Tovább

Akár így is hívhatnánk a méltán népszerű és legtöbbünk által közkedvelt, vagy legalábbis használt közösségi portált. Ő az iWiW, amely az angol „international who is who” (nemzetközi ki kicsoda) rövidítése. Ez magyar ismeretségi hálózat, évek óta a leglátogatottabb weboldal. A regisztrált felhasználók száma elérte a négymilliót, ami csaknem lefedi a hazai internetezők táborát. Ez a szám tartalmazza a házi kedvenceinket, a fan-klubokat és a kamu regisztációkat is.

Hogy mire jó nekünk ez az oldal valójában? Elsőre mindenki azt válaszolja, hogy a segítségével fölkereshetjük régen látott osztálytársainkat, barátainkat, rábukkanhatunk elfelejtett rokonainkra, sorstársainkra. Nem kell mindenhol megjegyeznünk mások elérhetőségeit, hiszen itt egy kattintással elrepíthetjük üzeneteinket a címzettnek, még fizetni sem kell érte. Tisztában lehetünk mindenki szülinapjával, névnapjával, hiszen e fantasztikus oldal időben figyelmeztet minket, hogy kapcsolatainkat biztosan életben tudjuk tartani. Naprakészek lehetünk, kivel mi történik, ki kivel van, éppen hol és mit csinál.

Ismerőseink száma ötszáz körülire tehető, közülük nagyjából a felét ismerjük, a másik felét viszont nem. Számtalan olyan személy jelöl be minket, akinek semmi köze hozzánk, legföljebb mélyreható kutatás után döbbenünk rá, hogy esetleg egy iskolába jártunk, a buszmegállóban várakozva keveredtünk beszélő viszonyba, vagy egyik ismerősünk ismerőse. Mégis milyen dolog az, hogy fel vagyunk véve ismerősnek, holott ha találkoznánk valahol, észre sem vennénk az illetőt. Ha viszont visszautasítjuk a bejelölést, akkor bunkó vagy beképzelt hatását kelthetjük, és megy is a szöveg a hátunk mögött - ismeretlenül.

Én újabb oldal létrehozását javasolnám. Bejelölhetünk akárkit, akit csak látásból ismerünk, vagy szeretnénk megismerni, mert rokonszenvesnek tűnik. Az új portál neve legyen „Tudom ki vagy, mert már láttalak” lenne, majd a következő lépcsőfok lehetne a bejelölés az iWiW-en, ahol már jó ismerőssé, akár baráttá is válhatunk. A méltán népszerű közösségi oldal pedig maradjon rendeltetésszerű használatához méltó: valós személyek tartsák valós ismerőseikkel a kapcsolatot.

Az életem szüleim számára napról napra kihívást jelent. Mindig van valami fantasztikus ötletem vagy vágyam, amit persze nekik kellene teljesíteni. Meg is oldották. Ha kaktusz akartam lenni a farsangi bálon, akkor kaktusz voltam. Egyenként varrogatták fel a fogpiszkálókat egy zöld lepelre, amiből kaktuszformát alakítottak ki. Ha hóember akartam lenni, az sem jelentett problémát. Drótokból három hatalmas gömböt hajtogattak, ami nem épp egyszerű feladat, majd bevonták fehér ruhadarabokkal. Kreativitásuk határtalannak bizonyult.

Egy nap, amikor még csöpp kis pulya voltam, de már elég nagy ahhoz, hogy barátnőzni tudjak, csodás látvány tárult a szemem elé. Fogtam a millió Barbi babámat, és átsétáltam egyik ovis társamhoz. Ketten mégiscsak jobb eljátszani a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket. Ahogy beléptem Ildi szobájába, megpillantottam „azt”. Egy rózsaszín Barbiházat. A szemem kikerekedett, hiszen addig ilyet csak álmaimban láttam. Heves játékunk közben azonban feltűnt egy apró hibája ennek a tökéletes tárgynak. Túl pici ahhoz, hogy a babáink állva is bent tartózkodhassanak. Néhány órás élvezkedés után nehéz szívvel ugyan, de haza indultam.

Amint beléptem az ajtón, máris mesélni kezdtem Anyunak és Apunak, mit láttam, és közöltem velük, hogy én is szeretnék egy ilyen remek kis épületet, hiszen a bútoraimnak és a babáimnak lakni kell valahol. Apu ráncolva szemöldökét egyetértően bólogatott. Mégsem járja, hogy szerencsétlen Kendra, Lívia, Szindi és Barbi hontalan legyenek. Majd ezzel a lendülettel el is tűnt a pincébe.

Elérkezett december 24. A karácsonyfa feldíszítve, az ünnepi vacsora tálalva, a vendégek már mind megérkeztek, énekeltünk is, de a Jézuska csak nem csenget. Lehet, hogy az idén rossz voltam, és nem is jön? Elkezdtem még egy Mennyből az angyalt, hátha mégis eljön hozzám. Ahogy befejeztem, csodák csodájára meg is szólalt a csengője. Feltéptem a nappali ajtaját, és gyönyörű dolgot láttam. Jé, ajándékhalom!

Nekiestem az elsőnek. A nagyi által hímzett, varrt, horgolt, kötött ruhácskák az előbb említett négy hölgy részére. Örömömben sikítottam egyet. Rávetettem magam a következőre. Ez meg Kent takarta eddig, a babáim párját. Aztán megpillantottam egy hatalmas csomagot. Anya rám szólt, hogy csak óvatosan tépjem a papírját. Értetlenül álltam, de teljesítettem a kérését. Amikor megláttam azt, amit a csomagolás rejtett, elhűltem. Egy hatalmas babaház volt. De nem ám a boltban kapható műanyag vacak, ami amellett, hogy drága mulatság, még a babák sem képesek benne állni. Nem, egy hatalmas, kétemeletes, házilag készített házikó, melynek alapanyaga egy szimpla doboz volt. Négy szoba, gyönyörűre festett falak, piros tető, „redőnyös” ablakok, ajtók a helyiségek között. Azonnal kipróbáltam.

A csoda híre hamar szárnyra kapott. Minden óvodás társam ki akarta próbálni, mindenki meg akarta nézni, mindenki haza akarta vinni. De én nem adtam. Aki pedig nem nézte meg, az irigy volt. Hogyne lett volna, hiszen ilyen gyönyörűség csak egy volt a faluban, az is az enyém. Remélem, ha nagy leszek, és szülő, én is képes leszek ilyen fantasztikus dolgokat véghez vinni.

Bágyadt, esős délután egy kisváros kisállomásán, a Föld nevű bolygón - ötmilliárd évvel azelőtt, hogy a nap izzó gömbóriássá válva kétezer Celsius fokra hevítené föl a bolygó felszínét, elpárologtatva azt a körülbelül hetven százalékot jelentő, életadó vizet.

Fáradt arcok, táskák, csomagok és a sötét felhőket kémlelő tekintetek gyülekezője a vasúti sínpár mellett. Az eső talpa már a vállakra lóg, s a kövek közé hajított cigarettacsikkek utolsó sóhaja a levegőbe szakad: füstjelzésként gurul tova a gömbölyded oxigénmolekulákon.

- Egy diákjegyet kérek Debrecenbe - mondja valaki, aki egy diákjegyet kér Debrecenbe, s a fiatalok már hétvégi motyójukba kapaszkodnak, mintha csak attól félnének, lecsökken a gravitáció, s szállnak el az éterbe, ha nem szorítják megpakolt cókmókjaikat. Figyelik az eget, majd az órájukat, hogy mikor gördül be már a vonat, a gyűlölt, valahol mégis szeretett hétvégi és kezdeti szimbólum.

Mozdulatlanul magányos minden, mintha csak ismét ősz terpeszkedne, így nem sokkal tél után, s a távolban néhány varjú köszörüli meg torkát, igazolva ezt. A testes, máskor oly vidám kedélyű, ám most túlontúl fáradt pénztáros hölgy kiadja a jegyet, és öt forinttal elszámolja ugyan a visszajárót, de már fordul is a következő kuncsaft felé, aki egy diákjegyet kér Debrecenbe.

Néhány idős hölgy toporzékol most a peronon, szinte eltűnnek prémkabátjaik alatt, és az összefirkált padon egy középkorú férfi fejezi be cigarettáját - repül az ő csikkje is, a kavicsok alól felszálló füst már-már azt az érzetet kelti, repedezik a pokol plafonja. Majd közpénzből felújítják, s kérek egy diákjegyet, mondja egy új jövevény. Debrecenbe.

Ekkor különös dolog történik. Két kistermetű kutya robban be a vasútállomási melankólia ködfelhőjébe: Egyikük világos színű, úgy néz ki, mintha a prériről szökött dingó kölyök lenne, a másik háziasabb, sötétebb. Iszkolnak puha kis talpaikon, egy pillanatra sem veszítve szem elől egymást, szagolgatva mindent, ami csak útjukba akad.

Kis huligánok - mosolyog magában a padon ülő férfi, s az ebek már ott is teremnek, szimatolják a csomagját, pajkosan ugrálva körül a vonatra várót.

- Hát sziasztok - köszönti őket a férfi, azok pedig kíváncsian lesik a motyót, hogy ez nem olyan-e, amiben számukra érdekes dolgok lapulnak. Persze van még felderítésre váró holmi-zsák, suhanva tovább a következő utashoz szökkennek, zizegnek, és játékosan vakkantanak kettőt-hármat, az idős hölgy pedig megemeli a táskáját, nehogy elcsenjék a kis buksik, de azért mosolyog rájuk, és forog, szinte elszédül, ahogy körbekeringik őt újonnan szerzett kis holdjai.

