Tovább

Anya, apa! Képzeljétek, állatorvos leszek! Meggyógyítom majd az összes beteg cicát és kutyát. Ja, hogy teheneket meg malacokat is kell? Egyébként hová tűnt a szomszéd macska? Tessék? Meghalt egy műtét közben? Nem lehet! Hiszen a doktor nénik ezt sosem hagyhatják. Ha mégis, akkor semmi értelme az egésznek.

Tudjátok, hogy a szomszéd lány ügyvéd lesz? Tök érdekes foglalkozás. Persze én sztárügyvéd akarok lenni, nem pedig sima. Inkább brókerek pártját fogom, mint holmi zsebtolvajokét. Lyukat beszélek bárki hasába! Ha kell, bebizonyítom, hogy a tej fekete. Nyugi, a tengerparti nyaralómba meg foglak hívni benneteket. Vagy veszek nektek is egyet. Évekig tartó magolás? Aztán még ti fizetnétek valami irodának a szakmai gyakorlatom megszerzéséért? Gyilkosokat kellene védenem? Na, szálljatok le rólam!

Kösz a számítógépet. Dehogy állok fel ebédelni, hozzátok ide a kaját. Tudni szeretném, hogy működik ez a masina. Fater, muter, infót akarok tanulni! Tuti biznisz. Csak ülök a monitor előtt, és dől a lé. Imádni fogom a hivatásom, amely a hobbim is lesz. Pötyörészés éjjel-nappal, királyság. Mi van? Szemüveg meg görnyedt hát? Matematika? Programozás? Jézusom, miről beszéltek? Ez így nem buli.

Drága ősök, mondok egy viccet: kommunikáció szakra jelentkezem. Szóval újságírás. Jó volna. Fogalmam sincs, miről és mit, de írni szeretnék. Talán utána tanulok mást is, de most ez érdekel. Nem lehet belőle megélni? Ugyan, miből lehet manapság?

Csak lődörgök Budapest egyik utcájából a másikba, azt sem tudom, hol vagyok. Aztán az egyik füstös kávézóba térek be bódultan. Kevesen ülnek a kopott faasztaloknál. Forgatom a fejem, pásztázza a terepet. Még mindig nem jutottam tovább a küszöbnél. Lelombozó a hangulat. Talán elkerülte a figyelmemet, és ki volt írva az ajtóra, hogy belépés csak depresszív állapotban?

Nem zavartak még ki, tehát beleillek ebbe a környezetbe. Pompás. Bal kéz felől a pult fényei sárgállnak halványan, szinte a homályba vesznek. Legfeljebb tíz asztal lehet ebben a koszos lebujban, a környék sem tűnt túl puccosnak. Régi, szűk sikátor pincéjébe keveredtem. A jobb sarokban halkan énekel egy nő, zongora kíséri, amit egy zakós öregúr püföl. Kiszúrom magamnak a legócskább asztalt, és leülök. Épp rágyújtanék, amikor a pincérnő mellém lép. Harminc körüli, táskás szemű nő, belefáradva az életbe. Viseltes cipő van a lábán, fekete nadrágján kávéfoltok éktelenkednek. A blúzából árad az olcsó kölni illata. Rendelek egy hosszú kávét, pedig nem is szeretem. Az én cigarettám már fel sem tűnik, lassan az ajtóig sem lehet látni a sok bagó füstjétől.

Csak figyelek. Az az ember két asztallal errébb újságot olvas. Szemben a nő alkoholtól kábultan nézi a poharát. Feje bele-belecsuklik. A szomszédos asztalnál egy idős úr bóbiskol. Most tűnik csak fel, hogy mindenki egyedül érkezett. Nincs beszélgetés, nincs kacagás, nincsenek hangfoszlányok. Csak a nő halk, kimért éneklése visszhangzik. Az én fejemben viszont annál több a zaj. Az elmúlt néhány óra fényei, a zenék, a sok kocsma, amit végigjártam, a számtalan arc, amit megláttam, a végeláthatatlan csevegés, amit meghallgattam.

Lassan józanodom, a kávét nem kívánom. Azt sem tudom, hol vagyok, és hogyan jutok haza. Szétcsúsztam, és már nem találok magamra.

Csöpi néni tegnap azt mondta, hogy valaki egyszer azt mondta, két dologba nem szabad belenézni; a napba és a halálba. Megmosolyogtuk mindketten, de nem szóltunk, mert éreztük, mennyire igaz és ijesztő is egyben a gondolat. A halálról beszélgettünk.

Talán nem véletlen. Öreg napjait nyilván körbeveszi a gondolat, ami elől a legtöbb ember csak menekül élete végéig. Már nyolcvanon túl van. Egészsége kissé lerobbant. Mozogni már nem nagyon tud, járókeretet használ, de a házból már nem megy ki, csak néha az udvarra, ha közeledik a tavasz. Szomorú, hogy az embert mennyire fogva tartja az anyag. A csontok roskatagsága, az öregedő, ráncosodó bőr börtönrácsain keresztül az öregség korlátokat szab magának, mint valami makacs reumatikus betegség, ami redukálja az ember mozgását.

Azt mondta, ha eszébe jut a halál, akkor inkább nem gondol bele. Ilyenkor mindig megfogja a kisujját, és megsimogatja. Kicsit dédelgeti, pátyolgatja, kicsit sajnálja, hogy mi lesz vele, ha jön a vég. Milyen méltóságteljesen és erősen viseli az elmúlás nyomasztó mindennapiságát. Ha átmegyek hozzá, mindig nevet, mesél, verset szaval, elmélkedik az élet nagy dolgairól. Pajkosan mosolyog, mint egy kisgyerek, aki örül a mutatványosnak. Gyereke sosem volt, azt mondta, nem is vágyott rá. Nem tud mit kezdeni a kicsi gyerekekkel, így fejezte ki magát. Pedig szerinte akkor boldog egy nő, ha férje és gyerekei vannak. Mindig azt mondja, férjhez kell menni.

Bár azt mesélte, hogy az ő családjában senki nem volt boldog. A nagyszülei sem, és az ő szülei sem. Az édesanyja még öngyilkos is lett. Most itt van egyedül, mert a férje már meghalt. Szegényt a villamos ütötte el a körúton. Azt mondja, sokat ivott. Főleg ha dolgozni kellett. Máshogy nem tudta elviselni a munkát.

Most egyedül, a haláltól már nem túl messze, őrzi szerényen méltóságát, mint egy igazi oroszlán. Úgy várja halkan, hogy a mélabús falak is beleremegnek. Érdekes, hogy minden, ami anyag, hogy pusztul el az idő kegyetlen szájában. Megsárgult papírlapok, omladozó falak, de még egy kenyérvég is, amit az asztalon hagytak rég. Megeszi a penész. Olyan, mintha a világ folyamatos romlásban lenne. Minden születik, és meghal. Minden elöregedik, szétrohad, elpusztul, tönkremegy. Az ember is így sorvad szét örökre.

Hideg tél volt abban az évben. A háború harmadik, minden eddiginél fagyosabb tele sok kínt és fájdalmat hozott magával, és az új esztendő sem kecsegtetett semmi jóval. Az emberek hite és békevágya egyszerre illant tova az egyre szaporodó bombázások füstjével. A harcok végeláthatatlanul folynak, talán egészen addig, míg el nem pusztul mindenki, aki harcolni képes. A reménytelenség és persze a szükség is törvényt bont. A történetünk is erre épül. A reménytelenségre, arra a kilátástalan jövőre, mely bármely percben véget érhet. És mint tudjuk, az ember szeret élni, és nem szívesen válik meg az élettől még akkor sem, ha azt mihasznának tartja. De a hosszú évek elmúlása alatt, megtanulta már mindenki, hogy nem olyan nagy dolog a halál, és sokszor mentek el a lebombázott utcán a halállal viaskodó barátaik mellett, mentve saját életüket.

Ő is olyan volt, akár a többiek. Minden cselt bevetett, hogy átvészelje a borzalmas éveket. Ezért lopott, és hazudott is, ha kellett. A családjáért - mondta magának, lelkiismeretét csitítva. Egy nap, nem tudni milyen módon, de húshoz jutott. Várt, míg besötétedett, és elindult haza a legbiztosabb úton. Olykor hallotta, hogy fegyverek dörögnek, és fényesség támadt a fekete égbolton. De ő ezt már megszokta, és érzéketlenül vette tudomásul háta mögött a halált. Hűvös volt az este, és kemény szelek jártak a házak között. Ő pedig kabátja alá rejtve vitte a húst, és boldog volt. Egy szűk utcán halad keresztül éppen, amikor egyszer csak megállt. Gondolkodni kezdett, és megremegett a keze. Nem ment tovább, hanem visszafordult, és egy másik, sötét zugba fordult be. Aztán várt, és hallgatózott, nem jön-e valaki, de senki sem volt odakinn.

Újra remegés fogta el. Már néhány napja nem volt errefelé, és nem tudta megnézni a nőt. Pedig kimondhatatlanul hiányzott neki. Ha arra a gyönyörű arcra gondolt, azonnal izgalomba jött, és mindent odaadott volna csak egyetlen pillantásért. A nő megbabonázta őt. A feszes bőr, a formás combok és a ringó mellek mindig elvarázsolták, nem is tudott soha ellenállni a kísértésnek. De ebben a nőben volt valami démoni, ami vonzotta őt hozzá, egyre közelebb és közelebb. A férje a fronton szolgál már egy éve, a nő pedig egyáltalán nem szemérmes, ha a jólétéről van szó. Kedvelték egymást ez nem is vitás, a férfi, míg tellett tőle, mindig vitt neki élelmet, süteményt, sőt egyszer még egy kis csokoládét is szerzett.

Most a húsra gondolt, és arra, hogy milyen örömet szerezhetne vele a nőnek. Megsüthetné egy kis fokhagymával, finom puhára, vagy akár meg is főzhetné jó kis húslevesnek. Ilyenek jártak a fejében, és már azt sem bánta volna, ha nem eszik belőle, csak újra láthassa a nő fehér testét, a dús kebleket, és megint eltölthetnének együtt egy szerelmes órácskát. Gyorsan döntenie kellett, alig egy órája volt a kijárási tilalomig. Már szinte bekopogott, amikor eszébe jutott a felesége. A sovány nő, aki aggódva várja őt haza, és mindig a kedvében jár. A legjobb asszony a világon, soha egy rossz szava sincs, és mindent eltűr, mert mindennél jobban szereti az urát. És ott van a tipegő fiúcska, aki már ki tudja mondani azt az oly kedves szót, hogy apa.

Ők már régen nem ettek húst. Elszorult a szíve. Nem a pásztoróra miatt, hanem a lelkében égő fájdalomtól. Bántotta, hogy csak magára gondolt, amikor jól tudja, hogy ők nélkülöznek.

Azon az estén a szép nő egyedül feküdt le. A férfi pedig megölelte könnyekkel küszködő feleségét, aki nemcsak a hús miatt volt boldog.

Az éjszaka oázis a nappal sivatagában. Esténként minden lecsendesedik, az én lelkem is megnyugvásra talál a hosszú nap után. Szobámat körbe lengi a homály, és a kislámpa pislákoló fényén keresztül elutazom az álmok birodalmába. Felütöm az érzelmektől túlfűtött olvasmányomat, és a védettséget jelentő kuckóban folytatom Emily történetét.

Szeretem a romantikus, olykor érzelgős regényeket. Azonosulva a főhősnő sorsával részesévé válok a tündérmesének. Magával sodor az események érzékisége. A szenvedély örvényébe kapaszkodva lelki szemeim előtt elevenedik meg a történet. A szerző érzékletes képei önálló életre kelnek képzeletemben, a magam képmására rajzolódnak ki a karakterek. Sidney Lawrence Emily című regénye szívet melengető történet, mert az ördögi ármánykodás sem állhat a végzetes szerelem beteljesülésének útjába. A könyv bővelkedik váratlan fordulatokban. Az anyagiasság és a vagyon felülmúlja ugyan az emberi értékeket, végül mégis a szerelem és a szeretet győzedelmeskedik a társadalmi rang fölött.

A dúsgazdag lord Devonnek minden vágya egy fiú örökös. Éktelen haragra gerjed, amikor felesége lánynak ad életet. Miután Isabel belehal a szülésbe, a lord utasítást ad a dadának, hogy a gyermeket dobja a tenger habjai közé. A jószívű szolgáló képtelen eleget tenni ura parancsának, tervet eszel ki, hogy megmentse a csecsemőt. Az éjszaka leple alatt egy kis játékhajóba helyezi el a csöppséget, és a szeszélyes tenger kegyelmére bízza. Egy családi ékszert is tesz a hajóba, mely a regény végén igazolja a lány előkelő származását.

A tenger pedig hol áldozatokat követel, hol kiegyenlíti a számlát. Ez történt egy halászatból élő családdal is. A háborgó tenger magához szólította Noel és Nancy Ashton egyetlen gyermekét, de szenvedéseik láttán megkönyörült rajtuk, és elvezérelte hozzájuk Emily-t. Szeretetben nevelték föl a lányt, akinek szépsége egy gazdag úr lelkét is felkavarja. Emily olthatatlan szerelemre lobban a jóképű férfi iránt. Megismerkedésük helyszínét szerelemszigetnek nevezték el.

Megszoktam, hogy a történetben a konfliktus után következik a megoldás. Nem kellett sokat várnom, Simon ugyanis hosszas betegséget követően jelentkezett Emily-nél, csakhogy az előzékeny, szerelmes szavakat suttogó férfi követelőzővé válik. A lány megrémül, hogy mély érzelmei kihűltek volna iránta. Nem is sejti, hogy kedvese nem Simon, hanem annak gonosz ikertestvére, Robert, aki féltékenységtől gyötörve gyilkolja meg a bátyját. Úgy rémlik, hogy a lány vívódása ellenére is hozzámegy Robert-hez, az írónő azonban úgy intézi, hogy egy estélyen a titkok felszínre kerüljenek. Az események vadul pörögve követik egymást, mígnem Emily-re rátalál a szerelem: visszatér hozzá a szeretett férfi.

A könyvet azzal csuktam be, hogy a kaland itt befejeződik, álomra hajthatom a fejem.

Nyolcéves lehettem, amikor először a kezembe akadt az asztalon heverő Maxima egyik száma. Amint rápillantottam, már el is fordítottam a fejem, hiszen nem érdekelt, hogy mit olvasnak a felnőttek. Inkább bementem a szobámba, elővettem a kedvenc mesekönyvemet, és belemerültem az olvasásába. Teltek-múltak az évek, már nem vonzott a színes képekkel tarkított, fantáziadús mesekönyvek világa. Sokkal inkább fölkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon mit olvashatnak a felnőttek.

A Maxima évekkel később is az asztalon hevert, és ekkor már nem mentem el mellette szó nélkül. A színes címlap magával ragadott, és azonnal kezdtem lapozgatni a magazint. Sok, érdekes rovatra figyeltem föl benne, megtetszettek a színes képek és a színvonalas cikkek. Idővel azon vettem észre magam, hogy már az utolsó oldalnál tartok, és szomorú lettem, mert még szívesen olvastam volna tovább. Nem volt kérdés, hogy minden lapszámot meg fogok vásárolni. Ez valóban így is történt. Alig győztem kivárni, hogy az új szám átböngészése után a következőt is a kezemben tarthassam, a kéthetente megjelenő magazint én már a megvásárlás után egy órával az elejétől a végéig elolvastam.

Megtetszett a Maxima sokoldalúsága. A lap ugyanis nem egy tematika köré épül, hanem megpróbál mindenkinek megfelelni. A címlapon szereplő egyénnel készített interjú és a legújabb trendek bemutatása igazi aktualitás, hiszen innen értesülhetünk az újdonságokról. Számos riport is helyet kap benne, a Portréban például rengeteg érdekesség kerül terítékre. Hogy mást ne mondjak, a frizuratrendektől kezdve a szépségápoláson át a legnagyobb divattervezők aprólékos munkájáig mindent részletesen megtudhatunk. A sztárok világa is vonzza az olvasókat, és ez a fajta rovat egy színvonalas, női magazinból sem hiányozhat. A Maxima minden alkalommal bemutat egy közszereplőt, és az amerikai filmcsillagok, valamint sztárénekesek csillogó világát is elénk tárja.

Manapság mind a heti-, mind a napilapoknál elterjedt az a szokás, hogy az olvasói körnek egyre nagyobb teret adnak. Az olvasólevél nagyon fontos egy újságnak, mert ebből értesülhet arról, hogy a törzsközönsége mennyire elégedett a szerkezetével, felépítésével, témáival, és ezekből a levelekből felmérheti a szerkesztőség, hogy ki mire kíváncsi. Az asztrológia szerelmesei megtalálhatják például a horoszkópot is, amely részletesen beszámol arról, hogy az egyes csillagjegyek tulajdonosai mire számíthatnak a szerelemben vagy a munkában.

Mivel a Maxima elsősorban női magazinnak tekinthető, a szerelemmel is gyakran foglalkozik. A Párkapcsolat című rovatban hasznos tanácsokkal látják el a nőket, és a szexualitásra is nagy hangsúlyt fektetnek. A gasztronómia szerelmesei is megtalálhatják a számukra érdekes cikkeket, a lap ugyanis évek óta receptekkel segíti a sütni-főzni vágyókat. Megtudhatjuk, hogy milyen mozifilmeket érdemes megnéznünk, milyen új CD-ket vásárolhatunk, milyen koncertekre és kiállításokra látogathatunk el, és a legújabb könyvekről is beszámoló olvasható.

A Maxima az egyik legszínvonalasabb női magazin Magyarországon. Tetszik, hogy nem akar mindenáron meggyőzni. Bármilyen korosztály megtalálhatja benne a számára érdekes információkat. Még a nagymamám is elolvassa.

Kisebbik fiam múltkor a papírboltban hibajavítót akart velem vetetni. „Aztán minek az neked?” - kérdeztem. „Hát tudod, ha elrontok valamit a füzetemben, ezzel el lehet tüntetni.” Hm, fortyantam fel magamban, azért hibázni csak lehet, hiszen mindenki téved. Kár, hogy erről nem szeretünk tudomást venni, és úgy teszünk, mintha tökéletesek volnánk.

Mindig büszke voltam arra a képességemre, hogy amerre egyszer jártam, oda vissza is találok. Megfigyelem a házakat, jellegzetes épületeket, rögzítem magamban az irányokat. Aztán persze mégis előfordul, hogy tévedek, de akkor szinte azonnal rájövök, hoppá, mégsem erre kellett volna. De hát miért ne lehetne eltévedni? Néha legalább. Hányszor előfordult már, hogy akkor történtek a legnagyszerűbb felfedezések, amikor az ember eltévedt, vagy nem követte pontosan a megadott utasításokat. Épp ezért azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a GPS-t. Ez a navigációs berendezés nem hagyja meg a tévedés szabadságát, és elsorvasztja a tájékozódó képességet. Ha valakinek mondják, hogy erre menj, arra fordulj, nem élesek ezek az érzékei, hiszen tudja, biztonságban van; "aki" idevezette, az vissza is fogja hozni. Megértem, hogy bizonyos helyzetekben fontos kellék, nagy segítség, de néha hagyatkozhatnánk a térképre vagy akár az emlékeinkre is. Hátha valami kellemes meglepetés ér bennünket.

Ugyanezért tudok mélységesen egyetérteni Polcz Alaine-nel, aki Főzzünk örömmel! című örökbecsű művében arra is kitér, hogy nem kell mindent hajszálpontosan méricskélnünk. "Édesanyámtól tanultam a mennyiségek becslését. A kezem, a szemem érzékeli, hogy miből mennyi kell, s csak az új vagy kényesebb recepteknél és a sült tésztáknál használok kanál-pohár mércét. A régi szakácskönyvekben eredetileg nem is adtak meg mennyiségeket, csak így: > jócskán<, >ízlés szerint<, >amennyit fölvesz<. Manapság grammra, dekára, s a sütést is hőfokra, percre írják elő. Biztonságosabb, de időigényesebb is így a sütés-főzés. Ami azonban még fontosabb, lassacskán elidegenedsz az alapanyagoktól, a növényektől, az állatok húsától, felépítésétől. ’Kesztyűvel’ jársz az életben, saját érzékelésmódod is satnyul. Fantázia és öröm, illetve alkotás helyett előírt laboratóriumi munkát végzel."

Álljon hát itt egy kis gyűjtemény, amivel pótolhatjuk a mérleget. Forrásként még felhasználtam F. Nagy Angéla Fiatalok főzőiskolája című könyvét is.

1 evőkanál (ek) olaj: 3 dkg
1 csapott ek zsír: 2 dkg
1 csapott ek vaj: 2 dkg
1 diónyi vaj: 3 dkg
1 tojásnyi vaj: 5 dkg
1 csapott ek liszt: 1 dkg
1 púpozott ek liszt: 2 dkg
1 deci liszt: 5 dkg
1 liter liszt: 65 dkg
1 ek búzadara: 1 dkg
1 deci búzadara 7 dkg
1 csapott ek zsemlemorzsa: 1 dkg
1 teáskanál só: 1 dkg
1 csapott evőkanál só: 1,5 dkg
1 csapott ek cukor: 1,5 dkg
1 púpos ek cukor: 2 dkg
1 bögre: 2,5 dl
a levesestányér űrtartalma: 2,5 dl
10-12 közepes nagyságú burgonya: 1 kg
8-10 közepes nagyságú alma: 1 kg
1 nagyobb fej káposzta: 1kg
késhát vastagság: 2-3 mm

Az autósok körében örökzöld téma a közlekedési kultúra. Az általános vélekedés szerint javulgat a helyzet, néha már én is derűlátó vagyok. Azért még nem fenékig tejföl a közlekedés csupra, így összeszedtem néhány dolgot, amivel mi, autósok segíthetjük egymást.

Az első, hogy használjuk az irányjelzőt. Nem véletlenül teszik bele minden autóba. Sokkal egyszerűbb reagálni bármire, ha tudom, hogy az előttem-mögöttem lévő merre szeretne menni. Lekanyarodáskor időben pöccintsük meg a kart, és csak utána fékezzünk, ne fordítva, hisz a mögöttünk lévő szerencsétlen autóstársunk még azt hiheti, hogy valami forgalmi akadály miatt kényszerülünk megállásra. Az is fontos, hogy arra menjünk, amerre irányjelzőnk mutatja. Ma láttam egy autót, ami jobbra jelzett, de egyenesen ment. Ilyen apró figyelmetlenségekből könnyen lehet kellemetlen koccanás.

A következő, amivel megkönnyíthetjük egymás életét, hogy a közlekedési lámpáknál időben kell elindulni. Ha pedig sárgára vált, nem vágjuk be a féket, amikor a másik közel van hozzánk. Szintén a villanyrendőrökhöz kötődik az a tapasztalat, hogy ha ugyanabból a sávból lehet egyenesen és jobbra továbbhaladni, és mi egyenesen mennénk, akkor ne álljunk be elsőnek, már ha van szimplán egyenesen haladó sáv is, persze. Hadd tudjon kanyarodni, aki arra igyekszik.

Végezetül egy nem konkrét közlekedési helyzethez kapcsolódó apróság: türelem és odafigyelés. Mindenki hibázhat, sorolhat rossz sávba. Engedjük őt be, legközelebb mi kerülhetünk hasonló helyzetbe. Nem vagyunk robotok, a hiba mindenkiben benne rejlik. Rengeteg az autó, ami rengeteg tévedést von maga után. De ha odafigyelünk az apró dolgokra, csökken az ideges vezetők száma, ráadásul mások közlekedésben elkövetett rossz döntéseit is kiküszöbölhetjük.

Nagy hévvel próbálok szemüvegkeretet választani. Anyukám és a barátnőm is segít, de így is nehéz, kialakulóban lévő női hiúságom nem enged dönteni. Közben édes szülém szemére vetem, hogy miatta aszimmetrikus az arcom, hát hogy lehetek ilyen lehetetlen, az egyik fülem lejjebb van, mint a másik.

A barátnőm persze röhög, neki könnyű, ő már választott. Anya nem érti, hogy a gyermeke hogy mondhat ilyet magáról, hiszen ő tökéleteset alkotott a kilenc hónap alatt. Ekkor tűnik fel az eladólány, mosolyogva tart elém egy fürdőszobai tükröt, ami életadóm szerint torzít, hiszen úgy látszik benne, mintha a cimpáim nem lennének egy vonalban a fejem két oldalán. Hm. Csakugyan csálé, de szerinte csak kicsit kajla. Elfogult.

Az asszisztens megértően hallgat, majd úgy érzi, hogy be kell szállnia a versenybe. Sovány kis testére mutat, és csevegő hangon közli, hogy neki egy bordával többje van a bal oldalán. Hitetlenkedünk egy pillanatig, ám készségesen megmutatja. Ámuldozunk, barátnőm felé nyúl, mint egy kisgyerek, de a mozdulat megreked, az óvodai és iskolai idomítás eredményesnek bizonyul, pironkodva leereszti a mutatóujját. Anya mint egészségügyi dolgozó annyit hozzáfűz a látottakhoz, hogy egyszer találkozott egy emberrel, akinek a másik oldalon volt a szíve. Hát ez végképp durva.

A kezemben tartott négy keret közül leteszek hármat, nem érzem szükségét a további vitának. Kontrasztos szív és három borda? Ezt maximum három karral tudnám felülmúlni.

Egy nő korát megkérdezni illetlenség, másrészt szükségtelen. Mert ha véletlenül választ is kapnánk, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy igazat.

A nők szeretnek kicsit csalni az életkorukkal. Amíg túl fiatalok, próbálnak minél idősebbnek látszani, aztán mikor átléptek egy bizonyos határt, mindent megtesznek, hogy fiatalabbnak mutassák magukat. Öltözködési trükkök, kozmetikus, smink, lehetőség van ezerszám. Sőt egyesek nem átallják magukat fiatalabbnak füllenteni, ha esetleg akad egy merész vállalkozó, aki fölteszi nekik az illetlen kérdést.

Nem értem, miért csinálják ezt. Túllépve a morális részén, a tiszta logikára alapozva sem tudom felfogni. Vegyünk például egy kissé hiú, harmincas éveiben járó nőt. Ha egy ismeretlen rákérdez a korára, ő azt feleli: huszonnyolc. Az ismeretlen végigméri, majd magában megállapítja, hogy szegény nőt biztosan jól igénybe vehette az élet, ha huszonnyolc éves korára így néz ki. Pedig lehet, hogy a nő amúgy valós korához képest jól tartja magát, sőt kifejezetten szép.

A népmesei tanulság tehát nem más, mint hogy füllenteni nem éri meg. Egy nyers számnál amúgy is sokkal jobb egy „Találd ki!”, egy huncut félmosoly, vagy akár egy szemérmes szemlesütés.