Tovább

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor lebegünk a rózsaszín felhőnkön, és örökre itt lennénk a számunkra legfontosabb emberrel. A Földön eltöltött időnknek azonban csak röpke része a boldogság.

Általában bent vagyunk egy szobában, ahova valaki bezárt minket, és amikor távozott, jól ránk csapta az ajtót. Ekkor már mindegy, hogy orrba vágott vele, vagy előttünk néhány centivel áll meg a tömör fadarab. Már nem számít. Olyan erővel lett a helyére lökve, hogy beszorult. Kell valaki, aki újra kinyitná, de megfelelően erős ember legyen. Aki nemcsak az ajtóval boldogul, hanem a lelkünkkel is, ami lehet mázsás súlyú a sok tehertől. Mert nem csak a tárgyaknak és élőlényeknek van tömegük. Sokkal súlyosabbak lehetnek a szavak, érintések, pillantások, amik örökre az ember lelkébe lopják magukat.

Gyakran érzem, hogy nem bírok már állni sem. Azt hiszem, ez még nem a kondíció hiánya, csak a terhek húznak lefelé magukkal. Olyan világba, ahol senki sem találna meg. Elmerülnék gondjaimmal és lelkem titkaival. Talán boldog vagyok így is, vagy ki tudja… Talán azt sem tudom még, milyen az. Beérem kevéssel is. Egy pillantás, és huszonnégy órára boldog vagyok, és még újabbakra is, mert várom, hogy mikor kapok ismét egy kis szeletet a gyönyörből. A szerelem ahhoz hasonló érzés, mint amikor valaki spicces. Az ember örül apró dolgoknak, a rosszaknak is. Ha pofonnal jutalmazza az élet, akkor csókot ad neki vissza. Ő pedig nem bírja már tovább kínozni szánalmas szélmalomharcosunkat, két pofon közt megsimogatja kicsit, hogy a hős szerelmes ne vesse le magát az első szakadékba.

Az ember nagyon gyenge, legyen szó kigyúrt férfiról vagy gyenge nőről. Genetikailag hozzuk magunkkal érzéseinket, amelyek belülről roncsolnak szét mindent. Elgyengülünk egy szép arcú nő láttán, belefeledkezünk egy férfi éjsötét szemeibe, vérző szívvel, de fölemelt fejjel odébb állunk, ha kell. Képesek vagyunk földig alázkodni, mint a fűzfa, remélve, hogy a szél nem csavar ki a biztonságos földből, hanem hagy létezni. De hiába óhajtunk kegyelmet, attól még nem kapunk, hogy meghajlunk más akarata előtt. Csinálhatunk őrültségeket is, ázhatunk bőrig az esőben, és vethetjük magunkat karjaiba, de ez mind múlandó.

Már nem fonják körbe vállunkat az óvó kezek, már nem szagolhatjuk a finom illatot a nyakon, és nincs az az ember, akihez odabújtunk. Harcolni? Minek? A csata kimenetelét már nem lehet megváltoztatni. Jöhetnek új harcok, másokkal, talán ugyanazzal az emberrel. Talán nyerhetünk is egyszer, de lelkünk lapjai megőrzik a vesztett ütközeteket, ezért soha nem lesz igazán édes a győzelem. Talán nem is érdekel már az első hely. Talán csak boldog akarok lenni, amihez épp elég, hogy ő boldog.

Hirtelen egy virágszirmon találtam magam. Illatos, sárga virág volt. De hogy miként csöppentem ide, azt magam sem tudom. Szemem lassan nyílt ki, és csak bámultam a hatalmas bárányfelhőket. Körülöttem repdestek a többiek. Éreztem, hogy közéjük tartozom. Ám a többiek pillangók voltak. A parányi csodák vidáman cikáztak fel s alá, örömtáncot jártak. Én is repülni akartam velük, de lábaim meg voltak rökönyödve, mintha éppen puha bábból keltem volna ki. Néhány napra pillangó lettem, egy apró csoda. Mégis hogyan történt mindez velem?

Hiszen az előbb még fiatal lány voltam tökéletesnek mondható élettel. Meghaltam volna? Nem emlékszem. Már nem élek? De, élek. Itt táncolok a többiekkel, a barátaimmal. Csak a külsőm változott, új testben élek tovább. Nincs helye üres fecsegésnek, pedig annyi kérdésem lenne, de mindenki csukott szemmel szárnyal, senki sem válaszol. Átadom magam én is az önfeledt boldogságnak, és csak repkedek. Sűrű szárnycsapásaim közepette azon tűnődöm, vajon milyen testbe kerülök legközelebb. Mert lesz legközelebb. Hiszen a lelkem tovább tündököl az univerzum útvesztőjében.

Delfin leszek majd, amely szabadon szeli a habokat? Netán aranyhal, amely aprócska termetével kívánságra ösztönzi az embert? Lehetek akár magas cédrus, amely csiripelő madárfiókáknak szolgál menedékül. A lényeg, hogy akárhol, akármikor boldog legyek. Ha lehetne, mégis mást választanék. Az örök boldogságot figyelembe véve leginkább remény lennék.

A remény az embereknek. Így végigkísérném őket az útjukon, ott lennék mindenkivel, szeretnének, hiszen akinek reménye van, annak mindene van. Én lennék a minden, és maradnék utoljára, ha egyszer eljön az idő, hogy búcsút intsek az emberiségnek, és bezárjam az örökkévalóság kapuját.

Ha megkérdeznénk tíz okos nőt, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapot milyen nap követi, a válasz egyértelműen a hétfő lenne. De tegyük föl, hogy akad köztük egy, akinek már a kérdés megértése is nehézséget okoz. Nagy zavarában válaszadás helyett inkább a legközelebbi fodrászhoz térne be, hogy haját szőkéről barnára festesse. Te is pórul járhatsz, ha nem nézegeted gondosan a naptárad, és nem figyeled az ünnepek rendjét.

Unottan felkelsz ágyadból, és bágyadtan beballagsz dolgozni. Ne aggódj! A kulcsra zárt ajtó majd szembesít a hanyagságoddal. Széles vigyorral mondod a melletted ugráló verébnek a szabadnap gondtalanságát, majd a tavasz sodorta szellő főtt sonka illatából a húsvétra asszociálsz. Vigyorgó arcod hirtelen fancsali képpé torzul, felhőtlen jókedved lehangoltságba csap át. Lépteid lelassulnak, tartásod görnyedni kezd. Szél mardosta hajadon érezni kezded az orosz kölni illatát. Kezed megremeg, szíved nagyokat dobban, miközben ráeszmélsz, hogy húsvét hétfő van.

Kocsid kormányába erősen belemarkolva egyetlen célod, hogy gyorsan hazajuss, és magadra zárd az ajtót, biztos menedéket remélve a szomszéd kisfiúk, nem kívánt hódolók és a Látni sem akarom-kollégáid elől. De a fejedben zakatoló gondolataid fogságában, magad sem tudod miért, anyukád vidéki háza felé veszed az irányt. Ő nagy nyűggel rád húzza ódivatú fehér blúzodat, és fekete kord szoknyába bújtatja lábadat. Kisvártatva jönnek a locsolók. Elhangzik a „Megöntözlek házisárkány.”, jobb esetben „Itt a tojás, hol a tojás.. Majdnem mindig tudsz nemet mondani, de rokonok előtt inkább nem.

„Kislányom, ne sértsd meg nagybátyád és három legény fiát!”- hangzik anyukád szájából, miközben már vízesésként zúdul a hajadra a Kék Ibolyának keresztelt flakon orrfacsaró tartalma. A kosárban díszelgő színpompás tojások helyett már csúszik is a kezekbe a fiataloknak járó mankó, a bankó. A vendégek megállás nélkül zabálnak. Pusztítják a sonkát, a tojást, a sárgatúrót. Még egy üveg bort is benyakalnak. Mikor a hangulat már a tetőfokára hág, és úgy érzed, nem bírod tovább, stikában kiszöksz.

Elázott blúzodban, hosszú szoknyádban fejvesztve hazavágtatsz. Otthon az anyukádtól kapott feszület előtt térden állva szófogadó kislányként, mormoló imák közepette megfogadod, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét ezután mindig figyelni fogod. De persze nem a benned rejlő keresztény, képmutató kislány nyugodt lelkiismeretéért, hanem azért a vagány nőért, aki megígéri, hogy ezután minden húsvétkor kipiheni magát egy jóképű masszőr kezei között, távol a locsoló Jancsik, Ferik, Pistik borszagú dalától egy wellness szállodában.

Nincs barátod? Szingli vagy? Esetleg most váltál el? Netán friss házas lennél? Vagy egyszerűen csak nem érted a pasikat? Akkor e néhány sor neked szól. Uraim, női részleg következik.

Már régóta nem volt pasim, és mivel a barátnőim szívükön viselik a sorsom, figyelmembe ajánlottak egy könyvet. Könyv? Attól még nekem nem lesz barátom. Miért nem bulizunk inkább? - gondoltam. De ha már ennyire lelkisek lettek, hogy nekem jobb legyen, hát megvettem az olvasmányt. Már a borítón megakadt a tekintetem. Lila-rózsaszín háttér, középen egy lenge öltözetű, kívül-belül szőke cicababa, és fölötte a cím. Sherry Argov: Miért a rossz lányokat veszik el a férfiak? Avagy útmutató nőknek - hogyan nyerjék el a férfi szívét. Esti film helyett bebújtam a jó meleg paplan alá, és elkezdtem olvasni. Jobban lekötötte a figyelmemet, mint ahogy gondoltam.

Igazi, szókimondó, csajos beszélgetésben volt részem, ahol a szerző magyaráz, én pedig okulok, hogy miként legyek önmagam, ráadásul magabiztos, hogyan legyen tartásom, vagy miként irányítsam a férfi tudatalattiját, hogy belém szeressen. Leírva elég furán hangzik, mégis átszellemültem, amikor olvastam. Megtudtam, hogy ma már a női kezdeményezés elterjedt praktika, és hogy mi hölgyek is csábíthatunk elsőnek, az urak pedig előszeretettel részesítik ezt előnyben. A könyvben találtam férfiakkal készített interjúkat, amelyekben részletes válaszokat kapunk arról, hogy valójában mire is gondolnak, amikor mondanak nekünk valamit. Olyan helyzetekről is olvashattam, amikor is a férfiak alig várják, hogy megnősüljenek, főznek a nőre, és háztartást vezetnek.

A címben szereplő rossz lányok pedig nem azok, akik az út mentén árulják a testüket, hanem akik nem hódolnak be egyből a férfiaknakt, nem ugranak a pasi ágyába az első randi után. Nem azt becsüli meg az ellenkező nem, aki játékot űz a kapcsolatokból, hanem aki őszinte, természetes, és önmagát adja. Nem az a lényeg, hogy az első szembejövő pasinak odadobjuk magunkat, hanem hogy megtaláljuk azt az egyet.

Régimódi történetekre manapság kevesen vagyunk kíváncsiak. Mindenki eszeveszetten próbálja felvenni a tempót a jövőbe futó jelennel, de ki gondolkodik el közülük azon, hogy a jelen épp azért ilyen, mert a múlt olyan volt, amilyen.

Első hallásra talán bonyolultnak hat az okfejtés, mint ahogy Szabó Magda könyvének kezdő oldalai is. Amíg ismeretlenek a gyakran beszélő jelzővel ellátott vagy becézett nevek és helyszínek, addig azért tartja markában a könyv az olvasó figyelmét. A kíváncsiság, a megérteni vágyás sokkal erősebb érzés, mint a lustaság. Lehetetlen, hogy ez az olvasmány idő előtt a polcon landoljon. Ahogy haladunk az oldalakkal, lassan és észrevétlenül besurrannak tudatunkba a debreceni írónő múltjának és különös famíliájának eseményei, szereplői, és ekkor már emiatt vagyunk képtelenek lemondani az olvasás élményéről.

Az igaz mese korát nehéz meghatározni, hiszen négy nemzedékig nyúlik vissza. A kis Jablonczay Lenke élete valószínűleg nem egyedi, ám az az egyszerű, mégis magával ragadó stílus, ami a lányának, Szabó Magdának a tollából folyik ki, már korántsem mindennapi. Rengeteg kutatómunka áll a mű mögött. Az írója hosszú időn át csak járta a még élő rokonságot, hivatalokat, régi-régi szomszédokat, kereste ősei lábnyomát. Néha csak egy-egy fénykép, máskor a múlt századok kisasszonyai körében oly divatos naplók vagy az ifjú urak műveltségét bizonyító verseskötetek is előkerültek. A nagy információhalmazt az ízig-vérig debreceni hölgy írói leleménye volt képes rendszerezni és átláthatóvá tenni. Így született meg a saját és felesége gazdagságát egy év alatt elmulató édesapa, a férfiakban már annyiszor csalódott, unokáját erős kézzel nevelő nagymama, a nevelést a félelemkeltéssel összekeverő nagynénik és a semmiről és semmi ellen tenni nem tudó, mindenben tehetséges Lenke izgalmas története.

Olyan korba repít minket a művészet időgépe, ahol az adott szó, a szokások még áthághatatlanok voltak. Ahol a családok a műveltséget, a vallást és a közösségi életet fontosnak tartották, és házaikban adott bálokkal, partikkal erősítették. Ahol a lányokat az édesanyák egy etikai szabályokat túl konkrétan megfogalmazó könyv alapján nevelték. A regényben fölcsendülnek Debrecen történelmét is alakító nevek, akiknek magánéletéről és családjáról nemcsak a cívis várost szerető ember olvas szívesen. Bartókék irodalmi és zenei műveltsége vitathatatlan, Rickl a kor számára különleges termékeket árusító kereskedőcsalád előneve, Szabó Elek egykori debreceni hivatalnok és a mélyen vallásos Gacsári-család feje is kitörölhetetlen a helyiek történelem könyvéből.

Ha kisasszonyos korra, debreceni múltra, kellemes írói stílusra, egy érdekes családfa-kutatás eredményére vágyunk, csapjuk fel a Régimódi történetet. Én elmerültem a lapozható időgép adta lehetőségben.

Röpködő sms-ek, ímélek, közösségi- és társkereső oldalak jelentik napjaink forradalmi kommunikációját. Ezek a kapcsolattartási formák elgépiesedő világunkat még személytelenebbé teszik. Vajon így hol és hogyan találhatunk arra az emberre, akit nekünk szánt az ég?

Ladányi Andrea rendezésében mutatták be a tunde@csongor.hu című táncjátékot a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A cím láttán mindenki Vörösmarty Mihály művére asszociál, csakhogy nem teljes adaptációról van szó, hanem egy korunkban játszódó, de hasonló gondolatmenetű cselekményről. A darab stylist-ja a magyar zenecsatornából jól ismert Lakatos Márk, aki „langyosabbra” vette a figurákat. Ezzel nincs gondom, hiszen a feltűnő ruhák miatt karakteresebb alakítások születtek.

A történet mindennapos. Egy fiú, nevezzük Csongornak, bár ez a színdarabból nem derül ki, a huszonegyedik században próbál meg boldogsága után eredni. A lányt, talán Tündét viszont nem a környezetében találja meg, hanem egy újságok címlapján virító, „playmateszerű” nőben. Hiába legyinti meg a szerelem szele, mégsem hisz a földi érzelmekben. Miért is hinne, elvégre önző, „nem elégszem meg ennyivel” pasi. Kétségbeesetten hajszolja az elérhetetlent, azt a bizonyos nagy „Ő”-t, miközben ironikus kalandokba keveredik. Olyan az egész, mintha egy számítógépes játékban kellene kiválóan teljesíteni ahhoz, hogy újabb szintre léphessen, és végre elnyerhesse a királylány kezét a sárkánytól.

A színpadon fénykardos, földön kívülinek látszó emberkékkel harcol. Három, ezüstbe öltözött, beazonosítatlan élőlénnyel „reppel”, vagy épp egy partnerkereső oldal segítségével válogat örömlányok között. Néhol már követhetetlen „Csongorunk” küzdelme, hogy elérhesse a vágyait, de a koreográfia energikussága és érzelemteltsége visszarántotta a nézőket elkalandozó gondolataikból. S hogy mi is történik a hősünkkel? Az alkotók a képzeletünkre bízták. A záró képben a hófehér ruhába öltözött szereplők felkínálnak két lehetőséget. Egyik befejezésként a fiú észhez tér, észreveszi a mellette lévő valós érzelmeket. De felhőtlenül „élhet” agyának elrejtett zugában található „cyberkurvával” is. Nem szeretem, ha valamit befejezetlenül hagynak, de itt ésszerű ez a megoldás. Mindenki a saját belátása szerint dönthette el, hogy kinek az oldalán lehetne a srác „két centivel a föld felett lebegően boldog”.

A körülbelül egyórás előadás után elgondolkodtam. Ha ilyen, Csongor-féle fiatalemberek szaladgálnak az utcán, akiknek többet számít egy photoshop-os hölgy, mint a reggel kócosan, festék nélkül ébredő, akkor lehet, hogy lemondok az álmaimban szereplő görög félistenről.

Olyan fociban amatőrnek, amilyen én is vagyok, érdekes életrajzi film a Puskás Hungary. Azoknak, akik értenek a focihoz, valószínűleg egészen más élményt nyújt végignézni azt a rengeteg archív felvételt, amivel Almási Tamás rendező tarkította a dokumentumfilmet.

Számomra ezek nem jelentettek túl sokat. Főleg, mert csak apró részleteket lehetett látni egy-egy meccsből, és az ilyen tapasztalatlan szemnek, mint az enyém, keveset fejeztek ki a korhangulatból. Sokkal többet jelentett az, hogy láthattam a hosszas és alapos kutatómunka eredményét. A film tulajdonképpen bemutatja Puskás Ferenc életét, kronologikus sorrendben, amelyet az alkotók csak a kezdőképek kedvéért borítanak fel. Itt ugyanis már utalnak a népszerűségre, aminek a világszerte legismertebb magyar örvendett.

Összevágott felvételekben nyilatkoznak járókelők, hazaiak és külföldiek arról, ki is az a Puskás, Puszkasz, Pancho. Néhányan csak a nevét mondják ki, mások pedig megállapítják, hogy igen, hallottak róla, talán kosaras volt, vagy focista. A gyermekkoráról legtöbbet a húga tud mesélni, majd a régi barátok és csapattársak megszólalnak. Anekdotákat, megtörtént eseteket mondanak el, mindenki hozzátesz valamit a történethez, ami az életrajzi könyvből vett idézetekkel ad teljes képet a „Száguldó őrnagyról”, aki annak idején az Aranycsapat tagja volt, majd 1956 után évtizedekig nem jött haza Magyarországra.

Érdekes végignézni Puskás Ferenc izgalmas és mozgalmas életét. Tanulságos lehet bárki számára, hogy ha valamit igazán szeretünk, akkor sose adjuk fel. Nekem ezt üzente ez a film. És azt, hogy bárhol legyünk is a világban, az otthon mindig ott van, ahol az ember boldognak érzi magát.

Hölgyeim! Kérem, hogy aki nem szeret vásárolni, ne olvasson tovább, s még véletlenül se tévedjen oda, ahol a legújabb csajos filmet vetítik. Uraim! Amelyikük nem szeretne bepillantást nyerni a női lélek rejtelmeibe, szintén kerülje el a következő címet: Egy boltkóros naplója.

Valójában a Sophie Kinsella könyve alapján készült alkotás minden mozzanata karikatúra, mégis magával ragadott. A főszereplő, Rebecca Bloomwood - akit mellesleg Isla Fisher, a Borat szerepében elhíresült Sacha Baron Cohen hitvese alakít - újságíró. De nem ám a szokványos fajtából. Merthogy ő a mosolyával és a márkás cuccaival hódít, nem pedig a tollával. Csöppet sem hibáztatom ezért, inkább csodálom, hisz képes volt elmenni egy pénzügyi szaklap állásinterjújára nulla fölkészültséggel, viszont roppant elegánsan. Igaz, később kiderült, hogy jól ír. Munkája azonban több mint utópisztikus: heti egyetlen cikket kellett összehoznia a szépfiúszerű szerkesztő óvó szárnyai alatt. Így persze Beckynek rengeteg ideje maradt kedvenc hobbijára.

Vásárolt reggel, délben, este - felsőt, szoknyát, ruhát, táskát, cipőt… mindent, amire egy nőnek szüksége van. A mennyiség kérdéses, de a tény vitathatatlan: a vásárlás boldoggá tesz. Tagadni lehet, ám nem célszerű, úgyis lebukunk egyszer, akárcsak a filmbéli anonim boltfüggők társaságának mentora, akit csinos zsurnalisztánk egy üzlet hátsó helyiségében kapott eszeveszett „shoppingoláson”. Engem ugyan még sosem hívogattak a kirakatban pózoló próbababák, és nem akarták akciós áron rám tukmálni több száz dollárt érő terhüket, sőt a pénztárcámat se nyomja tizenkét hitelkártya, mégis átéreztem Rebecca örömét.

Egy-egy eredményes bevásárló körút a világmárkák boltjaiban olyasmit jelent számára, mint kispénzű diáklánynak a plázatúra. A különbség mindössze annyi, hogy az utóbbi egy-két szatyorral tér haza, Becky viszont roskadozik a ropogós papírzacskók súlya alatt. Ő arról álmodik, hogy hitelkártyáin mindig elegendő a keret, és hogy ezért cserébe havonta ötszáz szót kell írnia egy női magazin hasábjaira. Mindezt magam is el tudnám viselni.

Az olvasók azért fizetnek, hogy az újságírók információkkal szolgáljanak nekik. A kapcsolat a bizalomra épül. Az olvasók bíznak az újságírókban, hogy hiteles, valós történeteket mesélnek el nekik. De mi teszi szebbé a napunkat: a valóság vagy a fikció? A 2003-ban forgatott film, A hazugsággyáros erre a kérdésre keresi a választ. A bizalomra építő újságíró mesél, de nem mindig a valóságról.

A film első perceiben egy mámoros tekintetű fiú mondja: „Az újságírás maga az erőfitogtatás, a szerkesztőségek tele vannak szájhősökkel.” A mese úgy kezdődik, mintha Stephen Glass maga lenne a „hazugságellenes igazságosztó”, de ahogy pörögnek a kockák, egyre jobban megismerjük, és kiderül róla, hogy ő a hazugsággyártó. Akár oktatófilmnek is elmenne az egész, hisz sok tanáccsal látja el a leendő újságírókat. Az egyik legfontosabb, hogy minden cikket többször kell ellenőrizni. Több kézen megy át, mire az olvasóéba kerül, így elkerülhetőek a ferdítések. Nem lehet fikciót valóságos tényként tálalni, mert az olyan szórakoztató. Ezért is érdekes, hogy a megtörtént eseményeken alapuló filmben az ifjú Glass miként játszotta ki az „ellenőrzőpontokat”.

1998-ban az ígéretes, tehetséges újságírót, Stephen Glasst (Hayden Christensen) váratlanul elbocsátják a nagyhírű amerikai hetilaptól, a The New Republic-tól. A pályakezdő egyik cikke ugyanis feltűnt egy online lap munkatársának (Steve Zahn), aki végigjárja a Glass említette forrásokat, neveket, címeket, és nem talál semmit. A telefonokat nem veszik fel, a híres cégről egy találat sincs a neten. A New Republic új főszerkesztője (Peter Sarsgaard) gyanakodni, majd nyomozni kezd. Vajon mennyi igazság van a Glass jegyezte írásokban, amelyeket a huszonöt éves zsurnaliszta megjelentetett? A film a nagy karrier előtt álló újságíró pokoljárását mutatja be, és azokat az eseményeket, amelyek a leleplezéséhez vezettek. A címe (Shattered Glass) magyar fordításban annyit tesz, hogy törött üveg. Ezt a főszereplőnk nevéhez alakítva nyilvánvalóvá válik a széttört karrier, amit Glass csak magának köszönhet. Az viszont nem derül ki egyértelműen, hogy miért is volt ekkora hazudozó az ígéretes újonc.

A film igaz történeten alapul, amelyet Buzz Bissinger Pulitzer-díjas újságíró adott tovább Billy Ray író-rendezőnek. "Egyedül abban a tekintetben van hiányérzetem, hogy a rendező nem ábrázolta a motivációmat. Nem keresi a magyarázatot arra, hogy egy ember miért vetemedik ilyesmire. Ebből a szempontból a filmet hiányosnak érzem" - mondta az igazi Stephen Glass a film kapcsán. "Olyan történeteket akartam írni, amikkel a valóságban csak elvétve találkozik az ember - ritka jó sztorikat. Nem egyszerűen jó sztorikat, vagy csodás sztorikat, hanem annál sokkal többet. Mivel ilyet nem könnyen találni, néha kiszíneztem az anyagot egy-két jó idézettel vagy anekdotával. A hazugság újabb hazugsághoz vezetett, és minden lépcsőfok egy másikhoz vitt közelebb. Hazugsággal kellett fedeznem az eredeti hazugságot is. Végül minden szinten hazudnom kellett." Glass az esetet követően minden kollégájától levélben kért elnézést. Majd elvégezte a jogi egyetemet, és megírta élete első regényét egy újságíróról, aki fiktív történeteket közöl tényfeltáró riportként.

A fényképezés (Mandy Walker) a szerkesztőségi valóságshow szintjére emeli a filmet. A valóságon alapuló történetbe vetett hitet mi sem bizonyítja, mint az, hogy a producerek közt Tom Cruise is feltűnik. A színészi alakítások hitelesek, Hayden Christensen felettébb ügyesen alakítja Glasst, Peter Sarsgaard pedig a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál (2003) legjobb férfi mellékszereplője díjat nyerte, és Golden Globe díjra (2004) is jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. A hazugsággyáros egy konkrét ember karriertörténetét ígéri, de az egész újságíró-szakmát mutatja be. Az újságíró etikett és a becsület igaz története, kommunikáció szakosoknak kihagyhatatlan.

Egy szokásos hétköznapon, hazaérkezve a munkából, csak forró zuhanyra és a jó puha ágyra vágyom. ahol egy kis pihentető tévénézéssel ringatom magam álomba. A távirányitó programváltó gombja szinte már elkopott, mert állandóan csak kapcsolgatom a csatornákat, hogy valami intellektuális műsorra találjak az agyzsibbasztó adások között. Csakhogy a műsorkínálat silány, így a napi híradón és azon az egy-két sorozaton kívül, amit minden héten megnézek, már nem is kezdek reménytelen keresésbe.

Néhány éve kezdték sugározni a krimisorozatokat, s azóta egymást érik a különböző helyszínelések. Érdekes, hogy a kopók miként jutnak el a legkisebb nyomtól is a tettesig. Sohasem voltam félős természet, előszeretettel nézem a horror és thriller filmeket is, az egyik este azonban épp valamelyik nyomozós sorozat közben rájöttem, hogy mennyire immunis vagyok már, ha fej nélküli hullát, kibelezett testet vagy darabokra marcangolt embert látok a képernyőn. Felötlött bennem, hogy talán a nézőközönségnek már a rokonszenves sorozatgyilkos mindennapjait bemutató sorozatokra, a vér látványára van szüksége lefekvés előtt.

Eszembe jutott, hogy amikor még gyerek voltam, a szappanoperák idejét éltük. Tele voltak rózsaszín köddel, romantikával és szerelemmel. Akkor az emberek gyűjtést szerveztek egy-egy szereplő megmentésére (Isaura műtétjére), ami természetesen banálisan hangzik, de a legnagyobb együttérzés és segítőkészség állt mögötte. Ha egy ártalmatlan szappanopera erre képes késztetni sok nézőt, akkor mit válthat ki az öldöklés és vér egyre megszokottabb látványa a hasonlóképpen ösztönös emberekből? Igaz, ezek a sorozatok általában úgy mutatják be a gyilkosságokat, ahogyan az a való világban is van: a gyilkosok a gonoszok, a nyomozók pedig, akik lecsukják őket, a jók. Remélhetőleg a sok erőszak, amit látunk a képernyőn, csak a rendőrtisztnek jelentkezők növekvő számában nyilvánul meg.

„Már megint mit mutat a tévé?”- kérdezik tőlem otthon, miközben bevonulok a szobámba egy tál pattogatott kukoricával, meg fél liter kólával. Tudhatnák már, hogy a kedd estéket a kertvárosi barátnőim társaságában töltöm; ez bejegyzett program a határidőnaplóm 21:30-tól, 22:30-ig tartó rubrikájában. Kényelmesen elhelyezkedem a báránybőr borította fotelben, a tv2-re irányítok, ahol bekapcsolódom kedvenc sorozatom, a Született feleségek világába.

Itt nem látni egymást üldöző és gyilkoló embereket, sem légi katasztrófát túlélők hihetetlen megmenekülését. Mint egy megálmodott valóság, úgy tárul elénk a mesés hangulatú külvárosi környék, gyönyörű házakkal, kedves és barátságos emberekkel. Ez nem más, mint a Lila akác köz. Elképzelem, hogy ha majd én is nagyon gazdag leszek, éppen ilyen csodás helyen élek egy kétszintes luxusvillában. Szobalány hozza a reggeli kávémat, és fő elfoglaltságom a partikra járás lesz.

Ebben az idilli környezetben éli mindennapjait négy feleség: Bree, Susan, Lynette és Gabrielle – férjeikkel, vagy éppen férjeik nélkül. Álmaik ugyanazok, mint bármelyik nőtársamnak: megtalálni életük párját; odaadó szeretővé, gondos családanyává, remek háziasszonnyá, egyszóval született feleséggé válni. Ám a Lila akác közben mindez csak a látszat. A sorozat alcíme is mutatja: Mindenkinek van egy kis takargatni valója. Mert bizony a felszín alatt rengeteg titok lappang. Bree talán megmérgezte a férjét, Gabrielle-nek viszonya van a kertészével, és így tovább - mindig fény derül valamire.

A Született feleségek különböző női karaktereket vonultat fel. Van köztük ügyetlen, de szeretnivaló nő, rendmániás, precíz háziasszony, szexi exmodell és gondos anyuka is. Mindenki megtalálja a szívének tetsző szereplőt, lesz egy személyes kedvence, akivel leginkább azonosulni tud. Marc Cherry jól kitalált sorozata már a kezdetkor sikerre volt ítélve. Bár az igazsághoz tartozik, hogy amit a képernyőn látunk, nem teljesen úgy van a való világban, mert az élet ismétlődő, sokszor unalmas és monoton, a nap végére pedig elfáradunk.

A Lila akác közben a háziasszonyok mindig ki vannak sminkelve, a hajuk tökéletes, mind extra soványak, és még akkor is megmarad a humorérzékük, amikor rákbetegségben szenvednek. Ne feledjük, ez csak egy sorozat, amit bambulva nézünk. Az a jó benne, hogy kiragad a hétköznapokból. Aztán a varázslatból felocsúdva térjünk vissza a mi kis, saját világunkba.

Ha most olyan bächerivános akarnék lenni, azt mondanám: húsvétkor sonkát kell enni tormával, tojással, punktum. Csakhogy a nagy ünnepekkor mindig előbújik belőlem a teológus, és nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek bizonyos tények mellett.

Például, hogy az amúgy feltámadás ünnepeként számon tartott jeles napoknak annyi közük van a nevezett eseményhez, hogy az időpont egyezik - a zsidó páska (pészach), vagyis az Egyiptomból való kivonulás ünnepe idején történt. Nem véletlenül, persze. A történet közismert, de mégis, adjuk meg a módját: amikor az Örökkévaló kihívta a zsidókat Egyiptomból, a fáraó nem lelkesedett az ötletért, hogy elengedje az olcsó munkaerőt. Isten tíz csapással sújtotta az országot, mindegyik csapással megalázva annak egy-egy istenét. Az utolsó csapás megtörte a fáraó ellenállását, aki maga is elvesztette elsőszülött fiát. A zsidóknak ezen a napon házanként egy-egy bárányt kellett elkészíteni tűzön sütve, amit kovásztalan kenyerekkel, keserű füvekkel ettek meg. A bárány véréből pedig az ajtófélfára kellett kenni; aki így tett, annak házát elkerülte a pusztítás.

„Mert általmegyek Egyiptom földjén ezen az éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden Istene felett ítéletet tartok én, az Úr. És a vér jelűl lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok csapás veszedelmetekre, amikor megverem Egyiptom földjét.” (Mózes II. könyve, 12:12-13) Az Újszövetségben Jézus lett ez a bizonyos bárány, akinek a kiontott vére miatt a pusztító elkerüli az áldozatban hívők „házát”, életét.

Ehhez képest nálunk bárányról szó sincs. Van viszont nyúl, sonka, tojás, szentelt barka, locsolkodás… Teljes a képzavar. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keresnek a pogány termékenység-, és egyéb mágikus jelképek a keresztény ünnepen? A Bibliát forgató egyházfők miért nem hívták fel a hívek figyelmét arra, hogy amennyiben keverik a szezont a fazonnal, a Szentírás szerint egyenesen átkozottak lesznek? Hát ezért berzenkedem a húsvéti szokásoktól. Mindamellett azt mondom, egyen sonkát, akinek jólesik, csak ne kerítsen neki ideológiai hátteret. Az ünnep jó, ha a családok nyugalmát, pihenését, egységét segíti elő. Az pedig, hogy ki miben hisz, nem ilyenkor, hanem a hétköznapokban, bajban, bánatban, nehézségben, örömben mutatkozik meg.

S ha már bächeresen kezdtem, hadd zárjam is az ő szavaival: „Semmi sem lehet több annál, mint leülni a sonkatál köré, leülni együtt, és falni a húst, hagymával, retekkel, és nem gondolkodni és beszélni egyébről, mint hogy a sonkaléből mi legyen.” Kellemes ünnepeket.

Mindenki felismeri őket. Sablonos megjelenésük könnyen azonosíthatóvá teszi az ilyen nőket.

Felvarrt póthaj éktelenkedik loboncos fejükön. Sminkjüket a transzvesztita művészek irigylésre méltónak találják. Szemhéjukon a púder vastag rétegben éktelenkedik, és színe gondosan megegyezik az éppen viselt ledér ruháéval. Pilláikat is művi módon meg-megtoldják, majd csomósra kenik fekete festékkel. Bőrük a szoláriumtól megsárgult már, és ráncosabb is, bár egy botox-kúra segít ezen. Ajkaik kollagéntől duzzadtak, rúzsból és szájfényből sem szenvednek hiányt. Fogaik, mint a vaku, úgy vakítanak el mindenkit. Természetesen mesterségesen fehérítve vannak. Cipősarkuk nagysága mellett felhőkarcolók törpülnek el, éppen ezért imbolyogva járnak-kelnek.

Ruhájuk kirívó, kihívó, és az olyan prűd embereknek, mint amilyen én is vagyok, kiborító. A hideg is kiráz a műnőktől. Mentségükre szóljon, hogy egész lényük jól kivitelezett álca csupán. Színészek ők, hisz tudják, hogy a gazdag férfiakhoz sekélyes szemlélet párosul. Az ifjú és tehetős pasik szeretik, ha jobbjukon a nőt mindenki megirigyli tőlük. Az is imponál nekik, ha intelligensebbek, mint a hölgyek. Mindezért jutalom is jár, persze. Bundák, ékszerek, autók, csupán a képzelet szab némi határt. S ha már van rá igény, és még pénzzel is jár, a plasztik macák miért ne játszhatnák meg okosan a hülyét?