A kis dingó a vezér, nem vitás, ő dönt most is a továbbállásról, a másik pedig hűségesen caplat utána, s máris egy diáknál teremnek, aki nem fél: lehajol, és megsimogatja a kicsit. Az pedig már háton fekszik, apró antennaként nyújtja lábait a sötét ég felé, s miközben a hasát vakarják, körbetáncolja őket a másik is, azt lihegve, hogy ilyet ő is kér. Mindenki sutyorog, és mutogat vidáman a vasútállomást megszálló jövevényekre.

A két virgonc nem szívbajos, szaladnak befelé a váróterem nyitott ajtaján, földeríteni, ki van ott és miért, megszagolni a helyiség minden üres sarkát. S ott most egy anyuka próbálja lefogni gyermekét, hogy ne cirógassa őket, hisz biztos rühesek már ezek, de azért ő is felkacag, ahogy a sötét pamacs a padra kapaszkodik két lábbal, sziát vakkant, és felméri nózival a térdüket.

A másik a radiátor alatt surran már, majd az átkötő ajtón húz kifelé a jegypénztárhoz; mikor ezt látja a sötét, rögvest indul ő is, a pénztáros néni meg majd kiesik a jegykiadó ablakon, úgy nézi derűs tekintettel a két apró jövevényt, akik nem mondják, hogy diákot kérnek, Debrecenbe.

- A kis ebadták - kuncog, s azok máris közre fognak egy asszonyt, aki egyszerre nevet és fél, hogy összeugrálják a kis pöckök. A padon ülő férfi tipeg be, valami zsemle közül kihalászott parizerrel a kezében, csalogatja kifelé a kettőt az épületből. Azoknak se kell jobb meghívó, mennek, és falják azt a parizert, miközben a fejüket egy kéz meg-megvakarja: láthatóan elégedettek a világgal, úgy ahogy van.

Új színészek tűnnek fel a színpadon. Egy ifjú hölgy, úgy rágózik, majd kiesik a fejéből, és káromkodva társalog szintén fiatal barátnőjével. Törtetnek előre, ám a kutyák őket sem hagyják figyelmen kívül, sietnek feléjük, hátha akad jó falat. Mikor a dingó már ott van, a lány belérúg egyet, és anélkül, hogy kibillenne a mozdulatból, sétál tovább, és mondja a cifrát. A kutya pedig szótlanul áll odébbti őt partnere is. Láthatóan megszokták, és értik már a rúgást. A többiek meg néznek, mint akik nem hisznek a szemüknek, de szólni csak néma hé-t szólnak, meg némán mutogatnak, maguknak motyognak a fejüket rázva.

Hamarosan egy, a lányát kikísérő férfi indul el gyalog haza az állomásról, és int a kutyáknak, hogy kövessék, akik szinte bólintanak, és baktatnak utána, némán de kíváncsi szemmel, egyszer hátravakkantva, további szép napot kívánva. Az állomás pedig marad, visszazökken abba kerékvágásba, amiből oly jólesően kizökkentették az előbb. Szótlan, megint csak álmos; a csöndet csupán a mókafalvi tündérkék káromkodásai és szétpukkant rágógömbjei szakítják meg. S talán azon gondolkodik most ez a sok mindenki, mi késztet arra valakit, hogy oldalba rúgjon egy kóbor kölyökkutyát.

Válasz helyett a vonat érkezik csak - fémkerekei csikordulnak, ahogy megáll, s kinyitják a megsárgult üvegű ajtót. Talán egy nap megtanul mindenki úgy járni-kelni a világban, hogy nem rúg a másikba ilyen természetes mozdulattal - gondolja egy diák a táskájába kapaszkodva, és felszáll ő is az éterbe. Csupán ötmilliárd évnyi időnk van elsajátítani ezt a leckét, talán elég lesz. Addig is megy tovább minden. A vonat kilő.

Nemrégiben megjelent a Gyűrűk Ura legújabb, angol nyelvű kiadása. Tűzpiros borítón a Gyűrűk Szövetségének aranyló jelképe. Rajongók millióinak dobbanhat meg a szíve kedvenc olvasmányuk egy-egy új kiadása láttán, az angolul olvasó magyarok pedig már itthon is kézbe vehetik a könyvet az eredeti nyelven. Hazájában is ritkaságnak számít ez a kiadás, e terjedelmes mű ugyanis többnyire három kötetben jelenik meg, pedig Tolkien nem trilógiát, hanem egy regényt írt. A kiadók bontották részekre, és a vonakodó szerző kénytelen volt elfogadni a helyzetet, különben nem adják ki a művét.

A Gyűrűk Urát első kiadásakor és napjainkban is sok kritika éri. Hibájaként róják fel, hogy a szereplők közül a jók nagyon jók, a rosszak pedig javíthatatlanul gonoszak. A fantasy olvasók a műfaj elindítójának is nevezett műben azokat a vonásokat keresik, amelyek a mai fantasy könyvekre jellemzőek. Természetes, hogy csalódnak, hisz a Gyűrűk Ura nem fantasy, hanem tündérmese, a szó szoros értelmében. Tolkien nyelvészprofesszor volt, az általa teremtett nyelvet nevezte el tünde nyelvnek, amelyből kibontakozott a tünde nép története, később megszületettek a legkülönbözőbb, mitikus teremtmények. Mélyen vallásos embernek vallotta magát, a jó és a rossz harca foglalkoztatta, ami csodás fantáziavilága drámáiban bontakozik ki.

Könnyen megérthetjük, miért ez a legfontosabb témája, hiszen a Gyűrűk Ura írásakor világháborúk dúltak, a létbizonytalanság és az emberiségbe vetett hit megrendülése nyomasztotta. A nyelvészet, a mitológiák és rúnák professzora határtalan fantáziájával és írói vénájával megalkotta saját mítoszát a jó és az önpusztító gonosz harcáról, amelyben végül a jó kerekedik felül. Az embereknek szükségük van ezekre a szélsőséges ellentétekre a mesékben, újra és újra kell értelmezniük: mi a jó és mi a rossz, hiszen körülöttünk a világ túl bonyolult, és összekeveredett.

Mindig vágyom újraolvasni a Gyűrűk Urát, mert letehetetlenül izgalmas, erőt adó és tanulságos olvasmány. Aki teheti, olvassa el angolul, vagy olvassa újra a remek magyar fordítást. Aki pedig még nem vette a kezébe, mert túl hosszú, vágjon bele. Legalább megtudjuk, hogy miért sikeres immár fél évszázada a Gyűrűk Ura.

A recept meglepő: keverd össze az eddig napvilágot látott hollywoodi szerelmi történeteket a szürke hétköznapok közhelyeivel, adj hozzá némi színezéket és guargumit, majd találomra szedj belőle egy merőkanálnyit. Furcsa állagú masszát fogsz kapni, mely további fűszerezést igényel. Legjobb, ha a sótartódat hívogatóan kacsintó színészarcokkal töltöd meg - így viszonylag fogyasztható főzelék lesz a végeredmény. Feltét nélkül, persze.

Csakhogy én minimum háromfogásos vacsorára számítottam, ezért rendeltem a Nem kellesz eléggé fantázianevű menüt a mozi jegypénztáránál. Scarlett Johansson, Jennifer Connelly, Jennifer Aniston, Ben Affleck és Drew Barrymore közreműködése ízletes élményt ígért. A film alapötlete egyszerű, ám nagyszerű: mintha azért készült volna, hogy a nézők mindegyike beleélhesse magát valamelyik karakter helyzetébe. Terítékre került egy szép, de szerencsétlen szingli, aki megszelídíti a végtelenül tudatosan élő kalandort. Egy korán házasodott pár, amelynek egyik tagját elbűvöli az a bizonyos harmadik. Egy nő, akit hét együtt töltött év után sem hajlandó elvenni a pasija. És végül egy kütyüfüggő lány, aki képtelen személyes kapcsolatot kialakítani a férfiakkal.

Ez mind érdekes volna, ha nem lehetne az első tíz perc után sejteni a befejezést. Mert a desszertszerű hepiend cukormázas illata még a legkilátástalanabb pillanatokban is ott terjengett a levegőben. A szereplők tehát egytől egyig megtalálták, amit (akit) kerestek. Én viszont már a levesnél éreztem, hogy ez az ételsor túlságosan édes. Vagy csak nem voltam eléggé éhes.

A kommunikáció szaknak köszönhetően volt már lehetőségem szerkesztőségi látogatásra. Beleláthattunk egy hazai újság mindennapjaiba, az újságírók rohanó életén át a nyomdai munkákig. Amikor a Lapzárta című film első képeit megláttam, eszembe jutott a szerkesztőségi gyakorlat, és hogy ez mennyiben azonos, mégis milyen sokban különbözik az amerikai „nagytestvértől”.

Az 1994-ben forgatott film huszonnégy órát fog át, amiben annyi minden történik, hogy egy egész estés mozi kerekedett belőle. Az újságírók minden napja ilyen. Harc az idővel, a konkurenciával, az igazsággal, a sztorival, de legfőképp a határidővel. A lapzárta szent és sérthetetlen, főleg a napilapok esetében. Mi is hallottuk nem egyszer, hogy a határidőig leadott cikk fontosabb, mint ha Pulitzer-díjas írást küldenénk lapzárta után néhány perccel. Ezt a kérdést feszegeti a filmünk is. És persze az igazság fontosságát, hiszen „Az újságírás a tettek megragadásának művészete” - ahogy A hazugsággyáros című mozidarabban is hallhattuk.

A Lapzártában az amerikai The Sun napilap nyüzsgő világába csöppenünk, ahol láthatjuk a kezdő fotós hányattatott életét, amikor a munkája egy képen múlik, a paranoiás tárcaírót (Randy Quaid), vagy a terhes újságírónőt, aki nem tud elszakadni hivatásától (Marisa Tomei), a szigorú főnököt, akinek minden a sztori és a határidő (Glenn Close), és a főszerkesztőt, aki miután megtudja, hogy halálos beteg, próbálja helyrerakni az életét (Robert Duvall). De a főszereplőnk mégis az igazságért mindent feláldozó riporter, akit Michael Keaton alakít.

A film címe is már mutatja, hogy mi a legfontosabb az újságírásban. Az órakerekek nagytotálja mindent előrevetít. A fényképezés olyan hatást kelt, mintha egy szerkesztőségi valóságshow részesei lennénk (az oparatőr John Seale). A forgatókönyv-íróknak (David Koepp, Stephen Koepp) sikerült olyan történetet összehozniuk, ami időtlen az újságírásban. Valószínűleg mindig is ilyen lesz egy szerkesztőség átlagos napja. A rendezésről, pedig elég csak annyit említenünk, hogy a Lapzártát az Oscar-díjas Ron Howard neve fémjelzi. A vágás (Mike Hill, Daniel P. Hanley), a képek egymásutánisága is erősíti bennünk a feszített tempó érzését.

A határidő definíciója is elhangzik a főszerkesztő szájából. Igen ám, de mi van akkor, ha a sztori fontossága megelőzi az idő fontosságát? Jelen esetben faji gyűlöletet szíthat egyetlen cím az újság címlapján, és a nyomtatás már beindult. Ekkor jönnek a mindenre elszánt újságírók, akiknek az igazság előrébb van az értékrendjükben, mint az, hogy ma lemegy egy anyag, holnap meg helyesbítünk, hiszen a napilap úgyis csak egy napig él… A történet lényege, hogy gazdag üzletembereket ölnek meg, és az épp arra járó fekete fiúkra akarják ráhúzni a vizes lepedőt, mintsem hogy kiderüljön: a maffia is benne van a gyilkosságban. Ekkor lépnek színre az „igazság harcosai”, az újságírók, akik megtesznek mindent, hogy kiderítsék, mi is történt valójában. Az utolsó utáni pillanatban megváltozik minden. Az újságírók élete, a főnök hozzáállása a beosztottakhoz, és ami a legfontosabb: az első oldalas cím.

Az újságírókat gyakran csak szenzációhajhászként emlegetik, ami kettős hatást vált ki a szakmabeliekben. Természetes, hogy a szenzációt kutatják, hisz az olvasó nem akar átlagos emberekről átlagos híreket olvasni - ahhoz elég, ha átmennek a szomszédba a legfrissebb pletykákért. De nem minden a sztori! Az újságíró és a szerkesztő dönti el, mi fér még bele a moráljába, de ezt újságja is válogatja. A bulvár nem feltétlenül az igazságtartalomra hajt, hisz a közönségnek kell, hogy kiszakadjon a mindennapokból, és szórakozhasson másokon. Az újságíróknak pedig feladatuk kielégíteni az olvasó vágyait. A szolgálói, ha csak papíron is érintkeznek vele fizikailag.

Szeretek színházba járni, bár ritkán jutok el. Amikor azonban megtudtam, hogy a Madách Színház óriási sikerrel játszott előadása, Az Operaház Fantomja Debrecenben is látható lesz, eldöntöttem, hogy mindenképpen elmegyek. Óvatosságra intett, hogy számos meghívás kudarcot vallott a technikai feltételek, elsősorban a díszlet miatt. De megnyugtatott az a tudat, hogy a 2007/2008-as évadban a Madách társulata színpadra állította a darab koncert változatát is. A szereposztás élménnyel kecsegtetett. A Fantom szerepében például Miller Zoltán, akit már számos darabban láthatottunk, mint például a Nyomorultakban vagy a Légy jó mindhaláligban. Christine szerepében Fonyó Barbara ígérkezett, a rendezésre pedig a zenés előadások hazai mestere, Szirtes Tamás vállalkozott.

A Főnix-csarnok szinte teljesen megtelt, ám felfokozott kíváncsiságom az első negyedóra után lankadni kezdett. Az előadás technikai szempontból csapnivalónak hatott. A szöveg eltorzult, alig lehetett hallani belőle valamit, pedig az egyik legjobb helyen ültem. A látvány sem kölcsönzött maradandó élményt, a végtelenül egyszerű díszletet a középen elhelyezett kivetítő révén próbálták pótolni, például a híres csillár-zuhanást. Hiába lehetett jó a színészek játéka, sokan hangot adtak nemtetszésüknek. Vajon azok voltak-e többségben, akiknek tetszett az előadás, vagy akiknek nem - én az utóbbi tábort erősíteném. Nem a darab témája vagy a színészek játéka ellen volt kifogásom, az előadás műfaja zavart.

A szcenírozott koncert a lexikon szerint azt jelenti, hogy a művészek jelmezben és a darab egyik jellemző díszletében adják elő a darabot. A díszlet közepén nagyméretű vetítővászon, amelyen a Madách színházi előadás valamennyi díszletképe megjelent. A játék színházszerű, a színészek megteremtik a darab helyzeteit, és hasonlóan kimunkált jellemrajzokat látnak a nézők, mint a budapesti Madáchban. Nekem azonban a debreceni előadás korántsem adta vissza a színház hangulatát és színvonalát. Maradnék inkább a klasszikus előadásmódnál. Bizonyára Az Operaház Fantomja is megállja helyét a hagyományos színház falai között.

15.30, bekapcsolom a tévét. Barna bőrű, nagyszájú férfi ordibál. A következő képkockán már egy három év körüli gyerek dönt, borít, és mindent összeken. Néhány pillanat múlva a szememet forgatom, és a homlokomra csapva sóhajtok fel: „Már megint Győzike!”

Igen, már megint ő. Az ember, aki ömlik a médiából. Aki nélkül ma már nincs műsor, aki minden címlapon szerepel, és aki évek óta produkálja magát a színvonaltalan valóságshow-ban. Nem elég, hogy minden hétfő este tőle volt hangos az RTL Klub, még kiment Argentínába is, hogy aztán onnan megmentsék. Visszatért, a kamerák pedig leálltak. De aztán minden kezdődött előröl. „Győzike újra a képernyőn!” Mert a magyar népnek az kell, hogy ismét végignézhesse a színészkedést.

Oké, elkapcsolok, zene. Az kell nekem, VivaTV. A képernyőn feltűnik egy kisminkelt valaki, akiről nem tudom eldönteni, hogy milyen nemű. A hangja alapján valószínűleg fiú, csatornát váltok. MTV, ez is zenetévé. Elvileg. Már körülbelül húsz perce a műsort bámulom, de zenét nem vélek felfedezni. Helyette azt látom, hogy egy hét-nyolc főből álló csapat miként alakít át egy totálkáros járgányt luxusautóvá. Nem igazán izgat, de reménykedem, hátha jön a zene.

Esély sincs rá, így visszatérek az RTL Klubra, talán már vége van a Győzikének. Szerencsém van, de nem sokáig. A hosszasan sugárzott reklámblokk után elkezdődik a Vacsoracsata. Na, már csak ez hiányzott. Újabb főzőshow, ráadásul ez is ismétlés. Inkább kikapcsolom a tévét, és járok egyet. 17.30, visszatérésem után még egyszer nekiugrok, hátha találok valami érdekeset a kereskedelmi csatornákon. Az RTL Klub-on Mónika, a tv2-őn Joshi Bharat. Hátam közepére sem kívánom őket, mégis belenézek a műsoraikba.

Az utóbbi napokban az összes Mónika-show beharangozójában azt láttam, hogy az egyik vendég széket dobál, a másik a mellette ülő fejét veri. Az átkozott kíváncsiság az oka mindennek. Nem telik bele tíz perc, és két cigányasszony azon kezd veszekedni, melyiküké legyen a férfi, aki egyszerre mindkettejükkel kavar. Mónika pedig áll a mikrofonnal a kezében, és arcán rendkívüli komolysággal keresi a megoldást. Vajon tényleg ennyire élvezi, hogy évek óta hallgatja a sok előre kitalált maszlagot? Mi késztet arra egy látszólag normális nőt, hogy ilyen alpári műsort vezessen? Ráadásul az utóbbi időben egyre több a verekedés és a káromkodás, mindez délután fél hat és fél hét között.

Megnézem a másikat is, akit magamban egyszerűen csak „Józsi Barátnak” nevezek. Ő egy széken ülve magyaráz a szeretetről és a megbocsátásról egy nőnek, aki épp a saját gyerekét gyűlöli. Különbséget a két show között nem látok. Talán csak annyit, hogy a Józsinál szereplőknek egyelőre néhány foggal több jutott, mint a mónikásoknak.

Egy gombnyomás, és a képernyő elsötétül. Mérges vagyok, mert tudom, hogy a sok unatkozó nyugdíjas mind ezt nézi. De ami még ennél is jobban dühít, hogy az iskolából hazatérő fiatalok is ezeket látják. A tévéből zúdul ránk a szemét. A kereskedelmi csatornáknak a szórakoztatás a céljuk. Csakhogy ezek a műsorok nem szórakoztatóak, hanem műbalhék, amelyeknek nem szabadna képernyőre kerülniük, pláne a délutáni órákban.

Nemrég megjelent egy olyan bejátszás, amely arra buzdítja a szülőket: ne hagyják, hogy a tévé nevelje a gyereküket. Meg kellene fogadniuk a tanácsot, mert az egyre terjedő erőszakhullám kiindulópontja ez a bizonyos „doboz”, amely egyre több háztartásban válik főszereplővé.

Valakivel egyszer kedvenc desszertjeinkről beszélgettünk, és ő megemlítette az aranygaluskát. Mire én rávágtam, hogy "abból érettségiztem". Az illető erre dobott egy hátast.

- Most mi van? - kérdeztem, amikor kis időre abbahagyta térdei csapkodását.

- Aranygaluskából....hogy lehet... érettségizni? - és vinnyogva nevetett tovább.

Hát kérem, úgy lehet, hogy az ember vendéglátóipari szakközépiskolába jár. Akkor minden héten ételkészítés technológia gyakorlaton vettünk részt, ez volt az ékáté. Még ha nem is mindenki tudta, hogy minek a rövidítése a szó, az volt a lényeg, hogy főztünk, ettünk. Az érettségihez közeledve aztán megismerkedtünk húsz-huszonöt ételsorral (leves, főétel, desszert), az ételek receptjét elvileg fejből kellett volna tudni. A vizsgán az ember kihúzta a tételt, leírta az elkészítés módját, összeállította a hozzávalók listáját, és kihozta a raktárból. Aztán megfőzte.

Elvileg. Gyakorlatilag lépten-nyomon tanári és diáktársi segítségbe és segélykérésekbe ütközött, úgyhogy a végén mindenki kollektív szakmunka eredményét tálalta a vidáman kvaterkázó vizsgabizottságnak. Gyanítom, hogy ők négyen az ételsorokhoz ajánlott italokat is meg-megkóstolgatták, amit csoportunk másik fele, az aznap felszolgálásból érettségiző gárda prezentált elébük. Sem a levesemre, sem a főételemre nem emlékszem már, az aranygaluskára viszont kristálytisztán. Meg arra a foghegyről odavetett megjegyzésre az egyik osztálytársam részéről, aki - látván, hogy halk fohászba kezdek a kelt tészta pihentetése előtt - ennyit mondott: - Nem imádkozni kell, hanem rendesen kidolgozni. Akkor nincs vele semmi gáz.

És milyen igaza volt. Azóta nem félek a kelt tésztától. Az egyik titka ez, a másik az élesztő: se forró, se hideg ne legyen a folyadék, amiben felfuttatjuk, és ne legyen hideg se a liszt, se a hely, ahol a tésztát kelni hagyjuk. De az sem baj, ha valaki imádkozik mellette... Nos, a lényeg, hogy remekül sikerült. Ezért is jut eszembe minden alkalommal az érettségi, valahányszor ez a desszert szóba kerül, és amilyen vagyok, egyből ki is mondom. De már nem lepődöm meg rajta, ha valaki nevetségesnek találja, hogy az aranygaluskából érettségizni is lehet.

Hozzávalók:

3 dl langyos tej
3 ek cukor
2,5 dkg élesztő

Ezeket teszem a kenyérsütő gép edényébe először; amikor az élesztő felfut, hozzáadom a 60 dkg lisztet, kevés sót, 2 tojás sárgáját, és elindítom a gépet. Hagyom, hadd keverje úgy 20 percig, közben ellenőrzöm a tészta állagát: az a lényeg, hogy ne legyen se ragacsos, se túl kemény. Ha rendben van, megállítom a gépet, és kelni hagyom a tésztát. (Akinek nincs kenyérsütője, azt ne riassza vissza, hogy én robotgép helyett is ezt használom.)

Amikor a tészta duplájára kelt, lisztezett deszkán kicsit átgyúrom, újabb 20 percig békén hagyom, majd két centi vastagságúra nyújtom, és egy féldecis pohárral (3 cm-s átmérőjű) apró pogácsákat szaggatok belőle. Kivajazok egy kapcsos tortaformát, és elkezdem lerakni bele az egyenként olvasztott vajba forgatott pogácsákat egymás mellé. Amikor egy sor megvan, megszórom darált dió és kristálycukor keverékével (kb. 20 dkg dió, s valamivel kevesebb cukor kell). Rárakom a második sort, azt is megszórom. Beteszem a 40 fokosra állított sütőbe, húsz percig hagyom kelni; ekkor 190 fokosra állítom a hőmérsékletet, és nagyjából 25-30 perc alatt készre sütöm a tésztát.

Közben elkészítem a sodót, amihez kell:

4 tojássárgája
4 evőkanál kukoricakeményítő
cukor ízlés szerint
vaníliáscukor, vagy vanília
0,75 l tej

A tejet melegítem, közben egy pudingkésztésre alkalmas lábosban összekeverem a többi hozzávalót néhány evőkanál tejjel. Ezt a keveréket öntöm fel a forró tejjel, és a gázon habverővel folyamatosan keverem, amíg be nem sűrűsödik. Nem szabad forralni, mert kicsapódik a tojássárga, és "ikrás" lesz. A galuskát tányérokra adagolom, szétszedve az összesült pogácsákat (amelyek időközben szép magasak lettek), és leöntöm a mártással. Nem találkoztam még senkivel, aki ne szerette volna.

- Hogy tetszik az új csíkom?

- Igazán csinos vagy, hisz a sötétkéken hosszába csíkozás véknyít - azzal hátra villant szomszédjának, és odasziszegi: - Rá is fér.

- Azért a Tied sem lett rossz - mondja érezhető gúnnyal az első, aki szemfüles xenonjaival rögtön észrevette az előnytelen szaggatott vonalakat. - Köszönöm, de úgy érzem nekem nem volt szükségem szépítésre. Tökéletesen meg voltam elégedve a metálszerű tüzes ragyogásommal és nagymacskákkal vetekedő kecses alakommal.

- Ne bánkódj - csitítja a harmadik. Nem a külső számít, hiszen még mindig ugyanaz a csendes, megbízható hölgy vagy.

Ekkor azonban a kora tavaszi utcai csevej idilljét egy száguldó fiatalember zavarta meg. Elsuhant mellettük, de észrevéve a szomorkodó és csinos társaságot leparkolt. - Mi csalhat ilyen fényes szemekbe keserűséget? - szólt a kérdés a még mindig lógó orrú tigrához. A többiek összesúgtak: - Mindjárt lemegyek alfába - ezen jót mosolyogtak, de tigra észre sem vette, úgy el volt kenődve.

Az elegáns idegen pedig igen feltűnő volt a lakópark jól összeszokott társaságában. Az újonc hamar észrevette a bajt, és vigasztalólag mondta: - Én világ életemben szerettem volna tetoválást - majd megmutatta a formás hátsóján lévő nonfiguratív ábrát. A fiatalok érezték, ez a jel most már összeköti őket. Rómeót azonban elszólította a kötelesség, és csillogó szemefényét búcsúzólag még a kis tigrishölgyre villantotta, majd tovább hajtott. Ebben a percben ért oda a mindig zsémbes vénlány, újra rossz hangulatot sulykolva az olvadozó lányokba. - Még hogy tetoválás? Én hűségesen szolgáltam éveken át őket. Hoztam-vittem a gyerekeket. Még koplaltam is, hogy nekik többre, másra jusson, és szerettek, megbecsültek. Sosem voltam ápolatlan, mindig volt tető a fejem felett. Erre idejön valaki, aki csak úgy, kérdés nélkül átrendezi a külsőmet. A közbiztonságról ne is beszéljünk. Hogy történhet meg ilyesmi velünk és majdnem kétszáz társunkkal egy megyei jogú városban?

És folytak-folytak a szitkozódó szavak az amúgy bölcs öregasszonyból. A lányok megszokták már a zsörtölődését az élet dolgain, így rég nem is figyeltek rá. A miért mégis mindegyikükben ottmaradt, az önérzetüket sértette a tehetetlenség.

A kis vörös Opel Tigra és a metálfekete Alfa Rómeó egy kávéház parkolójában találkozott újra.

- Az én gazdám kozmetikus, megszépíti az embereket. És a tied?

- Az én tulajdonosom munkája nem is áll messze a te vezetődétől. Minket szépít: autófényező. Azt hiszem neki és a karcolóknak köszönhetjük, hogy találkoztunk.

Ez mára bizonyított tény. Ha tehát valaki több pénzre vágyik annál, mint amije éppen van, vagy munkahelyével elégedetlen, és jobbat akar magának, akkor álljon ki azon nyomban az esőre, hátha nőhet még néhány centit tőle. Még szerencse, hogy eljött a tavasz, így számíthatunk frissítő és gazdagító záporra bőven. Most pedig, hogy megértsék, miért írtam az előzőeket, íme, tudatom a tényeket.

Az index.hu internetes portálon akadtam rá a meghökkentő hírre, miszerint svéd kutatók tudományosan bebizonyították, hogy a magas emberek több fizetést kapnak, mint az alacsonyabbak. Ezt a tényt pedig meg is indokolták. Magyarázatuk alapja csupán annyi, hogy a gyermekkori megbetegedések száma a későbbiekben befolyásolja az egyén magasságát és mentális képességét. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ezek az emberek minden bizonnyal alacsonyabbak és gyengébb értelmi szinten lesznek, mint a nyakigláb társaik. Éppen ezért csak rosszabb munkát találnak maguknak.

Most, hogy ezt tudom, széles vigyorral állok elébe a jövőmnek. Nem lesz semmi gondom. Se hitel, se anyagi kilátástalanság, álmaim munkahelyét pedig ezüst tálcán kínálják majd fel. Mindez azért, mert colos vagyok, s most már boldog. De jó is az, hogy 182 centi magasra nőttem.