(Z. L.)

Örömmel olvastam, hogy Nagy Zsófi is erre a következtetésre jutott (Tényleg hülyeség a pszichológia?, CzeNaSav, szeptember 6.). Mostantól, ha valaki arra kér, hogy győzzem meg erről, az ő szavait kell idéznem. Frappánsan foglalta össze, hogy miért jó egy pszichológus: "... olyan apróságokra, hangsúlyokra, elejtett, jelentéktelennek látszó részletekre figyel föl, amelyek egy laikus számára semmit sem jelentenek".

Abból, hogy nem szeretné megosztani velem szíve fájdalmát a legközelebbi találkozásunkkor, arra következtettem, hogy a hozzászólására alkalmat adó cikkemben túlságosan is durván fogalmaztam. Ha a hülye pszichológus az egyik véglet, akkor a kiégett pszichológus a másik. Ez utóbbit már nem érdeklik az emberek, akikre inkább úgy tekint, mint egyforma gépezetekre, akikben csak ki kell cserélni egy hibás alkatrészt, és már kész is. Már semmi nem tudja meglepni, az üléseket pedig kifejezéstelen arccal üli végig. Nem a lelkével dolgozik, hanem futószalagon gyógyít.

Kár lenne, ha már a diplomám megszerzése előtt ilyen képet festenék magamról, ezért most megmagyarázom a bizonyítványomat. Továbbra is szívesen hallgatom az embereket, és érdekelnek a történeteik, de bántónak érzem, amikor valaki csak azért sírja el magát nekem, mert tudja, hogy pszichológusnak készülök. Karinthy Frigyes mondta, hogy humorista az, akivel mindenki viccel. Ez olyan, mintha találkoznék egy híradós riporterrel, például Nagy Zsófival, és megkérném, hogy mondjon egy hírt. És ha egy felszolgálóként dolgozó ismerősömnek a saját otthonában csettintenék, hogy hozzon még egy sört, teljes joggal kerekednének ki a szemei.

Nekem is az az érzésem, ahogy azt Zsófi comingout-jában olvashatjuk: manapság az ember nem azért tagadja le a heti egy óra kanapén fekvést, mert attól tart, hogy őrültnek tekintik. A titkolózás oka sokkal inkább az, hogy az emberek bizalmatlanok a pszichológusokkal szemben. Ennek nyilván nemcsak a hülye és a kiégett pszichológus az oka. Gyakran előfordul az is, hogy nem az a szakember a megfelelő számunkra, akivel először találkozunk. Egy pánikbetegnek például nem a Csernus-féle terápia való, ahogy az alkoholbeteg sem épülne fel egy humanisztikus, rogersi terapeuta mellett, akinek az a dolga, hogy bármit csináljon is a kliens, a pszichológus simítson egyet fejecskéjén és azt mondja: „Jól van, kisfiam.”

Az első alkalmak fontosak az életben. Az első alkalom a pszichológusnál legalább olyan meghatározó lehet a továbbiak szempontjából, mint például az első nap az iskolában. Ha szerencsénk van, és a terapeutánk se nem hülye, se nem kiégett, akkor még mindig lehetséges, hogy valamiért nem megfelelő. A legkézenfekvőbb példa a szenvedélybetegség esete. A legtöbb olyan szakember, aki kábítószerfüggőkkel foglalkozik, korábban maga is élt drogokkal. Ha a páciens úgy érzi ugyanis, hogy a pszichológusnak fogalma sem lehet arról, ő min megy keresztül, nem képes belehelyezkedni az elvonási tünetek tébolyába és nem tudja sajátjaként elképzelni a kábítószer használattal járó életstílust és -körülményeket, akkor nem fogja hitelesnek tartani őt, és nem fogad el tőle segítséget.

Szerintem érdemes megválogatni, hogy kinek számolunk be a pszichológusnál töltött alkalmakról, mert mások bizalmatlansága könnyen lehet ragályos, és arra kényszerülünk, hogy a lelki gondok mellett a kételyeinken is úrrá legyünk. Ha az ülések során felmerül a terápia vagy a terapeuta hatékonyságának kérdésessége, érdemes megbeszélni ezt a pszichológussal. Mert egy olyan terápia, amelyből hiányzik a kölcsönös bizalom, puszta időpocsékolás.

Régi munkatársunk, Csapó István most a Hajdú Online vezető szerkesztője. Az Inform Média nevű debreceni cégnél szerzett tapasztalatai alapján reagál egy újságíróképzésről megjelent gondolatmenetre.

Miközben olvastam Zöldi László esszéjét (Az újságíróképzés színe és visszája, Klubháló, augusztus 4.), elöntött a nosztalgia. De a régi emlékek felidézése után eszembe jutott, hogy ma leginkább mi szükséges az újságíráshoz. Fényképezőgép. Nem is, igazából elég egy átlagos mobiltelefon. Május környékén ismét összeült a hárommegyés csapat, hogy kiizzadja, mit kellene tenni az előttünk álló három hónapban. A kéttucatnyi ötlet közül csak a nyári gyakornokokkal foglalkozom most. Ők szolgálnak magyarázattal az iménti állításra.

