Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 1 óra 32 perc

Eugène Ionesco: “A székek” a Pesti Magyar Színházban

2018, április 28 - 06:19

Ionesco: A székek tragikus tréfája lehetőséget ad a két művésznek arra, hogy maró öniróniával és humorral mutassák meg mindazt, amit az ő életkorukban a színházról, az életről, a párkapcsolatokról, a társakról, a világról – ne szépítsük, mirólunk – tudniuk lehet.

A székek tartalmát tekintve egy öreg házaspárról szól, akik egy tenger övezte kis sziget tornyában élnek​,​ és a férfi a nagy és végső életigazságát még utolsó erejével megosztaná a világgal. A világ erre csak a maga módján vevő. A kinyilatkoztatásra érkező vendégek láthatatlanok, és csak a színpadon elszaporodó székek száma jelzi, hogy egyáltalán vannak.

​A darab mulatságos, elgondolkodtató és megnevettető.

Öregasszony BÉRES ILONA Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, a Nemzet Művésze Öregember FODOR TAMÁS Jászai Mari-díjas Szónok PAPP CSABA a.n. Látvány SZABÓ K. ISTVÁN, SZATMÁRI J. OTTÓ Szcenika BALÁZS ANDRÁS Jelmez RÁTKAI ERZSÉBET Ferenczy Noémi- és Jászai Mari-díjas, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja Zene OVIDIU ILOC Ügyelő SZÉP ZSOLT Súgó TÓTH LOVÁSZ MÓNIKA Rendezőasszisztens JUHÁSZ ANDREA Rendező SZABÓ K. ISTVÁN

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Magyarságtudományi konferencia Reginában

2018, április 27 - 17:24

2018. május 26 és 28 között kerül megrendezésre az idei Kanadai Magyarságtudomány Társaság konferenciája Regina városában, a Regina-i Egyetemen. Regina Saskatchewan tartomány fővárosa és nem messze innen jöttek létre az első kanadai magyar kolóniák a XIX. század utolsó két évtizedében. A konferencia programját éppen a napokban véglegesítették és ezt most olvasóinkkal is megosztjuk. A két és fél napos konferencia egyik különleges eleme egy egész napos kirándulás busszal Esterhazy városába, illetve a környező vidékre. A kistelepülést (mai lakossága 2.600 fő) Eszterházy Pál Oszkárról nevezték el, aki Saskatchewanban telepedett le, illetve 35 magyar családdal telepítette be a térséget. Mint, ahogy a programból láthatják: ellátogatunk majd Kaposvárra, Békevárra, illetve Kiplingbe is. Ezek a XIX. század végén, illetve a XX. század elején mind magyar kolóniák voltak.

A konferenciára Magyarországról, az Egyesült Államokból, Szlovákiából és természetesen szerte Kanadából érkeznek előadók. A kirándulás és az előadások mellett lesz még egy fogadás és vacsora. Továbbá mivel maga a magyar konferencia a sokkal tágabb kanadai humán tantárgyak és társadalomtudományok kongresszusának égisze alatt kerül megrendezésre, a konferencia résztvevői egyéb, nem magyar vonatkozású tudományos és kulturális programokra is ellátogathatnak. A magyarságtudományi konferencia átfogó témája: “A sokszínű közösségek építése —  Magyarok otthon és külföldön.”

A teljes program itt olvasható, elsősorban angolul.

(Saskatchewan tartomány törvényhozása Regina városában.)

Kategóriák: Szervezetek

A mostani proteszt egy nagy semmi

2018, április 27 - 15:58

Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más – ezt nyilatkozta a többi között Tamás Gáspár Miklós filozófus Bódis Gábornak, a Független Hírügynökségnek. Szó volt még orbánista és antiorbánista magyarokról, nemzetpolitikáról, baloldalról…TGM ajánlásával osztjuk meg az interjút a Kanadai Magyar Hírlap olvasóival.

A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?

Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.

Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?

A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.

A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?

A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.

A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?

Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.

Kategóriák: Szervezetek

Göllner András válasza Ódor Lászlónak, Ódor Bálint nagykövet kapcsán

2018, április 26 - 17:46

Ódor László professzor úrnak!

