Szanyi Tibor: “A velem szemben elkövetett aljasságokon túltekintve leginkább azt sajnálom, hogy a pártunkkal történt gyalázatot benyeltük.” – A teljes eredeti szöveg!

https://varosikurir.hu/szanyi-tibor-a-velem-szemben-elkovetett-aljassagokon-tultekintve-leginkabb-azt-sajnalom-hogy-a-partunkkal-tortent-gyalazatot-benyeltuk-a-teljes-eredeti-szoveg/2/

szanyi

“Az alábbiakban természetesen egy szubjektív áttekintést fogsz olvasni,

amely azért igyekszik kerülni a részletek túlburjánzását, viszont megragadni az általam látott mérföldköveket. Csak olyan mozzanatokat említek, amelyeket a megfelelő fórumokon szóvá is tettem.

A történet a 2018-as Kongresszusunk estéjén kezdődöttamikor a frissen megválasztott elnökünk egy elnökségi röpgyűlésen bejelentette, hogy az EP-választások előkészítésével Ujhelyi Istvánt kívánja megbízni. Nem kampányfőnökként, hanem ügyvivőként. Az ezt követő “rendes” elnökségi üléseken elnökünk aztán további ügyvivőket nevezett ki (nagyszerű fizetésekkel!), zömmel az elnökség, részben az országgyűlési frakció tagjai közül. Ez volt az első lépés a megválasztott vezetők kettéosztása során, hiszen lettek, akik az elnök utasítási rendszerébe kerültek, a többiek számára pedig az ellényegtelenedés maradt. Egyeseknek tehát pénz, paripa és fegyver jutott, a többieknek pedig a puszta véleményük maradt.

Az elnökség ezt követően rendszertelenül, durván kéthetenként ülésezett. Egy-két üde, eseti kivételt leszámítva a napirend rutinszerű pontokból állt,politikai töltetű előterjesztések gyakorlatilag nem születtek, s a tartalmi napirendi pontok anyagai is jobbára helyszíni kiosztásra kerültek, sőt, a vége felé leginkább szóbeli beszámolókkal, indítványokkal stb. találkoztunk. Az elnökség tagjai ezáltal el lettek zárva attól, hogy előzetesen konzultálhassanak, azaz felkészülhessenek, s ez meg is látszott az esetleges döntéseinken: az elnökség fizetett kétharmada többnyire némán vagy támogató kommentekkel megszavazta az elnök felvetéseit, a maradék “szabad” tagok pedig gyakran érdemben hozzá is szóltak, majd szavaztak legjobb szándékuk szerint.

Ha kérdeznéd, vajon ezt csendben tűrtem-e, akkor az a válaszom az, hogy nem, ám a fizetett tagok szavazóhengere mindig rövidre zárta ezeket a helyzeteket. Érdekes mozzanatként említem, hogy az elnökség egyik tagja tartósan és nyíltan a pártból való kizárásomat, háttérbeszorításomat szorgalmazta, ami azért – lássuk be – nem építette a kollegiális légkört, amint az egyik korábbi pártelnökünket kizárni szándékozó “párttagi” nyílt nekifutás sem volt kutya.

Idetartozik az is, hogy az elnökség egyetlen írásos indítványomat sem tárgyalta, sőt, az ugyancsak írásban feltett – zömmel anyagi természetű – kérdéseimre válaszokat nem kaptam, pl. ki és mennyi pénzt vesz fel a közösből, kinek jár szolgálati autó stb.

Így jutottunk el a kampányidőszak kezdetére. Ekkor lett – szóbeli előterjesztésre, értékelés és indoklás nélkül – a választásokat előkészítő ügyvivőből kampányfőnök. Nem akadékoskodtam, jóllehet nagy “bizalom” kellett ehhez, mert az előkészületek 9 hónapjában nem sok minden történt. Igyekeztem inkább konstruktív lenni. Született egy alapjaiban elfogadható választási program, ám a kampánymenetrend leginkább kitöltetlen rubrikákból állt. Az ürességre jellemző, hogy a kampányterv bemutatására szánt elnökségi ülés menetében szinte mindenki “elpárolgott”, azaz az egész a dögunalomba fulladt.

Lett ugyanakkor egy szlogenünk: Haza. Szeretet. Európa.

Hangzatosnak hangzatos, de kampányban használhatatlan, hiszen annyira általános, hogy ezt bármelyik párt minden további nélkül a mellére tűzhette volna, vagyis ebből kicsit sem fakad, hogy miért is kéne a szocialistákra szavazni. Egy választási szlogen még a tankönyvek szerint is mozgósító erejű kell legyen, azaz támogass (pl. Fidesz), csatlakozz (pl. DK, Momentum) és hasonlók. Bár nekünk is volt támogatni való, helyes ötletünk a “szociális Európa” képében, a kommunikációnkba azonban a – csupán kijelentő, tehát nem mozgósító – szlogenünk, valamint az került, hogy “van közös lista”. Hadd ne részletezzem, mennyire hidegen hagyta az embereket, hogy a 2018-ban kötött MSZP-Párbeszéd szövetség közös EP-listáját valamiféle innovációként akartuk forgalmazni. Mindezt tetézte a kommunikációs igazgatónk (saját szavai szerinti) “nünükéje”, a HUEU kék szívecske. Azon felül, hogy a kék szív pont az Európai Néppárt szimbóluma, nem kell sok spiritusz annak belátására, hogy a szavazólapokon nem szerepelt sem ‘közös lista’, sem ‘kék szív’, hanem egészen más, azaz szikáran a pártok és jelöltjeik nevei, illetve emblémái.

Februárban megléptük a második katasztrofális lépést, a listaállítást. Elnökünk valami általa “rivalizálásnak” nevezett problémát kívánt megoldani önmaga listavezetővé tételével, holott a 2018. december 14-én lezárult hivatalos jelölési folyamat eredménye eléggé világos volt. A legtöbb jelölést kapottak sorrendje: Szanyi, Gurmai, Ujhelyi. A párt tagságának akaratát és a párt belső szabályait durván felborító elnöki előterjesztés további gyengesége az volt, hogy az MSZP részéről előzetesen  mindösszesen kilenc (!) személy kapott jelölést, a többi nevet az elnök egymaga rakosgatta fel, bár a tagság által javasolt 9-ből 1-et így is kihagyott (Veres Jánost).

Jómagam hosszas érveléssel megtámasztva rendkívül kockázatosnak neveztem ezt a listát. Amikor külön is megkérdeztem az elnököt, hogy mi indokolja önmaga önkényes előre tolását, a válasza az volt, hogy így akar magának “mozgásteret”teremteni (jelentsen ez bármit is). Szóval a listavezetőnk egy mandátumot valójában nem akaró, a közvélemény részéről kevéssé ismert politikusunk lett, aki egy “Jolly Joker”-ként fogta fel az első helyet. A választópolgár számára nem is lett vonzó ez a képlet, hiszen a főjelölt nem akart mandátumot, de azt se mondta meg, hogy mit akar vele kezdeni. Az emberek általában nem szavaznak lufira.

Ugyanezen a napon egy másik katasztrofális lépést is megtettünk az ominózus Választmányi ülésen. A kész helyzet elé állított és meglepett választmányi tagok felháborodása egészen tragikus, személyeskedő huzavonákba torkollott, amit néhány szégyenteljes, nyílt szavazás követett. Noha a titkos szavazás a legfontosabb munkásmozgalmi, baloldali vívmányok egyike, az MSZP vezetése mégis áterőltette a nyílt változatot. A szavazás tisztaságát azóta is sokan megkérdőjelezik. Végül a legizgalmasabb kérdésről való szavazás, azaz a Szanyi/Ujhelyi sorrend eldöntése még kacifántosabbra sikerült, mert az addigra már pattanásig feszült idegekkel szavazó választmányi tagok (és bizony szavazó nem-tagok!) egymás kezét rángatták le vagy fel, egyesek Ujhelyit is és engem is megszavaztak, bizonyos ‘nobilitásaink’ hűvösen tartózkodtak, a pártfizetéssel is bíró szavazókat pedig egynémely pártvezető fixírozta éles tekintettel, konkrétan szemből. Eredmény: kihirdetett döntetlen, azaz az igazi fordulópontján nem változott meg az ezer sebből vérző elnöki lista, amit másnap a kongresszusunk – mi mást tehetett volna? – egy erősnek éppen nem mondható kétharmaddal szentesített.

Ezen a választmányi estén egy, az elnökkel folytatott rövid, négyszemközti beszélgetésen úgy értékeltem a helyzetet, hogy bődületes felelősséget vállalt fel azzal, hogy egy általa erővel kettéosztott párttal vág neki a választásoknak, hiszen ha az MSZP-t nem volt képes 8-9 hónap alatt integrálni, akkor a szavazóbázisunk egy táborba terelése aligha fog sikerülni. Tömör válasza ez volt: tudom.

Nos, így indult a tényleges kampányidőszak.

Tekintsük bátran kommunikációs katasztrófának, hogy a főjelöltjeink mellett ‘fű-fa-virág’ nyilatkozgatott tévékben, sajtótájékoztatókon a legváltozatosabb témákról, utóbbi képviselőink látványosan megfeledkezve a “szociális Európa” tartalmú fő mondanivalónkról. Kifejezetten kifogásoltam, hogy központilag nekem csak két sajtótájékoztatót és három televíziós megjelenést “osztottak ki szereplési kvótaként”, sőt egy alkalommal a fejem fölött átnyúlva még az ATV Egyenes Beszéd egyik adásából is “kivontattak”.

A médiamegjelenésekhez láthatóan nem tartozott előre megtervezett tartalmi és strukturális terv, hacsak az nem, hogy a pártelnök/listavezető egyszerűen nem adott interjút számos kulcsfontosságú médiának, így pl. a HVG-nek. A “nem-nyilatkozási” jelenséget onnan észleltem, hogy miközben aktívan kerestem a médiafigyelmet, egyre sűrűbben azzal a fallal szembesültem, hogy ha a listavezetőnket nem bírják szóra, akkor tőlünk másnak sem adnak teret.

Hogy kerek legyen a kép, teljesen rám bízták, hogy amúgy mit csinálok, hova megyek, mindössze egyetlen többpárti fórum volt a kapott “penzumom”. Ennek megfelelően és jobb híján saját indíttatásból 70 településre jutottam el különböző kitelepüléseinkre, helyenként fórumokkal megtoldva. Mások is tették ugyanezt, sajnos nem túl sok koordináció közepette. Leglátványosabb a kampánybuszunk mozgása volt, bár sokan ennek esetében is megjegyezték – ami a saját gondom is volt – hogy egy-egy településen egy-két órát megjelenve nem hagyható túl nagy nyoma a létezésünknek. Tisztelet a kivételnek! (A hasonló mozgásnak amúgy irigylésreméltó példáját mutatta be a DK azzal, hogy a buszuk a listavezetővel (!) és utazó közönséggel járt, s ebbe simán belefért az utolsó napon az összes megyét átfogó sprint. A helyiek tehát nem csak egy buszt aktivistákkal, hanem a DK-lista első három helyezettjét várhatták, láthatták egyszerre. A sajtó is jobban tudta ezt kezelni, mert nem 5-10 ember szétszórt mozgását kellett figyelje, hanem a vezérszereplők együttes akcióját.)

Fentiek okán előállt az a szintén kommunikációs hiba, hogy a facebookon elért törzsközönségünk, azaz nagyjából 2-300 ezer ember csak annyit látott, hogy prominenseink ámokfutásszerűen jelentkeznek be innen-onnan, egymást dicsérgetve-ölelgetve mondanak hatalmas luftokat. Aki viszont nem nézte rendszeresen a kampányfőnök élő facebook bejelentkezéseit, tehát a szavazópolgárok elsöprő többsége egyszerűen nem észlelte pártunk kampányjelenlétét, legfeljebb kósza plakátok, internetes reklámok jutottak el hozzá. Elakadt a lélegzetem, amikor meghallottam, hogy választókörzetenként ezer szórólapunk volt, vagyis a legoptimistábban nézve is a szavazópolgárok legfeljebb 1 %-át értük el ezzel a technikával. Számomra külön talány, mi lett a kampányzárásra állítólag 1,5 millió példányban kinyomtatott Népszava különszámunkkal, ugyanis kifjezett keresésem dacára sem leltem olyan embert, aki látott volna ilyet. Ha neked mégis lenne május 25-i Népszava különszámod, hálás lennék ha megmutatnád nekem, mert – egy zavaros választ ugyan kaptam – de a mai napig sem tiszta előttem, hogy a pártelnök listavezető ténylegesen miért szorgalmazta, hogy hárítsam el, ha a szerkesztők interjút kérnének tőlem…

A kommunikációs ‘atombombát viszont Bangóné Borbély Ildikó dobta ránk,

amikor – alighanem gondolati rövidzárlat okán – patkányozni kezdett. Hatalmas tévedésnek tekintem, hogy – a nem feltétlenül EP-kampányterepként ismert – Kínából (!) egy hét távollét után (!) éppen hazaérkező listavezetőnk, illetve kampányfőnökünk erre még rá is szórt néhány lapáttal a “patkánykormány”fogalmának bevetésével, amit egy nap után – zavaros magyarázkodás közepette – vissza is vontak. Ennek az egész szörnyű bukdácsolásnak az volt a tudatalatti üzenete, hogy nem a pártot, hanem egy személyt védünk. Ezzel az akciósorral kivégeztük a “Haza. Szeretet. Európa.” szlogenünket, hiszen Magyarországhoz méltatlan, a szeretettől roppant távol álló és az európai vezető jelöltünk Frans Timmermans által épp párhuzamosan elítélt megoldásba bonyolódtunk.

Korrekciók helyett zsigerből rohangáltunk, nyilatkoztunk, amit csak betetézett, hogy a kommunikációs igazgatónk a sajtó velünk nem feltétlenül ellenséges két fontos orgánumát (ATV, Hír24) nyilvánosan és jó hangosan“fideszbérencnek” nevezte. Innentől kezdve nem véletlen, hogy a kampány utolsó hetében szinte minden média arról cikkezett, hogy az MSZP kampánya összeomlott. Hiába próbáltuk az ellenkezőjét bizonygatni, kiváltképp mivel az utolsó napokban már azon ment a könyörgésünk, hogy a baloldali szavazók ne a “Klárira” (ez a megnevezés önmagában vállalhatatlan), hanem a “Bence” (dettó) mandátumáért szavazzanak ránk. Ebben az időszakban egy szánalmas Ujhelyi-Jávor “reality-show”-t láthattunk, amelyben indirekte engem gyaláztak, mondván hogy kettejükön kívül senki más nincs, aki oly szorgosan dolgozott volna az EP-ben, tehát ők ketten érdemlik meg a mandátumot.

Valószínűleg másként alakult volna sok minden, ha a kampányfőnökünk koncentráltan a pártunk műveleteit irányította volna, minthogy ehelyett egyféle vezéraktivistaként lényegében a saját egójával és PR-jával foglalkozott. Az így sajnálatosan relatív háttérbe szoruló listavezető pártelnökünk abszolút felelőssége, hogy mindezt csendben tűrte, vagy ha tett is valamit, annak nem volt különösebb foganatja. A magam felelősségét ugyanakkor abban látom, hogy nem vertem eléggé az asztalt, illetve az illetékesek fejét, igaz abból a megfontolásból, hogy fenn akartam tartani a “kampány idején (!) legfegyelmezetebb katona” jeligéjű magatartásomat.

Azt viszont helyesnek vélem, hogy a plakátjainkon (továbbá internetes hirdetéseinken) zömmel a listánk első öt jelöltje szerepelt (bár sajnos nem csapatként, hanem különböző párosításokban), de azt már nem, hogy pl. néhányunkat mélyen háttérbe toltak, ugyanakkor az EP-be jutás szempontjából irreleváns szereplőket meg előre. A listánk második ötösfogatában helyet foglaló ifjúsági és értelmiségi jelöltünk a nagy reményeink ellenére ugyancsak semmilyen érdemi szerepet nem kapott, ezenközben a nagyon is húzónévként használható nőtagozati elnökünk a listánk harmadik “ötösébe” szorult, azaz a plakátokra sem került. (Ennek ellenére Gurmai Zita hősies aktivitással tolta a kampányt, igaz saját szervezésben és kivitelezésben. Érthetetlen, hogy többszöri kérése dacára alighanem egyetlen jelentősebb központi eseményen sem kapott mikrofont.)

Nos, ezeken múlt, hogy a választóközönség kit és miként láthatott, hallhatott

Ami az anyagiakat illeti, ott sem tudtunk erősek lenni. Kezdetben max. 50 millió

forintról szóltak a kapacitásainkkal kapcsolatos hírek, ami a későbbi kommunikációban inkább 100 milliós költésre emelkedett. Bár valószínűleg ezen felül van az az állítólagosan hasonló összeg, amit a hálózatszervezők működési szoftverére, illetve fizetéseire fordítottunk, azonban nem tartom szerencsésnek, hogy a hálózati igazgatónk épp a kampány kellős közepén beszántotta a korábban jól bejáratott infoközpontunkat.

A DK előnyét mutatja, hogy – kampányuk méretét látva – ennek majd’ tízszeresét költhették, leginkább plakáterdőre. Bizony, a sűrűn és 24 órában lengedező plakátok messze hatékonyabbak voltak a heti néhány alkalommal 1-2 óráig látható kitelepülő-pultjainknál. Hogy honnan lehetett a DK-nak ennyi pénze, az számomra is rejtély, bár ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy ez kinek volt érdeke, akkor már szűkül a tippek köre.

Mindenesetre – bár kevés, de a körülményekhez képest – fantasztikus eredmény az 5.200 szavazatszámlálónk előállítása, és ugyanígy az aktivistáink erőn felüli teljesítménye. Köszönet mindkettőért a helyi csapatainknak (akik egyébként szinte semmit nem tudtak arról, hogy mi folyik a központban vagy onnan mi várható, “cserébe” viszont meg sem hallgatták őket, holott a terepről rengeteg jelzés jött a közelgő pofonról).

A politikai vetületekről szólva a legnagyobb hibának azt tartom, hogy – figyelmeztetéseim dacára – bizonytalankodtunk a barát/ellenség mátrixunkban.

A Fidesz nyilván az ellenfél kategóriába sorolandó, bár a párhuzamosan kipattant zuglói Fidesz-MSZP mutyi vádja ezt is árnyalja. Az viszont nem csak rajtunk múlott, hogy a Fidesz kit emelt a fő ellenfél – azaz a médiahorizont – talapzatára, s ez kimondatlanul is a DK lett, minthogy a Fidesz legfőbb mondandójának, a bevándorlásellenességnek ők voltak a legmarkánsabb hazai kritikusai. Ám ez a probléma kevésbé a kampányunkhoz, hanem inkább az általános politikai stratégiánkhoz tartozik, hiszen ha a Fidesz főprojektjének legfontosabb szimbolikáját, azaz “a fal” fennmaradását kitartóan támogatjuk, úgy kevés esélyünk van főellenféllé válni.

A DK nyilván az igen jó listavezetőjük titkos projektjének tudatában azon volt, hogy ne “kozmáljon oda” semmilyen összefogáshoz. Igen ám, csakhogy a távolmaradásuk bejelentése után azonnal és gőzerővel őket kellett volna ezerrel “fideszbérencezni”, amint a végeredmény is ezt igazolja, hogy t.i. a Fidesz 1-gyel növelni tudta a mandátumainak számát. Ezt a választást ugyanis a Fidesz nyerte meg!

(Kis kitérő:

még most sem lenne késő ennek az előzménynek a tükrében a DK-t nyilvánosan emlékeztetni, hogy az önérdekeiken túl gyakorlatilag ismét a Fideszt támogatják Kálmán Olga jelölésével, hiszen nem kizárt, hogy egy népszerű tévés több aláírást tud gyűjteni az előválasztáshoz, mint az EP-vereségbe kissé beleszürkült Karácsony Gergely, s ezzel ‘de facto’ akár előre el is dőlhet maga az előválasztás. A Momentum jelöltje, az érdekes nevű Kerpel-Fronius Gábor ugyancsak komoly kihívást jelenthet, de kevésbé nekünk, inkább Kálmán Olgának, hiszen mindketten liberális kötődésűek, illetve támogatottságúak. Kisarkítva úgy hangzik, hogy két liberális egy baloldalival szemben….

Kálmán Olga egyébként kellemesebb ellenfél Tarlós István számára, hiszen a Karácsony Gergellyel való konfrontációban polgármesteri erények és hibák ütköznek, Kálmán Olga viszont leszerelhető azzal, hogy bizonyítottan jó kérdező, ám a polgármesterség a válaszok terepe.)

A kampányra visszatérve

nagy csalódás, hogy a Párbeszéd szavazói nem jelentek meg az oldalunkon – ha voltak egyáltalán, de ha voltak is – alighanem a Momentumhoz mentek át. Magatartásukat minden bizonnyal az is befolyásolta, hogy Karácsony kimaradt az EP-kampányunkból, aminek fényében nem kizárt, hogy igaz lehet valami abból a bennfentes szóbeszédből, miszerint Gyurcsány Ferenc kérte ezt tőle, a DK főpolgármesterjelölti támogatásának fenntartása áraként. Attól tartok, hogy a liberális (tehát nem baloldali) Gyurcsány sokszoros árulása most ugyanerre a terepre rángatta Karácsonyt. A 6,62 %-unknak ez is része.

Összegezve: elhibázott listaállítás, ki nem bontott program, előkészítetlenség, kampányvezetési káosz, katasztrofális kommunikáció, politikai tévelygések és a kevés pénz együttesen vezettek a pártunk számára akár végzetessé is váló történelmi bukásunkhoz.

Mérleg: a főfelelős kirúg két alfelelőst, és marad a helyén. Politikai következmény tehát nincs. Ezt tetéztük azzal az ostobasággal, hogy – gyávaságból – ennek a förtelmes kudarcnak a másik főfelelősét felszereltük az egyetlen EP-mandátumunk 5 évre szóló birtoklásával.

Szerintem aligha gondolkozhat értelmes jövőben az a párt, amelyik történelme legnagyobb bukásának arcát teszi meg európai arcává. 

Mondhatni, hogy a személyes sértettségem mondat velem sok mindent. Igen és nem! A velem szemben elkövetett aljasságokon túltekintve leginkább azt sajnálom, hogy a pártunkkal történt gyalázatot benyeltük. A következmény-nélküliség és a bénult reakcióképtelenség ugyanis minden választópolgár tudatalattijában azt rögzíti, hogy ha ránk szavaz, vele se fog történni semmi jó, s ebben – sajnos – akár igaza is lehet.

cikkfeltöltő: 
GB