Május végén kitettünk egy felhívást a Hajdú Online főoldalára, melyben arra buzdítjuk az online újságírás iránt érdeklődő fiatalokat, hogy teljesítsék nálunk a kötelező gyakorlatukat. Természetesen a felhívás nemcsak nekik szólt, de elsősorban ők éltek a lehetőséggel. Körülbelül húsz érdeklődő üzenet landolt a postafiókomban két hét alatt. Szerveztünk egy általános tájékoztatót, a szerkesztőség melletti tárgyalóban végül tízen gyűltek össze. A Klubháló olvasói számára ismerős Balogh Zsuzsival próbáltuk kideríteni, hogy az online szerkesztés vagy az újságírás vonzza-e inkább őket, melyik iskolából jöttek, milyen szakra járnak, hol élnek, van-e valamilyen gyakorlatuk az újságírásban. Az adatokat összegző táblázatban szerepelt még egy oszlop, ami azt firtatta, hogy a jelentkezőnek van-e olyan fényképezőgépe, amely videót is képes rögzíteni. Az online hírközlésben ugyanis alapvető követelménnyé vált a fotósorozat és a videó. Nekünk már nem azt kell kigondolni minden nap, hogy miről fogunk írni, hanem hogy azt miként lehet képes-videós formában eladni az olvasóknak.

A gyakornokok három helyről érkeztek. Legtöbben a Debreceni Egyetemen újságíró-média szakirányosak vagy az ugyancsak debreceni tanárképző főiskolán tanulnak hasonló szakon. Egy közös van bennük: nem tanították meg őket írni. Érzésem szerint szándékosan. Volt, akinek négy év alatt nem volt gyakorlati órája. Elméleti előadásaink voltak - mondták többen. Ezek szerint a tantervben nem szerepel a gyakorlati képzés. A jelentkezők másik nagy csoportja a debreceni Sirius Informatikai és Gazdasági Szakközépiskola médiatechnológus asszisztens vagy újságíró szakáról érkezett. Ott biztatóbbnak látszik a helyzet, mint a debreceni felsőoktatásban, igaz, náluk sem beszélhetünk a gyakorlati újságírás oktatásáról. A harmadik csoport vegyesre sikerült. Találkoztunk a középiskolás évei elején járó útkereső diákkal és végzett Zöldi-tanítvánnyal is, aki már diplomával a kezében vágyott némi gyakorlatra. Ő volt a legnagyobb csalódás.

Az, hogy Debrecenben nincs valódi gyakorlati újságíróképzés, tapasztalati tény. Emlékeim szerint Nyíregyházán még volt. Fel is csillant a szemem, amikor a lány - hívjuk Olgának- beszámolt arról, hogy idén végett a Nyíregyházi Főiskolán. Már-már belekezdtem volna a nosztalgiázásba, amikor rá kellett jönnöm, hogy a képzés már korántsem ugyanaz, mint régen. A hároméves alapszakba - a lány elmondása szerint - már annyi gyakorlat sem fér bele, mint korábban. Cserhalmi tanár úr már csak egy írást kér félévente, és nem mesél rögtönzött Piroska és a farkasos cikk-történeteket. A „bolognai főiskolások” a Magyar Rádió, a Gold FM és a Sunshine rádió stúdiójában sosem jártak, a többség a Kelet-Magyarország szerkesztőségében sem. Kissé meglepődtem, de mivel a leányzó kérdésemre azt felelte, hogy szokott publikálni a Klubhálón (ellenőriztem: valóban számos írás megjelent tőle a portálon), nem aggódtam érte.

Mivel két nap múlva kezdődött a Campus Fesztivál, megkértük Olgát, hogy készítsen telefonos interjút az egyik fellépővel. Szemlátomást megijedt. Balogh Zsuzsi megnyugtatta, majd elmondta, hogyan működik ez. Hagytunk neki néhány órányi felkészülési időt, hogy utána tudjon járni a választott énekes életének. Később intettünk a lánynak, de nem mozdult. Remegő hanggal közölte, hogy nem készült fel, de holnapra összeszedi magát, és újra nekiugrik a feladatnak. A következő napon sokáig húzta az időt, és végül újra elhalasztotta az interjút. Sosem láttuk viszont. Hiába, a Zöldi-módszer sem segít mindenkin. Én régen nem mentem oda a vágyakozó asszonyhoz a plázánál megkérdezni, mire gondol, mert könnyebb volt elképzelni és leírni. A lánynak minden bizonnyal egyszerűbb volt a számítógép előtt jegyzetet írni, mint felhívni egy (ismert) embert, és interjút készíteni vele. Előbbihez agy kell, utóbbihoz némi gyakorlat, de leginkább egy kis vér a pucába. Leleményességre az iskolában nem tanítanak.

A másik negatív rekordot egy egyetemista lány produkálta. Többször is járt nálunk. Először Szilágyi Zsuzsa kolleganőmmel egyeztetett időpontot. Zsuzsa ugyanazon szakon végzett velem 2007-ben Nyíregyházán, most szerkesztőtársak vagyunk. Hétfőn azzal várt, hogy jönni fog egy gyakornok-jelölt, de nem számítsak sok jóra. Másnap félénk lány tért be hozzánk. Másodéves a Debreceni Egyetemen újságírást tanul, bár két év alatt egy sort sem írtak. Azért jött hozzánk, hogy a hiányzó gyakorlati ismereteit pótolja. Közösen témát kerestünk, majd megállapodtunk, hogy két nap múlva behozza a videót, a fényképeket és a szöveget. Megígértem, hogy segítek neki (egy több hete kinnfelejtett sebesség korlátozó tábláról volt szó). A megbeszélt időpontban visszatért, de egy szempillantást sem vethettem az anyagra, mert remegő lábbal azt bizonygatta, hogy ő erre nem képes, és nem is tudja, hogy akarja-e ő ezt csinálni egyáltalán. Adtunk neki még egy lehetőséget, az eredmény katasztrofális lett.

Néhány gyakornok ellenben használta fényképezőgépét, mobiltelefonját. Volt merszük megkérdezni a felháborodott lakosokat, az utca emberét. Időről-időre letettek egy-egy anyagot. Több cikknek hatalmas látogatottsága volt a portálon. Pozitív példaként kell még említenem a Siriusból érkezett Orosz Adriennt, aki számos társával együtt nyári gyakorlatát teljesítette szerkesztőségünkben. A fiatal hajdúsámsoni lányról még nem tudom, mennyire tud írni, hiszen a szerkesztés iránt érdeklődött, mindenesetre lehet érzéke hozzá. Társaitól szorgalma és a szakma iránti alázata különbözteti meg. A velünk töltött idő alatt lassan beletanult a munkába, így mivel éppen megüresedett egy segédszerkesztői hely, állást ajánlottunk neki. Két hete élesben dolgozik nálunk, és pénzt keres az iskola mellett.

Ezen a nyáron be kellett látnom, hogy az egyetemek nem alkalmasak a gyakorlatban használható újságírók képzésére. De míg van egy kamera és vér a pucában, addig semmi sincs veszve.

Munkatársunk, Szegedi Judit pótlólag szólt hozzá a szexvitához. Bár az eszmecserét már lezártuk, aligha árt neki az új, látszólag konzervatív nézőpont.

Először nem jó sorrendben kezdtem el olvasni a szexről kialakult vitát, de aztán megtaláltam a gondolatmenetek fonalát, és szorgalmasan végigolvastam a vitatükröt. Szex, szerelem, házasság - minden elkezdett gondolatsor valahol itt lyukad ki. Én sem tudom másra kihegyezni az enyémet. Fiatal feleségként másképp gondolok dolgokat, mint korunk menő csajszikái. Nem mondanám, hogy a fehér ruha, a templomi esküvő fenekestől felforgatta az eredeti elképzeléseimet, inkább elmélyültek bennem az érzések.

Most sem gondolok semmit másként, hogy elolvastam a véleményeket. Teljesen más emberek vagyunk, szerencsére, soha nem lesz azonos a véleményünk, így jó volt olvasni a sorokat és a sorok között. Jó látni, hogy valakiben buzog a felfedezésvágy, és van, aki rózsaszínben lát mindent. Sosem voltam egy agyonszocializált, mediterrán német pornón nevelkedett gyerek. Kisvárosban nőttem fel, ott csak tíz évvel később lett divat az ilyesmi, vagy nem teregetik ki ennyire. A szüleim sem jártak az élen a felvilágosításban, tanultam a barátnőktől (jót is, rosszat is), és már akkor mosolyogtunk az oktató videókon, amikor nyolcadikban, biológia órán a tanár úr fülig pirulva behozta, hogy lássunk csodát.

Már akkor nem volt túl elterjedt nézet, hogy házasságig semmi. Nem volt erre példa, legalábbis arrafelé nem. Én sem akartam szűzen férjhez menni. A határozott elképzelésem azonban már ekkor megvolt arról, mit akarok kezdeni az életemmel, bár sokan rombolták az önbecsülésemet, az álmaimat olyan mondatokkal, hogy engem soha nem fog feleségül venni senki. De kitartottam amellett, hogy meg kell becsülnöm, amit csak egyszer adnak. A gimiben sokat piszkáltak a menő csajok, akik tizenhat éves korukra túl voltak abortuszon, agresszív állat pasin, hogy milyen ciki lesz szűzen érettségizni. Szégyelltem magam, de nem adtam fel az álmomat, hogy egyszer majd tisztelni fog a férjem, mert nem másnak az ágyából bújtam mellé, nem úgy voltam a párválasztással, mint más a cipővásárlással (mindent fel kell próbálni, ami tetszik). Nem voltam nagy felfedező, nem kellett attól félnie hogy valaki szembe jön velünk az utcán, és megveregeti a vállát: „Jó a csajod, de mindig jusson eszedbe, hogy amikor megcsókolod, engem sz…sz le.” Nem a barátnője akartam lenni valakinek, hanem a párja testileg, lelkileg. De csak egy valakinek tudok magamból teljeset adni, mindenki más már csak a megszegett, kicsit száraz szélű cipót kapná. Nem akartam staféta lenni (ahogyan Elek Zoli fogalmazott kedvesen), nekem nem kell egyenjogúság.

Nem akartam, hogy ha majd egyszer iskolás lesz a gyerekem, és valaki azt mondja neki, hogy a k…a anyád, ne legyen erkölcsi alapom kikérni magamnak. Nem voltam híve ennek, hogy házasság előtt nincs szex, és nem kell előtte kipróbálni dolgokat, de ha egy emberrel is ki tudom próbálni azokat, amik szerintem nem szegényes fantáziámban megjelennek, akkor minek tovább menni (elnézést Nagy Zsófitól és Elek Zolitól, tudom, hogy erre fel fogtok szisszenni). Fontos a szex, de nem mindegy, milyen áron. Bár így is volt, aki azt mondta egyszer, hogy mivel együtt éltem a párommal négy évig az esküvő előtt, nincs jogom fölvenni a fehér ruhát, de azért úgy érzem, van különbség köztem és azok között, akik Kozsó műsorában szerepelve undorítóbbnál undorítóbb módon teperik le szerencsétlen áldozatukat, ráadásul egymáson átgázolva.

Régi, nem túl bölcs mondás, hogy a férfiaknál szex nélkül nincs szerelem, a nőknél szerelem nélkül nincs szex. Nem hiszem, hogy a szexben ilyen ösztönlénynek kell lennünk, még akkor sem, ha az életben minden adódó lehetőséget kihasználunk. A szex olyan, mint a szépség: hideg láng, nem lehet hosszú ideig melegedni nála. Ha az ember igazán keresi az igazit, és a legfontosabb fizikai szükségletnek tartja a szexet, könnyen előfordul, hogy két szék közül a földre csüccsen. De mindenkinek váljon egészségére a hite. Én például azt hiszem, hogy ezért a néhány sorért megköveznek.

Főiskolás munkatársunk, Elek Zoltán politikai újságírónak készül, de azért a sport is érdekli. E kettőt kapcsolja most össze.

Törtet a magyar foci, ki tudja, hol áll meg. Bundák s botrányok szaggatták öltözőjét, edzők tépázták címerét. Részben ezért nem működik. Részben meg azért, mert a kereten már rég átszállt minden - ami pénz. A tudás újfent az öltözőben maradt, támogatásra várva. Ott malmozik lenn, a taktikai táblán, egymagában. Pislogva tekint árgus szemmel köztársaságunk királyára, kit még kísért a sötét múlt, az előd árnyéka. Hála a svéd médiaszakik böszme játékának, a honi plebsz ismét ajakára emelte a Gyurcsány nevet. Tudatlan baki az északiaktól, amely politika fricskaként csattant itthon.

Mi meg csak gitteljük azt a huzatos ablakot, amelyen át oly sok millió távozott már. Ám mindhiába akadémia meg ifi zsenik, hiába a ,,sikerek” és gyalázatos pillanatok az európai kupákban. Kaphat királyi kegyelmet a sportág, szellemvárként láthatatlanul épülő stadionokkal. De minek? Ez a magyar foci bizony göthös és sánta. A gyógyíthatatlan hátast pedig illik megszabadítani a szenvedéseitől, és söréttel jutalmazni.

A nemzeti bajnokság rekonstrukciójának nem sok értelme van, főleg ilyen utánpótlás mellett. Hiába akadnak ígéretes egyéniségek az új nemzedékekben, ha a nemzeti tizenegynek soha nem sikerül. Egy-két nagyobb fogadóiroda tőkebázisa mellett eltörpül országunk költségvetése. Csányi csengős bohócsipkában se tojik annyi pénzt a királyi kancelláriába, mint amennyiről Orbán miniszterelnök úr ábrándozik. A nemzetközi futball pénzmotorjába való bekerüléshez több kell, például a futballozás képessége. Ez az, ami nekünk nem adatott meg. Nem lehet folyton a balszerencsére fogni, a sikertelenséget még csak a sport csökkenő népszerűségével sem lehet összefüggésbe hozni. Hiszen évről évre bízik naivan egy ország, és csak csalódást kap. Amortizált, stadionszerű létesítmények, amik külföldön edzőpályának sem mennének el.

Emiatt lenne rossz a magyar foci? Nem hiszem. Be kell látni, századrangú idegenlégiósok grundfocijából nem lehet olyan nemzeti bajnokságot szervezni, ami állandóan magas számú közönséget csábítana ki a lelátóra. Építhetünk harmincezer fő befogadására alkalmas stadionokat a libalegelőkre, csak nem lesz, aki megtöltse, holott a legújabb orbáni útmutatás szerint ez a követendő példa. Na meg, hogy járják meg a szamárlétrát a magyar játékosok is. Kezdjék Csökmőn, aztán irány a Fradi, és majd onnan kerüljenek nemzetközi csapatokhoz. Szép gondolat is ez, főleg, hogy eddig se zajlott másként.

Sportos kormányfőnk hiába értékeli újra és újra a bajnokság helyzetét, az utánpótlás nevelésével kapcsolatos elképzeléseket, a nemzeti tizenegyen semmilyen dakota igazság nem segít. Lassanként viszont ideje volna eldöntenie, hogy foci menedzserként vagy a magyarok miniszterelnökeként díszeleg-e. Hamarosan a politikában is kezdődik a bajnokok ligája.

Főiskolás munkatársunk jegyzetét moralizáló szösszenetnek is felfoghatnánk. Darányi Erika a Pató Pál-jelenségről tűnődik.

A világban rengeteg Pató Pál Úr él. Lehet, hogy éppen a párunk is az, a szomszédunk is, a testvérünk, a kolléganőnk, a főiskolás csoporttársunk, a barátnőnk, vagy éppen mi magunk. Egyvalami biztosan közös bennünk: valamit mindig halasztgatunk.

Egyesek a megromlott párkapcsolatukból való kilépést, a szakítást halasztgatják, mások a fogyókúra és az egészséges életmód elkezdését, a kisbaba érkezését, a diploma megszerzését, a házasságkötést. Megint mások a megaláztatások mezejéből és a rutinfeladatok mögül való kibújást - a felmondást, egy új hobbi elkezdését, egyáltalán: valami elfoglaltság keresését. Talán az is közös, hogy mindig várunk valamire. Reménykedünk. Epekedünk. Van, aki a párkapcsolata megmentésében, van, aki abban, hogy a párja egyik nap majd megkéri a kezét. Olyanok is vannak, akik legmerészebb elképzeléseikben arról ábrándoznak, hogy a mérleg egyszer csak húsz kilóval kevesebbet fog mutatni, a gyermekük ezentúl szót fogad, és megemelik a fizetését.

De vajon teszünk-e valamit azért, amit szeretnénk elérni? Vagy egyszerűen csak megelégszünk a kevésbé jóval, és megalkuszunk?

Egy életet úgy is le lehet élni, hogy nem merünk bizonyos lépéseket megtenni, úgy is, hogy eltakarjuk a szemünket, és befogjuk a fülünket, amikor ordító jelek jönnek, és felpofoznak, hogy végre tégy valamit magadért. Én megtettem. Döntöttem, és elindultam egy olyan úton, ami egyelőre tele van kérdőjelekkel, de minden kérdőjelnél megtudok valamit arról, amit tennem kell. Mindenkinek ezt kívánom. Sokszor az élet maga hozza meg a válaszokat. Csak figyelmesen kell figyelnünk.

Egyetemista munkatársunk, Dolhai József gyakori tartózkodási helye a vonat, ahol az utazók szóba elegyednek egymással. Ezúttal a földmoratórium került terítékre.

- Mi az a földmo…morat…

- Földmoratórium - segítette ki falubelijét egy harminc körüli férfi. A hetvenhez közel járó kérdező zavart hálával nézett közül, vajon mit szólnak tudatlanságához a vonat utasai.

- Na, az az, Sanyi. Szóval mit jelent ez a furcsaság? - folytatta egyre kíváncsibban a kérdezést az öreg, és közelebb hajolt, mint aki valami titkos ügyben kutakodik. Erre már néhány utas is odafigyelt a Nyíregyháza felé tartó személyvonaton.

- Hát az olyasmi, hogy valamiért nem lehet földet eladni meg venni - felelt most már bizonytalanabbul Sanyi - meg tán még, hogy valameddig nem lehet…

- Majdnem jó - szólt közbe utas -, nem lehet külföldieknek eladni magyar földet, amíg nem lesznek itt is olyan földárak, mint az Unióban - fejezte be az idegen, és elégedetten dőlt hátra. Látszott rajta, örül, hogy felvilágosíthatta a tudatlan falusiakat.

A beszélgetők is örültek, hogy lassan összehozzák a választ, de nem mutatták, sőt, sértődötten néztek az idegenre. Aztán kicsit halkabban folytatták, de úgy, hogy az idegen is hallja, hátha tud még segíteni.

- És az nekünk jó vagy sem, fiam? - kérdezte ismét az öreg, és közben oda-oda pillantgatott, ahol az idegen ült.

- Az attól függ, Feri bátyám, hogy eladni akar, vagy venni - folytatta magabiztosabban, kicsit okoskodóan a Sanyinak nevezett fiatalember. És közben ő is figyelte az idegent, aki alig észrevehetően bólogatott. - Ha venni akar, akkor jó, mert így még sokáig nem fog drágulni a föld, de ha eladni akar, akkor…

- Jó, jó, már értem - vágott közbe az öreg -, nekem akkor rossz ez a moratóros dolog. Vagyis a fiaméknak rossz, mert eladni szeretnék a földecskéjüket. Meg ahogy hallom a faluba’, a többiek is inkább eladnának, ha jó pénzt lehetne kapni a földekért.

- Ne mondja már, bátyám, hogy mindenki el akarja adni a földjét Magyarországon - csattant fel az idegen. - Különben is eladhatja, csak nem külföldi vevőnek - fejezte be dohogva.

Hirtelen nagy csend lett a kocsiban, a vonatkerekek zakatolását hallgatta mindenki, amíg végül az öreg folytatta, mintha semmi sem történt volna.

- Annyit nem hozott húsz év alatt a földem, hogy gépeket vegyünk. Mint ahogy másoknak sem. Így aztán a kutyának sem kell a föld. Jó pár éve már, hogy járt a faluba’ egy pesti ember, az sokat vett volna, de aztán meggondolta magát. Persze, az sem drágán, de valamivel többért, mint ahogy a polgármester fia kérte tavaly. Neki oda is adtam volna, ha nem rontja el az apja annak idején a fiam pályázatát, amikor gépet akart venni…

- A pesti vevőre emlékszem én is, mert a mienket is kérte - kapcsolódott a gondolatmenetbe Sanyi. - Azt mondják, csak azért kellett volna neki, mert még nem tudták, hogy az autópálya merre megy Nyíregytől az ukránokhoz. Aztán mikor kiderült, hogy nem Kisvárda felé építik tovább, le is lépett.

- Mondd, Sanyi, sok olyan utat építenek még? - kérdezte az öreg.

- Nem hiszem, szerintem már a vége felé járnak. De miért?

- Hát azért, fiam, mert akkor majd eljön végre a pestieknek is az eladás ideje, és vége lesz ennek a francos… - gondolkodott egy darabig, majd kivágta - …moratóriumnak - és büszkén kihúzta magát, amiért sikerült végre kimondani azt a ronda szót.

Főiskolás munkatársunk, P. Jakab Tünde egy szabolcsi faluban lakik. Onnan egészíti ki Szegedi Judit nyíregyházi kerékpáros tapasztalatait.

Szegedi Judit Lyukak a hungarikumon (Pályakezdők fóruma, szeptember 2.) című jegyzetében kerékpáros élményeit osztotta meg a Klubháló olvasóival. Saját bevallása szerint öt éve ült utoljára biciklin, így nem csodálom, hogy fájdalmak gyötörték a hosszú kihagyás után. A mindennap kerekezőket is megviseli a kényszerpihenő utáni első út, velem is előfordult, hogy két kilométer után azt hittem, kiköpöm a tüdőmet.

Judit a cég szolgálatában kényszerült nyeregbe pattanni, és hamar kiábrándult. Egy hét után, saját tapasztalat birtokában érvelhet majd kisautója mellett, de választhatja a másik utat is: környezetvédő élharcosként küzdhet a kerékpárutakért. Hosszuk szerencsére évről évre növekszik, de még így sem túl rózsás a helyzet. Összefüggő, nagy távolságokat egybekapcsoló út csak kevés van az országban, mert ehhez összefogásra volna szükség. A környékünkön is épültek kisebb szakaszok, de ezek általában csak két települést kötnek össze. Az évekkel ezelőtt tervbe vett Nagykálló-Kállósemjén-Máriapócs-Nyírbátor kerékpárútból csak egy négy kilométernyi szakasz épült meg Nagykálló és Kállósemjén között. Ami nyáron igen forgalmas, hisz ilyenkor nemcsak a munkába járók használják, hanem a falunk apraja-nagyja is rója a kilométereket rajta.

„Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!”- mondta a magyar narancsról Pelikán a Tanú című filmben. Nekem is ez jutott eszembe a mi négy kilométeres szakaszunkról. Vannak hibái, de szeretjük, gondozzuk. Ha leesik a hó, a járdák még járhatatlanok, de a kerékpár utunkat már kotorják, nyáron pedig közmunkások nyírják a gazt a széléről, még facsemetéket is telepítettek szegélyül. Bár ne tették volna! Az egyéves kisfák valószínűleg a gondos ápolás miatt annyit nőttek, hogy a lombjuk alatt csak behúzott nyakkal kerekezhetünk. A téli hideg sem tett jót az aszfalt burkolatának, de tavasszal sebtében befoltozták a kátyúkat. A sok eső a töltésként használt földet mosta ki körüle, ám ezt a problémát is többé-kevésbé orvosolták.

Bárcsak ecsetelhetném még tovább az idilli állapotot, de sajnos nem tehetem. Biztonságosan csak a falu határán kívül közlekedhetünk, a kerékpárút ugyanis nem folytatódik a település belterületén. Kállósemjén forgalmas főút mentén fekszik, a főutcánk több mint három kilométeren keresztül kanyarog. Jellegzetes magyar településszerkezet szerint minden középület ezen a főút két oldalán található, így kénytelenek vagyunk ezt az útvonalat használni mindennapi ügyeink intézése közben.

Teherautók, kamionok mellett napos időben is hajmeresztő mutatvány kerekezni, de eső után, ködben vagy jegesedő úton kifejezetten félelmetes. Ilyenkor kényszerülünk a járdára, ami szintén nem életbiztosítás. Egy útfelújítás alkalmával a gyalogosok számára kialakított helyen kerékpározva az egyik udvarról kitolató autó kerekei alatt találtam magamat, azóta jobban meggondolom, mikor kanyarodom fel rá. De gyerekeimet mégis csak a járdán engedem bicajozni, én a főúton mellettük haladva figyelem a nyitott kapukat, mert onnan könnyebben észlelem a veszélyt.

Azt hiszem, a kerékpárutak legalább olyan fontosak, mint az autópályák. Szinte minden ötévesnél idősebb ember tud kerékpározni, és kisebb távolságokon szívesen is választaná kétkerekű járművét, ha biztonságos körülmények közt tehetné ezt. Én a négy kilométernyi kis szakaszunkon látom, hogy milyen népszerű a biciklizés, ha a megfelelő a terep.

Berettyóújfalui munkatársunk, Szécsi Tamás újabb interjút készített a helyi nyilvánosságról. Ezúttal egy falusi tanítót és közösségszervezőt mutat be.

Pocsaj Hajdú-Bihar megye keleti szélén, Debrecentől 32 kilométerre, a Bihari síkságon, az Ér és a Berettyó találkozásánál terül el, közel a román határhoz. Mindig igyekezett megőrizni hagyományait, közösségeit, és kereste az új kihívásokat, kitörési pontokat is. Mozgatórugója évtizedek óta Kocsi Gyula pedagógus, népművelő, közösségépítő.



- Elmondaná, hogyan kötődik Pocsajhoz? Például honnan indult?

- Innen. Pocsajon születtem 1938. szeptember 12-én, és itt tanítottam negyvenkét évig, 1999-ben történt nyugdíjazásomig. Olyan emlékmennyiség van a fejemben, hogy ha az ember könyvírásra adja a fejét, könnyen meríthet belőle. Mindenkit ismerek, és nincs olyan téma, amelyiknél ne tudnám, hogy kihez fordulhatok segítségért, tárgyi és írott emlékekért. Most például rengeteg fényképet gyűjtöttünk össze a következő munkámhoz, a lányom éppen tegnap hozott százötven régi fényképet az énekkari tagoktól.

- Maradjunk még egy kicsit a gyermekkornál! Mire készült, mi szeretett volna lenni?

- Az általános iskola elvégzése után a debreceni Fazekas Gimnáziumba kerültem, mint parasztgyerek tanultam ott 1952 és 1956 között. Pedagógusi kvalitásai miatt meghatározó volt számomra Pálfy István tanár úr, az orosz nyelvet tanította nekünk. Bekerültek oda rossz magaviseletű és buta gyerekek is, de én úgy fogtam fel, ha már ott vagyok, akkor figyeljek, tanuljak meg mindent, amit lehet. Az orosz órákat különösen szerettem. Tanárom látta, hogy mindig figyelek, és oda-odaszólt: „Na, Gyulám, te hogy gondolod?” Én erre megadtam a választ, ami vagy jó volt, vagy nem, de nagyon akartam, hogy jó legyen. Volt lehetőségünk oroszul levelezni, aminek nagyon örültem, és gondosan fogalmaztam a leveleket. És akkor jött 56’, aminek iskolánkban az lett az egyik következménye, hogy senki nem vállalta tovább az orosz nyelv tanítását. Az egyik tanár szólt, hogy segítsem ki őket a bajból, mivel hallották, hogy levelezek oroszul, és aki levelezik, az biztos, hogy szereti is a nyelvet, és aki szereti, az biztos tudja is. Hát így sodort a pedagógusi pályára az élet.

- Pedagógus pályája mellett népművelőként is dolgozott, szervezte a Pocsaj közösségi és kulturális életét. A kultúra melyik területe állt Önhöz a legközelebb?

- 1956-ban Sipos Bandi bácsi elkezdte szervezni a színjátszó kört. Rengeteg fiatallal foglalkozott, sokszor és sokan szerepeltünk, ez megtöltötte tartalommal fiatal éveinket, nem volt kocsmázás, randalírozás. Rendszeresen összejöttünk, eljátszható darabokat kerestünk, nagyokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, miközben rengeteget tanultunk irodalomról, művészetekről. A színdarabokkal jártuk a vidéket. Én például sokszor voltam pap a szerepem szerint. Egyszer Derecskére mentünk, de én bizony otthon felejtettem a reverendát. Kérdezi a tanító úr: „Hol a reverenda?” „Otthon felejtettem” - mondtam szégyenkezve. „Nem érdekel. Azonnal keress egyet!” Elmentem a helyi plébánoshoz, mondom neki: „Tisztelendő úr, baj van. Szerepelünk, de otthon felejtettem a jelmezemet.” „De nem valami erkölcstelen, szennyes dologról van szó?” - kérdezte a pap. „Dehogyis, arról szól, hogy amíg oda van a háborúban egy fiatalember, addig a feleségének gyereke lesz.” Végül csak kölcsönkaptam a reverendát. Vidéki körutakra vittük a díszletet, a rengeteg kelléket. Ez volt 1962-ig. Akkor Bandi bácsi elkerült a faluból. Nem volt, aki csinálja, hát ideadták nekem.

- Mi a benyomása, a kultúra melyik területén ért el komoly sikereket?

- Erről beszéltem, a színjátszásról. Szerettem volna persze új területeket megismerni, tapasztalatokat gyűjteni, ezért mindig eljártam a kultúrház igazgatók, népművelők számára szervezett megyei értekezletekre és országos tapasztalatszerző kirándulásokra. Ha csak a debreceni Kölcsey Művelődési Központ továbbképzéseire mentünk, akkor is megbeszéltük, hogy mi az, amit érdemes elkezdeni, továbbfejleszteni, és melyik terület nem hozza a várt eredményeket. Sosem bántottuk meg egymást az értékelésnél, olyanok voltunk, mint egy nagy család.



- És hogy áll az újságírással?

- Jártam újságíró tanfolyamra, szintén a Kölcseybe. A képzési tematikából kiderült, hogy Vencsellei István fotóművész lesz az egyik előadónk. Tudtam, hogy ő a híres Debreceni Fotóklub vezetője, gondoltam, legalább megismerkedem vele. Egyszer látom a megyei napilapban, hogy a Szentföld című kiállításának megnyitója ekkor és ekkor lesz a Déri Múzeum kupolatermében, el is mentünk a párommal. Ott mondtam neki: „Te Pista, ezt el kéne vinni Pocsajba is. Ideadnád?” „Ha el tudod vinni - válaszolta -, én odaadom szívesen, összesen száz fotó, kisebbek és óriásiak is.” Volt olyan, aki ötször nézte meg Pocsajban.

- Hogyan jött létre a helyi újság?

- A rendszerváltás után, az első képviselőtestületi ülésen elhatározták, hogy lesz újságja a falunak. Amikor ezt meghallottam, megörültem, hiszen addigra nekem volt már legalább száz összegyűjtött anyagom, amiről tudtam, hogy érdekes. Összefutottam Jónás Péterrel, és azt kérdeztem tőle, hogy mit szólna ahhoz, ha mi csinálnák az újságot. Ő igent mondott. De előtte föl kellett mérni az igényeket. Az iskolások között felosztottam az egész falut, kértem, hogy annak a nevét és címét írják fel, aki igényli majd a lapot. Összejött közel négyszáz cím. Akkor felosztottam szakaszokra, hogy egy gyereknek jusson húsz-huszonöt hely, ahova majd vinni kell. Szívesen vállalták, az újságért megkapták a pénzt, és elszámoltak vele. A polgármesteri hivatal körülbelül ötezer forintot előlegezett meg lapszámonként, ezt mindig visszafizettük, így az évi hat újság az önkormányzatnak nem jelentett terhet. Debreceni nyomdában csináltattuk, mentem a kész újságért, a gyerekeknek külön-külön csomagot készítettem, és indultak vele faluszerte. Az első számot harminc forintért, a végén száz forintért árusítottuk. Helyi krónikának számított, büszkék voltunk rá.

- A helyi újságok többségét az önkormányzat finanszírozza. Ön tapasztalta-e, hogy a település vezetői a saját népszerűsítésükre használták a lapot, netán cenzúráztak volna?

- Nem. Először Tomai Dezső volt a polgármester két évig, majd Gyarmati Attila. De őt a papírmunka egyáltalán nem zavarta, teljesen rám bízta. Annyit kértem tőle, hogy év elején írjon egy vezércikket, azt leírta, és kész. Annak örültek az emberek, hogy a falu életéről hírt kaptak. Mert mindig azt mondtam, az a baj, hogy nem tudja a képviselőtestület, mit akar a lakosság, mit talál jónak vagy rossznak. A lakosság meg nem tudja, hogy mit csinál a képviselőtestület. Ha leírunk valamit, akkor azt odavihetné a választópolgár, hogy az előző újságban ezt írtátok, akkor most álljátok a szavatokat. Létkérdés a kölcsönös tájékoztatás.

- Meddig szerkesztette az újságot?

- A Pocsaji Híreket 1992-től 2002-ig gondoztam.

- Nyomon követi a mostani újságot vagy más helyi médiumok tevékenységét?

- Úgy látom, hogy az újságunk jó irányba mozdult, sokan írnak bele. Az én időmben egy-két gyerek írt, néha egy-két felnőtt is. Egy időben kábeltévénk is volt, abba én nem dolgoztam közvetlenül. Azt Barta Imre csinálta. Muszáj egyébként archiválni, gyűjtőmunkát végezni, mert néhány év elteltével már nem emlékszik pontosan az ember, hogy mikor mi történt, ki csinálta. Annyit tudok a kábeltévéről, hogy pályázattal szereztek be gépeket. De az utóbbi időben a szolgáltatók levitték az internet árát, egyre több gyereknek van rá lehetősége, ezért most inkább onnan tájékozódnak.



- Könyvet írt Pocsajról, ami bizonyára több év munkája.

- Ennek előzménye, hogy a polgármesteri hivatal padlását felújították. Kipakoltak mindent, és ott találtak egy újságot. Abban az egyik írás arról szólt, hogy az újságíró beszélt az iskolaigazgatóval, beszélt az akkori tanácselnökkel, Pataki Imre bácsival is arról, hogy a nevelők miként segítik a kultúrmunkát. Akkor úgy fogták fel, hogy a nevelőnek kutya kötelessége a kultúrmunkában részt venni. Mivel nekem volt egy csomó kész anyagom, megmutattam többeknek, és kértem, ha nekik is van ilyen, hozzák el. Így gyűlt össze a könyvemhez közel száz anyag, és olyan fotók, hogy hihetetlen.

- Említene példákat?

- Például az emberek, azaz a férfiak kártyáznak, az asszonyok meg ott állnak, és csak nézik. Aztán van légifelvétel az iskoláról meg a faluról. Amikor itt volt a fotótábor, csináltak a Nagy utcán is egy gyönyörű felvételt, és így a könyv vége tele van egy csomó színes fényképpel. Többen jelezték, hogy kitették a szekrényre, és amikor nézik, könny szökik a szemükbe, hogy a drága szülőfalu ott van a könyvben. Kaptam levelet Komlóról, és van, aki Sopronból írt. Az első könyv egyébként a millenniumra készült. Azt Sípos Bandi bácsi írta, legépelte az összeszedett anyagokat, és bevittük Debrecenbe, a Déri Múzeum két munkatársához azzal, hogy ezt Bandi bácsi szeretné megjelentetni. Az egyik muzeológus az írta válaszként: ha megtudja, hogy valaki kiadja, följelenti az illetőt, mert nem szakszerű az anyag. Olvasmányos, de nem tudományos. Értettük mi ezt, mégis úgy gondoltuk, hogy keresünk más megoldást. Az összegyűlt anyagokból szerkesztettem meg végül a Pocsaj nagyközség története és első falukönyve című kiadványunkat. Amikor elkészült ötszáz példány belőle, kihoztam Pocsajba, eladtuk, annak az árát bevittem a nyomdába. Akkor kihoztam a másik felét is, azt is eladtuk, és így a hivatal is jól járt, mert nem került neki szinte semmibe. Fölkerestem a megyei könyvtárat, a kismarjait, és más könyvtárakat a környéken, ott is van elszármazott. Amikor bementem a megyeibe, büszkén láttam, hogy vagy négy volt kitéve az első kötetből a polcon.

- És hogyan készült a második könyv?

- Amikor az első megvolt, még sok anyagom maradt, ezért megszerkesztettem a Szülőföldünk Pocsaj című kötetet is. Mindig találok olyan írásokat, amelyek Pocsajhoz kötődve nem maradhatnak ki a falu történetéből. Legyen az egy szoboravatás, régi birtok története, vagy olyan érdekesség, ami csak ránk vonatkozik ugyan, de bizonyára mást is érdekelne.

- Készül-e harmadik kötet?

- Már készen van 250 oldal képekkel. Ebben a templomról, az agráriumról vagy például régi kürtösökről szólunk. Ebbe a könyvbe többen is írnak. Tudtam például, hogy van a falunak dicsőségkönyve, el is kértem a jegyzőnőtől, és átnéztem. Rengeteg információt szereztem belőle. Beleírták például, hogy Kiss Péter a Nagy utcán tíz méter hosszan az árkot tisztította, ezzel x óra munkát végzett, ennek az értéke 620 forint, ezért dicséretben részesítik. De benne van az emeletes iskola, benne van az, hogy az Attila utcán mikor fúrták a kutat. Vannak benne sporttörténeti és csoportképek, Pocsaj életének jelentős eseményei.

- Ön egész életében közösséget épített, tanult, tanított, tájékozódott és tájékoztatott. Hogyan foglalná össze a tapasztalatait?

- „Jót s jól, ebben áll a nagy titok.” Van, aki csendes, magába zárkózó, ő úgy éli le az életét, hogy nem lehet hozzányúlni. Van olyan is, aki tartozna valahová, de nem tudja, hogy hová, és próbál ehhez társat keresni. És van, aki szeret irányítani, megszokta, és megy is neki. Ha az ember tudja csinálni, ereje is van hozzá, akkor miért ne csinálja? De ez ne menjen az egészsége vagy a családja rovására! Ha bármely területen baj mutatkozik, akkor abba kell hagyni. Amikor nyugdíjas lettem, tudtam, hogy mi következik utána. Megvan a harmadik könyv anyaga, amíg ezzel foglalkozom, addig lesz dolgom. Utána pedig majd meglátjuk, hogy mit hoz az élet. Nekem az nagy öröm, amikor látom, hogyan reagálnak munkáimra az emberek. Nyitottnak kell lenni, és állandóan figyelni, hogy hol van valami érdekesség. Kincs mindenhol van, csak meg kell találni.

Munkatársunk, Szegedi Judit már végzett a nyíregyházi főiskolán, de még vissza-visszaír a Klubhálóra. Most például kerékpáros kalandjairól számol be.

Lyukak a hungarikumon

---