ahhoz, hogy megjelenhessenek, hiába Igazság a lap címe.

Az Egymásra nézve nem csupán a szexuális téma miatt vakmerő alkotás: Azért is, mert az 56-os forradalmat közvetlenül követő állapotokat mutatja be. Talán Makk Károly maga sem tudta a forgatás idején, hogy a politikai vagy a szexuális tabusértés lesz-e a bemutató. Rényi Péter, a rendszer hivatalos kritikusa dühödten hagyta ott a film cannes-i bemutatóját, hogy itthon botrányt csapjon - inkább a politikai ábrázolást helyezte előtérbe. A közönséget viszont a magyar filmben először ábrázolt homoszexualitás foglalkoztatja. A hazai nézők számára újdonságként hat két nő mozivásznon látott szerelme. Ezekre a szerepekre Makk Károly két lengyel színésznőt szerződtetett, a főszereplő Évát játszó Jadwiga Jankowska-Cieslak a cannes-i fesztiválzsűri a legjobb női alakítás díját kapta. Olyan színészeket láthatunk a „kisebb” szerepekben, mint Jozef Krónert, Reviczky Gábort, Bács Ferencet, Pogány Juditot, Szirtes Ádámot. A film hangulatát a zene (Giorgio Moroder, Dés László, Másik János) is befolyásolja, jól passzol a különböző érzelmi töltésű jelenetekhez. A Szomorú vasárnap többször is aláfesti a reményvesztett jeleneteket. Az operatőr, Andor Tamás, gyönyörű képekkel érzékelteti a hangulatingadozásokat.

A mozi is úgy kezdődik, mint a regény. Lövések, fiatal nő a határon (Szalánczky Éva). Eközben szerelmes, Lívia kórházban fekszik, magatehetetlenül az ágyon, épp fürdetik az ápolók. Meghökkentő, hogy már a film első perceiben meztelen női test látványa fogad. Majd lassan kezd visszafelé pörögni az idő kereke, és a regény vonalán folytatódik a történet. Míg a könyvben Évát a visszaemlékezések emelik a jelenbe, így inkább a lelkét, az elveit ismerjük meg, a film a szerelmi szálra helyezi a hangsúlyt. A leszbikusság sokkal megdöbbentőbb hatást ér el a vásznon, míg Galgóczi Erzsébet a képzeletünkre bízta ezt a kapcsolatot.
A film kezdő és záró képe, a határ is mintegy jelképe annak, hogy Éva törvényen, határokon belül maradt. Hiába próbálta áthágni, nem tudta, hisz cikkei nem jelenhettek meg, szerelme nem teljesedhetett ki, hiába akarta elhagyni országát, nem tehette. A záróképként felröppenő madár pedig szárnyalásának szimbóluma is, hisz abban a korban az ember csak saját megsemmisülése árán lehetett önmaga.

A Vacsoracsata után csini, feszülő, ezüst overálban, piros és kék bukósisakkal a fejükön láthatjuk a magyar celebeket a Kalandra Fal című műsorban, az RTL Klub képernyőjén. Azt a megtisztelő feladatot kapták, hogy egy nagy, hungarocell falon lévő lyukon kell átvergődniük. Ha viszont nem vigyáznak, a fal akkora pofont ad nekik, hogy hipp-hopp, a hideg vízzel teli medencében találják magukat, és akkor jön a szexi, piros nacis Baywatch-os vízi mentő, Dávid, aki kimenekíti a fuldokló egyedeket.

Néhány ügyetlen mozdulat a fal előtt, és a csuromvizes „sztárok” látványa már elég ahhoz, hogy fogjuk a hasunkat a röhögéstől. Ez kell a magyar közönségnek: primitív műsor, primitív embereknek. Valószínűleg senki nem lepődött meg azon, hogy például Pákót, Benkő Dánielt vagy Győzikét látták vetélkedni, ők eddig sem visszakoztak soha, ha arról volt szó, hogy hülyét csináljanak magukból. Mennyivel mulatságosabb „szerencsétlen” celebeket látni a képernyőn, mint hétköznapi embereket. Abban semmi poén nincs, ha a sarki élelmiszerboltos Marika néni, vagy a faipari üzemet működtető, Miska bácsi lesz kicsit nedves.

A jókedvet a jól összeszokott műsorvezető-páros: Sebestyén Balázs és Vadon János garantálja. A helyzet- és jellemkomikumaik elmélyítik a nevetőráncot az arcunkon. Ők pontozzák a sikeresen felvett pózt és a hatalmas eséseket, bár néha elfogultak egy-egy celeb javára. Nevetés, nevetés, nevetés - ez a Kalandra Fal lényege. Nem műveltségi vetélkedőről van szó, tehát semmiféle értelmet és logikát ne keressünk benne, csupán a szórakoztatás a cél, és persze a csatorna nézettsége. A celebek pedig örömmel szórakoztatják a közönségüket, és nem bánják, ha kissé vizesen, de legalább tele pénztárcával térnek haza.

Nyolcéves Bence fiam érzékeny kis szerkezet. Születése óta egyértelmű volt számunkra, hogy azok a nevelési elvek, amelyek az előző kettőnél működtek, nála nem fognak. Amikor azon tűnődtem, mitől is lehet ez, eszembe jutott a vele való terhességem legszörnyűbb élménye, ami egyben életem talán legrosszabb néhány perce volt.

Történt ugyanis, hogy begyulladt egy fogam. Hétvégén, persze. Akkor még létezett olyan, hogy fogászati ügyelet, nem is tudom, mit csináltam volna, ha nincs... Fiatal fogorvosnő rendelt éppen, és bár nem voltam túl nagy bizalommal iránta, gondoltam, ezt úgyis húzni kell, az meg talán megy neki is. Beadott egy érzéstelenítőt. Semmi. Megismételte. Még mindig semmi. Aztán adott még egy felet, de az sem hatott, és akkor azt mondta: tekintettel arra, hogy hathónapos terhes vagyok, nem adhat többet, meg kell próbálni így kivenni azt a fogat. Hát, kivette, én meg üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Rettenetes volt, rettenetes. És akkor odabiggyesztett nekem egy megjegyzést: „Azért ez nem fáj úgy, mint a szülés.”

”Császárral szültem, fogalmam sincs, hogyan fáj a szülés” - dadogtam félholtan, és kioldalogtam a rendelőjéből, a váróban döbbent tekintetű emberek pillantásai között haladva el. Nos, a fogorvosnő időközben férjhez ment, gyereke is van már, Bucika, aki nagyjából egyidős az én öt és féléves Zsófi lányommal - csoporttársak az óvodában. Mi több, Bucika, aki tüneményes kisfiú egyébként, hatalmas szemekkel és hosszú szempillákkal, házassági ajánlatokkal ostromolja Zsófit. Ezen jókat mosolyogtunk magunkban, elképzelve a fogorvosnőt nászasszonyként...

Na, de tegnap, miközben nekiálltam az indiai Naan kenyérnek, Zsófi odajött hozzám, és suttogva elárulta, hogy Buci megcsókolta. A száján. Ennek már fele sem tréfa - gondoltam, miközben vártam, hogy a másfél deci, sóval és két teáskanál mézzel elkevert vízben felfusson az az egy deka élesztő. És elmagyaráztam Zsófinak, hogy noha Buci aranyos, kedves kisfiú, ő a csókokat tartogassa majdani férjének, és ezt ne engedje. Közben nagyjából 25 deka lisztet, és úgy 5 deka vajat, 4 evőkanál joghurtot kevertem a gyors kovászhoz, majd egy órán át kelni hagytam a tésztát. Zsófi ezalatt egyesével elsuttogta testvéreinek is az esetet, külön-külön nagyot szörnyülködött mind, csak a már kamaszodó Nórira kellett szigorúan-kérlelőn néznem közben, nehogy elröhögje magát.

Amikor eljött az ideje, a megkelt kenyértésztát négy részre osztottam, gombócokká gyúrtam (kicsit ragacsosak voltak, jócskán liszteztem közben), a golyókat kör alakúra nyújtottam, és egy serpenyőben, nagyon kevés olajon, nem erős lángon mindkét felüket megsütöttem. Utána cikkekre vágtam az összest, és vacsoránál guacamole-t, vagyis tejfölös-fűszeres avokádó-krémet mártogattunk velük az asztalnál, egy nagy közös tálból. Itt apa is értesült a nap eseményéről, és újfent megtárgyaltuk: a csók, az már nem játék.

Többször írtam már a buszsofőrökről. Sajnálkoztam rajtuk, hogy mennyi utas zaklatja őket, ráadásul a közlekedésben nehéz a dolguk az autósokkal, hiszen azok sokszor nincsenek tekintettel a nagyobb járműre. De persze a buszvezetők fején is van vaj.

Nem olyan rég hazafelé tartottam egy szombat esti járaton. Talán ha tízen voltunk, hét végén nem sokan buszoznak szűkebb pátriánkban. Egyik cimborámmal beszélgettem, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy nem arra megyünk, amerre kellene: letértünk a járat útvonaláról. Senki nem szólt, mindenki hallgatott. Majd nagyjából két kilométerre, a következő megállóban vette észre a sofőr a hibáját. Rövid kiabálás közepette fordult meg a járművel: „Mi a f…ért nem szólt senki?” Nem mi vezetünk, az ön hibája - szólt egy utas.

Tulajdonképp nem lett volna gond az sem, ha nem fordul vissza, hiszen csak egy megálló maradt volna ki, de végül is elindultunk, amerről jöttünk, vissza a helyes útra. Csakhogy olyan helyen fordult balra a sofőr, ahol ezt nem lehetett volna megtenni, ezzel pedig néhány autóst meglepett. Nem számítottak a manőverre, és majdnem baleset lett belőle. Arról nem is beszélve, hogy a busz alig fért át a kereszteződésen. A helyzet pikantériája, hogy a megálló, amely miatt visszafordultunk, üres volt.

A hét közben majd’ negyven perces útvonalat tizennégy perc alatt tettük meg. A lámpától lámpáig tartó gyorsulási versenyeket megnyertük, és a „ki ér föl a hídra?” elnevezésű versenyszámban is csak egy drága német luxusautó vert meg minket. Hogy mit nem tud egy jó motorral fölszerelt busz… A hangvételből érzékelheti a kedves olvasó, hogy én élveztem a szokatlan utat, de a néhány üléssel előrébb helyet foglaló idős néni kevésbé - közel volt ahhoz, hogy kidobja a taccsot. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a buszvezető főnökei mit szóltak volna az esethez, ha látják.

Szinte nincs olyan ember, aki ne tapasztalta volna már meg, mekkora baj okozója lehet egy sejtelmesen föltett kérdés, egy titokzatosan elejtett mondat. Mégis mennyien szeretnek bogarat tenni a másik fülébe, nem gondolva a következményekre. Elég egy titokzatos mosollyal megjegyzett: „Te tudod, de én hallottam már róla egy-két dolgot.”, vagy „Mintha őt láttam volna azzal a nővel, de persze lehet, hogy rosszul láttam.”

A szomszédos faluban élő ismerősöm mesélte, hogy egy alkalommal Debrecenbe utazott, ahol véletlenül összetalálkozott rég nem látott unokabátyjával. Természetesen egymás nyakába borultak a Nagytemplom előtt, és elcsattantak a rokoni puszik is. Amikor este hazatért, meglepődve tapasztalta, hogy a férje nem szól hozzá. Csak járt-kelt, dúlva-fúlva a lakásban, csapkodott, dühöngött. Az asszony próbálta kérdezgetni, mi a baja, de a férj nem akart megnyílni. A nő valami munkahelyi problémára gondolt, hiszen jó házasságban éltek, nem volt rájuk jellemző a civakodás.

Több órás huzavona után az ember végre kibökte, mi nyomja a szívét. Könnyes szemmel, végtelen szomorúsággal a szemében megkérdezte élete párját, árulja el, mióta van szeretője. Az asszony se köpni, se nyelni nem tudott. Semmit nem értett. Ő, aki éveken át hűséges társa volt a férfinek, akihez feleségül ment, vajon mivel adott okot a gyanakvásra. Végül kiderült, hogy egy falubeli asszony épp a villamoson ült abban a pillanatban, amikor az ismerősöm és unokatestvére összefutott. Aztán a szemtanú hamarabb ért haza, és sokat sejtetően tudtára adta a férjnek, hogy felesége idegen férfival randizott Debrecenben. Bizony a meggyanúsított nőnek nagy utánajárással, szembesítésekkel sikerült tisztára mosni magát.

Pedig a sejtelmes mondat csak így hangzott: „Pistikém! Én nem akarok beleszólni a dolgaidba, pusztán jó indulatból szólok, hogy utána nézhetnél, miért is járkál be a feleséged Debrecenbe, mert láttam, amit láttam.„” Egy mondat csupán, amit az ártatlanság és a jóindulat köntösébe bújtattak, mégis sikerült vele fájdalmat okozni, gyanakvást, kétkedést és bizalmatlanságot kelteni.