KLUBHÁLÓ - A Közéleti Társaságok Szabad Hálózata

SZEPTEMBER

Augusztus 1-15.

Szeptember 4.

Iskola a síron túl is

Az abortuszmaradványokat nevelő célzattal is föl lehet használni - tudtuk meg Nagy Zsófi tegnapi írásából, amelyben a szertelen kamaszokat terelgető sokkterápiás kiállításról számolt be. A tinédzserek mihasznasága örök téma, csakúgy, mint az iskolakezdés. A legkisebbek már túl vannak az udvaron recsegő hangszórókból áradó „De nehéz az iskolatáska…” refrénű örökzöldön, sőt, az első tanítási napokon is. Már tudják, hogy kora reggeltől késő délutánig valami szabadságvesztéshez hasonló dolog vár rájuk.

Az alagút hosszú, és messze még a végét jelző fény, hiszen tizenkét évig szükséges bandukolni benne. A nagyobbaknak pedig egyelőre várniuk kell, mert a felsőoktatás ad egy szusszanásnyi időt az őszi hajrá előtt, és egyes intézmények jótékonyan szemet hunynak a decemberben először beesők fölött is. De az iskolakezdés komoly ügy, mondja a média. Újra meg újra előkerül, hogy milyen drágák a tankönyvek, milyen pocsékra sikerültek a tantervek, és milyen keveset keresnek a pedagógusok.

A női magazinok címlapsztorija, hogy milyen fontos a jó táska, és benne a tisztasági csomag. Holott hátizsákból mindenki olyat kap, amilyenre telik. A fogkefét, szappant meg nem emlékszem már, hogy micsodát tartalmazó műanyag neszesszer pedig már az én koromban is tök fölösleges volt, mert aki tíz másodpercnél tovább mosott kezet, azt félrelökték a többiek. Az óra hosszú, a szünet rövid, ki kell hát élni azt a fránya agressziót valahol, mielőtt visszasüpped az ember gyereke a többnyire értelmetlen tanagyagba. És ez így megy szeptembertől júniusig, tucatnyi éven át.

Mégis a suli a legjobb hely a világon, mert mindenki ott akar maradni, lehetőleg harmincéves koráig. A tinik azt hiszik, hogy valami megváltozik az érettségi után, pedig minden marad a régiben, leszámítva néhány apróságot. Az évnyitón már nincs iskolatáskás dal, de a Himnusz marad. A joviális igazgató bácsi helyett egy taláros úr mond beszédet, de a fennkölt hangulat marad. A dogát zéhának mondják, és az ellenőrző helyett leckekönyv van, de az osztályozás marad. A főiskolai és egyetemi tanárok nagy része váltig állítja, hogy ő nem számítja a jegybe a magatartást, mert felnőtteket oktat, de a szimpátia alapú értékelés marad.

Végül a legfontosabb: nem kötelező végigülni az órákat. Ám ha valaki bliccel, akkor a mulasztásért ajándék évek járnak, amelyeket nem keserít meg sem holmi tisztasági csomag, sem a munkavállalás réme.

Sándor Alexandra Valéria

Szeptember 3.

Sokkterápia kamaszoknak

Irigykedve olvastam váltótársam, Czehelszki Levente első holland élményeit. Nem kétlem, hogy az igazán nagy rácsodálkozások, kellemes meglepetések, meghatározó találkozások még csak ezután következnek. Ha megszokja a fákat göcsörtössé hajlító szelet, a naponta négyszer-ötször eleredő esőt és a hollandok végletekig korrekt, de a miénknél hűvösebb mentalitását, félek, úgy megszereti ezt az országot, hogy talán hazajönni is elfelejt.

Nagy a kísértés, hogy kihasználva váltótársam utazását, nosztalgiázzam egy kicsit én is, és rúgjak egy nagyot Magyarországon azzal, hogy összehasonlítom az ízig-vérig nyugati, olajozottan működő holland társadalommal. De mégsem teszem, mert nem tudok kiverni a fejemből egy utazó kiállítást, ami a napokban nyílt meg Debrecenben. Írnom kell róla, akkor talán hamarabb földolgozhatom a látottakat. A kontrasztkiállítást a rendőrség és a református egyház közösen fundálta ki és szervezte meg. Ennek alapján nem sok izgalmat ígér. Mégis, néhány hónap alatt több ezren látogatták meg. Volt, aki tört-zúzott, volt, aki zokogva jött ki a tárlatról, és akadt, akinek az egész életét megváltoztatta.

A kiállítás sokkoló képek, videók és dokumentumfilm-részletek kavalkádja. Az öngyilkosságról, önpusztításról, abortuszról, a pénz és hatalom hazug csábításáról, brutális autóbalesetekről, tragédiákról, erőszakról szól. Mindarról a bajról, ami egy hamvas kamaszt fenyegethet. A folyton papoló papok és a szörnyűségekbe belefásult rendőrök úgy gondolták, a megrázó erejű képek, az abortált, darabokra szakadt magzatok, széttört roncsok mellett véres halottak, megkorbácsolt lány háta, tönkrement drogfüggők, megerőszakolt tinik látványa és története az egyetlen talán, ami még átlépheti a mai kor fiataljainak egekbe emelkedett ingerküszöbét.

Jó ötletnek tartom a kiállítást, ahol azért a sokkoláson kívül találni gúnyt és humort is, szintén a célkorosztály ízlésére szabva. De a csecsemőhulla mellé írt bibliai idézetek, a Ne szexelj házasság előtt!, és a Védekezz a parázna gondolatok ellen imádsággal! parancsai túl erősek az én ízlésemnek. Mégis, kontrasztba állítva a tökéletes családot a gyermekbántalmazással, a születés csodáját az abortusz szörnyűségével, az ártatlan diákszerelmet a részeges, drogos összeborulásokkal, kétségkívül azt az érzést ébresztik a szervezők a látogatókban, hogy iszonyatos veszedelmek fenyegetik őket, amiket elkerülhetnek, ha a tiszta, istennek tetsző utat választják. A kiröhögött, leírt egyház és rendőrség ezúttal hatásos tudott lenni.

Ideje lenne új eszközökhöz nyúlni az iskolai oktatásban is, és a templomok szószékein is elkelne egy újabb reformáció. Mert ha csak unalmas frázisokat ismételgetünk, a fiatalok sosem fognak gumit húzni, a negyedik feles előtt nemet mondani, és érvagdosás helyett segítséget kérni.

Nagy Zsófia

Szeptember 2.

Add magad, megmondom, honnan jöttél!

A SAV által említett Való Világ 4-et szerencsére akkor se lenne esélyem figyelemmel követni, ha a legcsekélyebb mértékben is érdekelne. A kontinens túlvégén próbálok egy jóval hasznosabb, de nem kevésbé önfeledt félévet eltölteni, mint azok a magamutogató bájgúnárok a hazai kertévék kalickáiban. Az elmúlt napok még utazással teltek. A buszon persze megint kiderült, hogy a magyar emberek messze a legbunkóbbak széles e földtekén. Egy prosti-gyanús hölgyemény olyan ordenáré megnyilvánulásokkal próbálta saját akaratát másokra erőszakolni, hogy csont nélkül leiskolázott volna néhány villalakót is. Az ehhez hasonló általánosítások bármilyen leegyszerűsítőek és sértőek is a kivételekre nézve, többségükben mégiscsak igazak. Az eredetileg Pozsonyból induló busz utasai közt például hiába volt elenyésző számú szlovák, a béna filmeket egy nemzetközi járat szellemiségétől eltérően ékes szlovák nyelven ordíttatták füleinkbe. Szóval a túlméretezett szlovák nemzeti öntudat sem ér véget az államhatároknál.

Bezzeg amikor lábat vetettem a civilizált nyugaton! Első utam az egyik amszterdami vasútállomásra vezetett, hogy folytassam utamat északi egyetemvárosomba. Az ugyan kicsit se lepett meg, hogy az „internesönel tiket offísz iz nát hír”-nél kifulladó keletis idegennyelv-tudással szemben a holland fazon perfekt angolt nyomott, de a barátságosságán igen. Miközben kiadta a jegyem, a kártyámról kiderült, hogy magyar vagyok. Ekkor minden idők legjobb indokával („mivel fociban annyira elpicsáztunk titeket a múltkor, hogy az már nekünk volt kínos - utalt humorosan a 6:1-es holland-magyarra -, ezért hadd adjak egy kis ajándékot”) a másodosztályú jegyár mellett első osztályúra nyomtatta a jegyemet. Majd az idehaza elképzelhetetlen, percre pontosan és vágányszámra kiterjedően részletes útbaigazítás következett az átszállásokat illetően, minekutána magyarul (!) köszönte meg a jegyvásárlást egy aranyos „kööszhönöm szhépen”-nel.

Groningenbe megérkezve töketlenkedésbe kezdhettem a buszpályaudvar számtalan járatát megpillantva, mert egy idősebb férfi a segítségemre sietett. Miután útba igazított, azon töprengtem, vajon odahaza meddig kellett volna ácsingóznom, hogy valakit pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül érdekeljek. Az őslakos egyébként elmesélte, hogy egész Hollandia a rádiónál éjszakázott a magyarokért szurkolva ’56-ban, és milyen csalódottak voltak a szovjetek bevonulásakor; elmondása szerint ő azóta szimpatizál velünk, magyarokkal. Attól tartok, hogy a rokonszenvét egy magyarországi látogatása alkalmával seperc alatt kiirtanák a hiéna taxisok, az átverős vendéglátósok, az utcákat borító szeméthegyek vagy a Blaha Lujza tér arcai. Nekem viszont csak lábat kellett vetnem Hollandiában, hogy azonnal megkedveljem ezt a gyönyörűen működő országot.

Czehelszki Levente

Szeptember 1.

Zabáljuk a Való Világot

Az életunt, szétsminkelt tinédzserek miatt érdemes volna lejjebb vinni a Való Világ jelentkezési korhatárát. A tanár néniként is dolgozó Nagy Zsófi kedvenc kamaszainak bármelyike eszményi celebjelölt volna, hiszen a magát konzervatívnak tartó, ám a képernyőt mégis guvadt szemekkel bámuló közönség kibotránkozhatná magát egy-egy vécén esedékes csuklóvagdosás láttán. Persze, csak akkor, ha el is vinné a mentő a vérben úszó gyereket. A nézők megnövekedett ingerküszöbét ennél kevesebb nem léphetné át.

„Fúj, már megint az a szar lesz a tévében? - kérdezik az emberek hol unottan, hol meg fölháborodottan. Az RTL Klub immár negyedszer ítéli őket a koncentrált mocsok megtekintésére. Ez szégyen és gyalázat, de mivel az ország népe a villódzó doboz előtt szeret kikapcsolódni, végigbambulja majd a valóságsó negyedik sorozatát is. Az elejét legalábbis, mezei kíváncsiságból. De mi lesz utána? Mi kell ahhoz, hogy a második és a harmadik adást is figyelemmel kísérjék?

Nyolc évvel ezelőtt, amikor az első Big Brother elvette a magyar tévénézők reality-szüzességét, elég volt néhány szexaffér a sikerhez. Angéla és Bálint takaróból épített sátrat a bujálkodáshoz, az azóta megzakkant gyerekgyárrá vált Évi pedig Renátóval, az olasz csődörrel időzített egy numerát a késő esti élő adás perceire, gondolom, merő véletlenségből. És akkor még tudtam a neveket. A következő „zsúfoljunk sok marhát egy házba!” jellegű műsorfolyamokról sikerült tökéletesen megfeledkeznem, ám nem tagadom, hogy magam is többé-kevésbé mocsokfogyasztó voltam. Egy idő után ugyanis már nemcsak a tévéből, hanem az újságokból is az önjelölt sztárok vigyorogtak rám, és hozták magukkal családjukat, barátjukat, ellenségüket, kutyájukat, macskájukat, hogy aztán néhány hónap múlva az arcukat ugyanúgy elfelejtsem, mint a nevüket.

Ugyanakkor még mindig látom az agyonszidott valóságsókban a potenciált, mert jelentkezők száz év múlva is lesznek dögivel. Szereplés, siker, pénz. Talán mind összejöhet a villalakóknak, és még csak énekelni sem kell érte, mint a tehetségkutatókban. Csupán valami rendhagyót szükséges villantani a válogatáson, aztán becuccolni a luxusbörtönbe egy hordányi ismeretlennel, okozni odabent némi botrányt, és remélni, hogy a hírnév tovább tart majd tizenöt percnél.

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 31.

Miért pofoznám föl a kamaszokat?

Nagyot dobbant a szívem váltótársam, Czehelszki Levente tegnapi jegyzetét olvasva a cigánytelepi médiaoktatásról. Máson sem jár ugyanis az eszem, mint azon, hogy miként lehet ötletesen, hatásosan médiaismeretet és kommunikációt tanítani olyasvalakiknek, akik kézzel-lábbal hadakoznak az ellen, hogy új információ kerüljön a fejükbe. Kezdődik a tanulás a diákoknak, kezdődik a tanítás nekem. A hátam is borsódzik tőle. De ha a mélyszegénységben élő cigánygyerekekbe sikerült valamit beléoltani, talán az én ultragazdag, ultrasérült, ultradeviáns diákjaimmal is szerencsém lesz.

Utánanéztem kicsit a hétes-telepi médiaoktatásnak, és engem is meglepett a színvonala. A horrorfilm-forgatás ötletét például biztosan ellopom tőlük. A legtöbb tanítványomnak még külön sminkelésre sem lesz szüksége ahhoz, hogy hitelesen játsszon el egy vérfarkast vagy egy zombit. Megdöbbenek a saját negatív érzelmeimen a tizenéves diákjaimmal kapcsolatban. Én, a liberális, a szabad gondolkodó, a mindent megértő, mindenre nyitott ember legszívesebben jól megráznám a halálfej-sminkben rikító fiúkat, akik vagdossák a kezüket, csókolgatják egymást a tanórán, és mindenre az a válaszuk: „Nem érdekel, úgyis szar minden, és úgyis kinyírom magam.” A fültágítós, csak az arcukon öt-hat piercinget, testükön fekete neccruhát, koponyatetoválást és bakancsot viselő lányokat pedig lepofoznám a sírról, amin a fényképezőgépnek pózolnak.

Olyan éretlenek, idétlenek, buták és elveszettek, hogy úgy érzem, negyvenöt percben, egy huszonöt fős osztályban képtelenség a legkisebb hatást is gyakorolni rájuk. Próbálom szuggerálni magam, hogy normálisak ők, csak nehezek a tinédzser évek, figyelem és szeretet helyett inkább csak pénzzel tömik őket otthon, és igyekszem visszaidézni kékhajú, piercingelt, éretlen és idétlen egykori önmagam, hogy segítsek valahogy rajtuk.

Azt hiszem, nemcsak a médiaoktatás, hanem egyáltalán a tanítás egyetlen módja velük kapcsolatban az lenne, ha külön-külön foglalkozhatnék valamennyiükkel. Mert ha egy egész csordányi van belőlük, akkor csak bőgni, nyeríteni, makogni tudnak, ami nem éppen a kommunikáció csúcsa. De egyesével, sokat várva, néha sokat hallgatva, néha sokat beszélve elő lehet csalogatni a bennük lévő kisgyereket, ahogy a csiga dugja ki lassacskán a szarvát, ha békén hagyják. És ilyenkor általában kiderül, hogy nem is annyira buták és menthetetlenek ők. De kiderül az is, hogy magányosak, a szüleik magasról tesznek rájuk, a családjuk működésképtelen, ők pedig feleslegesnek érzik magukat.

Kár, hogy a magyar oktatás nem alkalmas arra, hogy lehámozza ezt a hazug réteget a kamaszokról, és egy icipicit javítson azon, amit a szülők elrontottak.

Nagy Zsófia

Augusztus 30.

Médiaismerettel a cigányok felzárkóztatásért

Nehéz a franciaországi cigányügyről véleményt mondani, mert a téma olyan komplex, hogy csakhamar szűkösnek bizonyulnának blogunk szűkös keretei. SAV tegnap mégis megkísérelte, és tulajdonképpen én sem váltok túl nagyot, csak a magyar viszonyokról értekeznék - azon belül is a felzárkóztató programokról, amiket a múltkor sikertelenségük okán kárhoztattam. Szerencsére most úgy tűnik, találtam egy ellenpéldát.

Az ózdi Hétes-telep mára hírhedten lepukkant hellyé vált, amolyan kolumbiai állapotokat idéző cigány-gettóvá. A valaha vasgyári munkásoknak épített telken ma kizárólag mélyszegénységben és munkanélküliségben tengődők élnek. A különbség jól meglátszik a telepen magán is. Mint a hasonló kolóniák a szocializmusban, a hely akkor még igényesen karban volt tartva, mára azonban lepusztult; az alapvető infrastruktúrák, így a közvilágítás is hiánycikk. Civil szervezetek negyedik éve próbálnak a maguk szerény eszközeivel tenni ez ellen a kultúrára nevelés eszközeivel. A dolgot jó ötletnek tartom, mert a művészeti oktatás, ha azt tényleg hozzáértő módon csinálják, az egyik leghatékonyabb eszköze lehet a felzárkóztatásnak.

A hétesi táborban ráadásul immáron második éve médiaoktatás is folyik - vagyis a hallgatók, akik dolgozó embert legfeljebb az igazoltatásért a telepre érkező rendőrök esetében látnak, az egyik legmodernebb és a főiskolások körében is legnépszerűbb területen szerezhetnek gyakorlati tapasztalatokat. A gyerekek sok mindent tanulnak a drámaórától kezdve a fotózáson át a filmezésig. Hovatovább mindezt a legdivatosabb és legnaprakészebb formában tárják a nagyközönség elé a rendezvény hivatalos blogján (http://hetes2010.blog.hu/), amit szintúgy a diákok szerkesztenek. Őszintén szólva a legjobban engem az Ideglelés című műfajteremtő, áldokumentarista horrorfilm készülő változata érdekel.

Az elátkozott erdőbe dokumentációs szándékkal érkező csoport toposza a bemutató után olyan ismertté vált, hogy a filmből készült hip-hopos, politikusi, de pornóváltozat is. A magyarok pedig a széles műfaji palettához remélhetőleg sikeresen csapják majd hozzá a cigány-remake-t. A hétesi tábor a beszámolók alapján működik, és értelmes dolgokra oktatja a diákokat - bár esetükben már az is értelmes dolognak számítana, ha szimplán kiszakítanák őket a természetes közegükből.

De épp ez a baj, hogy ezek a gyerekek nem félévekre, hanem csupán egy hétre érkeztek a táborba. Utána viszont félő, hogy nem fognak tudni kiszakadni az őket körülvevő kilátástalanságból, és - lévén, csak a rossz példa van előttük - csupán újra reprodukálják szüleik mit sem tévő vagy bűnöző életmódját. Ezen a nem elhanyagolható tényezőn kéne még változtatni, és akkor talán a Nagy Zsófi által említett következő politikusnemzedéknek már lehetnének hétvégén is elérhető, akár cigány sajtósaik.

Czehelszki Levente

Augusztus 29.

Mit csináljunk a cigányokkal?

„Cigánytáborok vagy börtönök lesznek Miskolcon?” - tette föl a költői kérdést Czehelszki Levente tegnapelőtt, miközben tudja jól, hogy a kampányígéretek ellenére egyik lehetőség sem túl valószínű. A nagy és erős Franciaország romák ezreit penderítheti ki szemrebbenés nélkül, mi azonban kicsik vagyunk, és gyengék, ráadásul hülyén is kommunikálnak a politikusaink, mint ahogy azt másik váltótársam, Nagy Zsófi megfogalmazta tegnap. Amint egy közszereplő mekeg valamit, amiért rásüthető a „rasszista” jelző, le kell mondania, el kell bujdosnia, és számkivetettként illendő távol maradnia a politika porondjától.

Kivéve, ha jobbikos honatyáról vagy honanyáról van szó. Tőlük már megszoktuk a kemény szavakat, ám ha egy fideszes szól be a cigányoknak, akkor bizony baj van. A szocialistáknál meg véletlenül sem fordulhat elő ilyesmi, mert ők elvileg csak adnak (bár kormányzásuk utolsó éveiben máshogy sikerült a dolog). De ez már történelem. Most várjuk, hogy az országgyűlésben elsöprő többséget alkotó vezérpárt nagyon gyorsan tegyen valami nagyon jót. A cigánykérdésben ugyanúgy, mint a többiben.

Egyébként a gall lakosság hetvenkilenc százaléka rokonszenvezik az illegális táborok fölszámolásával és a többnyire Romániából érkezett romák kitoloncolásával. Néhány emberjogi szervezet veri ugyan az asztalt, egyelőre kevés sikerrel. Magyarországon pedig hiába múlná felül a francia arányt a hasonló döntést támogatók hányada, ha egyszeriben megjelenne az összes belföldi és nemzetközi csoport, hogy kitiltakozza belőlünk a kegyetlen elképzelést. Mert hát micsoda dolog egyik pillanatról a másikra elüldözni otthonukból az érző lelkeket? Akik ugyanolyanok, mint mi? Mit szólnánk hozzá, ha minket kísérnének rendőrök a repülőtérre, hogy biztosan elhúzzuk a csíkot, lehetőleg örökre?

Ilyen kérdéseket vágnának a fejünkhöz a jogharcos aktivisták. A lelkiismeretem is ugyanezeket szegezte nekem, amikor a francia kitoloncolós hír olvasásakor megállapítottam, hogy végre itt egy tökös ország. Ezúttal kábé tíz másodperc alatt küldtem padlóra emberbarát énemet, hiszen nyilvánvaló, hogy nem a dolgozó, normális körülmények között lakó, integrálódott cigányok elzavarásával sikerült egyetértenem hirtelenjében, hanem a lepusztult táborokban vegetáló, segélyből élő egyének ellen táplálok negatív érzéseket. Akik talán maguk is jobb sorsra kapnának esélyt, ha máshol próbálnának szerencsét.

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 28.

Miért nem értenek a politikusok a médiához?

Szelídül a Jobbik, politikusai már csak hébe-hóba renitenskednek, és abban sem értenek mind egyet, hogy el kell venni a cigány bűnözők állampolgárságát - írja váltótársam, Czehelszki Levente. Pedig az igazán durva dolgok csak most következnek, hiszen nyakunkban az önkormányzati választások, ismét kezdődik a kampány. A java még csak most jön, de máris érezhető, hogy a következő egy hónap még a tavaszi kampányidőszaknál is gátlástalanabb és mocskosabb lesz.

Pedig nekünk, újságíróknak eddig sem volt könnyű dolgunk. A kormányváltás óta eltelt néhány hónap, székek ürültek meg, bennük újabb fejesek foglalták el a helyüket, ami egyeseket reménnyel, másokat félelemmel töltött el. Mi mindebből elsősorban azt érezzük, hogy az új vezetők, új sajtósok, új szóvivők legtöbbje még mindig nem jött rá, mi lenne a dolga, és nem igazán igyekeznek bebiflázni a média és nyilvánosság szabályait. A sajtótájékoztatókról, eseményekről néha egyszerűen elfelejtik értesíteni a szerkesztőségeket, vagy néhányat lefelejtenek a listáról. Információkat nem adnak át, csak ha "direktbe" rákérdez az újságíró. Nem rosszindulatból, kitolásból, csak mintha nem értenék, hogyan működik ez a szakma.

Egyes újságokat, hírportálokat, televíziós csatornákat viszont félreérthetetlenül előnyben részesítenek a többivel szemben. Sokszor csikorgattuk már a fogunkat dühünkben, amikor a kormánypárti politikus a mikrofonerdőben mindenkitől elfordulva csak egyetlen riporterhez beszélt, és a többi csatorna operatőrjei legfeljebb a tarkóját örökíthették meg. És ami a legnagyobb meglepetés: az új sajtóreferensek közül a legtöbb még számon tartja a hétvégét. Ha szombaton felhívjuk őket információért, interjúért, magukból kikelve közlik, hogy éppen rizses húst főznek, kocsit szerelnek, kirándulnak, mint más, normális emberek, és leghamarabb hétfőn foglalkozhatnak a problémánkkal. Csakhogy ennek a szakmának, pozíciónak velejárója, hogy kikapcsolt telefon, áthúzhatatlan program, hétvége és ünnepnap nem létezik. Csakúgy, mint olyan hír, ami várhat szombattól hétfőig. Mégis úgy gondolják: az újságírók vannak értük, és ők tesznek szívességet nekik, ha válaszolnak a kérdéseikre.

Az önkormányzati választások után a legtöbb munkát az jelenti majd, hogy felvegyük a kapcsolatot az új emberekkel, megszokják a hangunkat a telefonban, majd a hanghoz arcot is kapcsoljunk, letegeződjünk, és megkapjuk a mindenható mobilszámukat. Ha ez megvan, akkor még mindig hátra van a legnehezebben megoldható, jellegzetesen vidéki probléma. Hogy az új emberek majd azt hiszik, ha jóban vagyunk, tréfálkozunk néha, megkérdezzük, hogy megy a munka, hogy van a család, nem fogunk kellemetlen kérdéseket föltenni nekik.

A mostaniaknak elég idejük volt rá, hogy megtanulják: míg be nem kapcsoljuk a kamerát, elröhögcsélhetünk egymással. Utána viszont kemény kérdések jönnek, és ellenfelek vagyunk. Én igyekszem valódi választ kicsikarni a politikusi beszédrengetegből, ő pedig kibúvót keres, ahol elslisszolhat, elkenhet. Aztán valamelyikünk nyer, kikapcsoljuk a kamerát, megtöröljük gyöngyöző homlokunkat, és újra egymásra nevetünk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, míg az önkormányzati választások után hatalomra kerülő vezetők, polgármesterek belejönnek ebbe a játékba.

Nagy Zsófia

Augusztus 27.

Cigánytáborok vagy börtönök lesznek Miskolcon?

„A Teremtő csak nem a színes bőrűeket cukkolja”? - kérdezte tegnapi jegyzetében ironikusan SAV. A legutóbbi néhány évben viszont volt egy olyan politikai tömörülés, amelyik - lássuk be - hol jogosan, gyakran azonban minden alapot nélkülözve cukkolta hazánk színesbőrűjeit - vagyis a cigányokat.

A Jobbik kirobbanó sikerét én a kezdetektől fogva a cigányozás számlájára írtam. Megtalálták és pártprogrammá tették a rendszerváltás óta elemi erővel a felszínre törő társadalmi problémát, amelyre az erőszakmonopóliumot gyakorló állam képtelen volt megfelelő megoldást találni. Nem mintha ők képesek lettek volna: többnyire inkább maradtak a parttalan cigányozásnál.

A cigánykérdésre a kormányok úgy „reagáltak”, hogy a szőnyeg alá söpörték. A sokszor bátortalan kísérletek arra, hogy beillesszék őket a társadalomba, elfogadhatatlanul nagy arányban vallottak kudarcot. A cigányozást a választásokhoz közeledve egyre nagyobb elánnal űző Jobbik azonban mintha mára lenyugodni látszana - a renitens Zagyva Gyula-féléket leszámítva egyre inkább próbálnak alkalmazkodni a parlamenti stílushoz, ami viszont nem passzol a szavazóikhoz. Ők ugyanis éppenséggel korábbi, lelátói stílusuk miatt szavaztak Vonáékra.

A párt lassú szelídülése érzékelhető a miskolci jelöltjük kijelentésében, majd a pártelnök másnapi nyilvános visszakozásában is. Szegedi Mártont, a Jobbik miskolci polgármester-jelöltjét bizonyára Nicolas Sarkozy akciói ihlették meg, aminek következtében úgy döntött, lemásolja azt. Programjában kitiltaná a többszörösen visszaeső, barnább bőrszínű bűnözőket Miskolcról (a fehér visszaesőket miért nem?, talán esztétikusabbak?), de akár táborokba is zárná őket, meg az állampolgárságukat is megvonná. Vona Gábor másnap nem győzte cáfolni a köztévé reggeli adásában az állításokat.

Meglátása szerint az említett tábor = önfenntartó börtön; továbbá az állampolgárság megvonását is cáfolta. Ezt mondjuk joggal: Szegedi Márton bizonyára orgazmus közeli állapotban lehetett a Sarkozy-intézkedéseket látván, ezért izgalmában elfelejthette, hogy a francia elnök törvénytelenül ott tartózkodó, külföldi, elsősorban Romániából érkezett roma bevándorlókat toloncolt ki az országából. A mi cigányaink ezzel szemben magyar állampolgárok. Vajon kire háríthatnánk a problémát? Hova küldhetnénk vissza őket? Indiába?

Vona Gábor és pártja finom konszolidálódását jól mutatja a miskolci baki: a korábban megbonthatatlan egységnek látszó radikális oldal vezetője immáron a köztévé képernyőjén határolódik el renitensebb párttársaitól. Nem tartom kizártnak, hogy ha így folytatják, a „nemzetieknek” hamarosan már a sajátjaik sem lesznek elég „nemzetiek”. A következő években fog kiderülni, hogy a parlamentáris forma képes-e egyben tartani a radikális pártot. Vagy a lassú kimúlás kezdetét jelenti, amint történt a valamikori MIÉP-pel is?

Czehelszki Levente

Augusztus 26.

Vörös csillag, sárga csillag

Az újságírókat különösen veszélyeztető betegségekkel, a gyomorfekéllyel, az idegbajjal és az alkoholizmussal zárta sorait tegnap Nagy Zsófi. Mások élete sem fenékig tejföl, gondoljunk csak a rendezvényszervezőkre vagy a politikusokra. Örök rémálmuk, hogy a nagy napon, nagy eseményen beüt a krach. Ami meg is történt augusztus huszadikán, a fővárosi tűzijátékon.

Miközben hónapokig vitáztak arról, hogy az árvízkárosultak támogatásának jegyében milyen ünneplés legyen és mennyiért, elfelejtették ellenőrizni, mit is lőnek föl az égre. Vörös csillagot sikerült. Mégpedig olyan típusút, amely kizárólag a nép számára látható, a kormány és a szervezők utólag, a fotókon sem vélik fölfedezni a hatályos törvényben rögzített önkényuralmi jelképet. A fránya kommunizmus tehát így, az évtizedek távlatában is üldöz minket.

Kupper András fideszes országgyűlési képviselő például azon akadt ki tavaly decemberben, hogy az ország karácsonyfáját a Parlamentet egykoron díszítő piros alakzat támasztja alá. Korábban Pécsett csaptak patáliát a narancssárgák, amiért vörös csillagok ékesítették a kulturális főváros főterén felállított fenyőfát. Most azonban itt a mindent eldöntő bizonyíték: aki Magyarországon hatalomra kerül, menthetetlenül „komcsi” lesz. Fölháborító, hogy már a dicső nemzeti ünnepen is a diktatúra keservét juttatják eszünkbe, ezért tisztelettel kérném a fő-fő szervezőt: mondjon le. Továbbá szeretném bíróság elé állítani a jóistent, amiért le se merem írni, milyen csillagokkal színezettre teremtette az éjjeli eget. Például hatágúkkal és sárgállókkal, szegény zsidóknak ki tudja, mi jut eszükbe róluk. Aztán itt ez a hülye Hold, ami négyhetente sötét alakot ölt. A Teremtő csak nem a színes bőrűeket cukkolja vele?

Az augusztus huszadikai ünnepséget kivitelezők szerint súlyos üldözési mániája van annak, aki önkényuralmi jelképet látott Budapest egén. Hiszen több, egymásba fonódó szív nászának lehettek szemtanúi a kedves nézők, nem pedig holmi olcsó politikai provokációnak. Nem ez volt egyébként az első vitatható mozzanat az ünnepi tűzijátékok történetében. 2000-ben óriási hamburgerek kerültek a felhők közé, melyeket a Fidesz Szaturnusznak szánt, az MSZP viszont csalhatatlanul fölismerte bennük az eltévedt gyorséttermi kosztot, sőt kijelentette, hogy a rakétakészletek egy amerikai kajálda elfekvő raktárából származnak, de legalábbis akciós áron jutott hozzájuk az Orbán-kormány.

Megállapíthatjuk tehát, hogy az illetékesek tízévente valamilyen meglepetéssel készülnek az ország születésnapjára. Így akinek frappáns ötlete van 2020-ra, ne fogja vissza magát; ha elegendő aláírás gyűlik össze, talán még obszcén formák is kirajzolódhatnak az égen.

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 25.

Minden újságíró alkoholista?

Nem az a baj, ha a tanár baklövést követ el, hanem az, amit váltótársam, Czehelszki Levente is kiemelt: ha képtelen a hibáját ember módjára beismerni, és elnézést kérni érte. Pedig ettől még hitelesebbé válna a tanulók szemében. Úgy látom, a tanárok személyisége, ha nem vigyáznak, előbb-utóbb elkorcsosulhat.

Vallom ezt annak ellenére, hogy családom szinte minden tagja pedagógus. Rokonaim gyakran mondogatják: a tanár egy külön állatfaj. Ha a járda szélén állva a zöldre várok, és egy ismeretlen nő megfogja a kezem, és beljebb húz az út mellől, biztosra vehetem, mi a foglalkozása. Ha telefonon hívnak, és kérdőre vonnak, miért csak az a hír a sajtónak, ha a fiatalkorúak megölik egymást cigarettáért, ahelyett, hogy a környezetismereti versenyről tudósítanánk a híradót, tudom, hogy egy pedagógus van a vonal másik végén. Amikor interjúkészítés közben is nevelni próbál, aztán kiveszi a mikrofont a kezemből, hogy belebeszéljen, magabiztosan üdvözli a televízió nézőit, és ahelyett, hogy a kérdésre válaszolna, vontatottan, veretes, hosszú mondatokkal ecseteli a nyári táboroztatásuk érdemeit félbeszakíthatatlanul, már az sem kérdés, hogy az illető általános iskolában tanít. Megszokta, hogy okít, figyelnek rá, ő a főnök, hogy nála sokkal tapasztalatlanabbakkal, butábbakkal van dolga.

Ezt a jellegzetes tanár-viselkedést már a magánéletében sem képes levetkőzni. Számon kér, feleltet, szájba rág, magas lóról magyaráz. De nem csak a tanárok jellemét formálhatja át a foglalkozásuk. Mindannyiunkkal ezt teszi a munkánk. A pszichiátrián néha csak a fehér köpeny különbözteti meg az orvost a betegtől. A matematikus megpróbálja halmazokba rendezni az érzelmeket, hogy megértse. Az építkezésen dolgozók pedig lefogadom, hogy akkor is odavakkantanak egy mellettük elhaladó csinos nőnek, ha történetesen a fiúkhoz vonzódnak. De milyenek vagyunk mi, újságírók?

Azt hiszem, emberek helyett két lábon járó témalehetőségeket látunk magunk körül. Senki sem lehet biztonságban tőlünk, még saját magunk sem. Mindent fölülír bennünk az írás legyőzhetetlen kényszere. Kiadjuk magunkat, családtagjainkat, titkainkat, gyengéinket, de ugyanezt tesszük másokkal is. És ami gyakran közös még: a gyomorfekély, a pánikbetegség és elég sokszor az alkoholizmus.

Nagy Zsófia

Augusztus 24.

Amikor a diák tanítja a tanárt

Érdekesnek tartom váltótársam sztoriját az internet legmélyebb bugyrairól. A világhálóból valóban ömlik ránk a pornó, de SAV írásának mégsem a legszaftosabb, hanem a legártatlanabb részei késztettek továbbgondolásra. Ugyan nálunk informatika órán egyáltalán nem vált megszokottá a kakiszex vagy a melegpóresz, amelyek nézegetését váltótársam a “többiek”-re hárította, de a szakmaiatlanság fertőjében azért így is bőven volt alkalmam megmártózni.

Ha a tanári pályát vesszük alapul, az azért nyilvánvaló, hogy a továbbképzést irányítónak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a valóságosnál. Ezzel szemben a gimis számtektanárunk olyan égbe kiáltó baromságokkal volt képes ébren tartani lankadó figyelmünket, mint hogy az operációs rendszer a ROM-ba van beépítve. Ha az olvasók közül valaki van olyan szerencsés, hogy számítógépet csak akkor lát, amikor a suliban kötelező jelleggel elé ültetik, hadd magyarázzam el az állítás hamisságát. A kijelentés legalább olyan butaság, mintha valaki Justin Bieber vernyákolását korszakalkotó popzenének titulálná.

Kétségtelen, hogy a (sz)ámítástechnikai állításnak valaha volt igazságtartalma, mert a nyolcvanas évek csúcsszámítógépeinek, így a korszakaltkotó C64-nek az oprendszere valóban a vázolt elv alapján működött. De ha egy rakat, a dugás-piálás-baromkodás triumvirtusában élő tinédzser lefüleli a tanár világraszóló butaságát, az legalábbis kínosnak mondható az önmagát elitsuli szerepében láttató gimiben. Szóval azzal a klasszikus helyzettel álltunk szemben, amikor a nebulók leiskolázhatták volna a témában járatlan tanárukat, miközben az a hülyeségi Csomolugma-csúcs megmászására törekedett.

A hibát én leginkább a tanárképzés rendszerében vélem fölfedezni. A szakmának nem tesz jót a Nyíregyházán például kötelezően elvégzendő tanítói kurzus szorgalmazása, másrészt pedig - amint azt a hozott példa is mutatja - a tanárként elhelyezkedőnek gyakran a legkisebb igényük sincsen a szakterületükkel kapcsolatos, naprakész ismeretek beszerzésére. Egykori számítástechnika tanárom elméleti baklövése legfeljebb azzal a mentalitással rokonítható, mintha valaki irodalomtanárként a Story magazinból kutatná ki a napi igazgöngyöket. Az ismertetett mellétrafálások, pláne ha nem társul hozzájuk nyilvános bűnbánás és önkorrekció, a diákoknak a nagybetűs rendszerbe és a példaadó magatartásba vetett hitét, másfelől a valódi tájékozottságát torpedózzák meg. És az áltudományok félrement torpedói kegyetlenül célba érnek. Ennek az eredménye az Ezo TV vagy a valaha volt Budapest Televízió jós-borzalmai. Lehet, hogy az egész balhé egy kapitális és látszólag érdektelen számtekes bakival kezdődött, de a szakmaiatlanságból könnyen lehet emeltdíjas sms-pazarlás.

Czehelszki Levente

Augusztus 23.

Esti mese helyett melegpornó

Életünk egyik legfontosabb dolga a szex. Legalábbis Nagy Zsófi ezt írta tegnap, nekem pedig szüntelenül fölfelé vándorolt a szemöldököm leplezetlen sorainak olvasása közben. Az állam meg lefelé, tehát gyorsan össze is szedtem a szétcsúszott pofázmányom, még mielőtt bárki azt hitte volna, hogy valami végtelenül illetlent vizslatok a monitoron. Habár akik ismernek, tudják: szinte képtelen vagyok megbotránkozni egy-egy durva kép vagy videó láttán. Úgy is mondhatnám, hogy a világhálós szocializációm szerves részét képezte a kemény pornó.

Tízévesen kezdtem el netezni, és eszembe sem jutott ilyesmit keresgélni. Én csak virtuális tevét neveltem, híreket olvasgattam, fórumoztam, chateltem. Utóbbi egyébként korántsem annyira veszélyes, mint ahogy azt egyes szülők elképzelik. Ha a gyereknek van egy csöpp esze, halálra röhögi magát az első idiótán, aki megkérdezi, milyen bugyi van rajta, a másodiknál meg inkább undorodva kilép. A „baj” ott kezdődött, hogy rákattintottam néhány hirdetésre, és az így megtalált tartalmaktól bizony képregénybe illő fejet vágtam.

Öreg vagyok, modemes sávszélességről és az ezredfordulóról beszélünk, ezért a legrosszabb esetben is néhány néni a bácsin vagy bácsi a nénin típusú képhez volt szerencsém. Mármint úgy értem, hogy fotóból volt több, nem néniből a bácsin. Aztán jött olyan is. Az iskolai informatika órán rendszeressé vált például a testiség és az ürülék nászából született különleges érintkezésforma tanulmányozása a többiek részéről, továbbá az azonos neműek közötti kapcsolat vizsgálata. A hirtelen jött szabadságnak talán akkor lett vége, amikor a drága jó osztályfőnök elcsípett egy himbálózó péniszt valamelyik jómadár monitorján. Ő még azt hitte, hogy esti mesét keresünk magunknak a Guglin, nem pedig önálló fölvilágosító tanfolyamot.

Engem nem foglalkoztatott annyira az ügy, hogy itthon ilyesmit bámuljak, no meg nem is volt korlátlan hozzáférésem akkoriban. Akit viszont a gólyasztoriból átmenet nélkül zökkentett ki egy undorító fotó, hajlamos volt a függőségre. Mire tini lettem, megnőttek a világháló hullámai, és kaptam egy nagyobb szörfdeszkát. A képek helyett már a videók domináltak, s ha valaki belinkelt nekem ICQ-n viccből valami arcpirítót, már reflexből tudtam, mire számíthatok. Már nem két, egymást érdekes pozícióban boldogító férfi volt terítéken, hanem például egy nő valamilyen állattal. Vagy emberek furcsa tárgyakkal. Anélkül ömlött rám a szenny, hogy kerestem volna, és csak röhögtem rajta szakadatlanul.

Aztán meguntam, immunis lettem. Akár étkezés közben is elém tolhatnak bármilyen vizuális gusztustalanságot, a szemem se rebben. Csak ha belegondolok, hogy vannak, akik ezt élvezik.

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 22.

Van-e fontosabb a szexnél?

Rázkódik a föld alattunk. Az özönvíz, a tornádó, és a társadalmi katasztrófák után jobb, ha hozzászokunk a földrengésekhez is. Váltótársam, Czehelszki Levente megrémült, amikor megindult vele a szoba, az ágy, pedig valami hasonlót mindannyian átélhetünk akkor, ha nem egyedül hajtjuk álomra a fejünket. A szex az aktuális téma a Klubhálón, és ez olyasvalami, ami mellett nem mehetek el szótlanul.

„Fogadjunk egy üveg borba’, gyerek van a menyasszonyba’!” Tréfás vőfélyi rigmus ez, amit egyre kevesebbszer sütnek el az esküvőkön, hiszen mostanság kevés olyan lagzit tartanak, ahol ne lenne szemmel láthatóan gyerek a menyasszony hasában. P. Jakab Tünde jegyzete a házasság előtti szexről, és Darányi Erika vitacikke ugyanerről engem is elgondolkodtatott. Darányi Erika költői kérdésnek szánta, hogy ismerünk-e olyasvalakit manapság, aki megfogadta, hogy nem kerül intim kapcsolatba párjával az esküvő előtt, de ismerőseim között több ilyen elvetemült szerzetes-apáca is van.

Egyikük, egy velem egykorú lány egy hónappal ezelőtt ment férjhez. Korábban sosem volt barátja. Amíg mi csókolóztunk, pasiztunk és „menő csaj” módjára kipróbáltunk mindent, amit nem szégyelltünk, ő azért imádkozott, hogy a Jóisten küldjön neki egy hozzá való férfit, akinek odaadhatja legdrágább kincsét, aztán együtt öregedhetnek meg. A hányinger fog el ettől a felfogástól, és gúnyos röhöghetnékem támad, pedig nem biztos, hogy igazam van. Mindenesetre amellett tettem le a voksom, hogy igyekszem kipróbálni mindent, hiszen legnagyobb félelmem az, hogy öregasszonyként a fejem verem majd a falba, amikor rádöbbenek, hány lehetőséget szalasztottam el, mennyi mindenre mondtam nemet.

És valljuk be: ismerünk-e izgalmasabb, üdítőbb, mocskosabb és egyben színtiszta gyönyört a szexnél? Sokakkal vitáztam már arról, mi hajtja körülöttünk az embereket, a világot. Általában két dolog merül föl hajtóerőként: a pénz és a szex. De ha beleássuk magunkat a témába, rá kell jönnünk, bármily alantasnak látszik, a szex a legfőbb motivációnk, a tetteinket irányító erő. Hogy ez mennyire így van, akkor jöttem rá, amikor tanácsot kértem egy barátomtól érzelmi ügyben. A srác nyakig ül a spirituális katyvaszban. Odavan mindenért, ami földöntúli, önmagán és a racionális világon, a fizika törvényein túlmutató. Kíváncsi voltam a véleményére, szerinte melyik férfit érdemes választani.

Azt, akit tisztelünk, szeretünk, biztonságot ad, jó apa és férj-alapanyag? Vagy aki ismeretlen, izgató, vagány, és egy érintésétől a plafonon vagyunk? Mélyen szántó gondolatokra, filozófiai fejtegetésre számítottam válaszként, de ő csak annyit kérdezett: „Ki az, akivel jó az ágyban?” Előbb megütődtem azon, hogy pusztán ennyi, ilyen lecsupaszított az egész, aztán magamba néztem, és rájöttem: tudom, melyiket választanám.

Nagy Zsófia

Augusztus 21.

Szegény megyét nemhogy az ág húzza, a föld is rázza

Sajnos fogalmam sincs, hogy Timi angolja mennyire gyatra, mert az a sanda gyanúm, hogy ez a videó az internettől elvágott balatoni nyaralásom alatt látta meg a napvilágot. Aztán az ember kimerülten, de magabiztosan visszatér a négy fal közé, ahol úgy véli, hogy már nem érheti meglepetés. Az élet pedig jó szokásához híven mindent megtesz, hogy rácáfoljon.

Ami engem a hazaérkezésem hajnalán, fél négy körül megrémített, a legváratlanabb helyről, a föld alól jött. Hál’istennek nem valamiféle Freddy Krueger-szerű áttetsző sorozatgyilkos-szellem próbált lerántani a földszintre, hanem egy szimpla földrengés, amely egyébként néhány napon belül harmadszor rázta fel Miskolcot bódult állapotából. Azóta ez mindenki kedvenc társalgási témája a térségben, a minap minden beszélgetés kitért legalább mellékszálként a ritka földtani jelenségre. A BOON nevű helyi portálon, amely voltaképpen A magyar helyesírás szabályai című könyv antitézise, és emellett néha híreket is közöl, sorra jelentek meg az ijedt olvasók beszámolói a város minden pontjából.

Mivel szerencsére anyagi károk és személyi sérülések nem keletkeztek, a jelenség leginkább a hozzám hasonló földrengés-szüzek tapasztalatszerzéseként vagy emberi viselkedéstanulmányként volt érdekes. És tényleg rémisztő volt átélni - betonhidat ugyan ringatott már be alattam az egyenletes lüktetéssel süvítő szél, de akkor legalább szabadtéren, séta közben, nem pedig a szobámban ülve ért az a furcsa élmény. Leginkább ahhoz hasonlítható, amikor megbotlik az ember, és egyensúlyát veszti - csak ennél éppenséggel tovább tart. A 3.1-es erősségű földrengés valamelyest kisebb volt a dél-dunántúli Sellyét néhány napja megrázó 3.5-ösnél, de abból a háromból, amit hat nap alatt Borsod megyében rögzítettek, és amelyek közül kettőből speciel kimaradtam, ez volt a legerősebb.

Tapasztalataim szerint az alig pár másodperces hullámzás arra sem volt elég, hogy az ember tudatosítsa magában, mi történik. Racionális gondolkodásom és máskor biztosabb reflexeim egy pillanat alatt felmondták a szolgálatot, amikor az első remegést követően nem az ilyenkor legbiztonságosabb kertbe, hanem az emeleti ablakom felé indultam, hátha rálátok, mi is történik valójában. Mivel a környéken lámpák gyúltak, és fejek jelentek meg az ablakokban, úgy láttam, sokan velem együtt ijedtek meg - csak nekem volt annyi előnyöm, hogy még le se feküdtem. Azért remélem, ma elmarad ez a kis földrajzi performansz. Az hiányzik legkevésbé a Borsodot hónapok óta sújtó árvíz, majd a tikkasztó hőség, no meg a hétfői tornádó után, hogy az egyébként is elszegényedett térségnek már a földrengésekhez is hozzá kelljen szoknia.

Czehelszki Levente

Augusztus 20.

Timi nem tud angolul

Finom társadalomkritikát fogalmazott meg váltótársam, Nagy Zsófi. Tegnapi jegyzetében említette, hogy a családok jelentős hányada kínos csöndben volt kénytelen átvészelni a vihar miatti áramszünetet, hiszen az esti témát többnyire a tévé vagy az internet szolgáltatja. Márpedig elég nagy baj, ha nem tudunk mit mondani azoknak, akikkel egy fedél alatt élünk. Miközben manapság minden a határokon átívelő kommunikációról szól, sokszor a mellettünk lévőkkel is lusták vagyunk megértetni magunkat. Akárcsak hazánk egyik friss szépségkirálynője, Babinyecz Tímea, aki úgy beégette Magyarországot, hogy azóta is füstöl.

A szegedi lánynak három egyszerű kérdésre kellett válaszolnia egy röpke videóinterjúban, a Miss Universe világverseny egyik előkészülete gyanánt. Sajnos angolul. Szegényke nem találta a szavakat, összekeverte az igeidőket, föltalált néhány újat a meglévő tucatnyi mellé, és egyébként sem volt se füle, se farka annak, amit hablatyolt. Legalább megtudhattuk, hogy szereti a levágott kézből formázott ajándékokat, és ő maga is a mellső végtagjait veszi elő, ha kedveskedni akar a párjának. Viszont becsületére váljék, hogy az utolsó feladatot kitűnően megoldotta: utánoznia kellett az oroszlán, az autóindulás, a rakétakilövés, a bárány, a tehén és a robot hangját. Persze, ezt csak az látja és hallja, aki eljut idáig a videó megtekintésében, ami egy külföldi számára nem kis teljesítmény. Szerintem kizárólag magyar ésszel lehet fölfogni, mit akart mondani Timi.

A hölgyet az újságok a sárga földig fikázták, a netezők pedig egyszerűen kiröhögték. De akinek egy rossz szó is elhangzott a szájából, próbáljon meg azonnal összefüggő választ adni arra, hogy milyen tanáccsal segítené a férfiakat: mi volt élete legjobb ajándéka, és milyen a legrosszabb randevúja. Sikerült? Akkor nyugodtan lehet folytatni a kárörvendést, de ha nem, talán ideje volna elgondolkodni. Általános iskolában azért nem tanulunk nyelvet, mert kötelező, meg egyébként is hülye a tanár. Gimiben már kéne, ám nem visz rá minket a lélek, hogy a megannyi más, értelmesebb elfoglaltság helyett a szótárat lapozgassuk. Főleg egynyelvűt nem, mert az színtiszta perverzió. Egyetemen pedig kizárólag azért a fránya diplomáért ülünk be néhány nyelvórára, különben nem adják ide a papírt a gonoszok.

A nyelvvizsga előbb-utóbb mindenkinek sikerül, amolyan szükséges rosszként él a köztudatban. Ki tudja, talán Timinek is van egy középfokúja…

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 19.

Mihez kezdjünk áram nélkül?

Nyakig vízben a CzeNaSav. Sav villámok között cikázik a friss jogsijával, Levente a Balatonban hűsöl (és ha jól sejtem, fröccsel öblöget), én pedig a borsodi úszómedencéből egyenesen a szabolcsi viharba ugrottam fejest.

Váltótársnőmet a sikítófrász kerülgette, amikor az ég után a monitora is elsötétült, és a tomboló vihar átvonult felettünk, villám sújtotta házakat, a már-már szokásos kidőlt villanyoszlopokat, kicsavart fákat, letépett tetőket és áramszünetet hagyva maga után. Másnap azonos volt a program minden érintett településen. Tetőjavítás a férfiaknak, felmosás a hűtő előtt az asszonyoknak és dühödt telefonálgatás mindenkinek. Az áramszolgáltató örökösen foglaltat jelzett, mert egyszerre akarta mindenki, hogy a földön tekergő vezetékekbe visszavarázsolják az áramot.

Meglepően nehéz az élet áram nélkül. A falusi boltok elküldték a kora reggel, szokásos időben érkező hentest és tejest, mondván, úgyis csak tönkremegy az áru, ki se nyitnak inkább. A gyerekekre ráparancsoltak, hogy akár éhesek, akár nem, azonnal egyék meg a tegnapi húslevest, amíg tehetik. A háziasszonyok fogták a fejüket, és tehetetlenül nézték, ahogy levet ereszt a fagyasztóban száz évre előre betárazott tarja és csirke farhát, és megsavanyodik a tej. De ennél is nagyobb gondot okozott, hogy nem tudtak mit kezdeni a szünidőben túlságosan is kipihent, otthon ténfergő gyerekekkel.

Tévé és számítógép nélkül a kölyköknek ötletük sem volt, mivel üthetnék el az időt. A fürdés is gond volt este, hiszen az árammal együtt a meleg víznek is búcsút inthettek a családok. Mehetett minden úgy, mint régen. Vízmelegítés a gázon, cicamosdás, ágy. Nincs esti film, forró víz nyakig, habfürdő, pancsolás, aztán még egy kis tévé elalvás előtt. A felnőttek is rettegtek az estétől, a sötéttől, ami lassan a házakra telepedett, a megszokott kékes villódzás hiányától, ami korábban minden ablakból kiszűrődött. És rettegtek a csendtől, amit most nem törhettek meg a műsorvezetők, a celebek, a filmsztárok - csakis ők. Még a gyertyától is kriptahangulatuk támadt, meghittség helyett.

Másnap délutánra szerencsére véget ért az áramszünet, és vele a rémálom. Mindenki megnyomhatta az áhított gombokat, a vezetékben surrogott az áram, a szabolcsiak pedig hálásan néztek föl a településüket szétszabdaló tonnás betonoszlopokra.

Nagy Zsófia

Augusztus 18.

Nekem a Balaton a Riviéra

Míg SAV helytállt a viharban, nekem szerencsére volt alkalmam a Balatonra még egyszer eljutnom az idén, mert a legutóbbi, másik váltótársammal, Nagy Zsófival közös nyaralásunk nem épp a wellnessről szólt. A jelenlegi évzáró nyaralás során már valószínűleg fürödhetek is a magyar tengernek becézett tóban, amely az egyik legkedveltebb turisztikai célpontja a ilyen szempontból elég szegényes Magyarországnak.

Az eljutás ide kiábrándító. Míg a MÁV Hatvanba vagy Győrbe vígan küldi a kiválóan felszerelt, modern svájci kocsijait, addig a Balatonnak megmagyarázhatatlan módon a legelhasználtabb bőrüléses borzalmak jutnak. Az egész ország nevében szégyelltem magam a francia bulituristák előtt, akiknek a laza negyven fokban alkalmuk nyílt egyesülni a szocializmusból hátra maradt, összehasonlíthatatlan szagú ülésekkel. De ha az utazást kibírták, a magyar tengernél egész jó élet vár rájuk. A hatalmas tónál az egyik legmagasabb a beszélt idegen nyelvek aránya - a munkáltatók itt már rájöttek, hogy a nyelvtudás alapvető követelménye az emberekkel való foglalkozásnak.

A legkiesőbb helyen is beszél legalább konyhanyelven németül a pultoslány. Ebben speciel az ország többi része is példát vehetne róluk, akkor kevesebbet kéne szégyenkeznem, mint amikor a Keleti pénztárosai a legalapabb angolt sem értik meg. Az éjszakai élet a halottabb napokon és a kisebb városokban is virágzik (ezt azért tegnap este sikerült letesztelnem). A nappali ejtőzést kiválóan össze lehet kötni egy valamilyen zenés helyen történő éjszakai borozással.

Amin viszont bőven van még javítanivaló, az a rendőrség munkája. Mint minden olyan helyen, ahol mérnek alkoholt, a Balaton-parton is akadnak erőszakoskodó, csak a balhét kereső vendégek - és ilyenkor a szerveket persze soha nem találni. Járőröket csak elvétve látni, holott éjszaka néhány sétáló rendőr jó néhány randalírozásnak az elejét vehetné. Ahol pedig mégis vannak rendőrök, mint például Siófok bulinegyedében is, ott sem a szabadtéri helyek között korzóznak, hanem a turistákat vegzálják. Az elégtelen számú toalettel „büszkélkedő” buliváros éjszakai negyedét egy fás területen keresztül lehet megközelíteni, ami a megfáradt piások nyilvános vizeldéjéül szolgál. Az erdei részt soha el nem hagyó rendőrök pedig előszeretettel akasztanak öt-tízezres büntetést a dolgukat kétségtelenül illetéktelen helyen végzők nyakába, holott a problémát ingyenes nyilvános vécével egyszerűen lehetne orvosolni.

Az ilyen apróságokon is múlik, hogy a Balaton tökéletes hellyé váljon a magamfajta, felüdülést és éjszakai pezsgést egyaránt kedvelő nyaralók számára.

Czehelszki Levente

Augusztus 17.

Egy kis vihartól összedől a világ?

Szívesen folytattam volna váltótársam, Nagy Zsófi tegnapi gondolatmenetét, hagyott még helyet annak, hogy miként viselkednek a férfi strandolók. Az időjárás azonban közbeszólt. Nyugodtan dolgoztam otthon, a számítógép előtt. Kint dörgött és villámlott, így az égi áldással együtt elkezdtek özönleni a szokásos, viharos hírek. Baleset itt, fa az úton ott, áramszünet amott. Aztán egy orbitális, egész házat bevilágító szikra után elsötétedett a szoba, no meg a monitor.

Sikítófrász, káromkodás, vége a világnak. Miért éppent most? Miért éppen így? Nincs mese, este tízig húznom kell az igát, márpedig egy internetes híroldalt nem lehet internet és hírek nélkül tapogatózva szerkesztgetni. Rögtönzött világítás elő, két viszonylag összeillő ruhadarab előtúrására fel, táska kiásása egy kupac fehérnemű alól (vajon hogy került oda?), slusszkulcs és forgalmi a zsebbe, esernyő a kézbe, ajtón ki, lépcsőn vigyázva le. Amikor az autó fénye belehasít a feketeségbe, hirtelen minden rendbe jön. A motor békésen brummog, a párás hőséget elűzi a légkondi, a gonosz esőcseppeket pedig gyors csapásokkal félresöpri az ablaktörlő.

Majd derült égből villámcsapásként jut el agyamig a tény, hogy nem működnek a jelzőlámpák. És itt bizony nem az megy, akinek KRESZ vagy járműméret adta elsőbbsége van, hanem aki mer. Néhány hónapos, ám annál lelkesebb sofőri tapasztalatommal úgy ítéltem meg, hogy mivel az egy hétre rám bízott, tűzpiros kis csodáról még a korlátozott látási viszonyok ellenére is ordítanak a bazinagy Szabolcs Online matricák, az a legcélszerűbb, ha majdnem mindenkit elengedek. A céges imázs ugyebár. Nehogy miattam gondoljon úgy valaki a SZON-ra, hogy az ott dolgozó marhák még vezetni sem tudnak.

Na, de mindegy is, mert ahogy az a közlekedésben illik, a dilemmám ugyanabban a másodpercben megoldódott, amelyikben született. A tízperces út hátralévő részében azon tűnődtem, hogy illendő-e 2010-ben egy megyeszékhely kétharmadának áram nélkül maradnia, még ha remélhetően csak néhány órára is. Amit a szobám ablakából és a kocsiból láttam, egy mezei zivatar volt, semmi több. És hiába tart ott a technológiai fejlődés, hogy a zenelejátszómat használhattam elemlámpa gyanánt a kapkodós készülődéskor, ha az éppen szükséges műszaki berendezéseknek nem vehettem hasznát a házban.

Sándor Alexandra Valéria

Augusztus 16.

Miben megy fürdeni a cigányasszony?

Czehelszki Levente ezúttal sem fukarkodott, de most a politikusok fellélegezhettek, mert helyettük a kertévéket ostorozta. Bár az egyik csatorna a kenyéradóm, ezért illene elfogultnak lennem vele szemben, mégis sok mindenben egyetértek váltótársammal (és sok mindenben nem). De tévék helyett maradnék inkább az embernél. Így könnyebb a dolgom, most is itt zsizseg körülöttem néhány ezer.

Fekszem a törölközőn a strandon, melengeti hátam a nap, és egy cigánycsaládot bámulok. Csupa nő és gyerek, a férfiak meghúzódnak egyesével-kettesével a medence sarkában, vagy a padon ülve dohányoznak. Az asszonyok mind egybe részes fürdőruhát viselnek, fölé kanyarított rövidnadrággal és ujjatlan pólóval. Csípőjükre vágva csecsemő, derekukba csimpaszkodva kisgyerekek, körülöttük sündörögnek a nagyobbak. Több, egymástól független cigánycsalád is fürdőzik itt, és valamennyi nő kisszoknyában vagy nadrágban és pólóban megy a vízbe. Szokatlan strandviselet, a falatnyi bikiniben heverésző lányok leplezetlenül bámulják őket. Bezzeg a „színmagyarok” nem szégyenlősek. Az öregasszonyok szinte büszkén mutogatják a visszeres lábukat, lógó mellüket, pohos hasukat. Talán már évtizedek is elmúltak azóta, hogy utoljára azon fáradoztak: úgy üljenek le a plédre, hogy ne fodrozódjon rajtuk a háj, hogy jól tartson a melltartó, és ne menjen tönkre a frizura a vízben.

A cigányasszonyokról az arabok jutnak eszembe az egyiptomi csúszdaparkból. Mi a fenekünkbe toltuk azt a csepp bugyit is, hogy gyorsabban csússzunk lefelé, míg ők az egész testüket vastagon fedő ruhában, fejükön és arcuk előtt kendővel siklottak lefelé, nagyokat visítva. Csoda, hogy el nem merültek, annyi gönc húzta őket lefelé a vízben. A holland tengerparton viszont én keltettem feltűnést a bikini felsőmben. Ez volt ugyanis az egyetlen ilyen ruhadarab a fövenyen. Partra vetett bálnaként hevertek a nők a nyugágyakon egy szál alsóban, terpeszkedve, karukat szétvetve. Amikor végigsétáltak a parton, csak úgy ringott, himbálózott a mellük. A bárba is bementek egy üdítőért, az étterembe is egy kis majonézes krumpliért félmeztelenül. Az olaszok viszont szégyenlősebbek voltak. Csupa szűzmária és kereszt a nyakban, strandkendő a popón, cicifix a helyén. Egy-kettőt láttam csak, aki monokinizett, de ha felkelt a homokból, hogy fürdeni menjen, mindig magára kanyarított valamit.

Érdekes figyelni a nőket a strandon, és nem kevésbé érdekesek a férfiak. Annak alapján könnyedén megállapítható a nemzetiségük, hogy ki vesződik a gyerekkel, kik beszélgetnek csoportba verődve, kik húzódnak magányosan odébb, és legfőképpen, hogy mit viselnek.

Nagy Zsófia

Published on: 2007-02-01 (52817 olvasás)

[ Vissza ]