Nem a Fideszt kell legyőznünk…

Bitó László jegyzete

Először 2012-ben írtam meg, hogy nem a Fideszt kell legyőznünk, hanem az apátiát. Azóta is mindenki azon dolgozik, legalábbis azért agitál, hogy győzzük le Orbánékat, és az igazhívők közben azokat a demokratákat ostorozzák, akik nem vitriolba mártott tollal írnak róluk. Vagy éppen mernek optimizmussal tekinteni a jövőbe. Olyan gyakran találkoztam ilyen írásokkal az utóbbi években, hogy már publikálni sem volt kedvem a szabad sajtó megmaradt orgánumaiban. Sőt átlapozni is alig mertem őket, mert nincsen abszolút immunitás a pesszimizmus ellen. Végül a Népszava nagymúltú mellékletében, a Szép szóban Az optimizmus védelmében című írásomban [1] szembe mertem nézni a saját aggályaimmal, talán azért, mert a Nolimpia népszavazással kiálló fiatalok, majd a lex CEU és a lex Simicska elleni fellépés áttörte – legalábbis ideiglenesen – az apátia Fidesz által gondosan felépített falát.

Ugyanis az apátia az a fal, amellyel Orbán megvédi centrális erőterébe tömörített híveit a másként gondolkodóktól. Híveit, írom, pedig tudom, hogy még mindig vannak olyanok, akik politikai pártként tekintenek a Fideszre és politikusként a vezérére. Noha csak azt tekinthetjük politikusnak, aki a szívén viseli a „polisz”, egykor a városállam, manapság egy ország ügyeit. Orbán Viktor pedig csak az övéi ügyét viseli a szívén. Értük mindent megtesz: lop, csal, hazudik. És legfőképpen csicskásaival olyan egyéjszakás testre szabott törvényeket nyomat át a parlamenten, amelyek biztosítják belső körének a szabad rablását.

És folytathatnám ekként, hogy ne vegyenek a tollukra azok, akik nem találnak fogást „a” Viktoron, ezért a demokratákat ostorozzák, ha nem az ő mantrájukat harsogják. Szeretném, hogy Bruck András (lásd pl.: Miért nincs itt ellenállás? ÉS, 2017. július 14.) ne tegyen abba a skatulyába, amelyet ilyen kedves szavakkal jellemez: „Csakhogy a hazai ellenzéket, mindenekelőtt az értelmiségét taszítja a diabolizálás, mondjuk a miniszterelnök felruházása ördögi tulajdonságokkal, ők inkább a jót keresik, s gyakran találják is meg benne. Fehér glaszékesztyűben sétálnak a vérrel, hullákkal borított lövészárok szélén, és ahelyett, hogy maguk is bemásznának, és lapátolnának veszettül, finomkodnak, finnyáskodnak, az utca számára használhatatlan szövegeket gyártanak.”

A bekezdés második mondatát már Lévai Júlia is idézte ÉS-beli hozzászólásában [2], Peragovics Ferenc pedig a Bruck-írás más aspektusaival foglalkozott ugyanabban a számban, le-„Új Marat”-zva Bruckot [3]. Ezek után szívesen megkerülném Bruck írását, de nem tehetem, mert ez az állatorvosi lova a kizárólag magukat hitelesnek tartó demokratáknak, amelyben megmutatkozik csőlátásuk minden veszélye. Én jelző nélküli demokratának tartom magam, és be kell vallanom, számomra a fentebb idézett szöveg nemcsak undorító, hanem teljes képzavar. Először is, nem ugranék bele az említett lövészárokba, mert feltételezem, hogy többnyire a reményvesztettek hullái vannak benne, az én hitvallásom pedig az, hogy a hazáért élni és nem meghalni kell. Azt meg egyáltalán nem értem, miért kéne bemásznunk egy lövészárokba, ahelyett, hogy nyíltan, talpon állva vállalnánk a küzdelmet a zsarnokság ellen. És ha már hullákkal van teli az az árok, akkor miért lapátolnánk veszettül? Azért, hogy eltemessük őket, vagy azért, hogy mi rejtőzhessünk minél mélyebbre az elleneink elől? Főleg azért nem értem ezt a metaforát, mert Bruck szerint nekünk, ellenzékieknek egyetlen feladatunk van: teli torokból ordítsuk, hogy itt diktatúra van. Mert szerinte ez az a varázsszó, amelyet mindenki megért.

Azokra gondol talán, akikből az Andrássy út 60-ban akarta kiveretni az akkori diktátor azt, amit nem tudtak? Vagy azokra, akiknek az édesapja jött vissza onnan, félholtan, örökre megtörve? A sokkal fiatalabbak talán a Kádár-korszak utolsó éveire gondolnak a diktátor szó hallatán: talán az jut eszükbe, hogy miközben a reformkommunistáknak asszisztáltak, sárkányölőknek képzelhették magukat, noha a sárkánynak már se agyarai, se karmai nem voltak.

Lehet, hogy ezt az egyszerű szót – diktatúra – valóban mindenki megérti: a kérdés az, hogy kit mire késztet. Attól tartok, hogy sokakat vállvonogatásra: ha ez, ami most van, diktatúra, akkor ilyenből még kibírunk néhány ciklust, ha legalább rend és békesség lesz. Mert a rend és a békesség fenntartására kétségtelenül a diktatúra a leghatékonyabb rendszer. Ezért hallunk egyre gyakrabban olyan hangokat kormányoldalról, hogy az ellenzék már készül az őszi rendbontásra, mert ha ezt el tudják hitetni – pláne ha erre okot adunk –, akkor rendfenntartói szerepben megint biztosíthatják maguknak a kétharmadot. Ezúttal nem is lesz szükség egy őszödi beszédre, mert a gyűlöletkampányt már nagyon jól felépítették. És ne áltassuk magunkat, hogy majd magától kifullad, ha itt senkit sem erőszakolnak meg migránsok: lehet, hogy már most a kezükben van egy erre vonatkozó valós vagy hamis bizonyíték – ha az időzítés jó, ez egyremegy –, mint ahogy már a kezükben volt az őszödi beszéd, amikor elkezdték felépíteni a hazugságkampányt, amelynek a csattanója lett a „hazudtunk reggel, éjjel, meg este” meg a TV székház ostroma. És még azt is megengedtük nekik, hogy tönkretegyék forradalmunk ötvenedik évfordulójának megünneplését, amelyen a fél világ képviseltette magát.

Miután jól előkészített és koordinált tüntetésekkel és egy tank elkötésével sem sikerült a kormány megbuktatása, az események értelmezést vették át, olyannyira, hogy ma már úgy beszélnek a szemkilövető rendőrségről, mintha a rendőrök képzést és parancsot kaptak volna kifejezetten szemkilövésre, és emberek tucatjait vakították volna meg. Persze az is sajnálatos, hogy egy tüntető elveszítette a fél szemét, de az végképp, hogy mára már csak a Fidesz és a Jobbik narratívája maradt fenn.

Pár hónappal a kormánybuktatási kísérletet követően írtam Tűzkeresztség után című cikkemet [4] arról, hogy valójában mi történt és történhetett volna, utalva a múlt század második felének véres amerikai tüntetéseire, amelyeknek több mint száz halálos áldozata volt és sok ezren szenvedtek súlyos sérüléseket. Többek között ezt írtam: „Tudjuk: a háborúk – pláne a polgárháborúk! – szavakkal kezdődnek. De a megbékélés is. A másképp gondolkozók megértésével. (…) Nem kell feladni saját elveinket ahhoz, hogy megértéssel forduljunk a másként gondolkodók felé.”

Ezt azért említem, mert a kézírás már ott van a falon: Orbánék már készülnek 2006 forró őszének a megismétlésére, csakhogy most a kormányhatalom birtokában, a média fontos fórumainak a teljes kézbentartásával, tehát még inkább készen állnak rá, hogy ők irányítsák és értelmezzék az eseményeket. Akkor nem tudták kiprovokálni, hogy a sok sérülést szenvedett rendőrök valakit önvédelemből lelőjenek, ami biztos kormánybukáshoz vezetett volna. Azt, hogy mitől mentett meg minket a rendőrség fegyelmezettsége, megírtam a Dél-Amerikában játszódó kisregényemben, a Technopuccs-dossziéban. Figyelmeztetésnek szántam arra, hogy a mai kommunikációs technológia mi mindent tesz lehetővé azok számára, akik a hatalomért mindenre képesek.

Ezt az egyestés, de politikailag és lélektanilag is mélyre nyúló, 2007-ben megjelent kisregényemet melegen ajánlom azoknak, akik még nem olvasták. Bár már nem minden boltban kapható, lesz nálam néhány példány a Pozsonyi Pikniken, és szívesen dedikálom őket szeptember 2-án, de addig is ingyen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból [5].

Ennek a politikai kriminek az olvasását azért ajánlom, mert következő blogomban arról szándékozom írni, miként kell felkészülnünk a forró őszre, amelyet már beígért az Orbán–Kövér-páros, és miként húzhatjuk ki diabolikus tervük méregfogát.

A szövegben szereplő linkek:

[1] http://nepszava.hu/cikk/1127158-az-optimizmus-vedelmeben

[2] http://www.es.hu/…/leva…/a-glaszekesztyut-orban-hordja-.html

[3] http://www.es.hu/…/2017-07-…/peragovics-ferenc/uj-marat.html

[4] http://www.es.hu/…/200…/bito-laszlo-/tuzkeresztseg-utan.html

[5] http://mek.niif.hu/05300/05367/05367.pdf

 

cikkfeltöltő: 
GB