Kedves kollega. Értékelem és köszönöm hozzászólását írásomhoz, melyet hangnemében egy picit indulatosnak, tartalmában enyhén szólva elfogultnak, ha szabad, igazságtalannak tartok. Sosem állítottam Bálintról, hogy nem beszél nyelveket. Hozzám is eljutott annak híre, hogy tökéletes a franciája. (Nekem nem adatott meg, hogy ezt a képességét személyesen is megtapasztaljam, de nincs szándékomba azt kétségbe vonni.) Azt állítani rólam, hogy amit odafenn műveltem, túlszárnyalta a teljes magyar ellenzék aljasságát – „Ilyen mélyre még a magyar ellenzék sem süllyed” – túlbecsüli szerény képességeimet. Bár vannak szárnyaim, (tegnap például az éj leple alatt átrepültem a Gellért hegy felett, nem tudom tetszett e véletlenül látni), a tudományos érvelések terepén szigorúan betartom Arisztotelész követelményeit. E magatartás miatt élvezem akadémiai tisztségemet. Az Emeritus Egyetemi Tanári rangot e tájon nem adják puszira.

Kedves Ódor László tanár Úr ! Kénytelen vagyok megismételni azt, aminek odafenn hangot adtam. Empirikus módon verifikálható, hogy védence (névrokona vagy fia) itt Kanadában, egy Public Relations kudarcot vallott. Annak ellenére, hogy teljes erőbedobással, hihetetlen szorgalommal, mindent elkövetett céljainak érdekében, (még olyan dolgokat is, amelyeket nem illik egy diplomatának elkövetnie), a kanadai sajtó, a kanadai kormány, a kanadai konzervatívok színe java, nem főnökének az erényeit, hanem annak a nyugati áramlattal ellentétes lépéseit boncolgatja. Ha nincs igazam, kérem, adatokkal és ne érzelmi eszközökkel szálljon vitába velem.

Kedves Ódor kolléga. Tudom, hogy fiának látványos kudarca, illetve annak a bizonyítása, fájdalmas érzéseket kelthet az Ön szívében. Nekem se okoz ez nagy örömöt, hisz egy hazaszerető magyar hazafi vagyok, aki azt szeretné, ha a nemzetközi sajtó, és főleg annak mérsékelt, konzervatív része, a mindenkori magyar kormányokat éltetné. De jó is lenne az. Amit a kedves kisfia és úgy látom Ön is képtelen felfogni az, hogy a tiszteletért meg kell dolgozni, azt ki kell érdemelni, az nem egyszerűen attól függ, amit az önök miniszterelnöke mond, a felcsúti stadion árnyékából, vagy amit a kisfia kijelent az ottawai nagykövetségen, egyik másik zongora előadása után, miközben a lakájok pogácsával, és magyar borokkal itatják a hallgatókat.

A nemzetközi konzervatív szakvélemény – hagyjuk a baloldalt ki ebből – a magyar miniszterelnököt egy közönséges banditának tartja, aki az európai adófizetők pénzéből építi saját vagyonát. Ezt a véleményét nem egy kalapból húzza elő, hanem empirikus módszerekkel verifikálható tényekre alapozza. A nyugati konzervatív kritika, ellentétben Önnel és fiával, nem keveri össze Orbán Viktort a magyar nép egészével.

Professzor Úr ! Én nem szeretek magamról beszélni, de kénytelen vagyok azt tenni, amikor valaki úgy ront nekem valótlanságaival, mint egy bika a porcelánboltban. Innen, Montreal Kis Olaszország negyedéből szeretném Önt tájékoztatni, hogy életem során egyszer se a magyar népet kárhoztattam azokért a tragédiákért, amelyek Magyarországot érintették – pl. Trianon, a Fehér, vagy a Vörös Terror, csatlósságunk Hitler vagy Sztálin oldalán. Mindig is a vezetők, akár belföldi vagy külföldi, magatartására helyeztem a hangsúlyt. Most sem teszek mást: megpróbálom népem figyelmét felhívna arra a szeretet és összefogás látszatát keltő átverésre, amely a magyar embereket már több száz éve fogságában tartja.

Kedves Ódor László! Nékem is van három csodálatra máltó, felnőtt fiú gyerekem, akiket felneveltem, mindent meg adtam nekik hogy nagyszerű egyetemi diplomákkal a zsebeikben, több nyelv birtokában, talpraesett és tisztességes módon, embertársaik méltóságát tiszteletben tartva, keressék a kenyerüket. Én is ismerem azt az érzést, amikor valaki igazságtalanul bántalmazza az én kis csemetéimet (ők nekem mindig is azok maradnak, pedig mindegyik már 30 év felett). Az én fiaim meg tudják védeni magukat a nyilvánosság előtt, köszönik szépen, nem szorulnak édesapjuk védelmére e téren. Ettől függetlenül, én nagyon is megértem, hogy Önnek személyesen gondot okoz, hogy nem vagyok elájulva attól a politikai párttól, amelyiket Ön és fiacskája, a Bálint, oly nagy szeretettel szolgál. Remélem, mindketten jó egészségben túl fogják élni azt a csalódást, melyet személyesen okozhattam mindkettőjüknek.

Göllner András

Kategóriák: Szervezetek

Hozzászólás helyett – Arról a “szent” anyaságról, ami kormányzati fejekben lakozik

2018, április 25 - 15:58

(A Föld S. Péter ‘Szüljetek a köpcösnek’ c. írása alatti vitához…)

Beszéljünk az ostobaságról magáról, ami nemcsak a kormányzati intézkedésekből süt, hanem minden megnyilatkozásukból – és aminek a legnagyobb kára, hogy berögzít egy olyan hamis világképet, amiből itt a hozzászólásokból színes körkép bontakozik ki, szinte függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írta azokat.

A legújabb aranyköpés: egy ellenzéki képviselő kudarcát azzal magyarázta – hivatalos, helyi lapban! – egy mameluk, hogy az illető ellenzéki impotens: hiszen csak lányai vannak! Engedelmetekkel nem foglalkoznék ezekkel a bodaságokkal – az ember a muslincát is csak elhessenti a dinnyeszelete fölül, nem száll vele vitába, és főképp nem permetezi le méreggel, hogy ezzel a dinnyét is ehetetlenné tegye.

Hanem arról már érdemes lenne beszélgetni, amiről itt Figyelő, Lalika és sokan mások is abajogtak: a “szent nemzeti kötelességről”, meg “áldott anyaságról”. Érdekes, hogy ez a szempont az apasággal kapcsolatban szinte sose merül föl, még a nők részéről sem.

Elvi leszögezések helyett inkább elmesélném, mi indított engem, hogy anya legyek. (Nem a kormány.) Nem kapkodtam el – hála azoknak, akik a családtervezést lehetővé tették -, mert megéltem, hogy mekkora hátrány “sokgyerekes” (pedig csak hárman vagyunk testvérek) családban még a környező szegénységnél is keményebb helyzeteket megélni, mert három pár cipő mindig drágább, mint egy pár. (Más kérdés, hogy megőrülnék, ha a testvéreim is nem tartanának a tenyerükön, és hogy a fiamnak mennyire hiányzik a testvér. A féltestvéreit, meg az unokatestvéreit próbálja pátyolgatni – kevés sikerrel.)

Én hát nagyon “okosan” csak 26 évesen (az én korosztályomban a 26 éves már öregnek számított első gyerekhez), öt éves házassággal a hátunk mögött kezdtem foglalkozni a gyerekvállalással. (Még mindig nem volt lakás, a nagymama egyszobásában éltünk.) Ez is egy hülye szó: gyerekVÁLLALÁS. Szegény gyereknek esze ágában sincs “vállalódni”, az ember saját maga miatt akarja látni az utódát. Meg a párja miatt. Tapasztalataim szerint ezt a legtöbb férfi képtelen fölfogni: hogy nemcsak magamat, őt is szeretném látni a folytatásban. Ezért aztán nagy kényelmesen – ráadásul úgy vélve, hogy ezzel nagyon is megengedő – azt mondja: Te döntöd el. Ezzel a felelősség nagyobbik részét is a nő vállára lőcsölve, még az is, aki aztán „jó apa” lesz: hazaadja a fizetését, és nem veri a nejét, a gyerekét is csak ritkán, és „nevelési célzattal”.

Szóval, döntöttem. Talán sosem voltam olyan boldog, sőt szép(!), mint a várakozás ideje alatt. Én sem szeretem a terhes szót, pedig bizony teher az, nem is kicsi. Nekem a legnehezebb az volt, hogy nem gyújthatok rá – 1974-ben ezt ugyan nem vették még olyan szigorúan, de azért én tudtam, hogy mekkora kárt okozhatok ezzel a jövevénynek. Dolgoztam majdnem az utolsó pillanatig, az összes helyemen. Igaz, a vezetést a Wartburgban vettem át, mert csak abban fért el a hasam a kormány mögött.

Vessetek meg – attól féltem a legjobban, hogy mi lesz, ha nem tudom majd annyira szeretni ezt a várt és tervezett gyermeket, mint az apját. Későbbi tapasztalataim szerint a férfiak az utódaikkal szemben érzett féltékenységükkel nem tudnak mit kezdeni: elvégre mégse ehetik meg az újszülötteiket, mint az oroszlán. Talán ezért is van, hogy – bár sokan tagadják – a lányaikat jobban szeretik, mint a fiaikat. Talán ezért akarja sok apa a fiát erőszakos barommá idomítani.

Eljött a szülés ideje – 1974 decemberében, a népesedési bumm csúcsán. Amikor a fiam a lánya születésekor megkérdezte, hogy az apja jelen volt-e a szüléskor, majdnem felröhögtem. 1974-ben? Egymás hegyén-hátán vajúdtunk, szülőszobán, kórtermekben, meg a folyosókon. Örülhetett, akinek a kórteremben jutott hely, és nem kerülgették a folyosón a szomszédos férfi-osztályra igyekvő látogatók. Még csak az hiányzott volna, hogy ott lábatlankodjanak leendő apák is.

Végülis nagyobb bonyodalom nélkül a világra jött a fiam. Néztem az ordító kis csomagot – és frászt kaptam. Jesszus, ennek nagy, fekete hajzata van, az apja meg szőke, nekem meg vörös a hajam! Én ugyan biztosan tudtam, hogy ki az apja (nem volt választék) – na de ismerjük az ilyenkor szokásos ugratásokat. Végül anyám megnyugtatott: csaknem minden újszülött haja sötét, ezt pár héten belül elhullajtja.

Na, mindegy, legalább nem néger. Bár genetikusok szerint két fehérembernek is lehet néger gyermeke, ha, akár több generációval korábban, valahol besegített a családba egy feketebőrű. És ki tudja, miken mentek keresztül az elődeim a zivataros évtizedek alatt? Az apja ugyan nem volt rasszista, de azért nem biztos, hogy túlélte volna a kapcsolatunk a „baráti” beszólásokat.

Hosszú baba volt a fiam – 53 centi – de rettentő sovány: 8 deka hiányzott a 3 kilóhoz. Félve néztem, amint hosszú ujjacskáin nő a köröm – évekig kidobtam a csirkelábat a húslevesből: nem bírtam nézni, ahogy kinyúlik a fortyogó léből. Gyorsan pótolta a súlyhiányt – ma boldog lenne, ha meg tudna szabadulni úgy 20 kilótól. De sokat dolgozik – ülve, számítógép előtt, és csokoládéfüggő. Viszont nem dohányzik.

Az első négy hónapban azt sem tudtam, hová kapjak, pedig viszonylag racionálisan tudom kezelni a dolgaimat. Mivel a tejem nem volt elég tartalmas, anyatejet kapott. Ezért mindennap elrohanni (bár ezt nagyrészt az apja vállalta magára), a cumisüveget, – később kisfazekat, kistányérat, evőeszközt, poharat, teásüveget -,három, majd négy óránként elmosni, fertőtleníteni. Pelenkát, kisinget, előkét cserélni, mosni, vasalni (nem volt még eldobható pelenka), sétálni vinni, ahhoz átöltöztetni, aztán vissza. Közben magunknak is kellene valamit enni – akkoriban a vásárlás sem volt egyszerű teljesítmény -, nekünk is kell tiszta ruha, fel kell mosni a konyhát – fürdetés után a szobát is, mert fürdőszobánk nem volt. Hallgatni nagymama kifogásait, amik között az volt a legszebb, hogy azért főzöm a pelenkát, mert tudom, hogy neki árt gőz, és akkor a miénk lehet „a lakás”. (Ezért lett korán, már 1975-ben automata mosógépünk, amire viszont az anyám jegyezte meg, hogy nem csoda, hogy sosincs pénzünk, ha ilyen luxusra dobáljuk ki. Ő még teknőben súrolta hármunk pelenkáit…)

A legrosszabb mégis az örökös aggodalom volt, ami miatt öt hónap alatt sikerült leadnom azt az extrém 29 kilót, ami a várakozás ideje alatt fölrakódott. Uramisten, sír! Miért sír, hogyan sír? Most meg miért nem sír?!

Szégyelltem, hogy öklendezek a teli pelenka fölött, hogy viszolygok a koszmótól, amit a fejecskéjéről kellett óvatosan ledörzsölni puha, olajos ronggyal. A legszebb órák a fürdetés órái voltak. Szó szerint órái: mert ekkor lehetett kicsit beszélgetni vele, miközben az ortopédus útmutatása szerint tornáztattam. Fürdés után öltözés, vacsora – ami után gyakran újabb átöltözés következett.

Az apja nagyon jó férj volt és barát – de ilyen szempontból csapnivaló apa. Egyszerűen nem mert hozzányúlni a csecsemőhöz (én se nagyon, de valakinek mégiscsak muszáj volt), szándékosan nem jegyezte meg, hogy merre vannak a pelenkák, krémek, nehogy neki kelljen ugrani. Inkább elvállalta a harmadik mellékmelót is, és hát persze, kellett a pénz, nagyonis. Én is viszonylag hamar (a gyerek 10 hónapos korában) munkába álltam: és lelkiismeret furdalásom lett ettől is. Mert hallatlanul élveztem, sőt, pihentető volt, hogy a munkahelyemen felnőtt szót hallhattam, csinálhattam, ami érdekelt, amit szerettem.

Nem szeretem eléggé a gyerekemet? Miféle anya vagyok én?

Hát ennyit arról az „áldott” anyaságról, meg mindenféle fennkölt nemzeti maszlagról.

(Fotó: Rátesi Margit, férje és fia – 1975)

Hogy végülis megérte? Nem tudom, hiszen nem tudom, milyen gyermek nélkül élni. Talán mégsem vagyok nagyon csapnivaló anya. Igaz, ha hazajön, hiába kutat a fridzsiderben: nem nagyon talál eldugott finomságokat. Ráadásul vega, én meg makacs húsevő maradtam. Utálja, hogy dohányzom, én meg nehezen viselem, hogyha itthon van, nem gyújtok rá. Mindennap felhív, mert azóta aggódik, amióta pár éve egyszer ájultan talált, amit egy hetes kóma követett, bizonyos infarktus nevű illető miatt. Nem engedett el Szibériába (ahol kamaszkorom óta szeretnék körülnézni), de eljött velem két hétig csavarogni Izlandon. Felhorgadok, ha a „javamat akarja”, de nekem sincs annál jobb érzés, mint amikor megjelenik: olyan régen nem dumáltunk már…. A szememre veti, hogy nem aggódom eléggé érte – holott, azért nem beszélek erről, mert nem akarom, hogy végképp elanyátlanodjon: inkább arra biztatom: bízzon jobban magában, nemcsak okos és jó, hanem erős is. Néha panaszkodik a feleségére, akkor kénytelen vagyok erőteljesen megvédeni az unokám anyukáját – bár én is tudnék egy-két dolgot. Naná, hogy akkor megint én vagyok a hibás, hogy nem neki adok igazat.

Hááát, így valahogy az a szentséges anyaság…

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Florian Zeller: A kulisszák mögött a Rózsavölgyi Szalonban

2018, április 25 - 13:53

Daniel és Isabelle vacsorára várják barátjukat, Patrickot és annak új élettársát, Emmát. A látszólag könnyed és vidám este előkészületei közben tapintható a feszültség. A házaspár közeli barátságban volt Patrickkal és korábbi feleségével, akit a férfi elhagyott új szerelme, Emma miatt. Emma fiatal és csinos, semmiben sem hasonlít az elhagyott feleségre. Patrick felhőtlen boldogsága láttán a házigazdák kezdik megkérdőjelezni saját kényelmesen kialakított, rutinos életüket.

Kegyetlenül őszinte darab a kapuzárási pánikról. A szerző ugyanakkor humorral és (ön)iróniával ábrázolja a szereplőket. A párbeszédes jeleneteket újra és újra megtörik a szereplők „kihangosított” gondolatai. Nincs az a hazugság, titkos gondolat vagy elfojtott vágyakozás, amely a közönség elől rejtve maradna – garantált a lebukás!

Florian Zeller kortárs francia regény- és drámaíró. „Korunk legizgalmasabb új színpadi szerzője” – írta róla a The Guardian. Az Apa című drámájáért hazájában Molière-díjjal jutalmazták. A Kulisszák mögött (L’envers du décor) című vígjátékát 2016-ban írta, és ugyancsak komoly sikereket ért el vele.

A Szentendrei Teátrum és a Rózsavölgyi Szalon közös produkciója

Támogatók: NKA, Francia Intézet

 

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak