Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 12 perc 1 másodperc

Ferenc pápa: Az Isten úgy szereti a meleg gyerekeket, amilyenek

2020, október 10 - 16:16

Ferenc pápa negyven szülővel találkozott a vatikáni San Damaso udvarban, ahol elmondta: “gyermekeit az Isten úgy szereti, amilyenek”, aztán hozzátette: az egyház pedig azért szereti őket, “mert ők Isten gyermekei.” A pápa szavai mintegy 40 olasz anyával és LGBTQ-gyermek édesapával folytatott rövid, magántalálkozás során hangzottak el. A szülők az olasz Tenda di Gionata (Jonatán sátra) nevű egyesület tagjai voltak, amely a LGBTQ keresztényeket és családjaikat támogat. Az egyesület olyan katolikus egyházi lelkipásztori munkásokkal is együttműködik, akik már hosszú évek óta az LGBTQ közösség szolgálatában állnak.

A találkozót a Vatikán nem jelentette be, de erről az Avvenire, az olasz püspökök konferenciájának napilapja foglalkozott. Mara Grassi, az egyesület alelnöke, illetve férje, Agostino Usai egy „Szerencsés szülők” című füzetet adott a pápának, amelyet spanyolra fordítottak. A könyv az LGBTQ-közösség és a Katolikus Egyház tagjainak számos pozitív és negatív történetét gyűjti össze. Emellett több levelet és petíciót adtak Ferencnek meleg és transznemű katolikusoktól, valamint egy szivárványszínű pólót és egy idézetet János első leveléből: „A szeretetben nincs félelem.”

(Fotó: Tenda di Gionata)

Az Avvenire idézi a résztvevőket, akik szerint Ferenc „nyugodt és szívélyes módon fogadta a szülőket”, és biztosította őket, hogy „az egyház nem zárja ki gyerekeit, hiszen mélységesen szereti őket”. Grassi elmondta Ferencnek, hogy szeretnének létrehozni egy „hidat az egyház felé”, hogy az egyház is megváltoztathassa szemléletmódját és hogy a továbbiakban ne rekessze ki az LGBTQ katolikusokat, hanem teljes mértékben üdvözölje őket.

2013-ban Ferenc pápa a homoszexualitás új megközelítését jelezte az egyházban azzal a híres kijelentésével, hogy ha egy személy „meleg, az Urat keresi és jó akarata van … Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”

A későbbiekben Ferenc hozzátette: „Ne ítéljük el őket. Keressük a párbeszédet. A megértést. Biztosítsunk szabad helyet a fiú vagy lánya számára; teremtsünk neki teret, hogy kifejezhesse önmagát.”

Inés San Martín

Fordította: KMH.

Kategóriák: Szervezetek

A másság forrása

2020, október 10 - 15:38

“Nem, meseország nem mindenkié, csakis és kizárólag azoké, akik a rend és a rendezetlenség időben és térben végtelen küzdelmében a rend oldalán állnak.” – írja Bogár László a Magyar Hírlapban kedden megjelent, Nincs mese című írásában. A véleménycikk a közelmúltban megjelent, nagy port kavart kötetre reagál, mely klasszikus népmesék újracsomagolását tartalmazza kisebbségi főszereplőkkel: romákkal, fogyatékkal élőkkel, vagy épp homoszexuális irányultságúakkal.

“A mássággá átkeresztelt rossz először persze mindig szerény, és csak azért könyörög, hogy hadd létezzen ő is, hiszen ő is a világ része. Aztán ha megesett rajta a jó szíve, a másság szintet lép, és azt kéri most már kicsit határozottabban, hogy tudod mit, jó, legyünk egyenlők, hisz minden és mindenki egyenlő, nem? Hisz végül is nem mindegy, hogy jó vagy rossz?” – Bogár László attitűdje az egész cikket végigkíséri: a heteroszexuálistól eltérő irányultságokat zsigerből erkölcsi rosszként állítja be. E klasszikus homofób alapról indít, ami hitem szerint komoly hiba, hiszen erősen megnehezíti, hogy komolyan vegyük gondolatait. (Oké, nem én vagyok a tipikus célközönség, mindazonáltal – hitelességét megőrzendő – olvasótáborát kezelhetné felnőttebb módon is.) Szerencsére azon már régen túl van a civilizált világ, hogy szexualitás önkéntes formáit morális kérdésként könyvelje. Tudomásul vettük és elfogadtuk, hogy minden felnőtt ember úgy szeret, ahogy az számára kedves – kár volna visszatáncolni innen. Ami miatt napok óta másról sem szólnak a közéleti viták, az annak köszönhető, hogy a Meseország mindenkié című kiadvány értelemszerűen a kisgyerekeket célozza – ez pedig minimum necces. Ahogy a kormányfő is fogalmazott: “Nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarország a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni. És én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket!” Ha liberális szemmel nézzük a világot – mégpedig a szó klasszikus értelmében – úgy azt kell mondanunk: viszonylag szerencsés környezetben élünk. A kiadó szabadon piacra dobhatta e kötetet. A szülők szabadon eldönthetik, hogy megvásárolják-e. A politikusok, újságírók és egyéb véleményformálók szabadon minősíthetik a művet. Az óvodák vezetői gond nélkül beszerezhetik vagy kitilthatják. Dúró Dóra lazán ledarálhatja a könyvet. Mindez simán belefér, úgyhogy nagy baj nincs idehaza.

Ami igazán izgalmas, arról – valamiért – senki nem beszél. Talán azért nem, mert a tisztánlátás egyik oldalnak sem érdeke. A lényeg nyilvánvalóan az, hogy milyen hatást keltenek e mesék a fiatalkorú befogadóban. A konzervatív tábor megrontásról, az LMBTQ lobbi érzékenyítésről beszél. Vajon melyik áll közelebb a valósághoz? És egyáltalán mit kell ezeken a kifejezéseken értenünk? Először is azt kéne látnunk, hogy mi a másság forrása. Amennyiben – hosszú évtizedek kutatómunkáját követően – ott tartanánk, hogy a tudomány tökéletes biztonsággal kijelentené, hogy a heteró irányultságtól eltérő szexuális beállítottság kizárólag a genetikából fakad, úgy ezeket a vitákat villámgyorsan le lehetne zárni. Onnantól minden ellenérzés nettó homofóbia volna, hiszen a szexuális orientáció környezeti hatásokkal, pszichológiai eszközökkel történő megváltoztatása lehetetlennek bizonyulna.

(Fotó: Oscar Wilde szeretőjével, Lord Alfred-del a 19. század végén.)

Az ex-gay mozgalmak egyértelműen csalásnak minősülnének; a meleg párok által történő örökbefogadástól is kevesebben idegenkednének, s végképp értelmét vesztené a “megrontás” kifejezés, már amennyiben egy mesekönyv kapcsán kívánnánk használni. Még a vallásos ideológia is az LMBTQ mozgalom mellé állna, hiszen nem mondhatnánk mást: Isten egyszerűen ilyennek teremtette az érintetteket. A valóság azonban az, hogy a tudomány részéről nincs ilyen magabiztos kijelentés. Annyit már tudunk, hogy léteznek génszakaszok, melyek szerepet játszhatnak a homoszexuális hajlam kialakulásában. De ennyi. Hogy ehhez mit tesz hozzá a környezet, a látott minta, a tanult elemek – erről nemigen beszélünk. Márpedig egy tisztességes világban erről szólna a diskurzus. Kutatások százait kéne publikálni, melyek feketén-fehéren kimondják, hogy az “érzékenyített” környezetben felnövő gyermekek szexuális identitása, érzelmi fejlődése eltér-e hagyományos keretek közt nevelkedőkkel. Ezek alapján már bőven alkothatnánk megalapozott véleményt a Meseország mindenié című könyvről, s várható hatásairól is. Nem tartunk még itt. Ahogyan Takács Judit és Szalma Ivett tanulmánya fogalmaz: “Jelenleg még nem túl sok empirikus adat áll rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy milyen előnyöket, illetve hátrányokat jelenthet LMBT-szülők gyermekeként felnőni.” Léteznek ugyan kutatási eredmények, melyek a meleg párok által örökbefogadottak az átlagosnál jobb iskolai eredményeiről számolnak be, azonban annyira friss a terület, hogy nagyjából itt véget is ér a tudomány. Napjainkban – tények helyett – sokkal inkább csak puszta ideológiák ütközését látjuk – a homoszexualitás bűn, illetve: a másság csodálatos -, és amíg így van, addig egy tapodtat sem mozdultunk előre a középkor gondolkodásmódjától.

“A természet amúgy nagyon egyszerű módon tartja fenn a kozmikus rendet, vicces is volna, ha egy bonyolultan szervezett élőlény sejtjei a másság szabadsága nevében mindig azt csinálnák, amihez éppen kedvük van, identitásukat szabadon váltogatva, hisz az élő szervezet mindenkié, nem?” – Bogár Laci bácsi analógiája egészen csapnivaló. Aki csupán megbántódni szeretne, annak elég, ha fennakad azon, hogy “a totális szabadságukra büszke ráksejtekhez” hasonlítja az LMBTQ mozgalom képviselőit. Bár ez semmiképpen sem hízelgő összevetés, ennél sokkal több van e kijelentésben. Bogár tanár úr analógiája szerint ugyanis a társadalom egy bonyolult szervezet, amelyben – akár testünk sejtjeinek – mindenkinek az az egyetlen és kizárólagos küldetése, hogy szolgálja az anyatestet, a társadalmat, illetve annak letéteményesét, az államot. Ez egy egészen rettenetes és szürreális világkép, melyet utoljára Észak-Koreában lehetett eladni. Az emberek nem szolgasejtek, hanem független entitások, önálló vágyakkal és akarattal. Nem úgy alkotunk közösséget, hogy egy központi akarat – uralkodó, diktátor, vezérlőtábornok – meghatározza, merre masírozzunk, hanem önkéntes együttműködések alapján. Nem egy előre kijelölt, magasztos, kollektív célt szolgálunk, hanem mindenki kergeti a legkülönbözőbb álmait, és sütögeti a saját pecsenyéjét, így járulva hozzá teljes társadalom felemelkedéséhez. Rém izgalmas hallgatni, ahogy Bogár László oly gyakran a független nemzetállamok érdekérvényesítése mellett érvel az Európai Unió, vagy egyéb birodalmi törekvésekkel szemben. Észre kéne vennie, hogy saját – centralizációt éltető – logikája szerint ez esetben hazánk is egy rákos sejtnek számítana a kontinens testén, ha nem vagyunk hajlandóak a brüsszeli sípszó szerint menetelni.

Nincs az a jó szándékú ember, aki ne értene egyet az elfogadással. Nincs az a jó szándékú ember, aki bárkit is bántani akarna a mássága miatt. (Egészen bizonyos, hogy Bogár Laci bácsi sem szeretne ártani senkinek.) A szexuális identitás kérdése azonban jócskán bonyolultabb minden egyéb kisebbségi problémánál. Amikor a rasszizmus ellen szólunk, együttérezve a cigányság, vagy épp a feketék problémáival, egyetlen másodpercig sem kockáztatjuk, hogy bőrszínünk ettől megváltozna. Amikor törődéssel fordulunk a fogyatékossággal élők felé, fel sem merül annak az esélye, hogy empátiánk minket is látássérültté tesz, vagy kerekesszékbe ültet. Amikor azonban az LMBTQ irányzatok felé érzékenyítünk, ráadásul pici, még kiforratlan gyerekeket, annak hatását egyelőre egyikünk sem ismeri. Lehet, hogy igazuk van a progresszíveknek, s csupán jobb és empatikusabb emberekké válnak. Talán segíti őket, hogy elfogadják önmagukat is olyannak, amilyennek teremtettek – esetleges másságukkal együtt. De az is előfordulhat, hogy éppen az ilyen benyomások térítik le arról a természetes és maradéktalan elégedettséget ígérő pályáról, amelyen egyébként elindulnának. Vagy ha ilyen nem is történik, talán csak érzelmi fejlődésüket zavarja meg őket az új mesevilág sokszínűsége, éppen úgy, mint amikor túlságosan korán kapnak szexuális felvilágosítást, akár a leghagyományosabb formában is. Egy szó mint száz: amíg mindezekről nem tudunk biztosat, addig a magam részéről nem kísérleteznék a gyerkőcökkel. Talán elég elkezdeni az érzékenyítést húszévesen, amikor már fix orinetációval bírnak.

G. Nagy László

A cikk eredetileg a Téveszmék c. blogban jelent meg. 

Kategóriák: Szervezetek

Dúró Dóra marketing-kampányához

2020, október 8 - 14:50

Megjelent egy műmeséket tartalmazó, szándékai szerint a másságokat bemutató könyv. Azon persze lehetne talán vitatkozni, hogy a másság mihez képest az. Az azonban ettől független, hogy a kiadást gondozó Labrisz Leszbikus Egyesület igazán komoly köszönettel tartozik Dúró Dórának. Könnyen lehet ugyanis, hogy önmagában ez a kiadvány pont arra a sorsra jut, mint megannyi alternatív mesekönyv, illetve a gyerekeknek szánt egyéb nyomtatvány. Porosodva végzi egy raktár sarkában, billegő asztal alatt, vagy egy nagy dobozban a pincében. A könyv nyilvános ledarálása azonban alapvetően átírta a sorsvonalakat. Miközben néhány egyéb, elsősorban politikai, pontot is tisztázott.

Nem Dúró Dóra esetében, mert az ő politikai, és alig-humanitárius nézetei eddig is ismertek voltak. A gyermekek, és félre ne értsük, a tőle távol álló, és számára idegen gyermekek iránti becsípődése sem új. Mármint az a fajta becsípődés, hogy köze ugyan nincs hozzá, de belebeszélni, minősítgetni azért kellően vastag bőrrel látták el. Legyen az rajz, vagy akár a menekültek gyermekeinek szegregációja. Új motívumként azonban megjelent egy könyv nyilvánossá tett ledarálása. Ami, a miniszterelnök szavait idézve, kétségtelenül egy vörös vonal átlépése. Igaz, Orbán Viktor nem a szélsőjobbtól nem idegen könyvdarálásra, esetleg majd égetésre értette a vörös vonalat, hanem szerinte a könyv hágott meg egy, a fejében egészen biztosan meglévő korlátot. Miközben a kormányfő, tulajdonképpen, csak hozta a szokott formáját. Azzal, hogy megfogalmazásában világossá vált: vannak a magyarok, és vannak az “ők”. A mindenkori mások, akik tulajdonképpen nem is a nemzet részei, hanem homoszexuálisok, zsidók, vagy az éppen aktuális “mások”. Akiket a “magyarok” megvédenek, vagy akikkel szemben toleránsak. Melyből világos, hogy csak a hithű orbanista az igaz magyar. Legfeljebb még néhány széljobber, neonáci, fajgyűlölő, és szélsőségesen szex-fetisiszta, illetve foci-drukker felvételt nyerhet. Főleg, ha zsebre dugott kézzel is messzebbre tudja köpni a szotyi-héjat.

Egyébként érdekes lenne tudni, hogy Orbán Viktor mesélt-e a gyermekeinek? Ha pedig mesélt, akkor mit? Illetve, utána elbeszélgetett-e a gyermekeivel, hogy a mesét a való világtól nyilvánvalóan elválasztó olyan elemek, mint a csodacsizmák, a sokfejű sárkányok és társaik ténylegesen elválasztó szereppel bírnak. Nem csak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is. Akkor, amikor a nem egyszer tényleg horrorisztikus, anti-humánus motívumokkal átszőtt történeteket nem elsősorban a kisebb gyermekeknek mesélték. Akkor, amikor a mesélő egyfajta “használati utasítást” is adhatott. Akár a tanulságok levonásában is segítve a hallgatóságot. Mert a mese alapvetően interaktív műfaj. A masélő, és a közösség is részei a történetnek. Azt csak egészen ostobák hihetik, hogy a mese önmagában tanít moralitásra, humánumra, vagy éppen a moralitás elhagyására, megalázásra, erőszakra. Bár nem vizsgáltam, de nem lennék meglepve, ha jelentős átfedés lenne ezek, és azon szülők között, akik odalökik a gyereket a digitális nörsz elé. Amiből a gyerek legfeljebb azt tanulja meg, hogy egy távirányítóval, játékkonzollal az azonnali igénykielégítés lehet az osztályrésze.

Az előzőek fényben nem vitatva azt sem, hogy egy a tolerancia-nevelést zászlajára tűző mesekönyv is lehet kontraproduktív. Akár több okból is. A mese elhangozhat olyan körítéssel, amivel a visszájára fordítható. Kihangsúlyozva az orbáni szemléletben is megnyilvánuló elhatárolást. Azaz: “vagyunk mi, és vannak azok, akikről ezek a mesék szólnak”. Akik nem olyanok, mint a magát alanyi jogon “normálisnak” tartó mesélő. De maga a meseszövés is lehet visszás. Ha érezhető benne a meseszerűség, akkor a mese világát nem közelíti, hanem távolítja. Vele távolítva mindent, ami a szövegben szerepet kap. Végső soron szintén nagy lépést téve a “mi” és az “azok” elkülönítése felé. Miközben, ha nem vélik el a mese szövege a valóságtól, akkor a “valóság márpedig más” felismerésének pillanatában repülhet a könyv, és vele megannyi magasztos eszméje pókhálósodni a sarokba.

Mindez azonban elsősorban szülői felelősség. Az is, hogy leüljön a gyermekkel megbeszélni a mesét. Bármelyiket. Ez egyáltalán nem az a terep, ahol egy politikusnak túl sok keresnivalója lenne. Egyiknek sem. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a szülő csak kipipálja a gyermekkel töltött időt, amikor szimbolikus okokból választ mesekönyvet, akkor az egész pont azt a lényeget veszti el, amivel segíthetne a gyermeknek megélni az életét. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a gyermek a meg-, és kibeszéletlen rettegést éli meg egy Grimm-mesétől, vagy a meg-, és kibeszélhetetlen másságok feletti értetlenség okán fogja mindez taszítani.

Kategóriák: Szervezetek

SZFE és polhakni

2020, október 6 - 19:12

Az SZFE körüli, részleteiben olykor naponta változó helyzetről nyilván mindenkinek meg lehet, és sokaknak nyilván meg is van a véleménye. Nekem is. Akinek meg nincs, az legfeljebb kölcsönveszi valakiét. Ki a diákokét, ki egy tanárét, ki egy államtitkárét, vagy más hatalmi szereplőét. Kinek mi jut. Kinek mihez van gusztusa. Aztán megjelennek a kialakult helyzet ilyen-olyan haszonélvezői. Illetve azok is, akik legalább a maguk pár percét szeretnék megkapni a kialakult helyzetben. Talán nem véletlen, hogy 2012-ben a diákok köszönték, de nem igazán kérték a politikai megmondóemberek megjelenését a terepen. Nem mintha a decemberi hűvösben, illetve addig, amíg jelenthetett némi személyes kockázatot a jelenlét, tolongtak volna.

A politikai megmondók, és pátoszos szó-fogdmegek valószínűleg már csak ilyenek. Jönnek, megmondják, kinyilvánítják, lehurrogják, és helyette is megszakértik. Kinek mihez van gusztusa. kinek mihez van gerince. Azon nyilván lehet vitatkozni, hogy egy felsőoktatási intézmény hallgatóinak mi a felelőssége a társadalommal, netán önmagával szemben. Vannak is ilyen viták szerte mindenfelé a virtuális térben. Mert ott kevésbé fújnak a szelek. Csak a politikaiak. Az SZFE kapcsán is halottam a különböző véleményeket. Nyilván mondhatnám, hogy “bezzeg az én időmben”. De ez egy másik idő. Alkalmasint annak idején sem mindenki simult be a rendszerbe. Még azok közül sem, akik teljesítették a felszínen habzó elvárásokban nekik szént buborékok felfújását. S vannak, akik annak idején úgy maradtak bent egyetemi tanszékeken, hogy lengőbordáig nyaltak, vagy tüdőig szoptak. Hogy aztán most zárkózzanak a nagy megmondókhoz. Vagy csak egyszerűen cserélték a feneket, illetve hímtagot. De ez egy másik idő. Állítólag. Van olyan, aki azt állítja. Csupa “derék, becsületes férfiú”. Meg hölgy. Ha nem is Brutus.

Az azonban a vitáktól teljesen független, hogy adott egy egyetem. Adott egy vezetés. S adott egy hatalom. Mely hatalomnak nem tetszik az egyetem, és még kevésbé a vezetés. Ezért, kerülőmegoldásként, átalakítják az egyetem vezetési struktúráját, és ezzel meghekkelik magát az egyetemet. Ez, érthetően nem mindenkinek tetszik, és akinek nem tetszik az tiltakozik. Akinek szintén nem tetszik, az odamehet, és tiltakozhat. Esetleg vihet pokrócot, vagy ami kell. Ha másutt is hasonló helyzet alakul ki, ott is tiltakozhat. Ha más egyetemen szolidarítani szeretnének, akkor az ottani diákok és tanárok előtt is nyitott a lehetőség. Tiltakozzanak. Legfeljebb a kapuk bezáródnak előttük. De ez egy másik történeti, illetve történelmi fejezet. Ráadásul olyan, amilyet már olvastunk ebben az országban. Ha pedig nemzetközileg is szolidarítanak, akkor azt is jól teszi az, aki tényleg egyet ért a diákok, és tanáraik céljaival.

Annak azonban mégiscsak van valami bája, amikor tiltakozás és szolidaritás címén szerveznek egy zenés dzsemborit, és ott kiosztják a mikrofont annak, aki elég serényen nyúl utána. Elfogadom: nekem kicsit más elképzeléseim vannak az érdekvédelemről a szolidaritásról. Olyanok, amelyek alapján inkább kontraproduktívnak tűnik, amikor félig elfeledett, vagy feledhető, vagy jobb-ha-elfelejtjük figurák kezdenek beszélni arról, hogy szerintük milyen rémesen borzasztó dolgok vannak. Illetve arról, hogy szerintük milyen fasza gyerekek ezek a diákok. Akik esetleg még mindig megvívják helyettük is az esedékes politikai széncsatát. Amit egyébként a politikai ellenzéknek, de a színpadokon olykor fel-feltünedezőknek sem igazán akaródzott megvívni.

Nem vitatva, hogy a diákok, és tanáraik által kikapart, netán kirugdalt gesztenyére most sokkal kényelmesebb rárepülni. Bízva az emberi feledékenységben, abban, hogy elfeledik: hol is voltak ezek a most annyira, de annyira szolidáris politikai roncsok akkor, amikor nem egy “pssszt, most fegyelmezetten menjetek haza” végű tüntikét szervezgettek? Vagy még ott sem. Netán pusztán lehaknizták az egész eddigi felelősségüket.

A szerző fotója 2012-ből

Kategóriák: Szervezetek

Nem csak Orbánról

2020, október 2 - 18:43

Egyes olvasóink úgy vélik, hogy unalmas a KMH orbánkritikus központossága, hogy minden ő körülötte forog. Nos, nehéz megkerülni, hiszen ma ő Magyarország, mégis, hogyan kerülhetnénk meg?

De jó, legyen ez az én becsípődésem, valahogy át kellene lépnem rajta, ahogy a járdán heverő kutyaszaron, ha már eltakarítani nem tudom.

Akkor ugorgyunk! Vegyünk más témákat, mint pl. az elvtársiság, a NER, az illiberalizmus, vagy az, hogy bolsevik.

Elvtárs: az a személy, aki ideológiai vagy más alapon veled azonos elveket vall. Hogy tudatosan, vagy csak jól felfogott érdekből. Érdektelen. Németül Genosse, ami a hitlerájban is megtartotta jelentését, csak kibővült Parteigenossevá, vagyis pártbeli elvtárssá, nehogy össze tévesszék a weimari köztársaság, vagy akár a kommunisták elvtársaival. Ettől még az volt: elvtárs, Hitler is számos beszédében így szólította rajongóit.

Ma, amikor a Fidesz elvtársi előéletű képviselőit jogosan elvtársnak nevezik, ez görcsös hisztit vált ki belőlük, hogy ők nem azok. Pedig azok. Ráadásul a neten keringő, aligha cáfolható listák az MSZMP-s funkciójukról nem sokban javítanak a megítélésükben. De hát, a komenista kutyából tényleg nem lesz szalonna, csak vályúváltáskor az étvágya nő meg.

NER: a nertárs majdnem úgy hangzik, mint az elvtárs, ám, ha szétbontjuk alkotó elemeire, elég érdekes eredményt kapunk. Első sorban is a nemzeti rész. Ki határozza meg, mi nemzeti? Ha nem a sportuszodára, a dohányboltra és a múzeumra gondolok, akkor biza, az a nemzeti, amire a jobboldal azt mondja: na, ez az! Nem kérnek hozzá se származási nyilatkozatot, hetedízigleni családfa levezetést Csaba királyfiig, se thy családnév végződést, csak feltétel nélküli, csontig benyalásig tartó hűséget.

Együttműködés. Na, ez már elég bajos. Az együttműködés lehet önkéntes, jól felfogott érdekű, vakon rajongó, kikényszerített, megalkuvó, jobb híján levő, kollaboráns, túlélésre játszó, stb. A kép vegyes, ember legyen a talpán, aki megtudja mondani, az együttműködő melyik kategóriába tartozik. A magam részéről nem is próbálkoznék vele. Ez az együttműködés bármely szegmensében csak érdekalapú. Ha megszűnik az érdek érvényesítésének lehetősége, szar se marad utána.

Vegyük most a rendszert. A szótő a rend. Mivel ez nyomokban sem fedezhető fel – persze, ha eltekintünk a hatalom által kierőszakoltaktól – akkor kb. Annyit ér, mint a Náncsi, a sváb bejárónő által tartott rend egy nagypolgári könyvtárszobában. Kiegészítője a szer, aminek többszörös jelentése is van. Vegyük az egyszerűbbet, ez orvosi: valaminek a megelőzésére szolgáló természetes, vagy mesterséges előállítású dolog, pl. Gyógyszer. De a lélek jobbulására is szolgál: kegyszer, valamint agresszív behatásra is: vegyszer, a nertársak kívánt szaporodását befolyásoló óvszerről nem is beszélve.

De van egy sokkal mértékadóbb jelentése is, ami inkább kapcsolható a rendhez. Eleink koronként vitás kérdések megvitatása, törvények hozatala, vagy jövőbe mutató elhatározások érdekében szert ültek.

Ezt a jelentést nyugodtan el lehet felejteni. Ezek ott, a Nagy Házban szertelenek.

Itt vannak még a bolsevikiek és az illiberálisok. A bolsevik egyértelmű, a Fidesz sztálini struktúrától megszabadult XX. Századi megfelelője. Ha valakinek az orosz nyelvi alapképzettsége nem lenne elégséges, segítek: bolsevik=többségi. Ilyen párt pedig egyetlen van csak Orbanisztánban: a Fidesz. Igaz, csak pártszerkezetileg, mert még hatalomszerkezetileg is kisebbségben van, csak éppen ügyesen manipulál. A kilóra megvett hívők által szponzorált csinovnyikok hada csak számszerű többséget biztosít, de nem tudatost. Igaz, ez senkit nem érdekel: a hatalom nem pszeudo, hanem tényleges.

Azután ott van az illiberalizmus, ami egy teljesen értelmetlen dolog. Se filozófiai, se elvi jelentése nincs, nem ismerik egyetlen nyelvben sem, nem is definiálható. Miért is lenne az? Semmi más, csak valaminek a tagadása – ahogy az il-szócska jelzi. Az ugyanis valaminek az ellentettje, ám a nélkül, hogy definiálná magát. Az Orbán által hirdetett illiberalizmus mögött se filozófiai háttér, se iránymutatás, se alternatív megoldás nincs, se elvekben, se gyakorlati megoldásokban, csak a durcás szembenállás. A természet pedig nem tűri a vákuumot. Az il-előtag konkrét tartalom nélkül szart sem ér.

Jelzem, nem vagyok filozófus, se társadalom tudós, csak egy homo ludens. Ezzel a kis szösszenetemmel mindössze lehetőséget adok gyökös elleneimnek a közös játékra, hátha megtalálják a homokozójukban a rég elveszett kis piros lapátkájukat

Kategóriák: Szervezetek

Szemenyei-Kiss Tamás (1945 – 2020)

2020, szeptember 30 - 16:53

Hosszú betegség után 2020 szeptember 29-én elhunyt Szemenyei-Kiss Tamás, a Kanadai Magyar Hírlap egykori szerzője. A szomorú hír feleségétől – Erzsébettől – érkezett ma reggel. A budapesti Kerepesi temetőben helyezik örök nyugalomra.

Szemenyei-Kiss Tamás 1945. november 1-én született Budapesten. Szülei a Pártiumból települtek Magyarországra. Az előző rendszerben több meghurcoltatás érte Tamást és családját — többek között “osztályidegenként” az egész családját internálták. A nyolcvanas évek második felében szerepet vállalt demokratikus ellenzéki körökben, például a Jurta Színházban, illetve a Magyar Ifjúság c. lap szerkesztőségében. A rendszerváltás előtti években számos szamizdatirodalmi cikket is írt. A többpárti demokrácia kialakítása után, Szemenyei-Kiss Tamás gazdag iratgyűjteményt  nyújtott át az Országos Széchényi Könyvtárnak.

2011 és 2012 között Szemenyei-Kiss Tamás a Kanadai Magyar Hírlap szerzője volt. Számtalan cikket és esszét írt a két év folyamán. Ezek közül különösen emlékezetes volt az 1956-ról szóló cikksorozata.

Őszinte részvétünket tolmácsoljuk Tamás feleségének, Erzsébetnek, illetve egész családjának.

Szemenyei-Kiss Tamás. Fotó: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

A királyi többesről

2020, szeptember 29 - 19:03

…amit a miviktorunk egyre többször használ.

Nos I. Victor, dei gratia Rex Hungariae et Partium Regni Hunariae Dominus – Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék – kinyilvánítjuk az alábbiakat:

Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak mindazon részeités tartozmányait, amelyek már visszaszereztettek és azokat, amelyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmébenis, a nevezett országokhoz visszakapcsolandjuk.

A fentebb felsoroltakból kimaradt más, mi királyi fenségünk tartozmányainak – Partium Regni Hungariae Dominus – visszaszerzésére is cselekedni fogunk.

Mi tehát az országgyűlés fönnebbi kérését kegyelmesen fogadván, atyaiszivünk kegyes hajlamainál fogva a fönn beiktatott összes cikkelyeket, smindazt, ami azokban foglaltatik, egyenkint és öszvesen helyeseknek selőttünk kedveseknek valljuk, s azokhoz kegyelmes megegyezésünkkelhozzájárulunk; igérvén és királyi szavunkkal biztosítván Magyarországot hogy mindezen előrebocsátottakatmagunk is megtartandjuk és bármely rendű és állású alattvalónkkal ismegtartatjuk, – amint azokat jelen hitlevelünkkel elfogadjuk, helybenhagyjukés megerősítjük. Aminek hitelére és bizonyságára jelen levelet saját kezünkkel aláírtuk, éskirályi pecsétünk ráfüggesztésével megerősítettük.

No, kérem, ezzel kihúzva az összes trianoni keserv , gyűlölködés méregfoga, I. Viktor valóban naggyá teszi Magyarországot, s magát pedig hallhatatlanná.

Ám a királyi többes alkalmazása csak egy ócska allűr. Orbán a királyi méltóság – sőt, néha emberi méltóság – híján – lásd az ellenzék dehonesztálása, primitív minősítései, tudatlan szóhasználata, ostoba sértései – olyan messze áll attól, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak egy csekély műveltségű, felfuvalkodott – szó szerint vehető – harsány kiskakas, aki, persze, nagyúr a maga szemétdombján.

Node, miként is használ királyi többest? Első sorban Magyarország képviseleteként: saját magát tartja Magyarországnak, a népnek és úgy egyáltalán, mindennek, pláne akkor, ha szerinte a tudjukkik Magyarországot támadják. Itt azért van egy kis ellentmondás. Ha ő maga a nép, a nemzet, akkor, ugyebár, őt támadják, nem? Ráadásul minden területen ő hozza meg a döntéseket. Nos Hungariae Rex, nem hagyunk senkit az út szélét, meggyógyítunk mindenkit, megsegítjük a bajba jutottakat! Mégis, jogos itt a királyi többes? Mibul, picinyem, főleg, mivel? Azért itt is akad némi ellentmondás: ha olyanok lesznek a számok, emelni fogok! Egyes számban? Ejnye! Ugye, Röfi?

Egyetlen dolog biztos ebből a királyi többesből: a kulissza. A falikárpitok, a csillárok, a süppedő szőnyegek – hogy még az emléke se maradjon meg a disznószaros gumicsizmájának – a klasszikus bútorok, a fennhéjázó földgömb – amiről az ő környezetében Chaplin Diktátora jön elő – és a magas belső terek, amiről még véletlenül se jut eszébe, hogy nem nagyságát, hanem törpeségét hangsúlyozzák.

Azon kívül kevés olyan királyunk volt, aki magára merte volna vállalni – elegendő tudás híján – hogy egy személyben hozzon döntéseket, erre voltak mellette a tanácsadói. Sajnos, I. Viktor alaptalan magabízással csak magánál alacsonyabb szinten állókkal veszi magát körül (így elkerülvén, hogy valaki kitűnjön közülük azzal, hogy felismerje: a király meztelen!), cserébe bőven akadnak udvari bohócai, ám azokon is csak röhögni lehet, az igazságot kimondani – ami pedig az udvari bohóc privilégiuma volt – egyik sem meri.

Egy legenda szerint Béla király az ellene rezgelődő főurak büszkeségét azzal törte meg, hogy a trónterembe vezető ajtót alacsonyra szabatta, így a gőgös főurak, ha akarták, ha nem, csak fejet hajtva léphettek a színe elé. Nos, I. Viktor nem élhetne ezzel a trükkel, mivel alattvalói maguktól is fejet hajtanak előtte, nomeg a kolostorbeli rezidenciája tróntermi ajtajának átszabása vele arányos méretre meglehetősen rontaná az összhangot és az esztétikát.

Kategóriák: Szervezetek

Hiteles adatok, avagy: A helyesbítés nehézségei

2020, szeptember 27 - 15:40

Érdekes adatokat találtam az interneten csekély személyemről. Így például:

„Georges Gadeau – 1792-ben a párizsi Grève téren nyaktilóval felakasztotta Kozarek Mátyás állami ítéletvégrehajtó, mint kasszafúrót.”

Első gondolatom az volt ennek olvastán, hogy némiképp dehonesztáló ez a „mint kasszafúrót”. Tán perelnem kellene jó hírnévhez fűződő jogaim védelmében. De mindjárt ezután eszembe jutott, hogy itt valami félreértés lehet. Tüstént lepötyögtettem hát egy e-mailt a vilagmindenseg@global.com címre, és közöltem néhány ténybeli észrevételt.

„Elnézést, de nincs itt valami tévedés? Az a párizsi hóhér nem lehetett Kozarek Mátyás, mert Kozarek Ferenc Jóska idejében és Pesten működött. Továbbá a kasszafúrás nem lehetett a kivégzés indoka, hiszen a fúrható acélkassza (és hozzá a fúró) nem volt még feltalálva. Azonkívül: én csak 1981-ben kaptam nyugati útlevelet, hogyan lehettem volna 1792-ben Párizsban? Arról nem is szólva, hogy még mindig életben vagyok.”

Úgy látszik, kérdésem nem volt hiábavaló, mert néhány héttel később „Georges Gadeau” név után az állt az interneten, hogy nevezett személyt Kozarek Mátyás néven akasztották fel guillotine-nal, útlevél hamisítás miatt.

– De kérem én… írtam meg gyorsan az újabb e-mailt –, én ezt nem értem, ez lehetetlen, tessék sürgősen helyesbíteni, vagy törölni a szöveget.

Nemrég elhunyt unokabátyám nevére rövid három hét múlva a Facebookon ez a közlés érkezett: „Georges Gadeau névvel kapcsolatban sem helyesbítésre, sem szövegtörlésre nincs módunk, mert a kifogásolt szöveget ismeretlen amerikai szerverről indították.”

Kaptam baráti tanácsokat innen-onnan. Adjak be semmisségi panaszt. Kérjek per-újfelvételt. – De hát nincs ellenem ítélet, per sem volt!

Tovább mozgattam az egeret, nyomkodtam a billentyűket. A Fővárosi Illetékhivatal jelentkezett. Rójak le ötvenezer forint illetéket, ha ilyesmit kívánok. Aztán felbukkant a Sóhivatal neve is. Ha magyar nevemet a franciás Gadeau-ra változtatom, úgy általuk visszamagyarosíthatom.

Felhagytam a további próbálkozással-panaszkodással, mire pár hét múlva – de most már kéretlenül! – a következőt olvashattam, amikor a keresőbe tisztes magyar nevemet írtam be: „Gadó György volt liberális parlamenti képviselő, akit az egykori Fővárosi Illetékhivatal (jogutódja: Nemzeti Adó- és Vámhivatal) kizárt a Magyar Igazság és Élet Pártjából, valamint az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségből, feljelentette Kozarek Mátyást kasszafúrás és guillotine-nal való visszaélés miatt. Gadó az 1848/49-es szabadságharc leverését követő Bach-korszak óta hivatásos rendőrségi besúgó volt, továbbá azt híreszteli, hogy tőrőlmetszett magyar kulturális értéknek csakis a bundapálinka és a hosszúszárú jégeralsó tekinthető. Mindezek miatt az Európai Bíróság kilenc évi, letöltendő politikai jogvesztésre ítélte, és egyben közveszélyes pedofillá nyilvánította. Gadó, aki egyébként már 1930-ban koraszülöttként elhunyt és azóta is elmegyógyintézetben ápolják, a múlt héten táviratilag mondott köszönetet Soros Györgynek a hágai bíróságtól kapott kitüntetéséért.”

Gadó György

Kategóriák: Szervezetek

Egy nagy magyar halál — A magyar egészségügyi rendszer valódi állapota

2020, szeptember 26 - 15:17

Az alábbi sorokat Budapesten tartozkodó, egyébként a tengerentúlon lakó barátom irta, aki meg akarta őrizni névtelenségét. A barátom engem kért meg, hogy magyarra fordittassam és közöljem irását. Az irás eredetileg angolul jelent meg a Hungarian Spectrum-ban, 2020 szeptember 17-én.

Frank Tibor, Kanada

 

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor büszkén jelentette be, hogy ő maga és a magyar egészségügyi rendszer állig felfegyverkezve és kitűnő állapotban néz szembe a COVID válsággal. Ez egy abszolút hazugság, amint azt a következő igaz történet tökéletesen illusztrálja.

Anna néni (85), aki bárki édesanyja vagy nagynénje lehetett volna, nemrégiben az Uzsoki kórházban COVID fertőzés miatt halt meg. Miközben az ő élete ugyanannyira hétköznapi volt, mint a dolgozó magyarok millióié, halála olyan megrendítő és fontos történet, amit érdemes megosztani. Utolsó hetei a magyar egészségügyi rendszer áldozataként elszomorítóak, de valóságos bepillantást engednek abba, milyen borzalmasan elavult és korrupt is valójában a magyar egészségügyi rendszer.

Helyszín a Péterfy kórház, Budapest

Anna néni krónikus és sokszor fájdalmas húgyuti fertőzésben és vesebajban szenvedett. Állapota olyan rossz volt, hogy otthoni ápolás nem jöhetett szóba – többszöri infúzióra és intravénás antibiotikumokra volt szüksége. Először a Honvéd kórház sürgősségi osztályára vittük, ahol mindent megtettek, hogy megszabaduljanak tőle, de végül letettek erről, és átküldték a kimondhatatlanul lerobbant Péterfy kórházba.

Ezt az 1930-ban épült és azóta fel nem újított kórházat látni kell ahhoz, hogy elhiggyük, milyen. A festék mállik, vezetékek lógnak a falakról, a folyosók piszkosak és tele vannak kiselejtezett bútorokkal, félig meztelen idős emberek fekszenek a hőségben 50 éves rozsdás vaságyakon. A betegeknek maguknak kell behozniuk saját WC papírjukat, törülközőiket, tisztálkodó-szereiket, törlőruháikat, tisztítószereiket, valamint evőeszközeiket. Azok az ápolók, akiknek volt maszkjuk, magyar szokás szerint az álluk alatt hordták, szabadon hagyva az orrukat és szájukat. Nem volt látható fertőzésellenőrzés. Számos kéztisztító tartály üres volt, és napokig nem töltötték utána.

Ugyanennek a kórháznak a másik helyszine

Négy napon keresztül kapott infúziókat és teszteket követően Anna nénit rosszabb állapotban tették ki, mint amilyen állapotban felvették, azt állítva, hogy további kórházi kezelés nem biztosítható.

Ezt követően az Uzsoki kórházba vittük. Miután 12 órát feküdt félmeztelenül a sürgősségi szobában, végül elhelyezték egy a Péterfy kórházinál alig jobb kórterembe. Itt sem volt COVID szűrés, hasmenés vagy fertőzésellenőrzés, a maszkokat az áll alatt hordták… Idős, haldokló embereket vittek ide-oda a kórtermekben mindenféle COVID teszt nélkül, ami egyértelműen terjesztheti a betegséget. Megrémültünk, hogy újra kidobják Anna nénit, de egy „jó szándékú” barát barátja azt javasolta, hogy keressünk meg egy általa ismert főnővért, akit meg lehet kenni, így Anna néni ott maradhat.

Mi valóban megkerestük a főnővért, aki örömmel átadott egy árlistát (még meg is van nekem), az árak a következők: havi 50.000 Ft a főorvosnak, 20.000 az osztályos orvosnak, 7.000 mind a tíz nővérnek és 25.000 neki magának. Ezt az egész beszélgetést rögzítettem a telefonomon az utókor számára. Azt is elmondta, hogy amennyiben azt szeretnénk, hogy Anna néni később bekerülhessen egy olyan idősotthonba, ahol egyébként 4-6 év várólista van, akkor 1 millió forint kenőpénzt kell fizetnünk, hogy biztosítsák a helyet részére.

Tragikus módon Anna néni néhány nappal a felvétele után meghalt. Kapott néhány transzfúziót és további vizsgálatokat is elvégeztek, de az állapota – talán nem meglepő módon – gyors ütemben romlott. A legutolsó napokra látogatási tilalmat vezettek be. Miután meghalt, azt mondták nekünk, hogy ő maga és a teljes hatfős kórterem COVID fertőzött volt.

A megdöbbentő történetnek a helyzethez illő vége lett. Az utolsó közlés a főnővértől az volt, hogy sajnálatára Anna néni két családi aranygyűrűjét nem tudták levenni az ujjairól, ezért sajnos ezeket el kell felejtenünk.

Az általunk ott látott több száz szerencsétlen beteg mindegyikének rokonai bizonyára hasonló történetet tudnának mesélni, ha nem félnének attól, hogy hátrányos következményei lesznek szeretteikre nézve. Piszok, gondatlanság és mindent átszövő korrupció a mai magyar egészségügyi rendszer valósága, Orbán Viktor szemérmetlen hazugságaival szemben.

Megelőzhető betegségekből eredő halálesetek száma, a 75 évnel nem idősebbek körében, 2017

Meddig tolerálják még a tisztességes magyarok, hogy szeretteiket, és rövidesen őket magukat is így fogják kezelni, miközben a fideszes oligarchák speciális kezelést kapnak elit kórházakban? Az orbáni oligarchák családjai, barátai és csókosai forint milliárdokat loptak el, több tucat fölösleges és többnyire üresen álló stadiont építettek, egy ilyen díszes építményt közvetlenül Orbán háza mellé, miközben olyan fontos humán szolgáltatásokat, mint az egészségügy és az oktatás elhanyagolnak.

Mikor ébrednek fel végre a magyar választók és tesznek valamit ez ellen a gyalázat ellen?

Kategóriák: Szervezetek

A fotográfia demokratizálódott

2020, szeptember 26 - 14:37

 A harmadik alkalommal fogadja Budapesten a közönséget a Magyar Nemzeti Múzeumban a World Press Photo kiállítás! A világszerte 120 városban bemutatott válogatás Magyarországon 2020. szeptember 23-tól október 25-ig tekinthető meg. A gyakran megrázó felvételeket tartalmazó tárlatot idén több kísérő kiállítás egészíti ki.

Az amszterdami székhelyű World Press Photo Foundation már több mint hat évtizede működik független, nonprofit szervezetként. Védi a sajtófotózás elengedhetetlen feltételeit: a szólásszabadságot, az információszabadságot és a sajtószabadságot. Tevékenységéről szólva elmondhatjuk, hogy soha nem volt még ilyen nagy szükség hiteles képekre és történetekre! A kiállítás és a digital storytelling filmek fontos ismeretekkel szolgálnak napjainkról, olyan történeteket vonultatnak fel, amelyek megállásra, átélésre, gondolkodásra és együttérzésre késztetik a nézőt. A látogatók az évről évre megrendezett kiállításon megismerhetnek eseményeket, amelyekre máskülönben nem figyelnének fel. A benevezett képekről a fotózás neves szakembereiből álló zsűri dönt, amely minden évben új tagokból áll. A zsűritagok függetlenek a World Press Photo Foundationtól, és kizárólag a zsűrinek van beleszólása a díjra méltó fotók kiválasztásába.

A rendezők mindent megtettek, hogy a lehetőségek szerint növeljék a látogatók biztonságát, távolságot tudjanak tartani – hívta fel a figyelmet a megnyitó első perceiben Révész Tamás fotóművész, a kiállítás szervezője, aki korábban többszörös zsűritagja és díjazottja is volt a pályázatnak. A kiállítás az előzőekhez képest lényegesen, ezer négyzetméterrel nagyobb területet kapott és képek csak a falakon vannak. Közbülső állványokat nem helyeztek el. Fontos hír még, hogy az idén van első díjas magyar fotográfus, a Németországban élő Horváth Eszter „Környezet” kategóriában nyert. Ő az első magyar fotográfus nő, aki első díjat nyert a World Press Photo hatvanöt éves története során! Jelenleg is az Északi-sark közelében tartózkodik – a járványveszély miatt – nem tudott visszajönni a kiállításra Európába.

Lassan kezdünk hozzászokni az online oktatáshoz, előadáshoz, most már megtanultunk online kiállítást is szervezni. Minden képet online kaptunk meg. Minden versenyző elfogadja az etikai kódexet, és minden díjazott kép szigorú ellenőrzési folyamaton megy át, hogy egészen biztosak lehessünk benne, a fotós valóban szemtanúja volt a jelenetnek. Kiderült, talán még soha nem volt olyan erős a környezetvédelmi kategória, mint most, amiben Horváth Eszter nyert. Felvételén egy jegesmedve és bocsa látható a Polarstern kutatóhajó műszereinek közelében. A hajón csaknem 100 kutató dolgozik egész évben. Az expedíció az Északi-sarkvidék éghajlatváltozásának következményeit vizsgálja a Jeges-tenger közepén, itt olvad leggyorsabban bolygónk jégtakarója.

A környezetvédelmi problémák kezelése során más országokban – többek között – olyan adatokra is bukkantak a kutatók, hogy például ma már több tigriskölyök van családoknál, ahol négyhónapos korukig nevelgethetik őket, mint az állatkertekben és a vadonban összesen a világon! A kiállítás 151 felvételt mutat be, ezeket a nemzetközi zsűri 126 ország 4282 fotósának 73996 fotójából válogatta. Az elbírálás szempontjai: a pontos, tisztességes és magával ragadó mondanivaló a világról. Az utazó kiállítást világszerte, ötven ország, mintegy 120 helyszínen több mint négy millióan tekintik meg.

 Tóth József (Füles) PÉLDA-képeim című portréfotóinál nemcsak a képek érdekesek. Érdemes felfigyelni a szellemes képaláírásokra is. Az ötlet, hogy a kollégáiról készítsen képeket már 1986-ban, egy reklámfotózás alkalmával felmerült. Eléggé egyedülálló a magyar fotózás történetében, hogy egy fotográfus nyolcvannál is több kollégája előtt tiszteleg képeivel. Én valóban szeretem a kollégáimat – mondta el az alkotó. Mindegyikükben „van valami”. Ezek a képek nagyon személyesek, mert én nem tudok jó portrét csinálni arról, aki nem ismerek. A barátommal, Kónya Kálmánnal még azt is megtehettem, hogy kinéztem a Svábhegen egy fát, megkértem, felmászott rá, és amikor az arra járó gyerekek kérdezték, azt mondtam róla: ő a bölcs bagoly. Kálmán attól kezdve sokáig hordott egy bagoly jelvényt. Ez az arcképcsarnok bemutatja a XX. század második felében, az analóg fotográfia végnapjaiban a szakmában tevékenykedő legfontosabb embereket – hangsúlyozta – a portrégyűjtemény kurátora, Kiscsatári Mariann fotótörténész. A fotótárban rengeteg képet őrzünk és most ide kerültek Tóth József felvételei is.

 A sajtóban dolgozók sem tudják ma már nélkülözni a mobiltelefont és éppen ez adta meg a létjogosultságát a Huawei Next-Image Mobilfotó című kiállításának. Híres magazinok a címlapjukon is közöltek már mobiltelefonnal készült fényképeket, amit néhány évvel ezelőtt még el sem tudtunk volna képzelni. A fotográfia demokratizálódott – emelete ki a Mobilfotó kiállítás lényegét Trubek Zsuzsa, a Huawei PR menedzsere. A technológia lehetővé tette, hogy mindannyian, bármikor készíthessünk fényképeket. A fényképészek körében ismert a mondás, hogy mindig az a legjobb eszköz, ami éppen rendelkezésünkre áll, ma pedig szinte már együtt élünk ezekkel a telefonokkal, állandóan a kezünk ügyében vannak. Egyre inkább az önkifejezés eszközévé is válnak. Ezért tehát 2020-ban a mobiltelefonnal készített képek jogosan képezhetik egy ilyen rangos kiállítás önálló részét.

 Az amerikai New Jersey-ben dolgozó Keypoint Intelligence egy kutatás során megállapította, hogy tavaly 1,4 trillió (trillió=1015!) darab fényképet készítettek mobiltelefonnal világszerte. Az is tapasztalható, hogy a vírus hatására a fotózási kedv nem csökkent, inkább növekedett és ezzel az is megváltozott, ahogy a világra tekintünk. Ez lett a Mobilfotó kiállítás vezérgondolata is, megnézni mi változott ebben az évben, hogyan alakult az életünk ezen a nyáron. Miket vittünk magunkkal, milyen lehetőségeink adódtak, amikor a hosszú hónapok bezártsága után a szabadság újra ránk talált, lehetett-e strandolni, betartva a másfél méteres távolságot? Az amatőr és a többszörösen díjazott profi fényképészek képein egyaránt látszik, hogy megtanultunk kicsit másként gondolni a környezetünkre, meglátni a szépet ott, ahol korábban nem fedeztük fel és ebben a „mindig kéznél levő” Huawei telefonok jó szolgálatot tettek.

A kísérő kiállításokon a „Digital Storytelling” verseny külön moziteremben látható díjazottjai mellett Tóth József (Füles) PÉLDA-képeim és a Next-Image Mobilfotó című kiállításokat is láthatja a közönség. A vírushelyzet miatt egy adott időszakban csak korlátozott számú látogató tartózkodhat a kiállítás helyszínén. Emiatt a vásárolt jegyek kizárólag a rajta feltüntetett időpontra érvényesek. Az idősávos beosztásban 1 órán belül folyamatos haladással maximum 150 fő léphet be. A látogatók a jegy felületén megjelenő idősávban érkezzenek a kiállításba, ahol a belépéstől számított javasolt tartózkodási idő 1-1,5 óra. Attól eltérő időpontban nem tudnak belépni a kiállítás területére.

Kategóriák: Szervezetek

Botlatókő avatás Budapesten

2020, szeptember 24 - 15:22

A budapestiek és józsefvárosiak előtt sem ismeretlen a botlatókövek látványa. Egy kő – egy név – egy emlékezet: ez a mottója a járdára rögzített emléktábláknak, melyekből ma már Gunter Demnig alkotóművésznek köszönhetően Európa-szerte több mint 70.000 található. Az egykori lakhelyek előtt elhelyezve emlékeztetik a város lakóit és látogatóit a náci szörnytettek személyes áldozataira.

Ezúttal rendhagyó módon a kerületi önkormányzat kezdeményezte és támogatta az emlékkövek letételét. A hozzátartozók kérésére a Teleki Téri Imaház és a Gláser Jakab Emlékalapítvány közreműködésével, valamint a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervezésében 2020. szeptember 17-én újabb 8 botlatókő letételére került sor a VIII. kerületben.

Horovitvz László előimádkozónk Bergen Belsenbe elhurcolt és ott elhunyt nagymamájának, Öschterreicher Artúrné Schik Josephina Zseny botlatőkövét a Szerdahelyi utca 18. előtt avatták fel.
A megemlékezésen részt vett és beszédet mondott Rádai Dániel alpolgármester és Kirschner Péter a MAZSIKE elnöke, az unoka, Horovitz László mondott beszédet és elhangzott a kaddis.
A váci ortodox családba 1896. szeptember 30-án született Zseny 1930-tól élt ebben a házban és vitte férjével 1944 márciusáig az utcáról nyíló kóser fűszerületet. A német megszállást követően a boltot elvették tőlük, férjét behívták munkaszolgálatra, majd 1944 júniusában az akkor tizenkétéves kislányával, Leával (Horovitz Ernőné) a Dobozi utca 3. szám alatti csillagos házba költöztették. Innen vitték el november 15-én kényszermunkára Bergen Belsenbe. Lánya mindenáron imádott anyukájával akart menni, de a katonák ellökdösték tőle és azzal biztatták: „csak dolgozni visszük, hamarosan hazajön”. De mint oly sokan, már nem tért vissza.

Kislánya és férje a gettóban megérve a felszabadulást hazatértek és kitartóan várták vissza. Az asszony egyik fogolytársa hozta hónapok múltán a szomorú hírt, hogy Zseny 1945. március 19-én márciusában hunyt el a koncentrációs táborban, a német megszállás egyéves évfordulóján. Lánya soha nem tudta kiheverni az édesanyja elvesztését. Naponta emlékezett meg a mártír asszonyról.

A botlatókő letételét unokája kezdeményezte, s most már bennünket emlékeztet Öschterreicher Artúrné Schik Josephinával elkövetett szörnyűségekre. Emlékéből fakadjon áldás.

Forrás: Emberbarát Magazin. Fotó: Mayer András.

Kategóriák: Szervezetek

Stadionbölcsesség járvány idején

2020, szeptember 24 - 15:03

Most a nagy stadion-buli idején sorakoznak az emberkísérletet, felelőtlenséget, és hasonlókat soroló megnyilatkozások. Nem egyszer olyanokat emlegetve egy-egy fórumon, hogy a sárga föld is belepirulna. Miközben a stadionba szervezett nagy járvány-találkozóban semmi rossz nincs. Sőt! Nagy vezérünk bölcsességét tükrözi az engedélyezése. Csak egyes, netán mindenféle alapbetegséggel, illetve előítélettel küzdők nem látják át ezt a bölcsességet.

Adott ugyanis ez a fránya vírus. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a spontán átfertőzési láncok megtörése nélkül mindaddig szabadon terjedhet, amíg ezt a lánctörést lehetővé tevő védettségi szint ki nem alakul a populációban. Ezt olykor nyáj-immunitás néven is emlegetik. A részleges, illetve teljes védettséget elő lehetne persze idézni vakcinálással, de az jelenleg nem igazán elérhető. Marad a fertőzés kiheverése, mint rögös, de hathatós út. Mi segíthetné ezt leginkáb elő? Nyilvánvalóan az, ha a betegség tüneteivel szemben ellenállóbb, inkább fiatal, esetleg középkorosztályból jelentős tömeget gyűjtenek egybe. Na jó! Lesz néhány idősebb is a tömegben, de minden számításba belefér egy kis kerekítési hiba. Miközben beláthatjuk: a stadionlátogatás, a várható szapora levegővétellel, valamint a már fertőzöttek kikiaabáló cseppjeivel igazán ideális a tömeges fertőződéshez, és így jelentős lehet a hozzájárulása a tömegesen szerzett immunitáshoz is.

Már csak azért is, mert maguk sikerrel adhatják át a stadion ajándékát a környezetüknek. Egy-egy kisebb kontaminációs gócot alkotva. Így további hozzájárulást nyújtva a nyáj-immunitás kialakulásához. Remélem így már teljesen nyilvánvaló, hogy a szurkolói tömeg, ráadásul úgy, hogy még ő fizet érte, milyen hatalmas hozzájárulást adhat a későbbi járvány-lánc kivédéséhez. De ez nem is minden. Számos további, talán csak afféle mellékhatás is kiemelheti azt, hogy milyen mély bölcsesség van a meccs nyíltkapus engedélyezése mögött.

Az ugyanis teljesen világos, hogy az, aki megfertőződik az karanténba, illetve betegállományba vonul. Márpedig az is teljesen világos, hogy a tavaszi nagy gazdasági satufék hatására egy valamiben szinte már túl jól teljesítünk. A munkanélküliségben. Márpedig az, aki karanténban ül, illetve betegállományban fújja az orrát, az nem munkanélküli, hanem beteg. Tehát a tömeges fertőződés tömegeket óv meg a munkanélküliségtől. Na jó, kicsit szépíti a statisztikátis, de ez eltörpül amellett, hogy a betegeket ápoló családtagok életének is értelmet ad. A betegápolás szép hivatásával ismertetve meg őket. Már amennyiben otthon gondozhatók. Ha pedig nem, akkor legalább megmutathatja a mi bölcs vezérünk, hogy milyen hatalmas előrelátás húzódott meg a sokat kritizált légzés-segítő kontingens beszerzése mögött.

Aztán ott van az a fránya nyugdíjkassza is. Állandóan csak ásítozik, és a különböző szervezetek meg azon sopánkodnak, hogy pár év múlva esély sem lesz a nyugdíjasok ellátására. Mármint akkor, minden potenciális nyugdíjasból valóban nyugdíjas lesz. Csupa nyomor várna rá. Mennyivel humánusabb ehhez képest egy gyors lázroham okozta szívmegállás. Nem igaz? A stadionból szinte tünetmenetesen kikerülő középkorúnak jó eséllyel van egy kisebb korú, és szinte tünetmenetesen fertőződni képes gyermeke. Kiváló biokonténerként a nagyszülőknek elszállítandó vírusok számára. Akik valószínűleg nem, vagy csak rövid ideig lesznek ezt követően nyugdíjasok. Megúszva a nyugdíjas nyomort, az öregkorral együtt járó egyéb kórságokat, és megannyi kellemetlenséget.

Így csak abban bízok, hogy népünk bölcs vezére maga is példát mutat. Nem csak kimegy a mérkőzésre, hanem a nép közé vegyülve maga is aktív szerepet vállal a fertőzési láncok megtörésében oly fontos nyáj-immunitás kialakításában.

Kategóriák: Szervezetek

Anthony McCarten:  A két pápa a Rózsavölgyi Szalonban

2020, szeptember 21 - 22:32

Anthony McCarten:  A két pápa a Rózsavölgyi Szalonban

A pápának – pápaként kell meghalnia is. Nem lehet lemondania a szentatyaságról, kivéve, ha súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hétszáz éves hagyomány tört meg 2013. február 11-én, amikor XVI. Benedek pápa lemondott, egyben bejelentette, élete végéig megtartja az „emeritus pápa” címet. Ismerjük a folytatást is: a vatikáni Sixtus kápolna ajtaja bezárult, a bíborosi konklávé pár nap múlva az argentin Jorge Bergogliót választotta pápának. A Ferenc nevet vette fel.

Anthony McCarten előbb regénnyé, majd színdarabbá írta (film később lett belőle) a „furcsa pápapár” történetét, akik kölcsönösen hatással vannak egymás életére. Benedek – pápasága előtt Joseph Ratzinger bíboros – a dogmák védelmezője, érsek korában Isten rottweilerének is nevezték. Bergoglio bíboros karizmatikus, életvidám argentin, szerény. A konzervatív Benedek Mozartot játszik, a progresszív Bergoglio ABBA-ra táncol. Előbbi semmilyen sportért nem rajong, utóbbi nagy focirajongó.

Anthony McCarten darabja a lelkiismeret-krízis drámája. Mindkét embert kísérti a bűn érzete: Benedeket azért, mert túlvédelmezi a papjait, Bergogliót azért, mert nem tudta megvédeni követőit a katonai juntától. McCarten a saját aggodalmaikat mondatja ki velük. Ahogyan Bergoglio fogalmaz: „A bűn nem egy folt, amit a mosodában el tudnak távolítani. Az egy seb, amit kezelni és gyógyítani kell.” A darab a két pápa elképzelt teológiai vitáit mutatja be. A mű elmélkedésre késztet, és mer humoros is lenni.

Az előadás a szerző engedélyével, a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.

Bemutató: 2020. szeptember 22.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Kettős megnyitó

2020, szeptember 21 - 10:40

 

 Egy galéria életében mindig ünnep, ha egy új kiállítást nyitnak meg benne. Ám van egy olyan, ami örökké kiemelkedik majd az összes kiállításai sorából – a legelső. Az, amivel maga a galéria nyílik meg. Nemrég ilyen eseményre kapott meghívást egy szűkebb létszámú, műértő közönség Budapesten, az ötödik kerületi Balaton utcába.

„Mi ebben a galériában igazodni kívánunk a környék megszokott bájához, de szeretnénk valami újat és valami mást is mutatni” – hangzott el a KORART Modern és Antik művészeti galéria megnyitásakor. A galéria nevében a „KOR” a kortalanságot jelképezi, a múltat, jelent és jövőt, az „ART” pedig mindezek művészetét. Ezen gondolatok mentén kerülnek a lakberendezési és művészeti tárgyak a KORART-ba. Azt kívánják megmutatni, hogy a XXI. századi enteriőrben megférnek a régmúlt, a múlt és a jelen tárgyai is. Azoknak is, akik csak nézelődnének és azoknak is, akik valami különlegeset vásárolnának a lakásukba. A nyitottságot teremtik meg, mert – nagyon igaz a mondás – nincs szomorúbb, mint az éppen letűnt divat. Viszont ha a múlt legjobbjaiból válogatunk és modernnel vegyítjük, kellemes lesz ez az eklektika. Ezért is szerepel a galéria nevében a Modern és Antik művészet megjelölés.

A Galéria legelső tárlata Spanyolország kiemelkedő kvalitású kortárs festője, Montse Valdés képeivel nyílott meg. A hazai közönség most először láthatja a barcelonai festő különleges emberábrázolásait. A 27 alkotást felvonultató exkluzív tárlat egy hónapon keresztül ingyenesen látogatható. „Eltökélt szándékunk, hogy bemutassuk a ma élő spanyol művészek legnagyobbjait a magyar közönségnek. Azt tervezzük, hogy egy egész sorozat követi majd spanyol alkotóktól, ezért is nagy megtiszteltetés, hogy elsőként Spanyolország egyik legkiemelkedőbb kortárs festője, Montse Valdés képei lesznek láthatóak nálunk” – mondta Jókay Mária művészettörténész, a KORART művészeti vezetője. A most 61 éves Montse Valdés nagyméretű olajvászon festményekre szakosodott. A műgyűjtők világszerte megbecsülik és értékelik a festményeit és ez nem véletlen. A pasztell és olajfestészet rejtelmeit neves barcelonai akadémiákon sajátította el 1981 és 84 között, majd később, 1985-től 1988-ig Párizsban, az École de Beaux Arts falai között folytatta tanulmányait.

Elszántan kutatta azt a technikát, ami kielégíti elvárásait és így sikerült kialakítani egy őszinte, realisztikus és szabad módszert, amivel műveiben kifejezi és jellemzi önmagát. A képei közelről csak a palettakéssel hagyott mozdulatok nyomait vagy a színvilágot érzékeltetik, viszont ezek egy távolabbi perspektívákból összhangba hozzák az arc, vagy a testek alakját, és ez fontos jelentést kölcsönöz a műnek. Montse Valdés nem egy szokványos festő, hiszen nemcsak formákat, hanem lelkeket is fest, amit manapság már elfelejtettük. Úgy fest meg embereket, ahogy a modern művészek közül senki más: újjáteremti a létezését egy ideális világban, ahol az elme békés, csöndes és ahol az összes hang egy dallammá olvad össze. Vászonra viszi a nyugalommal teli emberi lelkeket is.

Ebben a galériában időről időre jelentős spanyol, kortárs festőművésze alkotásit fogjuk bemutatni – erősítette meg Louis Bragado, a KORART művészeti igazgatója, de most Montse Valdés műveit kínáljuk. Az ő képei az antik görög művészetben gyökereznek, azoknak csendes harmóniáját idézik. Ezek a képek mégis hihetetlenül egyediek. Mentesek minden fölösleges részlettől. Csak egyetlen célt szolgálnak, hogy megmutassák az eszenciát, ami az emberi szemben létezik. Fiatalon, a tengerparton portrékat festett, de ott is elsősorban a modellek szeme érdekelte. A Budapesten most látható képei időtlenek. Alakjai szinte lebegnek, szinte kiugranak a vászon síkjából. Talán azért, mert Indiában és Thaiföldön is járt, művészete szempontjából ez később fontosnak bizonyult. Az ott látott, tapasztalt kultúra hatása visszaköszön a képein.

A néző soha nem marad közömbös a képei láttán. Ő maga, festészetének lényegét így fogalmazta meg: „Lefestem az emberi alakot és tovább kutatom, mindaddig, amíg el nem érem a létezés szépségét, a lelket… azt a részét az emberi létnek, ahol minden teljes nyugalomban, jóságban és harmóniában van egymással, ahol a zajok nem léteznek.” Munkáiból látszik, hogy soha nem unja meg ennek az állapotnak folyamatos újrateremtését, felidézését, az érzelmek ábrázolását festményein. A kiállítás 2020. szeptember 19-től október 18-ig, naponta 10-18 óráig tekinthető meg ingyenesen a KORART galériában (1052 Budapest, Balaton utca 4.). Belépéskor a kézfertőtlenítés kötelező és a maszk viselése ajánlott, előzetes regisztráció nem szükséges.

Kategóriák: Szervezetek

Meghalt John Turner, Kanada volt miniszterelnöke

2020, szeptember 20 - 17:13

Szeptember 18-án meghalt John Turner, aki rövid ideig miniszterelnökként szolgált, azt megelőzően pedig a Pierre Trudeau kormányfő által vezetett liberális kormány igazságügyi minisztere és gazdasági minisztere volt. Turner 91 évesen hunyt el Torontóban.

John Turner Angliában született 1929-ben, a Richmond upon Thames nevű településen. Három éves volt amikor édesapja meghalt. Kanadai születésű édesanyjával Ottawába költözött, ahol anyja szövetségi tisztviselőként dolgozott, aztán a II. Világháború után British Columbiában éltek. Először a University of British Columbián, később pedig az Oxford Egyetemen diplomázott jogból. 1953-tól a montreáli Stikeman Elliott nevű ügyvédi irodának dolgozott. 1957-ben kezdett el tevékenykedni a Liberális Pártnak, amikor a választási kampányban töltött vezető szerepet. 1962-ben választották meg először parlamenti képviselőnek. Montreál St. Lawrence—St. George nevű, többségben angol anyanyelvű választókerületét képviselte a parlamentben.

John Turner

Turner igazságügyi minisztersége alatt került sor a homoszexualitás dekriminalizálására. Igazságügyi miniszterként Turner szintén központi szerepet játszott Kanada legsúlyosabb nemzeti válsága idején, az úgynevezett Október Krízis alatt, amikor 1970 októberében a Front de Libération du Québec  terroristái elrabolták és végül megölték Québec tartomány liberális kormányfő-helyettesét, Pierre Laporte-ot, illetve szintén emberrablást követtek el James Cross brit diplomata ellen. A válságra válaszolva a Trudeau kormány felfüggesztette a szabadságjogokat Kanadában, az utcára vezényelte a kanadai hadseregeket és egyetlen éjszaka alatt csaknem ötszáz gyanusítottat tartóztattak le Québecben. A drákói lépés — mely során Turner irányító szerepet játszott — nagy támogatottságot élvezett angol-Kanadában.

Turner nagyon rövid, tulajdonképpen átmeneti jellegű 79-napos miniszterelnökségére 1984-ben került sor. Ekkor már csaknem két évtizedig kormányzott a Liberális Párt és a kanadai lakosság a változásra szavazott. A választást Brian Mulroney, a Progresszív-Konzervatív Párt miniszterelnökjelöltje nyerte meg. A késői nyolcvanas években ellenzékből Turner továbbra is jelentős szerepet játszott a nemzeti porondon. A liberális politikus hevesen ellenezte a jobboldali kormány által kötött szabadkereskedelmi egyezményt az Egyesült Államokkal.

“Nem fogom engedni, hogy tönkretegyék azt a 120 éves álmot, amit Kanadának nevezünk”–mondta Turner 1988-ban, a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény aláírása kapcsán. Turner szerint az egyezmény a kanadai népjóléti programok gyengítésével járna és Kanada nemzeti szuverenitását is veszélyeztetné, hiszen külföldi gazdasági érdekek érvényesülnének a hazai gazdaságban.

A Kanadai Örökségi Minisztérium erősítette meg a gyászhírt. “John Turner fáradhatatlanul dolgozott a kanadai értékekért. Ügyvédként és politikusként személyes integritásáért és demokratikus elkötelezettségéért volt ismert”–áll a minisztérium közleményében.

Justin Trudeau miniszterelnök szintén gyászolja Turnert, aki néhai édesapja közeli szövetségese és barátja volt. “John Turner egyedülálló volt: egy igazán tisztességes uriember és egy kimagasló kanadai aki mély törődést mutatott a demokrácia, az egyenlőség és a nép iránt. Egy szerény, szociálisan érzékeny ember volt”–mondta Trudeau.

John Turner utolsó éveiben

Turner — mint mindannyian — sok szempontból paradoxon életet élt. Egész élete során hívő római katolikus volt, ugyanakkor az abortusz és a homoszexualitás kérdésében szembement az egyház vezetésével. Toronto legnagyobb és a legbefolyásosabb üzletembereivel érintkezett ügyvédként, ugyanakkor erélyesen ellenezte a szabadkereskedelmet.

Parlamenti ellenfelei tisztelték emberi, őszinte magatartását. Egyik alkalommal éppen azokban a napokban került nyilvánosságra a hír, hogy az egyik ellenzéki képviselő a bűnügyi nyilvántartásban szerepelt egy korábbi súlyos bűntett miatt. Turner átsétált az ellenzéki padsorokhoz és vigasztalni igyekezte politikai ellenfelét.

Egykori jobboldali ellenfele, a szabadkereskedelem atyja – Brian Mulroney – megyjegyezte: “John Turner soha sem hitt mások személyes lerombolásában. Hitt a demokráciában és hitt parlamenti rendszerünkben.”

“Ragyogóan teljesített a magasrangú portfoliókban, amelyek asztalára kerültek”–tette hozzá Mulroney.

John Turnert gyászolja felesége Geills, négy gyermeke és nyolc unokája. A család Turner temetéséről a későbbiek nyújt tájékoztatást.

Kategóriák: Szervezetek

Félrevezető statisztikák — A magyarok és az ezer eurós átlagbér

2020, szeptember 18 - 15:05

Nagyjából harminc éve, hogy Magyarország gondolt egy nagyot, és felszámolta iparát és a mezőgazdaságát. Tette ezt abból a megfontolásból, hogy mindentől meg akart szabadulni, ami a kommunista, de leginkább a szocialista múltra emlékeztette. És ami a legfontosabb, hogy utat nyithasson a nyugati tőkének. Aki köszönte szépen, pár év késéssel meg is érkezett, és azóta is vígan viszi ki az országból az ezermilliárd forintokat, míg a lakosság felé, az éppen aktuális kormány azzal büszkélkedik, hogy az átlagbér már 1000 euró.

A statisztikából kihagyják másfél millió ember bérét, akik jellemzően 100.000 forint körül keresnek, a többiekét pedig olyan számítással mérik, ami elképesztő módon torzít felfelé.

(Havanna-telep, Budapesten. Fotó: Németh Sz. Péter / Velvet)

Szeretném jelezni, hogy Magyarországon az átlagfizetés valahol 600 euró környékén van.

Ilyen árak mellett ez szégyen.

Szóval az van drága barátaim, hogy elképesztő módón át vagyunk mi verve. Ezért kellett nekünk a rendszerváltás? Hogy egy életen át gürizzünk, nagyjából azért, hogy legyen tető a fejő felett, és tudjunk enni adni a gyereknek?

Tényleg az a jó, hogy el tudunk büszkélkedni, hogy akár egy hétvégét is voltunk a Balatonnál? Hitelből? Ez az ország népének az átkosban nagyjából a természetes volt. Ja nem. A két hét balatonnál, családdal. Az volt a természetes.

Egészen felháborító ami történt velünk. A kapitalizmus és a fogyasztói társadalom bedarál minket. Mert persze, van autó, internet és mobiltelefon sokaknak. De milyen áron? A fiatalaokat már az iskolában hitelbe verik, a Diákhitellel.

Ha lakást akarsz venni, akkor jön az újabb átok a lakás hitel. Majd az autó, a nyaralás, az esküvő, ezek mind – mind olyan kiadások, amit egy átlag magyar állampolgár immáron csak hitelből tud kifizetni. Élete végéig fizetheti vissza, 2-3 munkahelyen dolgozva. Mi ennek az értelme? Miért csináljuk ezt? Mi történik velünk?

Itt van a Fidesz-KDNP kormányzás. Azt hazudják, hogy az elmúlt 10 év volt az ország legjobb 10 éve evör. A Magyarok tele vannak pénzzel, minden oké. Ezt mondják a statisztikák. Majd jött a járvány és újra elképesztően sok a munkanélküli lett, csökkentek a fizetések, elszabadultak az árak. És mennek tönkre az emberek százezrei.

Mert annyira jól élünk, hogy 2 hónapi tartaléka sincs az embereknek. Ezt sikerült a fideszes kormánynak az elmúlt 10 évben produkálnia. Ellopott euró milliárdok, kizsigerelt emberek, jól élő milliárdosok.

Ma nem magyar-roma ellentét van, hanem dolgozó-kizsákmányoló ellentét van.
Akinek van pénze, az járhat normális iskolába, kaphat egyészségügyi ellátást. Aki dolgozik, az mehet az állami iskolákba, alulfizetett agyonfrusztrált tanárokhoz, valamint 70 pluszos mogorva, megfáradt orvosokhoz.

Ennek véget kell vetni. És új irányt kell szabni az országnak. Pénzt kell adni az embereknek a munkájukért. El kell ismerni annak a 4 és fél millió embernek az áldozatát, akik nem igazgatósági tanácsokból harcolnak a demokráciáért, hanem életük feláldozásával, küzdenek az ország fenmaradásáért.

Elég volt a kizsákmányolásból, most már végre foglalkozzunk az emberekkel. Legyen 200.000 forint nettó a minimálbér, 100.000 forint alatt ne keressen senki, a családi pótlék legyen 37.500 forint gyermekenként, és nyugdíjasok is kapjank minden hónapban, 37.500 forintot nyugdíjkiegészítést!

Székely Sándor
A szerző független Országgyűlési képviselő, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke

Kategóriák: Szervezetek

Pesti pillanatkép a múltból — A libamáj és a Pester Lloyd

2020, szeptember 17 - 16:54

Weigelsberg Leó a Pester Lloyd néhai szerkesztője, a Wurm-udvarban levő Braun-féle kóser vendéglőben ebédelt délután két óra tájt egy börziáner (tőzsdés) barátjával, aki azután ugyancsak a Zugligetbe készült, mint ő maga is. A börziáner friss Pester Lloyd-ot tett ki maga elé az asztalra, hogy majd elolvassa odahaza.

Megebédeltek. Ebéd után a börziáner magához intette Braun vendéglőst, és azt mondta neki:

— Braun úr! Amit ettem, a libamáj elsőosztályú volt. Mondja, nem adhatna egy egész nyers libamájat, hogy kivigyem a villámba?

— Kérem, szolgálhatok vele — felelte a vendéglős.

Azzal kiment, és behozott tálban egy egész nyers libamájat.

A börziáner fogta a friss Pester Lloyd-ot, és belepakolta a libamájat.

Veigelsberg megütődve nézett rá.

— Maga ugyan sokra becsüli a lapunkat, ha ilyet pakol bele!

— Hallgasson, szerkesztő úr! — intette le a börziáner. — Ilyen jó cikk még sohase volt a lapjában!

Forrás: Anekdóták híres zsidókról – Ember barát magazin

Kategóriák: Szervezetek

Konyhatündérország

2020, szeptember 14 - 19:20

Talán már önmagában a címadás nyelvi leleménye is elegendő volna, hogy felhívja a figyelmet erre a könyvre, ám a tartalma még sokkal érdekesebb. Mi több, az állítás igaz akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy szakácskönyvekből jelenleg némi túlkínálat mutatkozik.

Korcsmáros Nóra nevét évekkel ezelőtt a nagysikerű Operabálok szervezése kapcsán ismerte meg az ország. Azóta nemcsak a bál, de az ő életének menetében is komoly változás állott be. Háromgyerekes családanyaként figyelme a konyha felé fordult, ám – ahogy azt már tőle korábban megszoktuk – itt is képes volt különlegeset létrehozni. Hat évvel ezelőtt erről már megjelent egy könyve, annak is ugyanez volt a címe, csak akkor még nem viselt számot. Ez a mostani, a Konyhatündérország 2, az eltelt időben létrejött és kipróbált újdonságokat tartalmazza. Csupa olyat, amit akármelyik háziasszony is képes elkészíteni, egyik sem igényel túl sok pénzt vagy túl sok időt. Így azután igazzá válik a könyv címe is: ahol a sok finom étel készül, az valódi Tündérország, aki pedig benne dolgozik – ő a konyhatündér. A birodalma nem is lehetne más: Konyhatündérország.

A könyv négy részből áll. Az első még visszatekint az előző kötetre, ugyanis abból kimaradt egy csoport. Az akkori Háziasszony-iskola legfiatalabb társasága, a mindössze hétéves tündérpalánták. Azt gondolná az ember, hogy az ő körükben még a játékos, egyszerű, de lehetőség szerint mutatós ételek lennének népszerűbbek – nem így történt. A legtöbbjük érdeklődését, furcsa mód, a lasagne ragadta meg. Vannak, akik azóta sem lettek hűtlenek a főzéstudományhoz, szerepelnek is ebben a könyvben, amint éppen néhány kitűnő recept megvalósításán szorgoskodnak. A sort persze a lasagne nyitja, de van mellette még számos kedvelt édesség, mint például az almás muffin – aminek a dekorálásához kapunk tanácsokat – vagy a profiterol és hasznos lehet a diétás csokis fatörzs. Különleges reggelit kínál a színes omlettszendvics.

A második rész a „Lilivel a konyhában” címet viseli és az olvasó betekintés kap: milyen is az élet egy kisbabával – együtt a konyhában. Kezdve onnan, hogy a picit hordozókendőbe bugyolálva kell főzés közben tartani, egészen odáig, amikor már bevonható a játékba, mert hiszen neki még az, ha a formával kivághatja a tésztából a sütemény figurákat. Bizonyosan nagy élmény számára, hogy az ő közreműködésével készül el a sós rénszarvas süti. Igen egyszerű, mindössze öt alkotórészből áll. Kell hozzá tehéntúró, vaj, liszt, sütőpor és só. Persze a kiszaggatáshoz bármilyen más forma is használható. Nem sokkal bonyolultabb a szilvás palacsintafelfújt sem. Tízpercnyi munka, húsz perc a sütőben – és már készen is van! A gyerek-szülő közös sütögetős receptek listáján pedig bizonyára az első helyre kerül a színes, cukorkás díszes keksz. A színes díszítés elkészítését bátran a gyerek fantáziájára bízhatjuk.

Két és fél évvel ezelőtt az életmódváltás mellett döntött Korcsmáros Nóra. Az oka roppant egyszerű volt: nem tetszett önmagának, az akkor készült nyaralási fényképeken. A hiúságom szólalt meg bennem – mondta el most, a könyv bemutatásakor. Bár tisztában voltam vele, hogy a sok édesség evés nem tesz jót nekem. Legelőször azt kezdtem el csökkenteni, de nem úgy, ahogy sokan próbálják, hogy akkor most semmi édességet nem eszem. Tudtam: lelkileg nem bírnám ki! Minden nap megengedtem magamnak egy falatot valamiből, így ezen a téren is megvolt a napi „boldogságforrásom”. Közben átalakult az ízlésem és már nem vagyok olyan édesszájú. Van olyan sütemény, ami régen a kedvencem volt, ma már nem szeretem, túl édessé vált nekem. De nemcsak az édességekre vonatkozik ez az életmódváltás.

Odafigyeltem olyan dolgokra is, hogy nem veszek többször egy ételből, legyen elég belőle egy tányérral. Igyekeztem este hat után már nem enni. Mindig is szerettem a zöldséget, most szempont lett a még több zöldség, így egyéb téren is csökkenteni tudtam a szénhidrát bevitelt. Szerencsére a család is jól fogadta a változásokat, a nagyfiamnak még egy kis vegán korszaka is volt. Kipróbált ilyen ételeket. A család egészére viszont inkább a sok hús – sok zöldséggel étrend a jellemző. Így hát nem hiányozhat a könyvből az aszalt áfonyás-kolbászos- édesburgonyás egytálétel, az ugyancsak édesburgonyás frankfurti leves vagy a cukkíniből padlizsánból vegyesen készült muszaka, bárány-, marha- vagy sertéshúsból, kis vörösbor sem árt belé! No meg ott van még a lecsó, amibe egy kis cukkíni is kerül – súgta meg a szerző, aki azért mégsem tagadta meg teljesen régebbi önmagát.

A könyv negyedik része az édességekről szól. Elvégre az ünnepek elképzelhetetlenek ünnepi desszertek nélkül – nem igaz? A karácsonyi menü minden háziasszony számára kihívás, hát még, ha az iskolába is vinni kell valami nyalánkságot! A karácsonyi marcipános süti alapja piskótatészta. Csillag, szív vagy fenyőformával kiszaggatjuk, ha megsült és vajkrémmel ragasztjuk rá az ugyancsak formára vágott marcipánlapocskákat – kész! Tortaformában, darált kekszből, cukorból készül a sajttorta alapja, sütés előtt még durvára tört vagy darált diót keverünk bele. Megszórjuk bármilyen friss gyümölccsel, leöntjük a mascarponés krémmel. A trükk: a formát több réteg alufóliával alaposan körbecsomagoljuk, úgy hogy az oldalára is jusson. Magas falú tepsibe 1-2 ujjnyi vizet öntünk, belehelyezzük a becsomagolt torát, 120 fokon 90 perc alatt készre sütjük a gőzfürdőben. Több órányi hűtés után vágjuk csak fel.

Korcsmáros Nóra:

                        Konyhatündérország 2

Magánkiadás – 2020

Gyomai Kner Nyomda

ISBN 978-963-9833-74-6

 

Kategóriák: Szervezetek

Meghalt Aline Chrétien, a volt miniszterelnök felesége

2020, szeptember 14 - 16:00

Vasárnap este jött a hír, hogy szombat reggel meghalt Kanada egyik leghosszabb ideig regnáló liberális miniszterelnök felesége. Aline Chrétien, Jean Chrétien felesége, 84 évesen hunyt el a Québec tartománybeli Lac des Piles otthonában. Az utolsó években Alzheimer korban szenvedett. “Családja vette körül, ahogy felkelt a nap szombat reggel Lac des Piles rezidenciájuk fölött”–nyilatkozta Bruce Hartley, a korábbi miniszterelnök tanácsadója.

Jean és Aline Chrétien

Aline Chrétien mélyszegénységbe született Shawinigan városban. Nem fejezte be a középiskolát, bár a későbbiekben levelezőtagozat részeként végzett el néhány egyetemi kurzust. Édesanyja fodrász volt, édesapja pedig munkásember a helyi erőműben. Szerény bérházban laktak Shawinigan város szélén. Aline-nak először 16 évesen volt alkalma meglátogatni Shawinigan városközpontját. Még gyerekfejjel döntötte el, hogy az apácákat kéri meg arra, hogy etikettre tanítsák, többök között arra, hogy “uri” kanadai körökben, hogyan teáznak.

Tizenötéves volt, amikor 1951-ben megismerte Jean Chrétien-t, aki nála 2 évvel idősebb és szintén nyomorúságos körülmények között nőtt föl egy vidéki québeci családban 18 testvérével. 1957-ben házasodtak össze és három gyerekük született. A csak franciául beszélő Aline Chrétien autodidakta módon megtanult angolul, később pedig olaszul és spanyolul is. Barátai és liberális párttársai remek zongoristaként is ismerték Aline-t.

Bár Aline többnyire kerülte a médiát és privát életet igyekezett élni, nem csak Jean Chrétien felesége és támogatója volt férje hosszú politikai karrierje során, hanem legfontosabb tanácsadója is. 1993 és 2003 között, a több mint tíz évig tartó Chrétien miniszterelnökség ideje alatt, rendszeresen jelen volt kabinetgyűléseken, férje pedig szinte minden alkalommal kérte, hogy felesége is mondja el véleményét az adott kérdésről vagy vitáról. Szemben Jean Chrétien időnként harcias, “utcagyerek” stílusával, Aline nyugodtságáról és békülékenységéről volt ismert.

Amikor a Chrétien korszak végén a közszolgálati média megkérdezte Aline-t, hogyan szeretné, hogy a kanadaiak emlékezzenek férje hosszú kormányfőségére, ezt válaszolta: “Örülnék annak, ha majd azt mondják róla, hogy keményen dolgozott a kanadai népért.” Amikor pedig a politikai konfliktusokról kérdezték, Aline ezt mondta: “Az élet túlságosan rövid és én megbocsátok. A politikában nagyon sok megbocsátásra van szükség.”

A járványra való tekintettel, Aline Chrétien búcsúztatása és temetése nem lesz nyilvános, azon csak családja és a családi barátok vesznek részt. Az sem nyilvános, hogy erre mikor és hol kerül sor. Utólag, egy nyilvános megemlékezésre majd a járvány elmúlása után kerül sor.

Kategóriák: Szervezetek

Vidnyánszky, Bayer és a Lenin-fiúk

2020, szeptember 14 - 13:19

Jól elbeszélgetett Bayer Zsolt Vidnyánszky Attilával a Hír Tv-n futó Bayer-showban. Nincs annál izgalmasabb, mint amikor két ember mindenben egyetért, s ha kell, ha nem, rálicitálnak a másikra. Megtudtuk, hogy mégsem a háttérhatalom, vagy – ellentétben Vidnyánszky minapi közlésével – az Amnesty International mozgatja a lázadó diákokat, hanem a Lenin-fiúk és Szamuely katonái.

Ezt mondta Vidnyánszky Attila, vagyis, számára ilyen egyszerű a képlet, mert mindenre van magyarázat. Nem kell a dolgokat túlspilázni, okokat keresni ott, ahol nincsenek. Ha nem volnának a Lenin fiúk, és Szamuely sem küldte volna holtában a nemzetre a katonáit, akkor most a tiltakozó színművészetis diákok nem tüntetnének, hanem felállva skandálnák Vidnyánszky nevét.

Mondjuk, Bayer mondhatta volna, hogy hát nézz körül Attila, vedd már észre, hogy mi van. Mondhatta volna, de hát ő maga sem tudja, hogy hol él. Leginkább a Budai Várban él, ott lett neki egy kis ügyeskedéssel két örökbérlete. Fel is jelentette önmagát, mert nem igazán szabályos úton jutott az örökbérletekhez, de Bayert ez nem zavarja, mert állítása szerint, rajta kívül mindenki más is törvénytelenül szerzett örök időkre szóló lakhatást a Várban – ez pedig felmenti őt.

Vidnyánszky tehát jól elvan a saját kényszerképzeteivel, mívesen tud beszélni a háttérhatalomról. Fizetett firkászok is szóba kerültek, akik támogatják az egyetemet elfoglalt fiatalokat. Tuggyuk ki fizeti őket.

Volt itt minden, csak egy valami hiányzott: szembenézés a valósággal. De hát erre már jó ideje nincs szükség, Orbán Viktor vagy két évvel ezelőtt kiadta az ukázt az Ericsson új irodaépületének átadásán: a valóságot kell magunk felé hajlítani.

Más sem történik azóta Magyarországon. A helyzet most annyival nehezebb, hogy már nemcsak szélmalmok, de a Lenin fiúk és a Szamuely katonák ellen is harcolni kell.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak