Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 49 másodperc

Az otthoni könyvtárak eltűnéséről

2018, január 23 - 18:27

Volt idő, nem is olyan régen, amikor a könyv az ember volt. A magánkönyvtárak a kultúra, a jó ízlés és hírszerzés szimbólumai voltak otthonokban és irodákban. Az utóbbi években azonban az otthoni könyvtárak egyre ritkábbak. És a polcok most már nem könyvek, hanem zöld növények és csecsebecsék menedéke.

A magánházakban, a közjegyzõi irodákban, az ügyvédeknél vagy az orvosi rendelőkben — sõt még a népszerû bútorkereskedelmi katalógusokban is — egyre inkább tűnnek el a magánkönyvtárak. “Sokkal ritkább ma már, hogy az emberek könyvtárakat kérnek otthonukba” – mondja a La Shed társalapítója, Sébastien Parent. Megjegyzései megegyeznek a La Presse által idén megszólitott luxus lakásépítőkéivel, akik úgy látják, hogy a magánházaknál az olvasószobák iránti kereslet szűkös.

Az okok szerteágazóak. A québeci digitális könyvértékesítésekre vonatkozó statisztikák azt sugallják, hogy nem egyszerűen a digitalizációról van, hiszen sokkal kevesebb digitális könyvet értékesítenek manapság.

Miért tartunk kevesebb könyvet otthonainkban? A könyvek most végtelenül elérhetőbbek, mint 20 évvel ezelőtt voltak. Korábban az olvasó szükségesnek találhatta a könyvek megőrzését, tudva, hogy ilyen vagy olyen kötetet nem könnyű megtalálni. Az első fordulópont 1968-ban kezdődött, mondja Yvan Lamonde történész, a köteles példány létrehozásával, amely kötelezővé teszi, hogy minden kiadó két példányt adjon a nemzeti gyűjteménynek. A legrosszabb esetben tudjuk, hogy mindig megtalálhatjuk Québec könyveinek egy példányát a Bibliothèque et Archives nationales du Québec-ben, a tartomány nemzeti könyvtárában és levéltárában.

Az elmúlt évtizedekben a következő volt meghatározó: a közkönyvtárak virágzása, a kommunikáció fejlődése és különösen az online kereskedelem, amely lehetővé teszi, hogy néha 48 órán belül könyvet szállítsanak portánkig.

Miért kell tehát könyvet tartanunk, amikor tudjuk, hogy könnyen megtalálhatjuk azt a jövőben is?

(Illusztráció: C. Adam/KMH)

Különösen otthonaikban “értékeljük a helységet, gyakran még a berendezésnél is jobban” – mondja Sebastien Parent építész. “A háztartások hagyományosan egy tágas étkezővel rendelkeztek, tíz székkel, valamint egy gardróbbal és egy hálószobával szekrényekkel. Jelenleg gyakoribb a hat szék, ami alig több, mint amit egy átlag család manapság igényel. Az otthoni könyvtár, bár továbbra is lehet “érdekes építészeti elem”, ma már nem a kultúra vitathatatlan jele.

“Van egy régi gondolat, miszerint a könyv egy bizonyos szociokulturális státus garanciája” – mondja René Audet, a Quebec-i irodalomtudományi és kulturális egyetemek közti kutatások központjának igazgatója. “Gondolok mindezekre a hatalmas üveg könyvespolcokra, azokra amelyekről nem tudjuk, hogy valódi könyveket tartalmaznak vagy csak kis üres dobozok állnak vajon a polcon. ”

Ezek az úgynevezett “homlokzati könyvtárak”. A tapasztalt könyvárúsok emlékeznek még “a mérővel” készített megbízásokra, amikor az számított, hogy könyvek töltsék fel a polcokat, függetlenül a címek, a szerzők vagy a szövegektől. Ezek pusztán díszkönyvek voltak.

Audet úr mosolyogva mondja: Ismerjük a könyvgyűjtemény értékét.

A digitális irodalom és a kultúra szakembere emlékeztet arra, hogy az 1950-es években megjelent “papírkötetek” először még “nyilvános felháborodást okoztak.” Sokan azt gondolták, hogy a könyvet “megalázták” a puhaborító a cserélhető fogyasztás tárgyáva zülleszti az irodalmat. Ma inkább az a feszültség él az olvasóban, hogy gyűjtsön-e egyáltalán könyvet vagy sem?

“Az a személy, aki olvasta és szerette a könyvet, és önként elhatározta, hogy elhagyja azt a metróban, vagy azokban a csöpp kis önkiszolgáló magánkönyvtársakban, amelyek házak előtt és utcasarkoknál jelentek meg, még mindig hisz a könyvben. Van egy csere, egy kommunikáció, amely a könyv szocializációjának ugyanolyan spektrumához tartozik, mint az olvasói körök”- mondja Audet úr.

Ezek az olvasói klubok is egyre népszerűbbek, és látjuk, hogy “az emberek összegyűlnek együtt olvasni és elemezni. Ez új életet ad közkönyvtárakat”- gondolja a szakember.

René Audet megkérdőjelezi azt a nagyon gyakori felvetést, miszerint ma senki sem olvas. Ezzel szemben a valóság az a digitális világban, hogy soha nem olvastunk ilyen sokat – bár nem ugyanazt olvasjuk mint korábban, nem olvasunk ugyanolyan intenzitással, ugyanolyan kitartóan.

“Van egy bizonyos átalakulás. A könyv már nem annyira központi, már nem a kultúra mérője. Ma a szerzők és a klasszikus szövegek ismerete nem jelzi azt, hogy az illető ragyogóan kulturált lenne.

Audet úr saját szakterületétől elmozdulva egy hipotézist tesz közzé. Ma a különböző kultúrák és szubkultúrák közötti könnyű mozgás, illetve a technológiák elsajátításának képessége, az új kommunikációs platformok hatékony használata jellemzi a 21. századi tudóst . És ehhez nincs szükség könyvtárra – még digitálisra sem.

Catherine Lalonde

Fordította: C. Adam / KMH

*

Az eredeti cikk a montreáli Le Devoir-ban jelent meg franciául 2017. december 30-án. A lap arra kérte olvasóit, hogy küldjenek be a szerkesztőségnek fotókat házi könyvtáraikról, illetve könyvgyűjteményeikről.

Kategóriák: Szervezetek

Igenis politizáljanak a papok!

2018, január 23 - 15:41

Az elmúlt napokban élénk véleményfolyam kezdett áradni annak kapcsán, hogy helyénvaló-e, ha egy plébános politikai vonatkozású beszédet tart a templomban. Bárcsak végre betöltenénk mi, keresztények mindannyian, laikusok és klerikusok azt a közéleti küldetést, amelyre Isten hív bennünket! Ez a legfőbb gondolatom, vágyam a hódmezővásárhelyi Szentháromság plébániát vezető Németh László esperes jelentős vitát kiváltó megszólalásai kapcsán.

Mióta várjuk, valószínűleg rengetegen ebben az országban, hogy egyházi vezetőink határozott iránymutatást adjanak közéleti, társadalmi kérdésekben, számos morális dilemma vonatkozásában! Ilyen kérdés, dilemma bőven akadt az elmúlt években, megannyi feszültség keletkezett ugyanis közösségeinkben, közbeszédünkben, amelyek sajnos némely alkalommal a verbális agresszió mellett tettlegességig is fajultak.

A keresztény egyházak hivatalos képviselői közül sokak meg nem szólalásának fájó hiányát még kontrasztosabbá tette Németh László sajtóbeli nyilatkozata, majd templombeli “iránymutatása”, amelynek viszont semmi keresnivalója ebben a formában utóbbi helyszínen. A templomba, főleg szentmisére imádkozni, Istennel találkozni megyünk, politikai csatározással úgyis tele van minden más csatorna, lefolyó és egyéb üregek.

Az, hogy a Szentháromság plébánia vezetőjének nézeteltérése van a Szent István egyházközség képviselő-testületének vezetőjével, előfordul. Másokkal is biztosan megesett, megesik. Meg lehet az ilyesmit beszélni. A plébános a kormány melletti kortesbeszédével viszont olyan megosztottságot idézett elő egyházon belül, nem csupán lokálisan, amit nehéz szívvel próbálunk megannyian a helyén kezelni. Még akkor is, főleg akkor, ha a hívek egy része kifejezetten lelkesedik az ilyen politikai “határozottságért”.

Az, hogy bármelyik politikai jelölt megosztottságot idéz elő, a politikai logika velejárója, hiszen éppen ezért léteznek különböző pártok, illetve függetlenként induló jelöltek. Mást képviselnek, mást tartanak helyesnek. Lehet bármelyikükre szavazni, demokráciában legalábbis. Ha azonban egy egyházi vezető tesz ilyet egy egyházi közösségben előre rákészülve, meghirdetve, az legalább merje meghallgatni utólag saját szavait, amelyekkel az egyházi közösség vezetésére való alkalmasságról beszélt a megosztó ténykedés kapcsán. Ki tudja, komolyan gondolta-e… Vajon hogyan számol el azzal egy lelkipásztor, ha amiatt távolodnak el emberek Istentől, mert bevitte a politikát a templomba?

Bármely keresztény szavazhat a jelenlegi kormánypártra. Is. Meg bármely más pártra is. A lelkiismeretünkre van bízva. Ha ebbe egy egyházi személy beleavatkozik, ezzel éppen a hívek lelkiismereti szabadságába gázol bele. Ha ráadásul pénzre, bankszámlára hivatkozik indokként, elég beszédes bibliai képzettársítások juthatnak a keresztény testvérek eszébe.

Olyannyira nyilvánvalónak kellene lennie mindennek, hogy ritkán látott egység alakult ki más témákban nem feltétlenül azonos nézeteket képviselő szerzők között – igencsak egybehangzó publicisztikák jelentek meg az elmúlt napokban számos keresztény véleményformáló részéről. Ugyanazt mondja a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese, egy katolikus pap, egy ifjú politológus, egy evangélikus teológa és egy katolikus blogger is, amit ebben a bejegyzésben megfogalmaztam.

Kedves keresztény testvérek! Politizáljunk, abban az értelemben mindenképp, hogy vegyünk részt a közélet, közös világunk formálásában, építésében! Erre buzdít Ferenc pápa is. – A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést – fogalmazott 2017 októberében.

A pártpolitikát azonban hagyjuk meg a pártoknak, politikusoknak, jelölteknek, a pártpolitikai élet képviselőinek, a pártpolitika mindent leuraló terepén! Olyan jó lenne, ha hozzátehetnénk egy fontos kifejezést: “majdnem mindent leuraló”. Isten képviselője, különösen Isten házában Isten ügyét képviselje, hiszen ez a küldetése!

Legalább idehaza ne romboljuk le az egyház élő kövekből épülő templomát!

Gégény István / Szemlélek

Kategóriák: Szervezetek

Simon Stephens: Heisenberg – a Hatszín Teátrumban

2018, január 23 - 15:04

Egy zsúfolt pályaudvaron egy nő megpillant egy idős férfit, és hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába csókol. Alex, a hetvenes hentes és Georgie, a negyvenes pincérnő beszélgetni kezd. Lassan, minden logika és társadalmi konvenció ellenére rájönnek: nekik dolguk van egymással. A találkozás alapjaiban forgatja fel az életüket, és végül nagy utazásra is vállalkoznak, hogy utolérjék életük elmulasztott lehetőségeit…

A cím Werner Heisenberg német fizikusra, a határozatlansági reláció elvének kidolgozójára utal. Az elv értelmében bizonyos fizikai mennyiségek csak bizonyos határig ismerhetők meg egyszerre és pontosan. Vagyis minél pontosabb értéke van az egyiknek, annál pontatlanabb a másiknak.

A brit szerző a legizgalmasabb kortárs színházi alkotók közé tartozik. Két műve, a Harper Regan és A kutya különös esete az éjszakában magyar színpadokon is bemutatkozott. Ez a legfrissebb darabja most nálunk látható először magyarul.

Fordította: Zöldi Gergely

Díszlet – jelmez: Cziegler Balázs

Grafika: Csáfordi László

Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa

Rendező: Szabó Máté

Producer: Orlai Tibor

SZEREPOSZTÁS

Benedek Miklós,
Ullmann Mónika

(forrás: színház)

Bemutató: 2018.január 24.  Hatszín Teátrumban

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Példává lett

2018, január 22 - 16:21

Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1945. január 17-én látták utoljára életben Budapesten Raul Wallenberg svéd diplomatát. Eltűnt a Szovjetunióban – és bár jelenleg is folynak kutatások, életének további részéről nincs pontos ismeretünk. Napjainkra hagyomány lett, hogy ezen a napon adják át a Wallenberg-díjakat, este pedig megkoszorúzzák emléktábláját a róla elnevezett utcában.

Az ünnepségnek kettős célja van. Megakadályozni, hogy emléke elsüllyedjen az „utcanevek” tengerében és elismerni azok munkáját, akik ma is az ő szellemében végzik nap, mint nap tevékenységüket, pusztán csak azért, mert úgy érzik, ez a dolguk. A 2010-ben alapított Raoul Wallenberg-díjra idén huszonhat ajánlás érkezett. Huszonhárom egyes személyekre, míg három egy-egy szervezetre vonatkozott. A bíráló bizottság végül hat egyéni és egy szervezeti díjra tett javaslatot. A díjazottak: Dani Attila, Pusztadobos polgármestere, aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településnek ítélt elismerést vette át, Landauer Attila kisebbségkutató, nyelvész, Rózsahegyiné Juhász Éva, a Szent Miklós Görögkatolikus Roma Szakkollégium vezetője, Kamarás István író, szociológus, Incze Zsuzsa, a Csellengők című tévéműsor szerkesztője, Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház Igazgatója és Déri Ildikó, a Gandhi Gimnázium korábbi igazgatója – az elismerést A Goldmark teremben tartott ünnepségen vették át.

Az ilyen nevezetes napokon nem csupán emlékezünk, tiszteletünket fejezzük ki Raoul Wallenberg hősiességének, hanem szerencsés esetben önvizsgálatot is tartunk. Elgondolkodunk azon, mi mit tettünk volna, mire lettünk volna képesek abban a történelmi, sőt hitvalló helyzetben, amelyben Wallenberg és a hozzá hasonló emberek voltak a legigazabbak?- tette fel a kérdést a díjazottakat köszöntve az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára, Langerné Victor Katalin. Mit tettünk volna, ha a mi életünk része lett volna a menekülés, a kirekesztettség, a pusztulás? Természetünk öröklött vonása, hogy minél kevesebb erőkifejtésre szeretünk berendezkedni. Ha van választási lehetőségünk, akkor azt a helyzetet választjuk, amelyben nem sérülünk, nem töretünk össze. Az erkölcs világában ez ijesztő következményekhez vezethet: a közönyhöz, az érzéketlenséghez, az empátia hiányához, sőt a felejtéshez is. Ezért nem elégedhetünk meg azzal, ha úgy rendezzük be a világunkat, ahogy nekünk a legkényelmesebb. Látjuk, hogyan kell menni a keskeny úton, milyen az, ha valaki a szoros kapun átkelést választja. A választásnak ez a pillanata túlmutat önmagán, mert példává lesz. Fogódzóvá, hogy így is lehet, sőt, hogy így érdemes élni!

Mindaz, amit Wallenberg Budapesten tett, túl volt a hivatalos megbízásán, de ő tudta, mit tehet még és azt meg is tette – hangsúlyozta a díjazottakhoz szólva őexcellenciája Yossi Amrani, Izrael állam budapesti nagykövete. Több mint tízezer embert sikerült megmentenie. Milyen lenne ma a világ, ha lett volna Lengyelországban, Németországban egy-egy Wallenberg? Hol tartanánk Európában, egymás megértésében? Megkérdezhetjük a mai napon: biztonságosabb-e ez a világ a kisebbségeknek, mindazoknak, akik bajban vannak – és a zsidóknak is? Látjuk a szíriai eseményeket és a világ hallgat! Pedig a szolidaritás színvak kell legyen, vak és süket kell legyen a vallási és egyéb hovatartozásokra. Wallenberg tanítása ma úgy szól: Ha láttad a gonoszt, szólj, nevezd a nevén!

Nemcsak a díjátadáskor, de az esti koszorúzási ünnepségen is jelen volt őexcellenciája Niclas Trouvé, Svédország nagykövete. Beszédében mindkét alkalommal kiemelte: Amikor körültekintünk a mai Európában, sajnos a saját országomban is, vagy az óceánon túlra pillantunk, néhány, az 1930-as és 40-es években használtakhoz hasonló érvet hallhatunk. Felismerjük a „másokról” szóló propagandát, üzeneteket, amelyek szerint „mi vagyunk ellenük”. Felismerjük: annak hangsúlyozására törekszenek, ami megoszt, és nem arról, ami összeköt embertársainkkal. Raoul Wallenberg ennek pontosan az ellenkezőjét tette. Észrevette a rászorulókat, amikor mások elfordították a pillantásukat. Észrevette, akiket mások leköptek és mocskos zsidónak neveztek. Észrevette őket, mert ők is emberek voltak, akárcsak Önök vagy én. Nemrég olvastam egy svéd, de 1924-ben az erdélyi Máramarosszigeten született, Holokauszt túlélő, Hédi Fried „Az Auschwitzba vezető út” című könyvét. A 93 éves Hédi még mindig az antiszemitizmus, a rasszizmus és az intolerancia elleni küzdelem aktív élharcosa, arra figyelmeztet bennünket, hogy a folyamat lépésről-lépésre történt. Azt írja: „Mikor is kezdődött valójában? Meg tudjuk mondani, mikor kezdődik valami? Egyik homokszemet a másik után teszik, és mielőtt észrevennénk, már egy egész bucka magasodik előttünk.” Hédi Fried aggódik a gyermekkora és napjaink közötti hasonlóságok miatt, ahogy a stílus napról-napra egyre durvább lesz, új szavakat találnak ki a félelemkeltésre, az igazság eltorzítására, ahogy a hazugságok elkendőzik a tényeket. Figyelmeztet minket: ne felejtsük el a múlt leckéit! Fel kell vennünk a küzdelmet a gonosz ellen. Ha ezt elmulasztjuk, nem panaszkodhatunk, amikor a világunk gonosz hellyé válik, és egy napon mi magunk is áldozattá válunk. A híres svéd gyermekkönyv szerző Astrid Lindgren így írja le ezt a két Oroszlánszívű testvérről szóló könyvében. Amikor a fiatalabb testvér, Skorpan megijed, és megkérdezi a bátyját, Jonathant, hogy miért kell szembeszegülniük a gonosz uralkodóval, Tängillel és a tűzokádó sárkányával, Kattlával, Jonathan így szól: „Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, még ha veszélyesek is. Mert ha nem teszed, nem vagy többé ember, csak egy porszemecske.” Skorpan pedig így válaszol: „Nem félek, pontosabban félek, de azért megteszem, utána pedig már soha többé nem félek majd.” Raoul Wallenbergnek is gyakran hasonló érzései lehettek, végül pedig olyan rettenthetetlen volt, hogy a teljes bizonytalanságban szembenézett a végső gonosszal és győzelmet aratott. Ezért emlékezünk rá a mai napon.

Nem is mi vagyunk a fontosak, nem az számít, hogy mit ismerünk, hanem, hogy mit tudunk átadni, milyen tanulságokat tudunk elfogadtatni másokkal, ennek az emléktáblának a koszorúzása kapcsán – hívta fel a figyelmet Hiszékeny Dezső, annak a lakóterületnek országgyűlési képviselője, ahol a Wallenberg emléktábla áll. Wallenberg tudta, a történelemnek vannak olyan időszakai, amikor az áldozatvállalásnak közvetlen, életekben mérhető hatása van.

Tudta és vállalta. A svéd nép képviselői Magyarországon, ebben az időszakban már ideiglenes útleveleket bocsátottak ki, sokak életét megmentve, de a német megszállás új és egyre veszélyesebb módszereket igényelt a segítségnyújtásban. Wallenberg jól látta, hogy a diplomáciai protokoll és a bürokrácia már kevés lesz. Szabad kezet kért és kapott, így addig szokatlan módszerekkel is megkísérelhette az életmentést. A svéd király feladata ellátása érdekében követségi titkárrá nevezte ki. Szálasi hatalomátvételét követően már ez is kevés volt, és még nagyobb erőfeszítésekre kényszerült. Védett házakat létesített, Több, mint 30 épületen lengett svéd zászló és ezek hamarosan 15.000 embernek biztosították az életet. A határ felé irányított zsidó menetek megsegítését is megkísérelte. Ez az önhatalmúlag eljáró nyilas csoportok közt – már öngyilkos küldetés volt. Nem gondolhatunk Wallenberg példájára úgy, mint egy múltbeli, lezárult históriára, mint egy egyszeri, megismételhetetlen hőstettre.

Raoul Wallenberg örök emberi értékek védelmében tette kockára, és áldozta fel életét, és ezek az értékek ma is veszélyben vannak: itt, Magyarországon is! Mindazok a szervezetek és magánszemélyek, akik vállalják a szükséget szenvedők önzetlen felkarolását, Raoul Wallenberg követői, példájának örökösei. Szomorúan láthatjuk, hogy a szükséget szenvedők oltalmazása ma sem tekinthető kockázatok nélküli feladatnak. A hatalmi gépezetek működtetői nem a nélkülözést, hanem a nélkülözőket, és nem a veszélyhelyzeteket, hanem a kiszolgáltatottakat tekintik legyőzendő, üldözendő ellenfélnek. Raoul Wallenberg egykori élethelyzete ismétlődik napjainkban, és a döntés elől egyetlen tisztességes ember sem térhet ki. Akkor is a helyes utat kell választanunk, ha az a hatalom rosszallásával jár, ha megbélyegzéssel, kriminalizálásunkkal fenyeget. Mert a cselekvés elutasításával, fejünk elfordításával magunk felett mondanánk ítéletet. Aki ma elfordítja a fejét más nyomorúsága láttán, holnapra maga is és üldözötté válhat. Raoul Wallenberg és hazája példája, cselekvő magatartása, mindannyiunk mai felelőssége!

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Hazai körkép, ahogy én látom

2018, január 21 - 15:00

Lassan egy éve, hogy nem írok rendszeresen, de azért még követem az eseményeket és gondolkozom. Shakespeare tette fel az elhíresült kérdést, Hamlet szájába adva a szavakat: “To be, or not tobe”, azaz lenni, vagy nem lenni? Az én esetemre vonatkoztatva a kérdés: Írni, vagy nem írni? Ha nem írok, azaz látszólag nincs véleményem, szerintem már nem is vagyok. Ha van véleményem és ezáltal jelen vagyok, akkor a legjobban (?) teszem, hogy azt kimondom, közzé teszem. A másik lehetőség magamban tartani, de az is nehéz, ráadásul akkor magamat tagadom. A jelenlegi magyarországi gazdasági és politikai helyzet stagnál. Ha mozdul is, akkor számunkra, “keményen dolgozó emberek” (már, akik dolgozhatnak) számára egyre kilátástalanabb. Erről véleményt mondani naponta szinte már unalmas, hiszen alig változik (számunkra semmit), de ha egyszer elmondom a véleményemet, az talán kibírható.

Félni, vagy nem félni? Ez lenne a következő fontos kérdés. Félni lehet, akár jogosan is, de nem szabad! Félni van mitől a dolgozó kisembereknek, mert a sikeres gyűlöletkampányok mellett a Fidesz leghatékonyabb eszköze az egzisztenciális ellehetetlenítés. Aki nem fél és beszél, vagy ír és az nem tetszik a jelenlegi hatalmasoknak, az, bizony, könnyen elveszítheti a munkáját, az otthonát, a barátait, és így tovább, végül talán az emberi méltóságát is. Aki fél és nem szól, csak tűr, az viszont az utóbbit máris elveszítette. Nem szabad félni! A világot mindig az olyan emberek vitték előre, akik nem féltek az újtól, a mástól, attól, hogy tenni kell.

A 2018-as tavaszi választás eredménye nem csupán a politikusokon múlik (rajtuk is), hanem főképpen rajtunk, választókon. Éppen ezért próbálnak minket folyamatosan manipulálni. A képlet egyszerű, csak jól kell szavazni április 8-án és azzal mindent meg lehet változtatni. Végre vége lehetne az ország tönkretételének. Mégis szinte megoldhatatlannak látszik ez a feladat. Éppenséggel az egymás közt parlamenti mandátumokért vetélkedő (és azokon – fejben vagy talán szóban is – előre osztozkodó) politikusaink miatt. Miért is? Vajon akarják-e igazán az ellenzéki pártok, hogy végre vége legyen a Fidesz ámokfutásának? Hiába remélem, hogy ez a kérdés csak rémálmomban merült fel, mert vannak jelei annak, mintha nem is igazán akarnák. Talán a változtatás lehetőségére felhatalmazott politikusok még mindig fontosabbnak tartják pártjuk helyét és saját helyüket a politikai palettán, mint az együttműködést. Akar-e itt valaki valóban nyerni? Ha többen akarnak, akkor miért nem sikerül együttműködniük?

(Illusztráció: Yacek Jerka)

A félreértések elkerülése végett nem tartozom sehová, egyik ellenzéki párttal se rokonszenvezek igazán, mert már nem tudom, hol lenne a legjobb. Éppen egy hete kezdtem hozzá ehhez az íráshoz, s odáig eljutottam, hogy ígéretesnek tartsam a Karácsony Gergely miniszterelnökjelölt MSZP-s támogatását. Eddig csak azt tudtam, hogy a Fideszre és a Jobbikra semmiképpen nem szavazok, most már azt is gyanítom, hogy hova teszem majd az ikszet, mert az ő személyében van már húzónevünk. Egy olyan hiteles személy neve, akinek a képességeire, az eredményeire és a karizmájára lehet építeni. Az eddigiek, akikről mindeddig szó esett, vagy szóba jöhettek volna, szerintem nem ilyenek.

Akadnak köztük, akik korábbi politikai szerepükben jó néhány potenciális választót kiábrándítottak magukból, az újak pedig vagy már megrettentek, vagy ha ezután jönnének, akkor szerintem későn próbálkoznak. Ezért tudok most igazán örülni Karácsony Gergelynek. Nem vagyok se gazdasági, se politikai szakember, még hivatásos elemző se vagyok, csak egy gondolkodó ember, aki választani szeretne. Valamit valakinek, valakiknek tenni kéne, mert a huszonnegyedik órában vagyunk. A teljesen újhoz már késő van, a meglévőkből kéne valamit összehozni, valami eredményeset. Hosszas gondolkozás után sok fontos és ismert embert “hibáztatok” amiatt, ahol most tartunk.

Az MSZP 2010-ben kollektívan, szinte önként és dalolva adta át a “hatalmat” a Fidesznek, ami a kétharmad birtokában azonnal elkezdte lebontani a demokráciát. Ehhez az elképesztő fordulathoz sok minden hozzájárult, többek között az is, hogy Gyurcsány Ferencnek el kellett hagynia a pártját, s neki is volt szerepe abban, hogy az ellene szított fideszes karaktergyilkosság szólamok sokakra hatottak és hatnak. Az MSZP próbált megújulni, fiatalítani, de a fiatal pártvezetők se váltak be, a jelenlegi meg a mai helyzetben erőtlen. A DK megalapításával (2011) Gyurcsány Ferenc megváltoztathatatlanul megbontotta és gyengítette az amúgy is gyengélkedő baloldalt. Új pártjához csatlakozott számos tehetséges és okos ember az MSZP-ből is. Nem mondom egy szóval se, hogy nem jó a DK. Jó a DK, jók az elképzeléseik, jó a programjuk, de sokat árt a pártnak is és az összefogásnak is, hogy Gyurcsány Ferenc látszólag nem szándékozik kompromisszumokat kötni és áldozatot hozni. Ezért számomra GY.F. nem hiteles, vagyis az nem hiteles, hogy igazi változást akar. Miért? Hányszor nyilatkozta, hogy nem akar miniszterelnök lenni, nem érdekli a hatalom, sőt az elején azt is mondta: nem is biztos, hogy akar politizálni, ehhez képest már minden másképp van. Ha valami alakulna, elsőként tiltakozik vagy szab feltételeket. E karizmatikus és tehetséges politikus mintha bizony sem az országnak, az embereknek nem akarna jobbat. Sokáig hittem, hogy csak ő képes rá. Sajnos, ő pontosan úgy áhítja a hatalmat, mint O.V., tökéletes ellenpontjai egymásnak, csak persze más oldali megközelítésből. Azért gondolom ezt, mert a DK és az MSZP egyezsége csak látszat. Nem elég a 106 egyéni képviselői helyben megállapodni, a lényeggel így nem történik semmi. A fontos és jelentős megállapodás a közös lista lett volna. A külön-külön lista megágyazhatja a Fidesz könnyebb győzelmét.

Vannak még véleményem szerint szakmailag és tapasztalataik alapján alkalmas emberek, akik jelentős szerepet tölthetnének be, ha nem a becsvágy hajtaná őket és nem új pártokat alapítanának, hanem tudásukat az összefogás létrehozására vetnék latba.

Azt, hogy Bajnai Gordon visszavonult a politikától, tökéletesen értem. Ami mostanra lett, előre látta, s nem szándékozott résztvevője lenni. Pedig a rendszerváltás után összességében az országért a legtöbbet tevő miniszterelnökünk volt, csak ezt mindenki igyekszik elfelejteni. Az emlékezetes 2013. október 23-ai megemlékezésen utoljára még megpróbált az ellenzék soraiban egységet létrehívni, de nem sikerült neki. Elsőként Gyurcsány Ferenc fanyalgott és utána egyre többen tettek ugyanígy.

Ott van vagy lenne (keveset hallok róla, igaz, amit hallok, az mindig tetszik) Lattmann Tamás. Rokonszenves, karizmatikus, szakmailag kifogástalan, higgadt és okos ember. Jók a meglátásai, a gondolatai, a program, amit megfogalmazott, tetszik. Nem tudom, vagy későn jött, vagy a nép már nem elég fogékony, de sajnos nincs bázisa, nem látom mellette a tömeget. Kár.

Karácsony Gergely okos, fiatal, a jövő embere is lehet, de ahhoz, ami még ezután jön, ő nem elég erős és túl tisztességes, “túl jófiú”. Letapossák. Ezt gondoltam végig, amíg nem történt meg a pécsi összefogás. Nagyon örülök neki és bízom abban, sőt, látom, hogy Karácsony Gergely megfelelő támogatásokkal (mint pl. Mellár Tamás és remélem még sokan mások is) erős lesz. Nagyon tetszik a szociális demokrácia. Szívemből beszélt.

Szél Bernadett. Az egyetlen női miniszterelnökjelölt, okos, fiatal, harcos, de nem tetszik, hogy senkivel nem akar összefogni. A pártja kevés a győzelemhez. Nem is értem, hogy mire számít.

A Momentum egy röpke pillanatig ígéretesnek tűnt, de mostanra szinte összeomlott és sokat változott, sőt, mondhatnám számomra megtévesztő.

Vona Gábor a Jobbikkal a háta mögött szintén eleve hiteltelen, alkalmatlan bármire. A cukiságkampányával a saját korábbi imázsán sokat rontott… az övéi szemében is. Számomra pedig megmásíthatatlanul elfogadhatatlan a rasszista, nacionalista, és “náci” nézeteket bármikor hangoztatott párttal való bármilyen egyezkedés, összefogás.

Ami hiányzik a palettáról: az igazi szociáldemokrata és az igazi liberális eszmeiség. Aki hiányzik róla: egy olyan felkészült, igazi debattőr típusú politikus, amilyen Kuncze Gábor volt. Nagyon hiányzik még a nem kizárólag kormánymédiából értesülő, felvilágosult és tisztán látó szavazópolgárok sokasága.

Káros, aljas, de jól működő és hatásos a Fidesz propagandagépezete. A média nagy részének folyamatos felvásárlásával és uralásával kényszeríti a szinte teljes vidéki népességet, hogy a kormány közszolgálati hazugságait olvassa, hallgassa, nézze. (A minap véletlenül, csak, mert lusta voltam a távirányító után nyúlni, teljesen elképesztett, hogy micsoda hazug, és álságos tartalommal butítja a népet az M1 híradója. Minden szép és minden jó, ez látszik-hallik minden “Patyomkin falu” jellegű kozmetikázott riportból.)

Magánvéleményként még annyi, hogy két ember mindenképpen nagy mértékben hibáztatható, amennyiben 2018 tavaszától a Fidesz (esetleg újra kétharmad birtokában) tovább uralja majd az országot és minden eddiginél nagyobb diktatúra lesz. Gyurcsány Ferenc és Simicska Lajos ez a két ember. Mindkettő felröppentette, hogy olyan dokumentumok vannak, vagy kerülhetnek a birtokukba, amelyek megnehezítenék a kormány és főleg O.V. dolgát. Aki Á-t mond, mondjon B-t is, ez így szokás, így lenne tisztességes. Elő a farbával, ha van!

Még annyit, hogy amikor hozzá kezdtem fenti gondolataim kifejtéséhez, megírásához, még jele se volt annak, hogy az MSZP-nek és a Párbeszédnek tényleg közös jelöltje lesz. Azóta valamivel optimistább vagyok, s a két párt együttműködése megerősített abban a hitemben, hogy nekünk, választásra jogosultaknak módunk lesz eldönteni a hazánk sorsát. Gondolkozzunk, és majd mindenképpen menjünk szavazni arra, hogy maradjon-e a Fidesz az illiberális áldemokráciájával, vagy jöjjön egy új világ, egy igazságosabb világ, a szociális demokrácia Magyarországa. Én mindenképpen az utóbbira szavazok.

Hollósy Gerti

Kategóriák: Szervezetek

Kerényinek melyik Róma a példakép?

2018, január 21 - 14:08

A választások közeledése közhelyes a hírek között. Mégis érdemes lehet felfigyelni arra, hogy egyre-másra kerülnek elő a régi arcok. Azok, amelyeken elég vastag bőr, és eléggé takarja a feledés homálya a mindennapok politikáját figyelők szeme elől. Ilyen arc Kerényi Imre is, aki most éppen egy gyermektábor ötlete kapcsán ragadott médiát.

Kerényi Imre, az univerzális szolga nem egy esetben eddig is a kulturális altalajsöprés szereplője volt, és ez a szerep a jelek szerint kedvére való. Elég, ha arra emlékszünk vissza, amikor azt fejtegette, hogy Orbánnal mindenki lelki kapcsolatban áll. Az alaptörvény illusztációi kapcsán már szinte szóba hozni sem érdemes. Holott, például, a kaméleonos illusztráció igazán megérné, hogy emlékezzünk. A készítő alig burkolt kritikájára. De ez is régen volt már. A feledésben bízva, most gyermektáborban utazik. Az első hírek szerint szigorúan az elit gyermekeinek. Mert ők megérdemlik. Pedig ezt talán ők sem érdemlik meg. Elvégre aligha tehetnek arról, hogy kik a szüleik. Még az is lehet, hogy egy idő után szégyellni fogják. Mert annak idején ugyan Platon iskolája is a vezető elit kinevelését célozta, de azért van némi különbség. Aközött, hogy az akkori Akadémia miként viszonyult az akkori általános műveltséghez, illetve ha a mai iskolarendszert viszonyítjuk a mai viszonyokhoz.

Ezen, valószínűleg, a Kerényi féle tábor sem segítene. Lázár János szerint, talán megérezve, hogy a választások előtt ez nem jó üzenet, nem lesz ilyen tábor. Kerényi az ATV információja szerint kitart az ötlet mellett. A „polgármesterek, államtitkárok és miniszterek gyermekeit, unokáit” várva a két hetes múltba révedésre. Amely kapcsán olyan címszavak mentén olvasgathatunk, hogy „római kor hangulatát” idézik fel. Gizella-tábor néven. Keresztény szellemiségben. De állítólag a „görög peplon, római tunika, fából készült római kard és egy cserkészzsinórral ellátott napkalap is a táborozók alapfelszereléséhez tartozna”. Most tekintsünk el attól, hogy a peplon időről időre, és Kerényi nélkül is, felbukkan a divattörténelemben. Attól is, hogy sokszor a vírusok külső burkát értik alatta. Az a kard sokkal érdekesebb lehet. Mert a közel félméteres, hegyes gladius valószínűleg még fából is igen alkalmas lehet maradandó sérülések okozására. Ami ellen sem a peplon, sem a tunika nem véd. De a napkalaphoz alkalmazott cserkészzsinór sem. Mely napkalap (különösen cserkészzsinórral) valószínűleg úgy illik a római korhoz, mint a lakk kézitáska az idegenlégióhoz Rejtő Jenő örökbecsű művében.

Mely római korról azért érdemes pár egyéb dolgot is tudni, mielőtt valaki hivatkozik rá. Mert esetleg úgy jár, mint az alig szépemlékű Hoffmann Rózsa, amikor a „görög kultúrára” hivatkozott az iskolák kapcsán. Elfeledkezve arról, hogy a pederasztia talán nem az iskolák környékére való, és a pornai-szerep sem a gyermekek megbecsüléséről szólt annak idején. Holott mindkettő a görög kultúra részét alkották. Igaz, a görög kultúra sem volt egységes. Ahogy a római sem. Magát Rómát a most aktuális időszámítás kezdete előtti nyolcadik században alapították. Amikor kereszténységről még szinte biztosan nem beszélhetünk. Majd teltek-múltak az évszázadok. Úgy, hogy a most sokat emlegetett kereszténység még mindig sehol nem volt. Alkalmasint a római légiók története (cserkészzsinór nélkül) szintén régebbi, mintsem egy rabbi a héber vallás reformján kezdett volna töprengeni.

Akit aztán kereszthalálra ítéltek az Írás szerint. Mely kivégzőeszköz annyira nem volt egyedi, hogy az időszámítás előtt 73-ban kitört Spartacus-féle rabszolgafelkelés résztvevői esetében már nagyban alkalmazták. Valószínűleg napkalap, és vele cserkészzsinór nélkül. Aztán a Római Birodalmat is elérte a hanyatlás kora. Ennek a válságoktól megtépdesett korszaknak az elején még javában üldözték a keresztényeket, és ezt csak a IV. század elején változtatta meg a kereszténységet államhatalmi tényezővé emelő Nagy Konstantin, aki összehívta az első niceai zsinatot is. annak megvitatására, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel vagy (csak) hasonlatos hozzá. Az, hogy Jézus tanításai mennyire humanisták, mennyire az ember benne a lényeg már ekkor a háttérbe szorult a megosztási szándékkal, az egyházzal karöltve végzett hatalmi zsonglőrködéssel szemben. Amely utóbbi kapcsán Theodosziosz birodalmi államvallássá tette a kereszténységet. Történelmileg alig valamivel a birodalom összeomlása előtt. Tekintettel arra, hogy alig nyolcvan évvel később az utolsó nyugatrómai császárkát, a 12 éves Romulus Augustulust is elűzték a trónról.

Mindezek fényében egyébként lehet, hogy a bajor királynéról elnevezett tábor mégis hasznos lehet az elit számára. Akármennyire is diszkriminatív. Feltéve, ha kellő alapossággal elmesélik, hogy a gazdaság helyett alkalmazott ideológiai melldöngetés csak mélyíteni képes egy válságot. Amely melldöngetésben ugyan fel lehet használni az egyházakat, és ki is lehet játszani az ideológiákat egymás ellen. De a végjátékot mindez, többnyire, nem teszi elkerülhetővé. Legfeljebb véresebbé. Amelyhez lehet ugyan divatos tunikában, fakarddal edzeni, de ez, annak idején ugyanúgy nem védett meg senkit, ahogy az egyházak is a maguk ideológiai metabirodalmát építették csak ki később az Imperium Romanum romjain.

Kategóriák: Szervezetek

A kevélység, avagy az úszómester, akinek szájszegletében ott az Isten

2018, január 20 - 15:43

Mottó: Magabiztosságom egyetlen forrása a nemtudás tudása.

(Előző rész: Az ősbűn)

A negyven körüli férfi bevárja, aztán vele együtt indul, ő háton úszik, társa gyorsban. Szerző és zsenije hosszú ideje vívódik a kevélységgel, ahogy mondja, szívesen jár a szanatóriumi uszodába, mert két járókeretes néni közt ő a Jani, a sportuszodában pedig csak Janika lehetne, és hetven év felett a Janika nem lelkesítő cím még a sportuszodában sem.

Hátúszásban a lábtempó egyenletesen gyors, a kartempó lassú. Vagy hatvan éve jött rá, hogy az úszás -legalábbis a hát- és gyorsúszás – jó ritmusérzéket kíván, egyszerre gyors tempó a lábbal, és lassú, erőteljes a karokkal. Jólesik neki, ahogy kimelegedett fején át-át csap a víz. Mell a kedvenc úszásneme. Ilyenkor a kéz és a láb azonos ritmusa meghozza a lélek békéjét, egyszerű tánc, amiben a test kinyúlva siklik a vízen, majd összehúzódva elmerül: két tempó, egy levegő, két tempó egy levegő. Béke és nyugalom. Ám az oldalirányú terhelést nem tűri a térd, és másnapra megfájul a derék, meg a nyak. Figyelmeztető jelek: öreg a teste (is).

Két hossz hát, egy hossz mell. A hátúszás jó, ugyan a szokatlan terheléstől megfájdulhat a könyék, neki a bal könyöke szokott fájni, de ha nem feledkezik meg néhány laza bemelegítő hosszról, akkor nem veszélyes, és háton akkor vesz levegőt, amikor akar. A gyors jobb lenne, gyorsabb, és a könyököt is kíméli, de hamar elfogy a levegő, négy tempónként egy kevés, többet pedig nem tud, a medence végén úgy zihál, mint egy üldözött frissen talált rejtekén. A ritmus is bonyolult, kéz, láb, tüdő, mindegyik más. Gyorsnak gyors. Van még a pillangó, a test hullámzó harmóniája. Ifjú korában vagánykodott vele, tavaly is tett egy próbát. Simán ment a hossz, még az úszómester is elismerően bólogatott, száján a gúnyos mosoly alig volt észrevehető, de a pillangó nem az ő korához való, meg kihívó is, tehát marad a hát, a mell, és közben-közben egy-egy gyors.

Élvezi, ahogy hasítja a fejét kellemesen hűtő vizet, negyvenes társa egy tempóval később indul, és kezdi behozni. Szép, kiforrott a stílusa. Ne hagy magad öreg, súgja a benne rejlő Zseni –az a lángolószemű – és ő ráhajt. A negyvenes sem adja fel. Versenyeznek. A gyorsban úszó negyvenes győz.

Kétségbeesetten keresi a levegőt, ilyenkor az uszodák nagyon levegőtlenek. Arra gondol, hogy ki kellene hívnia egy hosszra. Gyorsban. Gyorsban legyőzhetné, és igazán nem semmi hetvenévesen legyőzni egy negyvenévest, aztán elszégyelli magát. Kevélység ez. Lehetne győzelmét titokban tartani -bár kevélység az akkor is- nem beszélni róla, de tudná ezt a negyvenes, meg a mindig figyelő úszómester, aki elismerően bólogatna, és szájsarkában alig látszana a gúnyos mosoly.

Szukits Rezső

Büszke, de nem kevély (Vörös ásólúd) – Fotó: Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Várkonyi Mátyás – Gunar Braunke – Ács János: Dorian Gray a Kálmán Imre Teátrumban

2018, január 20 - 10:32

“A lélek rettenetes valóság“ – mondja Oscar Wilde, a XIX. századi angol irodalom híres-hírhedett szerzője. Ezt példázza kultikus regényének, a Dorian Gray arcképének címszereplője, egy gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, aki oly kétségbeesetten szeretne örökké szép és fiatal maradni, hogy még a lelkét is eladná érte. És valóban, minden úgy történik, ahogyan szeretné; züllött, kicsapongó élete az arcán nem, csak a róla készült, gondosan rejtegetett fiatalkori festményen hagy rettenetes nyomokat…

A valóban színpad után kiáltó, vad szenvedélyekkel és tomboló érzékiséggel átitatott, misztikus történetből 1990-ben a zeneszerző Várkonyi Mátyás és az író-rendező Ács János és Gunar Braunke készített megrendítő musicalt. A darabot Németországban és Angliában is bemutatták.

A 2017/2018-as szezonban a Dorian Gray a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában, annak a Réthly Attilának a rendezésében kerül ismét színpadra, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán a librettista Ács János tanítványa volt. 

Szereplők:

Kocsis Dénes, Homonnay Zsolt, Csengeri Attila, Gubik Petra, Janza Kata, Kalocsai Zsuzsa, Pesák Ádám, Dézsy Szabó Gábor, Vásári Mónika, Papadimitriu Athina.

Koreográfus: Bodor Johanna,

Jelmeztervező: Velich Rita,

Díszlettervező: Túri Erzsébet,

Karmester: Kovács Adrián / Hermann Szabolcs

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy hiteles baloldali jelölt legyőzheti Kocsis Mátét Józsefvárosban!

2018, január 19 - 17:21

Kalmár Szilárd nevét olvasóink a KMH hasábjairól is ismerhetik–írásai lapunkban is megjelentek. Kalmár Szilárdnál aligha akad olyan közéleti szereplő, aki jobban ismerné a helyi szociális és közösségi viszonyokat Józsefvárosban, Budapest egyik legszegényebb kerületében. Szociális munkásként dolgozik, naponta érintkezik a társadalom peremén élő emberekkel. Ismeri a népkonyhák, a menhelyek, az ételosztás és az omladozó, nyomorúságos bérházak világát. Az április 8-ai országgyűlési választáson a Balpárt színeiben indul itt, kampánya pedig a szociális igazságosság elvére és helyi tapasztalataira épül. Az alábbiakban olvashatják az indulásáról szóló gondolatait. (A szerk.)

*

A Balpártnak egy jelöltje lesz.

Sokan kérdezik, hogy miért nem indulunk több helyen? Nincs emberünk? Van emberünk. Egyikük helyileg a legjobban beágyazott ellenzéki jelölt lehetett volna. Más pártok is támogatták, hogy ne lehessen a kispárti háttérrel támadni, mégis az MSZP-DK paktumnak köszönhetően egy helyben teljesen ismeretlen jelöltet vittek oda Gyurcsányék. Egy alföldi városba, ahol kiemelt jelentősége van annak, hogy valaki kötődjön a településhez.

Máshol azt láttuk, hogy egy számunkra is szimpatikus ember indul az MSZP színeiben. Helyi elvtársunk azt mondta, hogy elindul, de sajnálja, ha éppen miatta győz helyben a Fidesz vagy az egyébként sajnos esélyes Jobbik.

Sorolhatnánk az ilyen és ehhez hasonló példákat. És beszélhetnénk arról is, hogy nálunk nincs állami támogatás, nincsenek fizetett politikusok. Egy áruházi alkalmazott vagy egy éttermi szakács nem fog tudni csinálni magának két hónapnyi szabadidőt, hogy nyugodtan kampányolhasson.

Egy helyen viszont muszáj indulni, hogy ne töröljenek minket a pártok nyilvántartásából. És ha indulunk, akkor ezt nem fű alatt tesszük meg, alibiből. Ha elindulunk, akkor megmutatjuk magunkat, programunkat, ideológiánkat, közösségünket. Azért én indulok, mert egyik vezetője vagyok ennek a pártnak és feladatomnak, sőt kötelességemnek érzem azt, hogy terepen én küzdjek meg. Nincs kényelmes pártszékházunk, ahol hátradőlve megvárhatom más pártvezetőkhöz hasonlóan azt, hogy mások elvégezzék a munka nehezét. Ha valaki komolyan gondolja azt amit mond, akkor azért küzdjön meg az első vonalban is.

Természetesen hihetetlenül optimista vagyok, remélem, hogy csodás fordulatok után én lehetek az, aki a körzetben legyőzheti a NER egyik leggyalázatosabb szereplőjét, Kocsis Mátét. Ugyanakkor realista is vagyok. Tudom, hogy ahonnan indulok, az anyagi lehetőségeim alapján realitása annak van, hogy már az ajánlások összegyüjtésébe is bele fogok rokkanni és mindezek után néhány tucat vokssal végzem. De ennek ellenére is vállalom! Két választást néztem végig tétlenségre kárhoztatva. Láttam, hogy egy alkalmatlan gyurcsányista miként bukik el látványosan egy baloldali választókerületben. Ma ugyanezt látom és ez, talán a legjobban ez ösztönöz a cselekvésre!

Kalmár Szilárd

Kategóriák: Szervezetek

Trump és a magyar kapcsolat: miért nem jut el Orbán Viktor a Fehér Házba?

2018, január 19 - 15:50

Újfent nekifut a kormány, hogy rendezze kapcsolatait Washingtonnal. Donald Trump megválasztása óta nem először, talán nem is utoljára. Nyilván úgy érzi, csupán a véletlenen múlhatott, hogy Trump még nem ölelte Orbán Viktort a keblére.

Azt már tudjuk, hogy nem ölelte, de mielőtt ennek lehetséges okairól szólnánk, ne leplezzük vigyorunkat azon, hogy a magyar miniszterelnök, miközben úgy tesz, mint aki magasról tesz a nagyvilágra, mint aki élvezetét leli abban, hogy kis országoktól a nagyhatalmakig bárkivel ujjat húzzon, e közben szenved attól, hogy az Amerikai Egyesült Államokat, mint szövetségest, sőt mint barátot nem tudja mutatni.

Pedig milyen jól indult minden! Emlékezzünk csak vissza, talán Orbán Viktor volt az egyedüli európai vezető, aki nyíltan szurkolt Donald Trumpnak az elnökválasztáson, és ne fukarkodjunk a dicsérettel: a maga szempontjából ezt okosan tette. Orbán tudta, hogy ha Clinton nyer, semmi esélye nem lesz. Így semmit sem vesztett azon, hogy nyíltan kiállt Trump mellett. Ha Clinton nyer, ettől nem romlik a helyzete, de ha Trump nyer, akkor… akkor… nos, akkor az USA elnöke csak felfigyel arra, hogy egy bátor európai miniszterelnök egyes-egyedül rá tette a voksát! És ha felfigyel rá, egészen biztosan meg is hálálja, nem igaz?

Vajon miért nem sikerül a kormánynak a Trump-vezette Amerikát maga mellé állítani, miért nem sikerül Trumpot Budapestre hozni, vagy legalább egy Blair-house-os fehér házi látogatást kiharcolni? Hiszen Trump és Orbán vállvetve bevándorlásellenesek, kerítésépítők, a politikai korrektség megrögzött ellenségei, és lehetne sorolni a hasonlatosságokat. Trumpnak valóban kevés híve van Európában, illenék megbecsülnie ezt az egyet, vélhetnénk.

2017-ben még sokáig lehetett azt hinni (és mondani), hogy az adminisztráció, így a State Department is tele van Obama embereivel, akik viszik tovább a korábbi évek rutinját, de majd ha bejönnek az újak, Trump emberei, akkor lassan változni fog a széljárás Washingtonban is. Ez persze csacsiság volt, a State Departmentet a politikai kinevezettek már régen elhagyták, a korábbi elnökválasztások hagyományaitól eltérően rengeteg karrierdiplomata is vette kalapját, a State Department problémája így nem az volt, hogy Obama emberei irányítják, hanem az, hogy senki sem irányítja. Tillerson alatt hosszú hónapokig nem volt egyetlen assistant state secretary sem, így nem volt, aki az ügyeket politikailag előkészítse.

Ezzel együtt próbáljuk megérteni, hogy most, amikor a republikánus Wess Mitchell átvette a térségért felelős államtitkári posztot a Külügyminisztériumban, Budapesten úgy vélik, eljött az ideje annak, hogy ismét felhívjuk az amerikai adminisztráció figyelmét legfontosabb európai szövetségesére, Orbán Viktorra. Na már most, mivel el sem tudom képzelni, hogy nincs senki a Bem rakparton, aki értené, hogy ez a helyzetértékelés mekkora tévedésen alapul, azt kell feltételeznem, hogy a politikai döntéshozók nem kíváncsiak a szakma véleményére, vagy nincs már senki, aki meg merné mondani a döntéshozóknak, mi is a helyzet Washingtonban.

Több elemzésben lehetett olvasni azt a véleményt, hogy Orbán hiába udvarol Trumpnak, Trump és környezete észre sem veszi Orbánt, Magyarország annyira csekély erőt képvisel a nemzetközi porondon. Túl azon, hogy személyesen nem szeretném, ha a magyar külpolitika Orbán után visszaesne a „kicsikék vagyunk, jelentéktelenek vagyunk” önképbe, ez a magyarázat nem is igazolható. Hosszasan lehetne sorolni, hogy Trump Zeman cseh, Iohannis román, Niinistö finn elnök mellett még ki mindenkit fogadott, akik nem nagyobbak, nem súlyosabbak Magyarországnál. Orbán mégsem jutott el a Fehér Házba. Az okokat nem Magyarország méreteiben kell keresnünk, hanem a magyar kormány politikájában.

Kezdjük ott, hogy Orbán szerint a két vezető azonos politikát visz, amikor Trump azt mondja: „America first”, Orbán pedig azt, hogy „Magyarország az első”. Igaz ugyan, hogy mindketten ezt mondják, a valóság azonban az, hogy Trump azt is gondolja, hogy Amerika az első. Vele szemben Orbán azt mondja, hogy Magyarország az első, miközben azt gondolja, hogy „a Fidesz, illetve az oligarcháim az elsők”. Orbán feltehetőleg úgy vélte, ezzel Trump is éppen így van, az „Amerika első” csupán retorika számára, míg a valóságban ő is csak pártpolitikai szempontokra figyel.

Ezért gondolhatta Orbán Viktor, hogy ha nekimegy a CEU-nak, ezzel jó pontokat fog szerezni Trumpnál, aki szintén nem kedveli Soros Györgyöt. Orbán talán máig nem értette meg, hogy az „America first” valós tétel. Soros György egy amerikai üzletember, a CEU egy amerikai alapítású egyetem, így aki annak nekitámad, az Amerikának támad neki. És még ha okkal feltételezzük is, hogy Donald Trumpot személyesen nem érdekli a CEU, egy ilyen látogatás előkészítésében igen sokan működnek közre, akik egytől egyig Trump sikerét akarják előmozdítani, akik számára tehát az „America first” zsinórmérték, így miért is ártanának Trumpnak egy amerikai alapítású egyetem bezárásával fenyegető miniszterelnök fogadásával? A CEU elleni támadás Orbán Viktort az USA ellenségévé tette, és esély sincs a kétoldalú viszony helyreállítására, amíg a CEU helyzete nem stabilizálódik.

Az már a magyar kormány pechje, hogy a Freedom House éppen Szijjártó külügyminiszter látogatásának napján tette közzé éves jelentését, amely szerint Magyarország az EU legkevésbé demokratikus állama. Harsoghatja ezerrel az itthoni lakájmédia, hogy a Freedom House is Soros György ördögi tervének egyik végrehajtója, a valóság az, hogy a Freedom House költségvetésének a legnagyobb része éppen a State Departmenttől származik, így ha valakit, hát a State Department vezetőit a magyarországi retorika aligha hatja meg. Ha átvették a republikánusok a State Department vezetését, az annál nagyobb baj Orbánékra, a republikánusok, kivált a „héják” ugyanis hagyományosan érzékenyebbek a diktatórikus törekvésekre, mint a demokraták, így Amerika tökéletes nem értéséből fakad, ha a magyar kormány azt hiszi, a Freedom House értékelését lesöpörheti az asztalról.

Térjünk át Wess Mitchellre, a State Department Eurázsiáért felelős új államtitkárára, akinek a hivatalba lépésétől az Orbán-kormány azt várja, hogy a hivatalos Amerika végre megértő politikát fog irányába folytatni. Én pedig alig hiszem, hogy van bárki is Orbán körül vagy a Külügyminisztériumban, aki ezt komolyan el is hiszi.

Wess Mitchell, mielőtt a State Departmentbe ment volna, a CEPA (Center for European Policy Analyses) társalapítója és elnöke volt, és mint hagyományos republikánus, rendkívül kritikus a putyini vezetéssel szemben. Amikor európai vezetők és közéleti személyek – közöttük Magyarországról Gyarmati István mellett e sorok szerzője – nyílt levelet írt Donald Trump megválasztott elnöknek, a szerzők azzal érveltek, hogy az orosz elnök nem az USA nagyságában érdekelt, a Putyinnal való kiegyezés nem békét fog hozni, hanem tovább fogja táplálni Putyin expanziós törekvéseit. Nos, ennek a levélnek a születésénél a CEPA és személyesen Wess Mitchell bábáskodott. Elég rámenni a CEPA honlapjára, és azonnal meg lehet érteni, hogyan értékeli a CEPA Oroszország expanziós politikáját. Orbán Viktor tényleg azt hiszi, hogy Wess Mitchell a State Department vezetőjeként hirtelen szemet huny Putyin legjobb európai barátja és elvtelen kiszolgálója felett?

Vajon senki se vette észre Budapesten, hogy Washington DC-ben már hónapok óta a legingoványosabbak és legveszélyesebbek az orosz kapcsolatok? Nem vették észre, hogy Trump elnök legközelebbi bizalmasai vesztették el magas állásaikat az orosz kapcsolataik miatt? Hogy néhányukkal szemben nyomozás folyik súlyos bűncselekmények gyanúja miatt? Lehetséges, hogy Budapesten nem vették volna észre, hogy az USA kongresszusának Trump orosz kapcsolatairól szóló jelentése magyar szálat is felfedett? Tényleg nem tudnak Budapesten arról, hogy a Kongresszus külügyi bizottságának demokrata tagjai által jegyzett jelentés szerint az európai befolyását titkos eszközökkel növelő Putyin legnagyobb támogatója az EU-ban és a NATO-ban egy bizonyos Orbán Viktor?

Lehetséges lenne, hogy Magyarország urai azt gondolják, az USA vezetői csak és kizárólag ideológiákban és pártszimpátiákban gondolkodnak és e szerint hozzák meg döntéseiket? Azt hiszik, Wess Mitchell republikánussága csak annyit jelent, hogy minden jobboldalit a keblére ölel, és minden, amiben hitt, semmivé foszlik és jelentéktelenné válik?

Vajon nem árulkodó-e ez a hozzáállás, hogy amit naponta látunk és tapasztalunk, csak oly nehéz elhinnünk, nevezetesen, hogy Magyarország vezetői éppen így működnek? Első a párt, első az ideológia és a pártszimpátia és az ég egy világon semmi más nem számít? A fegyvertársamért bármit, az ellenkező oldalon állóért soha semmit? Bármit is képviseljen az egyik és bármit a másik? Nyilván úgy vélik, mindenki más is hasonlóan működik. Néhány napon belül kiderül, hogy tévednek: Amíg az Orbán-kormány nem változtat politikáján alapvetően, esélye sincs a magyar-amerikai kapcsolatokon érdemben változtatni. De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik baj, ami igazán fájdalmas, ez a végtelen cinizmus és nihilizmus, ahol nem léteznek értékek, nincsenek gondolatok, nincs tisztesség. Amit a magyar kormány az amerikai adminisztrációnak tulajdonít, az valójában önmaga.

Eörsi Mátyás

*

A fenti elemzés eredetileg a HVG-ban jelent meg. A szerző engedélyével osztjuk meg a KMH-ban.

Kategóriák: Szervezetek

Vasfüggöny, vasfüggöny, te csodás

2018, január 18 - 19:16

A magyar országgyűlésben új menekültügyi rendelkezések felett nyomkodták a gombokat az erre még képes, illetve alkalmas megbízottjai a társadalomnak. Ki így, ki úgy. A retorika szerint az illegális migráció ellen. Ami nyilvánvalóan leginkább attól illegális, hogy maholnap illegális lesz beszélni, tudósítani róla. Magyarországon legalábbis.

Mert legutóbb Máltán borult félre a bili. Amiből olyasmi folydogált elő, ami alapján kampányokban, konzultációban és általában is szembehazudta az országot a kormányfői csapat. Előre kíváncsi lennék, hogy amikor legközelebb kiderül hasonló, akkor egy külföldön dolgozó külföldi újságíróval szemben miként gondol majd fellépni a Fidesz élcsapata. A hazai határok környékén ez nem fog gondot okozni. A legújabb törvényötlet szerint gyakorlatilag bárki meggátolható, hogy tudósítson a menekültekről. Vagy akár csak a közelükbe jusson. Nehogy beszélgetni tudjon velük. Mert a végén még kiderülne: a sorsuk kicsit sajnálatra méltóbb, mint a letelepedési kötvényekkel az unióba csempészett figuráknak.

A magyar állampolgárokat távol tartó korridor tervezete nyolc kilométer. Ami vészesen hasonlít azokra az időkre, amikor a vasfüggöny közelébe se lehetett eljutni. Ha pedig valaki megpróbálta, akkor a hirtelen veréstől a tartósabb leültetésig terjedő következményekkel számolhatott. Ugyanakkor a jelenlegi intézkedési ötletelés csak egy további lépés azon az úton, ami korábban a menekülteknek segítséget nyújtó ételosztást tiltották meg. Ahogy a jelenlegi távoltartás vasfüggöny-korszakot idéző volta pedig komoly jelzés a társadalomnak. Jelezve azt a tendenciát, ami már két éve is felvillant.

(Fotó: 24.hu)

Azt a tendenciát, hogy a kerítés valójában nem annyira a menekülteket zárja ki az országból, mint amennyire az embereket zárja be. Amire a menekültáradat miatt lehet, hogy szüksége is lesz az országnak. Tekintettel arra, hogy a gazdasági exodus során egyre többen menekülnek el az országból. Nagyságrendekkel többen, mint ahány ember itt akar maradni a keletről érkező háborús menekültek közül. Mely szándékkülönbség önmagában is jelzés értékű. Jelzi, hogy még a háborús övezetből érkezők számára sem túl vonzóak a hazai körülmények. Mert nekik valószínűleg nincs annyi pénzük, hogy Orbán szomszédságába vásárolják be magukat.

Kategóriák: Szervezetek

A soros Soros

2018, január 18 - 15:06

Na kérem. Értelmet nyert a soros-terv, a stopsoros és számtalan változata. A benyújtandó törvényben ugyanis szerepel az „idegenrendészeti távoltartás” intézményének felújítása.

Kanadaiaknak: Magyarországon az ötvenes-hatvanas években létezett ilyen, fokozatosan oldották föl, ha jól emlékszem a hetvenes években, amikor Magyarország csatlakozott a helsinki egyezményhez.

De nézzük, miről van szó? Ennek a távoltartásnak a keretében ugyanis nemcsak a bejönni szándékozókat tartanák távol a határtól, hanem ”a magyarokat pedig a schengeni határ 8 kilométeres körzetétől tartanák távol bizonyos esetekben.”

Amikor az ötvenes években, gyerekkoromban a nagyszüleimhez indultunk nyaralni, már február táján elkezdte intézni anyám a „határsávit”, a falu ugyanis közel fekszik az akkor jugoszláv (ma horvát) határhoz, aminek a túl oldalán az épp soros láncoskutya, a brüssze…. bocsi impirilista uralkodott. Ha meg mind a hárman testvérek nagymamáéknál töltöttük a vakációt, szó sem lehetett arról, hogy mindkét szülő értünk jöjjön.

Hát erre kellett az a kerítés! Hogy mi ne mehessünk sehová. A „schengeni” jelző ne tévesszen meg senkit: ki lehet azt onnan venni valami észrevétlen módosítással – a szabadságkorlátozó diktatúra lázas építkezésében az ilyen apróság fel sem tűnik. Ja, és mik azok a „bizonyos esetek”? Ki/mi dönti el, hogy most bizonyos esetben közelítek a magyar határhoz, vagy csak úgy? Úgyhogy jó, ha mindenki készenlétben tartja az útlevelét.

Szinte hallom a magukat jobboldalinak képzelők ugató kórusát: menjen is mindenki, aki nem „magyar”. Ez ugyan nem jobboldali, hanem vérnáci érvelés, de lelkük rajta.

Nem megyek sehová. Önszántamból nem. Nekem hazám ez az ország, ez a nyelv, ez a táj, ez a kultúra. Persze, vannak szeméthegyek szépséges patakok partján, überciki, neoprocc stílusú „várkastélyok”, meg otromba bodaságok. Pont úgy, mint nyilván másutt is.

De mint hazáját szerető embernek, felelősségem is van – ha másért nem az unokámért, de én úgy vélem, minden magyarért, hogy milyen haza marad mögöttem, ha távozom. Mindenkire vicsorgó, irigy, bugris népség, aminek a jellemzője, hogy a lakását a küszöbig ragyogó tisztán tartja -, de a karácsonyfáját egészben gyömöszöli be a szemétledobóba. Elsunnyog, és fújozik, hogy milyen „piszkos népség” lakik a házban.

Vagy derűs, egymást segítő, közösség? Amelyik, ha pl. a háztetőt kell megjavítani, szakembert hív, nem csóvát dob a tetőre, hogy vesszen az átkozott. Ha hajléktalan húzódik be a kapu alá, nem rendőrt hív, hanem segítőt – uramatyám! civilszervezetet! -, hogy közösen próbálják megoldani a bajba került gondját.

Azt hiszem, a ma regnálók legnagyobb bűne, hogy a lelkünket teszi tönkre, aljasítja el. Rosszabb ez a „lopásnál” is. Magyarország erős és gazdag ország: kibírja, ha pár ezren a közösből vesznek magánjachtot, földet, kastélyt, várat, arany WC kefét. De nincs náció, ami túlélné, ha a lelkét, az erkölcseit, – és igen, az identitását – rabolják el, tapossák meg.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Vallomás! Én ezt kapom Soros Györgytől…

2018, január 17 - 17:59

Hónapok óta ezerrel nyomja mindenféle fórumokon, plakátokon, a Parlamentben, a médiában, a szóvivők szövegeiben a kormány a “Soros-tervet”.

Milliókat, illetve milliárdokat költöttek el eddíg arra, hogy a lakosság, a polgárok, állampolgárok tudomására hozza, Soros rosszat akar, tervez Magyarország ellen.

Magát a tervet nem ismerteti, sőt, harminc évre titkosítja. Ennek oka ismeretlen, logikátlan, és -bocsánat,- butaság.

Ha valamitől megakarom védeni az országot, a népet, akkor első dolgom, hogy tájékoztatom az érintetteket, minél pontosabban, hogy még véletlenül, naívságból, vagy tudatlanságból se segítsék elő ezt a tervet. Nehéz védekezni valami ellen, amit nemismerünk.
Nézzük tovább.

Ugyancsak a kormány állítása szerint, Brüsszel is, és a létező összes civil szervezet “Soros kottájából játszik.”

Ez úgy összességében, vagy harmincezer embert érint. Meggyőződésem, hogy közűlük nemhogy a kottát nemismerik párszáznál többen, de még szolmizálni sem tudnak.

Mégtovább. Kormány összehívja a Nemzetbiztonsági Tanácsot, hogy kidolgozza a “Soros-terv” elleni védekezés módszereit.

Erre a tanácskozásra nem engedi be az egyik tagját a tanácsnak arra hivatkozva, hogy az illető egyetért a “Soros-tervvel”, részvétele a tanácsban Állambiztonsági kockázat.

Megint értetlenül állok.

Nem kivizsgálják, átvilágítják, ellenőrzik az illető tevékenységét,- kitíltják. Mint tag, valszeg ismeri a “Soros-terv” eleddig jegyzőkönyvbe vett, titkosított részeit, amennyiben “Soros-ügynök”, nagy valószínűséggel tájékoztatja erről az érintetteket, mármint a “Soros-terv” végrehajtóit.

Persze, ez csak akkor van így, ha létezik olyan, hogy ” Soros-terv”.

Sorosról sokmindent ellehet mondani, de azt, hogy hülye lenne, nemigazán. Ez az úr elmondta, leírta, megfogalmazta a VÉLEMÉNYÉT, az európai menekültválsággal kapcsolatban. Ötletei, javaslatai voltak, ami egyáltalán nem bírnak kötelező érvénnyel.

A kormány azt állítja, hogy Soros György afrikai és arab bevándorlókkal akarja megváltoztatni Európa etnikai összetételét, mert ehhez fűzik gazdasági érdekei.

Hm. Soros nyolcvannégy éves. Egy ilyen változáshoz legalább két-három generáció szükségeltetne, úgy, hogy a jelenlegi nációk félig, vagy teljesen eltünnek. Kizárt, hogy Soros milliárdokat öljön valamibe, amit egyrészt ellenőrizni nem tud, másrészt hasznát, (márha) egyáltalán nem fogja látni.

A másik elmélet szerint, a kiöregedett Európa munkaaerejét akarja így biztosítani, mivel a bevándorlók olcsóbban végeznék el a munkákat, mint az európaiak.. Mégegyszer: mi érdeke fűződne hozzá?

Vagy mi érdeke fűzödne ahhoz, hogy utcára vigye a hazai diákságot? Rossz az oktatási rendszerünk?
Rossz. Nevetségessé vált a KLIKK? Nevetségessé, fel is oszlatták. Igaz, közben egy halom pénz került magánzsebekbe..

A diákok a rossz oktatási rendszer, a túlterheltség, a kötelezővé tett, felesleges tananyag miatt mennek az utcára, mert az a diáknak, tanárnak egyaránt rossz.

Mikor ezt valahol leírtam, pillanatokon belül érkezett kéttucat válasz, miszerint “soroscsicska”, “troll”, “mocskos zsidóbérenc”, “hazaáruló” vagyok, akit Soros pénzel.

Kérdezem: aok, akik a saját meggyőződésüket, véleményüket írják ide, eltérő véleményt az enyémtól, ők

Pénztáros Lórinc, vagy Orbán Viktor fizetett bértollnokai?

Hadd tegyek egy vallomást.

Tényleg Soros György fizet engem. Most, hogy így lebuktam bevallom, hetente kétkiló krumplit, és egy vekni kenyeret kapok díjazásként. Már érdeklődtem, hogy lehetne-e alkoholt inkább,- kannásbort is elfogadok,- de egyelőre nemkaptam választ.

Azért szorgalmaskodom tovább. Hátha mégsem mindenki idióta, és eljut valami cseppnyi fény az elsötétített agyakig.

Thomas Grawelly (Kanada)

Kategóriák: Szervezetek

David Mamet – Viszontlátás — a Bethlen Téri Színházban- Manna produkció

2018, január 17 - 16:50

„-Szeretnélek megismerni.
-Én is szeretnélek megismerni téged. De ez nem fog varázsütésre kitörölni húsz évet, amíg te felnőttél, mert muszáj volt, én meg részegen fetrengtem.”

Mindketten felnőttek már, és húsz éve nem látták egymást. Közös emléktöredékek, kisiklott életek, a viszontlátás öröme és az újrakezdés esélytelensége. Egy vágyott család és egy váratlan találkozás története. A milliószor elképzelt, apró részletekig megálmodott viszontlátás. De lehet, hogy már csak az idők kezdete előtt, az indián mesék világában képes apa és lánya újra beszélgetni egymással?

Az előadás David Mamet Reunion és Dark Pony című drámáinak szövegéből jött létre.

Fordította: Zsigó Anna

Carol Mindler – Barna Lilla e.h.
Bernie Cary – Márton András

Rendező: Vadász Krisztina e.h.

Mentor rendező: Vajdai Vilmos

(forrás: színház)

„Újabb bemutatóhoz érkezett a Bethlen Téri Színház és a Manna Egyesület Találkozások-programja. A kezdeményezés lényege, hogy fiatal rendezők tapasztalt mentorokkal és két, különböző generációhoz tartozó színésszel dolgoznak együtt, hogy közös munkával hidalják át a generációs különbségeket.

A David Mamet két drámájából készülő, Viszontlátás című előadás témáját tekintve is illik a programba, hiszen arról szól, hogy húsz év szünet után újraépíthető-e az apa–gyermek kapcsolat. Az apát Márton András, lányát Barna Lilla játssza, az előadást Vadász Krisztina rendezi, mentora Vajdai Vilmos. A január 17-ei bemutató előtt jó egy héttel Vadász Krisztinával és Márton Andrással beszélgettünk.” (…)

Az teljes interjú itt olvasható:

http://kutszelistilus.hu/szinhaz/interju/487-mar-jobban-meghalljuk-mit-mond-a-masik

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Soros-licit: Recsk felé félúton?

2018, január 17 - 16:19

A választásokhoz közeledve a Soros Györgyöt kampányarcnak felhasználó Fidesz-kommunikáció újabb spirálfordulatra állt rá. Ezen lehet ártatlan szemekkel megleődni, és költői kérdésekkel látszatmeglepődőst játszani. De felesleges. Gyakorlatilag egy, a történelem által agyongyakorolt forgatókönyvet játszik végig Orbán és csapata.

A legújabb ötlet különben az, hogy visszatették a rezsóra melegedni az ötletet: tiltsák ki Sorost Magyarországról. De legaláb a lehetőségét szeretnék keresztülhajszolni az országházi gombnyomogatókon. Az Origo szerint. Az ezt megszellőztető szövegben felsorakoznak az olyan agyonhasznált fordulatok, mint álcivilek, megvásárolt baloldaliak, és hasonlók. Arról nem szólnak, hogy a jobboldaliaknak mennyi volt az árfolyama. Amikor még Orbán is Soros egyik alapítványának pénzén járt, tanult külföldön. Amely árfolyamon lehet, hogy érdemes lenne a nagy sorosozóknak is elgondolkodni. Mert az már korábban is világos volt: ha a milliárdos valóban az ország ellen spekulálna, akkor „Orbánnak és kormányának a támogatásánál keresve sem találhatott volna jobb végrehajtót”. Sokkal célszerűbb lenne ugyanis egy cezaromán vezető megvásárlása, mint a bizonytalan jövőjű ellenzéké. Ebből a szempontból, ha létezik egyáltalán Soros-terv, akkor lehet, hogy a Fidesz környékén sem ártana, ha néhányan elmesélnék a saját verziójukat.

Mert a nagy füstöt eregető lózungok azok röpködnek össze-vissza. Gyakorlatilag folyamatos harci stresszt kiváltva és fenntartva. Évek óta. Egyre emelve a tétet. Ami azért törvényszerű, mert az azonos izgalmi állapot fenntartásához a korábbi, hasonló célú, szövegek által megemelt ingerküszöböt kell átvinnie az újabb, és mégújabb, megszólalásoknak. Az, aki beül egy ilyen csónakba, az mindaddig folytatni kénytelen a licitet, amíg „megmondóemberi” pozícióban hagyják. Ez magyarázza azt, hogy egyre újabb ellenségek kerültek elő a hatalmi retorikában, és az egyre irreálisabb ellenségképekhez egyre körmönfontabb összeesküvés-feltevések kezdtek párosulni. Amely feltevések azért is lehetnek szimpatikusak, mert az igazi összeesküvés-elméleteket csak erősítheti a bizonyítékok hiánya. A Fideszért akár vallásháborút is hirdetni kész híveket meg egyébként sem feltétlenül befolyásolják a tények. Nekik a vezér fél, negyed, majd huszadigazságai is a messiási megnyilatkozás szintjére emelkednek.

Ugyanakkor az ellenségképekhez szinte természetszerűleg kerülnek egyre közelebb a belső szabotőrök, a hon kijelölt ellenségei, akiket megvettek. Ez a retorikai fordulat a történelemben nem egy esetben vezetett leszámolásokhoz. Fel lehet tenni a költői, és persze álnaív kérdéseket, hogy: „Mit terveznek a sok sorosisztával? Büntetőtábor? Kényszermunka? Illegalitás?” De alig valószínű, hogy szükséges megjátszani az ostobát. Elég visszagondolni az orbáni szövegekre az elmúlt évekből. Már elég régóta felbukkannak azok a motívumok, amelyek alapján mindenki ellenség, és hazaáruló, aki nem nyalja fényesre Orbán tomporát. Ez már 2015-ben, a tusványosi melldöngetéskor is meg lett izenődve. Ami a táborokat illeti: az is tudható a történelemből, hogy Dachau első lakói nem zsidók, hanem ellenzékiek voltak.

Amely ponthoz az orbanizmus is eljuthat. A koncepciósnak is tekinthető eljárásokkal voltaképpen a határhoz ért a hazai hatalomgyakorlás. A választások célja a kiteljesedés megakadályozása is lehetne. Akár.

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly

2018, január 16 - 15:02

Mentem nyugodtan reggeliért, de az az átkozott béka nagyot ugrott előlem. No persze, megint Mamma miatt: a szerencsétlen olyan ügyetlen, hogy a csörtetésével mindig felzavarja a kaját. Onnan kapta a nevét is: amikor éhen marad, panaszosan mammmááá-zik. Csakhát: az a Mammma az én Anyukám is, aki viszont nagyon dühös tud lenni, ha elugrálok a Mamma elől, hogy nyugodtan falhassak valamit: kapom ám a szidást! Mellé meg nyomatékul egy-egy maflást is: rendes testvér nem hagyja a málébbat bajban!

Hát így kerültem én ebbe a nagy bajba! Megláttam egy keskeny ösvényt: arra még nem jártam, ráadásul egy nagy zsombék el is takart a mögöttem loholó Mamma elől. No, gondoltam, befalok valamit, aztán – amilyen nagy szívem van nekem -, viszek egy falatot ennek a maflának is. De ahogy haladtam, egyre nagyobb fényesség támadt körülöttem. Az ösvény is széles lett, alig lehetett látni az oldalát. Az alja meg olyan kemény volt, amihez hasonló csak annak a nyílásnak az anyaga, amitől szigorúan óvtak mindig az öregek: arra ne tévedj, nagy, villogó szörnyetegek járnak arra, és kérdés nélkül eltapossák, aki/ami az útjukba kerül! Itt meg óriási csapatokban rohantak a szörnyek, és micsoda zajjal! Eszembe is jutott: ezek előbb utóbb éhen halnak: nincs olyan süket béka, de még egy nyomorult vízibolha sem, aki ekkora zaj elől el ne menekülne.

Aztán megállt pár ilyen szörny, és még szörnyebb szörnyek léptek elő belőle! Éles hangon morogtak, na de engem se a gólya költött! Az egész rokonságban én tudok a leggyorsabban futni! (Na jó, a Zelma azért néha gyorsabb: nem tudom utolérni, hogy megtöltsem az erszényét olyan apró kis babákkal.) Szóval jöttek a szörnyek, persze nem értek utol. Hogy is érhettek volna? Hiszen nyomorékok! Kész csoda, hogy egyáltalán meg tudnak állni a hosszú hátsó lábukon, és nem esnek hanyatt! Nincs farkuk, egy picike sem! Nem is értek volna el: de akkor megcsípett egy átkozott szúnyog – csak az lehetett, van elég belőlük a környékünkön! – én meg úgy elaludtam szinte futtomban, ahogy azt okos öregek mesélték, amikor óvtak az aljas kis repkedőktől. Éreztem, hogy itt a vég.

De nem: nagy fényességre ébredtem, egy kemény izén feküdtem, körülöttem meg egy-két ilyen farkatlan lény nyüzsgött: nyomogattak, tettek ide, tettek oda: Na, gondoltam, nekem végem! Most nézik, melyik részem legyen az ebéd, melyik a vacsora. Hacsak fel nem falnak egyszerre. Legalább a torkukon akadok! A farkamat még az az éles fogú settenkedő sem bírja elrágni: pedig jó sok hús van rajta – de kemény, mint a kő.

De nem történt ilyesmi. Csak megint rám eresztették a szúnyogokat: fura, hosszú, fényes izébe bezárva tartják őket. Enni is adtak: nem lennék elég kövér? Azt még nem is mondtam, milyen undorítóan néznek ki ezek a szörnyek. A bundájuk sima, mint amikor a zsombékok között a melegben megnyálasodik a víz. És mindenféle rikító színű! Hát hogy bújnak el ezek, ha jönnek a szörnyek – bocsi, hát ők azok.

Most itt ülök egy helyen, amit erős pálcák vesznek körül: olyanok, mint azok a nádak, a mocsárban. Csak nem tudom őket elhajlítani az útból. Szinte sajnálni kezdem szegény szörnyeket: csupa ilyen kemény dolog veszi körbe őket: sehol egy puha zsombék, ahová lehajthatnák azt a magasban trónoló fejüket.

Csak abban reménykedem, ha eddig nem ettek meg, megláthatom még valaha az otthonomat. Még annak a mamlasz Mammának is örülnék. Miket fogok én mesélni, én leszek a legokosabb, engem tisztelnek majd a legjobban. Annak meg kijár minden elfogott békából, zamatos hajtásból néhány falatnyi. Nem kell rohangálnom mindenféle idegen ösvényen. Csak ülök, és elmesélem, micsoda gusztustalan óriások támadtak rám! És milyen hősiesen szabadultam! Ugyan még nem tudom, hogy milyen módon harcolok majd az otthonomért – de azért jó, ha kicsit félnek is tőlem, hiszen legyőztem a lényeket! Szívesebben hordják majd a zsákmányukat nekem. Talán még Zelma is hajlandó lesz megállni végre…

(Hír: Sidney-be betévedt egy mocsári kenguru, „aki” rémülten ugrált a forgalomban, amíg rendőrök és állatvédők el nem fogták. Az állatorvos megvizsgálta, néhány nap múlva visszaengedik a mocsárba. A kis kenguru morfondírozását lejegyezte: Rátesi Margit)

Kategóriák: Szervezetek

Felix Salten: Bambi a Bábszínházban

2018, január 16 - 14:41

A vén tölgyfa tövében egy tavasszal őzgida születik. Az ifjú herceg lábra áll, megteszi első bizonytalan lépéseit, elkezdi felfedezni a világot maga körül. Először a tölgyfát, majd a mezőt, végül az egész erdőt. Megismerkedik a bőbeszédű szajkóval, a hiú fácánkakassal, a károgó varjúval. Barátja lesz a mókus, a macskabagoly és a többi fiatal őz. Megtanulja, mi a játék és mi a veszély. Átéli a Nagy Rémületet és féli Őt, akinek villámok fakadnak a kezéből.

Ahogy a tavaszból nyár lesz, a nyárból ősz, az őszből tél, Bambi is változik: kinő az agancsa, és az egykori kisgyerekből fiatal felnőtt lesz. Megismeri a szerelmet, legyőzi az ellenfelét, megtanul egyedül járni az erdőben. Megérti az élet nagy körforgását. Amikor pedig a harmadik tavasz is eljön, már ő az, aki a fák rejtekéből figyeli a világot épp felfedező őzgidákat.

A Felix Salten regényéből készülő előadásban a sűrű erdő, a tágas rét, az évszakok örök körforgása mind belefér egy gyerekszobába. A költői és humoros felnövéstörténetben minden, a világot épp felfedező gyerek és minden, az erdőn már egyedül járó felnőtt magára ismerhet.

Szilágyi Bálint rendező:

Egy kis őz felnő. Otthona az erdő. Úgy tanul, hogy közben kérdez. Mi az ősz? És mi az őz? Anya mögött megy a kis őz. Mellettük a fák falak. Őzek a mezőn. Ismerkedés fűvel és felhővel. Sok-sok őzzel. De mi az a veszély, kérdezi a kis őz. Az Ő. Retteg tőle az erdő. De az őzeket nem lövik le, ugye? Anya mögött megy az őz. Így élnek együtt az őzek és Ő. A kis őz felnőtt. Körülveszi az erdő. Az otthonában: Ő. És nem is sejti: az is egy erdő. Az állatokat mindenki szereti: én is. De tényleg mindenki? Akkor miért esszük meg őket?

Olvasom a Bambit és vele futok a mezőn. Megsimogatnám vagy megmenteném. És eszembe jut az is, hogy még sosem láttam igazából őzet. Állatkertben talán. Vagy még ott sem. Szomorú, nem? A természet ma: utópia. Jó lenne, ha valami emlékeztetne még arra, hova tartozunk. Egy előadás, talán. Amióta a Bambira készülök, nem eszem állatot.”

Író: Felix Salten
Színpadi adaptáció: Hársing Hilda
Látványtervező: Árvai György, Szűcs Edit
Zeneszerző: Tallér Zsófia
Rendező: Szilágyi Bálint

Szereplők:
Fiatal Bambi: Márkus Sándor
Felnőtt Bambi: Teszárek Csaba
Faline: Pájer Alma Virág
Anya: Pallai Mara
Perri: Spiegl Anna
Macskabagoly: Blasek Gyöngyi
Öreg Fejedelem: Hannus Zoltán
Gobo: Barna Zsombor
Ena: Ellinger Edina
Szarka: Beratin Gábor
Szajkó: Rusz Judit
Varjú: Hoffer Károly

Bemutató: 2018.01.18

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Ha érdekli, hogy mi van Magyarországon, olvasson máltai lapokat!

2018, január 15 - 15:10

Akit érdekel, hogy mi történik ma Magyarországon, annak nem a közmédiát, és nem is a Habony-Vajna-Mészáros trió sajtóbirodalmának valamelyik honi ékkövét kell olvasnia, hanem külföldi újságokat. A legjobb, ha máltai lapokat olvasunk, azokban mindig találunk valami érdekességet a hazai viszonyainkról.

Legutóbb Altusz Kristóf, a Külgazdasági és Külügyminisztérium európai és amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára nyilatkozott a Times of Malta című újságnak. Az interjúból kiderül, hogy a magyar kormány nem olyan szőrösszívű, mint amilyennek látszik, és nem is olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatja magát. Tavaly például Magyarország – Altusz Kristóf szíves közlése– befogadott 1300 menekültet.

A kormány tehát nem verte nagydobra az 1300 menekült befogadását, igaz, nem is tagadta. Amikor ez kitudódott, és az újságírók rákérdeztek, az illetékes nyilatkozók elismerték, hogy a hír igaz, de azt mondták, hogy ez az 1300 menekült nem az az 1294 menekült, akiket Brüsszel akar erőszakkal rásózni a magyarokra. A magyar kormány által befogadott 1300 menekültet a genfi konvenció alapján, kérelmük elbírálása után, emberiességi okokból fogadta be Magyarország.

Minderről azonban a magyar embereket nem értesítették. A hivatalos indoklás szerint nem azért nem értesítették a magyar embereket, mert el akarták titkolni előlük, hogy miközben milliárdokat költ a kormány a menekültek elleni uszításra, és Brüsszel elleni gyűlöletkeltésre, 1300 embert mégiscsak befogadtak.

A magyar kormány azért nem mondta el a magyar embereknek, hogy Magyarország befogadott 1300 menekültet, mert nem akarta, hogy bántódásuk essen.

Kérdés, hogy kitől kellett ilyen furfangos módon megvédeni a befogadott menekülteket. Csak nem az adófizetők milliárdjaiból finanszírozott kampány és nemzeti konzultáció által megvezetett és megfélemlített magyar emberektől?

Az őcsényiektől? A perbáliaktól? A kömlőiektől? Vagy, legújabban, a ceglédiektől?

A tanulság, ha van egyáltalán, mint annyi más esetben, most is igen szerény: a mi menekültünk jó menekült, a tiétek gazdasági bevándorló.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

David és Franco — Egy kanadai kisfilm (videó)

2018, január 14 - 15:25

Pár éve volt, hogy életem első kisfilmét forgattam Ottawában. Egészen kiskorom óta szerettem hobbiként elbeszéléseket és novellákat írni. Arra pedig mindig kiváncsi voltam, hogy vajon hogyan nézne ki, ha egy általam írt történetet profi színészek keltenék életre? Ezért forgatókönyvvé változtattam egyik novellámat, szereztem két helyi színészt, egy hangmérnököt és egy operatőrt és elindultam a filmkészítés göröngyös útján. Mit tanultam ebből? Elsőként azt, hogy elképesztően sok munkába telik egy-egy jelenet elkészítése. Egy huszonötperces filmről van szó, de a forgatás három teljes napot vett igénybe. De volt még egy másik tanulsága is a kísérletnek: sokszor egészen másképpen fest egy történet amit az író megírt filmen, mint ahogyan eredetileg elképzelte.

Azért hozom fel most ezt a kisfilmet (amiről azt hiszem itt korábban nem írtam), mert éppen a héten került be az alkotás az ottawai kisfilmek online gyűjteményébe. Ez lényegében egy olyan hely, ahol a kanadai fővároshoz fűződő, illetve itt forgatott filmeket gyűjtenek össze. Kellemes meglepetés volt, amikor a napokban felkerült ide életem első filmes “próbálkozása.”

A David és Franco című film egy vidékről származó nemrég végzett egyetemistáról szól, aki a fővárosban próbál állást találni és egy új életet építeni számára. Megismerkedik egy élet-tanácsadóval, akiről elég gyorsan kiderül, hogy igencsak kétes egyéniség…meg az is, hogy talán saját életében sincs minden rendben.

Az angol nyelvű kisfilmet ezen a linken tekinthetik meg. 

Fotó: C. Adam.

Kategóriák: Szervezetek

John Steinbeck/ Egerek és emberek a Budaörsi Latinovits Színházban

2018, január 13 - 19:30

John Steinbeck 1902-ben született, Kaliforniában – de nem abban a Kaliforniában, amit, hála Hollywoodnak, ismerősnek vélünk, hanem a napfényben lubickoló álomgyár hátsó udvarán, ott, ahol gyárak emelkednek és földek húzódnak; illetve időnként nem emelkednek, és nem is húzódnak.

Utóbbi állapotot ma posztindusztriális gazdaságnak hívjuk, egykor meg Válság volt a neve, az előneve pedig Nagy és Gazdasági és Világ. Steinbeck életét, amely tisztesnek és polgárinak indult, a csírájában fojtotta el: huszonhat éves volt, amikor elkezdődött. Egy teljes generáció veszett oda – és minden bizonnyal ez lett volna Steinbeck sorsa is, ha nem azt választja, hogy megírja a válságot, ahelyett, hogy megadná magát neki.

De inkább megírta, olyannyira, hogy 1962-ben Nobel-díjat kapott érte, mert, így a díjat odaítélő Svéd Akadémia, olyan valósághűen, mégis élénk képzelőerővel adja vissza a válság kárvallottjainak életét, és annyi részvét van a humorában meg a társadalomszemléletében. Az író feladata – válaszolta Steinbeck a beszédében, amellyel a díjat átvette – az, hogy emléket állítson az Ember nagyságának, hősies szívének és szellemének; és annak, hogy bukásában is nemes marad, a lelkét bátorság, együttérzés, és szeretet hatja át.

Nagy szavak, vághatnánk rá mi, érdes elméjű közép-európaiak – ha nem némítana el minket Steinbeck életműve, és az életmű – talán – három legcsúcsa, bár ilyen szó nincs. Három regényről van szó: a Tortilla Flat (magyarul „Kedves csirkefogók” címmel ejlent meg); a Cannery Row (Kék öböl), és az Of Mice and Men (Egerek és emberek). Az első kettő sajnos színpadra alkalmazhatatlan, túl sokan szerepelnek bennük: a válság partravetett potykái, akik, ahelyett, hogy ismét az árba vetnék magukat és görcsösen evickélnének tovább a semmibe, inkább elnyújtózkodnak a parton, derűsen bölcselkedve, lovagias (bár a törvénykönyveknek néha némileg ellentmondó) kalamajkákba keveredve, majd, a kalandok végeztével kinevetve önmagukat.

A harmadik, a színpadra már – szerencsére – alkalmas Egerek és emberek viszont korántsem derűs, még kevésbé lovagias. Az Egerek és emberek nem a bölcsen félreállók világa, hanem azoké, akik küzdenek; és, mint minden, magára valamit adó küzdő, elbuknak a végén – de a bukásban nemesednek meg csak igazán, ekkor szikrázik fel a lelkükben a bátorság, az együttérzés; és utóbbi kettő összege, a szeretet.

A főhősök ketten vannak, mint Ábel és Káintól Stanig és Panig oly sokan ebben a kétarcú világban: a kicsi és a nagy, a villámagyú és a lomhaértelmű, a tevékeny és a méla – no meg a túlélő és az áldozat: bár persze a túlélő is áldozat, legfeljebb ő később értesül róla.

Addig meg megy még tovább, amíg a lába, az esze, az ereje bírja: megy tovább, küzdeni a láthatatlanul mindenütt jelen lévő, kérlelhetetlen; rosszindulatában és legyőzhetetlenségében a görög istenekre emlékeztető nagyhatalom, a Válság (azóta hogy megszoktuk, tán még meg is szerettük ezt a szót! – és lehet, hogy ez nem is mellékszál?) ellen.

John Steinbeck végül, a II. világháború után, kilábalt a maga személyes válságából, befutott író lett, még Hollywooddal is belekóstoltak kegymásba – igaz, mind a ketten rossz szájízzel távoztak – legvégül pedig, 1968 decemberében, meghalt.

(forrás: színház)

Bemutató: 2013.január 13.

Egerek, emberek – és egy kutya!

Legújabb bemutatónk egyik szereplője Zorba kutya, aki a Budaörsi Állatmenhelyről jött hozzánk játszani. Az M2 Petőfi TV készített riportot a kutya-castingról és a kutyás próbáról.

Zorba gazdáját, Candy-t Bregyán Péter alakítja majd az előadásban, amit John Steinbeck Egerek és emberek című művéből Berzsenyi Bellaagh Ádám rendez.

Zorba tizenhat hónapja került a Budaörsi Állatmenhelyre, ideiglenes otthona pedig színházunk lesz, ahonnan, reméljük, új otthonba költözhet majd. A kutya első találkozásáról a rendezővel, valamint a színészekkel az M2 Petőfi TV készített riportot, amit itt nézhetnek meg.

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak