Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 2 óra 51 perc

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk

2018, április 11 - 15:40

Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül. És a legvidámabb barakkunk.

A rendszer rossz volt, cinikus, de elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.

Tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.

Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött – egészen addig, amíg össze nem omlott.

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost.

Itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Maradunk itt, mert menni már nincs merszünk, és egyszerűbbnek látszik, ha előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék: megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy. Van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Elcsalt akarat? Választási furcsaságok

2018, április 11 - 02:58

A választás kétségtelenül meglepő, szinte már a kádárizmus nyomvonalára ráforduló eredményeket hozott. Annyira meglepőket, hogy nem egy furcsaságra kezdik felhívni a figyelmet a különböző média-csatornákon. Többnyire nem az állami mainstream médiában. Amin, az eredményekkel ellentétben nem érdemes nagyon meglepődni. Ilyen a kis magyar közmédia-posvány.

A leginkább furcsa talán az, hogy magának a választási irodának az adatai is inkonzisztensnek bizonyultak. Még az ott fellelhető adatok is azt sugallják, hogy százezres nagyságrendben hiányoznak szavazatok. De nem csak nagyban, hanem kicsiben is furcsáknak tűnnek az egyes adatok. Ha például megnézzük a BUDAPEST főváros 01.számú egyéni választókerület (Budapest V. kerület) című összesítést, akkor azt látjuk ugyanarra az időpontra az urnában, illetve borítékban levő szavazólapok számából (44.262) kivonva az érvénytelennek elismert szavazólapok számát (634) nem a közölt érvényes szavazólapok számát (43.628) kapjuk. 81 szavazatot mintha elvitt volna a cica. Amire az sem magyarázat, hogy „majd a levélszavazatok urnája”. Mert az egy teljes urna, amiben több, hét-nyolc száz, szavazat lehet. Nyilván van teljesen ésszerű és egyszerű magyarázat, de a választási honlap mintha fukarkodna ezzel.

Ahogy arra sem igazán látszik a válasz, hogy miért tartottak vissza adatszolgáltatókat a választás végén. Már akkor, ha elfogadjuk azt a történetet, hogy volt hely, ahol közel fél órát váratták a számlálókat. Miközben mintha adat-stop elrendelésére került volna sor. Ha ehhez hasonló esetek máshol is előfordultak, akkor az időpontok összevetése talán az ok valószínűsítését is lehetővé teheti. Amelyek közt első helyre ugorhat az, hogy az informatikai rendszer megadta magát. Holott ez korántsem törvényszerű állapot. Tekintettel arra, hogy a rendszer terhelése előre tervezhető volt. Az pedig tankönyvekből is tudható, hogy a rendszerek túlterhelődése az egyik legszélesebb kapu lehet az adatok elvesztése, kellő rosszindulat esetén a manipulálás előtt. Így az is segítség lenne, ha az informatikai háttérrendszerek stabil, megszakítástól mentes, adatkezelési hibát nem mutató működéséről szolgáltatna információt az arra hivatott hivatal. Nem a bejelentés szintjén, hanem a működés naplóállományaival alátámasztott független szakértő véleményét közreadva. A választási rendszer megomlása ugyanis más esetben a vétlen adatvesztéstől a szándékos csalás gyanújáig terjedő skáláján mozgó vélelmeket alapozhatnak meg. Ami kikezdheti a regnáló hatalom legitimitását.

Ameddig ez nem történik meg, addig már ezen a szinten is felmerülhet a gyanú, hogy az adatok nem teljesen fedik le a tényleges állapotokat. Ami lehet, noha a százezres nagyságrendet nem tartanám annak, hogy szemre kevés szavazatot érint. De éppen a jelenleg érvényben levő választási rendszer kompenzációs szabályai miatt még nagyon kevés szavazatnak is lehet döntő szerepe. Erre nagyon durván egyszerűsített példaként vegyük azt, hogy közel nyolcmillió hazánkban élő szavazópolgár van. Ez hetven százalék körüli részvétellel mintegy öt és fél millió szavazatot jelentene. Ebből egy 67% körüli országgyűlési reprezentáltsághoz, arányos elosztásban mintegy három és háromnegyed millió szavazat kellene. A Fidesz-nek jelenleg ennél milliónál többel is kevesebb a támogatója a felmérések alapján. A különbözet egy részére nyilván magyarázat az egyéni mandátumokra jutó szavazat. Ezekhez azonban egyszerű többség is elég. A különbség másik része az, ami a kompenzációs hatásoknak tulajdonítható. Magyarázatot adva arra is, hogy miként lehet egy kisebbségi szavazataránnyal kétharmadot szerezni. Nem közvetlen csalás, hanem a választási rendszer sajátosságai okán.

De ezt a durva közelítést tegyük is félre. Már csak azért is, mert folyamatosan gyűlnek az egyéb furcsaságok. Mint, például az Eltűnő szavazatok, vagy az, hogy gyakorlatilag egy teljes helyreállításra, adat-újrabeolvasásra is elegendő, egy hetes informatikai leállást jelentettek be. Ezek önmagukban is indokolnák, hogy az ellenzék az önmarcangolás helyett a szavazatok valós és teljes újraszámolását kérjék. A jegyzőkönyvek visszaellenőrzésétől kezdve az valós újraszámolásig. Ha ezt nem kérik, akkor szegénységi bizonyítvány az ellenzéktől. Ha ezt megtagadja a hatalom, akkor az nyílt beismerése lehet a csalásnak.

Kategóriák: Szervezetek

Nehéz választás

2018, április 10 - 06:10

Magyarországon április 8-án ismét felülkerekedett Hunnia Pannónián. Gratulálok.

Bár a választék bemutatása, a teljes médiatér leuralása, a kormányerő rendívül siralmas teljesítményének bemutatása, a kormányzati szándékok tetszetős hamisságok mögé rejtése mind-mind megnehezítették bármiféle ellenérv, ellenvélemény bemutatását, maga a szavazás nagyobb csalások nélkül ment végbe. (A levélszavazás, mint a választási csalás eszköze, végülis vesztett a jelentőségéből, szinte mindegy, hogy két hét múlva beülhet még egy valaki a kormányerő padsoraiba.)

Mint már említettem, ezúttal is párt (most az MSZP) delegáltjaként voltam szavazatszámláló bizottság tagja, így állíthatom: durva csalás nem történt a szavazóhelyiségekben és a számolás során sem. Bár azért vannak jelek – például az, hogy amikor még az iskolában működött valamennyi számlálóbizottság ott ült a kötegelt szavazólapokkal, a tévében már 98%-os feldolgozottságról beszéltek. Épp mi lettünk volna a két százalék? A főváros belvárosától néhány kilométerre?

Beszéljünk inkább a magyarországi demokratikus ellenzék számára levonandó következményekről.

A választókerület – amelynek egyik szavazókörében ültem, – egy budapesti külső kerület, mintegy 100 ezer lakossal, alapvetően baloldaliként elkönyvelve – bár 2010 óta itt is kormánypárti az önkormányzat vezetése. Két lakótelepe is van: a kisebbik a hatvanas években épült Lakatos telep, lakói nem gazdagok, de biztos lábakon állnak, többnyire a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának kedvezményezettjei, és a baloldal biztos támogatói – voltak? A nyolcvanas években a volt állami telep helyére felhúzott panelvilág mintegy húszezer lakójáról is feltételeznénk, hogy a baloldalt támogatja. A legutolsó ilyen tömeglakásokat tartalmazó telepen már alacsonyabb egzisztenciájúak is lakáshoz jutottak (a hetvenes évek Magyarországán kifejezetten státuszszimbólum volt a lakótelepi lakás), így a telep sokáig a balhékről, bűnökről híresült el. Ma, köszönhetően a 2010 előtti kormányok által támogatott, a panelházak korszerűsítését célzó programoknak – már sokkal jobb hely, mint a híre.

A kerület nagy területére a családi házas jelleg jellemző – de nem a villaszerű építmények, inkább a falusias jelleg dominál, az előkert nélkül a járdára épített, a szomszéd házzal szorosan összezáró épületekkel, viszonylag kicsi (400 nm körüli) telkekkel. Jellemző az is, hogy egy-egy udvarban több – akár 5 lakás is található. Összességében a kerület leginkább az alsó középosztály lakhelye.

Elnézést ezért a szociológiai vázlatért, de szerintem fontos az is, hogy mi, a 25-ös szavazókörben kiknek a voksait gyűjtöttük. A 974 szavazópolgár többségben a Lakatos telepről került ki, de mintegy harmaduk a közeli kertes házak lakóiból állt. Hogy sokan jönnek el szavazni, az már a reggeli órákban érezhető volt: délig a fejünket sem tudtuk kiemelni a papírokból, csak a vasárnapi ebédelés adott lehetőséget arra, hogy szusszanjunk egyet. Nálunk nem volt tumultus, bár négyen-öten folyamatosan álltak az asztalaink előtt. Sok volt a fiatal is – de nekem feltűnt: a tokától-bokáig tetovált huszonévesek nem feltétlenül a demokraták reményeit váltják valóra. A fiatalok gyakran hozták magukkal idős felmenőiket, készségesen segítettek nekik (ez nem tilos, hozzátartozó segíthet), hogy hová húzzák az ikszet a lepedőnyi szavazólapokon, hogy „xy legyen a miniszter”.

Végül hétszázkilencvenen szavaztak: a jogosultak 82%-a. Vitathatatlan, sőt, kiemelkedő többség.

Hanem a szavazatok megoszlása igen érdekesen alakult. Az MSZP-PM egyéni képviselőjelöltje 440 szavazattal fölényesen győzött, a második helyezett kormánypárti jelöltre alig több mint a fele – 223 voks jutott. (A DK nem indított jelöltet a Momentum és az LMP jelöltje visszalépett:

ez utóbbi a legújabb hírek szerint pártfegyelmire számíthat, mivel ignorálta az LMP „mindenkivel együttműködünk, aki nekünk kedvez, de mi nem kedvezünk senkinek” központi utasítását.) A Jobbik jelöltje sem lett túl sikeres, egyéni jelöltjük hozta a listán is megkapott 88 voksot, ez nagyjából 11 százalék, alig kevesebb, mint az országos eredmény. (Ne feledjük: alapvetően baloldaliként számon tartott körzetről van szó.)

A pártlistákra leadott voksok azonban gyökeresen ellenkezőleg alakultak: Az első helyezett a kormánypárt lett, 423 szavazattal. A győztes jelöltet indító MSZP-PM lista mindössze 170 szavazatot kapott. A harmadik itt a Jobbik lett 88 szavazattal, a DK 66 szavazatot gyűjtött össze. Az LMP 19 voksa szerintem annak a következménye volt, hogy sokan felismerték: makacs elzárkózásuk mindenféle „politikától”, leginkább a kormánypártnak kedvez.

Elnézést, hogy nem tudom fölsorolni mind a 16 alakulatot, amelyik a listás szavazólapon szerepelt, de egyik támogatottsága sem jutott 10 voks megszerzése fölé. Sajnálom az Együtt (Szigetvári Viktor) csúnya szereplését, csodálkoztam, hogy létezik még a MIÉP (néhai Csurka István erősen antiszemita pártja), aminek a létéről 1 (azaz egy darab) támogatója adott hírt, ugyanúgy, mint a Munkáspártról. Egy „párt” kapott több voksot, egy Közös Nevező nevű csoport, amelyik 8 szavazatot szerzett. Mivel egyéni jelöltjük, a mókás keresztnevű Málnácska ugyancsak 8 támogatót tudhat maga mögött, erős a gyanúm, hogy a család többi tagját nem sikerült mozgósítani.

A „kamupártok” vagy csak kis ismertségű, bár régebbi pártok eredményei azért is lehetnek tanulságosak, mert világosan mutatják: ha mind a 10 összes szavazója a második helyezett MSZP-PM listára szavazott volna, akkor sem tudja megközelíteni a kormánypárti listát.

Kéretik tehát kivenni az okok listájából a „megosztásra” való hivatkozást. Annál is inkább, mert ha az MSZP-PM listához hozzátesszük a DK, esetleg az LMP voksait, + azt a húsz szavazatot, amit a „kamuk” vittek el, még mindig csak a 60 százalékát érik el a kormányerőre jutóknak. A Jobbikkal már egy enyhe fölény is kialakulhatott volna: de tényleg, ki akarna a minimum kétes múlttal, és igen bizonytalan jövővel rendelkező párttal koalíciót? Ráadásul, a fenti példában simán összeadtuk az összes voksot, holott tudható: közös listára kevesebben szavaznak, mint külön-külön: nincs az a taktikai cél, amelyért minden egyes választó hajlandó lenne kétes kimenetelű koalíciókra szavazni.

Jól tudom, egyetlen szavazókör, ráadásul baloldali, fővárosi eredményei nem adnak alapot széleskörű tanulságok levonására. A vidék szavazói magatartását is súlyán kellene kezelni – hiszen a szavazók 80%-a nem a fővárosban él, még akkor is, ha azért már vidéken is többségben vannak a városlakók, mint a falvakban élők.

De azért felvetik kérdést: mi az oka minden hiba, ügyetlenkedés, és bűn ellenére a kormányerő ilyen fölényének? Nem gondolom, hogy igazuk lenne azoknak, akik közül néhányan engem is felhívtak: azonnal tűnjön el mindenki, aki eddig ezen az oldalon politizált, takarodjon. Megkérdeztem: akkor kösse fel magát mindenki, aki elmúlt 30 éves? (Jelzem: 1988-ban az utcán találtam egy cédulát, amelyben konkrétan a Fiatal Demokraták Szövetségének alakuló nagygyűlésére hívtak, de kikötötték: 35 éven felüli ne menjen, mert az mind kollaboráns gazember. 42 éves voltam: változást akartam, a magam eszközeivel tettem is értük – akkor szűnjek meg?) Ki vagy mi akadályozott bárki, 18 éven felüli felnőttet, hogy –főként az MSZP 2006-os megroppanása után ne szervezzen a maiaknál sokkal jobb, bátrabb, szorgalmasabb demokratikus baloldali erőt? 11 év alatt három jelentősebb akcióra futotta? Ráadásul olyan kérdésekben, amikben szinte biztos volt a társadalmi többség. Hiszen az internetadó, a vasárnapi boltzár, meg a kétes olimpiai pályázat ügye a kormányerők támogatóinak sem tetszett. Egyetlen fontos, elvi kérdésben sem nyilvánultak meg: nem kérték ki maguknak, hogy kirekesztették a

magyarok felét a nemzetből, hogy mélyen megsértve a magyar állam szuverenitását, nem itt élőknek adtak bemondásra szavazati jogot, majd szintén bemondásra elhiszik, ki küldi a voksát és honnan?

E megjelent pártok szervezői, alakítói többségében értelmiségi fiatalok, de nyilván vannak közöttük olyanok, akik nem a fővárosi flasztert koptatták gyerekkorukban. Egyetlenegyet sem érintett meg az állami földekből kikanyarított latifundiumok ügye? Amelyek tisztán arra építenek, hogy majd a falusi szegények megmunkálják nekik – lehetőleg olcsón és mindenféle jogok nélkül – a birtokot? Vagy legalább a nemzetközi hírű kishantosi biogazdaság beszántása – hiszen a legtöbb zöld is.

Azt sem vették észre, hogy a készülő SS-törvény ellenük lesz bevetve? Nem a magamfajta duzzogó, ám már erőtlen öregek ellen.

Az ún. balliberális sajtóról most inkább nem beszélnék: nyilván örülnek, hiszen a „tehetetlen, széthúzó, ostoba, megélhetési” politikusok végre vesztettek.

A baloldali pártoknak és támogatóiknak, de legalább a szavazóiknak muszáj lesz abbahagyniuk a sunnyogást, és végiggondolni, mi is a következménye annak, ha az ember magát liberálisnak, szocialistának vallja. A magyar jobboldali konzervatívoknak is ideje lenne elgondolkodniuk, vajon olyan rendszer-e az ideáljuk, amelyben meg van szabva, kinek szabad „politizálnia” – ahogyan a Párt alelnöke kijelentette néhány hete. De ez legyen az ő gondjuk. A ellenzéknek egy útja van: igenis meg kell válaszolniuk a fontos kérdéseket.

A tegnapi választás eredménye szerintem egy mondatban összefoglalható: hazug kérdésre csak hamis válasz adható. Nem véletlen, hogy a kormányerők egyetlen kérdést nyomatnak immár két éve, egyre nagyobb hangerővel, egyre hazugabb módon: a migránskérdést. Az hozta meg számukra ezt a többséget, hogy az ellenzék tulajdonképpen elszabotálta ennek a fontos ügynek a megtárgyalását. Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a világ átrendeződéséből kimaradhat, ha nem vesz tudomást róla. Az sem szimpatikus opció egy politikai vezető erőtől, ha némi ivóvízzel, meg használt kabáttal tüsténkedik néhány idevetődött körül. Világosan és érthetően állást kell foglalni: mi a jobb szerintünk? Mik a választási lehetőségeink? A kerítés, ami ugyan egy ideig védelmet ad (a jelen helyzetben én sem ajánlanám a lebontását)? De semmit nem ér, amögé őr kell. Az őr meg semmit sem ér, ha nincs a kezében fegyver. És a fegyver semmit sem ér, ha nincs hozzá tűzparancs. Az ilyesmi iszonyú gyorsan eszkalálódik – gondoljunk csak 1914-re, amikor a már a munkásmozgalommal kacérkodó franciák ugyanolyan lelkesedéssel mentek meghalni egy számukra idegen – ráadásul a korábbi századokban ellenséges – uralkodócsalád sarjának merénylete miatt, mint magyar katonák az ellenkező oldalon.

Mit kínált a másik oldal? Tagadást: á, nincs migránsveszély, nincs Soros-terv. Holott azt kellett volna mondani: nincs mese. Globalizálódik a világ, ma már az afrikai őserdőben is tudnak arról, hogy „vannak olyan helyek a Földön, ahol a falból jön a víz”. Lehet szeretni, lehet nem szeretni – ez van. Erre kell európai – de legalább civilizált – választ találni. És ha nem is találni, legalább keresni. Nemcsak gazdasági és politikai okok, hanem földrajzi okok miatt elsősorban Európa van veszélyben. Jó, tudom: választáskor a belpolitika számít, de a politikai vezető dolga az is, hogy kinyissa a világot a reménybeli választói számára. Kell persze ehhez bátorság. Ne csak azt nézd, ki nyom a kezedbe valamennyi, a nevével felcímkézett baksist, azt is nézd, milyen következményekre kell számítanod. Hogy a Te fiadat állítják a kerítés elé – majd mögé, végül zavarják ezer kilométerekre meghalni sáros dzsungelekbe, tikkasztó sivatagokba. El kell mennünk együtt, civilizált európaiaknak ezekre a helyekre, és igen, pénzt, sok pénzt, még több munkát áldozni azért, hogy ne akarjon idejönni senki dideregni a nekünk finom tavaszban. Igen,

lehet, hogy áldozatul esik az a kis baksis is, amit oly nagy hálával szorongatsz. És igen, lesznek áldozatok is, de választanod kell. Ha csak reszketve szorongsz, a ma még nem is közvetlen közeledben lévő veszélytől: biztos a bukásod. De ha szövetségest keresel a Föld élhetőbbé tételéhez a másik emberben, akkor lehet remény.

Tudom, elég hülyén hangzik ez olyan közegben, ahol nemhogy a sötétebb bőrű cigányt érik méltatlan alázások, hanem a „fehéret” is, ha nem hajlandó ugyanazelőtt a színesre festett hazugság előtt hajlongani, amelyik előtt a sokaság. Sőt immár azt is, aki meg merészelné kérdezni, hogy miért kell pont ezelőtt a bábu előtt hajlongani? Ha a mai magyarországi nem orbánhívő (normális konzervatív senkitől nem fogad el kétely nélkül minden maszlagot) sokaság, legyen hívő vagy ateista, zöld, vagy bármilyen színű nem lesz elég bátor ezekről a fontos elvi kérdésekről beszélni, akkor továbbra sem fogja érdekelni a plebset, hogy hány milliárdot vesz el egy szűk csoport a közösből a maga hasznára – meg az egérútja kialakítására.

Még egy, már személyes megjegyzés. Sokan – még a győzelem örömére pezsgővel koccintó kormányhívek is – panaszolják, hogy van valami rossz a levegőben. Valami megmagyarázhatatlan nyomás a zsigerekben. Idősebbektől hallottam: mintha 1957 elején lennénk, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány győzelmének kezdetén. És messze van még 1963, az amnesztia, az enyhülés kezdete, remény sem látszik a békés, nyugodt életre.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Cassandra esete a választásokkal

2018, április 9 - 18:16

A választás másnapján olvasom, hallgatom a reflexiókat, amelyek úgy kezelik a Fidesz győzelmét, illetve az ellenzék szerepét, mintha legkevesebb a Holdon töltötték volna az emberek az eddig eltelt hónapokat, illetve éveket. Szó se róla: ilyen mértékű Fidesz-győzelmet nem vártam volna. Ugyanakkor az is világos, hogy a kialakult helyzet nem egy előzmény nélküli állapot.

Nem volt az különben a 2014-es választási bukta sem. Annyira, hogy nem egyszer merült fel már akkor is, hogy azt a választást gyakorlatilag előre megfontolt szándékkal vesztette el a Mesterházy-Bajnai páros. Illetve azok akik Bajnai mögött voltak. Köztük egyébként Juhász Péter is. Aki most ugyan játsza a sértett hercegkisasszonyt, de azért vastagon benne volt az akkori és a jelenleg vereségben is. Elég ehhez a nem is túl régen megesett 2017. októberére gondolni. Amikor nem csak Juhász, hanem az LMP és a Momentum is hozzátett ahhoz a kompromisszumtalansági összképhez, ami akkor már világosan jobban erősítette Fideszt, mint az ellenzéket. A közösnek indult ünneppekl kapcsolatban:

„Kezdve attól, hogy a Fideszből megvilágosult Hadházy Ákos lemondta az LMP nevében. Amire hivatkozva a programnak nevezett ígéret-cunamival jelentkező Momentum is kiszállt a buliból. Hogy aztán nem sokkal később Juhász Péter arról tudósítsa a híveit, hogy az Együtt (senkivel), illetve a Párbeszéd (önmagunkkal) nevű, csilliárdos támogatottságú szerveződések is majd máshogy, máshol ünnepelnek. Aztán, az utóbbi név, mármint Juhász Péter kapcsán bevillant egy közel öt éves helyzet. Az, amikor 2012-ben sikerült olyan gesztushullámot elindítani az ellenzékben, ami legfeljebb a kormány erősítésére volt igen alkalmas. Miközben arra is emlékezhetünk, hogy nem csak a Milla, hanem az LMP is ismerős szereplője mindkét történetnek.”

Az LMP kapcsán most többen mondogatják, hogy „ha visszaléptek volna”, illetve „ha kompromisszumot kötöttek volna”. Ami csak azért nem világos, mert az LMP kezdetektől fogva több hasznot hajtott a Fidesznek, mint az ellenzékiségnek általában. Tudom, tudom. A korrupcióellenesség következetes élharcosai, meg minden. Meg más politika. A hatékonyságát mindenki lemérhette. A Fidesznek biztosították ugyanazt a demokratikus flepnit, amit a sehova vezető, valós programmal alig rendelkező tüntetések, illetve akcionizmusok. Hadházy Ákos elmondta rendszeresen a magáét. Egy olyan pártszintű háttérrel, amely az utolsó pillanatig kitartott az ellenzék megosztása mellett. Az egyik oldalon tehát lehetett kritizálni a hatalmat. De a másik oldalon vigyáztak arra, hogy ne alakulhasson ki egységfront a regnáló hatalommal szemben. Márpedig a kettőnek, egy egységesen képviselt, kompromisszumokban érlelt programnak, valamint a hatalmat támadó hívószavaknak együtt talán lett volna értelme. A megosztottság, az ellenzék felszalámizása azonban Orbánnak kedvezett.

Ez utóbbiból ismerten kivette a részét már a kezdetektől is az a Momentum Mozgalom, amelynek már a párttá alakulása is több morális kérdést vetett fel, mint amennnyire választ adott. Habár lehet, hogy rájuk is igaz a moralitás keresésének hiábavalósága a mai magyar politikában. Ahogy Gulyás Márton és mozgalma esetében is. Nem azért, mert összefogná a fiatalokat. Hanem azért, mert az aki provokatőrnek jó, még lehet csapnivaló politikai szereplő. Az utóbbi illusztrálásához elég a közelmúltba tekinteni. De az előbbihez sem kell túl messzire menni. Gulyás felvállalta annak a provokatőr celebnek a szerepét, aki mozgalmat hirdet a feszültség leföldelésére úgy, hogy cserébe gyakorlatilag nem nyújt semmit. Legutóbb novemberben.

Az a helyzet tehát, amelynek most az eredményét élvezheti a Fidesz, nagy vonalakban, tulajdonképpen már novemberre kirajzolódott. Adottá vált egy autoriter hatalom, amellyel szemben egy olyan párt látszott jobboldli alternatívát adni, amely nem is olyn régen, 2012-ben még felvállalta a vérvádazós antiszemitizmust. Majd azzal gondolta támadni a kormánypártot, hogy az az ő programjukat hajtja végre. Elárulva a nagyfokú programazonosságot a Fidesz és a Jobbik között. Amely alapján egy jelentősebb jobbikos eredményt sejtettem. Elég jót ahhoz, hogy azt követően nyílt koalíció alakuljon ki a Jobbik és a Fidesz között. Tévedtem. A Fidesz nem került koalíciókényszeres helyzetbe. Amelynek hatására majd a jövő parlamenti munkája mutatja meg, hogy a hallgatólagos támogatást megkapja-e a Jobbiktól és az LMP-től. Az ellenzék megosztását már megkapta előlegbe a hatalom.

De nem csak az említett pártoktól, pártvezetőktől. Nem véletlenül lettem volna kiváncsi a szegedi Orbán-Botka megbeszélések valós tartalmára. Mert Botka programtalan tündöklése azt vette el az ellenzéktől, amely a végső megméretés előkészítése során a legértékesebb lett volna. Az időt. No meg persze egy kompromisszumképes hozzállást egy kompromisszumok alapjául szolgáló programmal a tarsolyban. 2017 júliusára azonban kiderült, hogy az ellenzék két nagy ellenfele maga az ellenzék, és a naptár. Akkor írtam, hogy az akkori viszonyok között egy kompromisszumos prgram:

„Ha sietnek, akkor február elején-közepén meg is lehet. Na, ekkor kellene nekiállni annak, hogy meggyőzzék egymás szimpatizánsait. S nem csak a fővárosban, hanem a falvakban is. Nem leugatni, és leuralni, hanem meggyőzni. Valós vitákban, olykor ellenséges hangulatban, de az ilyen hangulatot is kiálló érvrendszerrel.”… „Ezt mármint akkor, ha a pártoknak sikerül valóban közös fórumokat szervezni, és valóban komolyan vehető közös programmal országot járni, és minden elsőre sikerül, akkor jövő augusztusig még össze is jönne. Jah, hogy a választások valamikor áprilisban lesznek? Pech.”

Ami azt jelenti, hogy az áprilisi fiaskónak tulajdonképpen már 2017 nyarára megágyaztak az érintettek. Miközben 2017 októberére egészen világossá vált, hogy a már májusban is inkább alapvetően antidemokratikus törtetőként viselkedő Botka, szereplésének legnagyobb haszonélvezője a Fidesz és a Jobbik lett. Márcsak azért is, mert Gyurcsány folyamatos támadásával olyan helyzetet teremtett, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette Gyurcsány lemondását a DK éléről. Amelyben egyébként felfedezthető a másik nagy egyesítő vonulat az ellenzékinek állított pártok többségénél. Az ugyanis világos, hogy egy párt vezetőjének a lemondását a tagság kezdeményezheti, de amely tagság nem fogja kezdeményezni, ha kívülről próbálják ennek érdekében megerőszakolni a pártot. Márpedig az tudható volt, hogy Gurcsány Ferenc a hívei szemében olyan képpel bír, mint aki egyedül lehet alkalmas Orbán érdemi kihívójaként szerepelni. Ugyanakkor az is tudható volt, hogy személyében sokak szemében eleve a DK elutasítását jelenti, mint a párt vezetője.

Azon el lehetne persze töprengeni, hogy a 2014-es vereség után miért nem próbálta átadni a párt arcának helyét valaki másnak? Az azonban biztos, hogy 2017-re már biztosá vált, hogy a szerepe tiszta nyereség a Fidesznek. Amikor tehát gyakorlatilag odacementezték a pártvezetői szerephez, mérhetetlen segítséget adtak Orbánnak. Illetve tegnap óta mérhető segítséget. Nem, eszemben sincs mentegetni egyik felet sem. Gyurcsánynak valószínűleg tényleg vissza kellett vonulnia. Nem most, hanem 2014-ben. Akkor, amikor ezt nagyobb arcvesztés nélkül megtehette volna. De nem vagyok a DK tagja. Így nem ismerem azokat a párton belüli szálakat, amelyek mentén a párt vezetőjévé választották.

Az azonban ettől független, hogy a Fidesz győzelmének a mértékén meg lehet talán lepődni. De azt is kár lenne vitatni, hogy ebbe a győzelembe az egész ellenzékinek állított politika bagázsnak komoly munkája van. De legalább mindenki megvigasztalódhat azzal, hogy könnyen lehet: hosszabb időre megszabadult a következetes ellenzékiséggel szemben támasztható elvárásoktól.

Kategóriák: Szervezetek

A magyar beteg

2018, április 9 - 13:15

Magyarország arra szavazott vasárnap, hogy Semjén Zsolt a jövőben még többet vadászhasson Svédországban. És persze nemcsak ott, hanem bárhol, ahol kedve tartja, és nemcsak rénszarvasra, de ha úgy adódik, jegesmedvére is lőhessen. A magyar adófizetők, ahogyan eddig is, a jövőben is fizetik majd ezeket a drága kiruccanásokat.

Magyarország arra szavazott, hogy Kósa Lajos, akit most megint megválasztottak Debrecenben, ne csak egy csengeri háztartásbelinek mondott szélhámos/stróman ezerháromszázmilliárd forintját kezelje, hanem az ország más régióiból is találhasson olyan embereket, akik jó pénzért becsaphatják őt.

Magyarország arra szavazott, hogy Tiborcz István és a felesége tovább gazdagodjanak, Vajna Endinek is legyen mit a tejbe aprítania és Matolcsy Györgynek még a mostaninál is több, közpénzből támogatott unokatestvére legyen.

Magyarország ara szavazott, hogy a legfőbb ügyész a bűnt ne üldözze, hanem pártolja, az adófizetők pénzéből működtetett közmédia pedig a mi pénzünkön a mi képünkbe hazudjon.

Magyarország arra szavazott, hogy a Fidesz, és személy szerint Orbán Viktor védje meg őket a migránsoktól. Akiknek persze eszük ágában sincs idejönni, mert nem akarnak nálunk és velünk lakni. Nem akarják elvenni a munkánkat és a kultúránkat, nem kívánják meg az asszonyainkat, viszont igen alkalmasak arra, hogy nem létező mumusként félelmet keltsenek a magyarokban.

Mert aki fél, védelemért fordul ahhoz, akitől biztonságot remél. Ezt ismerte fel Orbán, aki az összes magyar politikus közül a legjobban ért a lebutított Magyarország nyelvén.

Ez a nyelv egy olyan Magyarországé, amelynek nem polgárai, hanem alattvalói vannak. Boldog és elégedett alattvalói, tegyük hozzá, mert úgy tartják, hogy egy jóságos uralkodót választottak a fejük fölé. Olyan királyt, aki mindig tudja, hogy mi a jó, és mi az, ami nem az. Hogy ki a jó polgár, családapa, dolgozó, hazafi.

És aki jó, annak megsimogatja a fejét, csökkenti a rezsijét, és ha még pacsit is ad, jutalomfalatokkal díjazza.

Ez a Magyarország most beteg. Méreg került a szervezetébe, és meg kell meggyógyítani. Minél előbb, mert ha a méreg a sokáig benne lappang, gyógyíthatatlanná válik.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Eredményváró a KMH-ban — Kanadai magyarként miért foglalkozom a magyar politikával?

2018, április 8 - 20:47

Számtalan csésze tea mellett követtem a télies Ottawából a magyar választásokat. Igyekeztem egész nap élőben bloggolni róla a KMH angol nyelvű testvérlapjában, a Hungarian Free Press-ben. Tudom, hogy Kanadában sok minden mással is lehetne foglalkozni, minthogy ennyi időt tölteni a magyar politikai helyzettel, illetve a magyar újságírással. Ez különösen igaz annak fényében, hogy én már Kanadában születtem, napi életemet angolul élem, viszonylag kevés kapcsolatot ápolva helyi magyarokkal és magyar közösségekkel. Magyarul leginkább hetente kétszer-háromszor beszélek, amikor anyukámat telefonon felhívom, illetve egy-egy hétvégén, amit kanadai magyar barátokkal töltök. Húgommal majdnem mindig angolul beszélek, munkahelyemen is angolul. A nevem révén és mivel nincsen akcentusom (legfejebb időnként kanadai) etnikai “inkognitóban” tudnék élni.

Mégsem tudom háttérbe szorítani vagy letagadni azt, hogy magyar származású vagyok. 1992 és 1999 között Budapesten éltem — igaz, alapvetően nem magyar, hanem amerikai iskolák révén külföldi közegben. Barátaim elsősorban amerikai, kanadai, ausztrál, brit és egyéb országokból származó külföldi gyerekek voltak. Kizárólag angolul tanultam, amerikai tanterv szerint–ha nem figyeltem az iskola falain kívüli világra, kicsit olyan volt, mintha az Egyesült Államokban lettem volna.

De figyeltem azért bőven a kis amerikai buborékon kívüli világra. Budapesten, az 1994-es választások idején kezdtem aktívan érdeklődni a magyar politika iránt. Ekkor 13 éves voltam. Lenyűgőzőnek találtam a sok-sok színű plakátot, a pártok különféle logóit, amelyekkel naponta találkoztam Budapest utcáin. Apámnak közértje volt, ahol a választások alatt – jó üzleti érzékét bizonyítva  – egy napig 3 forint 30 fillérért árulta a kenyeret. Aztán amikor Horn Gyula Magyar Szocialista Pártja nyert a választáson, le volt döbbenve és talán meg is volt egy kicsit ijedve. Mert egykori ötvenhatos menekültként nem igazán számított arra, hogy az előző rendszer pártjának reform szárnya tényleg ismét kormányra kerülhet. De végül többnyire békésen éltünk tovább Budapesten (leszámítva az akkor eléggé gyakori budapesti robbantásokat). Ez így volt azután is, amikor 1998-ban a Fidesz győzött. Annak ellenére is, hogy 1998-ben a MIÉP előretörése aggodalmat keltett kis amerikai-külföldi környeztemben.

A magyar politikával, a magyar közélet és rendszerváltás emblematikus személyeivel nőttem föl: Torgyán
Józseffel (és az Uborkában történő paródiákkal), Kuncze Gáborral, Horn Gyulával, Orbán Viktorral és az “Érik a narancs” feliratú választási plakátokkal (amit magyarul nem beszélő amerikai barátaim úgy értelmeznek, hogy van egy Erik nevű narancs Magyarországon). Igazán a kilencvenes évekbeli magyarországi politika volt az, amely végül a politikai történelem, a politológia, illetve a politikai újságírás irányába terelt.

Amiután 1999-ben visszaköltöztünk Kanadába, az internet hőskorában az egyetemi könyvtár gépein és internetes kávézókban igyekeztem követni a magyar politikai fejleményeket. Elsősorban a Magyar Nemzetet olvastam, amikor pedig a nyarakat egy ifjúsági táborban töltöttem monitor és később koordinátorként, a torontói Magyar Élet című hetilap járt nekem postán, fel a nyugat-québeci hegyekben lévő táborba.

2002-ben kicsit elkeserített a Fidesz váratlan vesztessége. Akkor még nekem a Fidesz jelentette azt a fiatalos, polgári konzervatív gondolkodást, ami számomra szimpatikus volt. Az MSZP-SZDSZ-ben egyszerűen nem láttam saját magamat, illetve az én generációmat. Azt sem láttam, hogy az akkori baloldal igazi érdeklődést mutatott volna a külhoni magyar közösségek felé. Hiányoltam, hogy nem rendelkeztek kidolgozott nemzetpolitikával.

Ugyanakkor ez volt az idő, amikor a Fidesz egy olyan irányt kezdett venni, ami számomra taszító volt. Agresszív, ellentmondást nem tűrő, demagóg hangok kerültek előtérbe. Amikor 2010-ben kormányra kerültek, nem sajnáltam az elbukott baloldalt, szerintem eljött az idő, hogy önreflexiót tartsanak. De a Fidesz győzelmének mértéke aggodalommal töltött el.

A magyar állambiztonsági iratok tervezett felszámolása a Fidesz által 2011-ben volt az első pillanat, amikor aktívan felszólaltam egy magyar politikai kérdésben. Előszor azt hittem, hogy szakmai vitában veszek részt. Gyorsan rájöttem azonban, hogy kritikámmal “kiharcolom” a hazaáruló, magyarellenes titulust. Miközben Kanadában akár konzervatív, akár liberális kormányzás alatt gond nélkül lehet kritikát megfogalmazni az adott kormány ellen, akár tiltakozni ellene, magyar viszonylatban e miatt az ember egyből ellenség lesz. Pedig szerintem nem volt ez mindig így–ez inkább az elmúlt évtizedben lett jellemző.

E miatt szünt meg kanadai magyar közösségi tevékenységem. Azelőtt hétvégenként tanítottam a Montreáli Magyar Iskolában, magyar ifjúsági csoportot szerveztem, aktív önkéntese, tagja voltam a montreáli Magyarok Nagyasszonya Egyházközségnek. Néhány évvel később – hála annak a közhangulatnak, amelyet a Fidesz Kanadába is importált – váltam ellenséggé. Például a lényegében Fidesz-párti Ottawai Magyar Házból hivatalosan ki is tiltottak — pártpolitikai okok miatt megvonták tagságomat. Tavaly őszi tagsági gyűlésükön két alkalommal is azt sejtették, hogy Sorosbérenc vagyok. Ez még a gyűlés jegyzőkönyvében is megjelent.

Mindenestre az elmúlt évek rengeteg pozitív élménnyel is jártak — éppen azért, mert felszólaltam magyar közéleti kérdésekben. Kapcsolatba kerültem lelkes, demokratikus és roppant szimpatikus civil aktivistákkal–itt Kanadában és Magyarországon egyaránt. Olyan emberekkel, akik a hétköznapi estéket és a hétvégeket nem lazítással, hanem sokszor hálátlan társadalmi tevékenységgel töltik. Minden évben legalább egyszer Magyarorzágra utaztam, ahol igazán lelkesítő, felelős magyar állampolgárokkal találkozhattam és barátságokat hozhattam létre. És ami számomra a legfontosabb: ez a 2004-ben alapított internetes újság egy ellenzéki, gondolkodó, önreflexióra is képes felületté nőtte ki magát–ami sokszor hídként köti össze a magyarországi és külhoni olvasókat, kommentelőket és írókat.

Szóval valószínű, hogy egyhamar nem tudok letenni arról, hogy közelről kövessem a magyarországi fejleményeket–és hogy időnként, szerény lehetőségeim szerint is, barátaimmal részt vállaljak azok formálásában. És ha a huszadik századi magyar múltat nézzük, feltételezem, hogy lesz majd egyszer egy olyan idő is, amikor talán lekerül rólam a “hazaáruló,” és a “magyarellenes” bélyeg.

Christopher Adam

Kategóriák: Szervezetek

Olvasói levél a torontói főkonzulátusról — Hibás szavazólapot adtak ki

2018, április 8 - 15:10

Helyi idő szerint szombaton délután fél háromkor szavaztam a torontói főkonzulátuson, egyéni szavazatomat a Budapest 1. számú szavazókörre adva le. A szavazólapon láttam, hogy nincs kihúzva a szerdán visszalépett MSZP-P jelölt.

Ezt jeleztem a helyi választási bizottságnak is. Először kicsit értetlenül álltak a helyzet előtt, az egyikük azt mondta, hogy „folyamatosan figyeljük a híreket”. Szóltak a választási bizottság vezetőjének (Barbara), aki nem tudott a visszalépésről, de telefonján megnézett egy táblázatot, mely alapján megerősítette, hogy valóban visszalépett a jelölt, majd ezt követően kihúzták a nevet.

Megjegyeztem, hogy az elég aggályos, hogy olyan szavazólapot adtak ki, amin egy visszalépett képviselőjelölt neve is szerepel, mert ha nem lennék elég tájékozott, akkor könnyen rászavazhattam volna (ő volt a legesélyesebb ellenzéki jelölt), de ezzel érvénytelen lett volna a szavazatom.

Erre azt válaszolta, hogy folyamatosan kapják a híreket a Nemzeti Választási Bizottságtól, hiába mondtam neki, hogy ez már egy három napos hír.

Egy ellenzéki (Jobbik) megfigyelő volt jelen, akinek a szavazásom leadása után elmondtam újra a történteket, a választási bizottság vezetőjének jelenlétében. Arra, hogy hogyan történhetett meg, hogy egy visszalépett jelölt szerepelt a szavazólapon, a vezető továbbra sem tudott kielégítő választ adni. Az időeltolódásra hivatkozott, illetve arra, hogy folyamatosan jönnek a szavazók, és így nem volt idejük mindet végig nézni. Mivel a törvény határideje miatt a választás megkezdése előtt végleges volt a jelöltek névsora, így semmilyen, általuk felhozott indok sem állja meg a helyét.

Kértem, hogy vegyék jegyzőkönyvbe az esetet, mire a vezető azt mondta, hogy nincs jegyzőkönyvük, és írjak egy panaszlevelet, amit ők eljuttatnak a Nemzeti Választási Irodának. Információja szerint választópolgárként ennyit tehetek. Mivel megítélésem szerint az eset súlyosabb egy egyszerű állampolgári panasznál, melynek körültekintő kivizsgálását illetően amúgy is erős kétségeim vannak, az adott válaszukkal nem elégedettem meg. Erre ajánlotta fel a jobbikos megfigyelő, hogy küldjem el személyes email címére a panaszt, és azt majd továbbítani fogja.

Véleményem szerint nagyon aggályos, hogy a választási bizottság nem volt tájékozott a visszalépő jelöltről, és kérdéses, hogy ez okozott-e valakinek akarata ellenére érvénytelen szavazatot.

Gina (Toronto, Kanada)

Kategóriák: Szervezetek

Egy Bajkai nem győzhet itt

2018, április 8 - 14:11

Megyek szavazni.

Engem is dühít, hogy választókerületemben (a budapesti 5-ös számúban) Moldován László, az LMP jelöltje a szombat délelőtti határidőig nem lépett vissza a szavazatomra okkal számító DK-s Oláh Lajos javára, mégse értek egyet azokkal, akik emiatt Bajkai István, a Fidesz-KDNP jelöltjének győzelmére fogadnának. Szerintem még Földes Péter is téved, aki közvetlenül a határidő lejárta után a facebookon arra tippelt, hogy az első helyen Bajkai végez, mögötte alig lemaradva Oláh Lajos lesz a második, Stummer János (Jobbik) a harmadik, Moldován pedig csak a negyedik.

Nézzék meg ezt a képet!

Ez egy kerületi közéleti magazinnak nevezett, 16 oldalas színes nyomtatvány első oldala, amelyen a terézvárosi polgármester mellett maga az erzsébetvárosi alpolgármester, a mai “választások tétje”, az ebben a körzetben kormánypárti jelölt Balsai István tornyosul, aki bíztató félmosollyal arcán azt állítja az olvasóknak, hogy ő a lakók érdekeit képviseli.

Ami nem igaz.

Mert lakó például a vele szemben jelölt Oláh Lajos is, akinek az érdekeit képviselni eszébe sincs.

Tanúskodik erről e nyomtatvány tizennegyedik oldalának legalján egy elképesztően aljasul tálalt “helyreigazító közlemény”, amely szerint a 2018. januári kiadásban a Körúti Korzó Közéleti Magazinban közzétett Nem elég? című cikkben valótlanul állították, hogy dr. Oláh Lajos “diákok pénzén kampányol”. A tálalás módja pedig nem csupán aljas, hanem szabálytalan és tisztességtelen. Mert egy helyreigazítást bárkinek a puszta kérésére (jelen esetben egy ügyvédi iroda kérésére) legfeljebb abban az esetben közölnek, amennyiben a kérés megalapozott. Amennyiben pedig a “kérelmező” ügyvédi iroda a valótlan állítással megrágalmazott Oláh Lajos megbízásából jár el, ezt nem tisztességes közölni az olvasóval.

És ha vastagított betűkkel az OLÁH LAJOS MEGBÍZÁSÁBÓL ELJÁRÓ CZEGLÉDY ÉS TÁRSAI ÜGYVÉDI IRODA kérésére közlik közleményt, az abban foglalt helyreigazítás tartalma helyett az kelt figyelmet, hogy a börtönbe visszavitt Czeglédy cége Oláh Lajos, az ellenzék jelöltjének megbízásából munkálkodik.

– Üdvözlöm, kedves Éva, ez és ez vagyok, úgy tudom, ön a Körúti Korzó szerkesztője.

– Nem. Én csak a lap fényképeit rendezem. Miben segíthetek?

– Én segíthetnék önöknek. Van néhány észrevételem.

– Írja meg őket az e-mail címünkre.

– Kinek?

– Nekem.

– Ki a főszerkesztő?

– Ezt nem mondhatom meg.

– Ki a kiadó?

– Nyugodtan írja meg nekem, én majd átadom, akinek kell.

A fenti sorok egy minapi telefonbeszélgetés lényegre szorítkozó részlete.

Amiből megtudtam, hogy az aljasságnak nincs felelőse.

A kiadvány impresszumából hiányzik a felelős szerkesztő és a felelős kiadó személy neve.

Meg a szerkesztőség és a kiadó telefonszáma.

A fenti párbeszéd előtt ezért kerestem fel a “havonta ingyenesen megjelenő közéleti magazin” szerkesztőségét, de a megadott címen (Budapest VII., Kazinczy u. 36.) lévő épületnek mind a négy ajtaja zárva volt. Nem adtam fel, kétszer is visszamentem, miután az épülettel szemben lévő vendéglátóhelyen nem csupán a táblával jelzett szerkesztőség tagjairól, hanem a kiadvány létezéséről se tudtak. És jól tettem, hogy visszamentem, mert az egyik ajtót – ahol a szerkesztőségi tábla volt, de egy másik tábla szerint az ajtó mögötti helyiség(ek) egyszersmind klubként is szolgál(nak) – tizenegy óra tájt egy hölgy kulccsal kinyitotta, s tőle tudtam meg az általa Évának ismert “szerkesztő” telefonszámát.

Akinek nem említettem, hogy a felelősök nevére azért kérdeztem rá, mert beigazolódni látszott, amit a kiadvány minden sorának elolvasása után gyanítottam: ennek az újságjellegű nyomtatványnak valójában nincs szerkesztősége, nincs főszerkesztője, nincsenek újságírói, szerkesztői.

Ez a kiadvány egyetlen emberé, akiről szól.

 

És aki – néhány más forrásból (blikkből, 888-ból, origoból) átvett írás, két keretes Orbán-idézet és a keresztrejtvény kivételével – mindent maga ír (mert nemcsak zongorázni tud Caramelnek, hanem tud írni is), aki a vezető interjúban szerkesztőségként a válasza ismeretében tesz fel magának kérdéseket, s a válasza (“a lakók érdekeit képviselem”) magától értetődő.

Aki többes számban, azaz közös álláspontként “imerteti” a 2018-as választások tétjét: hogy “alkalmasok vagy alkalmatlanok” kormányoznak majd, mert “be kell látnunk, a stabilitás ma olyan érték, amit csak a jelenlegi kormányánypártok tudnak biztosítani” lévén “ma az egymással is acsarkodó ellenzék a legelemibb politikai kérdéseket se képes érdemben eldönteni”, s “addig van szerencsénk, amíg mindezt az ellenzékiség gyermekszobájában teszik”.

A legtöbbször – aláírás nélkül – egyes szám első személyben számol be látogatásairól, köszöni meg társasházak lakóinak a szíves fogadtatást, a kerület polgáraitól származó “nagy erőt adó” biztatást, az ingyenes tejosztásakor kapott tanácsokat és a munkáját segítő észrevételeket. Egy jelmezversenyről pedig, amelyen “közel 50 mosolygós gyermek vett részt a szüleivel közösen” azt írja, hogy az általa is “régóta támogatott Reményt a gyermekeknek Közhasznú Egyesület abból a 9,5 millió forintból szervezte meg, melyet a VI. és VII. kerület polgáraival közösen gyűjtöttek össze” egy múlt évi jótékonysági árverésen, “köszönet érte mindenkinek, aki hozzájárult, hogy szebbé tegyük a gyermekek és családjaik idei farsangját”.

Előfordul azonban, hogy kívülről láttatja magát például egy idősek otthonában, ahol “színvonalas műsorral köszöntötték a farsangot”, és ahol “a szereplők energiát, fáradtságot nem kímélve készültek a rendezvényre, melynek jól megérdemelt sikere nem maradt el”. Nos, itt köszöntötte – írja Bajkai István – “a résztvevőket és az otthon lakóit Bajkai István, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjelöltje, Erzsébetváros alpolgárnestere”, aki “megköszönte az invitálást és kiemelte, hogy a kormány kiemelten kezeli a nyugdíjasok helyzetét, amit az is hűen tükröz, hogy tavaly év végén történelmi lépésként, a rendkívül kedvező gazdasági helyzetnek köszönhetően nyugdíjprémiumot folyósított a kormányzat a szépkorúak részére”.

Másutt tőle tudhatjuk meg, hogy “a múlt szombaton is a Hunyadi téri vásárcsarnokban vásárolt be hétvégi ebédhez Bajkai István a Fidesz-KDNP országyűlési képviselőjelöltje”, aki “lapunknak nyilatkozott”. Ezt mondta: “Hétről-hétre meglep engem ez a csodálatos választék, és amiért külön nagyon szeretek itt vásárolni, az az, hogy mindig találok valami különlegességet.” Itt “arról is beszélt nekünk” – mármint a kiadványnak -, “hogy a vásárlás mellett főzni is nagyon szeret, feleségével együtt készíti el a vasárnapi ebédet”. Aztán persze “szóba került a piaccsarnok régóta várt, folyamatban lévő felújítása is, amely mind a kereskedők, mind a vásárlók jogos igényeit szolgája majd”.

Olykor külpolitikussá vedlik, és – nem elárulván a kilétét – “az ENSZ migrációs tervezetéről” értekezik.

Avagy belpolitikusként bevallottan maga gondolja elengedhetetlennek a szoros és rendszeres együttműködést a kerületi rendőrkaptánysággal, ami nékül az itt lakók biztonsága megőrizhetetlen, ezért is vett részt a Balesetmegelőzési Bizottág ülésén és kísérte el a kapitány urat és munkatársait az éjszakai járőrözésre.

A bulinegyed bezárásáról szóló erzsébetvárosi népszavazás sikertelenségét a két teljes középső oldalon “a politikai hasznot remélő” ellenzéki pártok, a “vörös csillagos aktivisták” és “a Hunvald György táskahordozójaként ismert DK-s Oláh Lajos” nyakába varrja, s talán ez az egyetlen oldalpár, amelyen nincsen róla készült fotó.

A Kárpátok Géniusza jutott eszembe róla, akiről szinte minden újságoldalon közölt fényképet az Előre című egykori romániai magyar nyelvű napilap.

Van sapkás portré dr. Bajkai Istvánról a magával folytatott interjú meléklete gyanánt, a Megoldásokat keresünk a lakók problémáira című képriportjának hét fotója közül haton sapkával és sapka nélkül is szerepel. A képriport oldalpárján felül három fényképen tejet oszt, lent a vázsonyi idősek otthonában zongorázik. A Jelentős fejlesztés előtt áll a Szent Rókus Kórház! című három nyomtatott sor fölötti fotók egyikén zöld orvosi köpenyben mutogat, a másikán pedig sötét öltönyben, a kórházfőigazgató társaságában figyeli az őket tájékoztató dr. Ónodi-Szűcs Zoltán egészégügyért felelős államtitkár urat. Látni őt, amint az Emberi Méltóságért díjat kapott Jónyer Istvánnal kezet szorít, s az egyik karjával Jónyert, a másikkal Klampár Tibort öleli azon a “nem mindennapi testnevelési órán”, amelyen “világbajnokkal játszottak a Baross sulisok”, s amelyen “egy páros mérkőzésbe még Bajkai István is bekapcsolódott”. Az Akiknek Magyarország az első címet kapott, Orbán Viktort is ábrázoló, és három tőle idézett mondatot is tartalmazó oldalon felül Bajkai mosolygósan szorítja magához a WBO veretlen cirkálósúlyú nemzetközi bajnokát, az öklét emelő Szellő Imrét, aki a képaláírás szerint “óriási akarattal és szívvel, egyhangú pontozással győzte le tíz menetben azt a Gyenyisz Gracsevet, aki 2013-ban – Bajkai szerint igazsátalanul – elvette Erdei Zsolt veretlenségét.

A tizenhat oldalon összesen huszonöt képen láttatja dr. Bajkai Istvánt, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjelöltjét a fotók nyomtatványba rendezéséért felelős Éva, a Körúti Korzó című kampánynyomtatvány tán egyetlen alkalmazottja.

Talán ő is örül, hogy a kampánynak vége van.

De lehet, hogy nem.

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Választás előtt — Levél a KMH hozzászólóihoz

2018, április 7 - 19:50

Kedves Majdnem Mindenki! (Hagyjuk a Bodát másra…)

Rólam viszonylag régóta tudjátok, hogy szabadelvű vagyok és szocialista, a demokrácia és az együttműködés (koalíció) híve – nem nagy rejtély, melyik párt mellé tettem a voksomat. Érdekes módon én voltam az első – és Charlie mellett máig az egyetlen -, aki B79 zavaros tirádáin számon kérte, hogy örökké hazám és honfitársaim “elmaradottságán” dohog, nagyjából a Távol Moszkvától (Azsajev) c. kurzusmű “érvkészletét” alkalmazva. Úgyhogy egyelőre nem törődnék ezzel az idióta “magyarellenes” címkével, amit főként azok alkalmaznak, akik nem értik sem a nemzet, sem az állam fogalmát, szerepét.

Fontosabb az az általánosnak mondható nézet, vagy inkább habitus, ami Gábrielnél látszik a legvilágosabban. Márminthogy a képviselőnek a választói érdekét kell néznie. Hát ez az! A választóknak nem érdekE van, hanem érdekeI. Kb. 80-100 ezer ember választ holnap egy képviselőt! Nincs az a csodatévő, aki mindig, minden helyzetben képes nemhogy mind a 80 ezer érdekeit képviselni, de olyan sincs, aki a többségét tudja. A többség ugyanis nem állandó: sem időben, sem az egyes konkrét kérdésben.

Olyan döntés nem létezik, aminek nincsenek kárvallottjai. De olyan döntéshozó van, akinek a döntései kizárólag és minden időben egyetlen csoport előnyét nézik, és minden más szempontot kizárnak, meg sem hallgatnak, sőt – ahogy ez mostanában történik itthon -, üldöznek, ellenségnek bélyegeznek. Árulózni, zsoldosozni csak nagyon primitív emberek szoktak: vagy azok, akik a primitívek szavazatára számítanak. Akiknek be lehet fogni a száját valami csillogó aranyéremmel, vagy valami nevetségessé vált “hungaricummal”. Pl. pálinkával – aminek az elnevezése is szláv szóból származik. Tény, hogy jobban szeretem a selymesen melengető szatmári szilvát, mint bármelyik wishky (ittam 18 éves Chivas-t is) karcos bódulatát. De ettől még nem nemesebb a szilvától bódult, mint a gabonalétől lerészegedett.

Ha nem számolhatunk egyetlen képviselőtől mindig, mindenben nekünk – vagy a szétfolyó, nem állandó “többségnek” – kedvező döntésére, csak saccolhatunk. Bonyolítja a helyzetet, hogy többnyire nem is ismerjük személyesen az illetőt. Vidéken sem: hiszen a 20-30 településből álló választókerületekben sem ismeri mindenki a huszadik faluból való jelöltet. Ebben igazíthat el, hogy az illető melyik párt jelöltje, milyen elveket vall, mit lép egy eldöntendő kérdésben. Vegyünk egy lényeges helyzetet, például az egészségügyből. A kormánypárt azt mondja: többet kell költeni az egészségügyre. Ezért építünk egy csilivili szuperkórházat, amire sok-sok milliárdot költünk, és amiben sokezer ember gyógyulhat. Persze ”világszínvonalon” – akár fejátültetésre is alkalmas lesz.

Aha. És mi lesz a maradék milliókkal? A másik azt mondja: többet kell költeni az egészségügyre. Erősíteni kell a háziorvosi hálózatot, a szakrendelői ellátást. Hogy pl. a sokszázezer cukorbetegnek ne kelljen hosszan utaznia a szükséges ellenőrzésre: legyen egy hasznos labor a háziorvosnál, meg egy jó EKG, ami figyelmeztet: a pácienset infarktus közelíti! És legyen felszerelt kórház, amit mindenki a lakhelyének 50 kilométeres körzetében elérhet.

Az egyik azt mondja: az egészségügy ingyen jár, ezért a csilivili kórházat közpénzből építjük. Aha. Annak a párezernek, aki odajut.

A másik azt mondja: az egészségügy sincs ingyen, ezért mindenki, aki igénybe veszi, járuljon hozzá egy szerény mértékben. Egyszerűen azért, mert a kivetett adó nem elég a fenntartáshoz, ráadásul sokmillióan – pl. a nyugdíjasok – nem is fizetnek ilyesmit.

A legfontosabb különbség: a költségvetésről mindig az aktuális kormány dönt, míg a páciensektől beszedett hozzájárulás ott maradt az orvosnál, kórháznál, nem kellett a „központnál” hízelegnie, siránkoznia érte.

A másik ilyen szempont lehet a „lopás”. Nem szeretem ezt a szót, ha tolvaj lennék, kikérném magamnak ennek az ősi mesterségnek a lealázását. Tudomásul kell venni: a mindenkori kormány feladata és lehetősége, sok egyéb mellett az ország közös pénzeinek elköltése. Annak elpazarlása, saját célú felélése nem lopás, hanem az ország vezetésére való alkalmatlanság. Magyarország gazdag ország: megengedheti magának, hogy kivagyi rezsibiztosok akár arany WC-kefével mossanak fogat. De a hazám is: nem engedheti meg magának, hogy egy télen majd 200 honfitársam fagyjon meg, a legtöbb a saját lakásában. Nem kell „ingyen” tüzifa, meg „olcsó” gáz: mindenkinek legyen lehetősége megfizetni a fenntartását. A DK „ingyen gáz és víz” javaslata nem erről szól. A MINDENKINEK (milliárdosnak is) ingyen járó alapvető energia és víz árát a többet fogyasztó tehetősek fizetik meg, a többletfogyasztás árában. Hűbéri-kapitalista államokban élők jól tudják: a legdrágább portéka, amit „ingyen” ad valaki – no persze nem a saját zsebéből, hanem a rábízott közösből.

Ilyen és hasonló döntések alapján lehet mérlegelnünk, melyik képviselőre adjuk a voksunkat. Valamennyire eligazíthat, hogy a jelölt melyik párt támogatását bírja. (Ezért is nem értem, hogy a mostani kormánypártnak ekkora a tábora, miközben hat éve bevallottan, hirdetetten semmiféle programja nincs. Ezzel persze felhatalmazást kérve – és kapva mindenféle eltitkolt, piszkos döntésekre.)

Olyan nincs, hogy mindegyikkel maradéktalanul egyet tudok érteni. De a demokrácia nem az, amikor nekem – vagy Neked – van „igazam”. Én pl. nem értek egyet a szavazati jog visszavételével, holott vallom: a magyar állam szuverenitását sérti, hogy a határain kívül élők hoznak a csak itt élőkre kötelező döntéseket. De taktikai okokból meghagynám: viszont CSAK személyesen, igazolható módon lehessen szavazni. Most száll a szélben 400 ezer szavazólap – ki tudja, ki kapja meg, ki tölti ki. A regisztrációhoz semmiféle ellenőrzési lehetőség nincs: csak a regisztráló önbevallása, valamint az, hogy magyar állampolgár. Ez szerepel a magyar népességnyilvántartásban, ennek alapján tud ellenőrizni a magyar választási hivatal. Mivel 10 évig érvényes a „regisztráció”, azt sem tudja, él-e, hal-e, aki 2014-ben regisztrált. Vagy esetleg hazajött, átköltözött Magyarországra: kiküldi a szavazólapot a korábbi lakcímre, miközben az illető itthon is megkapja a lapját. Ezt a módszert az ideiglenesen kint dolgozóknak sem engedném. Ha van szavazójog, a magyar állam kötelessége ennek feltételeit – titkosságát és a csalást legalább csökkentő módját megteremteni. Mondom: nem értek egyet a külföldiek szavazati jogával, mert sérti az állam szuverenitását. De elfogadom, mert tudom, sokaknak fontos. Ez a kompromisszum, amit akkor is megkötök, ha arra a pártra szavazok, aminek a legközelebb áll hozzám a felfogása.

Nem fogok bele a nyitott társadalom ügyébe most. Csak annyit: az az alávaló, primitív és beszari uszítás, amit a jelenlegi hatalom űz a hazámmal és honfitársaimmal, olyan érv, hogy ha konzervatív, jobboldali istenhívő lennék se választanám ezt az utat, ami meggyőződésem szerint a szakadék legaljára visz. De ígérem, visszatérek rá – akárhogy is alakul a holnap Magyarország számára.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Hurrá! Szavazunk! Mindjárt…

2018, április 7 - 19:41

Lassan de bizonytalanul elfogyott az idő. Arra, hogy az emberek, a pártok mérlegeljenek. Hivatalosan nincs kampánycsend. Nem hivatalosan az emberek közül elég soknak van tele a töke a kampánnyal. Így a hivatalos kampánycsend hiányában is kontraproduktívvá válhat az, ha az utolsó pillanatig rágörcsöl valaki a térítésre.

Mert ebben a helyzetben meggyőzni már nincs kit. Akit meg lehetett, illetve sokszor inkább csak meg lehetett volna, győzni, azt már meggyőzték. Ha nem győzték meg, akkor már rég meggyőzte saját magát. Akár arról is, hogy elrugdalja magát voksolni. Nem egyszer jobb belátása ellenére. Mert a jobb belátás azt mondatná, hogy legfőbb ideje lenne valami mellett kiállni, és nem egy ellenszavazattal erősíteni azt, aki éppen akad. Még akkor sem, ha hangzatos szólamok szólnak arról, hogy a demokráciáért, meg az új választási törvényért, vagy a fene se tudja miért kellene szavazni. Miközben persze az emberek zöme, legalább tudat alatt, de tudja, hogy mindezekért a szólamokért egy szelet kenyeret sem adnak sehol. Legfeljebb a szavazóetetéseken.

Ahogy a nagy nemzetieskedő szólamokért sem adnak egy petákot sem. Az ilyen szólamokat visszhangzók közül többen haltak meg a különböző valós, és néha virtuális, csatatereken, mint ahányan jól laktak tőle. Kivéve a háborúk mindenkori haszonélvezőit. Akik viszont vigyáztak, hogy rohadt messze legyenek attól a helytől, ahol a pofonok csattognak. Nem lesz máshogy most sem. Aki a tetszőleges párt vakhitű híveként azt hiszi, hogy haszonélvezője lesz a szólamoknak, az nyisson plakátnyomdát. Akkor esetleg esélye lesz némi haszonra. Ezért lett volna hasznos, ha konkrét, számonkérhető programmal állnak elő a pártok. Konkrét, számonkérhető emberekkel.

Talán nem is véletlen, hogy ilyennek se híre, és hamva is alig. A maszatolás, a felelősség szétkenése, a keretmondatok sosem kedveztek a felelősséget messziről kerülőknek. Úgyhogy mindenki menjen el választani. Válassza azt, akit akar. Azt, akinek elhiszi, hogy kevésbé veri át, mint az összes többi szereplő. Mert megint eljutottunk egy olyan választási kampány hajrájába, ahol nem szakemberek szakmai, ha tetszik pragmatikus, programjai alapján lehet dönteni. Hanem érzelmi alapon. Hajrá!

A hajrában tehát háromszoros hurrá a hiteknek, a feltételezéseknek, a talánoknak, és a „szerintem úgy lesz jó” szintű döntéseknek. Számonkérhetetlenül. Ahogy ezt megszoktuk.

Kategóriák: Szervezetek

Modern falu, okos megoldásokkal

2018, április 7 - 17:17

Van egy falu Albertirsa és Cegléd között, távolsága Budapesttől csak hatvan kilométer. Vonattal is autóval is jól elérhető, az erre járók többsége mégis csak átrobog rajta. Nincs itt semmi látnivaló – gondolják, pedig tévednek. Látni-, enni- és innivaló is akad itt olyan, amiért érdemes megállni, akár egy egész napra is.

A 4463 lakosú község első okleveles említése 1281-ből ered, de a terület már sokkal korábban lakott volt. Neve a honfoglaló magyarsággal együtt bejött, török eredetű barsziloktól származik, az évszázadok során alakult át és lett a barszilból bercel, majd a közelség okán a nagyobb település neve is hozzáragadt: mai neve Ceglédbercel. Történelme regényes. A tatárjárás után a vidék pusztasággá változott, a helyzet a törökök kiűzése után sem volt jobb. II. József döntése alapján – 1775 táján – Hannover környékéről telepítenek ide evangélikus vallású németeket. Kezdődhetne a fellendülés – amíg a kolerajárvány közbe nem szól. A járvány elmúltával újabb betelepítés következett és a környékbeli sváb településekről is sokan költöznek ide. Ők már katolikusok, 1801-ben templomot is emelnek, 1804-ben szentelik fel, Nepomuki Szt. János tiszteletére. Késő barokk stílusában a környék ékessége, ma kitűnő állapotban van, felújították és 2000-ben újraszentelték.

Az I. Világháború innen is számos áldozatot követelt – nevüket külön emlékmű őrzi – a másodikban pedig a németek számára vált fontossá a hely a két vasútállomása miatt. A Vörös Hadsereggel szemben itt nem volt komoly ellenállás, a falu nem pusztult el, annál inkább a lakossága. A harcok végeztével, 1944 karácsonyától 619 embert, főleg fiatalokat visznek a Szovjetunióba kényszermunkára, közülük 159-en sosem tértek haza. Az utolsó elhurcolt 1949. november 4-én jött vissza, azóta ez a Falu Napja. Az itthon maradtakat – svábok lévén – a kitelepítés sújtja, 416 embert költöztetnek erőszakkal Németországba. Helyükre a felvidékről érkeznek onnan kitelepített magyarok. A két tragédia áldozatai tiszteletére 1991-ben felavatott emlékműnél minden évfordulón lángot gyújtanak.

Az újabb fejlődés 1960-tól kezdődik, a vasút a legfőbb munkaadó. Néhány év alatt kiépül az ivóvíz hálózat. Óvoda, iskola már régtől működik – korszerűsítik. A nyolcvanas években elkészül a gáz-, a telefon- és a szennyvízrendszer, a járdák és az orvosi rendelő – mindez hitelfelvétel nélkül! Ma már minden utca szilárd burkolatú. A községháza és az 1832-ben épült első iskola teljes áramellátását napelemek adják. Elérhetővé vált az internet, a készülékek használatára az időseket is megtanítják. A falu polgármestere, Török József a harmadik ciklusát tölti, mindig függetlenként indul, ellenjelölt nélkül választják meg. Az Önkormányzat tervei között szerepel a közeli Aranyhegyen egykor volt Kálvária újbóli megépítése, kilátó, vendégvonzó pincefalu, és egy közös kerékpárút a környező településekkel.

Mindezeken túl a polgármester másra is büszke – joggal. Nem véletlen, hogy pincefalut szeretnének, a környéken ugyanis igen kitűnő borok teremnek. Hét-nyolc borászat is működik errefelé, az ő tevékenységüket fogja össze az 1997-ben 33 alapító taggal létrejött Unghváry László Borrend. Zászlós boruk, a Cserszegi Fűszeres, bármilyen versenyen megállná a helyét. Különlegességük a Zöldszűz, egy Zöldveltelíni telepítés első termése. Finom, intenzív illatú, könnyű bor. Igen alkalmas baráti beszélgetésekhez, nyári fröccsözésekhez. Az agyagos talaj miatt ásványossága is érezhető. A Blanka címkéje alatt Sauvignon Blanc rejtőzik a palackban, a Majális pedig egy Kékfrankos rosé, a húsvéti sonka mellé ideális. A Vérnász, egy könnyű vörösbor házasítás, 70:30 arányban Kékfrankos és egy ismeretlen olasz szőlő borából készül. Története regényes. A II. Világháború alatt a faluban ápoltak egy sebesült olasz katonát. A háború után visszajött az őt ápoló családhoz, és hozott egy marék szőlőveszőt. Ma sem tudja senki, milyen fajta, de kitűnő festőszőlő vörösborokhoz.

A faluban mind a mai napig élőek a sváb hagyományok. Az érdeklődőket 1996 óta várja a falumúzeum. Baltimor sárga és ultramarin kék festésével az átutazó figyelmét is magára vonja. Berendezése, a hagyományos bútorzat, a helyi kézművesek munkája, és láthatók itt a népviselet ruhadarabjai is csakúgy, mint a Német Nemzetiségi Ifjúsági Egyesület táncosain, amikor fellépnek. A magyarországi németek közül itt van az egyik legszínesebb viselet. A lányokon 3-4 fehér alsószoknyára egy színes felső borul, azt fényes, fekete, ünnepi kötény egészíti ki. A mellény változó lehet, de hátul mindet rózsa díszíti. Ünnepeken a sváb konyha jellegzetessége a „Berceli lakodalom” kerül az asztalra. Tyúkhúsleves – hús nélkül – csak aprólékkal. Követi a milikrein, a tejszínes, vaníliás, főtt hús, fahéjas mazsolával. Utána jön a „prádli”, bőrös oldalas, csont nélkül, kemencében ropogósra sütve, fűszerezve, párolt káposztával. A sütemény, kuglóf.

Ceglédbercelen nem csak a sváb hagyományoknak van becsülete. Itt azt tartják: a közös égbolt alatt tizenhárom nemzetiség él Magyarországon. Az együttműködés számára pedig a legjobb teret a kultúra kínálja. Szeretnének megvalósítani egy kitűnő gondolatot. Jó lehetőség lenne egymás megismerésére, ha a tizenhárom nemzetiség tizenhárom év alatt sorban bemutatná önmagát. Erre a falu védőszentjének, Nepomuki Szt. Jánosnak ünnepén, minden évben május 16-án, a búcsú nagyszerű alkalom lehetne.

A fiatal táncosok itt az elmúlt években már felelevenítettek egy – még a két világháború közötti időből származó – népszokást, a Báránytáncot. Régen egy élő báránnyal táncolták, amit az ünnep végén kisorsoltak. Ma már csak egy nagy plüssbárány a főnyeremény, de biztos, hogy azok sem éreznének csalódást, akik idelátogatnak erre az alkalomra, megkóstolják a sváb ételeket, az itt termett borokat és táncolnak egy jót a sváb fúvószenekar muzsikájára.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Tragédia Kanadában — Egy junior jégkorong csapat 14 tagja halt meg

2018, április 7 - 12:48

Egy félpótkocsi ütközött egy autóbuszba a Saskatchewan tartománybeli Tisdale településtől harminc kilométerre északra, amely 16 és 24 év közötti jégkorong játékosokat szállított. Az RCMP jelezte, hogy 14-en haltak meg, 14-en pedig megsebesültek. Összesen 28 utas volt az autóbuszon a királyi lovasrendőrség (RCMP) jelentése szerint. A Humboldt Broncos nevű hockey csapat a Nipawin nevű városba utazott volna egy meccsre péntek este.

(Kép: A Humboldt Broncos hockey csapat.)

Az elhúnytak és sebesültek jelentős része a kevesebb mint 6 ezer lakosú Humboldt városból származnak–a kistelepülés pedig szombat reggelre valóságos sokkban van, hiszen szinte mindenki ismeri egymást, a játékosokat pedig különösen. A településen lévő Elgar Petersen arénát krízis központtá változtatták át péntek este. A szülők és hozzátartozók itt jelentkezhetnek további információért, a helyiek pedig itt nyújthatnak segítséget a gyászoló családoknak.

“Szavakkal nem lehet kifejezni azt a vesztességet, amit ma este érzünk,” mondta Scott Moe, Saskatchewan kormányfője. “Ma este Önök mind Saskatchewan szívében vannak,” tette hozzá.

Justin Trudeau kanadai miniszterelnök is nyilatkozott. “El sem tudom képzelni, hogy a szülők most min mennek keresztül. Szívből küldöm együttérzésemet mindenkihez, aki ebben a szörnyű tragédiában érintett, Humboldt közösségében és azon túl is.”

A tragikus baleset a 35-ös országúton történt. A mentésben mentőhelikoptereket használtak és a folyamatot a kegyetlen téli hideg is nehezítette–ma hajnalban például mínusz 21 fokot mértek.

(A baleset helyszíne Saskatchewanban.)

Körülbelül száz szülő és hozzátartozó a Nipawin település egyik templomában, az Apostolic Church-ben gyülekezett péntek este. Itt nyújtott további információt a hozzátartozóknak a lovasrendőrség. A négyezer lakosú település élelmiszerboltjai ételt osztanak a szülőknek és hozzátartozóknak, más üzletek pedig mobiltelefon feltöltőkkel érkeztek.

“Egy gyászoló tartomány nevében mondok köszönetet az egészségügyi dolgozóknak és az elsősegélyt nyújtóknak bátor fellépésükért, amelyre a lehető legnehezebb körülmények között került sor”–mondta Scott Moe kormányfő.

Kategóriák: Szervezetek

Győzzön a diktatúra!

2018, április 6 - 18:11

Igen! Nekem ez a jó. A zavarosban horgászni. Ha valami kell, csak odaböfögöm, hogy Orbán vejének rokona vagyok. Sőt! Minél arrogánsabban, közönségesebben, lenézve a világot, annál hatásosabb. Igaz, hogy rokonságunk csak ideológiai és csak részemről elismert, de ezt soha senki sem tudja és nem is firtatják, csak ritkán méregetnek kétkedőn hümmögve. Azaz hatásos.

Ha azt mondanám, hogy Karácsony Gergely, vagy Szél Bernadett unokatestvére lennék, vagy Hadházy Ákos nagybátyja, akkor nemcsak mindenki, hanem én is kiröhögném magam.

Ha egy jókis üzlethelyiséget, földet, vagy egy kúriát akarnék, plusz államilag támogatott fedezet nélküli hitelből- ki a jobb nekem? Ha a szabályozás ellenére túlépíteném az amúgy védett területen megszerzett telkemet toronyházzal, vagy szélesebbet, hosszabbat- kinél tudom azt megvalósítani? Karácsony Gergelynél? Ugyan!

Egy kis közpénzért pályázom templomkert, esetleg önkormányzat parkosításáért, vagy a belvárosban egy kilátóépítésért háromszoros áron, akkor Hadházy kell nekem? Francokat! Vasláncra, vagy lámpavasra vele! Inkább Orbánnak visszatolom a nyereség felét egy karibi offshore-számlára, vagy az apjától rendelek követ duplaáron.

Itt nem kell aggódjak. Egy belvárosi kávézóban, vagy disznóvágáson, esetleg jegesmedve-vadászaton megtárgyaljuk. Akár a Polt Petyát is meghívjuk.

De igazából nem is aggódom! A jókis erdélyi-szavazatok…. Merthogy abból annyit rakunk be, amennyi épp szükséges. De, ha kell, a fiúk kicsit bele is tudnak nyúlni a választás elektromos rendszerébe! Ha ez sem elég? Áder Jani kinek ad megbízatást kormányalakitásra? Hát nemfeltétlenül a legtöbb szavazatot kapottaknak, hanem akit ő legalkalmasabbnak lát stabil-kormányalapításra! Legfeljebb két próbálkozás után félévvel későbbre újra kiírja a választásokat. Akkor pedig már senkinek sem lesz esélye, hiszen akkor egy csapdába csalt farkas agresszivitásával az életéért fog Orbán harcolni, szétmarcangolni bárkit is, aki hatalmát, fizikai konfortját bármennyire is veszélyeztetné.

Tehát, ha most nemgyőzitek le, akkor soha! Demokratikus úton esélytelen, ha a most nyitott helyzetet nem használjátok ki! Maradjatok otthon! Törődjetek bele, hogy még jó húsz- harmin éve van! Azt ti már guggolva féllábon is kibírjátok! Ráértek! Én már nem! Majd a gyerekeiteknek lesz kánaáni élet! Emberek! Hát kolbászból lesz a kerítés is! Már növekszik is! Sajtból meg a tető! Csak ne lukacsosból! Imádkozzatok!

Normál nyugdíjatok már nem lehet! Személyre szabott nyilvántartás? Örökölhetőség? Nyolc év alatt bárki is örökölte az eltávozott nyugdíját?! Az a lehetőség is el lett lopva az 3.000milliárddal! Az valamelyik karibi számlán offshorozódva, megérdemelten napozva várja miniszterelnök gazdiját. Amint a nyugdíj tekintetében is igaz, egy mindenkiért, mindenki egyért! Hiszen tudjuk, hogy anno 20% Lajosunk, (mára inflálódva már lehet 50 is, így lett belőle “Brókerlajos”) házikasszája az 1.300milliárdot se bírta.

Én beülök egy zsíros minisztériumi, vagy tanácsadói állásba, ott duzzogva elleszek a mézescsupor (mitmár! mézeshordó) mellett mohó, irígy tekintetemet kapkodva, nehogy te és a balfék társaid a közelébe kerülhessetek.

Nekünk lesz jó kormányzati Kútvölgyi-korházunk! Sőt! Orvosokkal!

Nekünk jár majd a diploma állami ösztöndíjjal, vagy kényelmesebben akár egyetem nélkül is!

Nekünk jár a kormányüdülő a Balatonnál, a kastélyokban wellness térítésmentesen! Sőt! Helikopterrel!

Az urizálás közpénzen luxusszállókban és éttermekben! A vadászat rénszarvasra, jegesmedvére, tigrisre és oroszlánra! Különben is! Addig örülj, amíg nem rád lövünk! Miért? Te is mocskos sorosbérenc vagy?

Nem utálod a rohadék háborús menekült migráncsokat?!

Mi? Hogy az orbáni fizetősök nem rizskapálásból szedték meg magukat? 30.000 orbánmigráncs? Azok már soktízmilliárd nyereséget hoztak nekünk! Fegyverkereskedők? Maffiózók? Rabszolga és leánykereskedők? Hát legalább nem veszik el a munkádat, mert az büdös nekik, a nyugdíjadat meg kiröhögik. Attól meg nemfélnek, hogy te veszed el az ő munkájukat, mert akkor lelőnek! A pénzükért meg Poltpetya és Pintérsatya megvédi őket. Tőled!

Hű! Azáldóját! Már megint rémálmaimban miket képzeltem magamról! Orbán rokona? Hííínye! A rendszer nagy barátja? Azt hiszem megint elgurult a gyógyszerem…. Gyorsan hidegvízzel arcotmosni és vadmalac-vágtában elsuhanni szavazni, mert itt különben nagygebasz lesz! Talán most még sikerülhet demokratikusan!

Mathias das Loo

Kategóriák: Szervezetek

Voks humana 2018

2018, április 6 - 15:16

Miközben a visszalépkedések napjait éljük, jó ideje a láthatjuk a választási hasra-ütések licitjét is. Ezt néha az éppen aktuálisan esélyesek listájaként aposztrofálják, míg máskor a közvélemény megkutatásaként. Elvárva, hogy az egyszeri állampolgár a feje nagy kapkodása közben elhiggyen mindent, amit láttatnak vele. Akkor is, ha ugyanarról ellentétes információval biztatják szavazni a legesélyesebbre.

Azt a helyzetet sugallva, hogy a legesélyesebb személyét leginkább a legesélyesebb megnevezőjének pillanatnyi szimpátiaviszonyai határozzák meg. Nagyban és kicsiben egyaránt. Ennek ellenére senkit nem beszélnék le a „legesélyesebb ellenzéki” kereséséről. Ahogy arról sem, hogy meghallgassa az éppen aktuális taktikai szakértéseket. Az információ és ötletdömpingben azonban egyre inkább visszacseng az, amit még dédimtől hallottam. Az, hogy „hallgass meg sok okos embert, aztán csinálj amit akarsz”. Ami kétségtelenül a legjobb megoldás akkor, ha az ember legalább áltatni akarja magát a saját döntéshozatal lehetőségével. Mert persze azért manipulálódik. Aki azt állítja, hogy ő aztán sosem, az is. Legfeljebb nem veszi észre. Aki azt hiszi, hogy a nagy machinátor, az is. Elég Orbán esetére gondolni a kvótás népszavazással. A rendelkezésre álló információ szintje önmagában manipulációs tényező.

Azért persze lehetnek olyan gondolati vonulatok, amelyek mentén el lehet gondolkodni a választásokon. Így képet alkothat bárki arról, hogy melyik párt tényleges eszmeisége felel meg a saját eszmeiségének. Nem statikusan, hanem dinamikusan. Mert az a párt, amelynek vezetése akár havonta, évente, vagy választási ciklusonként más öndefiníciót hirdet ki, annál azért gyanús lehet az aktuális állapot őszintesége. De az is, hogy egy fél év múlva nem fog tovább változni az eszmei irányvonal. Márpedig a politikai elit nem fukarkodott eddig a forgolódásokban. Nagyokban sem. Miközben elismerem, hogy nyilván van olyan parafaszemélyiség, amely teljesen jól érzi magát ilyen körülmények között. Elvégre a fenék ugyanaz, már megszokta a szagát, az ízét, és úgysem látja az éppen aktuális irányvonalat a farpofák közül. Gondolkodni sem okvetlenül szükséges, mert a úgy érezheti, hogy elég visszaböfögni az éppen aktuális vezérmotívumokat. De nem is a vakhitű seggnyalóktól várnám el, hogy egy párt politikai stabilitásáról véleményt mondjanak.

Aztán ott van az a nagyszerű, az ellenzéket előre felmentő szólam, hogy a választási rendszer tehet mindenről. Alkalmasint persze ugyanez a választási rendszer lenne alkalmas, elég szavazóval, a jelenlegi kormánypárt alapos elfenekelésére is. De ezt most csak annyiban vegyük figyelembe, hogy Orbánia jelen választási rendszere nagyon kényelmes a mindenkori győztesnek. Így nem az a lényeges, hogy kinek az érdeke megváltoztatni. Mert megváltoztatni a győztesnek van lehetősége, de a mindenkori győztesnek ez nem okvetlenül érdeke. Amikor tehát valaki ellenzéket választ magának, és teszi ezt a választási rendszer megváltoztatásában bízva, akkor értelmetlennek tűnik az erre vonatkozó ígéreteket mérlegelni. Ígérni, potenciális vesztesként bármit lehet. Az, aki ez alapján szeretne dönteni ne is ezt mérlegelje. Sokkal inkább azt, hogy melyik pártból nézi ki a hatalmi önérdek ellenében való cselekvést. Ez még csak nem is annyira demokrácia-felfogási, mint amennyire bizalmi kérdés.

Egyébként a központosított irányítási, államhatalmi rendszerről ugyanez elmondható. A bársonyszékből nagyon kényelmes kézivezérelni mindent. Miközben minden információ becsorog a különböző csatornákon. Az ellenérdekelt felek zsarolásához szükséges információ is. Ebből a szempontból már inkább az lehet a kérdés, hogy melyik miniszterelnök-jelöltből nézi ki valaki legkevésbé az egyeduralmi elcsábulást. Ha ezt osztályozni kellene, akkor nálam azok végeznének hátrébb, akik a legtovább hirdették a „mi egyedül indulva váltunk meg mindenkit” eszméjét. Mert a kompromisszumkészség, az együttműködési hajlandóság egy kicsit mindig az egyeduralmi gépezet kihasználása ellen hat. Azáltal is, hogy több „ellenőrt” hagy a porondon. Miközben korántsem csak hazánk jelenkorából ismerünk olyan politikusokat, aki egy hatalmi pozíciót önként csak egyvalamiért adtak fel. Egy nagyobb hatalommal járó pozícióért. Annak, hogy ennek a politikusi szemléletnek, és az ezt hirdető politikusoknak is van piaca azt mindennap látjuk. Például, a neohorthyzmus felbugyogását látva. De attól, hogy van piaca, még nem lesz szimpatikusabb.

Szimpátia. No igen. Az sem semmi. Sokaknál valószínűleg akár többet is jelenthet minden racionális érvnél. Nekem is vannak szimpatikusabb, és kevésbé szimpatikus jelöltek. Azonban igyekszem szem előtt tartani, hogy attól egyik politikus sem fog többet tenni sem az ország érdekében, sem a szűkebb környezetemért, hogy ő a szimpatikusabb. Miközben tudom, hogy a világ legnagyobb szélhámosai, csalói alapvetően éppen az irántuk való szimpátia felkeltésében voltak, többek között, a legtehetségesebbek. Mert ezzel lehet, érzelmi síkon manipulálni valakit. A legmanipulítvabb benyomások pedig mindig érzelmiek. Mint a félelemkeltés, a gyűlölet felébresztése, a csoportnyomás, a szeretetvágy és megannyi más is. Ez utóbbiakra hallgatni sem szégyellnivaló. Csak erre hallgatva később se tegyen senki szemrehányást, és főleg ne másoknak, hogy milyen pártra, listára adta voksát. Akármilyen rendes embernek látszott.

Kategóriák: Szervezetek

A felmérések dzsungelében – A KMH olvasójaként Ön melyik listára szavaz április 8-án?

2018, április 5 - 16:21

Fenntartással kell kezelni valamennyi felmérést néhány nappal az áprilisi magyar országgyűlési választások előtt. Tegnap még a Medián kétharmados győzelmet jósolt április 8-án a Fidesznek és még azt is hozzátette (szinte mindenki meglepetésére), hogy a magas részvétel végül a rendszerpártnak kedvezhet, mivel a Fidesz sikeresen mozgósít a falvakban. Csürtörtök reggelre viszont a Publicus 74 százalékos részvételt jósolt vasárnapra, növekvő Jobbik és MSZP tábort, valamint elszántságot az ellenzéki oldalon. De ami a legfontosabb: 400 ezerre tehető a rejtőzködő szavazók száma. A Publicus szerint 65 százalék részvétel alatt, a Fidesznek kétharmada lesz, 70 százalék fölött viszont reálisan elképzelhető, hogy kisebbségbe szorulnak. A Publicus szerint a következőképpen fest a listák népszerűsége:

  • FIDESZ: 45%
  • JOBBIK: 20%
  • MSZP-P: 19%
  • LMP: 7%
  • DK: 5%
  • Momentum: 2%

A Republikon ma hozta le mandátumbecslését, amiből kiderül: 21 választókerület van Magyarországon ahol szoros eredmény (5 százalékon belüli) várható vasárnap. Ha az ellenzéki jelölt győz e kerületek többségében, akkor a Fidesz kisebbségbe szorul.

A Republikon a következő mandátumbecslést hozta le ma reggel:

  • FIDESZ: 113
  • MSZP-P: 33
  • JOBBIK: 29
  • DK: 13
  • LMP: 7
  • Együtt: 2
  • Független, de a baloldal által támogatott: 2

Részletesen minderről a KMH testvérlapjában írtam, angolul.

Most azonban az érdekelne minket leginkább, hogy a KMH olvasói hol állnak. Egy tágabb értelemben nyilván nem reprezentatív felmérést készítünk, amiből az derülhet ki, hogy milyen politikai állásponton vannak lapunk aktív olvasói. Természetesen sok olyan olvasónk van, aki “passzív”–olvassa cikkeinket, de nem ír hozzászólást. Ez jelenti nálunk a többséget és különösen örülnénk, ha közülük is résztvennének néhányan az alábbi felmérésben.

Szóval ime (kattintson a ‘vote’-ra, ha szavazni szeretne, vagy az alatta lévő ‘results’ linkre ha az eredményekre kiváncsi):

Note: There is a poll embedded within this post, please visit the site to participate in this post's poll.

Illusztráció: Martyna Zoltaszek

Kategóriák: Szervezetek

Felszabadulás vagy valami más?

2018, április 4 - 18:19

“Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.” – Horthy Miklós 1944.október 15.

1945. április 4-én szovjet csapatok átlépték a nyugati határt Nemesmedvesnél, azaz véget ért az ország nagyobb részét romba döntő, egymillió magyar áldozatot hozó második világháború Magyarországon.
Évtizedeken át ezen a napon ünnepeltük a felszabadulást. A gyerekek virágot vittek a szovjet katonasírokhoz, a felnőttek pedig örültek a munkaszüneti napnak. Ünnepeltük a fegyvernyugvást, a békét, a hosszú évek szenvedéseinek és fasiszta elnyomásának véget vető katonai győzelmet. Arra már nem helyeződött nagy hangsúly, hogy a szovjetek szövetségeseikkel közösen, köztük a debreceni kormány által felfegyverzett magyar katonákkal együtt visszafordíthatatlannak tűnő módon elzavarták az országot negyedszázada elnyomó, az országot a totális pusztulásba vezető politikai, gazdasági és társadalmi elitet. Az évtizedek múlásával azonban Horthy Miklós elnyomó rendszerének emléke halványult, így a fasiszta rezsim megbuktatása egyre kevésbé átélhető pozitívuma lett a szovjet katonák magyarországi harcainak.

Április negyedike a nyolcvanas évekre egy egyszerű munkaszüneti nap lett, egyre kevesebben látták történelmi jelentőségét. Ezt az átmeneti állapotot követte a rendszerváltás ideológiai káosza, amelyben az egyik fundamentummá éppen a szovjetellenesség lett. Sem az újjászerveződő politikai jobboldal, sem a liberálisok nem kívántak különbséget tenni az országból a németeket és magyar szövetségeseiket elzavaró szovjet katona és a nyolcvanas években még az országban lévő szovjet katona között. Lassan eltűntek azok a generációk, akiknek még volt személyes felszabadulási emléke, akik örömmel emlékeztek a háború végére, és akiknek történeteiben a szovjet katonák többnyire szerethetőek voltak, akik többségükben barátként és nem ellenségként tekintettek a polgári lakosságra. Ugyanakkor olyan dolgok, mint a nők megerőszakolása vagy a katonák előforduló fosztogatásai tabunak számítottak, azonban azt meg kell jegyezni, hogy ezeket szigorúan tiltották és nem volt ritka ilyenek miatt az azonnali kivégzés sem.

1989 után rövid idő alatt jutottak el a kollektív emlékezetért felelős politikai és tudományos közösségek oda, hogy megszállásra cseréljék a felszabadulás fogalmát és egyúttal megindult a német és magyar háborús tevékenység átértékelése is, és vele együtt a szerecsenmosdatás.gy semmi meglepő nincs abban, hogy ma a manipulált történelemtudat miatt a többség a szovjet katonára mint barbár megszállóra tekint, és az is természetes lett sajnos, hogy ellenségeiket hősnek tekinti a többség.
Jelen sorok írója ma is elkötelezetten vallja, hogy 1945. április 4-én Magyarország felszabadult és ünnepli a nácizmusnak és a vele szövetséges magyar fasisztoid rendszernek a vereségét. Nem szabad elintézni ezt a napot annyival, hogy eljött a béke és megjöttek ezzel együtt a sztálinisták. Már csak azért sem, mert a felszabadulás után legalább néhány évig valóban demokratikus rendszer volt Magyarországon.

Ahhoz, hogy megértsük a békéért és szabadságért meghozott áldozat nagyságrendjét érdemes áttekinteni, hogy katonailag miként győzték, győztük le Magyarországon a náci Németországot és magyar szövetségeseit.

Azt már Budapesten 1944 nyarán is látni lehetett, hogy Hitler birodalma katonailag összeomlott. A Szovjetunió Vörös Hadserege az ország megtámadásának harmadik évfordulóján hatalmas offenzívát indított, amely lényegében megsemmisített minden haderőt a Leningrádtól a Fekete-tengerig húzódó frontvonal középső szakaszán. Az itteni sikeres támadást alig egy hónappal később követte a déli támadás, amely már Magyarországra is közvetlen hatással bírt. A román határtól nem messze védelmi állásokba húzódó német és román erőket a 2. és a 3. ukrán front csapatai tönkreverték, a katonai katasztrófa egyértelművé tette Mihály román király számára, hogy Románia elsőrendű nemzeti érdeke a háborúból való kiugrás és a győztesek oldalára állás. A tökéletesen eltervezett fordulat sikeres volt, a németeknek nem maradt más választásuk, mint a menekülés Romániából.

Ez az út a magyar politikai elit számára is nyitva állt. A román kiugrás pillanatában a szovjet csapatok északkeleti irányból betörtek Erdélybe, harcok már 1944. augusztus 27-én zajlottak az akkori Magyarország területén. A határt védő székely katonák itt csak addig harcoltak, míg szülőföldjükön voltak, amint innen kiszorították őket, tömegesen dezertáltak és mentek haza. Nem igaz tehát azon állítás, hogy a románhoz hasonló kiugrást az akadályozta, hogy Magyarországtól távol volt a front. A magyar döntéshozókat cselekvésre ösztönözhette volna az a tény is, hogy a román átállást követően a német katonai ellenállás lényegében összeomlott a térségben. A tönkrevert Wehrmacht és SS csapatok rendezetlenül menekültek, képtelenek voltak ellenállásra 1944 szeptemberében. A szovjetek villámgyorsan megszállták Romániát ésBulgáriát, Jugoszlávia irányába fordulva pedig egy hatalmas csapdát készítettek állítani a Balkánon állomásozó német hadseregeknek. Támadásukat hatékonyan segítette Tito partizánhadserege, így a szovjetek egy ideig nem is foglalkoztak komolyabban Erdély és Magyarország irányába való támadással. Reménykedtek abban, hogy a kilátástalan katonai helyzetet látó Horthy a románokhoz és bolgárokhoz hasonlóan elfordul Hitlertől.

Nem így történt. Az 1. magyar hadsereg kitartott a Kárpátokban húzódó Árpád-vonalon, fenntartva a 4. ukrán frontot, sőt a román kiugrás után gyenge német támogatással magyar katonai offenzíva is indult azzal a céllal, hogy elfoglalják Dél-Erdélyt és lezárják a Kárpátok déli átjáróit a szovjetek előtt. A támadás elég gyorsan elakadt, arra azonban jó volt, hogy jobb védelmi állásokat tudtak elfoglalni a magyar csapatok a szovjet és román haderővel szemben. A magyarok itt majd egy hónapon át tartották a frontot, akadályozva, hogy a szovjet hadsereg közelebb kerüljön a magyar fővároshoz. A Torda környéki harcok, majd a hasonlóan keményen védekező nagyváradi védelem október közepéig tartotta fenn a támadókat. Már az Alföldön jártak a szovjet páncélosok, amikor Erdély északi részének jelentős részén még jelen volt a magyar haderő, mely ezekben a harcokban lényegében önállóan tartotta fel heteken át ellenségét. Rajtuk kívül csak a szászokból verbuvált “Erdély Csoport” és néhány SS elitegység volt itt jelen, melyeket kisebb csoportokban keletről menekülő német katonákkal töltöttek fel.

A sokak által máig hősiesnek gondolt ellenállás miatt Magyarország napról-napra vesztette el reményét egy méltányos békére, illetve merült fel a rémképe annak, hogy az egész ország hadműveleti területté válik, azaz hatalmas háborús pusztítás fogja sújtani az országot.

Remény azonban még ekkor, azaz 1944 október elején is volt. Magyarország fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett a Szovjetunióval és megállapodás született, amelynek értelmében hazánk kilép a háborúból és csapataink megnyitják az utat a szovjet csapatok előtt Budapest irányába.
A kiugrási kísérlet reményéhez járult hozzá az a nagyszabású szovjet offenzíva is, amelynek egyik célja a magyar főváros elfoglalása volt délkeleti irányból, a másik pedig az, hogy az Erdélyben és Kelet-Magyarországon lévő német és magyar haderőt bekerítsék és visszavonulását megakadályozzák. Nem kizárt, hogy a várható magyar kiugrás reményében is vágott bele fáradt és kivérzett csapataival “villámháborús” hadműveletbe Malinovszkij marsall, aki nem volt híve az ilyen katonai akcióknak.

A támadás minden irányból sikeresen indult, lényegében elsöpörte a magyar és német csapatokat, több helyen átkeltek a Tiszán a szovjetek. Szolnok elérésével Budapest gyors felszabadítása vált reális céllá, Nyíregyháza első elfoglalása után pedig az Erdélyben harcoló magyar és német haderő bekerítése.

A katonai vezetők többsége esküszegő módon megtagadta az engedelmességet Horthynak, így hozzájárultak a kiugrás sikertelenségéhez. Budapesten sima nyilas hatalomátvétel következett, fegyveres ellenállást csak pár tucatnyi józsefvárosi katonaszökevény és munkaszolgálatos tanusított, akiket könnyedén öltek halomra. A Budapesten állomásozó német elit páncélos egységek vezetésével ezt követően ellentámadás indulhatott, amelynek köszönhetően Budapestre tudták visszavonni az Erdélyben és Kelet-Magyarországon harcoló német és magyar csapatokat.

Miközben a szovjet támadó ékek lengyel majd német területen megállíthatatlanul törtek Berlin irányába, addig itthon bénult közönnyel sodródott Magyarország a totális pusztulás irányába és tartotta fel a szovjet haderőt. Ezután következett a főváros ostroma, ami katonaliag teljesen értelmetlen, barbár pusztítás volt a németek részéről.

Szomorú tény, hogy a második világháború végének legsúlyosabb harcai Magyarországon, egy mellékesnek gondolt hadszintéren zajlottak. A Hitler bábjaivá züllesztett vezetőkkel hazánk képtelen volt kiszállni a horthysta elit kalandor háborújából. Nem pusztán a korábban visszakapott területeket vesztette el az ország, de elpusztult a hazai infrastruktúra, megsemmisült vagy megsérült több tízezer lakóház és odaveszett minden tizedik magyar. 1945-ben már Hitler bunkeréhez közeledtek a Berlinben harcoló szovjet katonák, amikor Magyarország nyugati megyéiben még harcok dúltak.

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy 1944. decemberében a felszabadított Debrecenben megalakult az ideiglenes Nemzeti Kormány, amely kétségbeesett igyekezettel mentette a menthetőt. 1945. január 20-án fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval és hadat üzent Németországnak. A magyar katonák tehát felszabadítóként lehettek jelen már Budapesten is, azonban ennek már csak morális jelentősége volt. Magyarország elvesztette minden reményét egy méltányosnak mondható békére. Az újjáépítés és a háborús kárpótlás költségei pedig akkora terhet jelentettek, amelynek kedvezőtlen hatásait máig érezzük.

A fentiek alapján mindenki szabadon dönthet, hogy milyen fogalmat használ április 4-én, de az ostoba politikai döntések és hősiesnek tűnő, de értelmetlen és gyilkos horthysta majd hungarista katonai ellenállás XX. századi történelmünk egyik legszomorúbb időszakát idézik, amelynek véget kellett vetni. Legyünk büszkék a tényre, hogy a szovjet, román, bolgár mellett magyar katonák is részt vállaltak ebben!

Kalmár Szilárd

Kategóriák: Szervezetek

Kedves barátom! — Frank Tibor levele Kanadából

2018, április 4 - 18:10

Kedves Barátom!

Sok éve panaszkodtok nekem (is), legfőképp az otthoni állapotokról. És engem sürgettek már vagy négy éve, hogy írjam már le a véleményem.

Merthogy négy évvel ezelőttig írtam gyakran, mindenféle újságban, azóta nem. Hát azért nem írok négy éve, mert akkor is falra hányt borsó volt. Akkor, a legutóbbi cikkemben azt írtam, hogy fogjatok össze, ha le akarjátok váltani ezt a bandát, mert négy év múlva (most) sokkal nehezebb lesz, ha éppen nem lehetetlen. Merthogy az ingát felakasztották, az nem tud visszalengeni. Akkor azt mondtam, háááát, ha nektek ez így jó, (mert mégiscsak megválasztódtak megint, mert nem akartatok együttműködni), akkor miért én dumáljak bele innen tízezer kilométerről?

Másik, hogy otthon már réges-régen nincs vitakultúra. Tény, hogy írhatsz akár a rőtbóbitás kacagó gerle nemi életéről is, akkor is a kommentek között már a második sorban beindul az anyázás, cigányozás, zsidózás, vagy legújabban a sorosozás. Meg, hogy könnyű innen a messzeségből, a nyugati partról osztani az észt. Ebben van igazság, de abban is, hogy az okos más hibájából tanul.

Otthon valódi vita nincs, érzelmek vannak, indulatok, düh, irigység és félelem, mint az egész országban.

Emlékszem (tinédzser koromban olvastam), Lukács György írja valahol, hogy a nácik a gyűlöletet, a komcsik meg a félelmet használták hatalmuk fenntartására.

Szerinted ma melyik folyik otthon, kedves barátom? Szerintem mindkettő, mesteri keverékben.
Ez már annyira szürrealista, hogy már se nem vicces, se nem tragikus, inkább hihetetlen. Nemcsak a tettek, a reakciók is e világon kívüliek. Putyin tanulni jár Pestre, Erdoğan felkészül, és már Kim Dzsongun is beadta a vízumkérelmét.

Korábban több mint száz cikkben és interjúban kifejtettem, hogy ami hazánkkal történik, az történelmi léptékkel is bűn. Olyan eszméletlen történet, amibe Orwell tolla is beleremegne. Az, hogy az internet korában, a 21-ik században ilyen demagóg dumával valaki népszerű lehessen, ilyen agyament egybites propaganda csatornákat üzemeltessen közmédia címen, ahhoz olyan társadalmi helyzetet, szellemi és idegi állapotot kell feltételeznünk a nép részéről, amilyet én nem is merek elgondolni.

Már sokszor elmondtam neked, hogy ez a hatalom az én szememben, a kor viszonyaihoz képest, bűnösebb az előző kettőnél. Kádár, sőt Horthy rendszerénél is. Én úgy látom, hogy Kádár és Horthy is jobban képviselték az adott kor lehetőségein belül a nép érdekeit, mint Orbán ma. Nekem egyik iránt sincs sok szimpátiám (Kádár elől megszöktem családostul, két könyv is íródott róla; Horthy alatt meg kiirtották édesapám első családját, beleértve két testvéremet is).

Az a kettő azonban többé-kevésbé kötelező volt, és – nem enyhítendő a bűneiket – Kádár meg Horthy is valamelyest enyhítette a háttérben diktáló nagyhatalom akaratát. A „cucilizmus” jobb volt nálunk, mint a környező országokban, és Horthy is próbálkozott ezzel-azzal. Akkor, mint addig szinte mindig, a történelem rossz oldalán álltunk.

Most viszont, először az újkori történelmünk során, igazán Európához tartozhatnánk, békés ország lehetnénk, háborúk, sőt harcok nélkül, építhetnénk hazánkat, szépen lassan, de biztosan felzárkózhatnánk a fejlett nyugathoz, amire mindig is vágytunk. És, tegyük hozzá, amihez a külföld óriási pénzügyi segítséget is adott. (Igaz, kihívást is, a globalizált világban a verseny vállalását). Élvezhetnénk a szabadságot, a vállalkozás és a szellemi kibontakozás lehetőségeit. Az új, innovativ technológiákban élen járhatnánk. Orbán kétharmaddal nemzeti összefogást hozhatott volna létre, és különféle nézetek bevonásával gyors fejlődésnek indult volna hazánk. Ehelyett a vezetők a gyűlölet, az állandó, légből kapott és mesterkélt háborúsdi útját választották. A hazugság és a félelem országát hozták étre. A hülyék meggazdagodását, a lopást és az intézményesített korrupció rendszerét. És ennek fedezése során annyira felbőszítették és lezüllesztették a társadalmat, hogy ennek helyrehozatalához igen hosszú időre lesz szükség. Az agymosás olyan szintjét érték el, ami Európában párját ritkító, történelmi léptékkel is. Főleg békeidőben. Mi régen nem hittük el, hogy pl. a románokat úgy el lehetett nyomni, mint ahogy Ceaușescu tette, Európa közepén. Aztán most itt vagyunk mi, ráadásul elnyomó háttérhatalom nélkül, sőt EU és NATO tagsággal támogatva.

A nyolcéves agylúgozás fokozatosan egyre lejjebb vitte az országot. Ma olyan dolgok történnek, amiket pár éve elképzelni sem tudtunk volna. Nemcsak arról van szó, hogy a régió éllovasából sereghajtók lettünk, (még Lengyelország is megelőzött bennünket, a történelem során először).

Az emberi értékek és viszonyok még fontosabbak, azok hosszú távon sem könnyen hegednek. A toleranciát, a szolidaritást kiölték a társadalomból. Teljesen. Másrészt meg, ahol nem kellene a tolerancia, ott olyan birkatürelemre nevelték az országot, amilyen még a 70-es években sem volt. Igaz, most vannak szelepek. 600 ezren már elmentek. Tehát ahol létszükséglet az egymás iránti szeretet és türelem, ott ökölrázás folyik, ahol viszont nem kellene hagynunk magunkat, ott birkatürelem és apátia van.

Négy éve ezt írtam a nemzeti konzultációkról: „Konzultáció címén olyan együgyű hülyeségeket kérdez meg a néptől, a te pénzeden, amitől az állatóvodában az enyhén retardált 14 hónapos orangután magához nyúl, és helyből hatalmas hátra szaltókat csinál. Azóta se szóltatok neki, a betegnek, hogy vegye be a gyógyszerét. Vagy legalább írjon vékonyabb papírra”. És ezekből volt egy pár azóta.

Négy éve íródott ez is: „Negyedszázad alatt gulyás-kommunizmusból szépen puszta-kapitalizmussá lett az ország. Európa egyik leggyorsabban fogyó nemzete és harmadik legszegényebb országa lettünk.” Régen a szocialista blokk “Legvidámabb Barakkja” voltunk, ma legfeljebb a „Balkán Legelcseszettebb Összeszerelő Üzeme” címet kaphatnánk meg.

Tudod, azon mentem le hídba leginkább, amikor tavaly a Heineken vörös csillagjáról ment a propaganda. Hogy komcsi jelkép. De hiszen az egész ország bűzlik a „cucilizmus” rothadó szagától! A bratyizás, a mutyizás, a szürkeség, a földre néző emberek, a vitakultúra teljes hiánya, a felszínesség, a türelmetlenség, a bürokrácia, a kivagyiság, a hantázó és gazdagodó politikusok, a korrupció mindent átszövő bűzétől. Az egész otthoni politika igazi komcsi alapokon nyugszik. (És itt nem a 80-as évek reformistáira gondolok). Legfőképpen pedig a kormányzásnak nevezett mutyi. Persze közben ünnepeljük a Horthy-korszakot is. Volt KISZ-titkárok, pártmunkások, és párt-firkászok vezetik az országot, és persze köztük a besúgók. Igen, a volt komcsi ügynökök is a politika magasságaiban dolgoznak ma is.

Ez megnyilvánul tartalomban és stílusban is: minden területen centralizálás, teljes kontrol, minden idők legnagyobb és legdrágább kormánya (amiben nincs egészségügyi, oktatási vagy környezetvédelmi minisztérium). A másik véleményének az elnyomása, karaktergyilkosság, nem az a lényeg mit mond, hanem, hogy ki mondja, rákosista stílus (aki nincs velünk, az ellenünk van, a haza nem lehet ellenzékben, ellenzék nélkül is működik a parlament), stb. Aztán lásd köztévé: tiszta korai Kádár-rendszer! Emlékszel, barátom, gyerekkori viccünk, amikor a zsiráf megkérdi a sivatagban a két oroszlánt, miért cipelik a hatalmas vasdarabot. „Hát milyen jó lesz, ha letesszük” –, mondják. Én ezt érzem, amikor kikapcsolom a Mirgáncs 1-es csatornát.

Nekem „könnyű”, mert utána körbenézek, és Kanadát látom a szabadsággal, a nyugalommal, a mosollyal, a szeretettel. Igaz, fáj a szívem a hazámért, amelyből ez lett, (és ahol a demokráciáért én is vagy tizenöt évet dolgoztam a gengszterváltás után). A szeretet szigete helyett az utálat, gyűlölet, a félelem, a méreg és idegbaj országa. (Hazánk az utolsó helyen áll az OECD boldogságindexében, és majdnem utolsó a társadalmi tőke, az egymás iránti bizalom terén is).

Itt hetekig nem látom a miniszterelnökünk hülye pofáját a tévében, otthon meg minden róla szól. Tudom, a ti helyzetetek nehezebb, a külvilágot nem tudod kikapcsolni. Ezért írok most.

Te ugyan arra kértél, írjak nyílt levelet én is a Kárpát-medence géniuszának. Inkább írok olyanoknak, akiket nem tartok gazembernek, például neked, barátom. Végül is kik a címzettjei a levélnek? Legfőképpen te, aki lassan, de jössz ki a kómából a pesti kórházban. Meg te, a miskolci közmunkás, a pesti milliárdos, a kispesti hajléktalan, a sakk nagymester, a keleti szélen tengődő roma, a híres komédiás, az óceánjárón dolgozó mosogató, a médiatulajdonos, a kórházban fekvő festőművész, a világhírű sportoló, a rokkant, a politikus, a kisnyugdíjas és a nagy játékos. Te, aki sírsz, ha átléped a határt, és te, aki lélekben már Londonban élsz. Te, a vegasi tervező, a mérnök és nyugdíjas tanár, munkás és művész, tanuló és nyugdíjas.

Mert most talán még van egy esélyetek, hogy megszakítsátok a zombik uralmát, visszaadjátok a népnek az ellopott országot, a hitet, a szeretetet, a nyugalmat, és hagyjátok az embereket, hogy dolgozzanak, jólétet teremtsenek. Hogy kidobjátok a hatalomból a régi KISZ-titkárokat, ügynököket, és az új generációnak biztosítsátok a boldogulást a saját szülőhazájukban.

Hogy ezt az eddigi sok hülyeséget és gonoszságot ki hiszi el, az a választásokon kiderül.

Azt tudjuk, mennyire rövid népünk memóriája. A szabad világban, ha egy vezető mond valamit, általában később számon kérik rajta. Otthon ezek elfelejtődnek. Szerinted mi lett a söralátéttel? Vagy a beígért adócsökkentéssel, a világ legmagasabb ÁFÁ-jának, és a bevezetett félszáz új adónemnek a tükrében? Igaz, az egymillió munkahely majdnem teljesült, csak éppen Londonban és otthon közmunka gyanánt. Fognak-e az emberek emlékezni ezekre a dolgokra a választás napján? Eszükbe jut-e a Malév, vagy a forint bedöntése és a Matolcsy által beígért 5-7%-os növekedés?

Nem vagyok baloldali, tudod jól (itt Kanadában is a konzervatív kormányt támogattam – a mostani enyhén szólva nem tetszik). De itt nem bal- meg jobboldalról van szó, hanem demokráciáról.

A választások előtt meg kellene kérdezni, mi van a másfél milliárddal, ami a roma programban tűnt el? És a vörös iszap kártérítése, a kaszinók, Kishantos, a trafikok, nemdoktor (csaló) schmittpali, a Liget program, a várba költöztetés, az M3, az M4, az MKB eladása, az MNB körüli millió botrány, a milánói expo, a NAV-botrány, a kitiltási botrány (hívjatok tolmácsot), az Öveges program, Questor, 20 ezer beengedett migráncs, a 3500 beengedett menekült (amit eltitkoltak), a Várkert bazár, a Pharaon-ügy, kamupártok finanszírozása, Margit-híd, Népszabadság, hirdetőoszlopok, V. ker-Rogán ingatlaneladásai, Felcsút – ez vagy száz botrány egy név alatt, kisvasút, stadion, közpénzek közpénzjellegének elvesztése, balatoni jachtkikötő, takarékszövetkezetek, földpályázatok, Malév (ja, az már volt), paraolimpiai bizottság, olimpiai pályázat, vizes világbajnokság költségei, festménykölcsönzések, Elios-ügy, M4-es autópálya, közmédia, Origó, Kisvárda, online pénztárgépek, mobilgát, Semjén másolt doktorija és helikopteres vadászata, magán nyugdíjpénztárak, az önkormányzatok kvázi lefejezése, az ügynöktörvény elsumákolása,… na, jó, leállok, mert reggelig lehetne sorolni.

Anyám, borogass!

Már sokszor elmondtam, hogy nemcsak itt, de már fél demokráciákban is réges-rég repülnének olyan emberek, akik így lopnak, csalnak, hazudnak. Egy ilyen Olaf-jelentés után Orbán úgy hasalt volna el bárhol a világon (oké, kivéve vagy húsz országot, Venezuelától Szomáliáig), mint a csuklyás patkány (rattus norvegicus) a látványpékség küszöbén. A többiekről nem beszélve.

Nemrégiben Orbán mondta a nagykövetek tanácskozásán: „Egyedül maradtunk. Egyedül kell megvívnunk a csatákat”. Ez igaz, az első fele. Csatázni nem kellene, nincs is nagyon kivel. Azonban, ha Európa bármely más vezetője ilyen beismerést tenne, akkor azzal be is adná lemondását. Ez a legnagyobb kudarc, ami egy EU-s tagállamot érhet. És ez mindent elárul.

Orbánnak irtózatos szerencséje volt annak idején Gyurcsánnyal és az őszödi beszéddel, ki is használta rendesen. Aztán szerencséje volt a világválsággal, majd harmadszorra az Európát elözönlő migránsokkal is. Ezek nélkül nem lenne ilyen hatalma, és nem lenne ilyen állapotban az ország.

Kérdés, népünk rájön-e arra, hogy azért, mert Európa impotensen és hülyén kezelte eddig a migráció kérdését, (ebben Orbánnak jó kis szerepe volt), abból nem kellene következnie annak, ami otthon van. A környező országok sem engedtek be migránsokat, mégsem volt teletacepaózva az ország egy vigyorgó vénember képével évekig, sok tízmilliárdos költségen. Ők csak egyszerűen nem engedték be őket. Ráadásul Orbánék végig hazudtak, mert közben beengedtek sok ezer migránst, többet, mint az összes környező ország összesen.

Meglátjuk, népünk átlát-e a szitán. Rájön-e arra, hogy abból, hogy az egyik impotens hülye, még nem következik, hogy a másik gecivé váljon, és mellesleg szétlopja az országot.

Tudod barátom, a szeretet soha nem hal meg természetes hallállal. Ezt most is erőszakkal ölték meg, kaszabolták le, hintették be a helyét a gyűlölet és a félelem magjaival. Egy új vezetésnek, ha netalántán mégis létrejön, ennek visszafordítása lesz a legfontosabb feladata. Mert az ország egyik fele nem utálhatja a másik felét. Egy nép fejlődni csak békében, szeretetben, nyugalomban tud, és erre most, Orbán bandáját kivéve, megvannak a feltételek. Egy a sorsunk, mert egy nép vagyunk, egy a hazánk, egy nyelvet beszélünk, egy történelmünk van.

Magyar, zsidó, cigány és a többi is mind egy hajóban evez.

Emlékszel, amikor otthon Miskolcon, a zsarnai piacon mászkáltunk, és néztük a sok csalót, hogy verik át az embereket az itt a piros hol a piros trükkel? Megjegyeztem, furcsa, hogy ezek még szabadlábon vannak. Emlékszel mit mondtál erre? Azt, hogy ez igaz, de az az igazán hülye, aki leáll ezekkel játszani.

Nagyjából ezt kellene észben tartani április 8-án. Remélem, addigra kilábalsz a betegségből, a hosszú kómából, talpra állsz, és el tudod majd mondani a véleményedet!

Vancouverből ölel barátod, Frank Tibi.

*

Frank Tibor magyar származású kanadai közgazdász, British Columbia tartományban él. Cikkét eredetileg a budapesti Népszava hozta le. A KMH a szerző engedélyével közli írását.

Kategóriák: Szervezetek

Választásvesztés for Dummies

2018, április 4 - 16:59

A szavazás előtti hét borítékolható volt, hogy a visszalépések hete. Egy olyan ellenzéki tötymörgés után, amikor évekig egymást akarták leváltani a pártok prominensei, és egy olyan választási törvény árnyékában, ami csak a közös indulásnak kedvez. Szóval, várható volt. A kedves szavazó meg menjen a fenébe. Gondolom.

Állatorvosi paripaként meg itt van a Budapest 1. választókerületében, a Belváros-Várnegyedben lezajlott visszalépősdi. Órákon belül kiderült, hogy a párbeszédesként nevezett V. Naszályi Márta visszalép az LMP-s Csárdi Antal javára. Az MSZP ülése után kiszivárgott hírt Karácsony Gergely először cáfolta. Majd, közvetve, mégis megerősítette. Az ügy szépséghibája, hogy a Facebook-on alig valamivel Karácsony megerősítő bejelentése előtt maga az érdekelt minősítette kacsának a visszalépéséről szóló hírt. (Azóta – pontosabban szerda kora délután – kiderült, hogy V. Naszályi Márta tényleg visszalépett Csárdi javára. –A szerk.)

Csárdi Antal (LMP)

Személy szerint, mert ott szavazok, csak közvetve érint ez a cirkusz. Annyiban, hogy az ellenzék a még megmaradt hitelességét is igyekszik lábon lőni. Ha pedig igyekszik, akkor lehetőleg gépfegyverrel. Mert igazán kár lenne félmunkát végezni. Egy futó sántaság még nem talán erősíti meg biztosan a Fideszt a hatalomban. Ahogy 2014-ben is szinte előre megfontoltnak érződött a bukás szándéka. Ennyire hülyén kommunikálni ugyanis spontán aligha lehet. Amennyiben élünk a feltételezéssel, hogy nem nyáladzó idióták ülnek a pártok vezetésében.

Mindenesetre, időszerű lesz könyvet írniuk. Mondjuk azzal a címmel, hogy „Választásvesztés for Dummies”.

Kategóriák: Szervezetek

Kormányváltás vagy pártérdek?

2018, április 4 - 13:20

A választások előtt naponta különböző közvélemény-kutatási adatok érkeznek. A pártok pedig egymásnak ellentmondó közleményeket adnak ki. Választó legyen a talpán, aki jól átlátja a helyzetet. Ebben szeretnék segíteni azzal, hogy leírom, szerintem mik a pártok választástechnikai érdekei, hogy világosabb legyen, miért mondanak valamit a politikusok, hogy mit tarthatunk igaznak és miben akarnak megvezetni minket.

A Fidesz hatalmon maradása érdekében kialakított választási rendszerben az ellenzék nehéz helyzetben van. Egyrészt az egyfordulós választásokon nyilvánvalóan kénytelenek együttműködni, másrészt igyekeznek a pártérdekeiket szem előtt tartani. A pártok érdeke sok szempontból a helyzetüktől/támogatottságuktól függ.

A választóknak azonban másféle érdeke van. Egy részük Orbán győzelmében érdekelt, ők jelenleg kisebbséget, de egy nagyon jól szervezett kisebbséget képviselnek. A csendes többség kormányváltást szeretne, de sok egymással rivalizáló párt között kell választaniuk.

Az 1% körüli támogatottsággal rendelkező pártok érdeke az 1% elérése, hogy ne kelljen visszafizetni a kampánytámogatást és a párt állami támogatásban részesüljön a következő 4 évben. Ez a párt szempontjából fontos ugyan, de nem eredményez parlamenti képviseletet, sőt megnehezítik a kormányváltást, mert szavazók tömegét bírják rá arra, hogy elvesztegessék a szavazatukat.

A közepes támogatottsággal rendelkező pártok célja az 5%-os parlamenti küszöb elérése. (A határon túli szavazatok miatt, ez a belföldi szavazatok kb. 5,5%-a lesz). Kétpárti szövetség esetén pedig 10% kell. Akinek ennyi támogatója van, az számos (kb. 20-30) helyen tudja érdemben befolyásolni azt, hogy ki nyeri meg a körzetet, ezért nagy a pártok felelőssége.

Aki a kormányváltásért küzd, annak az a fontos, hogy az ellenzék a 106-ból minél több egyéni körzetben legyőzze a Fideszt, mert csak így lehet parlamenti többséget szerezni. Akkor lesz változás, ha minimum 55-60 helyen egyértelművé tesszük, ki a legesélyesebb ellenzéki jelölt és a választók őket támogatják. Ehhez azonban együttműködésre, visszalépésekre van szükség, amely áldozatvállalással jár a szűken értelmezett pártérdekkel szemben.

Ezért érdemes megnézni, hogy az egyes pártokra leadott szavazatok mennyire szolgálják a szavazók valódi szándékát, a kormány megtartását vagy leváltását, illetve, hogy mely pártok tesznek valóban a változásért, kik hoztak áldozatot, és kik azok, akik inkább csak beszélnek róla…

Az alábbi táblázatban próbáltam összehasonlítani a pártok lépéseit saját érdekükben, és a kormányváltásért tett eddigi gesztusaikat. Az utolsó oszlopban kaptak egy értékelést arra vonatkozóan, hogy mekkora áldozatot hoztak a kormányváltásért. Ezt a párt támogatottságának és az elengedett körzetek számának szorzatával határoztam meg, így minél nagyobb az érték, annál többet engedett az adott párt. (Ez azért igazságos, mert egy nagyobb párt részéről nagyobb gesztus, ha átenged egy körzetet, mivel sokkal több szavazatról mond le.)

Ezt a listát az MSZP-Párbeszéd vezeti, mert ők nagy támogatottság mellett sok körzetet engedtek el, és a Jobbik és az LMP zárja, mivel ők nem működnek együtt másokkal.

A Fidesz esetében egybeesik a szavazói akarata és a párt érdeke, hisz mindannyian újabb Orbán kormányt szeretnének. Nincs szükségük taktikázásra a saját képükre formált választási rendszerben. Sok közutálatnak örvendő, korrupciós ügyekben lejáratott egyéni jelöltet is indítanak. Orbánnak ez az érdeke, hiszen könnyebb zsarolható, önálló politikai akarattal nem rendelkező képviselőkkel dolgoznia. A korrupció a Fidesz szavazóknak sem érdekük, de kevesen büntetik az egyéni jelöltet. Aki mégis ezt tenné, az csak listán szavazzon a kedvenc pártjára, egyéniben válasszon szimpatikusabb jelöltet.

Az MSZP-Párbeszéd a Liberálisok támogatásával a demokratikus ellenzék legerősebb pártszövetsége. Nekik van a legnagyobb esélyük a kormány leváltására és Karácsony Gergely személyében az ő miniszterelnök-jelöltjük Orbán legesélyesebb és legnépszerűbb kihívója. (Várhatóan a Jobbik több listás szavazatot kap, de az egyéni képviselőkkel az MSZP-Párbeszédnek lesz nagyobb frakciója) Ez a szövetség megegyezett a DK-val, csak 61 helyen indult el a 106-ból és azóta is visszalépett 3 civil javára, hogy esélyt adjon egyéni győzelmükre. További visszalépésekről is tárgyalnak. Így áldozatot hoznak a pártérdek szempontjából, de jelentősen növelik a kormányváltás esélyét.

A DK támogatottsága 6% körüli. Ők megállapodást kötöttek az MSZP-Párbeszéddel, így nem indulnak egymással szemben. 45 helyen indultak és egy helyen visszaléptek Szél Bernadett javára. Ők is azért dolgoznak, hogy legyen megegyezés és minél több egyéni körzetet nyerjen az ellenzék.

A Jobbik a legtámogatottabb ellenzéki párt. Várhatóan ők kapják a legtöbb listás szavazatot. Az ő helyzetük érdekes, mert szélsőjobboldali pártként a fővárosban elsősorban a Fidesztől vettek el szavazókat, míg vidéken jórészt a baloldaltól. A szavazóik többsége kormányváltást akar és együttműködést ennek érdekében. A Jobbik ennek ellenére senkivel sem tárgyal, elindul mindenkivel szemben mind a 106 körzetben. Az együttműködés teljes hiánya sok körzetben a Fideszt erősíti.

Az LMP reális célja a parlamenti küszöb elérése. Emellett 6-7%-os támogatottságuk miatt számos egyéni körzetet lehetne megnyerni, amennyiben az LMP hajlandó lenne együttműködni. Ez esetben ő közös jelöltjeik is esélyesek lennének egyéni győzelemre, így jóval több mandátumhoz juthatnának, ráadásul más körzetekben elősegíthetnék az esélyes ellenzéki jelöltek győzelmét. A párt szavazóinak több mint 90%-a kormányváltást akar és elvárná, hogy a pártja is támogassa azt. Szavazóik többsége szívesen átszavaz egy esélyes baloldali jelöltre. Az LMP esetében így egybeesik a technikai pártérdek és a kormányváltás elősegítése. Ennek ellenére a párt határozottan elutasít minden együttműködést másokkal, ezzel nagy mértékben segítve Orbán hatalmon maradását. Két helyen léptek vissza, 104 helyen van még jelöltjük, nem támogattak olyan civil jelölteket, mint Mellár Tamás vagy Kész Zoltán és a fideszes ajánlásokat elfogadó képviselőjük sem lépett vissza egyelőre. Érdekes kérdés, hogy vajon miért viselkednek ilyen illogikusan. Tényleg vakon hisznek valamilyen a valóságtól elrugaszkodott elvben, vagy a párt vezetőinek egyéni érdeke a Fidesz hatalmon tartása? Végül is, mindegy mi az ok, a lényeg, hogy az LMP választói akaratával szembefordulva, bármit is próbál kommunikálni, gyakorlatilag a Fidesz hatalmon maradását támogatja.

A Momentum támogatottsága 2% körüli. Így ők jó eséllyel meghaladják az 1%-os eredményt, ezáltal kapnak állami támogatást a következő ciklusban, amiből építhetik a pártot, de kis eséllyel szerzik meg pár nap alatt az 5%-os küszöb eléréséhez szükséges kb. 180 000 új szavazót. Új pártként számukra ez az eredmény is siker. Szinte az egész országban, 97 helyen sikerült jelöltet állítaniuk és eddig is hajlottak az esélyes ellenzéki jelöltek támogatására, egyoldalú gesztust gyakorolva 5 helyen visszaléptek. A Momentum pártérdeke a minél jobb listás szereplés, esetleg az 5% elérése, ennek érdekében tesznek gesztusokat. Ugyanakkor nagy esély van arra, hogy a kormányváltó választási akarat nem érvényesül a rájuk leadott listás szavazatokkal, mert ezek elvesznek, ha a párt nem éri el a parlamenti küszöböt.

Az Együtt 1% körüli támogatottsággal rendelkezik. Számukra reális veszély, hogy becsúsznak 1% alá, elveszítve ezzel a kampánytámogatást és a későbbi állami támogatást. Tovább nehezíti a helyzetüket, hogy csak 45 helyen sikerült jelöltet állítaniuk, amiből 3 helyen visszaléptek. Nekik azonban pár helyen van olyan esélyes jelöltjük, aki megnyerheti a körzetet, amennyiben visszalépnek a javukra. Folynak a tárgyalások várhatóan eredményesek lesznek és így az Együttnek lesz(nek) parlamenti képviselői. Cserébe várhatóan vissza kell lépniük pár helyen esélyt adva más ellenzéki jelölteknek. Ez a stratégia segít a választók kormányváltó akaratát és a párt parlamentbe jutási érdekét összehangolni. Listán szinte biztos nem érik el az 5%-ot, mert ehhez kb. 240 000 új szavazóra lenne szükségük, miközben 6 év alatt kb. 60 000-t gyűjtöttek csak. Így a rájuk leadott listás szavazatok várhatóan elvesznek kormányváltás szempontjából.

A Kétfarkú Kutya Párt is 1% körül áll. A viccpárt 39 helyen indított képviselőjelöltet. Szinte biztos nem érik el pár nap alatt az 5%-os küszöböt és sehol sincs győzelemre esélyes jelöltjük. Így a rájuk leadott szavazatok nagy eséllyel elvesznek. Ettől még várhatóan lesz annyi szavazójuk, hogy némi állami támogatást kapjanak a következő ciklusban.

Összességében az látszik, hogy aki meg akarja buktatni az Orbán kormányt, annak továbbra is a legesélyesebb ellenzéki jelöltre érdemes szavaznia, míg listán érdemes olyan ellenzéki pártra szavaznia, akik biztosan elérik az 5%-os küszöböt.

Béres András

*

Béres András közgazdász, két évtizeden keresztül a versenyszférában dolgozott pénzügyi igazgatóként. 2010-től vállal szerepet a magyar közéletben, először a Lehet Más a Politika égisze alatt, aztán a Párbeszéd színeiben, Óbuda-Békásmegyer önkormányzati képviselőjeként. Blogja itt olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Arrogáns politikusok — Minden relatív…

2018, április 3 - 16:31

Hétfő délután úton voltam Ottawa felé. A Húsvétot Montreálban töltöttem és már egy ideje hagyománnyá vált, hogy amikor szülővárosomból indulok vissza a fővárosba, rendszerint a CJAD 800 montreáli angol nyelvű rádió politikai beszélgetősműsorait hallgatom a kocsiban a kétórás út alatt. Hawkesbury környékén voltam, amikor a műsorvezető – Evan Solomon – beharangozta, hogy a napokban mélységesen felháborító politikusi arroganciát tapasztalt Kanada környezetvédelmi minisztere, Catherine McKenna részéről.

Solomon pár napja interjúvolta meg a Trudeau kormány miniszterét. A beszélgetés elsősorban a szövetségi liberálisok által kihírdetett szén-dioxid kibocsátási adóról szólt. Az adót hevesen ellenzi Saskatchewan tartomány kormánya és szintén ellenzik konzervatív ellenzékiek Ontarioban, illetve Albertában. Az interjúban szóba kerültek azok, akik esetleg kételkednek a klímaváltozásban. Erre McKenna a következőket találta mondani:

“Egyszerűen nincsen időm olyan emberekre, akik azt mondják, hogy nem kell cselekednünk!”

Erre az egy mondatra Solomon – jó újságíróként – azonnal visszavágott. Miniszterként Catherine McKenna nem válogathat, hogy melyik kanadaival áll szóba és melyikkel nem. Miniszterként a népet szolgálja, a nép alkalmazza őt. Solomon határozottan helyére tette a valóban arrogánsnak tűnő minisztert, a liberális politikus pedig igyekezte korrigálni mondanivalóját. Ő állandóan találkozik olyan kanadaiakkal, akik nem értenek egyet a liberális kormány politikájával és továbbra is szívesen beszélget kritikus állampolgárokkal. Szerinte mondata a klímaváltozást tagadó “cinikus politikusokról” szólt. Solomon helyesen rámutatott arra a tényre, hogy ezek a “cinikus” politikusok is kanadaiak–ha valaki miniszter, rájuk is időt kell szentelni.

(Catherine McKenna és Evan Solomon)

Amiután Solomon bejátszotta az interjú ominózus részét, jöttek a telefonhívások hallgatók részéről. Szinte egytől egyik bírálták a miniszter hozzáállását, legtöbben a kormányzati arroganciára mutattak rá. A legtöbb betelefonáló nem tagadta a klímaváltozást mint olyat, ugyanakkor megkérdőjelezték a liberális kormány terv magabiztosságát, többen pedig jelezték, hogy Kanada ökológiai lábnyoma – nemzetközi összehasonlításban – így is viszonylag kicsi.

A felmérések szerint Justin Trudeau kormánya sokat vesztett népszerűségéből az elmúlt hónapokban. Ennek egyik oka az lehet, hogy miközben Kanada egy alapvetően középpárti, ideólógiailag nem túlságosan túlfűtött társadalom, a liberális kormány számtalan kérdésben kioktatónak, önteltnek, lenézőnek és túlságosan ideológusnak tűnt. Egy márciusi Ipsos felmérés szerint a kanadai lakosság 56 százaléka elégedetlen a 2015 ősze óta kormányzó liberálisokkal. A Konzervatív Párt 38 százalékos támogattságot élvez, miközben a liberálisok visszaestek 31 százalékra. (Az Új Demokrata Pártra 23 százalék szavazna.) Ilyen számokkal a konzervatívok alakíthatnának kormányt, ha “ma” lennének szövetségi választások.

Casselman környékén, a kis francia-Ontario-i településnél jártam mire végéhez ért Solomon műsora. Megálltam egy kávéra és nem tudtam eltávolítani azt a gondolatot, hogy mennyivel alacsonyabb a tűréshatár a kanadai társadalomban politikusi arroganciával szemben, mint Magyarországon. Itt elhangzott egy valóban lenéző mondat egy liberális politikus részéről–és egy alapvetően liberális műsorvezető kérte ezt számon rajta–és tette ezt következetesen, hivatásszerűen. Valahogy így fest egy egészséges társadalom.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak