Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 1 óra 14 perc

2022-re minden maradék szabadságunkat el fogja szívni a Fidesz

2018, január 9 - 14:08

A Jobbikot 660 millió forintra büntette tegnap az Állami Számvevőszék (ÁSZ). Szerintem tisztességtelenül bérelt a szélsőjobboldali párt plakátfelületeket, ezzel törvényt sértett, de a fideszes számvevők ugyanezt a bűnt a Fidesz esetében tudatosan elsikálják.

Így ebben a formában elfogadhatatlan az ÁSZ eljárása. Ha a politikai önkény választja ki, kinek szabad átmennie a piroson és kinek nem, az elnyomás, az illiberalizmust és diszkriminatív jogalkalmazás.

Márpedig ez a szabadsággal, ami nekünk, az Együtt közösségében nagyon fontos, elfogadhatatlan.

Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet egy érdekes, és eddig nagy nyilvánosságot nem kapó aljasságra is az ellenzéki pártok ellehetetlenítése területén, ami szintén az ÁSZ-büntetés eredménye, és érinteni fog minden pártot, akit most ezért vagy azért elővesznek a számvevők.

A Jobbik állami működési támogatásából 2018. harmadik negyedévének elején, júliusban fogják megkezdeni a 330 millió forint letiltását. Reálisan számolva a Jobbik választási eredménye után egy negyedévnyi támogatás kevesebb lesz ennél az összegnél. A Kincstár közleménye tartalmazta, hogy a pártok akár részletfizetést is kérhetnek, így több negyedévre húzhatják szét a pártot érő büntetést. Ezidőtájt a frakcióval rendelkező pártok a frakció működési támogatásából tudnak működni a maradék párttámogatási részlet mellett.

Azonban van egy gyorsabban ható méreg is. Inkasszóval súlyosbítva a pártoknak be is kell fizetniük a büntetést, ami a Jobbik esetében 330 millió, és ezt tegnaphoz képest 15 napon belül kell. Ha ezt nem teszik meg, akkor pár héten belül a NAV inkasszót helyez a pártok számláira. Ezért lehet ugyan “nem befizetni”, de valójában a pénzt a Fidesz állama el fogja vinni.

A Jobbik esetében egy 330 millió forintos, kifizethetetlen inkasszó azt jelenti, hogy a reális várakozás szerint március elején megérkező listás kampánytámogatást is érni fogja e büntetés. Mivel a Jobbik 106 egyéni válaszótkerületben indul, így ők 600 millió forintot fognak kapni. Ha azonban ennek bármekkora részét is éri az inkasszó, akkor azzal a pénzzel jogilag nem tudnak majd kampánykiadásként elszámolni, hiszen az inkasszó nem kampányköltség. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a kampányfinaszírozás állami számvevőszéki ellenőrzése idején (2018 második fele) a számvevők újra pénzügyi szabálytalanságot fognak megállapítani mindazon pártoknál, akiknek a kampánytámogatását érinti az inkasszó. Ennek pedig újabb büntetés lesz az eredménye 2018 végén.

Éppen ezért az Együtt erre való figyelemmel fog eljárni, ha megkapja az ÁSZ elfogult büntetését. Nem vagyunk abban érdekeltek, hogy a kampánypénzünket érje az inkasszó. Ezért bár hiszünk az igazunkban, nem csalunk egy forintot se, az irodánkat az ÁSZ által korábban ellenzőrzött módon, tisztességel béreljük, tisztességes áron, de ha mégis megbüntetnek, akkor ugyan önként nem hajtjuk a fejünk a nyaktiló alá és nem működünk együtt, de a kampánypénzek utalása előtt rendeznünk kell a büntetést, különben újabb ellehetetlenítő kampány indulhat ellenünk (is).

Ebből is látszik, az Orbán-rezsimet 2018-ban kell megtörni. És ez lehetséges, ha minden egyéni választókerületben a legalkalmasabb jelölt száll harcba a fideszessel szemben. Az Együtt erre nyitott, nyilvános javaslatot is tett, sajnos ma leginkább az MSZP elutasító az ügyben.

Nincs 2022-re való készület, mert addig minden maradék szabadságunk el fogják szívni, és kiépül egy még megingathatatlanabb elnyomó rezsim. Most vagy soha!

Szigetvári Viktor

Kategóriák: Szervezetek

Szilárd Klára emlékkiállítása – Az élet és a művészet varázslója

2018, január 8 - 18:08

 

Ekként nevezte párizsi kritikusa, Pierre Brisset. Szilárd Klára hosszú, alkotó életében még sohasem hiányzott kiállításának megnyitójáról. Szokatlan is lesz nekünk, barátoknak s művészete népes rajongótáborának, hogy a mostani, január 4-i tárlatának vernisszázsán már nem láthatjuk hófehér hajával, kifogástalan francia eleganciájával, csipkekesztyűs kezét botján nyugtatva, derűsen mosolyogva, élénken társalogva… 

Nem tudom, de mondják, van szerelem az első látásra. Azt viszont bizton állíthatom, hogy létezik barátság, amely a bemutatkozás első percében kezdődik. Ilyen a miénk Szilárd Klárával. Nem teszem múlt időbe, mert az érzelmek nem lesznek semmivé, amíg élünk. Ahogyan az emlékek is velünk maradnak. Kristálytisztán, vagy épp lassan homályba bukóan. Mindjárt az élükön azé a tavaszi délutáné, 1990-ben, amikor először találkoztunk. A TV Híradó stábjával érkeztem a Vigadó Galériába, Klári első, magyarországi tárlatára. Már napokkal azelőtt, amint kezembe vettem a meghívót, fényképe láttán különös érzés kerített hatalmába. Mintha régről ismerném ezt az asszonyt. Lázasan kutattam emlékeim között, amikor megszólított. Olyan természetes kedvességgel, mintha régi, jó ismerősök lennénk. Végignéztem a kiállítás képeit, felvettük az interjút, és hosszú beszélgetésben folytattuk a kamera előtt elkezdetteket. Hamarosan annyi mindent megtudtunk egymásról, mintha nem is pár órával előbb találkoztunk volna először…

Hosszú évtizedek tapasztalatával állítom: szokatlan élmény volt ez. Mint ahogyan az is, hogy kész tervvel búcsúztunk: Klári – olykor szinte hihetetlen – fordulatokban bővelkedő életével meg kell ismertetnünk a nagyközönséget. Szülessék könyv ennek a rendkívüli művész asszonynak a sorsáról, pályája kacskaringóiról. Amilyen gyorsan döntöttünk, olyan gyorsan követték egymást az események. Hamarosan kézbe vehettük a karcsú kötetet, amely nem sokkal ezután a róla készülő portréfilm forgatókönyvéül is szolgált. Kamerával jártuk végig Szilárd Klára (akkor még Claire Szilard) életének és pályájának meghatározó helyeit. A szülőföldet, a választott új hazát, az imádott sivatagot, és végül a megannyi ihletet adó látnivalót Párizsban…

S végül hosszú beszélgetéseink egyikéből egy töredék, amely summázata Szilárd Klára utánozhatatlan egyéniségének:

„Oly fáradhatatlanul dolgozol, hogy bármely fiatal megirigyelhetné. Én csak nézem, mi mindenbe vágsz bele, csak ámulok tengernyi energiád láttán. Mindig vidámnak látlak, szinte gyermeki örömmel nyugtázod a legkisebb jót is, amit kapsz. A veled készült riportban, interjúkban még sohasem kérdeztem meg tőled, mit jelent neked a siker?

– Elsősorban belső megelégedettséget és harmóniát. Amikor érzem, hogy az emberek lelkében visszhangra találnak a műveim. Szerencsére, sok visszajelzést kapok. Legyen az Izrael, Brazília, Párizs, vagy Magyarország egy kis települése, mindenütt az első vélemény, milyen optimista, derűs az én világom. Nincs egy hete, hogy párizsi nagykövetünk felesége elhozott ide egy francia külügyi delegációt, melynek tagjai először jártak hazánkban. Sorra gratuláltak, hogy mennyi boldogságot sugároznak a képeim. Mondták, manapság ez eléggé ritka, hiszen a mai művészet főként a korunkra jellemző szorongást és zaklatottságot tükrözi. – Siker, ha teljesítményemet bármilyen módon elismerik – folytatta. – Szívet melengető volt «az év művészének» lenni Brazíliában, díjak sorát megnyerni a nagy párizsi szalonokban. Ezek a szalonok a kortárs gyűjteményes kiállításokat jelentik a művészetek fővárosában. Mindenki töri magát, hogy egyáltalán bekerülhessen. Nagy dolog volt az is, hogy a leghíresebb francia aukciósház, a Drouot műveimet már korán beválogatta a katalógusába. De legalább ilyen fontos a számomra, ha Hollókőn egy sokszoknyás parasztasszony lelkesen felkiált egy képem előtt: «De szép ez a festmény, lelkecském!»

– Elégedettséggel tölt el, hogy nem sokkal a hazatelepülésem után meggyökereztettem műtermi koncertjeimet, amelyeknek Izraelben már több évtizedes hagyományai voltak. És egyáltalán, majd fél évszázados távollét után tulajdonképpen rövid idő alatt úgy visszatalálni szülőhazám szellemi-művészi világába, ahogyan nekem sikerült, nos, ez önmagában nagy boldogsággal tölt el…”

 

Szilárd Klára emlékkiállítása 2018. január 27-ig látogatható a Széphárom Közösségi Térben. Budapest, V. Szép utca 1/b.

 

Szilárd Klára / Claire Szilard (Budapest1921március 31.Budapest2017szeptember 10.) festő- és szobrászművész, üvegművész 1921-ben született Budapesten, 1939-ben érettségizett a Veres Pálné Gimnáziumban, közben Jaschik Álmosszabadiskoláját látogatta. 1940–44 között tanulmányokat folytatott a Gallé Tibor, Sárkány Loránd, Istókovits KálmánKoffán Károly és Bernáth Aurél által vezetett szabadiskolában. 1944-ben menekülnie kellett. 1945–51 között Svájcban élt, Genfben szerzett diplomát az Écoles d’art de Genève-en, majd Izraelben telepedett le, ahol először Tel-Avivban, majd Ramat Ganban, végül huszonhat évig Jaffán élt és dolgozott.

Színházi díszleteket, monumentális üvegablakokat tervezett, kivitelezett, festészettel foglalkozott. Izraelben tizennégy zsinagóga üvegablakai az ő tervei alapján valósultak meg. 1986-tól hegesztett vas szobrokat készített. 1991–2001 között párizsi műtermében is dolgozott. 1993-ban véglegesen hazatelepült. Nyaranként Szentendrén dolgozott. Képeit először 1948-ban Genfben mutatta be a nyilvánosság előtt, a tárlatot több mint hetven egyéni kiállítása követte Izraelben, Párizsban, Bázelben és magyarországi helyszíneken. Brazíliában „az év művésze” lett 1980-ban. Műveit szülőhazájában először 1970-ben láthatta a hazai közönség a Vigadó Galériában.

A gyakori hazai bemutatók sorában kiemelkedő fontosságúak a budapesti Zsidó Múzeumbanés az Ernst Múzeumban rendezett tárlatai. 2004-ben a pesti, Dohány utcai Zsinagóga Wallenberg-udvarán avatták fel a holokausztra emlékező nagyméretű üvegkompozícióját.

Munkabírása és művészi teljesítménye általános tiszteletet keltett, művészkollégái körében szeretet és megbecsülés övezte. 2002-ben elnyerte az államfő Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetését, 2013-ban a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Életmű-díjasa lett.

 

(forrás: https://ww2.infovilag.hu/2018/01/04/szilard-klara-emlekkiallitasa-az-elet-es-a-muveszet-varazsloja   —  Bayer Ilona írása)

Fotók: Gergely Bea

A fotók a kiállítás megnyitón készültek.

A fotón Bayer Ilona látható

Kategóriák: Szervezetek

Valaha szerettem a Duna TV-t…Aztán elynerte a “nemzeti főadó” címet

2018, január 8 - 15:43

Bevallom egy nagy gyengeségemet: valaha szerettem a Dunát. Mármint a Duna TV-t. Még akkor is, amikor sokan kárhoztatták az ásatag szemléletet, nemzetieskedést vetették a program készítői szemére. Néztem a régi filmeket, bár azért eszembe jutott: a többnyire modern, felvilágosult nőt játszó Szeleczky, vajon tudja-e, hogy miközben forgatták a filmet, magyarok százezrei vándorolnak végzetük felé az orosz pusztákon? Örültem, hogy gyakran ismételnek régi tv-játékokat, valaha népszerű programokat, például az Egymillió lépés-t.

Ez utóbbit imádtam. Bár nincs megye az országban, ahol legalább a megyeszékhelyen ne jártam volna, de élveztem a szeretetteljes figyelmet, amellyel annak a filmnek a készítői szemlélték e haza és lakói életét, búját-baját, örömét.

Amióta viszont a csatorna elnyerte a „nemzeti főadó” címet, mintha eltévedt volna a feketeerdőben. Nyilván a valahai Egymillió lépés sikere ihlette a Hazajáró programot. Aminek talán a Körbejáró lehetne az adekvát címe. A Hazajáró ugyanis nemcsak a mostani határokon belül szemlélődik, ami nem lenne baj. Hiszen tényleg a kelleténél kevesebbet tudunk szomszédainkról. Csakhogy erről szó nincs.

Legutóbb például kedves tájaimon ballagott a körbe-körbe járó. Szlovákiában, a Felvidéken. Ehhez a tájhoz kedves emlékek fűznek, ha valaha el akarnám hagyni szeretett szülővárosomat, Budapestet, csakis a Vág, a Rima, vagy az Ipoly környékén keresnék otthont, vagy a liptószentmiklósi (Liptovska Mikulas) tó mellett. Ahogy elhagyja az ember a példaszerűen szabályos polgárvárost, Kassát, csodaszép út vezet egészen Poprádig. Mesebeli erdőket tarkító zöld domboldalak, az út mentén csörgedező kristályvízű patakok, csermelyek, partjukon az avarból kikandikáló ibolyák szegélyezik az autós útját. A méretesebb dombok, kisebb hegyek tetején kastélyok, várak, sőt várkastélyok. Valamennyi felújítva, gondosan karbantartva. A betléri Andrássy kastély csakúgy, mint Krasznahorka „büszke” vára. Pedig a legtöbb ilyen palota valamelyik magyar főúri család nevét viseli, a szlovák utódok mégis őrzik emléküket.

Nem így a hazajáró. Lépten-nyomon mást sem hallani, minthogy ez is a „miénk volt”, azt is „elvették tőlünk”.

Pedig, ha máshonnan nem, a legnagyobb magyar lektűrírótól, Mikszáth Kálmántól tudható: azon a vidéken ugyan magyar főurak uralkodtak, az iparos – a drótos és az üveges –, meg a földművelő és a pásztor, a favágó és az erdőjáró a tót atyafi volt. Ők rakták a köveket, faragták a tetőgerendát a főúri lakokba. A Duna TV hazajáró lelke azonban minderről nem vesz tudomást: csak hajtogatja „a nagyhazát”, búsong az elvesztésén. Ahelyett, hogy örülne: megint a hazánk Poprád és Tátrafüred, sőt Párizs és Berlin is, ha akarjuk. Hiszen európaiak vagyunk.

Biztos, hogy kellemes élmények is hozzájárulnak e régió iránti mély rokonszenvemhez. Kettő is akadt, elmesélem. Először közvetlenül a rendszerváltás után jártam e tájon. Szlovákia épp szakított az „elnyomó” csehekkel (szerintem a csehek legnagyobb örömére), dúlt Meciar szlovák anyácskája (Matice Slovenska), no meg persze Csurkáék sosemvolt Nagymagyarországa, fűszerezve némi Kárpát medencei képzelt kultúrfölénnyel, szupremáciával. Ismerőseim ezernyi tanácsot adtak. Legjobb, ha lekaparod az autóról a H-t, a szlovákok utálják a magyarokat. Meg ne szólalj magyarul! Nem szervezett csoporttal mentünk: csak úgy, kalandként. Szállást sem foglaltunk (nem volt még net), csak megálltunk délután 3 körül Kassa főterén, hogy szétnézzünk a városban, aztán keresünk valami szállóhelyet. Bár akkoriban Szlovákia még olcsó helynek számított nekünk, de a főtéren magasodó hotel szóba sem jöhetett: túl drága volt.

Mire visszaértünk, az autó körül kisebb csődület fogadott. Egy idősebb pár, néhány kisebb-nagyobb gyerek, Jesszus! Feltörték, széttörték a H-s autót? Mint kiderült, egyik sem. Az idős pár testvérek voltak: a férfi Kanadában élő magyar, a hölgy Magyarországon élő húga. Azt próbálták kitudni a srácoktól, hogy merre van a magyar autó gazdája. Mint kiderült, az úr húga régi vágyát akarta valóra váltani valamilyen családi emlék meglátogatásával a Felvidéken. De már a határon fennakadtak a szlovák határőrön. Kanadai úr, magyarországi nő, de mindkettő magyarul beszél? Ráadásul bécsi rendszámú autóval? (Minket akkor már meg sem állítottak a határon.) Szóval, elég elveszetten próbáltak tájékozódni az idegen környezetben. Kiderült, nekik sincs szállásuk, úgy döntöttünk, együtt vágunk neki. Kiadó szobát, turistaszálló félét kerestünk. Sok helyre benéztünk, volt, ahol a magyar beszédet meghallva, az egyikük hátrakiáltott: Keressétek meg Jóskát, az tud magyarul! (Arrafelé tényleg kevesen beszélnek magyarul.) Így jutottunk el egy munkásszállóból frissiben hotellé alakított helyre, ahol méltányos árért fürdőszobás szállásunk lett.

Hanem a recepción! Útnak indulás előtt még azt a jó tanácsot is kaptam: oroszul meg ne szólaljak, azt még jobban utálják a szlovákok. Ezért aztán néma csendben hallgattam végig, ahogy a fiam angol, majd a kanadai úr francia, végül a húga német szavaira csak fejrázás volt a válasz. Végül bátortalanul megkockáztattam: mózsna pa ruszki? Lehetett, hiszen a recepciós hölgy is oroszul tanult kötelezően, nagyjából egy szinten volt a tudásunk. Vagyis nem tudna egyikünk sem Lermontovot fordítani, viszont minden szükséges dolgot meg tudtunk beszélni. Egyetlen szót nem értettem: terasz.

Ennek értelme csak vagy 10 évvel később világosodott meg előttem, amikor éppen vadiúj szerelmemmel megint Liptóra készültünk. Mert nekem addigra kedvenc helyemmé vált a környék. Akkoriban úgy 0-24 órában dolgoztam, a hét hét napján. Ha néha mégis akadt 1-2 nap a pihenésre, kocsiba vágtam magam. Öt körül indultam, éjfél előtt már a liptószentmiklósi szállodában csekkoltam – és bámulhattam a szállóval szembeni rövid utca végében felsejlő hófödte Tátra csúcsait. A páromat is mély érzelmek kötötték ehhez a tájhoz: például az ő vezetésével fúrták a liptószentmiklósi tó melletti üdülő első termálkútját. 13 éven keresztül dolgozott az akkori Csehszlovákiában, végigfúrta a Felvidék összes gyógyfürdőjét. Ezidő alatt egész jól megtanult szlovákul.

Szóval, a tó partján épült üdülőközpont első, igen kedvezményes árral kényeztetett vendégei voltunk. Óriási területen tucatnyi apartmanház áll, emellett gyógyfürdő, strand a csúzdákkal, játékokkal, játszóterek, kis bolt, étterem. Itt esett meg, hogy a párom szlovákul rendelt a pincérfiútól, mire ő: Kérem, magyarul beszéljenek, nekem gyakorolnom kell a nyelvet, mert magyar vendégekre is számítunk.
Miért nem lehet hasonló példákat hozni? Miért kell örökké az „ezeréves” határokat mutogatni, amik azon kívül, hogy értelmetlenek, még hazugok is. Ha el is fogadjuk, hogy Árpád nemzetsége, meg a hozzá csatlakozott hat másik nagycsalád kb. ezer évvel ezelőtt verte le sátrai (na jó, jurtái) tartófáját nagyjából Pusztaszer környékén, az kizárt, hogy lóháton elzarándokoltak volna a déli Kárpátok végéig, vagy a Vaskapu alá, kizárólag abból a célból, hogy körbepisiljék a szállásterületüket. Jóval kisebb volt ez annál.
Egy „nemzeti főadótól” minimum elvárható, hogy erősítse – ne torzítsa – a nemzettudatot.

Gyakran nehéz eldönteni, hogy tudatos hazugságról van-e szó, vagy tényleg nem ismerik a tényeket? Az ünnepek alatt a Hazajáró korábbi adásait ismételték: ezúttal Erdélyben kószált a csapat. Márciusi lehetett a felvétel, mert ilyenformán búcsúzott a Hazajáró egyik tagja a helyi polgármestertől: ha megőrizzük a magyarságunkat, valóra válhat a márciusi ifjak utolsó pontjának követelése.

Na kérem. A 12 pont 12. tagja: Unió Erdéllyel. Nem valamiféle „kommenista” álláspont alapján, hanem a fennmaradt, eredeti, Landerer-Heckenast nyomdában készült kiáltvány egyik példánya szerint. Tehát nem „Vissza Erdélyt!”. A XIX. századi fiatalok még tudták – amiről ezek szerint a nagymagyaroknak gőzük sincs: a történelem – sőt az ezeréves történelem – során Erdély csak néha volt a Magyar Királyság tagja: többnyire önálló fejedelemség volt, ami hol szövetségben működött a magyarokkal, hol meg nem. Ennél is rosszabb, hogy nemhogy több száz évre, még tíz évre visszamenőleg sem működik a stáb „történelmi” emlékezete. Különben tudnák: a márciusi ifjak 12. pontja 2007-ben megvalósult: Magyarország unióban van Erdéllyel: az Európai Unióban.

Ennél is szomorúbb, hogy milyen eredményesen működik a gátlástalan ámítás: a Hazajáró a közönség szavazatai alapján nyerte el a Príma Primissima díjat 2017-ben.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

A Béla, aki Gyurrrika

2018, január 7 - 19:37

– Bocsánat, Papagáj Úr, ha így nevezhetem egyáltalán, mert törvény szerint az új esztendőben csakis a narancsszínű papagájok nevezhetők papagájoknak, ön pedig látnivalóan zöld színű.

– Törrvény, az törrrvény!

– Hát éppen ez az! Önnek zöld a színe. S bár úgy beszél, mint egy papagáj, törvény szerint nem az.

– Gyurrika szép madárr, Gyurrika törrrvényes madárrr.

– Igen-igen, csahogy önnek a neve Béla!

– A törrvény szerint minden papagáj Gyurrika.

– Ezért se lehet ön papagáj!

– Betarrrtom a törrvényt, ezérrrrt vagyok Gyurrrika. Gyurrika vagyok, Gyurrika vagyok, Gyurrrika…

– Márrrpedig, de hülye vagyok, már én is úgy beszélek, mint egy papagáj, szóval márpedig a kalitkájának felirata Béla.

– Gyurrika a törrvényes nevem, azérrt, merrt papagáj vagyok. Törrvénytelen a felirrat, törrrrvényellenes a felirrat, a felirrrat! Gyurrika ezt megállapítani merrrrészeli!

– Istenem, istenem, elvesztettem a fonalat.

– Nem, nem isten vagyok, hanem papagáj, törrvényszerrrrető Gyurrika, törrrrvénytisztelő Gyurrika, törrvényes Gyurrika, Gyurrrrika a törrrrvény. Terrrmészetesen.

Aczél Gábor

(A kontextustért nézzék meg Juhász Péter “Az ÁSZ papagájt küldött elénk amikor a büntetéssel kapcsolatos észrevételeinket beadtuk” c. videóját.–a szerk.)

Kategóriák: Szervezetek

Otthonuk az országút — A kényes szükségletekről mellékhelyiségek hiányában (8. rész)

2018, január 7 - 15:33

Határozottan nem kempingezős idő van most, Vízkeresztkor Ottawában. A hőmérséklet pluszban már hőség lenne, de mínuszban és széllel minden réteget felvéve is csontig ható. Az éjszakai mínusz 28 fok mínusz 35-nek érezhető.

Ottawa – Sparks Street. Fotó: Canadian Press

Nyáron a plusz 28 fokban, ami akár 35 is lehet a párával, még a vízpart mellett könnyedén kempingezhetünk, sátorban, hálózsákkal, bokorban végezve magánügyünket. Mert mellékhelyiség hiányában még ott sokunk nem bánja, ha guggolva, terpesztett lábbal, vagy a parasztasszonyok után szabadon a sokszoknya álcája alatt könnyedén megoldja szükségletét.

A kamionos is erre kényszerül, de a mínusz variációban. Tim Horton’s hiányában az út szélén, elhagyatott utakon, ki milyen pózban könnyít magán.

Azt gondoljuk, hogy a kamionos cégek, a szállítók és klienseik megbecsülnék annyira az utakon dolgozó sofőröket, hogy ahol lehet, gondoskodnak a higiéniai feltételekről. Sajnos ez elég messze áll az igazságtól. Mint a múltkor írtam, több, mint 24 órába tellik átszelni Montreáltól nyugat felé Ontáriót. Ez alatt az idő alatt a mostani cégnek három biztonságos megállóhelye van, ahol zuhanyozni is lehet. Amikor tankolnak, néhány helyen kaphatnak egy ingyenes zuhanyzási lehetőséget. Tehát jó esetben naponta tisztálkodhatnak, ha a főutak mentén haladnak.

Azonban a kliensek már nem ennyire segítőkészek. A felvevő és a leadóhelyeken már szigorú szabályok vannak arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan hagyhatják el a fülkéjüket és sokszor megtiltják nekik, hogy az épületbe belépjenek, ahol mellékesen a mellékhelyiségek is találhatóak. Ilyen körülmények között várhatnak a szállítmányra 20 percet, de gyakoribb az, hogy néhány órát.

Ugyanakkor szigorúan kamerákon keresztül figyelik a területet. Ha netántán valamelyiket mégis lekapják a kamerák, ahogy próbál könnyíteni magán, akkor még a negyedéves bónuszukat is elveszítik, mindezt egy sürgős rohanásért.

Ezt elkerülendő, vannak, akik palackozzák a testnedveiket, fülkéjükben kisebb nagyobb flakonokat tartva, remélhetőleg nem tévesztve össze a 7 UPos üveggel.

Mondanom sem kell, hogy nem vagyok nagy híve a minden az egyben fülkének!
A vizeletes flaskákon kívül persze az igényesebbek vehetnek maguknak az interneten komplikáltabb, zárható ésatöbbi kempinges miacsodát, de nem tudok arról, hogy bármelyik kamionos ilyennel rendelkezne.
Marad tehát a benzinkút és az út széle.

A cikk végére azért tartogattam még egy bizarr történetet.

A férjem első kamionos munkaadójának bátyja kamionokat szerelt. Elmondta, hogy egy napon behoztak hozzájuk egy lerobbant nyergesvontatót. Nézik, keresik a hibát, alánéznek… S akkor hirtelen visszahőkölnek! A járművet úgy, ahogy volt, azonnal kivontatták a műhelyből és hívták a sofőröket.

Vihetik, ahová tudják, csak ott ne maradjon!

Amikor lerobbantak, a fülkében három sofőr volt. A tankoláson kívül megállás nélkül mentek, amit a törvények szerint párban meg lehet tenni. Ők azonban már hárman voltak hozzá. S mint mondottam, egy perc megállás nélkül haladtak! Hogy hogyan végezték az elvégeznivalójukat? Hát úgy, ahogy a vonatokon működtek a mellékhelyiségek. Menet közben a lyukon keresztül ürül a távozék, vagy távozik az ürülék? Ennek mintájára ők is fogták magukat és vágtak egy léket, vagyis lyukat a fülke közepében, ahol útközben a … de remélem, innen már kitalálják, hogyan működtették. Amikor a szerelők a fülke alá néztek, minden barna volt. S mivel a fülke aljának pucolása már nem tartozott a munkaköri leírásukba, egyet tudtak tenni: elutasították!

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Alfonso Paso: Hazudj inkább, Kedvesem! a Játékszínben

2018, január 7 - 06:05

Adva van egy vonzó, ám kissé hazudós feleség, egy roppant megértő, de rendkívül elfoglalt férj, a kedves, ámde hihetetlenül feledékeny családi barát és a megbízható, bár kissé merev szobalány. Szenteste van, a feleség és a szobalány a családi szertartást készítik elő. És akkor…

Január 6-án újabb bemutatóval jelentkezik a Játékszín. Alfonso Paso bűnügyi komédiáját Radó Denise állítja színpadra Tóth Enikő, Kerekes József és Csonka András főszereplésével. A produkció címe: Hazudj inkább, Kedvesem!
A Teréz krt. 48-ban a szórakoztatás a fő irányvonal, ehhez alkalmazkodik a darabválasztás, amely ismét egy közkedvelt és klasszikus vígjáték. A középpontban egy vonzó, ám hazudós feleség, mellette egy roppant megértő, de rendkívül elfoglalt, ügyvéd férj, körülöttük pedig egy kedves, ámde hihetetlenül feledékeny családi barát és egy megbízható, bár kissé merev szobalány. Szenteste van, a feleség és a szobalány a meghitt szertartást készíti elő. Innen indul a történet.

A november 27-i olvasópróbán a rendező, Radó Denise kiemelte, hogy a szűkre szabott (valódi ünnepekkel terhelt) próbaidőszakban igyekszik mindenki számára praktikus időbeosztást kialakítani, ami persze a három főszereplőre nézve így is feszes lesz, hiszen a Tóth EnikőKerekes József és Csonka András trió szinte végig a színen van. „Az előadás titka annyi, hogy a bemutatóig komolyan gyakorolni kell – mondta a rendező –, mert minden mondatnak és mozdulatnak időben kell történnie.” A szerzőt is méltatta röviden, elmondása szerint Alfonso Paso tökéletesen szerkesztett poénokkal operál.

Az előadás díszletét Bátonyi György tervezte, a jelmezeket Kovács Yvette Alida álmodta meg. Utóbbi az első próbanapon elárulta, hogy a rendezővel egyetértésben valósította meg elképzeléseit, amelyekben a legfőbb feladat ezúttal a karakterépítés, és a személyiség kiemelése volt, amit az alapvetően kevés öltözék indokol. A díszlettervező, Bátonyi György egy tipikusan spanyol enteriőr megalkotása helyett a funkcionalitásra koncentrált, „lévén ez egy ajtódarab” – fogalmaz. „Ez nem azt jelenti, hogy egyfajta minimalista irányba vittem volna a látványvilágot, inkább a térformálást rendeltem alá Radó Denise és az írott szöveg igényeinek. A díszlet ettől függetlenül részletgazdag, kicsit inkább az angol gyarmati és a marokkói hatás érezhető rajta egy csipetnyi modern extravaganciával, eklektikával.”

A szövegkönyvet Horvát János fordította, a további szerepekben pedig Román JuditSzőlőskei TímeaVadász GáborKocsó Gábor és Gieler Csaba lép színpadra.

Az olvasópróba előtt Bank Tamás igazgató sok sikert kívánt a művészeknek az új szerepekhez és az előadássorozathoz. Kiemelte, a Hazudj inkább, Kedvesem! a repertoár fontos darabja lesz, mivel a teátrum alapküldetését, a könnyed, ám igényes szórakoztatást szimbolizálja.

A darab alkotója, Paso, a legsikeresebb 20. századi spanyol szerző 1946-ban debütált első egyfelvonásosával. A mai napig több mint kétszáz színdarabját játsszák világszerte, műveit huszonnégy nyelvre lefordították – neve önmagában garantált siker. A Játékszín új bemutatójára 2018. január 6-án, szombaton, 19 órára várják a közönséget.

(forrás: színház)

Júlia   TÓTH ENIKŐ
Eliza   ROMÁN JUDIT
Lorenzo   CSONKA ANDRÁS
Carlos   KEREKES JÓZSEF
Rosa   SZŐLŐSKEI TIMEA
Juan   VADÁSZ GÁBOR
Detektív   KOCSÓ GÁBOR
Pap   GIELER CSABA
Apácák  PETYI JÁNOS

Díszlettervező: BÁTONYI GYÖRGY
Jelmeztervező: KOVÁCS YVETTE ALIDA
Ügyelő: LACZKÓ EDIT
Súgó: SAJBEN ANITA
Rendezőasszisztens: PETYI JÁNOS

Rendező: RADÓ DENISE

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy erdélyi magyar Ceausescu árnyékát látja a NER-ben

2018, január 6 - 15:13

A rendszerváltásig Ceausescu Romániájának oktatási intézményeiben – igen, az elitnek számító gimnáziumokban is – létezett fegyverraktár, arra az esetre, ha a terroristák megtámadnák az országot, ne álljunk ott fegyvertelenül. Sőt, a tanterv része volt a katonai kiképzés és a politikai nevelés óra is. Heti rendszerességgel, felváltva kellett volna megtartani. Volt rövidített nevük is, az egyik a PTAP (Fiatalok Felkészítése a Haza Megvédésére) volt, a másikra nem emlékszem. De már a nyolcvanas években nem vette komolyan senki. Utolsó órák voltak az órarendben. A politikai nevelés órákon valamit lediktáltak az osztályfőnökök, de mindenki igyekezett 10-20 perc alatt elintézni, és mehettünk haza. A katonai kiképzést pedig tényleg senki nem tartotta meg, kivéve a mi osztályfőnökünket. Iskolai szinten évente egyszer kimentünk a lőtérre, ott vagy lőttünk, vagy nem, de jó buli volt, aznap nem volt tanítás, kint hülyéskedtünk az erdőben. A tanároknak volt stresszesebb, hiszen nekik figyelniük kellett arra, hogy ne történjen baleset, meg el kellett számolniuk az összes kilőtt golyóval, szóval keresgélhették a földön a hüvelyeket, ha esett, ha fújt.

A mi osztályfőnökünk viszont az ötvenes években szocializálódott, amikor még sokkal komolyabban vették az országba behatoló terroristák kérdését.Ő minden olyan osztálytársunk magaviseleti jegyét levonta alapból, akinek pap volt az édesapja, mondván, hogy nem részesül megfelelő politikai nevelésben. És ő megtartotta a katonai kiképzést is. Ez úgy nézett ki, hogy ha szép idő volt az udvaron, ha csúnya, akkor az iskola folyosóján terített le iszonyú koszos, ötven éve nem használt pokrócokat, amit a fegyverraktárból hozatott le. Erre nekünk le kellett hasalnunk, és úgy tettünk, mintha lőnénk a koszos, zsíros, de töltetlen fegyverekkel, illetve valódi, de nem működő kézigránátokat dobáltunk. Az iskola összes többi diákja az ablakokban lógott, és nevetett. Sz@r érzés volt. Próbáltuk mi Antal Gy-t a helyén kezelni, ahol lehetett keresztbe tettünk, de hasalni azokon a pokrócokon, és dobálni a gránátot, sz@r volt. Megalázó. És a legkevésbé sem vicces.

Antal Gy egyedül volt ezzel, a tanári karból senki nem állt mellé, így ennél többet nem nagyon tudott kihozni a katonai foglalkozásokból. De ha összefog több tanár, komolyan veszi magát, nagyon sok lehetőségük lesz visszaélni a hatalmukkal. Az még annál is sz@rabb lesz. Megalázó, és még sokkal kevésbé vicces.

Leopold Erika

Kategóriák: Szervezetek

Henrik Ibsen: Kísértetek a Central Színházban

2018, január 6 - 06:51

Alving kapitány gazdag özvegye férje halálának tizedik évfordulójára árvaházat építtet az elhunyt emlékére. A megnyitó ünnepségre hazavárja rég nem látott fiát, aki festőként Párizsban él. De lehet-e bármit örömmel ünnepelni olyan világban, ahol álszentség leplez szégyenletes titkokat, kényszerű hazugságokat és elfojtott vágyakat? A Nóra és a Hedda Gabler mellett, a ritkán játszott Kísértetek főszerepe Ibsen legjelentősebb nőalakja. A darab 1881-es bemutatója példátlan botrányt kavart.
(forrás: színház)

Helene Alving lázongó természetű, erős akaratú nő, aki képes egy válságos pillanatban egész addigi életét átlátni, és felülbírálni. Van bátorsága kimondani, hogy az előítéletekkel teli, az életörömnek, értelmes tevékenységnek szűk teret engedő világ mellett, ő is oka volt, hogy a házassága úgy alakult, ahogy.

A női főszerepet játszó Básti Juli azt mondta: a több mint 130 éve megjelent darab ma is aktuális kérdéseket feszeget. Például azt, hogy a szülők a hazugságokkal, elhallgatásokkal miként tehetik tönkre a következő nemzedék életét.

„Ha elrontjuk, elhazudjuk és lenyomjuk a felszín alá a problémákat, akkor a következő generáció meghal”

(infostart)

Szerző | Henrik Ibsen
Fordító | Kúnos László
Rendező | Alföldi Róbert

Szereplők:

Helene Alving:  Básti Juli

Manders:  Gáspár Tibor

Engstrand: Gáspár Sándor

Osvald Alving: Ódor Kristóf

Regine Engstrand: Ágoston Katalin

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Miközben Kanadában extrém hidegtől szenvedünk, Izraelben az esőért imádkoznak

2018, január 5 - 18:37

Kanada Ontario és Québec tartományaiban immár két hete tart az extrém hideg, legfejebb egy-két tűrhetőbb nap kivételével. Ma a fővárosban például délelőtt 11 órakor mínusz 24 fok volt, a széllel számolva pedig mínusz 39. Miközben itt az esetleges enyhülésben reménykedünk, Izraelben éppen az esőért és a felhőkért imádkoznak, ráadásul a Siratófalnál. Az Új Kelet beszámolóját olvashatják…

(Illusztráció: George Pedro)

December 28-án, csütörtökön több ezer zsidó gyűlt össze Jeruzsálem óvárosában a Siratófalnál, hogy közösen esőért imádkozzanak. Izrael a tél felénél tart, és úgy tűnik egymás után ez lesz zsinórban az ötödik tél, ami csökkenő csapadékmennyiséggel kecsegtet.

A rendezvényt Uri Ariel mezőgazdasági miniszter szervezte, az imákat Izrael főrabbijai, David Lau és Yitzhak Yosef vezették, más kiemelkedő rabbik mellett.

Úgy tűnik ez az év zsinórban az ötödik legszárazabb év lesz, és egyes szakértők szerint 40 éve nem volt ilyen száraz ez az évszak.

Az ország szeptembertől novemberig gyűjti be többéves átlagos csapadékmennyiségének 45 százalékát. Decemberben eddig kétszer esett az eső, és az elkövetkező napok előrejelzése többnyire napos időt ígér, csak északon lehet számítani némi csapadékra.

„Felkérem a nyilvánosságot, hogy vegyen részt ezen az eseményen Tevet 10. napján,” – mondta Ariel, amikor bejelentette a rendezvényt a hét elején -, és hozzon magával esernyőt, mert együtt meg tudjuk nyitni a Mennyek kapuit.

Voltak, akik kritizálták a mezőgazdasági minisztert, amiért imára támaszkodva öntené el esővel az országot – megfogalmazásukkal élve Vudut vet be -, valamint mert államilag szponzorált imát hirdetett egy világi kormány vezetése alatt. De Ariel, a Zsidó Otthon vallásos-cionista párt képviselője azt nyilatkozta, az ima nem árthat, ugyanakkor segíthet.

Arra is rámutatott, hogy minisztériuma és mások szorgalmasan dolgoznak azon, hogy új vízforrásokat találjanak az ország számára.

„Én nem olyan vagyok, aki csodákra támaszkodik, ellenben mindent megteszek, mint mezőgazdasági miniszter, az energiaügyi miniszterrel és pénzügyminiszterrel együtt, hogy megoldást találja a vízkrízisre,” – mondta a héber nyelvű Ynet hírportálnak.

Ezek közül az erőfeszítések közül – mondta – fúrásokat hajtottak végre a felszín alatti vízforrásokért a Golán-fennsíkon és Galilea területén, a meglévők mellé további sótalanító üzemeket építettek fel, és mezőgazdasági kutatásokat végeztek olyan növények létrehozására, amelyek kevesebb vizet igényelnek.

Azok számára, akik azt mondják, hogy a gyűlés államilag szponzorált imának számít, Ariel azt mondta: Ha nem hiszel benne, ne gyere el a gyűlésre.

Nem ez volt az első alkalom, hogy közös imát hirdettek esőért Izraelnek. Az elmúlt nyolc évben négyszer tartott a főrabbinátus ima-gyűléseket esőért. A hónap elején az egyik főrabbi felszólította a lakosságot, hogy napi imájukhoz adják hozzá az eső imát is, amelyet hagyományosan szárazságkor mondanak.

Az előző tél óta a Kinneret az éves átlag beáramlásának csupán 10% -át gyűjtötte be, februárra pedig elérte a csaknem száz éve mért legalacsonyabb szintjét.

Bár Izrael képes kitermelni a számára szükséges ivóvizet a Földközi-tenger partján lévő öt sótalanító üzemből, az aszály súlyosan érintette a mezőgazdaságot.

Az izraeli meteorológusok december elején előre jelezték, hogy az elkövetkező hónapok az átlagosnál szárazabbak lesznek.

Kategóriák: Szervezetek

“A zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak!”

2018, január 4 - 15:27

Nagy Feró szerint: „a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. [A “minek mindenbe belekeverni a poltikát?!” – a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is.] Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?! (Most következhetne a Nagy Feró-életmű szakmai bírálata, esetleg – mivel nem értek egyet a „nemzet csótányának” véleményével – az Orbán Band országlásának kritikája, de inkább térjünk vissza eredeti témánkhoz!) De vajon hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat, vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az etikai, erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről például a pop-rockzene esetében. Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha tiltakozó röpiratot ír alá, vagy ha dalaiban következetesen képviselni képes meghatározható értékeket, elveket? Ugye nem kell magyaráznom, miért pont Koncz Zsuzsát kérdeztem erről?

Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz. Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon. Maradj a kaptafádnál, hiszen Te csak cipész vagy. A háború, vagy a béke nem a Te dolgod azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!

Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek? Én ezt nem hívom politizálásnak, ez inkább a felelősség vállalása mindazért, ami körülvesz. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám…

Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Végtelenül leegyszerűsített, egyáltalán nem helytálló megállapítás az, hogy ezek a dalok politizálnának! Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeltek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.

A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál. Még az is, aki csak „zörög”, dübörög és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: ” hé, világ , ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen ”. És a „mondanivaló” így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való „beszélgetés” híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban „őshonos” lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül? Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például.

Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, – igen anakronisztikus módon – vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Ezek világméretű konfliktusok, és igen veszélyesek. Az ember egy puskaporos hordó tetején érzi magát. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.

A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével. Ha politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné?

A multinacionális cégek médiába való bevonulása viszont igazi politika. Azzal, hogy kizárólag az előbb említett üres divatzenét játsszák, azt sugallják: ez itt a világok legjobbika, nincs probléma, gond, bizonytalanság, félelem, az élet igazi „lányregény”. Mi csak egy piac vagyunk, ránk öntötték a saját árujuk legalját, mert a giccs mindig is önmagát forgalmazta, tehát azt. Egy kicsit sem érdekelte őket, milyenek a kulturális hagyományaink, mit is szeret valójában az itteni közönség. Eszi, nem eszi, nem kap mást, a szelektorok csak a legigénytelenebb „dömpingárura” reagálnak. És mivel igazi választék nincs, mert két ugyanolyanból nem lehet választani, hát egyenlőre eszi.

Most büszkén ott tarthatunk, pl. a televíziózásban, hogy a „latin” szappanopera áradat közepette nosztalgiával emlékezhetünk a jó „öreg” Dallasra. A könnyűzenét lenullázták. A magyar szakma egy részét belekényszerítik abba, hogy amennyiben jelen akar lenni a médianynyilvánosságban, csak a trendnek megfelelő zenéket gyártson, hiszen a külföldi tulajdonos, esetleg magyar helytartója, kizárólag ezt tartja piacképesnek. Szinte kilátástalan helyzetben kell versenyeznie a hazai könnyűzene jobbik felének, – és most itt elsősorban az új generációkra gondolok – a „gagyi kertitörpeáradattal”. Úgy néz ki, hogy a kelet-európai térségben a világ kulturális szemetesládája alakult ki, és nemigen látszik, hogy ez változni akarna. A nagyvilágban persze van más is, jobb is, izgalmasabb is, minőségi zene is, amivel a gazdasági eredményeket is hozni lehetne, de ez persze némi kockázattal is jár. Ennyit a kis magyar piac nem ér meg. ”Vigyük a pénzt és fussunk, utánunk az özönvíz”… nagyjából ilyesmi a stratégia. Majd ha az első kereskedelmi adó csődbe megy, mert az emberek megunják ezt az ízlésterrort, akkor lehet talán továbblépni, és ebből az ördögi körből kikeveredni.

Eddig ez egy esztétikai, ha úgy tetszik ízlésbeli vita. És mert különbözőek vagyunk, és vannak számosan, akik szeretik a „kertitörpét”, hát legyen az IS! Itt az is-en van a hangsúly, tehát hogy ne csak és kizárólag az! Lehessen mellette más is! Az megint más dolog, amikor az elfogadott európai normáknak, a civilizált világban kialakult szabályoknak, a humanizmusnak, vagy akár a bibliai tanításoknak ellentmondó a szövegkörnyezet egy médiában. Ez ellentmond a művészet „alaptermészetének” is, amely, felfogásom szerint összeköt, és nem kirekeszt, szeretetre és nem gyűlöletre tanít. Ezt nagyon sokan, nagyon különböző felfogású, nagyon különböző generációból jövő művészek, előadók, zeneszerzők, zenekarok gondoljuk így, és ha ezt nem csak egymást között beszéljük meg, hanem akár egy nyilatkozat formájában a közönségünknek is megmondjuk, az rendben van. Az ORTT, mint állami felügyelő hatóság megállapította, hogy a fennálló törvényekkel ellentétes, sok szempontból is törvénysértő a működése egy médiumnak. Mi is elmondhatjuk, hogy ezzel tökéletesen egyetértünk, és nem akarjuk hallani magunkat azon a helyen.

A napokban került a kezembe az a pár oldalas francia törvényelőkészítő leirat, amit mintaként annak idején terjesztettünk az arra illetékes törvényhozó urak között. Az eredeti kvóta-meghatározás, a francia zene részesedése a külföldivel szemben negyven százalékos! Sőt, ha jól tudom, ezt a kilencvenes évek elejéről származó törvényt azóta módosították hatvan százalékra. A médiatörvény kialakításakor megpróbáltuk megmagyarázni, hogy nagy hibát követnek el, ha védelem nélkül hagyják a magyar nyelvű zenét, de vonatkozik ez a magyar filmre is. Fütyültek ránk. Mára fehéren – feketén bebizonyosodott, hogy a törvény úgy rossz, ahogy van. (Az összes többi kuszaságot már ne is említsük kurátorostól, ORTT-stől.) Ez aztán a színtiszta politika, de nem művészi fokon, sajnos. A multikra nem haragudhatunk, hiszen ők saját természetük szerint működnek, a mi törvényeink azok, amelyek alkalmatlanok arra, hogy kordában tartsuk őket. Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz. Ez nagyon nem jó, de tudomásul kell venni.

Remélem, hogy az emberek előbb-utóbb megunják azt a rémületes egyformaságot, ami most árad mindenfelől, rádióból, TV-ből, és már akkor sem nézik-hallgatják majd, ha nincs más. Amikor ezt a hirdetők is észreveszik (akik végső soron fizetik a médiát), akkor nem lesz elég haszon, a „pénztárgép” elhallgat, a rendszer összedől, és elkezdhetjük elölről az egészet. Na persze kell az is, hogy a politika kijavítsa a maga hibáját, és minél előbb teszi ezt, annál jobb!

(Zenész 2002. május)

Éry Balázs

Kategóriák: Szervezetek

Gogol: Holt lelkek a Katona-Sufniban

2018, január 3 - 21:22

Gogol Holt lelkek című regényéből, Szakonyi Károly komédiájának adaptációja nyomán a szövegkönyvet Dankó István írta, az előadásban Mészáros Blanka, Elek Ferenc, Lestyán Attila e.h. és Vizi Dávid e.h. látható. Rendezte: Dankó István

„Ez a művem nem azzal ijesztette meg Oroszországot és keltett felzúdulást országszerte, hogy feltárta sebeit és rejtett betegségeit, és nem is azzal, hogy elképzelték a diadalát ülő gonoszság és a szenvedő ártatlanság megrázó képeit. Erről szó sincs… Az egésznek a kisszerűsége volt az, ami ijesztően hatott.” Gogol

(forrás: színház)

A Dosztojevszkijnek tulajdonított mondás szerint: “Gogol köpönyegéből bújtunk ki mind”. Valóban, Gogolt (1809 – 1852) az orosz realizmus megújítójaként, az orosz vidéki és kisvárosi élet felfedezőjeként tartjuk számon.

Fő művének szánt alkotása a Holt lelkek, egy eredetileg három részesre tervezett regénysorozat első – és töredékeiben második – darabja. A második rész kéziratait a szerző elégette, így csak néhány fejezet maradt fenn, azok is töredékesen. A harmadik rész sosem készült el.

Csicsikov, a regény főhőse negatív figura, egy szélhámos. Az orosz vidéket járja és a halott jobbágyok tulajdonjogát szerzi meg, hogy immáron “gazdag” emberként még gazdagabbá válhasson. Ahogyan az egy ponton meg is fogalmazódik a regényben:


“(…) ezreket nehéz törvényes módon szerezni, de a milliók már könnyen halmozódnak fel. A milliomos nincs rászorulva, hogy görbe utakra térjen; egyenes úton haladhat, és mindent fölszed, ami csak elébe kerül. Mások nem szedhetik fel, nem telik az erejükből, neki nincsenek versenytársai. Erejének hatósugara nagy, mondom, amihez csak nyúl, megkétszereződik, megháromszorozódik, még ha nem akarja is. De az ezrekkel mit lehet kezdeni? Legföljebb tíz-húsz százalékot hoznak.”

 

A regény az orosz realizmusra jellemzően rendkívül alaposan megírt, minden apró részletet bemutató; a cselekmény igen lassú folyású. Olvasás közben olyan érzésünk támad, mintha az adott helyen valamiféle kamerán át néznénk a történéseket, ami nem csak az objektív látóterébe kerülő környezetet és cselekményt, de ott és akkor minden elképzelhetőt láttatni enged. E legnagyobb erősség a mű legnagyobb “gyengéje” is egyben. A felkészületlen olvasó számára a könyv könnyen unalmas borzalommá válhat, – a több oldalas hosszú leírásokra előre edzenünk kell magunkat – de az, aki ezen túljut és hozzászokik, kitűnő korrajzot kap jutalmul.

A könyvben annyi romlott jellemmel találkozunk, hogy felvetődik a kérdés: kik is a holt lelkek? Vajon a még élő, de halott lelkű urak lelke mennyivel élőbb a már elhunyt, de dolgos, földművelő élet után eltávozott jobbágyokénál?

(Librárium)

Bemutató: 2018/01/04

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Forrásfenyegetéssel az aktivistákért? — Az újabb Orbán-levélről

2018, január 3 - 15:20

Orbán Viktor újabb levélhez adta az aláírását. Ezúttal a sorosozó, a hívei által már régen a vékonybélig benyelt szöveg mellé a tarhálás látszik a fő attitűdnek. Ami kétségtelenül nevetségesnek látszik, és egy szintig az is. A hatalomban levő pártnak olyan lehetőségei vannak, amelyek egyszerűen feleslegessé teszik azt, hogy a további választási kampányhoz levélben lejmoljanak pénzt a lakosságtól.

Ettől kezdve valószínűleg a közvetett célok azok, amelyek indokolhatják a népszavazást pótló bemondásos levelezéshez hasonló megoldást. Az egyik cél kétségtelenül lehet az antiszemita. akár goebbelsinek is tekinthető, uszítás agyakba maszírozása. Önmagában ezért azonban kár levelezgetni. Egyszerűen azért, mert mindazok, akik erre fogékonyak, már úgyis hónapok óta uszulnak. Nekik bőven elegendő a szóvivők, és németszilárdok által fenntartott feszültség. A szövegelés az általuk sosem látott migránsokról, és a mély hallgatás azokról, akiket pénzért juttat a kormányközeli pénzbegyűjtő uniós útlevéhez. Így a nyilvánvaló felszín mögött nyugodtan feltételezhetünk egy sokkal mélyebb réteget. Amelynek kulcsa az orbáni levél utóirata. Az, amely a mellékelt csekk felhasználását népszerűsíti.

Egyszerűen azért, mert a csekknek általában van feladója. Annak az adatai, aki hajlandó pénzt áldozni egy párt támogatására, aranyat érhetnek. Több szempontból is. Az egyik nyilvánvaló szempont, hogy olyan biztos támogatónak számít. Olyannak, akit érdemes megkeresni, és abban a kétes megtiszteltetésben részesíteni, hogy legyen a párt aktivistája. Nagyobb valószínűséggel fogja elvállalni, mint az, akit az utcán szólítanak le. Ha pedig egyszer elvállalta, akkor futni fog az anyagi és személyiségi befektetése után. Tényleg lelkes lesz, és tőle telhetően hatékony. A címlátogatásokat diákmunkában vállaló majdnem-aktivistáknál szinte biztosabban hatékonyabb.

De lehet egy olyan nézőpontja ugyanennek, hogy akár fel sem keresni az adakozókat. Egészen egyszerűen meg kell lebegtetni azt a kommunikációs brossurát, ami a régi „B”-listázós reflexeket kelti életre. Azt, hogy mindaz, aki pénzzel, névvel, címmel támogatta a Fideszt, azt majd felkeresi a végrehajtó hatalom egy kormányváltás után. Akár közvetlenül, akár közvetve. Egyfajta retorziós fenyegetést belengetve. Amit az tesz hatékonnyá, hogy elég a lehetőségét felvetni, mert a többit már megteszi a pánikra való önhangolás. Azzal a várható hatással, hogy a befizető nem csak maga fog elmenni, és lelkesen szavazni a Fideszre, hanem az egész rokonságot és baráti kört is megpróbálja rábeszélni. A valószínűleg sosemvolt „lebukástól” való félelem hatására. Úgy válva a kormánypárt leglelkesebb aktivistájává, hogy valójában senkit sem kell ismernie a pártból. Így még valós, és később a pártot kompromittáló, címlisták — egyébként vajon csekk-feladói listát is meg kell majd semmisíteni? — sem kellenek. Elég a puszta lehetőség felvetése.

No, igen! Ez feltevés egy igen aljas, talán nem is létező terv meglétét feltételezné. Senkit sem beszélek rá, és senkit sem beszélnék le arról sem, ha az ilyen mélyre sülyedést nem tételezi fel a kormánypártról. Hátha nekik, az utóbbiaknak van igazuk.

Kategóriák: Szervezetek

Orbánjugend: ki és meddig lehet büszke egy iskolára

2018, január 2 - 20:23

Talán az iskolákban most elharapódzó honvédelmi intézkedési terv tett érzékenyebbé. Benne van a pakliban. Volt középiskolám honlapját az esetleges érettségi találkozó miatt feltúrva jöttem rá arra, hogy ott már a 2014-es pedagógiai program része volt a „Katonasuli” nevű fakultatív agymosás.

Lehet belőle érettségizni is. A pedagógiai programban taglalva, hogy elvárás az olyan humánus eszközök használatának ismerete, mint a gépkarabély, vagy a kézigránát. A biológiai, vegyi és sugárfegyverekről nem is szólva. Illetve szólva. A tanrend szerint. Ráadásul a pedagógiai program szerint cél a hivatásos katonaság iránti kedv felkeltése is. Miközben volt középiskolám NEM katonai iskola. Annak idején sem volt az.

(Putyinjugend Oroszországban.)

Amikor odajártam akkor is úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom: a kertészet az egyik leghumánusabb ága még a mezőgazdaságnak is. A gyilkolástani ismeretek aligha a humanizmus fokmérői. Hogy miért kell tervszerűen pályaelhagyásra buzdítani a diákokat? Nem tudom. Azt hiszem, talán, nem is nagyon akarom tudni. Ugyanakkor az iskola egykori igazgatójáról, illetve mostani névadójáról, Varga Mártonról olyan anekdoták is keringenek, hogy az iskola, a tanárok, illetve a diákok védelmében a nyilasokat is elhajtotta.

Varga Márton, gondolom, most forog a sírjában.

A magam részéről meg egyre kevésbé vagyok büszke, hogy egykor oda jártam középiskolába. Majd hospitálni is a tanárrá képződésem alatt. Miközben csak remélni merem, hogy nem jön el az az idő, amikor szégyenkeznem kell emiatt.

Kategóriák: Szervezetek

Igen, igen: a bölcsődéknek is kéne a HIT

2018, január 2 - 16:52

“Fél évet kaptak a magyarországi óvodák és iskolák, hogy HIT-et, vagyis Honvédelmi Intézkedési Tervet készítsenek maguknak. Erről december végén értesítette az igazgatókat az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi).”

Előre is megköszönöm a majdani, pártoktól független, magasan képzett szakemberek óvó és előrelátó áldozatos munkáját, amelyet a magyarországi óvodák és iskolák által fél esztendő alatt elkészítendő HIT (Honvédelmi Intézkedési Terv) alapján majdan elvégeznek. Igen, ők majd megvédik az álmomat, mert lehetővé teszik, hogy gyermekeim és unokáim egy fenyegető terrortámadás elhárítását célzó, esetlegesen bevezetendő különleges jogrend szabályaihoz igazodva biztonságban éljenek ebben az országban.

Merthogy az iskoláknak küldött levél szerint a potenciális terrorfenyegetettség miatt minden intézménynek fel kell készülnie egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”.

És ennek a különleges, esetlegesen bevezetendő, majdani jogrendnek is az óvodákban és az iskolákban kurta félév leforgása alatt elkészítendő HIT (Honvédelmi Intézkedési Terv) dokumentumaira kell támaszkodnia. Amelyeknek arra kell szolgálniuk, “hogy az iskolák akkor is el tudják látni a feladatukat, ha

-megelőző védelmi helyzet,
-terrorveszélyhelyzet,
-rendkívüli állapot,
-szükségállapot, vagy
-váratlan támadás
-miatt különleges jogrendet vezetnének be az országban.”

Ezért kell “2018 júniusáig minden iskolának a saját HIT-ében összeírnia, hogy ilyen helyzetben milyen rendkívüli intézkedéseket hozna”, azaz “a HIT alapján kell meghatározni a riasztás-értesítési feladatok végrehajtását, az abban érintettek meghatározott helyen és időn belüli rendelkezésre állását, a készenléti szolgálatba lépés, a honvédelmi feladat vagy a válságkezelés katonai feladatai támogatásának feltételeit”.

Mielőtt bárki hülyének tartana, megköszönöm még bizonyos Ócsai Zoltán László mindezt baromságnak minősítő megjegyzésemre írt barátságos figyelmeztetését: “Aki ezt megtagadtatja, vagy a védelem megtagadására biztat, na annak robbantsák fel a szeretteit a nemkívánatos elemek…”

Eme Ócsai szövege még:

“Pártoktól független magasan képzett szakemberek, védik az álmodat, és hogy gyermeked, unokád biztonságban élhessen ebben az országban. Köszönd meg inkább óvó-, előrelátó áldozatos munkájukat. Ők nem Fidesz és nem ellenzék… “

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Montreáli magyar szilveszter Lakatos Istvánéknál

2018, január 1 - 17:32

A montreáli Budapest nevű vendéglő alapvetően olyan, mintha a házigazda otthonába lenne a vendég meghívva, ahol nem csak vacsorával várják, hanem egy elismert hegedűművész által nyújtott élő előadással is. A magyarokból, illetve az angol, francia, lengyel és más nemzetiségű kanadaiakból álló kis társaságot a lapunkból is ismert Göllner András hozta össze. Voltak művészek, helyi újságírók és tanárok, a magyar szó a franciával és az angollal keveredett. Lakatos István pedig ezt a sokszínű kört vitte egy igazi zenei kalandra. A magyar zene mellett, nem maradtak el jiddish számok, francia sanzonok, orosz nóták és — azt hiszem sokak örömére – az Andrew Sisters által népszerűsített Bei Mir Bist Du Schoen is felcsendült.

(Fotó: Lakatos István és Göllner András / KMH)

(Fotó: Szilveszteri társaság a montreáli Budapest étteremben. / KMH)

(Fotó: Természetesen tánc és éneklés is volt… / KMH)

Lakatos István a nyolcvanas években érkezett Magyarországról Kanadába, először rövidtávú szerződéssel. A Liszt Ferenc Zeneakadémián végezte el tanulmányait. Később – mint ahogy azt néhány éve a Kanada Világának adott interjúban elmondta: a helyi magyar közösség segített abban, hogy letelepedhessen Montreálban feleségével, Rózsikával együtt. “Háromszor mondtak misét értünk. Deák atyáék levelet is írtak Montreal akkori polgármesterének és a Kanadai Bevándorlási Hivatalba is, hogy megkaphassuk a letelepedési engedélyünket. Montreal adott valami biztonságot: magyar templomot, és az élethez jó leckét. Az ember nem mindig úgy gondolkodik, ahogyan él. A gondolat pedig akkor jó, ha megvalósul”–mondta a hegedűművész.

Lakatos István jelenleg a Montreal Musicians of the World Symphony Orchestra tagja, az évek folyamán pedig Kanadán kívül Európában, Ázsiában, Ausztráliában, Alaszkában, Afrikában, dél-Amerikában és a karib szigeteken is játszott. Egy időben a Holland America Cruise Line fedélzetén is fellépett, fiával együtt.

(Lakatos István hegedűl szilveszterkor. / KMH)

A Budapest étterem egy igazi családi vállalkozás. István mellett felesége – Rózsika – biztosítja nem csak a hangulatot, de a házi jellegű magyaros ételt is. Rózsika évtizedek óta dolgozik a montreáli vendéglátó iparban és a jelenlegi, Plateau Mont-Royal negyedben megnyított Budapest étterem előtt voltak korábbi vendéglői is. Rózsika és István mellett ott dolgozik még a szintén zenész fiúk, valamint barátaik is közreműködnek.

(Rózsika a jobboldalon. / KMH)

Mint ahogy megtudtuk: a felvágottakat, a magyar kolbászokat és füstölt húsokat a Budapest étterem egy másik helyi magyar vállalkozástól szerzi be–az étteremtől néhány utcasarokra lévő Charcuterie Hongroise-tól, akinek tulajdonosát – Angelót – már hosszú évek óta személyesen ismerik,

(Fotó: Szilveszteri hidegtál a Budapest étteremben. KMH)

A 68 Avenue Duluth Est alatti Budapest étterem ma már az utolsó magyar vendéglő Montreálban. De a Lakatos család lelkesen és tehetségesen képviseli ebben a pezsgő montreáli művésznegyedben a magyar kultúrát. Egy barátságos légkört hoztak létre, ahol mindenki betekintést kaphat a magyar és kelet-európai zenei világba, egy elismert hegedűművészen keresztül.

Ezzel a képes beszámolóval kívánunk Boldog Új Évet Montreálból olvasóinknak!

Kategóriák: Szervezetek

Bojkottal a polgárháborúba?

2018, január 1 - 16:27

Az év vége felé megindult a teoretikusok rohama a realitások ellen? Most éppen Vásárhelyi Mária írása nyomán jutott eszembe ez a kérdés. Amely kérdés Heller Ágnes nem kevésbé elméleti, a Jobbikot előre kormányba fényező eszmefuttatása nyomán is felmerülhetett. Míg most a bojkottra szólít fel Vásárhelyi.

Na, csókolom! Azt aligha vitatja épeszű ember, hogy a választási rendszer egy diktatúrának is becsületére válna. Azt is nehéz lenne vitatni, hogy egy hamiskártyással nehéz döntés lehet beülni egy partiba. Mert Vásárhelyi Mária, többek közt ezt a kártyás hasonlatot hozza. Alkalmasint hibásan. A választási rendszer ugyanis olyan kártyázás, amely ugyan erősen aszimmetrikus szabályrendszert követ, de még van szabályrendszere. Nehéz lenne megmondani, hogy Orbán mit lépne, ha nem őt, vagy kedvenc barátait hozzák ki győztesnek. Lehet valószínűsíteni sok mindent. A békés hatalomátadásról a szükségállapot kihirdetéséig. De ezen a hídon akkor kellene tudni átmenni, ha az ország odaér.

A 2014-es választások alapján persze levonható az a következtetés, hogy a választásra jogosultak alig több mint negyven százaléka voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre. Amiből persze az is következik, hogy ugyanezen embertömeg közel kétharmada nem szavazott arra a politikai egylettre, amely így a kisebbség nevében birtokol parlamenti többséget. De ebből az is következik, hogy akkor az ellenék képtelen volt ezt a közel kétharmadot megszólítani, és urnához hívni. Nem kis részben annak az ellenzéki politizálásnak köszönhetően, ami idén mintha visszacsengeni látszana. Egyrészt olyan teoretikus nézőpontok uralkodtak el, amelyek igen alkalmasnak látszottak a szárszóihoz hasonló klubnapok agyonütésére, de igen alkalmatlannak bizonyultak az emberek megszólítására. Másrészt az ellenzéki pártok egymás izélgetésével voltakelfoglalva a szövetségi kompromisszumok helyett.

A bojkott ötlete akkor is felmerült, és már akkor is az volt a véleményem, hogy egy passzív bojkott valójában legfeljebb a nem-választók csőbe húzására alkalmas. Aki otthon marad, az a mások kezébe helyezi a döntést. Ilyen egyszerű. A nem-döntéssel azt a döntést hozza, hogy mások döntsenek helyette. Ezt a fajta bojkottot propagálni lehet nagyon szimpatikus. Leginkább azért, mert nem kell programokkal, kommunikációval, ésszerűséggel bíbelődni. Eleve meg lehet ideologizálni a buktát, mert a választási rendszer tehet róla. Valamint előre meg lehet ideologizálni a passzivitást is. Mondván: nem hülyék, és felelőtlenek vagyunk, hanem bojkottálunk.

(Illusztráció: Elizabeth Roman; “Resistance”)

Egy percig sem vitatva persze, hogy egy szociológiai tanulmányban baromi jól mutat a lehetséges passzív bojkott különböző lehetőségeinek elemzése. Milyen bojkott lehetne még? Lehetne, például egy aktív, cselekvő bojkott. Afféle választási sztrájk. Amikor az ellenzéki aktivisták akár fizikailag teszik lehetetlenné a szavazást. Ahogy a sztrájkőrök állják el a gyárkaput. Ja, hogy egy ilyen akció meghirdetése kockázattal járna? Igen, azzal járna, mert kétségtelenül a választási törvény megsértését jelentené. Azért, ha százezreket tudna egy párt erre mozgósítani, akkor lenne látszatja talán. Ha más nem, a kártyák kiterítése mindenképpen. Egyebek mellett a valós támogatottságokról is. Amelyről sokkal kényelmesebb tudományos mélabúval vitatkozgatni, mint a valósággal szembe nézni.

Amellet tudom: egy választási sztrájkra emlékeztető bojkott az említett támogatottság nélkül szart sem érne. Amíg a politikai erők nem tudnak százezreket megszólítani annyi esélye lenne, mint hőlégballonnal eljutni a Holdra. Ugyanakkor világos: ha az ellenzék meg tudná szólítani azokat a százezreket, akkor a jelen választási rendszert is a hasznukra fordíthatnák. Baromira lenyomva a Fideszt. Amit legalább meg kellene próbálni. Mert a szavazók megosztása bojkottpártiakra, illetve dönteni bátrakra jelenleg a kormánypártokat erősítheti. Erről kár lenne szociológiai tanulmányokat írni. A 2014-es választási eredmény mindennél beszédesebben mutatta, hogy az egymás közti megosztottság, a szavazók megosztása milyen remek eredményre vezetett.

Ettől még persze egyik nagy teoretikust sem szeretném lebezsélni a tanulmányok írásáról. De könyörgöm! Nem lehetne csak egy kicsit, egy icura-picurkát nem az elefántcsont-torony akadémiai magasáűból beleugatni a kicsik dolgába. Azokéba, akik nem tudnak kimenni egy külföldi egyetemre, mert nekik a saját hungaro-skanzenjük van. Azokéba, akiknek a mindennapjai nem egy szociológiai kísérlet terepe, hanem a napi túlélésért folytatot harc. Azokéba, akik lehetnek opportunisták, amikor családjuk másnapi kenyeréről van szó. Azokéba, akik nem annak a magyarázatára kiváncsiak, hogy milyen baromi jó, ha helyettük más dönt, és legalább a döntés lehetőségének látszataként szertnék megélni, hogy az ország egy kicsit az övék is.

Sajnos, elég nehéz elhessenteni a gondoltot, hogy az ellenzék jelen állapotában a bojkott ötlete nem más, mint önfelmentés. Arra is nehéz nem gondolni, hogy a diktatórikus rendszerek megszűnésének milyen módszertanai ismertek a történelemből. A választási bojkott nem annyira gyakori, mint az utcai pofozkodás. Valamiért ugyanakkor az az érzésem, hogy minden egyes bojkott-felhívással ehhez a pofozkodáshoz kerülünk közelebb. Mert azért az otthon csikket kotorászó nem-szavazóknak is tele lesz a tökük egy idő után. Igaz, jó eséllyel a jövőjüket kísérleti terepként kezelő ellenzéki arcokkal is.

Kategóriák: Szervezetek

Levélváltás arról, hogy miért nem vagyunk dühösek?

2018, január 1 - 16:06

Kaptam egy levelet. Márti, aki olvasta néhány korábbi írásomat, és ebből arra következtet, hogy én tudok válaszolni a kérdésére, arról érdeklődik, hogy miért nem vagyunk dühösek. Érteni ugyan én sem értem, de megpróbáltam megmagyarázni.

Kedves Péter,

elég sűrűn felmerül bennem mostanság, hogy miért nem dühösek az emberek? Miért nem dühösek annyira, hogy összefogjanak? Akárhányszor kint vagyok egy tüntetésen az olyan, mintha én haragudnék egyedül azért, amit az országgal és az emberekkel tesznek. Ott állok a rendőrökkel szemben, az egy ötvenes magasságommal és kiabálok, hogy változást akarunk. De egyre többször érzem azt, hogy szinte egyedül vagyok ezzel. Az ismerőseim között rengeteg az okos, értelmes ember, mégis sűrű-sötét hallgatás van, ha bármit posztolok, mondok, kiabálok. Pedig pont az a véleményük, ami nekem. Én ezt nem értem. Mitől félünk annyira? Mért nem vagyunk már igazán dühösek? Megköszönöm, ha írsz erre, biztosan naiv vagyok vagy nem elég okos, vagy nem is tudom, de borzasztóan elkeserít ez az egész, ami itthon folyik. Mit gondolsz, mi a fene van az emberekkel? Előre is köszönöm, Márti.

Kedves Márti,

választ vársz tőlem, de nem tudom, hogy mit mondjak. Mert még magamról sem tudom, hogy dühös vagyok-e egyáltalán, Azt tudom, hogy utálom, ami van és undorodom. De a düh az más.

Dühösnek kellene lennem? Lehet, hogy az vagyok, csak nem tudok róla? Ki számít dühösnek? Aki káromkodik? Kukákat borogat? Kirakatokat tör be?

Hol végződik a felháborodás, és hol kezdődik a düh?

És milyen alapon beszéljek mások nevében? Hogy ők, akiket nap, mint látok az utcán, miért nem dühösek? Vagy ha dühösek, akkor miért nem úgy, hogy azt te vagy én is észrevegyük?

És van még egy kérdés. Nem mellékes, inkább alapvető: hogy kire kellene dühösnek lennünk? Első megközelítésből persze jön a válasz: hogy Orbánra és társaira. Szétlopták az országot, lebontották a jogállamot. Megmásítják a múltunkat, ellopják a jelenünket, felélik a jövőnket.

Egyszerű, mint a faék.

Értem én, hogy rájuk kellene dühösnek lennünk, de én inkább – megint a magam nevében beszélek – megvetem és lenézem őket. Ha valakire dühösnek kell lennünk, akkor azok mi magunk vagyunk. Amiért hagytuk, hogy ez legyen. Hagytuk, hogy terrorista honfitársaink túszul ejtsék a hazánkat, megvezessenek bennünket, becsapjanak, átvágjanak.

Már akit, tudom. Mert voltak sokan, akik kezdettől fogva látták, hogy mi készül. Nem voltak okosabbak másoknál, de volt merszük szembenézni a valósággal. Merték tudni, hogy a fekete nem fehér, a kicsi nem nagy, a diktatúra nem demokrácia.

Szóval, hogy a hazugság nem igazság.

Sokan csalódtak a szabadságban. Szerintem azért, mert nem harcoltunk meg érte. Készen kaptuk, az ölünkbe pottyant, és ezért azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. Volt idő, amikor még irigykedve néztük a nyugaton élők autóit, csodáltuk őket, amiért a miénkénél szebb házakban laktak, és jobb helyekre utaznak. Azt hittük, hogy ha eljön a szabadság, mindez nekünk is meglesz. Nem így történt, és ezért most a szabadságra haragszunk. A diktatúrát választjuk, mert volt már benne részünk és a vége annak is egészen kibírható volt.

A mi diktátorunk volt a legjobb mind közül, mi pedig szabadabban éltünk, mint a tábor többi barakkjának lakói. A románok, a bolgárok, a keletnémetek.

Pontosabban: kevésbé elnyomottabban.

Mi volt az eredeti kérdés, kedves Márti? Hogy miért nem vagyunk elég dühösek?

Csak azt tudom, hogy lenne rá igény.

Föld S. Péter

The Mask She Hides Behind / Sara Riches

Kategóriák: Szervezetek

A nyilvános bátorság esztendeje jön

2017, december 31 - 23:02

Az év utolsó napja van.

Idén ma éjfélig van időm minden barátomnak megköszönni az egész éves aktivitását, ezt most megteszem. Köszönöm továbbá a gondolatok megosztását velem, a rám irányuló figyelmet és szeretetet.

És a jövő évre vonatkozó, szerintem legfontosabb gondolatomat szeretném megosztani veletek.

Az orbáni önkényuralomnak kell véget vetnünk.

Mit kell jobban tennünk, hogy ez megtörténjen?

Hogy a Fidesz nevű szélsőjobboldali párt kirekesztő rémuralmától megszabadulhassunk.

Örökre.

Először is tudomásul kell vennünk, hogy nem menekülhetünk. Az országból talán igen, de magunk elől soha. Magunk elől nem bujdoshatunk el sehova.

Félni ugyan van okunk, de félni nekünk nem szabad.

Mert a félelem megbénít, gyávává tesz, ezért éppen a szabadságunk egyik (talán a legfőbb) akadálya.

Ezt (és sok minden mást) tudnunk kell, hogy kellően bátrak lehessünk.

Nyilvánosan bátrak.

Kétezertizennyolc a nyilvános bátorság éve lesz, a mi nyilvános bátorságunknak az éve, a civil kurázsi esztendeje.

Értelmesen, bátran, nap-nap után és együtt kell nyilvánossá tennünk, hogy a Fidesz nem gondolkodtat, hanem butít, hogy Orbán rendszerében butának lenni jó, mert a butáké a pozíció, egyre inkább ők intézkedhetnek és ők lophatnak sokat.

Sikerekben gazdag rendszerváltást kívánok magunknak.

Garai-Édler Eszter

Kategóriák: Szervezetek

Örökre leálltak a nyomdák Kanada legnagyobb francia napilapjánál

2017, december 30 - 15:39

Ma jelenik meg utoljára a La Presse című montreáli napilap nyomtatott formában, amiután úgy döntöttek, hogy ezentúl kizárólag digitális kiadásban jelentetnek meg cikkeket. A nyomtatott lap 264 ezer példányban kelt el, ugyanakkor egyre csökkent a hirdetők száma. A La Presse már 2016-ban felfüggesztette a hétköznapi nyomtatott számokat, így már csak szombaton jelent meg papír formában az újság kibővített száma. Az Új Évben pedig már ilyen se lesz, azonban honlapjukon és egy külön tablet kiadáson keresztül bárki ingyen hozzáférhet a laphoz.

A La Presse felelős szerkesztője – Éric Trottier – elmondta: a szerkesztőség legtöbb munkatársa harmincvalahány éves és közülük egy se fizetett elő nyomtatott napilapokra. “Szerintem elődeink remek ötletnek tartanák mostani tervünket”–mondta Trottier, aki szerint így több lehetőségük lesz fejleszteni a lap online és digitális felületeit. Trottier “egy új kalandnak” nevezte az irányt.

A La Presse először 1884-ben jelent meg és akkoriban alapvetően konzervatív beállítottságú politikai lap volt, amelyet William-Edmond Blumhart hozott létre. A lapot azonban Trefflé Berthiaume keltette életre igazán, aki a korai huszadik századi olvasók igényeinek felelt meg az által, hogy szenzációs szalagcímeket használt, közösségi és helyi hírekre fókuszált, illetve karikatúrák és képregények is helyet kaptak.

Összesen 49 állás szűnik meg a La Presse szerkesztőségében a nyomtatott lap kimúlása miatt. Korábban már 158 állás szűnt meg, amikor lezárult a napi megjelenés korszaka.

Jelenleg 270 ezren olvassák a La Presse-t digitális formában és egy átlagos olvasó negyven percet szentel a lapra minden nap.  Ma 235-en dolgoznak a montreáli szerkesztőségben.

Trottier szerint az óvév vízválasztó volt sokak számára a nyugati világban, hiszen láthattuk, hogy mennyire fontos az, hogy legyen biztos alapokra épülő, minőségi újságírás. Éppen ezért szerinte jó okunk van optimizmusra, még akkor is ha a nyomtatott lap kihalásával lezárult egy korszak.

Montreálban még két komoly közéleti nyomtatott napilap létezik: angol nyelven a The Gazette, amely 116 ezer példányban jelenik meg hétköznap, szombaton pedig 133 ezer példányban, illetve a francia nyelvű Le Devoir 30 ezer példányban.

Kategóriák: Szervezetek

Ünnepélyes hangulat, Óévi értékelés, Újévi fogadalmak

2017, december 30 - 14:53

December 24-én délután négy órakor próbálok átverekedni a kereszteződésen. A fiaimnak tudomására jutott, hogy új telefon szerződés mellé tabletet is adnak a Bell telefontársaságnál. Így a férjem a szilveszteri hétvégéjét a telefon kezelésének elsajátításával fogja tölteni, ne csodálkozzunk majd, hogy ha két nótázás között teszteli magát!

Igen, mi így vásárolunk. Ha kell, az utolsó pillanatban, célirányosan beszaladunk és kirohanunk, körül sem nézünk, tudjuk, miért mentünk. Szóval: az útkereszteződésben a lámpa váltott. Nekünk lett volna zöld, tehát mentünk volna egyenesen előre, de közben a siető vásárlók autóikban beálltak elénk. Bár két sáv megy az üzletközpont felé, ők csak a parkolóba vezető sávot akarták, de azt nagyon! Két autó elmehetett volna a másik sávba, a harmadiknak pedig már ki sem szabadott volna gurulnia. De ott voltak, a két sávunkból egy és felet eltorlaszolva, mögöttünk több tucat kocsi, minden sor áll. Én persze közéjük fészkelem magam, arra ösztönözve őket, hogy mozduljanak már meg. Ehelyett kiszól az egyik autóból a sofőr: Na micsoda karácsonyi szellem ez! Aha, nevettem. Te kockáztathatsz ilyenkor, ugye?

Ünnepek, a szeretet, a család, a megértés… A férjem karácsony napjának reggelén éppen bepakolta volna a holmiját az autóba, munkára készen, amikor a szomszédunk, akivel 15 éve egy folyosón osztozunk, köszönt kinyitotta előtte az ajtót, kellemes karácsonyt kívánt, és amikor visszajött, utána is behúzta az ajtót. Vannak még karácsonyi csodák! Mert az biztos, hogy ez nem történt még meg és nem is fog egy ideig.

A keresztény ismerőseink jókívánságai, a nem vallásosak baráti gesztusai, a más vallásúak tiszteletbeli köszöntése mutatja, hogy ez a pár nap globálisan is a jóság és szeretet napja. Tűzszünet egy napra.

Vajon hány embernek természetes ez így? Politika, vallás, ideológiák, mind mesterséges akadályokat állítanak fel közénk, hogy 364 napon a 365-ből ne kelljen egymást figyelembe venni. Ezen az egy napon levezekeljük a 364-et.

A mi családunkban egész december ünnepies, míg a fiúk kisebbek voltak, mikulástól karácsonyig és tovább is apró kedvességek várták őket. Én minden decemberben felmértem, mi történt az évben és mit sikerült elérni, minek lesz még folytatása. A gyerekek iskoláztatása mellett az úszás és autóiskola, változó igényeik felmérése. Nem viszünk át kifizetetlen számlát az új évre, felmérjük, hogy milyen anyagi kihívások előtt voltunk és vagyunk. Mert kihívás az mindig van.

A sok holmit, amit összeszedtünk le kéne csökkenteni. A minimalista életformára a középső fiam jó példát mutat. Tehát ennek jegyében a következő évben minden dokumentumot digitalizálok és a papírrengeteget eltűntetem. Telefonos szerződések lejárta, szemüvegek cseréjének ideje, fogászati beavatkozások és árainak megbecslése. Autó karbantarás, kutya immunizálás. Mindennek benne kell lennie.

Mára már szinte egész decemberre szükség van ahhoz, hogy mindent felmérjek. Szerencsére azonban már nem egyedül vagyok abban, hogy tervezzek és megvalósítsak. Mára én már csak a háttérben készítek elő és a fiaim gyakorolják felnőtt kötelességeiket.

Ebből következik, hogy nem szoktam újévi fogadalmakat tenni. Kivétel persze mindig van, mert két évvel ezelőtt egyik napról a másikra abbahagytam a Barátok Közt és egy amerikai sorozat nézését. Csak a javamra vált.

Egy biztos, itt Kanadában méginkább, mint otthon, ahol esetleg rokonok tucatjai vesznek körül, itt barátokra szükségünk van. Olyan barátokra, akik családként szeretnek és mi úgy szeretjük őket. Elfogadjuk őket szőröstül, bőröstül, úgy, ahogy vannak, egy életre. Mert egy dolog biztos: a barátainkat meg tudtuk választani és mi sem vagyunk tökéletesek! Egymás tökéletlenségét lehet elnézni, és lehet szeretni is.

Mert vannak rosszakarók és kötekedők, akadályozók és olyanok, akiknek mindenképpen ellenségre van szükségük.

A küzdelem tehát nem torpan meg. Harcolni az utakon az elemekkel, itthon a betegségekkel. Napi küzdelem a megélhetésért, a munkahelyért, a jobb jövőért. Ezért harcolták mindennapjaikat nagyanyáink, anyáink és apáink, és még mindig nincs vége.

Ezért lenne érdemes minden napot különlegesnek kinevezni, hogy gyakorlatunk legyen a sikeres probléma megoldásokban és megtarthassuk emberi méltóságunkat és jogainkat.

Lehet, hogy egy napot kéne kinevezni a harc, ellenségeskedés napjává, amikor mindenki mondhat amit akar, mert azután visszaáll minden a békés rendbe a következő 364 napra.

Petényi Judit

(Illusztráció: Inuvik napfelkelte fesztivál észak Kanadában, az északi sarkkörtől kétszáz kilométerre.)

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak