A hátrányos helyzetért járó felvételi pontokról osztom Katona Nikolett véleményét (Csillagászati többlet, Pályakezdők fóruma, január 21.), de az egyik megállapítása sajnos nem igaz: ez a probléma minket is érint. A mesterképzések esetében ugyanis a százpontos keret tíz-tizenöt percentjét is kitehetik az ominózus ajándékpontok.

Szó sincs róla, hogy sajnálnám ezt a „kis” előnyt a valóban sanyarú sorsú - például fogyatékkal élő - embertársaimtól. Ám legtöbbünk már az óvodában megtanulhatta, hogy a támogatás és a jó szándék nem föltétlenül ahhoz jut el, akinek a leginkább szüksége lenne rá. A napköziben sem a legsoványabb nebuló kapott két repetát, hanem a legrámenősebb. Persze az ingyenes tankönyvcsomagot is előbb akasztották le a jómódú háromgyermekes családok, mint a szegényebb egykések. Mert „odafönt” valaki kijelentette, hogy akinek két testvére van, az mindenképpen segítségre szorul - még akkor is, ha odahaza az egy főre jutó havi jövedelem a százezer forintot nyaldossa.

Ezt minden bizonnyal a törvényhozók is észrevették, mert szűkíteni igyekeztek a hátrányos helyzetűek körét. Próbálták eldönteni, hogy mi is lehetne a támogatások jogalapja. Szinte magam előtt látom, ahogy egy oktatásügyi szakértő a homlokára csapott a minisztériumban: „Heuréka! Hát kapjon előnyt az, akinek alacsony iskolai végzettségűek a szülei!” Sebaj, lenyeltem, hogy közvetlen felmenőim diplomái miatt hátrányba kerültem már a felsőoktatásba való jelentkezésnél is. Ilyen ez a szociálpolitika: kötelet dob a szakadék szélén kapaszkodónak, közben letaszít hat másik szerencsétlent, akik a mélység közelében sem voltak azelőtt.

Tanultam, nyelvvizsgáztam tehát sok ezer sorstársammal együtt. Féltettem a vágyott államilag támogatott helyet. Tudtam, hogy amíg én az angolkönyvemet szorongatom, más lánykák valami egészen mást szorongatnak - s lám, ők gyermekgondozásért közel annyi pluszpontot kaptak, mint én a bizonyítványaimért.