Tovább

Szépségkirálynőt választottak Magyarországon. Hogy ne legyen annyira egyszerű a képlet, mindjárt hármat. Lett egy Miss Earth-ünk, egy Miss Universe-ünk, illetve egy Miss World-ünk is. Hip-hip hurrá, a kérdés már csak az, hogy a produkció címe miért A Királynő, így, mezei egyes számban.

Az egyetlen trón láttán teljessé vált a képzavar. Olyan volt, mintha a középen ülő lány vinne mindent, miközben a két mellette álló udvarhölgyként mosolyogna, világbékéért integetve. Pedig királynők ők mindahányan. Vagy éppenséggel egyikük sem az? Mindig is érdekelt, hogy milyen szempontok alapján dönt a zsűri egy-egy szépségverseny végén. Szép arc? Légies alak? Kecses mozgás? Fotogén megjelenés? Esetleg protekció? Nem, ez utóbbi most kiesett, mivel egy - bocsánat, három - ilyen rangos világversenyen nem képviselheti akárki kicsiny hazánkat. Sőt, még csak nem is eurovíziós Dalversenyről van szó, hogy az az egy szerencsétlen lépjen ki a diplomáciai érdekek által vezérelt ítészek szeme elé, aki elvállalja. Ide olyasmi kellett, ami nincs meg minden nőneműben. Egy pillantás, egy mosoly vagy egy lenyűgöző csípőringás. Ezekből akadt is bőven a kétórás program során.

Fölmerül a kérdés, persze, hogy ki számít célközönségnek. Mert hiába szólították meg a műsorvezetők újra és újra a férfiakat, olyan érzésem volt, mintha az egész show nőknek készült volna. Az uraknak talán csak a bikinis fölvonulás kedvezett, ám ezért cserébe többször végig kellett nézniük egy hatalmas tincsnyi póthaj levételét az egyik versenyzőről, másikuk beleakadását a szélgép fútta függönybe, illetve jutott egy-két furcsán sikerült megszólalás is a fináléra. Tudom, vagyis inkább csak sejtem, hogy a férfi nézők nem ezekre az „apróságokra” figyeltek. Hanem a pirosító árnyalata helyett a mosolyra, a strasszok helyett a dekoltázsra, a tüllös szoknyák hossza helyett a hosszú lábakra. Miközben életük párja kárörvendően lelki szemei elé varázsolta a legcsinosabb jelölt képzelt vacsoráját: egyetlen fonnyadt salátalevelet egy szem koktélparadicsommal. A koplalás mellett fölmerülhetett még a kínzó edzések gondolata, a magánélet hiánya, illetve a folyamatos versenykényszer réme, hogy az idővel való versenyfutásról ne is beszéljünk.

A lényeget pedig majdnem mindenki elöl ügyesen eltakarta a sóbiznisz - mint oly sokszor, most is. A kényszeredett bájvigyor mögött ugyanis álmok váltak valóra, vagy épp törtek össze. Mert szépségkirálynőnek lenni karrierlehetőség, víájpí belépő a celebvilág kapuján, biztosnak látszó megélhetés a bizonytalan világban. Még akkor is, ha csak egy vagy a háromból.

Egyre több lövöldözésről hallani. A híradókban hol a rend őrei, hol pedig bűnözők sütik el a fegyverüket. Ezzel együtt pedig mindenképpen nő a találatok száma, amikor emberre lőnek, egymást sebesítik, vagy gyilkolják meg szintén emberek - békeidőben. Ezért érzem most időszerűnek, hogy elmeséljem az én esetemet.

Tizenöt éve történt, pontosabban holnap, május 24-én lesz kerek tizenöt éve. Én akkor tíz voltam, kerekfejű, rövid hajú, átlagostól kicsit magasabb negyedikes. Már egy ideje jártam lőni a főiskola mellé, jól ment, szerettem is, főleg, miután első lettem a tizennégy év alatti korosztályban légpuskával, tíz méteren.

Két héttel később is edzeni mentem a suli után. Nagyihoz éppen csak felugrottam, nem volt kedvem enni, vagy talán csak a lövészet jobban érdekelt, mint az ebéd. Üres gyomorral értem oda, alig néhány percet késve, szinte egy időben az édesapámmal. Ő hozta a saját kilenc-milliméteresét, amivel egyből ment is huszonöt méterre. Bandi bácsi, a bokszoló Miló Viki papája, és Emerencia, vagy ahogy mi hívtuk Emi, azóta budapesti rendőrlány mellé. Én a fegyverszobába siettem a légpuskámért, és mentem is volna bosszantani a nálam néhány évvel idősebb, éppen két hete legyőzött Bécit. (Ő az Emi öccse, azóta szintén újságíró.) Az edzőnk viszont éppen kereskedőkkel tárgyalt, amit én türelmetlenül kényszerültem kivárni.

Egyszer csak Emi jött be, fegyverével a kezében, hogy az bizony nem sült el. Persze engem hidegen hagyott a dolog, játszottam tovább az asztalon heverő üres töltényhüvelyekkel, amikor közelebb lépett az edző, és bennem elakadt a levegő. Nem tudtam, mi történhetett, nem éreztem semmit, nem is hallottam semmit, csak az egyik pillanatról a másikra mindenki furcsán kezdett nézni rám. Úgy éreztem, hogy mélyen állok a földön, szinte már a földben, egyre süllyedtem, és kerestem az érzés okát. Aztán elkezdett feszíteni, mintha a hasamban lufit fújtatnának, és égető forróságot éreztem a kezemen. Végignéztem magamon, és egy lyukat találtam a szívem alatt, a pólómon, egyre terjedő vérfolttal, és egy fekete, égett hús szagú, lüktetve spriccoló hasadékot láttam a kezemen. Elkezdett nagyon kellemetlen lenni, aztán mielőtt még elviselhetetlenné vált volna a fájdalom, abba is maradt.

A zöldes színű pólóm teljesen átázott a folyamatosan bugyogó vértől, és szinte órák teltek el, mire végre valamelyik felnőtt megmozdult. Kikísértek a folyosóra, nekitámasztottak a falnak, és mondták Eminek, hogy szaladjon ki az apámért. Remélem, örököltem valamit abból, ahogy ő a vészhelyzeteket kezeli. Azonnal átlátta a zűrt, és higgadtan cselekedett. Lefektetett egy padra, próbálta elszorítani a felkaromat, fölpolcolta a lábam, és kiabált, hogy ne csak álljanak, hívja már valaki a mentőket. Addigra bejött Bandi bácsi is, és a kérdésemre, hogy meg fogok-e halni, hanyagul odavetette, hogy persze, majd nyolcvan év múlva.

Megérkeztek a mentők, onnan kezdve viszont elszabadult a fejetlenség. Nem tudták, mi történt, mennyire lehet súlyos. Egy törött bordám duzzanatára remélték, hogy talán nem ment mélyebbre a golyó. Aztán szétvágták a ruhámat, nyomkodtak, csiklandoztak, a szemembe világítottak, majd az ágyra pakoltak, és rohantak is a kijárat felé, amit addigra rendőrautók álltak el. A fehér mentő szirénazajos mennyezetét nézni egy rémálom. Fáradtnak éreztem magam, és nagyon zavart a zaj, mint ahogy a kérdések is az iskoláról és a kosarazásról. Illedelmességből én is megkérdeztem, hogy mennyivel megyünk, és hogy hol járunk éppen.

A kórházban tömeg, sötét vizsgálók, sok-sok orvos, ijesztő gépek, és fájdalmas liftezések vártak. Ébredés után kába válaszokat kellett adnom, aztán eltoltak valahova, ahol sötét volt. Aztán mikor ismét fölébredtem, csöveket húzgáltam ki magamból, még mindig sötétben, és másnap lekötözve, egész éjszakai szomjazás után keltem fel, tehetetlenül valós rémálmokkal, az addigi tíz évem legpocsékabb állapotában.

Alig akartak múlni a napok. Jöttek a rendőrök és az orvosok, és egymásra licitálva mesélték, mekkora szerencsém volt, miközben mutogatták a belőlem kiszedett ólmot. „Ha akkor ebédeltem volna - mondta a ballisztikus szakember - úgy kidurran a gyomrom, mint egy vízzel teli lufi. Akkor meg már be sem hoztak volna a mentők…” - mesélte nagy lelkesedéssel, amit egy felnőtt biztosan tudott volna értékelni, nekem viszont csak újabb álmatlan éjszakákat hozott. A sebész is elmesélte, hogyan pakolta ki a szerveimet az asztalra, mellém, amiket szépen meg is mosott, majd hogyan jöttek rá néhány óra alatt, hogy a gerincizmomig eljutott a lövedék, közvetlenül a szívem alatt belém fúrva magát, átrepülve a gyomromon és lépemen.

Nyolc nap múlva engedtek haza, néhány hónap múlva meg már búvárkodni tanultam Bandi bácsival. Ez után viszont komorabb lettem, az addigi naiv világom eltűnt, nem bíztam már annyira a felnőttekben, és rájöttem, hogy nincs mindig van igazuk a tanító néniknek. És talán nagy szavak, de gyanítom, hogy ha nem is mindenkinek veszi el az életét egy lövés, ám végleg megváltoztatja.

Sodródnak a vizeken már egy ideje. Ki erre, ki arra. Megesik, hogy összeakadnak, kis ideig fitogtatják erejüket, aztán az egyik úgyis hagyja magát arrébb lökni, és talán onnantól egy irányban folytatják az útjukat. Mindenesetre fontos, hogy legyen valaki, akinek a farvizén lehet evezni. Legalább egy darabig.

Ebben a világban nem számít, honnan jöttél. Hogy egy hatalmas hajónaszád tagja voltál egykoron, több lábon álló katamarán, szélsebes vitorlás, vagy egyszerű, fából eszkábált tutaj. Eljön a pillanat, amikor mindannyian ’egy csónakban eveztek’ a magány tengerén. Egyik pillanatról a másikra azt veszed észre, hogy a kikötő, amelyhez tartoztál, már nem vár vissza. Azt hitted, kikötöttél valahol, de a ködkép szertefoszlik, hiszen csak egy délibáb volt. Keresnéd a biztonságot nyújtó talajt a vasmacskád számára, de hirtelen kicsúszik a lábad alól.

Vagy épp ellenkezőleg. Már egy ideje egyre viharosabbak a vizek, háborog a tenger, nincs egy nyugodt éjszakád. Aztán egy napon kalózkapitány veszi kezébe a kormányt, és ezzel együtt az irányítást is a szíved felett. Már mindegy, csak kapjon újra szél a vitorlába. Csak szálljon az a hajó nyugodt vizeken, vagy ha kell, dacoljon akár Neptun haragjával is.

Valaki egyszerűen továbbsiklik, másokat mélyebben érintenek a viszontagságok. Túl sok a zátony, az ellenséges támadás, és nagy a veszélye az emberi mulasztásnak is. Így néhány hajót már szinte csak a sűrű, sós levegő tart össze, meg néhány legenda a fénykoráról, amiket a kopott gerendák suttognak.

Roncsok. Csak hánykolódnak. Sosem érnek partot, nem kötnek ki már sehol, nem várja őket senki. A kiindulási pont és az úti cél egyaránt homályba vész. Nem marad más, mint a céltalan bolyongás. Hátha egyszer valaki útba igazítja őket, hátha valaki ad valami támpontot, vagy mutat egy csillagot az égen, amit érdemes követni. De addig csak sodródnak a vizeken. Az emberi roncsok.

A győri Mediawawe-n lekéstük a rajzfilmes blokk elejét. Valószínűleg ezért nem állt össze a kép, hogy ki kivel van, és mi a poén. A Gabriella Ferri nélkül az élet ettől függetlenül is érdekes volt, bár bánom, hogy igazándiból nem értem, miről szólt. A rajz stílusától nekem borsózott a hátam, valószínűleg azért, mert az animációban szeretem a „szép” rajzokat; a témához és a hangulathoz viszont ez illett, mert a nyomasztó hatást nem lehetett volna másképp elérni.

Következett egy hétperces „rögtönzés” (legalábbis az előző negyvennégy perchez képest annak tűnt) a Zokniról és szerelemről. Érdekes metaforával dolgozott az alkotó, és hangulatában mindenképp könnyebb volt, mint az előző nyomasztó mű, plusz, ennek láttam az elejét is. Nem is hinné az ember, hogy ez mennyire fontos szempont, amíg egyszer le nem kési az első két-három percet...

A feledékenység teája meghozta a vizuálisan kielégítő képeket. A szépen kidolgozott történetben egy fiatal lányt követhettünk végig, amint lelke a halál után különböző helyekre jut el: ködös erdős tájra, a poklon keresztülvezető hídra, és egy teázóba, ahol mindenkit állattá változtatnak, aki megissza a teáját. Zeneileg is rendben volt a történet, bár ekkor már kicsit nehezteltem a filmblokk negatív hangvételére, mert mi tagadás, ez már a harmadik film volt, ami halállal, elválással, és egyebekkel foglalkozott, amiket az első animációban nem sikerült megértenem.

Ezt a hangulatot csak tovább fokozta Cok úr. 3d-s világa sem javított semmit a már-már az emberre telepedő nyomasztó légkörön. Szerencsére mire elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy idén miért gondolkodtak a legkülönbözőbb országokból érkezett alkotók ennyire sötéten, megérkezett az éjszaka sötétje, és ez a „paradoxon” enyhítette az egész blokk hangulatát. Anton Setola Jazzed című hétpercese alatt föllélegeztem. A pörgős zenéjével és szép szerelmi történetével ügyesen egybeszőtt rajzok végre visszahozta a reményt, hogy készülnek még könnyed animációk is, amelyeket kikapcsolódás megnézni.

Ezek után már elégedetten távoztam a győri moziból. Mi több: még egy plakátot is sikerült szerezni...

Karinthy Ferenc Házszentelő című kisregényéből készült Fábri Zoltán utolsó filmje 1983-ban, a Gyertek el a névnapomra. A kezdő jelenetek tökéletesen megegyeznek az irodalmi alapanyaggal. Mintha olvasás közben gebinesként elevenedne meg előttünk Haumann Péter. Szinte a jelenetekkel együtt olvashatjuk a művet, mintha nálunk is lenne egy forgatókönyv.

Ahogy a kocsi végigmegy a „svájci szerpentinen”, ahogy a szervilis vendéglátóipari szakember kipakolja az ételeket, ahogy érkeznek a vendégek, és a párbeszédek is szinte szóról szóra megegyeznek. A Házszentelő azonban csak a kiindulási pont a filmben, és a tanúvallomások közbeékelődéséből tudhatjuk meg, hogy ki kicsoda, és mivel foglalkozik. Meg persze azt is, hogy senki nem látott semmit, nem tud semmiről, ami aznap este valójában történt.

Ahol az irodalom végződik, ott kezdődik a film. Fábri Zoltán ugyanis továbbgondolta Karinthy Ferencet. Lehet még tovább fokozni a Kádár-rendszerről alkotott képet. A rendező még nagyobb társadalmi problémává tette a korabeli kiskirályok által eltussolt gyilkossági kísérletét. A kisregény utolsó sora, a „hogy lehet ebből kivakarni?” hordozza a cselekmény mozgatórugóját. A nagy emberek mindent el tudnak intézni, ha összefognak, márpedig megszakíthatatlan, „láthatatlan” láncolatot alkotnak, hisz mindenhová elér a kezük.

A kisregény csak az igazi krimi bevezetése. Következik az eltussolás, ami sikerrel járna, ha egy ambiciózus újságírónő kézbe nem venné az ügyet. A történet kezdete tehát ismert a szépirodalomból: a László-napi ünneplés gyilkossági kísérletbe torkollik. Az ügy lezárva, a gyárak termelnek tovább, mindenki éli az életét, csakhogy jön az igazságkereső Péteri Luca (Piros Ildikó), aki véletlenül botlik a sztoriba. Saját egzisztenciája, munkája, családja kockáztatásával nem hagyja annyiban, és tovább nyomoz. A végkifejlet, az öngyilkosságok föltehetik a kérdést, vajon van-e értelme felkavarni az állóvizet?

Neves színészek vállalják a Karinthy Ferenc megrajzolta karaktereket: Bujtor István, Kállai Ferenc, Dózsa László, Szilágyi Tibor, Mádi Szabó Gábor, Benkő Gyula, Inke László, Haumann Péter, Cseke Péter, Mácsai Pál. Már a felsorolásból is kitűnik, hogy csupán a Piros Ildikó játszotta újságíró nő. Fábri Zoltán ezzel is hangsúlyozza a karakter kívülállóságát. Megtehette volna, hogy a sajtó képviselőjeként férfit választ, de így a hatás sokkal erősebb. A sok férfi közül kiemelkedik Luca, aki nemcsak szépségével, hanem őszinteségével, kritikus látásmódjával és igazságkeresésével is felülemelkedik a kisvárosi eliten.

1983-ban nagy bátorságra vallott a kisregény megjelentetése, a film elkészítése. Már az első percekben elhangzik, hogy az újságírónő túl nagy farkasokkal kezdett ki, akik megeszik uzsonnára. Telefonját lehallgatják, a kocsiját elvontatják, a villanyt is kikapcsolják. De ő nem ad a fenyegetésekre, határozott és zavarba ejtő kérdésekkel szorítja sarokba „ellenfeleit”. A fenyegetések és retorziók ellenére felgöngyölíti az ügyet. Ezt mondja az egyik főkolompos: „Az új osztály, a felső tízezer, az uralkodó réteg. Mostanában ezt dörgölik az orrunk alá. Én nem szégyellem bevallani, hogy vastagon szeretem ezt az életet, és többet markolok ki abból a bizonyos közös fazékból, amelyből mindannyian élünk. Na és tízszer, százszor többet is rakok bele.”

Ebből is láthatjuk, hogy a kiskirályok nem titkolják vagyonukat, mégis mentegetik magukat, mert érzik, hogy nem feltétlenül tisztességes úton lettek azok, akik. Fábri Zoltán filmje érzékletesen adja vissza, amit Karinthy Ferenc elképzelt.

Nem fogod elhinni, amit most írok. Szerintem még soha életemben nem ismertem hozzá hasonlót. De most, igen, ő az. Érzem, Ő az igazi! Ő az, akire mindig számíthatok. Szinte olvas a gondolataimban.

Amikor fölkelek, hogy mosolygósan kezdjem a napot, reggelivel kelt. Utána olyan kajarecepteket ad, amilyeneket még anyu sem hallott. Egyszer mindegyiket kipróbálom, de még nem tehetem, mert a műkörmösöm megtiltotta még a mosogatást is. Visszakanyarodva rá, nem titkolt vágya, hogy nekem anyagi biztonságot teremtsen. Ezért minden nap értékesebbnél értékesebb ajándékokat ígér, és a félmilla ott lapul máris a zsebemben. Nem kell semmit se tennem, nehogy rosszra gondolj, csupán telefonálnom kell. Jó, eddig még nem kaptam tőle meg ezeket, mert mindig rosszkor hívom, de bíztat, hogy ne legyek szomi, mert minden nap lesz lehetőségem rá.

Mivel most nincs munkám, vele telnek a délelőttjeim. Persze ő mindig rám ér, délután olyan helyekre visz, ahol mindenkinek máshogy mozog a szája, mint ahogy beszél, de ez nem is olyan érdekes. Ja, és képzeld, van egy Mónika nevű munkatársa, akire őszintén szólva kicsit féltékeny vagyok, mert okoskodik. Nem szeretem, ha valaki okosabb, mint én. Akik viszont vele beszélgetnek, legalább önbizalmat adnak. De komolyan.

És képzeld, esténként mindig más és más sztároknál vacsizunk, és olyan durva dolgokat láttam. Legutóbb Benkő Dánielnél volt a vacsora. Hát, ha láttál már gusztustalan, mocskos, undi konyhát… Én már attól, hogy ránéztem, rosszul lettem. Nemhogy még vegyek az ott készített ételből…

Hát én szeretem, meg minden, de sajna, estefelé átmegy okostojásba, és elmond minden olyan hírt, ami az országban és a világban történt. Ilyenkor csak bambán bámulom, van, amikor egy szót sem értek abból, amit mond. De attól még olyan cuki, és nem haragszik meg, ha közben esetleg felhívom a pizzériát, mert enni azért néha muszáj. Később pedig - és most ne legyél féltékeny - a barátok közt szinte már elfelejtek minden bajt. Már az sem érdekel, hogy munkám sincs. Biztos már kitaláltad, az RTL Klub az igazi. Láv: Puszinyuszi.

Egy számomra teljesen új reklámfilmet pillantottam meg a minap a televízióban. A történet a következő.

Egy fiatal, csinos, tökéletes álompárocska titkos románca után ébredezik. A lány a fürdő felé veszi az irányt, a férfi a hűtő felé. Természetes, hogy a hűtőben étel alig van, de Coca Cola Zero található benne. Aztán nem maradhat el az ajtócsengés, megjelennek a lány szülei. Természetesen a papa roppant morcos, a mama a háttérben áll. A srác kétségbe esik, amikor kinéz a kukucskálón. A lány még zuhanyozik, a szülők egyre idegesebben verik az ajtót, és nincs másik kijárat. Mi mást is tehetne a fiú? Lezúgatja egy húzásra a félliteres Coca Colát, és megtörténik a csoda. Elhangzik a mottó: tedd lehetővé a lehetetlent. Megjelenik egy kommandós osztag helikopterekkel, törik az ablak, szakad a plafon.

Értetlenül állunk az események előtt, majd jön a megvilágosodás: a fiú segítségére sietett a csapat. Megágyaznak, elnémítják a kutyát egy maszkkal, összeszedik hősünk ruháját, mindent rendbe raknak. Ehhez fegyverük néhány géppisztolynak álcázott „takarítógép”, amelyekben töltényt sem kell cserélni, mert mindenre képesek. Előkeveredik a lány a fürdőből, teljes döbbenet ül ki az arcára. Majd megpillantja az immár James Bondhoz hasonlító szerelmét az ablakpárkányon állni, és megérti mi történt. Elalél a látottaktól, a srác pedig a helikopterrel, egy hevederen lógva távozik a lakásból, majd a háta mögött minden felrobban.

Magát a reklámötletet jónak találtam, bár az igaz, hogy a 007-es ügynök és megannyi hasonmása már lejárt lemez, hiszen már annyi mindent koppintottak a jó öreg Jamesről. Mindazonáltal a megrendezés összeszedetlennek hatott. Ha például arra törekednek, hogy a szülők ne vegyenek észre semmit, akkor az ablakot, amit betörtek a kommandósok, és amin távozik a srác, miért nem teszik vissza? Vagy ha a csendesség és a láthatatlanság a cél, akkor miért ordítoznak a katonák, és miért robban fel minden a fiú távozása után? És mi történt volna, ha a szülők kinéznek az ablakon, és meglátják a kötélen himbálózó fiút meg a katonákat? Kicsit sem gyanús, hogy a nagy lárma után, ami kiszűrődött az ajtón, és ami csupa férfihang volt, csak a lányukat találják otthon, egyedül a lakásban? Ráadásul nincs ablak, a kutyán maszk van, és az ablakon kinézve gázmaszkos, fegyveres férfiak lógnak köteleken, majd mikor messzebb érnek, az egész városrész felrobban. Furcsa az is, hogy a rövidfilm elején a lakásban oltári nagy kupi volt, amit öt katona fél perc alatt rendbe tett úgy, hogy még a lakástulajdonos lány is meglepődik.

Ha az ember nem figyel a részletekre, lehet, hogy tetszik neki a reklám, mert látványosnak látványos. De ha látjuk néhányszor, ami elkerülhetetlen a tévéműsorban, akkor hamar rájövünk, hogy a film elég értelmetlenre sikeredett. Ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy én hiába iszom Coca Cola Zerót, senki nem érkezik a megmentésemre, hogy kitakarítson a lakásban.

Megkímélnék most mindenkit (leginkább saját magamat) a mélypolitikától, de egyszerűen képtelen vagyok ölbe pihentetett kézzel végignézni az idei választási kampányt. Néhány sort firkantanék a pártok fizetett hirdetéseiről.

Mert ugye egy dolog az, hogy minden párt és EU-képviselőjelölt kidolgozgatta már a maga kis programját. Hirdetés nélkül azonban az egész fabatkát sem ér. Magam pedig, aki valahol plakát-rajongó vagyok - jeles napként tüntetem fel a HVG posztereinek megjelenését az utcán -, nem tudok csak úgy elbattyogni ezen produktumok mellett, mint ahogy talán más, egészséges ember tenné. No, de lássuk, milyen az idei felhozatal!

Az EP-választásra alighanem a két törpepárt készült fel a leghamarább. A szorgos SZDSZ és MDF már akkor előrukkolt a maga kis kiadványaival, amikor a két nagy valószínűleg még a plakátra kerülő szlogen szavait rakosgatta egymás mellé. A kispártok poszterei szinte egy nap alatt lepték el az utcát, a buszvárókat és a házak oldalát.

Az MDF-nek eddig két plakátjával futottam össze. Az egyik elég kreatív és ízléses: két szembe állított Pinocchio-figura egymást túlhazudva növeszti orrát bele a másik arcába. Tudunk jobbat - mondja nekünk az MDF, ám a túl hamar startolás itt bizony visszaütött. Az egyik Pinocchio Orbán lenne, a másik Gyurcsány, aki azóta már távozott a színről. Erre persze senki sem számított. A másik plakát az EU-ba igyekvő triumvirátust ábrázolja. A kissé meglepett Bokros Lajost, a ferdén mosolygó Dávid Ibolyát és a sűrű szemöldöke miatt már sokat támadott Habsburg Györgyöt. Sokan írták róluk a neten, hogy mind a hárman megszeppent és ijedt arcot vágnak, mintha csak a plakátot készítő fotós őrült voodoo varázslóként ugrott volna elébük elnyújtott csíízt ordítva arcukba egy váratlan pillanatban. De szerintem ez nem baj, még mindig hitelesebb, mintha modell pózokban állva kacsingatna ránk a három politikus. Nem az ő dolguk modellkedni. A plakát egyébként ízléses, konzervatív, kellemes fehér és zöld színek keretezik a három EP-jelöltet.

Az SZDSZ nem aprózta el, valóságos reklámhadjáratot indított. Meg sem tudom számolni, hány posztert és variációt láttam már tőlük. Kezdetben az alacsonyra tett lécről tanúskodó Van -e 200001 szabad demokrata szavazó? szlogennel ellátott kék plakátok bukkantak fel, majd őket váltotta, vagy inkább egészítette ki a Ki döntsön a törvényekről?, az SZDSZ vagy az "árpádsávosok" reklám. (Remélem, van más alternatíva is.) Mellesleg az egyik poszterről ijesztően ránk meredő "árpádsávosról" azóta kiderült, hogy Tito Ortiznak hívják, és amerikai sportoló, vajmi kevés köze van a szélsőjobbhoz, pláne nem fenyegeti a veszély, hogy törvényhozó helyzetbe kerüljön. Tuti, hogy szegény Ortiz ezek után nem voksolna az említett pártra.

A Fidesz Egy ország mondja, elég volt! plakátja mosolyt csalt az arcomra. Merthogy ugye az elégedetlen népet próbálták meg reprezentálni egy vidám kis családdal, kezükben a Szavazz! (Először Szevasznak olvastam) táblát lengetve, ám nekem korántsem tűnnek elég elégedetlennek. Az apa és az anya mintha csak egy divatreklámból tipegett volna elő, a kép idilljét mosolygó gyermekük egészíti ki, és voltaképp úgy festenek, mint az amerikai sorozatokból ismert "Hetedik mennyország" szerű békés család, amely magasról tesz a politikára, épp egy vidám majálisi ünnepségre készül, csak az elvetemült fotós a kezükbe nyomta az említett transzparenst. Az üzenet itt megbicsaklik, hisz egy olyan országban, ahol vidám piknikre készülnek szép családok, talán nem is akkora a baj.

Az eddig említett reklámok akár a hazai parlamenti népválasztásokra is megfelelnének. EP-és üzenetek híján magukat a pártokat jellemzik, ami végül is érthető, hisz hazánkban nem személyekre, hanem pártlistára kell voksolni. Az MSZP viszont - talán mert felmérte a helyzetét, s úgy döntött, nem riogatja magával a közvéleményt - a képviselőjelöltekre helyezte a hangsúlyt. Nagyon helyesen. Van egy általam még csak neten látott és gyanúsan az MDF- plakátot idéző, a három fő jelöltet bemutató kép. (Itt is fehér a háttér, és megszeppent a három arc.) Emellett olyan posztereket is az utcára lőttek a szocialisták, amelyek egyenként mutatják be a jelölteket, és egy mondatban össze is foglalják, mit képviselnek (vagy -nének). Ez az, amit a többi plakátról hiányolok. Mindezt viszont olyan tiritarka, blikkfangos, fiatalos betűtípussal teszik, amely leginkább a techno bulik felhívásait idézi fel. Az ember óhatatlanul a party feliratot és a topless girls ígéretet keresi a poszteren.

Nos, ez az idei felhozatal. És hogy ki a nyertes? Döntse el mindenki maga, de ne (csak) a plakát alapján. Mert ez nem politika. Ez csak dizájn.

Orosz ismerőseink, valahányszor erre járnak, meglepnek bennünket valamivel. Vodkával, örmény konyakkal, talicskányi orosz csokival, mindig hoznak kétféle konzerv sűrített tejet, arra hivatkozva, hogy az náluk a gyerekek körében óriási népszerűségnek örvend.

Elképesztően nagyszívű emberek az oroszok. Odavannak az ünnepekért, a nők az öltözködésért és a feltűnő ékszerekért, imádnak ajándékozni, attól meg egyenesen eksztázisba esnek, ha az ember nyökög nekik valamit oroszul. - Malagyec, malagyec - sikongják, mi pedig elégedetten vágjuk zsebre az elismerő szavakat, amelyek annyit tesznek, hogy "derék", "nagyszerű", "remek".

Nemrégiben újabb érkezett, én pedig hálából elmerültem kicsit az orosz gasztronómia rejtelmeiben. Aki tanult oroszul valaha, az talán nemcsak arra emlékszik, hogy "Tavaris ucsityel(nyica), ja dakladüváju vam, szivódnyja vtornyik, szasztav gruppi dvadszaty, nyiktonye atszúvsztvujet". (Fiatalabbak kedvéért: Tanár úr/nő elvtársnak jelentem, kedd van, az osztály létszáma húsz, nem hiányzik senki.) Hanem olyasmikre is, mint borscs, szoljanka, blini, pirozski, és a mindenütt jelenlevő csája.

Elhatároztam hát, hogy valamelyik jellegzetesség elkészítésével tisztelgek e nemzet gasztronómiája előtt. Végigböngészve a recepteket, a pirogra esett a választásom, amelynek a tésztája kapcsán dilemmába estem, a leírások alapján ugyanis a) vajas tészta, b) sima élesztős (kenyér)tészta, c) burgonyás élesztős tészta. Aztán az interneten ezt találtam: "Az igazi orosz pirog nagyon sokféle lehet, valójában kétféle neve is van: a nagyobbakat hívják pirognak, a kisebbeket pirozsoknak, azaz pirogocskának. A pirog sülhet sütőben vagy bő zsiradékban, mérete a falatnyitól a 20 cm átmérőig változhat; tölteléke lehet édes vagy sós egyaránt, rendeltetése szerint lehet ’vodkakorcsolya’, desszert, de akár főétel is. Amiben mégis hasonlítanak egymásra, az az, hogy (rendszerint) kelt tésztába sok-sok tölteléket halmoznak."

Tehát még a kelt tészta sem aranyszabály, merthogy ott az a zárójel. A lényeg hogy legyen jól megtöltve. Efölötti örömömben végül is 3,5 deci vízből, 25 dkg réteslisztből, 35 dkg sima lisztből, 2,5 deka élesztővel, egy kanál cukorral, egy kanál sóval, pár kanál olajjal sima élesztős tésztát készítettem, jó ruganyosat, amit duplájára kelesztettem, kinyújtottam, egy 12 cm átmérőjű kompótos tálkával kiszaggattam, a körök egyik felére helyeztem a tölteléket, a másik felükkel betakartam, villával jól lenyomkodtam a szélüket, tojással megkentem, és 200 fokos sütőben kb. 17 perc alatt megsütöttem őket. Mind a húszat.

A töltelék pedig így készült: egy szelet szalonnát apróra vágva egy serpenyőben kiolvasztottam, rádobtam az apróra vágott vöröshagymát, kicsit később az újhagymát, a gombát, egy jó evőkanálnyi szárított medvehagymát (nem volt itthon friss), és három gerezd aprított fokhagymát. Megsóztam, borsoztam, megöntöztem egy kevés citromlével, és addig pároltam, amíg a gomba el nem főtte a levét. Ekkor egy kevés mustárt és tejfölt kevertem hozzá.

Aztán megkerestem a youtube-on, és megnéztem újra A három nővér című kabaréjelenetet Haumann Péter, Márkus László és Körmendi János közreműködésével. Ezzel lett teljessé az élmény.

Az első japán étkészletet úgy öt évvel ezelőtt kaptam. Örültem neki, és ki is próbáltam, természetesen csak a tradicionális ételek elkészítése után. Már a főzéssel is akadt egy kis gondom, de mint később kiderült, ez csak a kisebbik probléma. Életemben először használtam evőpálcikát (basi), aminek az alkalmazási technikáját nem ismertem. A kirepülő ételdarabkák és a kétszeri szemen szúrás után megnyugvással vettem tudomásul, hogy két falattól is képes jóllakni az ember.
Ekkor kezdtem tanulmányozni a japán étkezési szokásokat.

Kiderült, hogy mindent rosszul csináltam. Annyira rosszul, hogy ha külföldön alkalmaztam volna az étkezési módszerem, még sértésnek is számítana. Téved, aki azt gondolja, hogy a „kínai kaja” elfogyasztása közben használt pálcika a japán módiban is megállja a helyét. A japán szokások még a környező országokétól is eltérnek, ezért az efféle tudásra ne alapozzunk. De kezdjük az elején!

Már a helyek elfoglalása is beletartozik az illemtanba. Japánban az asztal szinte a földön van. Ezt lábak nélküli támlás, ülőpárnás székek övezik, amelyeket a férfiak általában keresztbe vetett lábbal, a hölgyek pedig „sellőülésben” foglalják el. Én biztos nem tudnék így órákig ülni (és főleg enni). Egy kis beszélgetést követően következik az italok felszolgálása. Mindig a hölgyek töltenek az uraknak innivalót, ha viszont nincs nő a társaságban, akkor kölcsönösen mindenki egymásnak tölthet. Hagyományosan a „kanpai” (egészségünkre) szóval koccintanak. Mindezek után végre jöhet az étel.

Japánban az adagok nagyon kicsik, így általában mindig több fogás van felszolgálva. Az éttermekben legalább négy-öt félét érdemes rendelni, hogy az ember jóllakjon. (Az ételféléket most nem részletezném). Mielőtt belemennék az étkezés legkényesebb részébe, meg kell említeni, hogy evés előtt mindig „megkínálnak” egy kis papírtörülközővel, ami arra szolgál, hogy a kezünket megtörölhessük. Még véletlenül se használjuk a szánk megtörlésére, mert illetlenségnek számít.

Eljutottunk a számomra kínos emlékeket idéző evőpálcikához. Valahol hátulról az egyharmadánál kell megfogni, a hüvelykujj - középső ujj együttes használatával. Gyakorlás kérdése az egész. Persze, ez így nem pontos, mert miután azt hittem, megtanultam, a következő használat során ugyanúgy repkedtek a finom falatok, mint azelőtt. Ha mégis sikerült biztos tartásban megalapozni az evőpálcikák alkalmazását, egy-két apróságra azért még oda kell figyelni. A pálcikát soha ne szúrjuk merőlegesen a rizses tálba, ez ugyanis a temetési szertatáshoz tartozik. Ne mutogassunk vele, és ne bökdössük arrébb az edényeket. Ezek ismeretében, már kezdődhet is a lakoma.

A legutóbbi időkben már kevesebbet kellett takarítanom, miután japán napot tartottam itthon. Az első használat óta csak hatszor szúrtam magam szemen, amikor kirepült a kezemből az evőpálcika. Nem állítom, hogy mindent tudok a japán étkezési illemről, de ha egyszer sikerül eljutnom a Felkelő Nap országába, talán már nem sértenék meg senkit a sajátos technikámmal. Legföljebb magamat.