KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata

FEBRUÁR

Január 16-31.

Február 9.

Isten online állatkertje

El kell keserítenem Czehelszki Leventét, aki arra kért, hogy minél tovább maradjak a politikánál. Nagy Zsófi időjárásos témája ugyanis elcsábított. Mindannyian tudjuk, hogy a hó a jó meleg szobából nézve varázslatos, puha takaró a tájon. Ám ha kimegyünk, rögvest megváltozik a természete, és hideg, darabos valami lesz belőle, ami megnehezíti, hogy eljussunk bárhová is. Nekem azonban már bentről sem tetszik annyira a fehér csapadékkal borított látkép, legalábbis munkaidőben egészen biztos, hogy nem repesek érte.

A megyei portálnál, ahol dolgozom, divatba jött az olvasói interakció növelése olyan eszközökkel, mint a kép- és a hírküldés. Ez is hasonlít a hóra: messziről nézve szép és örvendetes, ám ha rám szakad, elég kellemetlen élmény. Magával az elképzeléssel semmi gond, sőt fölteszem: más országokban tökéletesen működik. A rendszeres látogató lát vagy hall valami érdekeset, lefotózza, megírja, elküldi, aztán meg örül nagyon, mert ugye ott szerepel a neve az oldalon. A szerkesztők is boldogok, mert egy kis „kattintós” anyag mindig jól jön.

Igen ám, de mi valahol elcsesztük. A Küldjön egy havas képet! felhívásra úgy ömlöttek a levelek, hogy több céges postaláda bedugult tőlük. „A kis Jolánka életében először szánkózik. Hát nem aranyos?” - kérdezte a feladó, és részemről válasz nélkül maradt, mert az elmosódott, gyengécske mobiltelefonnal készített fotója akár egy morcos palotapincsit is ábrázolhatna közelről, nemhogy egy embergyereket távolról. Elhiszem, hogy mindenki a saját csemetéjét, kutyáját, macskáját, karácsonyfáját akarja viszontlátni az interneten, de mindennek van határa. Na jó, a hülyeségnek köztudomásúlag nincs, amit ékesen bizonyít, hogy sokan elfelejtik a képet csatolni az e-mailhez, aztán meg összeesküvést sejtenek, hiszen ha a szomszéd fotója kikerült a világhálóra, akkor az övék miért nem.

Ennél már csak a Küldjön hírt!-részleg haldoklik látványosabban. Múltkor például egy fazon hihetetlenül hosszan ecsetelte, hogy két ördögfióka pattogatott kukoricával dobálózott a plázában, és ez miféle súlyos társadalmi problémára utal. Mire megformáztam a szöveget, menthetetlenül elálmosodtam. Viszont pozitív emlékeim is vannak. Egyszer egy gyatra helyesírású, ötsoros levélben afelől érdeklődtek, hogy milyen halai vannak a Szabolcs Online-nak, merthogy egy tó benépesítéséhez szükség volna rájuk. Nos, remélem, hogy az állóvíz a szerkesztőség közreműködése nélkül is benépesedett - éppen úgy, mint az isten állatkertje.

Sándor Alexandra Valéria

Február 8.

A hírért mindent?

Irigylem váltótársamat, Czehelszki Leventét a mozi jóleső sötétjéért, a filmalkotásokért, azért, hogy kora reggeltől késő estig a vetítővásznat bámulhatja, és pattogatott kukoricát ropogtathat közben. Ma nekem másféle benyomások jutottak. Sötét helyett a hó szikrázott körülöttem, vászon helyett a széllel néztem szembe, fűtött mozi terem híján a térdig érő hóban ácsorogtam, elakadt autót toltam-vontam, hómaró gépen lovagoltam, és rohantam, rohantam, rohantam.

Reggelre behavazódtunk. A hegytetőn, ahol lakom, megállt az élet. A terepjárók kereke is kipörgött, a macskák tanácstalanul ültek a jeges lépcsőn, nem mertek beleugrani a nagy fehérségbe. Ástunk, sepertünk, kapartunk, míg araszolva megindulhattunk. De egy baleset hamar utunkat állta. Kattogott a fényképezőm, forgott a kamera, mire a munkahelyre értem, már kész volt egy híradós anyag. De a java csak azután jött. Öt borsodi települést zárt el a külvilágtól a havazás. Három utat pedig hóátfúvások miatt kellett lezárni. Ötvenöt gép dolgozott folyamatosan az utak megtisztításán, de hiába, mert a szél fél óra alatt újra beterítette az egészet.

A sajtósok hada konvojban közlekedett, elöl egy összkerekes gépcsodával, de még így is volt, aki az árokban kötött ki, vagy menthetetlenül elakadt. Jeges szél marta az arcunkat, pórul járt autósokat rángattunk ki a buckák fogságából, azután pedig ők minket. A külvilágtól elzárt falvakba nem jutottunk el. Gondolom, míg mi hiába erőlködtünk, az ott élők nyugodtan üldögéltek odahaza, sokan talán észre sem vették, hogy most bizony se ki, se be. Az igazi akciót maguk a hírgyárosok csinálták, nem pedig azok, akikről a híradásoknak szólniuk kellett volna. Ha mi nem zsizsegünk ott, ahová ép ember ilyenkor nem teszi be a lábát, a hómarók teszik a dolgukat lazán, ölre mennek a széllel-hóval, végül legyőzik, és újra akadálytalanul suhanhatnak az autók az utakon.

Ehelyett mi egyre nagyobb slamasztikába keveredtünk. A hatásos képeket vadászva sivatagi dűnéket idéző buckákon ugrattunk át, ellepett szántóföldön kapartunk előre, fölkapaszkodtunk a hótolókra, közelről filmeztük a nagy gépek forgó, daráló lapátjait, világvégi települések népeit kérdezgettük a „szükségállapotról”, mire kiderült: mi is foglyok lettünk. Most az idővel futottunk versenyt. Lökd meg, taposd a gázt, előre, engedd vissza, nyomhatod! Pattogtak a vezényszavak, pörgött a kerék, az autó egyre mélyebbre ásta magát, az óra pedig ketyegett. Egy óra adásig!

Visszafelé, fogságból szabadulva, szinte fénysebességgel repesztettünk. Olvadt tócsa közepén, átázott ruhában dideregve, időben leadtuk az anyagot. Hogy megérte-e? Mire adásba került, az elzárt falvak újra szabadok voltak.

Nagy Zsófia

Február 7.

Szemlesütve

Úgy látom, SAV mostanában előszeretettel tárgyal politikai témákat, amit én csak üdvözölni tudok, és ezúton is üzenem neki, hogy számomra kedves szokását mitovább tartsa meg. Sajnálatos azonban, hogy épp nekem kell újfent beleköpnöm az oly szépen elém rakott levesestálba; legalább a filmszemle ideje alatt igyekszem leépíteni a hírolvasást a mozizás kevésbé idegölő tevékenysége javára.

Az mindenesetre kiderült, hogy a dokumentumfilm nem vonz avatarnyi tömegeket; voltaképp magán a dokumentumfilmes szakmán kívül mást nem nagyon lehetett látni a vetítéseken. Minthogy azonban a tegnapi nappal megkezdődtek a játékfilm-vetítések, varázsütésre megtelt az addig pangó MOM Park-béli főhelyszín. Az ember egy kukoricászacskót nem tud úgy elejteni, hogy ne vágjon vele fejbe valami nagykutya filmrendezőt vagy önjelölt kritikust. Az egy négyzetméterre eső celebek száma a Reflektor TV délutáni hírösszefoglalóival vetekszik, csak szerencsére a bulvárműsorban láthatóaknál valamivel értelmesebb példányokkal lehet találkozni.

Miközben az ember tudomásul veszi, hogy Vujity Tvrtko komálja a szociográfiai doksikat, vagy hogy Tompos Kátya színésznő élőben még csinosabb, mint a filmvásznon (pedig hát a Poligamyban se kutya), érdekes információmorzsákat is csipegethet. Ilyen például az a Makk Károly új filmjével kapcsolatos folyosói pletyka (amely persze vagy igaz, vagy nem), hogy az idős rendező új filmjében fiatal demokráciánk eddigi legjobb összegzését nyújtja. Kíváncsian várom hát az Így, ahogy vagytok-at, bár nem könnyíti meg a dolgomat, hogy nincs versenyben, ennélfogva kevesebbszer vetítik, e ritkás alkalmak pedig már kérlelhetetlenül teltházasak. A film, talán mert még soha nem vetítették, annyira népszerű, hogy már a pótvetítése időpontját is betárazta az illetékes multiplex. Ja, és az informátorom azt is megsúgta róla, hogy a címe valójában üzenet a közélet valamennyi szereplőjének a civil szférától kezdve a politikai elit minden oldaláig, és a rendező intenciója szerint kéretik elétenni a „le vagytok ti b*szva mind” előtagot.

A szervezés persze fejetlen és kaotikus - naponta több ízben is egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatok hangzanak el például arról, hogy a szakmai vagy a sajtókártya mire jó, és hogy hova ki jogosult bemenni. Ez megnehezíti a programok órarendszerű tervezését - de hát normális ember amúgy sem nézegeti kora reggeltől késő estig a vetítővásznakat. Én meg szemlesütve vallom be: soha nem feltételeztem magamról, hogy az lennék.

Czehelszki Levente

Február 6.

Ellenségek közt

Hírszolgáltatóként is dolgozó váltótársam, Nagy Zsófi tegnap az ukrán határon történt balhéról számolt be. Nincs is annál rosszabb, mint amikor két nemzet tagjai utálkozva néznek egymásra - gondoltam hirtelen, de kábé fél másodperc alatt sikerült megcáfolni magam. Eszembe jutott ugyanis Mesterházy Attila vasárnapi, nyugdíjasok előtt tartott beszédének nagy port kavaró kérdése, mely így hangzik: rábízhatja-e magát egy közismerten baloldali érzelmű beteg egy netán jobboldali gondolkodású orvosra?

Ez pedig azt bizonyítja, hogy semmi szükségünk egy másik ország népére a híres magyar fenyegetettség-érzet kiteljesedéséhez. Miért féljünk másoktól, ha félhetünk saját magunktól is? A szocialista miniszterelnök-jelölt felvetése első hallásra valóban abszurdnak hat, sőt, az érzékeny lelkűek talán föl is háborodhatnak rajta. Második blikkre azonban elismerhetjük, hogy ha az orvos-beteg viszonyban szerencsére még nincs is jelen a politikai ellentét, az élet összes többi területén meg kell birkóznunk vele.

Szerencsés vagyok, mivel rokonszenves párt hiányában nem szükséges utálnom a fél országot. Ha fideszes lennék, odaszaladhatnék minden nyugdíjashoz, és szürke ballonkabátomat széttárva riogathatnám őket a pulóveremre ragasztott „70 év lesz a korhatár!” felirattal. Ha baloldalra húzna az eszem, világgá kürtölném a panelrengeteg közepén, hogy az Orbán-banda be fogja a vezetni azt a fránya ingatlanadót, ráadásul sokkal csúnyábban, mint ahogy azt az MSZP tervezte. De egy kisebb szervezet rajongójaként inkább a tömegek megnyerésére fektetném a hangsúlyt az ijesztgetés helyett. Ibolyarajongóként egy bajszos közgazdász képével díszített csinos-masnis Bokros-csomagocskát tennék mindenki asztalára, vérbeli szabaddemokrata fejjel pedig sebtében sodort füves cigarettákat nyomnék a tinédzserek kezébe. Szigorúan tizennyolc év fölött, persze, hiszen csak a szavazók számítanak, senki más. Ja, majdnem el is felejtettem, hogy az LMP-be is beállhatnék, egész feketeborsszemeket osztogatva az unatkozó háziasszonyoknak. Mert a kicsi is lehet erős, bár lehet, csak annak véli magát.

Mivel számomra támogatható párt nincs, gyűlölködnöm és kedveskednem sem kell. Nyugodtan morfondírozhatok rajta, hogy a kopogtatócédulára a macskám vagy a kutyám nevét írjam-e, ne adj isten toalettpapír-hiányos időkre tartogassam-e az apró fecnit.

Sándor Alexandra Valéria

Február 5.

Hogyan nem lettem haditudósító?

Csodálkozom, hogy váltótársam, Czehelszki Levente mélykeresztény turbómagyarjai nem haraptak rá azonnal a tegnapi magyar-gyalázó balhéra. Az ukránok blokád alá vonták ugyanis a határt Tiszabecsnél. Az utat autókkal állták el, a magyar autósok kint rekedtek, a rendőrök pedig hiába próbálták feloszlatni a tömeget. A hangulat már-már olaszliszkai volt.

Szegény igazmagyar ártatlanul megtankolt Ukrajnában, aztán hazafelé szitkozódó, magyargyűlölő ukránok állták útját. Már kora reggel elkezdődött az akciójuk, három határátkelőhelynél is. Végül csak egyet sikerült blokád alá vonniuk. Az ukrán rendőrök finoman szólva nem siettek megoldani a problémát. A hangulat egyre forrósodott, újabb és újabb rendőri egységeket vetettek be, délután pedig már a hazai rendőrök is arra figyelmeztettek mindenkit, hogy halassza el az ukrajnai bevásárló túráját, mert nem életbiztosítás arrafelé most a magyar rendszám.

Az ukránok azon háborodtak fel, hogy tömegesen fordították vissza őket a magyar határról. A ludas egy most bevezetett számítógépes ellenőrző rendszer, ami pontosan megmutatja, hogy a külföldi hány napot töltött el Magyarországon. Ha kiderül (márpedig kiderül, nem úgy, mint a szúrópróbaszerű ellenőrzések idején), hogy fél év alatt összegyűlt az engedélyezett kilencven nap, akkor sipirc haza. Aki dolgozik vagy tanul, az speciális vízumot igényelhet, hogy maradhasson. Ez ellen tiltakoztak most az ukránok, és ezért rágtuk a kefét mi, sajtósok a határ innenső oldalán. Ukrán földre nem léphettünk, és nemcsak azért, mert utána minket sem engedtek volna vissza a demonstrálók. Az sem akadályozott volna minket, hogy aligha baráti kézszorítással üdvözölték volna a kamerákat és mikrofonokat. Az ok, amiért nem válhattunk néhány órára „hadi tudósítóvá”, prózai: túl drága, hosszú és bonyolult folyamat beszerezni az engedélyeket, hogy a kamerát és egyéb tévés kütyüket külföldre vigyük. A határon pedig átfilmezni sem lehet. Így vezető anyag helyett egy rövid, éppen megemlített szösszenet lett az ukrán blokádból, amit csak éjjel sikerült felszámolni.

Maga a történés drámai, a helyzet kényes, a munka veszélyes, de hiába: ha csak a bosszankodó, körmöt rágó és telefonáló, körbe-körbe járó sajtósokat látjuk a képen, meg néhány várakozó autóst, az ügy érdektelenül sikkad el.

Nagy Zsófia

Február 4.

„Mert a pénz olyan, mint az idő, arra jut, amire akarjuk, hogy jusson”

Politikusok: se velük, se nélkülük - ez lett a végeredménye a SAV által levezetett tegnapi egyenletnek. Valóban furcsa, hogy a honatyák saját bérezésükről szavazzanak, juttatásaik pofára járjanak, hiszen így hamar összejön a horvát nyaralótól kezdve a BMW-ig minden. Lehet, hogy azért van annyira a vagyonadó ellen a Fidesz, mert akkor keményen adóznának a párttagok a vityillóik után? Akárhogy is, a Mádi Lászlóval történteket már Marik Sándor, Föld S. Péter és Dolhai József is megénekelték. Én csak egyvalamit nem értek az ügy kapcsán. Hogy lehet Orbán Viktor még mindig a pártja tagja?

Mert értjük mi, levontuk a tanulságot: aki ellentmond a párt kommunikációjának, az azonnal lemondhat a politikusi ambícióiról. Mit akarunk? Egész demokratikus megoldás, végül is egy koncepciós per képében munkatáborra is ítélhetnék a renitenseket, vagy szét is loccsanthatnák a szeparatisták fejét egy bérgyilkossal - mégsem teszik. Ezek után csak azt kérem, hogy a Fidesz vezetése továbbra is maradjon az általa kitaposott, pártállami időket idéző ösvényen, és szankcióival kíméletlenül csapjon le a rakoncátlankodókra. Elsőként visszamenőleges hatállyal mondjuk Vezér Viktorra akkor (beszéd a Kéri-körben, dereng valami?).

A Fidesz miniszterelnök-jelöltje (egyben Kossuth reinkarnációja) két éve coming outolt, amikor is egy Kéri László-szervezte diákköri konferencián a szűk hallgatóságnak szánt éterbe búgta bele, hogy az előzetesen beígérttel ellentétben mégsem lesz kolbászból a kerítés, s ezzel máris aranyba foglalta azt a két évvel ezelőtti örökbecsűjét, miszerint ő sosem hazudott. Nos, Vezér Viktor a kiszivárgott beszédben bizony élesen szembement a pártja „eljön a Kánaán”-szintű programjával: követelem hát, hogy az elnökség rugdossa le dakota paripájáról, és vesse tömlöcbe, fegyháza holléte pedig a Mádi-példából kiindulva a Parlamenten kívüli területekben határozandók meg. Vagy hagyjuk a dakota közmondásokat, legott találjunk helyette egy latint: Amit szabad Jupiternek…

A Fidesz ezzel a húzással bizonyította be (már ha bárkinek is kétségei lettek volna), hogy zászlaján a populizmus vérnarancsa szolgál címerül. Ugyanezt tanúsítja a címbéli idézet is (eredete: Orbán Viktor; Orbán a futball lehetséges irányáról, Népszabadság, 2010. január 28.), és aki ezzel az árral szemben úszik a hülyeségfolyón, azt ellehetetlenítik. A Fidesz egyre inkább kommunizálódik. Most már nemcsak a „mindenkinek mindent”-élethazugság válik kommunikációs tényezővé, hanem a növekvő személyi kultuszban (mellékszálként lásd a debreceni csodálatos Kósa-festményt), az állam növekvő befolyásában, a privatizációtól való tartózkodásban is ezt a hasonlatot erősíti. Ami legalábbis érdekes pálfordulás a magát mélykeresztény turbómagyarnak definiáló, egykori rendszerváltó Viktor vezértől. Reméljük, azért „elvtárs-pajtásnak” nem kell majd nevezni.

Czehelszki Levente

Február 3.

Matekóra politikus módra

Nagy Zsófi csalódott a középiskolásokban, mert szinte csak a szex, a drog és az erőszak témájával képes negyvenöt percnyi figyelemre bírni őket. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen nekem már az alsó tagozatból is hasonló élményeim vannak. Ha jól emlékszem, az első tanítási héten sokkal több vulgáris kifejezést sikerült elsajátítanom, mint addigi hat és fél évem alatt összesen.

De ez természetes, mert olyan társadalomban nőttem föl, ahol az ingerküszöb iszonyatosan magas, és bizony a sajátom sem alacsonyabb. Bevallom, hogy ha annak idején adottak lettek volna a technikai feltételek a mobiltelefonos zenehallgatásra, magam is éltem volna vele. Az iskolai tananyag nagy része ugyanis haszontalan, időrabló maszlag. Sok mindent próbálnak a fejünkbe verni, de az élethez és a lehetőségekhez nem kapunk kezelési útmutatót. Mint ahogy azok a politikusok sem kaptak, akiknek a vagyonnyilatkozatai mindannyiunk ingerküszöbét felülről verdesik.

Bajnai Gordon például tutira nem a matematikaórán bezsebelt tudása miatt birtokol öt ingatlant és egy BMW-t valamilyen hányadban, valamint a százhúszmilliós, befektetési alapokban leledző összeget sem ügyes szorzással teremtette elő. Szegény Oszkó Péter viszont alighanem egy szerencsétlenül elvégzett kivonás eredményeként veszítette el nyolcvanhárom millányi devizáját a közelmúltban, így az egyperces néma csönd mellett egy karó is jár neki számtanból. Szívből remélem, hogy százhuszonöt milliós, svájci frank alapú hitelét minél hamarabb vissza tudja fizetni, még ha a pénzügyminiszteri hitelessége el is vész a négyzetrácsos füzetlapok között.

Székely Tamás, az egészségügyi tárca feje pedig a mezőgazdaság felé kacsintgat: van erdője, szántója, no meg gyümölcsöse is. Valószínűleg fölkészült az ínséges időkre, mert ha a szükség úgy hozza, egyötöd részben magáévá tett vitorlás hajóján ellebeghet horvátországi házikójáig. Vagyonából egy hosszabb vakációra is futja, ami azért hasznos, mert sanszos, hogy jó ideig nem fogják visszatapsolni a budapesti bársonyszékbe.

Most, hogy alaposan megbotránkoztam néhány politikusunk tetemes értékű ingatlanjain és ingóságain, eljött az ideje, hogy föltegyem magamnak a kérdést: ha én is százezreket, sőt milliókat zsebelnék be havonta, vajon mit nem szégyellnék vásárolni belőle. Aztán rájöttem, a lényeg tulajdonképpen az, hogy mit nem szégyellnék bevallani belőle egy ország nyilvánossága előtt.

Sándor Alexandra Valéria

Február 2.

Szex, kokó és erőszak

Elkurvult a dokumentumfilmes szakma - panaszolja jegyzetében a filmguru, Czehelszki Levente. De úgy hiszem, a nézőkkel legalább olyan nagy baj van, mint a filmkészítőkkel. Hogy milyen mélységig süllyedt a színvonal, arra akkor döbbentem rá, amikor mozgógép- és médiaismeretet kezdtem tanítani egy középiskolában.

Drogos és erotikus filmek - ez lesz a következő órám anyaga tizenhét-tizennyolc éveseknek. Csak sokkolva lehet ugyanis hatni rájuk. A „gyerekanyag”, ahogyan pedagógus családtagjaim emlegetni szokták, különösen nehéz ebben az iskolában. Gazdag szülők elhanyagolt kölykei óriási egóval, agresszivitással, magatartászavarokkal. De ha lehámozzuk róluk ezt a tüskés mázt, akkor ennivalóan édes gyerekek, persze. Ehhez mindössze az kell, hogy folyamatosan fenntartsuk az érdeklődésüket.

Ha tíz másodpercen keresztül semmi durvát, különöset, megbotránkoztatót, lebilincselőt nem mondunk nekik, az agyuk robotpilóta üzemmódba kapcsol. Ilyenkor verekedni vagy üvöltözni kezdenek, zenét hallgatnak a mobiljukon, vagy egyszerűen kisétálnak az óráról elszívni egy cigit. Óriási energia kell ahhoz, hogy lekössük őket. Csípik a humort, de nem a szakállas fajtát, gyűlölik a képmutatást, az álszenteskedést, és persze vonzódnak mindenhez, ami erkölcstelen vagy illegális.

Az első óránkon olyasmiket kérdeztem tőlük, hogyan érnék el, hogy egy vasvillával fenyegetőző, szitkokat szóró nyomortelepi, tanulatlan ember nyilatkozzon nekik. Vagy miként mennének oda interjút készíteni egy szülőhöz az autóbaleset helyszínén, ha gyereke fekete zsákkal letakarva fekszik néhány méterrel odébb? Hogy szednének ki információkat a placcon posztoló prostiból, és birkóznának meg egy köntörfalazó politikus túlbonyolított mondataival? Tátott szájjal hallgattak, és zsigerből lökték a helyes válaszokat. De nekik persze hiába vetíteném le váltótársam szeretett dokumentumfilmjeit. Olyasmi kell nekik, ami foglalkoztatja őket, ami róluk szól, ami legalább néhány percre megragad a videóklipek villódzásán és vonagló, meztelen altesteken nevelkedett agyukban. Közben pedig tanít nekik valamit.

Így maradnak a drogos és erotikus filmek, legalábbis a következő órára. Egyelőre még jócskán van tartalékom meghökkentő sztorikból. De mi lenne velem, ha matematikát kéne oktatnom nekik? Az mégsem lehet csupa szex, kokó és erőszak.

Nagy Zsófia

Február 1.

Halott vagy tetszhalott a mai dokumentumfilm?

SAV nem tudta tegnap megfogalmazni, hogy egy jó érzésű ember kire is szavazhatna áprilisban. Dilemmáját egy ország osztja. Sajnos váltótársamnak abban is igaza van, hogy legfeljebb a valaki ellen történő szavazás elve érvényesülhet. Olyan párt ugyanis egy sincs, amelyik kapásból érdemesnek bizonyulna a szavazatunkra, olyan ellenben megannyi van, aki szóba sem jöhet alternatívaként. De most a direkt politikával felhagynék, mert a következő hetek eseménye a 41. Magyar Filmszemle lesz, ami a szokásoknak megfelelően a dokumentumfilmekkel indul. Ez az a két nap, amikor az érdeklődőknek egyévi doku-termést kell bepótolniuk.

A dokumentumfilmes forma adekvát közlési módként kikopott a magyar köznyelvből. Olyanná vált, amelyet az azt anyanyelven beszélőkön, vagyis a filmkészítőkön kívül csak egy rendkívül szűk réteg beszéli. Holott ez nem mindig volt így. A rendszerváltás idején a dokumentumfilm az egyik legfontosabb színtere volt a társadalmi párbeszédnek, egyben a múlt feltárásának alapvető eszköze. ’89 táján a dokufilm a mai haldoklásának egyetlen tünetét se mutatta. A nézőszámok az egeket verdesték, a kommersz játékfilmeket is kenterbe verték. Talán azért, mert levetették a szocializmus által rájuk kényszerített propagandisztikus felhangokat, magukra öltötték a tökös kriticizmus nézőszámokban is mérhető köpönyegét. Így fordulhatott elő, hogy a Pócspetri, amelyben három óráig idős emberek beszélőfejei emlékeznek, százezres nézettséget produkált.

Ma ellenben a dokumentumfilm már nem a közbeszéd része, holott igényes és értelmiségi formáról lévén szó, hasznosnak bizonyulna a populizmus benzinével hajtott társadalmunk számára is. A ma dokumentumfilmjeit nem hajthatja már a régi értelemben vett ellenzékiség, legfeljebb olyan, ami négy évre szól csupán, ebből eredően pedig sokkal kevésbé romantikus. De a ma doku-készítői mintha elfelejtették volna a formanyelvet. Gyakran érzek alkotói lustaságot, amikor egy történelmi témát dolgozó dokumentumfilmes archívból előásott képinzertet vagy minimális kutatást sem képes felmutatni. Ehhez társul rossz esetben a köldöknéző, netán belterjes attitűd is, amelyben gőgös alkotói bölcsességét Pandóra szelencéjébe zárja, és csak a hozzá hasonlóak előtt képes felnyitni azt. Mindez óhatatlanul a drasztikus nézőszám-esésekben nyilvánult meg.

Kíváncsian várom, vajon az első két nap mit hoz majd. De belül attól tartok, hogy folytatódik a dokumentumfilmek gettósítása. Félő, hogy a forma megbecsülése rendkívül hosszú folyamat lesz, ha lehetséges még egyáltalán.

Czehelszki Levente

Published on: 2007-02-01 (44920 olvasás)

[ Vissza ]