Tovább

Ilyenkor tavasszal minden megváltozik. Átváltozik az ég kék, árnyékát befogadó téli napfényben csillogó hó, megváltozik a barna latyakban taposó átnedvesedett cipőnk hidegsége is. A jegesből, szürkéből, sivárból és kihaltból a melegséget, fényt, szerelmet nyújtó tavaszba úgy vágyunk, mint gyermek anyja ölelő karjaiba. Leginkább arcul csapnánk már a komor telet, és vele együtt a sötétséggel, hideggel vívott lelki küzdelmünket.

A városban sétálva azon kapom magam, hogy az emberek arcát figyelem. A gépiesen közlekedő felnőttek szigorúan összeráncolt halántékát, a vidáman szökdécselő gyerekek kétkedő tekintetét, elfáradt öregek dermedt szemét, a parkban turbékoló szerelmes párok csókra szomjas, türelmetlen ajkát. A tavaszi fényben az arcokon megvillanó árnyak bágyadt színt csempésznek a gondolataimban megszülető pillanatképekbe. Mégis az emberek vonásai összemosódnak, szürkének, sivárnak, idegennek hatnak, visszamerülnek a jeges fagyba.

Visszagondolok egyik barátomra, akinek tekintete olyan mélyen él bennem, hogy életszerűsége nem vetekedhet egyetlen szembe jövő járókelő napfényben ragyogó ábrázatával sem. Azon az esős, őszi napon, amikor kilépett az utcára, már nagy szemekben verte az eső a poros járdát. Szemébe húzott fekete kalapjáról patakzó esőcseppek áztatták a ruháját. A városra nehezedő sűrű ködben fejét lehajtva, vakon vágtatott előre. Véletlenül találkoztunk, alig ismert meg. Lépteinek monoton ritmusát csak villámként cikázó gondolatai törték meg. Kiderült, hogy szerelme álnokul becsapta. Úgy érezte, az egyetlen reménysugárhoz nyíló ajtó örökre bezárult mögötte. Egy álarc mögé rejtőzött szerelem terelte vakvágányra az életét. Szívének fáradhatatlan ketyegése sokáig zakatolt fülében, amíg a tülkölő autók forgatagában elvesztette az eszméletét.

Az emlékezés bepárásodott szemüvegén át tovább kémlelem a szembe jövő embereket. A melegséget adó nap ragyogó fénye vibráló árnyakkal tréfálja meg az arcokat. Kacérkodik ridegségükkel. Nemsokára rügyezni vágynak a fák, és a virágok kipattintják a szirmukat. A hideg téli szelet felkapja egy könnyed fuvallat. A folyón úszó jégtáblák gyásza is hamar elillan. És az emberek szemében rejlő vigasztalanság mikor tűnik tova?

A férfias kifinomultság és letisztult elegancia hordozója. A szépség és esztétikum megszállott gyűjtője. Prűd és sznob, ugyanakkor az egyszerűség ura. végtelenül vonzó, bárhol bármikor…

Magas. Sötét barna haj, sötét szemek a vastag, szép, ívelt, fekete szemöldök alatt. Nem ismertem még olyan embert, aki képes lenne ennyi arcát megmutatni, mint ő. Néha vad és szenvedélyes, máskor ártatlan kisgyerek. Olykor vadóc és mindent akaró, vagy nyűgös és szemérmes. A szeme amikor csillog, mindent elárul. Őszinte. A szavak embere. Mindent elmond, amit gondol. Nem sértően, konkrétan és teljesen őszintén. Azt mondja, nehezen lesz szerelmes.

Felizgat az illatod… felizgat az illatod… felizgat az illatod… - mondom magamban némán, miközben mellettem ülsz a moziban. Az illatod. A Te illatod. Belesuttognám a füledbe, de nem teszem. Mert még szemérmes vagyok. Pedig te aztán képes vagy kiölni belőlem. Egész testemmel kívánlak a sötétségben, ahogy minden levegővétellel megtelik az orrom Veled. Beleremegek. Mocorgok. Nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Nem is érdekel a film, pedig én mondtam, hogy nézzük meg.

Távolságot tartunk egymástól. És már nem figyelem a filmet, csak Rád gondolok. Bármit látok, Te vagy ott. Felém fordulsz, és egy filmes trükköt mondasz, miközben felfalsz a tekinteteddel. Én pedig nem bírok magammal, szenvedek - szenvedek érted.

Játszmákból áll a kapcsolatunk. Amikor közelebb kerülünk egymáshoz egy lépéssel, megadjuk magunkat, a legközelebbi alkalommal pedig eljátsszuk a hidegséget. Ez igazán aranyos. Szeretünk vadul a penge élén táncolni.

Csörög a telefonom - Te vagy. Elnevetgélünk, hallom a hangodon, ahogy megadod magad nekem, és persze én is szorgalmasan azt teszem. Megbabonázol. Életet lehelsz belém.

A hídon állunk. Be sem áll a szád, a munkádról beszélsz. Szeretlek hallgatni, mert sokat tanulok tőled. Közben figyelem a testbeszédünket. Követed a mozdulataimat. Beülünk egy kávézóba. Elbújunk hátul, és bort rendelünk. Te aszút, én pedig chardonnayt. Megkérdezed, hogy nem szeretnék-e mesélni a családomról. Beszélek, beszélek, nevetünk, kortyolgatunk. Le sem vesszük egymásról a tekintetünket. Csillog a szemed. Van valami. Megérintem a szemhéjad. Olyan közel vagy - minden megszakadt most, ami máskor elválasztott.

- Kedvelsz még? – kérdezed.

Nevetek. És azt kérdezem, mi az, hogy még. Aztán arra vagy kíváncsi, hogy nem ábrándultam-e ki belőled. Azt mondom nem. Te magyarázkodni kezdesz, hogy tudod, nehéz természet vagy. Azt mondom, igen, tudom. Megakad a szavam…

- De van benned valami…

Kimegyünk. Átkarolsz, és így sétálunk a városban. Utcákon, játszótereken, parkokon át. Izzik a testünk. Mesélünk a múltról. Megkérdezed miért szeretek veled lenni. Azért, mert valóságot festesz az illúziókban született világomba. és megszépíted - ezt egy életre belém vésted, csak épp ezt nem árulom el.

És amikor már mindennek vége, amikor már lezártam magamban, azt mondja: én vagyok a nő az életében. Hiába, tagadhatatlanul férfi.

Veronika meg akar halni - ki hinné, hogy ez egy könyv címe. Pontosabban: ki akarna ilyen címet adni a történetének, ha az a célja, hogy minél többen olvassák? Mi lehet egy ilyen fémjelű könyv többi sorában, és mi lehet a történet vége, ha egyáltalán van történet?

Gondolhatnánk, hogy ez az iromány néhány lapos. Aki meg akar, az meg is hal. Alig foglalkozunk egymással, ki akadályozna meg egy elmenni kívánót. A ma embere megfeszített életmódot folytat. Rohan a busz után, a pénz után, a munka után, az utolsó esély után. Átdolgozza az életét, hogy élhessen, és naponta észreveszi, hogy már azon a napon sem lesz ideje élni. Ez az ember elsétál a könyvesbolt kirakata előtt, és azt gondolja: „Na és, ki nem?” De mondhatná azt is: „Van nekem elég bajom, miért olvasnék egy öngyilkos-jelölt keserű történetéről.”

Mégis sokak figyelmét fölkeltik ez címben olvasható szomorú szavak. Mások szívszorító sorsa hamar lelket önt belénk, hogy nekünk mégiscsak jobb. Aki pedig kézbe is veszi Paulo Coelho újabb remekművét, az le sem tudja tenni. A történet ugyanis épp a ma emberéről szól, és korunk egyik leggyakoribb betegségéről, a depresszióról. De nem a megszokott módon. Nem kíván tanácsot adni, nem mutatja be, hogy a lelki beteg főszereplő legmélyebbre csúszott pillanataiban mire képes. Sokkal különösebb a téma az ezerszer belénk sulykolt antidepresszánsok kedvezőtlen hatásainál. Érdekes a felépítése is, hisz szinte minden szereplő főszereplő is egyben.

A könyv egy lányról szól, aki öngyilkossági kísérlete miatt Ljubljana leghíresebb elmegyógyintézetébe, a Villetébe került. Az indíték egyszerű és nagyon is ismerős: a közöny. Nem történt e fiatal lánnyal semmi tragédia, amit gyenge lelke nem viselt volna már el, egyszerűen csak megunta az életét. Huszonhárom évig engedelmes volt, engedett a szüleinek, engedett a barátainak, a férfiaknak is, magára keveset gondolt, álmaival szemben az észérvek döntöttek. Hirtelen azonban olyan környezetbe került, ahol nem voltak szabályok; megismerkedett izgalmas és szabad emberekkel. Egy bolondokházában nincs realitás, nincs korlát, nincs a tetteknek következményük, így olyan dolgokat tehetett meg, amikre addig gondolni is csak behunyt szemmel mert. Egyszerre rájött, hogy az élet szép, ha jól használja ki az időt. Lassan kezdte is sajnálni, hogy az altatóktól - amiket halála szándékával vett be - legyengült a szíve, és már csak néhány napot élhet.

Szerencsére az Athenaeum által kiadott kötet elolvasása után kiderül, hogy ez csak az intézmény főorvosának, Igor doktornak a hazugsága. Annak érdekében, hogy kiderüljön: a mély depresszió gyógyszere a halál tudatosítása. Nagy Viktória fordításában izgalmas és átfogó életképeket kapunk egy zárt közösség fura életéről. Egyes részekben könnyen magunkra ismerhetünk. Felhívja a figyelmünket arra, hogy érdemes az életet élvezni - a lelki szabadságunkat csak mi korlátozzuk, és minden probléma csak bizonyos nézőpontból számít problémának. Rajtunk múlik, hogy milyen valóságot teremtünk magunk köré.

Olyan, amely képes úgy lekötni a figyelmedet, hogy az nem kalandozik másfelé. A jó könyv olyan, hogy olvasása közben nem érzékeled az idő múlását. A jó könyv olyan, amit egyszerűen nem tudsz félretenni azzal a kijelentéssel, hogy majd később folytatod. Szeretem a könyveket. A romantikus történetek nem vonzanak, a krimiket viszont bármikor szívesen olvasom. Evelyn Marsh, Robin Cook, Stephen King és Martha Tailor kötetei különösen közel állnak hozzám. Legutóbb egy Martha Tailor-könyv akadt a kezembe, a címe: Hetedik érzék.

A történet arról szól, hogy Karen Holloway volt férje elviszi magával hétéves ikerlányaikat a hét végére. Az asszony, miután egyedül marad, szörnyű látomást lát: hajdani házastársa és a gyermekei autóbalesetet szenvednek, és meghalnak. A rémálom valósággá válik, amikor Lambert felügyelő csenget be hozzá a halálhírükkel. A nő összeomlik. A borzalmak azonban folytatódnak, megjelenik ugyanis a halott férj, aki bosszút akar állni rajta. A későbbiekben az is kiderül, hogy miért.

A 268 oldalas történettel két nap alatt végeztem. Az izgalmas fordulatok és a néhol ijesztő történések vonzottak. Sokszor előfordult, hogy olvasás közben a megdöbbenéstől kikerekedett a szemem, és félve pillantottam körbe a szobán, mert átéltem a hősnő félelmét. Szeretem azokat a könyveket, amelyek rejtélyesek, és nem tudom kitalálni, vajon mi fog történni a következő jelenetekben. Szerencsére a Hetedik érzék végkifejletében egyáltalán nem számítottam a csavarra, ami sokkolt.

A könyvek jobban visszaadják a történet varázsát, mint a filmek. Többször is előfordult már, hogy egy történet a moziban nem érintett meg, de könyv formájában annál inkább. Ha ez így történik, akkor igazán jó egy könyv.

Ha Magyarországnak van Rúzsa Magdija, akkor Nagy-Britanniának van Leona Lewis-a. A két lány sok mindenben hasonlít egymásra. Mindketten 1985-ben születtek, 2006-ban nyertek tehetségkutatót, és mindkettejüknek irdatlan nagy hangja van. Amennyire mi, magyarok szeretjük az érces hangú Magdinkat, úgy szeretik a britek az ő csengő hangú Leonájukat. Miss Lewis azonban könnyebb helyzetben van, mint a mi megasztárunk: őt egy erős, befolyásos, gazdag ország támogatja, így nem meglepő, hogy szeretett Magdinkkal ellentétben már ismert a világ minden táján.

Leona Lewis az X factor nevű tehetségkutató műsor harmadik szériájában tűnt fel, és már a meghallgatásokon lenyűgözte a háromtagú zsűrit. A későbbi, élő műsorokban pedig végigénekelte a zenei paletta legnehezebb dalait, úgy mint a Without You-t Mariah Carey-től, az I Have Nothing-ot vagy az I Will Always Love You-t Whitney Houstontól, illetve az All By Myself-et Celine Diontól. Az említett három énekesnő kétségtelenül napjaink legnagyobb, legkiemelkedőbb hangi adottságú dívái, és ember legyen a talpán, aki be meri vállalni bármelyik dalt is az említettek közül. Leona pedig olyan könnyedén vágta ki a magas céket, és tartotta meg a piszok magas hangokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ezeket a számokat dalolászni.

Nem volt hát meglepő, amikor megnyerte a harmadik szériát, és egymillió fontos lemezszerződést kötött. Néhány hónappal meg is lett a biznisz eredménye, megjelent Leona első albuma. A Spirit számos rekordot megdöntött: ez a lemez kelt el a legnagyobb példányszámban az Egyesült Királyságban 2007-ben, az első nemzetközi kislemeze, a Bleeding Love harmincszoros listavezető lett, és ezzel a teljesítménnyel Leona lett az első szóló brit előadó, akinek debütáló albuma listavezető lett az USA-ban is.

A Spirit pontosan olyan nagylemez, amilyenre Leona Lewisnak szüksége van - hiszen ez a lány a hangjával varázsol. Vannak előadók, akik virtuóz hangszerkezeléssel, kiemelkedő színpadi látvánnyal vagy magvas dalszövegekkel hódítják meg a rajongókat. Leonának nincs szüksége ilyesmikre. Kristálytiszta, pontos, gyönyörű, képzett hangja bőven elég arra, hogy levegye a lábáról az embert. Így pedig az album is csak annyira bonyolult, amennyire muszáj. A lemez trackjei olyanok, amilyeneknek a jó, átlagos popslágereknek lenniük kell. Fülbemászó, könnyen követhető dallamok, gépi hangszerelés, az érzelmesebb daloknál néhány vonós hangszer (vagy vonós effekt a szintetizátorról), gagyi dalszövegek, a jól bevált szószerkezetekkel. Ennyi, de nem is kell több, mert Leona csilingelő hangja mellett a szöveg és minden más körítés fölöslegesnek rémlik.

Akármennyire elemezgetem is ezt az albumot, arra gondolok: a mi Magdink is tudna ilyet. Ő is lehetne világsztár, minden adottsága megvan hozzá. Ha Leonának elég a hangja ahhoz, hogy megnyerje magának az embereket, akkor Magdinak is elégnek kellene lenni. Szorítok, hogy nemsokára Miss Lewis dalai mellett Rúzsa-nóták is felcsendülhessenek a VH1-on.

A legutóbbi élményem az Augusztus Oklahomában című darab volt, amelyet Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínház mutatott be. Az elmúlt évek egyik legnagyobb Broadway-sikere volt Tracey Letts 2007-ben indult vígjátéka, amelyet Európában először Magyarországon, a budapesti színházban láthat a nagyérdemű. A felnőtteknek szóló fekete komédia izgalmas krimi, megrendítő családi dráma és igazi amerikai mese egyszerre. Számomra a szórakoztató sziporkák és a nagyszerű színészi alakítások (kiemelném Pap Vera, Börcsök Enikő és Hegyi Barbara játékát) mellett a legérdekesebb az volt, hogy napjainkban gyakran előforduló társadalmi kérdésekre világított rá az előadás.

Az alkoholista apa (Vallai Péter) és a gyógyszerfüggő anya, Violet (Pap Vera) hiába szeretik egymást, nem képesek a gondjaikat megoldani. A cselédjük egy árva indiánlány (Bodor Böbe), akitől hiába áll távol az ő banális életük, mégis kénytelen náluk szolgálni. Az asszony testvéréről (Igó Éva) megtudjuk, hogy gyermekkorukban sokszor bántalmazták őket, és nyomorban nőttek fel. Ezek az „élmények” felnőtt korukban nem maradtak következmények nélkül. Három lányuk van, mindhárman boldogtalanok a maguk módján.

A legidősebbnek, Barbara (Börcsök Enikő) és a férje (Gabronka József) éppen válik, mivel az utóbbi egyik tanítványával került intim kapcsolatba. A nőben számos kérdés felmerül. Miért nem kívánja már őt a férje? Mikor rontotta el a lánya, Jean nevelését? Képes-e még rendbe hozni a kisiklott életét? Hiszen épp hogy negyven éves, a fél élete hátra van. A másodszülött lány (Láng Annamária) zárkózott, öltözéke férfias, viselkedése bumfordi, az önbecsülése csekély. Édesanyja folyamatosan piszkálja, hogy találjon magának egy rendes férfit, járjon szép ruhákban, vagyis hogy ne legyen önmaga. Csak ő él a szülővárosukban, de elvágyódik, így hát mikor végre szerelmes lesz egy férfibe - aki éppen az ő lebecsült, kissé együgyű és lassú unokatestvére (Fesztbaum Béla) -, eldöntik, hogy New Yorkba utaznak új életet kezdeni. A harmadik lány Karen (Hegyi Barbara) sok szerelmi csalódáson esett át, de elhiteti magával, hogy végre megtalálta az igazit. Ám a nagy Ő a menyasszonya apjának temetése után marihuánát szív Jeannel, majd próbálja megrontani, miközben tudja hogy kiskorú, és hogy a menyasszonya a szomszéd szobában alszik. Karen megbocsát neki, talán mert tényleg szereti, vagy inkább azért, mert fél, hogy nem találna másik társat.

Végül csak Barbara és az indián cselédlány marad Violet mellett. De amikor a legidősebb lány megtudja, hogy az anyjának lehetősége lett volna megmenteni az édesapját, ám más dolgokat intézett előbb, és elkésett vele, ő is elhagyja a családi fészket. Így csak az az ember marad az anya mellett, akiről mindig hajtogatta, hogy fölösleges, és hogy nem hiányzik az otthonába egy idegen, aki ráadásul még indián is. Noha szomorú a vége, és mindvégig nyomorúságos sorsokat látunk, mégsem érzünk az előadás nyomán bánatot. Annyi irónia van minden helyzetben, és a színészek is a legjobbat hozzák ki a darabból. Eszenyi stílusa érezhető, ismét megmutatta tehetségét a rendező-színésznő.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol, Európában, az üveghegyen is túl, ahol éppen háború dúlt. Árván maradt gyerekek csapata kóborol, ennivalót keresnek. Egymásra találva küzdenek, hogy életben maradjanak, és közben felnőtté válnak. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban láttam a Valahol Európában című musicalt.

Őszinte, megrendítő és elgondolkodtató volt az előadás, nem szégyellem, a végén könny szökött a szemembe. Így hatott rám a főszereplő kisfiú halála. Két, kóborló gyerekekből álló csapat találkozik egymással. Összetűzésbe kerülnek, ám a zene szeretete mégis összekovácsolja őket. Árva, nincstelen bűnözők, akik csak a háborúban átélt borzalmakat szeretnék túlélni. Egy neves karmester rejtekhelyén, a romos kastélyban biztonságban érzik magukat. Nem kell éhezniük, de ami a legfontosabb: otthonra találnak. A darab mindkét része halállal végződik. Ez az a pont, amikor a szereplők és a nézők egyaránt felismerik az élet jelentőségeit. Az összetartás, az önzetlen szeretet és a szerelem döbbent rá, hogy érdemes gyereknek és felnőttnek lenni a világban.

A musical az 1947-ben forgatott és Radványi Géza rendezte film alapján készült el. A forgatókönyvet a mai korra írta át Bőhm György és Horváth Péter, a zenét Dés László szerezte. A rendező Tasnádi Csabának köszönhetjük a forgószínpad, a különleges fényeffektek és tagolt helyszínek ötleteit. Említésre méltóak a gyerek és felnőtt színészek is. Illyés Ákos (Hosszú, a bandavezér), Balogh Gábor (Ficsúr), Olt Tamás (mint Simon Péter karmester) és Jenei Judit (Suhanc) között aligha lehet különbséget tenni, szerepükben mintha önmagukat adnák. A nagy siker telt házat vonz Nyíregyházán.

Nyolcvanegy évesen, több színvonalas díj, megannyi feledhetetlen után távozott közülünk Bacsó Péter. Kassai születésű volt, majd Budapesten szerezte meg a Színház- és Filmművészeti Főiskola diplomáját. Karrierje innentől egyenesen ívelt fölfelé. Olyan filmeket jegyzett, mint A Tanú, a Te rongyos élet vagy a Hamvadó cigarettavég. Ennyit nekrológ hangnemben.

Bevallom, csak néhány filmet láttam. Lemaradásomat igyekszem bepótolni, mert a Majdnem szűz és A Tanú is meggyőzőtt arról, hogy érdemes Bacsó-filmeket nézni. A Majdnem szűz utolsó vállalkozása volt a neves rendezőnek, mely az idei Filmszemlén is indult, Ubrankovics Júlia pedig elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. Az intézeti lány naivitását kihasználva átveri a szerelme, és prostituálja. A rendező azonban nem erre tette a hangsúlyt, és nem romantikus filmet forgatott. Azt vizsgálta, hogyan tud még ilyen nehéz körülmények közül is kitörni a lány, van-e esélye a normális, boldog életre azok után, amin keresztülment.

Ami leginkább megfogott Bacsó Péter munkásságában, hogy mindig meg tudott újulni. Több mint ötvenéves pályafutása során mindig megtalálta a kor hangulatát, nyelvezetét, amellyel a legjobban tudta közvetíteni az aktuális mondanivalót. A Tanú, mely csak tíz év késéssel jutott a nagyközönség elé, ugyanannyira rávilágit a Rákosi-korszakra, mint a majd’ negyven évvel később készült utolsó filmje, a Majdnem szűz. Témáit a hétköznapi események ihlették, de volt példa élettörténeti filmre is, például a Hamvadó cigarettavégben a két világháború közti sztár, Karády Katalin emlékét idézte fel. Politikai témájú filmjei mellett szatirikus alkotásait gondolom a legjellemzőbbnek.

A legutóbbi fél évszázad magyar filmművészetében benne volt. A forgatókönyvírástól kezdve a dramaturgián keresztül a rendezésig mindenbe belekóstolt, és néhány nemzetközileg elismert mozidarabot is alkotott. Egyik-másik a magyar közönség számára kultuszfilmmé nőtte ki magát, nem véletlenül nyerte el közvetlenül halála előtt a Magyar Filmszemle életmű-díját.

A kereskedelmi csatornák szerves részét képezik a talk show szerű műsorok, amelyek a civil emberek hétköznapi vagy nem éppen szokványos gondjait boncolgatják a kamerák előtt. Leginkább a Mónika show-t emelném ki, mert nálam elnyerte el a leggyengébb színvonalú műsor címét.

2001. május 7-én indult az RTL Klub gondozásában, és 2009. március 4-én ünnepelte az ezerötszázadik adását. Ami a képernyőn tartotta, az a hatalmas nézettségi szám. Ez 2007-ben kétmillió nézőt jelentett, mára már jóval csekélyebb a „rajongótábora”, hála a konkurens csatorna indiai szerzeményének. A „szereplők” átlag iskolai végzettsége minimális, fizetésük alacsony, vagy éppen munkanélküliek, és megéri nekik eljönni a felvételre, némi anyagi juttatásért. A színvonalra jellemző, hogy a helyzetek olykor tettlegességig fajulnak.

Az éppen aktuális téma címe mindig ugyanaz, csak más szavakkal fogalmazzák meg. Például: „Értsd meg, mást szeretek!” Vagy: „Nem bírom tovább melletted.” Vajon milyen ambíció visz valakit ebbe a műsorba? Miért hiszi, hogy a gondjai attól oldódnak meg, ha ország-világ előtt beszéli meg a másikkal? Vajon a közreműködők pénzért tárják személyes problémáikat a nyilvánosság elé? Ha így van, megéri az a tíz-, húsz-, harmincezer forint, hogy megalázzák őket?

Nemrég bukkantam az interneten egy „leleplező” cikkre, amelynek szerzője - aki történetesen az RTL-nél dolgozott, ráadásul ebben a produkcióban - elmeséli, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. A cikk lényege, hogy a műsor alapkoncepciója: át kell verni az embereket. Minél többet, annál jobb. Minél érdekesebb sztorit állítanak elő, annál nagyobb lesz a nézettség. Telefonon hívják fel az embereket, a bizalmukba férkőznek, majd beletúrnak az életükbe. Megértőek a majdani szereplővel, biztosítják arról, hogy a helyzet megoldására az egyetlen lehetőség, ha nyilvánosan is hangot ad a sérelmeinek. Ha beleegyezik, akkor lehet megkeresni a másik felet, és el kell hitetni vele, hogy rég nem látott kedves ismerőse szeretné meglepni a műsorban. Majd ha létrejött a szóbeli megegyezés, jöhet az írásbeli. Az ember a szerződés aláírásával olyan alapvető jogairól mond le, ami az egész megállapodást alkotmányellenessé teszi. Ha például a szerződő fél nem jelenik meg a felvételen, akkor az adás teljes költségére perelhető. (Az ORTT rendszeresen fölkeresi ez ügyben a csatornát.)

A Mónika show tehát gyenge szellemi színvonalú, az emberek hiszékenységére és a bennük túláradó exhibicionizmusra épülő műsor.

Az emberek el vannak ájulva tőle. Valóságos megmentőként tartják számon, aki önzetlenül törődik velük. Egyesek a műsorába beküldött sms-ben kérik arra, legyen ő az ország kormányfője. Ezen már tényleg felhördültem. Mert ki ez az ember egyáltalán? Miért több ő „rajongói” szerint mindenkinél? És ha már szeretik, nézik, és sms-t is muszáj küldeniük a műsorába, akkor miért képtelenek arra, hogy legalább a nevét helyesen leírják? Mert ő Joshi Bharat, a magyarok indiai „mentsvára”.

Magát sorselemzőnek nevezi. Ezt a titulust apjától örökölte, ugye, a kasztrendszernek köszönhetően. Hazájában bábszínésznek tanult, majd Magyarországon szerzett közgazdász diplomát. Így vált számomra egyértelművé, hogy akár én is ülhetnék a helyén a stúdióban. Bár bizonyára egy újabb magyar műsorvezető már korántsem lenne olyan érdekes, mint ő.

A vendégeivel való beszélgetés során semmi mást nem tesz, csupán megállapítja a mindenki számára nyilvánvaló helyzetet. Elmondja, hogy ez így nem jó. Megoldást sosem kínál, csupán annyit tesz, mint egy jó barát. Megemlítem azért, hogy a műsoron kívül is fogad rendelőjében bárkit. Egy óra beszélgetés vele a „páciens” tizennégyezer forintjába fáj.

Nekem nem kell ez a „Józsi Barát”. Ha bajom van, megoldom magam. Ha pedig segítségre szorulok, mindig mellettem terem egy jó barát vagy éppen a terelgető édesanyám. Joshinak meg fizessen az, aki nem bánja, ha az ablakon dobja ki a pénzét.

Szeretünk fürdőkbe járni. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy környékünkön igen magas az egy főre jutó termálfürdők száma. Lassan lenézik azt a falut, amelyikben az építkezések során nem tör fel melegvíz, ahol nincs vagy nem is tervezik fürdő és/vagy minimum négycsillagos wellnesshotel létesítését. Ezért aztán hétvégén sokszor adja magát a program.

Kedvenc termálfürdőnk nem túl nagy, mégis megvan benne minden, ami kell: hideg vizes úszómedence, gyerekmedence, élménymedence, forró vizes áztató, szauna, gőzfürdő. A terep elég jól átlátható, így különösebb rizikó nélkül szabadjára engedhetjük a gyerekeinket, akik két-három órát úgy eltöltenek, hogy közben békén hagynak bennünket. Teljes kikapcsolódás jut osztályrészül mindenkinek.

Én persze, mint a nők általában, figyelem a többi nőt. Önkéntelenül is hasonlítgatom magam a fiatalabbakhoz, kortársaimhoz egyaránt. Lopva csípőbőségeket és combkörméretet saccolok, azt is látom, amikor a vélhetően leánykorból maradt parányi bikini már nem igazán stimmel, amelynek egyik látható oka az anya karjában tartott egyéves gyermeke. Mivel magam az ortodox fürdőruhadivat követője vagyok, nem tartom indokoltnak a kétrészes szereléseket. Épp ezért döbbenek, amikor a parányi bugyira háromhurkás háj omol, a zsírpárnák maguk közé szorítják az anyagot, s felteszem magamban a költői kérdést: ez kinek jó? De akkor felfigyelek a férjre, akinek láthatóan igen tetszenek asszonya bájai.

Aztán ott vannak a bombázók, akiktől zavarba jövök. Na, ők aztán fölvehetnek bármit, persze meg is teszik. A múltkor, gőzfürdő után, éppen állok a hideg zuhany alatt, és látom, hogy szemben pöttyös bikiniben egy hibátlan alak teszi ugyanezt. Sebaj, mondom magamnak, nekem van négy gyerekem, neki nincs, majd megnézném néhány év múlva. Erre egy hat év körüli ikerpár, meg egy kisebb, hároméves kislány lép hozzá, egyszerre csicseregve: „Anya, anya, mi is bemehetünk majd a szaunába?”

És meg van döntve az összes elmélet, már megint. Mi tehet ilyenkor az ember? Ellenszerül valami süteményen kezd el morfondírozni, aztán megvalósítja, ha hazaér. Még ha nem is nagyon eszik belőle, de legalább az érzés megvan, a leeső szélekből erőt merítve határozza el újra: holnaptól, mindenképpen... Ehhez gyorsan kiveszi a fagyasztóból a két gesztenyemasszát, majd hat tojásból hat evőkanál cukorral, ugyanennyi liszttel piskótát süt. A gyerekekkel lereszelteti a gesztenyemasszát, két Philadelphia sajtkrémmel összekeveri, belereszeli egy narancs héját, felének a levét belecsavarja, a tömör krémet másfél deci tejszínből vert habbal lazítja, aztán lehűti a megsült piskótát, rákeni a krémet, tesz rá még két deci tejszínből készült habot, és kiált nekik: „Kész a süti”. Végül learatja a babérokat, elraktározza magának nehezebb időkre.

Hosszú évszázadok óta az egyik fő információforrást az újság jelenti. Az idő múlásával azonban technikai és küllembeli fejlődés figyelhető meg az újság megjelenési formáiban. A számítástechnika és a vele a kéz a kézben járó internet a legújabb és legkorszerűbb információforrás lett napjainkra. Egymást érik a nyomtatott sajtóra vonatkozó borús gondolatok, miszerint a papír alapú újságírásnak hamarosan befellegzik. Eme kijelentések valótlanságára jó példa a Kelet-Magyarország című napilap internetes továbbfejlesztése, a SZON.

Mint mindenkinek, idővel a lap tulajdonosi körének is be kellett látni, hogy haladni kell a korral, nem elég csupán a jól bevált recepthez ragaszkodni. Ennek az elhatározásnak az eredménye a Szabolcs Online, amely Nyíregyháza és környékének egyik legjobb internetes információforrásává alakult. Észrevehető különbség, hogy míg a nyomtatott formánál csak kis részben, addig az online résznél már erőteljesen próbálják a fiatalabb nemzedéket is bevonni az olvasásba. A „Buli fotók”, ami a helyi szórakozóhelyeken készült fiatalokat ábrázolja, heti szinten frissül, s bemutatja Nyíregyháza éjszakai életét vidám és egészséges módon. Ennek a rovatnak a látogatottságát részben az emberek egója biztosítja, hiszen ha valakiről készült kép egy buliban, biztosan megnézi magát, sőt talán el is dicsekszik másoknak.

Láthatóan erősen hajt a SZON csapata a férfiak érdeklődő kattintására is, sok fiatal, többnyire feltűnően dekoratív hölgy mosolyog ránk. Ezt azért értékelem hátránynak, mert az olyan nagy múltú újság, mint a Kelet-Magyarország internetes változata jobban tenné, ha elsősorban az időszerű híreivel keltené föl a figyelmet. Meglátásom még, hogy a honlap rengeteg bulvár hírt közöl rögtön a főoldalon. Köztudott, hogy a bulvárhírek jó pénzt hoznak a konyhára, mégis a szemben leminősítik az egyébként jól működő online portált.

Ezeket a szeplőket leszámítva azonban tetszik a Szabolcs Online. Friss helyi hírek, akár a politika, a sport vagy épp a turisztika világából szeretnénk is válogatni. A SZON és a Kelet-Magyarország kicsit olyan, mintha együtt járna a régi, de kifinomultságot sugalló Orient Express és a ma talán legkorszerűbbnek számító francia TGV-vonat. Látványra furcsán hatnak, viszont a hagyomány és a jövő tökéletesen keveredik bennük.

Kedvenc hírportálom nyitóoldalán hatalmas betűkkel szögezik nekem a kérdést: „Szeretnéd idén te elnyerni az Év barátnője címet?” Hát persze! Ki ne akarná tudni, hogy mitől döglik a férfi?

Kábé öt másodperc alatt átfutom a sablonos bevezetőt. Aztán a lényeg helyett egy szép hosszú linkkel találom szemben magam. „A cikk a www.femina.hu oldalon folytatódik, kattintson!” Te jó ég, mennyire utálom, ha felszólítanak a kattintásra. Mintha az aláhúzott kék szöveg és a webcím nem sugallná egyértelműen, hogy az bizony egy hiperhivatkozás. Sebaj, mert egy aprócska ujjbegymozdulatot igazán megér a téma. Vagy mégsem? Hiszen itt azt tanácsolják, hogy vegyek méregdrága játékkonzolt meg plazmatévét a pasimnak, és akkor szeretni fog. Bezzeg ha én szeretnék valakit anyagi javakért, nemes egyszerűséggel kurvának titulálna a jónép. Ám tudom, hogy a fizikailag erősebb nemre más szabályok vonatkoznak, így nem érdemes kiakadni. Inkább szétnézek ezen a bájos női oldalon, talán találok valami értelmeset is.

Jobbra a „Top cikkek” doboz ígéretesnek tűnik. Mert ami másokat érdekel, az nagy valószínűséggel engem is. Egészen addig él bennem eme naiv feltételezés, amíg meg nem pillantom a nambörvant: „Piásan tombolt a legyen Ön is milliomos kvízmestere - fotókkal”. Ó igen, a bulvár nagy szerelem. Bevallom, hogy a napi Blikk-adagom nélkül elvonási tünetek jelentkeznek rajtam. Ráklikkelek erre is, hátha Vágó István tapogatózik négykézláb egy kocsma előtt. Persze, hogy nem. A brit változat műsorvezetőjét láthatom, amint büszkén mosolyog a kamerába.

Ez pontosan olyan, mintha egy baleseti tudósításnál az összetört autó helyett egy szalonbéli példány képe díszelegne a sorok között. És rájövök, hogy tulajdonképpen a helyi hírekre voltam kíváncsi. Gyorsan visszatérek hát a Szabolcs Online-ra, ahol egy cicis és egy horoszkópos hír között föllelhető néhány fontos is. Épp a nyíregyházi buszos perverzről szólót olvasom, amikor anya közli velem, hogy lejárt a Blikk-előfizetésünk. Talán mégis beteszem a Feminát a böngészőm könyvjelzői közé.