Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 2 óra 58 perc

A magyar populizmus előfutára

2020, január 24 - 15:17

2017. január 22-én meghalt Torgyán József. Ma már mosolygunk rajta, és hajlamosak vagyunk azt gondolni róla, hogy ezekhez a maiakhoz képest talpig úriember volt. Egy ártatlan zsúrfiú, mert azzal a teljesítménnyel, amit ő fénykorában felmutatott, nyomába sem érhet a mai, üzemszerű lopásra szakosodott hiénáknak. Pedig, ő volt az, aki meghonosította a magyar politikai közbeszédben azt a visszatetsző, gusztustalan mentalitást, ami mára felerősödött és mindennapossá vált.

Az is ő volt, aki azzal fenyegette a fővárosiakat, hogy patakvér fog folyni a pesti utcán, ha nem teljesítik a kisgazdák követeléseit. Mindez előrevetítette a később Orbán által kiteljesített Budapest-vidék ellentétet, amelyben a főváros bűnös és kozmopolita, míg a vidéki Magyarország tiszta és egészséges, a magyar jövő záloga.

Ellenzékben ez még megmosolyogtató volt, egyfajta bugyuta operett-szerep. Hosszú, véget nem érő, értelmetlen körmondatai is azt sugallták, hogy Torgyán doktor olyan ember, akit nem szabad komolyan venni. És tényleg nem volt komolyan vehető, még akkor sem, amikor köztársasági elnök szeretett volna lenni.

Torgyán doktornak azonban nem csupán a „patakvérezés” miatt lett volna elszámolni valója a sokat hivatkozott magyar emberekkel. Hanem azért is, amit az első Orbán-kormány idején, mezőgazdasági miniszterként tett. Ő honosította meg ugyanis Magyarországon az állami pénzből kitömött futballklubok rendszerét. Igaz, az ő idejében csak egyetlen kiemelt egyesület élvezte a felsőbbség támogatását: a Vidékfejlesztési Minisztériumhoz tartozó Ferencváros. A Videoton akkor még sehol sem volt, Felcsút nevét legföljebb az ott lakók hallották, ám a Fradihoz már akkor is dőltek a kötelezően utalandó százmilliós reklámpénzek. Pártjának jelmondatát – Isten, Haza, Család – a gyakorlatban is megvalósította: menyét, aki állítása szerint egy légügyi dinasztia sarja, például magas pozícióba helyezte.

Torgyán József tündöklése nem volt hosszú életű. Bukása gyors volt, ám nem annyira látványos, mint kellett volna: ha a sajtó jobban odafigyel arra, ami 2001 és 2002 táján történt, nem csupán szaftos történeteket kerekítenek belőle, de talán a magyar történelemben is sok minden másként alakul. Torgyán doktor fia, Torgyán Attila ugyanis egy meglehetősen homályos vesztegetési ügybe keveredett. Bírósági ítélet és börtön nézett ki neki, ám az ügy, egyik napról a másikra, valamiért megszűnt ügynek lenni. Azóta sem tudni erről semmit, ha csak azt nem, hogy a Torgyán József vezette kisgazdák, akiket Orbán Viktor és társai 1998 előtt még szalonnazabálóknak neveztek, hirtelen aláírták a Fidesz által megálmodott kétéves költségvetést.

A következő kép már a parlamenti folyosón mutatja Torgyán doktort. A miniszter a nála évtizedekkel fiatalabb miniszterelnökre, Orbán Viktorra várt. Orbán hosszan csicskáztatta Torgyánt, aki láthatóan idegesen sétált fel s alá a Parlament folyosóján, s jobb híján, az ott látható intarziákat tanulmányozta. Aztán végül kinyílt az ajtó, és Torgyán doktor bemehetett a miniszterelnökhöz. Ezt követően vált fia, Torgyán Attila ügye hirtelen semmivé. Torgyán József pedig „cserébe” lemondott, s visszavonult a politikától. Időnként megszólalt, ilyenkor igyekezett azt a képzetet kelteni a többnyire tanulatlan hallgatóságában, mintha mondana valamit. Ám ez csupán a látszat. Aki már fénykorában is csupán egy ripacs volt, arról könnyű elképzelni, hogy milyen lehetett idősen, taccsra téve, a saját paródiájaként.

Kategóriák: Szervezetek

Dávid király, kicsit másképpen

2020, január 20 - 16:39

–          Teremszolga, a következőt!

–          Igenis!

Adjon az isten!

–          Ave, cézár!

Ja igen, ezt ismerem. Anagramma, azt jelenti: a vécé zárva.

–          Nem éppen, ez egy köszöntés, csak még nincs itt az ideje.

Ja, az más.

–          Neve?

Dávid, Isai fia, Betlehemből.

–          Lakik?

Perszehogy.

–          Mi az, hogy perszehogy?

Hát nem azt kérdezte, lakom-e?

–          De hol, jóember?

Ja, hát miért nem ezt kérdezte? Jeruzsálemben, a főtértől balra, a második pálmafánál, a páros oldalon.

–          Mi az, hogy páros?

Tudja, hogy mi az, 4711? Na, az páratlan. Úgy hívják, hogy házszám, Napóleon találta ki, és Kölnben alkalmazták először.

–          Kérem, ne térjen el a tárgytól!

Miért, volt már tárgy?

–          Foglalkozása?

Nyugdíjas király.

–          Király, mi?

Az.

–          Na, ha maga király, hát akkor én vagyok a varsói csodarabbi!

Az meg kicsoda?

–          Mindegy, hosszú.

Én ráérek… különben, csak menjen be Mirjam kocsmájába, ott van mindjárt a sarkon, az olajfák hegye tövében, és kérdezze meg, ki vagyok én? Valahányszor fizettem ott egy kört, egy emberként kiáltották: király vagy, Dávid, király vagy!

–          Tudja, miért van itt?

Gondolom, valami NAV-ügy.

–          Micsoda?

Tudja, Hebron völgyében, az unokaöcsémmel, Joábbal, csináltunk egy kis mannagyárat. A központi ellátmány, biztos tapasztalta, egy nagy szar. Se íze, se bűze, de nem csoda, ha megnézi a csomagolást, made in China. Na, mi összehoztunk egy igazi, kóser recept szerintit. Gondolom, az piszkálják.

–          Több panasz is van Isai fia, Dávid ellen. Az első: környezetszennyezés.

Mi a rosseb?

–          Az előírás szerint csak pénteken, délután kettő és négy óra közt lehet füvet, levelet, kerti gazdálkodásból származó egyéb szemetet égetni. A panaszos szerint ön kedden, és egy csipkebokrot égetett.

Na, álljunk meg egy polgári szóra! Ezt valaki csúnyán benézte! Egy: az nem én voltam, hanem Mózes, úgy száz évvel ezelőtt. Kettő: ő sem égetett, hanem a főnöke öngyulladása volt! Még, hogy én…

–          Jó, akkor ezt ejtjük. Itt van a következő: házasságtörés!

Részletesebben, ha valamit kérhetnék?

–          Uriás feleségéről, Betshabé-ről van szó.

Ugyan, kérem, ezt senki nem gondolhatja komolyan! Először is, Uriás goj volt, ezen az alapon az ő házassága nem is volt szabályos. Ez már régebben is csak gond volt, mert amikor Mózes elvett egy etióp nőt, egy házastársi veszekedésben az büdös zsidónak nevezte, Mózes őt meg niggernek. Másodszor, Uriás meghalt a csatában, én gyakorlatilag az özvegyével háltam. Harmadszor, én voltam a király, több feleségem is volt, ugyan, melyik házasságot törtem volna?

–          És a voyeurizmus?

Kérem, olyanom nekem sose volt!

–          Kukkolás, más néven!

Hát kérem, ez a vád teljesen igazságtalan. Betshabénak szőke volt a puncija, és borotválta a hóna alját, direkt a palotám szomszédságában levő házuk tetején fürdött nap, mint nap – nagyon tiszta egy nő volt ez a Betshabé – hát tehetek én arról, hogy rágerjedtem?

–          Mikor?

Mit mikor?

–          Mikor fürdött?

Reggel is, meg este is.

–          És?

Mi és? A részletekre kíváncsi? Node tanácsnok úr, micsoda perverzió ez?

–          Khmm, khmm, csak a pontosítás miatt ugye, de hagyjuk. Aztán van itt ez a dolog, a vérrel, meg a zsírral.

Tudom, tudom, ne is mondja. Ez az egész dolog, az írással, nagyon nincs rendben. Volt először, ugye, a tízparancsolat. A jó öreg Mózes lecipelte a hegyről, pedig kurva nehéz volt, aztán összetörte az aranyborjú lábánál, mehetett vissza a második készletért, pedig heresérve volt, meg a lumbágója is kiújult. Aztán meg, ezek az étkezési dolgok: ne főzd meg a gödölyét saját tejében! Ki az a svanc, akit ilyet tenne? Mózes – akinek a neve görög, pedig Görögország még nem is létezett – megtiltotta, hogy megegyük a vért, meg a zsírt. A vér rendben is volna, mert kurva gusztustalanul néz ki sülve, vagy véres hurkában, a zsír meg árt az epehólyagnak. De akkor miért adott a gojoknak szalonnát, disznóhúst, szaftos vesepecsenyét, meg médiumra sütött rostélyost, nekünk meg füstölt marhaszegyet, meg a PFSz-t? Oszt még ezt hívják ígéret földjének!

–          Kérem, maradjunk a témánál! Felmerült a pedofília vádja is ön ellen!

Még a filatéliát sem tudom, micsoda, nem hogy a pedofíliát!

–          Na, akkor közelítsünk: a Súnem városából való Abiságról van szó!

Ja, az a drága gyermek?

– Hány éves?

83.

– Nem maga, Abiság!

Úgy 13 lehet?

–          Nem tudja, mennyi?

Honnan a fenéből tudnám? Még nem találták fel a születési anyakönyvi kivonatot! Különben is, ott van nekem vagy 15 feleség, gondolják, hogy pont egy ilyen gyereklányra maradt még erőm?

–          Az utolsó vádpont: homoszexualitás.

Mijjafranc?

–          Jonathán. Mert ugyebár, egy énekében arról írt, hogy – idézem – „bánkódom miattad, testvérem, Jonathán, kedves voltál nekem nagyon; csodálatosabb volt számomra szerelmed az asszonyok szerelménél.”

Na kérem, ez aztán már, tényleg, igazán rosszindulatú belemagyarázás! Ezzel én csak azt akartam mondani: az ő irántam való szerelme felülmúlta az asszonyok szerelmét, nem azt, hogy élvezetesebb volt, ami azért egészen más! Ott vannak a feleségeim, Mikál, Abigél, Betshabé és a többiek, éjjel-nappal keféltem velük, ki a tajfel, az a nár, aki azt meri mondani ezek után, hogy buzi vagyok?

–          Nos, a felhozott vádakat és a védekezést mérlegelve, meghozom az ítéletet: 200 ezüst a döntésem!

Hát, őszintén szólva, és egy kicsit többre számítottam, de ha ennyi jár, akkor ennyi jár.

–          Attól tartok, félreérti a helyzetet, nem kapja, fizeti!

Pedig ez nekem jár! Ott van az Michelangelo Buonarroti, hát nem kiállított a világ csúfjára, csupasz arccal, csupasz seggel, amikor tudhatta volna, hogy nekünk, zsidóknak, a meztelenség micsoda szégyen! Na és a pöcsöm, hogy néz ki, azzal az undorító előbőrrel! Meg kicsi is, az én pöcsöm, amelyik 15 ágyast győzött! Na, már csak azért is jár nekem a kártérítés!

–          Kíván fellebbezni?

Naná! Ha kell, az úristenig is elmegyek!

Kategóriák: Szervezetek

A Teleki tér Angyalföldre költözik

2020, január 19 - 19:04

Nem mindennapi bemutató lesz február 8-án a budapesti József Attila Színházban. Bereményi Géza 1988-ban készült filmjéből, az Eldorádóból született új színdarab. A feladat nagyságának érzékeltetésére elég annyi, hogy a filmet a Magyar Művészeti Akadémia tagjai 2012-ben beválasztották a legjobb 53 magyar film közé!

Az alkotók, hűen a film eredeti környezetéhez a Teleki-téri piacot választották az előadás és a szereplők bemutatására. A darab írója, Bereményi Géza, (képünkön középen) elöljáróban leszögezte, ez nem a film forgatókönyvének, hanem a témának színpadi változata; a Teleki-téri piac, egy kereskedő és az ő családjának története. A világháború után kezdődik és az ötvenes évek első felében fejeződik be. Drámai helyzetek vannak benne és egészen más színe van az eseményeknek, mint a filmen. A korábban „Az arany ára” címmel bemutatott színműtől is különbözik, azért is lett a címe a filmmel megegyező, ám most az összes színpadi tapasztalatainak felhasználásával írta át. Ez lesz a végleges változat, a végleges előadás. A színpadi idő éppen megfelelő hosszúságú, a jelenetek az események szerint követik egymást és drámaiak a párbeszédek. Filmen rövidebben kell beszélni, a színpadon lehet valamivel hosszabban is, ezáltal kiélezettebbek a személyes viszonyok.

 Ez egy remek színdarab – árulta el Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója – és egy üveg borral is köszöntötte a szerzőt közelgő születésnapja alkalmából. Egészen kiváló előadás lesz – folytatta, nagyszerű színészek játszanak, és kitűnő zeneszerző dolgozik benne. Ragaszkodtam is hozzá, hogy vadonatúj zenét írjunk ehhez a történethez. Az előadás teljesen más lesz, mint a film. Nem is hasonlítható össze, mert teljesen más műfajokról van szó. Ráadásul jól sikerült alakítások vannak a filmben, amivel nem lehet és nem is kell összemérni a színpadi szerepeket – tette hozzá Csankó Zoltán, aki Monorit játssza majd az előadásban. A partnereim is mind – egytől egyik kiváló színészek, isteni, jó hangulatban próbálunk.

 Én is láttam a filmet – emlékezett vissza Pikali Gerda – most a Pogány Judit szerepét játszom és a Kovalik Ági a lányom. Talán ez nem fog zavart okozni, hiszen abban az időben a nők nagyon fiatalon szültek, így a közeli életkorunk akár még reális is lehet. Nehéz szerepem van, mert tőlem nagyon távol áll az istenfélő, zárkózott nő, aki állandóan imádkozik, nem bírja a káromkodást, miközben ott van a férje mellett és együtt viszik a standot. Mindig előre lát és álmodik dolgokat, tudja, mi fog történni, fél, hogy az beigazolódik. Bereményi Géza azt írta egy helyen: „Az leszel, amit el tudsz képzelni magadról” – egészítette ki a gondolatot a rendező. Ha ez a két színésznő elhiszi magáról, hogy ők anya és lánya, akkor ez úgy fog megmutatkozni. Működni fog, az eddigiek alapján ezt bátran kijelenthetjük.

 Amikor a színház igazgatója felhívott, hogy van-e kedvem megrendezni ezt a darabot, boldogan vállaltam, hogy harminc év után újra Budapesten dolgozhatok. Funtek Frigyes ugyanis – mint elmondta, évtizedek óta külföldön rendez. Ebben a történetben azok a különleges emberei viszonyok érdekelték, amelyeket a háború utáni idők generációja átélt. Különleges terheket, bánatokat, kapzsiságot hordozunk magunkban, és ezek mind benne vannak ebben a történetben. A próbákon előjön bennem és az egész múltam, az egész életem ott kavarog körülöttem – és ez mindannyiunkkal így van – világított rá a súlypontokra a rendező. Mindannyiunknak nagyon sok köze van a történethez és remélhetőleg sikerül úgy megmutatni, hogy ezt a néző is így érezze.

Kategóriák: Szervezetek

Hogyan lehetne igazságossabb a magyar nyugdíjrendszer?

2020, január 19 - 16:03

Hajjaj! Parazsat gyűjtök a fejemre – de nem először. Kering Magyarországon egy népszavazási kezdeményezés négy kérdéssel – és egyik kérdéssel se értek egyet. A magyarországi nyugdíjrendszerről lenne szó. De olyan kérdésekkel, amik felérnek a 2008-as, hátsó szándékkal elkövetett „szociális népszavazás” hamisságával a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról.

Nézzük sorban. (A megszólított alany nyilvánvalóan a jelenlegi kormány.)

„Hozza létre az Idősek Jogainak Biztosa intézményét;”

Erről nekem Murphy törvénye jut eszembe, miszerint – ha nem tudsz, vagy nem akarsz megoldani egy problémát, hozzál létre egy testületet. Arról nem is beszélve, sokféle idősügyi szervezet működik – a kormány mellett az Idősügyi Tanács, de van Nyugdíjas parlament stb. Egy ombudsmannak sincs hatósági jogköre – pusztán észrevételezhet, tanácsolhat. Szerintem fölösleges – különben is: akkor miért nincs ”fiatalügyi” ombudsman, esetleg tinikori jogvédő? Ne komolytalankodjunk!

„Bővítse ki a kiegészítő szolgálati idő beszámíthatóságának lehetőségét;”

Itt arról van szó, hogy ha valaki a főállása mellett kiegészítő munkát vállalt, (pl. egyéni vállalkozóként), és abból is vonták a járulékot, be kell-e számítani a nyugdíj összegébe? A 97-es nyugdíjtörvény alapján csak egy jogviszonyból származhat járadék, és ez szerintem a nálunk működő felosztó-kirovó rendszerben rendben van, és méltányos. A magyar nyugdíjrendszer NEM BIZTOSÍTÁS ALAPÚ, bár társadalombiztosításnak hívják.

„Vegye figyelembe az év elejei nyugdíjemelés nagyságának meghatározásakor a tervezett bérnövekedés mértékét is;” Ez az ún svájci indexálás, amit úgy emlékszem, szintén a 97-es törvény szüntetett meg. Nagyon nem értek egyet! Ez ugyanis kétélű dolog: amikor megszüntették, a bérek éppen VESZTETTEK reálértékükből – akkor mi van? Ha nő a bérek reálértéke, akkor számítsuk be – de ha csökken? Sokkal jobb megoldás volt a Medgyesi-kormány módszere. Akkor ugyanis nem az általános infláció mértékével emelték a nyugdíjakat. Volt egy „nyugdíjas kosár”, amelyben csak az idősek költéseit meghatározó termékek szerepeltek – élelmiszer, gyógyszer, lakhatás, ilyesmi. Ezt a jelen kormány megszüntette, így lehet, hogy pl. idén (de már tavaly is) 2,8% volt az emelés, miközben az élelmiszerárak 20-30%-kal emelkednek – szinte naponta. Mellesleg a nemzeti bank előrejelzése 3,6% – tehát már az se igaz, hogy az előre jelzett általános infláció mértékével nőttek volna a nyugdíjak 2020-ban. (Tavaly is így volt.) A novemberben megkapott visszamenőleges korrekció tehát nem nyugdíj-prémium, hanem a törvény szerint járó juttatás, amivel meg is kell emelni a nyugdíj alapösszegét. Ezt tavaly lenyelték, az idén már nem merték: ez az a 0,7%, amit a 2,8%-on felül kaptunk.

„Csökkentse: a nemek, a lakóhelyek, valamint a nyugdíjba vonulás időpontja miatt meglévő, indokolatlan nyugellátások közötti különbségeket.” Ezt nem egészen értem: amikor kiszámítják az összeget, ott nem szerepel se lakhely, se nem – kizárólag a járulékkal fedezett kereset. (Más kérdés, hogy a nők, vidékiek fizetése ma is alacsonyabb azonos munkáért – ez lenne pl. a gender egyik kutatási terepe.) Nem értek egyet a „különbségek csökkentésével” – ez szinte kizárólag úgy valósul meg, hogy a magasabb jövedelmet addig nem emelik, amíg egyformán szegény nem lesz mindenki.

Vannak persze már többmilliós nyugdíjak – arányukat tekintve elenyésző számban. Ez  a kormány ugyanis megszüntette a járulékplafont – vagyis azt, hogy bizonyos kereseten felül nem kellett járulékot fizetni – viszont járadék sem jár érte. Ez lenne a méltányos: pl. 1milliós havi fizetés felett ne kelljen járulékot fizetni – de ne is járjon érte nyugdíj. Ekkora jövedelem mellett már van mód az egyéni öngondoskodásra, önkéntes nyugdíjpénztárban, vagy más befektetésben, biztosításban. (Bár ez a kormány semmitől sem irtózik jobban, mint attól, hogy állampolgárai maguk gondoljanak a jövőjükre: lsd. A magán-nyugdíjpénztár megszüntetése, a lakástakarék kivégzése. Kuncsorogjanak csak az ő jóságos vezetőiknél – aztán majd kap, aki „megérdemli”.)

Ennél súlyosabb gond, hogy a 2,5-2,7 millió nyugdíjas egy része lehetetlenül kicsi ellátást kap. A minimális nyugdíjban mintegy 70-80 ezren részesülnek. Ennek összege 22.800 forint (mintegy 100 CaD). Ez semmire sem elég. Az okok különbözőek. Lehetnek olyan vidéki asszonyok, akik soha nem „dolgoztak” – vagyis nem volt állásuk. „Csak” a háztartást, a háztájit látták el, szerződésben neveltek borjút, baromfit stb. De kisebb számban lehetnek olyanok is, akik vállalkoztak – és amikor ment a szekér, nem gondoltak járulékfizetésre, vagy éppen a munkáltatójuk nem jelentette be őket. Bonyolítja a képet, hogy a minimálnyugdíj összegéhez igazítják a szociális segélyek mértékét is. Tehát ennyit kap az a nem idős is, akinek nem sikerült az „álláskeresési támogatás” három hónapos ideje alatt munkát találnia. Illetve csak akkor kaphat, ha az előző évben dolgozott valamennyi időt közmunkán – ez az oka a minimálbérnél alacsonyabban fizetett közmunka általános népszerűségének. Az ország lepusztult szegleteiben a közmunkát „osztó” polgármesterség gyakorlatilag élet-halál ura.

Van még egy jelentős réteg – a nyugdíjasok mintegy ötöde -, akiknek a járandósága nem éri el a 150 ezer forintot sem. Ennyi nagyjából elég egy szerény háztartás fönntartására, élelemre, gyógyszerre – ha nem kell drága, különleges panacea. Persze itt is sok függ a körülményektől: egy házaspár kettesben már jobban kijön a 300 ezerből, mint egy egyedül maradt a 150-ből, a fiatalabb, egészségesebb vállalhat kiegészítő munkát, míg egy sokféle bajjal küzdő korosabbnak ez már nem lehetőség. Ma már az sem igaz, hogy „falun olcsóbb az élet”, hiszen egy kis községből nehezen, és drága közlekedés révén lehet csak elérni a városokban kínált kedvezményes lehetőségeket. Az egyedül maradtat jelenleg szerintem megfelelően kompenzálja, hogy megkapja elhunyt társa járandóságának 30%-át.

Van még egy „igazságtalanság” a rendszerben. Miután évről-évre változik a nyugdíj kiszámítás módszere, (meg a bérek is növekednek) a régebben nyugdíjasok pénze jóval alacsonyabb lesz, mint a fiatalabbaké. Nálunk is így van: a nővérem nyugdíja alacsonyabb, mint az enyém, és a húgomé magasabb, mint az enyém: 40 évi munka és nagyjából azonos életkereset mellett.

Természetesen minden nyugdíjrendszert lehet jobbá, igazságosabbá tenni – és én is el tudnék költeni háromszor ennyi pénzt is gond nélkül. Hanem: a fenti négy kérdésben rejlő megoldások sem igazságosabbá, sem jobbá nem tennék az idősek helyzetét – csak kiéleznék az ellentéteket a „gazdag” meg a „szegény” nyugdíjasok között. A „különbségek csökkentése” meg végképp elvenné a kedvét a mostani befizetőknek: minek fizessek többet, ha úgyis egyformán jár majd a nyugdíj?

A lehetetlen helyzetbe került minimálnyugdíjból élőkön, vagy egy speciális élethelyzetben (drága gyógyszerrel kezelhető betegség, mozgáskorlátozott állapot stb.) lévőkön pedig nem a nyugdíjrendszer farigcsálásával lehet/kell segíteni. Hanem a szinte teljesen megszüntetett szociális ellátórendszer újraszervezésével.

Kategóriák: Szervezetek

A gyilkos

2020, január 18 - 19:16

Ólommérgezéstől bénult -rokkantsága előtt nyomdász- nagyapámra gondoltam, aki anno, amikor hírét vette a bécsi eutanáziaközpontnak, rettegett, hogy mint keze-lába béna osztrák (akkor éppen német) állampolgárt, elviszik megölni. Egy magyar kisvárosban élt, kérte és rövidesen kapta a magyar állampolgárságot. Egyébként magyar volt csak Ausztriában született. Dédanyám osztrák búzaföldön, marokszedőként dolgozott, amikor munka közben, a mezőn megszülte Őt. Éva arról beszélt, hogy a súlyosan beteg embereket nem szabadna életben tartani. Nem kellene Őket bántani, de hagyni kellene őket meghalni. Erről jutott eszembe nagyapám, meg az eutanázia központ, Évának a meghalni hagyás pedig a koldusról, akit ma hajléktalannak hívunk, és talán az is. A hajléktalan nemrég ment el, amikor jött körülményesen köszönt. Nagyon körülményesen, annak az embernek a körülményességével, aki minden részletében, teljes és felfoghatatlan bonyolultságában látja a világot. Én részegen szoktam így tenni, egy légy rebbenésének pillanatáról fél órát beszélek és nem akadok meg, de benne lesz a hold, a nap és Moby Dick, a fehér bálna. Ő így köszönt, bonyolultan, hogy csókolom, meg sziasztok, tiszteletem, meg jónapot … mentegetőzve, mert nem tudja hogyan … Éva szembe lépett Vele, mélyen behatolva intim zónájába -El lehet menni! – mondta. A hajléktalan félre lépett, én a zsebembe nyúltam. Csak egy tízezres volt nálam. Karácsonykor úgysem éltem ki altruista késztetésemet, hát odaadtam Neki. Aztán elszégyelltem magam -miért kell így megaláznom Évát – meg arra is gondoltam, hogy bizonyíthatom, mennyire becsületes lehet valaki akkor is, ha elesett, ezért, mentegetőzve, azt mondtam a koldusnak, hogy nincs apróm, de váltassa fel a tízest és belőle egy ezres az övé, a többit hozza vissza. A koldus elment a közeli bolt felé, mi pedig vártuk a buszt. Aztán mások is megérkeztek. Túrázni indultunk a közeli hegyvidékre, az útvonalról beszéltünk, meg, hogy kik jönnek még, és hogy a hármas buszra kell szállni. Már feledve volt Anna fölényeskedése, az én nagyképűségem, a koldus elesettsége, amikor megérkezett a busz. Felszálltunk, és irány a közeli bányásztelepülés, túránk kezdőpontja.

Kellemes volt a túra, jólestek a beszélgetések, és finom volt a kései ebéd.

Másnap szűk baráti körben töltöttük a délutánt, egyikünk, aki bűnügyi helyszínelő, egy kihűlt hajléktalanról beszélt. Reggel, amikor megtalálták már nem élt. Egy bolt mellett mellett, a hármas busz megállójában ült a padon. Az volt a furcsa, mondta barátunk, hogy a kezében kilencezer forintot szorongatott.

Szukits Rezső

Illusztráció: Kazuya Akimoto

Kategóriák: Szervezetek

Bir – iki – üç –dört

2020, január 17 - 10:29

 Ne lepődjön meg senki, aki a cím olvastán egy szót sem ért! Bár bizonyára vannak, akik értik, de errefelé nincsenek túl sokan. Pedig egyszerű. A négy szó jelentése: 1 – 2 – 3 – 4 – csakhogy törökül! Az ok pedig, hogy erről szó esik, egy érdekes új tanfolyam, a Budapesti Török Kulturális Intézet, a Yunus Emre Enstitüsü szervezésében.

Január 20-án hagyományos török íjásztanfolyam kezdődik az Intézetben – már nem is először – és a címben olvasható négy szó az íjászok vezényszava. Ezt a négy szót mondják, amikor felemelik, megfeszítik, célra tartják az íjat, majd kilövik a nyilat. Hogy ez nem is olyan egyszerű tevékenység, odafigyelést, koncentrálást, fegyelmet és komoly szakmai tudást is igényel – arról meggyőződhettek mindazok, akik jelen voltak a tanfolyamok korábbi résztvevőiből álló csoport látványos bemutatóján. Sőt, a bemutató végeztével, akinek kedve, bátorsága volt, maga is kézbe vehetett egy íjat és megfelelő tanácsokkal ellátva, kellő felügyelet mellett ki is próbálhatta ezt az ősi harc- és vadászeszközt. A kezelése, csak tisztes távolról szemlélve látszik nagyon egyszerűnek.

 Azzal, hogy megismertetjük a fiatalokat a hagyományos török íjászattal, értéket teremtünk – hangsúlyozta a bemutató előtt Yakup Gül-Ye, a Kulturális Központ igazgatója. A Yunus Emre Intézet a világ ötvennyolc országában van jelen és közülük 25 országban kezdődik az ittenihez hasonló, az íjászatot népszerűsítő tanfolyam, Törökországban pedig már második éve, két sikeres rajzfilm sorozattal igyekeznek felkelteni és ébren tartani az érdeklődést iránta. Magyarországon is működnek íjászattal foglalkozó, hagyományőrző csoportok, akikkel nagyon jó a kapcsolatunk – emelte ki az igazgató – annyira, hogy most, ezen a bemutatón is jelen vannak a Tatai Patara történelmi játék (korábbi cikkünk róla: http://www.utazonet.hu/matyas-kiraly-labnyomaban-c807.html) íjász csoportjának képviselői.

 A hagyományos török íjászat történetbe Angel N. Viktória, Isztambulban tanult íjász oktató avatta be a hallgatóságot. Tudjuk, hogy az összes ázsiai népnél – de fel egészen a vikingekig – nagy múltja van az íjászatnak. Több ezer éves hagyományt próbálunk feleleveníteni. Isztambulban oktató intézete van, ahová a világ türk hagyományú országaiból rendszeresen hívnak meg fiatalokat. Itt íjkészítő, vesszőkészítő műhely is van, ahol a teljes munkafolyamattal meg lehet ismerkedni. Megtanulják hozzá, hogy milyen nagyra becsülik azt, aki messzire tud lőni. Egy sereg erejét ugyanis sokban befolyásolja, íjászai meddig lőnek, hiszen olyan messzire tudják tartani maguktól az ellenséget. Fontos számunkra, hogy a világrekordot most magyar, Mónus József tartja, aki tavaly augusztusban, egy Nevadában megrendezett nemzetközi versenyen 918 méterre röpítette nyilát!

Az íjászat szellemi hátteréről szólva, az ugyancsak Isztambulban is járt íjász oktató, Takács Gergely rövid részletet olvasott fel egy könyvből. A hallgatóság megtudhatta belőle, az íjászok testülete szigorúan zárt társaság, ahová kizárólag kvalifikáció és beavatás útján lehet bekerülni. A kvalifikáció egy mester mellett végzett gyakorlásból áll, melyet rituális elfogadási szertartás előz meg. A mester egy íjat ad át a tanítványnak e szavakkal. „Allah parancsolatának és kiválasztott hírnöke útjának megfelelően.” A gyakorlás hosszú és fáradtságos. Célja a tökéletesedés, a tanítványnak erre kell szentelnie magát! Ha a tanítvány bevégezte a tanulás hosszú folyamatát, akkor a hivatalos felvételére kerül sor, a sejk által. A jelöltnek meg kell mutatnia, hogy képes eltalálni a célt és nyilát nem kevesebb, mint kilencszáz nagy lépésnyire tudja ellőni!

 Ha a sejk elégedett, a tanítvány letérdel előtte és felvesz egy íjat, felajzza, ráhelyez az idegre egy nyilat, majd visszateszi – és mindezt háromszor megismétli. A sejk ekkor utasítja a szertartás vezetőjét, hogy vezesse a tanítványt mesteréhez, akitől megkapja a markolatot. Annak átadása a külső jele a beavatásnak. A markolat ugyanis sokkal többet jelent, mint az íj fogója, valójában az a titok hordozója! A markolat a keleti népek által használt összetett íj középső része, összekapcsolja a felső és alsó részt, általa válik az íj eggyé! Allah egységének jelképe Mohameddel, összekapcsolja a felső isteni részt, az alsó prófétaival. A mester megérinti tanítványát, majd a Koránt mintául vevő kölcsönös szövetség szimbólumaként fülébe súgja a titkot.

 A jelölt ettől kezdve tagja az íjászok testületének, tagja az Ádámig visszanyúló láncolatnak. Ádám volt ugyanis az első íjász, aki azért kapott íjat, hogy megvédje a Paradicsom gyümölcseit a madaraktól. Az ifjú íjász versenyezhet, és ha rekordot állít fel, kővel jelzik annak helyét. A három részből álló „visszacsapó” íjjal az átlagos íjász is el tud lőni négyszáz méterre – ennyire őseink is tudtak – míg a Nyugat-Európában használt „hosszú íj” hordtávolsága kisebb, csak kétszáz méterig ad olyan találatot, ami a harcban ér is valamit. Egyebek mellett ez is magyarázza a 900-as évek elején születhetett modenai himnusz („ab Ungerorum nos defendas iaculis”) – vagyis: „védj meg minket a magyarok nyilaitól” elterjedését Nyugat-Európában. Természetesen a Budapesti Török Kulturális Intézet épületének tetőterében kialakított lőtéren a tanulók nem erre használják majd tudományukat. Érdekességként, szórakoztató és egyben hasznos testmozgás elsajátítására feltétlenül jók lesznek ezek a tanfolyamok, mert a tervek szerint egymás után többet is szándékoznak majd indítani.

Kategóriák: Szervezetek

Értekezés Orbán-fóbiámról

2020, január 16 - 17:05

Rajongóim ugyanis – mivel az általam felhozottakkal szemben gyakorlatilag nem igazán tudnak bármit is szembe állítani, hát érvek helyett személyemmel foglalkoznak, leginkább orbán-fóbiával vádolnak, ezzel le is tudják az egészet.

Nos, nézzük, mi is az a fóbia (nem összetévesztendő az iszonynyal).

„A fóbia indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem meghatározott tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől, amely(ek) igazolhatatlan voltát a személy is felismeri, de szabadulni nem tud tőle.”
Esetemben, ugyebár, népünk nagy vezéréről, Orbán Viktor Mihályról lenne szó. Vegyük szépen sorba a tüneteket.

A viszolygásom O.V.M-től korántsem indokolatlan. Orbán esetében viszolyogtató a magatartása, a cselekedetei, a megjelenése láttán undor fog el – különösen, amikor szotyolahéjat köpköd – politikai sunyisága pedig utálattal tölt el.

Ösztönösen félnék Orbántól? Még tudatosan sem, miért is kellene tőle félnem? Mit tud ő velem tenni?

Semmit. Életemet nem tudja elvenni, egzisztenciámat nem tudja megsemmisíteni, börtönbe nem tud vetni, politikailag nem tud eliminálni, akkor miért is félnék tőle? Személyes hatalma nincs felettem, ahogy az egyes kisemberek felett sem. Neki a tömegek felett van hatalma, ám ezek a tömegek részben nem túl intelligensek, részben csak egy bizonyos határig manipulálhatók.

A magam részéről tehát az igazolhatatlanságot cáfolom. Azon kívül, miért is akarnék szabadulni ellenérzéseimtől? Miért mondanék le önként olyasmiről, ami szórakoztat? Mert valahol legbelül Orbán szórakoztat, ahogy szórakoztatja az életfogytos rabot egy csótány tánca az ablakon bevetülő fénysugár sávjában. Nem tapossa el, nincs miért, hiszen a csótány a fénysáv határain belül mozog, ezt diktálja az ösztöne.

Ezzel korántsem minősítem Orbánt csótánynak – habár azzal indokolhatnám undoromat – mindössze arra célzok, hogy ő is határokon belül mozog. Ráadásul semmi félelmetes, semmi iszonytató nincs benne, így nem is fóbia-alap, ám kétségtelen, min. irritáló. Az irritáció viszont a kiváltó ok múltával megszűnik.
Összefoglalásul: kedves fidesznyikek, orbánhívők, sok mindent fel lehet ellenem hozni, de az, hogy orbán-fóbiám lenne, nem igazán megalapozott. Persze, ettől még meggyőződésetek lehet, de nem igazán érdekel.

Okulásotokra álljon itt egy idézet Barankovics Istvántól: „ Ha a vezetőből az önként követett természetes szellemi és erkölcsi fölény hiányzik, akkor a hatalom megtartása szempontjából szükségképpen csak két eszköz áll rendelkezésére: az egyik az alatta valók megrontása félrevezetés vagy megvásárlás útján, másik a tartós félelemgerjesztés által kicsikart hódolat az uralomban ülő iránt. (Az ország Útja, 1939).

Orbánnak szellemi és erkölcsi fölénye soha nem volt, hatalmát ellenben minden áron meg akarja tartani. Az általa alkalmazott módszer már 1939 óta ismert.

Kategóriák: Szervezetek

Reakció zöldben

2020, január 13 - 16:08

2020. január 7-én az osztrák szövetségi elnök, Alexander Van der Bellen, hivatalba iktatta Ausztria új kormányát. Megint Sebastian Kurz lett a kancellár és a Néppárt (ÖVP) Zöldekkel (Die Grünen) alkotott koalíciója ott folytathatja, ahol az ÖVP-FPÖ kormány májusban, az Ibiza-botrány után, abbahagyta. Májustól idáig átmeneti, szakértői kormánya volt az országnak. A Zöldek (Die Grünen) rendkívül jól szerepeltek a választásokon, a kormányba kerülésért viszont szinte minden baloldali tartalmat töröltek politikájukból. Mindezt avval magyarázzák, hogy a klímavédelem elsődleges, ők erre fognak koncentrálni, a menekültügyi kérdésekben döntsön az ÖVP.

Alexander Van der Bellen (szövetségi elnök), Sebastian Kurz (kancellár) és Werner Kogler (a zöld alkancellár). Forrás: Dragan Tatic/BKA

A háromszáz oldalas programban, ami lényegében az ÖVP-FPÖ politika folytatása, központi téma a migráció elleni küzdelem, a Frontex erősítése, az integráció, s újdonságként még azt az, eredetileg az újfasiszta FPÖ-től származó ötletet is belevették, ami “Sicherungshaft” (biztonsági őrizet) néven szerepel a programban, s amiről még fogunk hallani, hiszen minden bizonnyal alkotmányellenes. Gyanúsnak nyílvánított személyek lehetséges őrizetbe vételéről van szó, olyan emberekről, akik nem követtek el semmit, de feltehetően el fognak követni valamit. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt az önkény törvénybe iktatása valósul meg jó eséllyel. A kormányprogram jobboldali, idegenellenes, prokapitalista, melyben a Zöldek (Die Grünen) minden evvel a programmal ellentétes korábbi követelésüket feladták, legyen az emberjogi vagy szociális jellegű.

Az, hogy a miniszterek fele nő (15 miniszterböl 8), ebben az esetben sajnos teljesen mindegy, és csak azt bizonyítja, hogy a kapitalista patriarchátus érdekeit nők is képviselhetik. Ami pedig a klímavédelmet illeti, majd ügyelnek a CO2 kibocsátás csökkentésére, hogy az EU szabta idöpont (2050) előtt tíz évvel elérjék a klímacélt, amit szennyező üzemek kitelepítésével és a lítium valamint kobalt igényes elektroautók forszírozásával el is fognak érni Ausztriában, attól teljesen függetlenül, hogy ez mivel jár Kongóban és Bolíviában, hiszen az már külföld, ráadásul az EU-n kívül van, tehát mindegy.

Eva Horvath-Bentz

Kategóriák: Szervezetek

Az orbáni entitás-rasszizmus

2020, január 13 - 15:59

A miniszterelnöknek nevezett magyarországi entitás az év első kormányinfónak is nevezett észosztásán kifejtette, hogy a bírósági döntések alapvetően nem kötelezik semmire. Tulajdonképpen ezzel az erővel azt is bejelenthette volna, hogy innentől telibe szarja a demokrácia látszatának a fenntartását is. Ami, mint az az utcákon látszik, teljesen megfelel a társadalomnak. Miközben néhányan jól eldobják a sulykot a ló túloldalára.

Az utcákon egyébként azért látszik, mert láthatóan sem spontán tüntetések nem szerveződtek, sem az ellenzék nem vonult ki az utcára. De a bírói kar sem. A társadalom többsége, ellenzékiségtől a szélsőjobbig, tehát láthatóan beárazta a saját szerepét. Valahova a latrinapucoló és vezérsegg-nyaló közé. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni azt is, hogy Orbán miként tudta olyan szövegösszefüggésbe helyezni mindezt, ami miatt az ellenzék nem tud, nem akar, vagy csak, egyszerűen, nem mert megnyikkanni. A gyöngyöspatai szegregációs ítélet kapcsán közölte különben a kormányfő, hogy azért tesz nagy ívben a megítélt kártérítésre, mert az egy etnikai közösséget juttatna munka nélkül szerzett bevételhez. Vagy ilyesmi. Holott a kártérítés alapvetően nem jövedelem, hanem egy elszenvedett kár, illetve hátrány pénzbeli megváltása.

A megítéléséhez tehát az kell, hogy valaki hátrányt, kárt szenvedjen el. Ami Orbán szerint, illetve a mondandója alapján teljesen rendben van. Mármint a károkozás. Amiből természetesen az is következik, hogy a miniszterelnök szerint a származásalapú hátrányos megkülönböztetés teljesen rendben van. Talán azért, mert most éppen a széljobber szavazóit gondolta felszopni. Mintha kissé elfeledkezne egy apróságról. Arról, hogy mostanság nagy divatja kelt Horthy hájpolásának a kormány közelében. Márpedig akkor, ha marad az a rendszer, akkor Orbán, ha egyáltalán világra jön a népirtások és pogromok után, valószínűleg ma minden hajnalban „J’reggel naccságos úr’ felkiáltással üdvözölhetné az előljáróját. A ganézást ellenőrző főlovászt.

Ugyanakkor a magyar ló túloldalán Orbánt sanzé lenácizzák. Mely esetben szintén elfeledkeznek valamiről. Arról, hogy Orbán nem náci a szó ideológiai értelmében. A nácizmus, ahogy a többi izmus is, egyfajta zárt, elkötelezettséget feltételező eszmerendszer. Márpedig a miniszterelnök a saját komplexusain kívül semmilyen következetes eszmerendszert nem képvisel. Ami abból is látszik, hogy volt ő már ifjúkommunistától a liberalistán át szinte minden. Szinte minden, amiben nem kellett közvetlen felelősséggel számot adnia bármiről is. Aki tehát lenácizza Orbánt az túlértékeli. Megfeledkezve arról, hogy ha manapság a baloldaliság hozna a miniszterelnöknek némi hatalmat, illetve zsebtölteléket, akkor nála szocialistább szocialista nem lenne a Kárpát-medencében.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének antiszemita, illetve rasszista megnyilvánulásai. Azonban ezeket nem valami elvi álláspont szüli. Ahhoz ugyanis elvek kellenének, és álláspontok. Orbán rasszizmusa nem több egy olyan neofita haszonelvű rasszizmusánál, aki utál mindenkit, aki ott van, ahonnan ő jött. Pont olyan, mint a vallását éppen elhagyott zsidó zsidózása, a kétkezi munkát sosem végzett megmondóember által elkövetett kioktatás a munkáról. Egy olyan állapot, amelynek következtében nagy hangerővel akarja valaki demonstrálni, hogy ő már nem tartozik oda, és meg is veti azokat, akik még igen. Már csak azért is, mert a puszta létükkel tartanak tükröt. A puszta létük is figyelmeztet: „nem vagy isten, és egy csettintésre visszakerülhetsz”. Esetleg oda, ahol névsorolvasásnál nem a felolvasók, hanem megveretésre jelentkezők között találja magát sz illető.

Az, hogy Orbán elvileg jogász, hogy van egy nevén szereplő szakdolgozat valahol, hogy a pártja még nem tekinti annyira vállalhatatlannak, hogy lehúzza, hogy a társadalom megvakított nyúlként néz ki a fejéből, az ebből a szempontból szinte részletkérdés.

Kategóriák: Szervezetek

A csodacsatár megszólalt

2020, január 12 - 15:57

Kicsit unom, meg nagyon nem értem azt a habverést, ami annak szól, hogy a mai magyarországi kormányfő – kilenc év után először! – betartotta a 2013-ban hozott, a tájékoztatási kötelezettségről szóló törvényt. Miközben folyamatosan sérti az országgyűlési törvényt, amikor a képviselői kérdésekre olyasmikkel válaszol, hogy nem ért a női ügyekhez, az üzlethez stb. (A Boldog Karácsonyt! tartalmú válaszokról ő is, társai is október óta érthető módon leszoktak.)

De nézzük, mivel is „ajándékozta meg” az összesereglett sajtósokat. Természetesen nem lehettem ott, hiszen nem vagyok hivatásos újságíró. Így csak a tudósításokból értesülhettem, mi zajlott a kérdés-felelet szakaszban. Igyekszem azonban elkerülni a félinformációkból adódó, esetleg téves következtetéseket. Ezért úgy gondolom, az a legjobb, ha így, utólag teszem fel a kérdéseimet az előadás kapcsán, aminek a teljes szövege megtekinthető itt.

Előre szólok, nem lesz rövid, hiszen a kormányfő szinte minden fontos kérdést érintett.

Naná, hogy a vezető téma a migráns-ügy volt, ami a nemzetközi jelentések szerint ismét megélénkült. Az adatok hosszas sorolása mellett egyetlen szó nem esett arról, miféle megoldás lenne lehetséges európai részről? Kizárólag a határon szolgáló katonák, rendőrök létszámának megemeléséről. (Ebben a részben van egy csúnya leiterjakab:”… egyre többen jönnek föl északról déli irányba a magyar–szerb határhoz.” Úgy tudom, Törökország is, Görögország is délre van még Szerbiától. De legyünk jóhiszeműek – lehet, hogy az élőbeszédben a szónok kijavította ezt a bakit.)

Másodikként a gazdasági ügyeket hozta elő. Érthető módon a sikernek látszó adatokat sorolta. Tény, hogy növekedett a magyar dolgozók foglalkoztatottsága: csakhogy az általa említett +800 ezer munkavállalóból kb. 600 ezer nem itthon dolgozik: az adatba ugyanis beszámolják az Angliában, Németországban stb. dolgozókat is.

Az átlagbérek emelkedése igazi sikersztori lehetne – ha nem lenne ott az az apróság, hogy ennek számításakor nem veszik figyelembe a 6 főnél kevesebbet foglalkoztató mikrovállalkozásokat. Márpedig Magyarországon van egy sajátságos státusz: az ún. egyéni vállalkozó, illetve a betéti társaságban vállalkozó. Mintegy 800ezer-egymillió emberről van szó, akik egyvalamire vállalkoztak: a túlélésre. Vagyis úgy tudták csak megőrizni a munkahelyüket, hogy feladták alkalmazotti státuszukat, és számlára dolgoznak – legtöbbször ugyanott, ugyanazt, jórészt ugyanannyiért. Mellesleg az ő számukra kötelező a minimálbér adóinak befizetése – így minden egyes minimálbéremelés rontja a jövedelmi pozícióikat, miközben többet fizetnek be a költségvetésbe. Ismétlem: ennek, a dolgozók csaknem negyedét kitevő létszámnak a bére nem számít bele a dicsekvésben elhangzott 80%-os növekedésbe.

A GDP (bruttó nemzeti termék) növekedése volt a következő pont.5%-nál is magasabb! – ez mán döfi! Csakhogy már közgazdászok is vitatják, hogy ez a mérőszám a legjobb-e egy gazdaság állapotának jelzésére. Ez ugyanis azt mutatja: mennyit költött az egész gazdaság – állam, gazdálkodók, lakosság – egy évben termékekre, szolgáltatásokra. Ennél jobb jelző lehetne a GNP (Bruttó nemzeti jövedelem) alakulása, ami azt is érzékeltetné – mi haszna volt a gazdasági szereplőknek és az állam polgárainak a termelésből? Ez már kicsit átvezet a versenyképesség kérdésére, amelynek említésekor minden, a makrogazdaságról valaha is hallott ember csuklott egyet. Ez hangzott el: „A versenyképesség kérdéséről most itt hosszabban nem kívánok beszélni, mert Önök tudják, hogy a magyar gazdaság az egyik vagy a legversenyképesebb Európában az adórendszerének és a beruházás-ösztönzési rendszerének köszönhetően.” Megértem: a legjobban hasító magyar vállalatok közül a 98-2002 között favorizált Vegyépszer hat hónap alatt ment tönkre, a Közgép még ennél is sebesebben, miután a tulajdonosa összekülönbözött a miniszterelnökkel. Pedig hát milyen „versenyképesek” voltak! Ennyit a kereszténydemokratákkal közös „országépítő” munkáról.

Természetesen „soha nem látott” mértékű 1700 milliárd forint beruházási tőke jött az országba! (Az 1700 milliárd valós értékét érdemes lenne összevetni a tíz évvel ezelőttivel, – de ne kukacoskodjunk.) A létrejött új munkahelyek 38%-a meg éppen a stratégiai „keleti nyitásnak” köszönhető: ennyi helyet teremtettek az ázsiai – kínai, japán, koreai – beruházások. Remélhetőleg nem Észak-Koreából hozzák a munkaerővel való bánás módszereit.

Belevágott a szónok az egészségügybe is. Nem gyakran hangoztatott, hogy az egészségügyben a háziorvosi hálózat és a fogorvosi ellátás (Valamint a diagnosztika egy része) régóta magánkezekben működik. Ez az a pont, ahol a kormányfő teljes tájékozatlanságát bizonyította, (Ez a jóhiszemű feltételezés.) Hiába ugyanis a közalkalmazotti státuszban dolgozó ápolók, orvosok stb. béremelése – ez jottányit sem változtat azon, hogy az országban már majd kétszáz körzetben nincs háziorvos, gyermekorvos. (Mellékszál: lakókörzetemben hat év alatt távozott négy háziorvos. Egyetlen szerencsém, hogy az, egyébként 70 feletti nővér még működik, így nála fel tudom íratni az évtizede szedett szívritmus-szabályzómat.) A szakrendelőkben hasonló a helyzet – főként az orvoshiány miatt vannak a 3-4 hónapos várakozási idők.

Tisztelettel megkérdezném a miniszterelnököt: akkor most menjünk kórházba, ha torokgyulladásunk van, vagy a gyerek bárányhimlős lett? Vagy feküdjünk a méregdrága kórházi ágyon, ha szükségünk van pl. ízületi gyulladás miatt napi 20-30 perces kezelésre?

Ahol ezek után talán frissen mázolt fal, felrakott csempe fogad – a várószobákban? Csak tán nem elfogyott a lekövezni való tér, meg stadionépítés az McoM cégek elől? És miért pont azokban a helyiségekben, ahová kívülálló is bejuthat, aki orv módon lefotózhatja az állapotokat? Ha mindez meg háromévenként kötelező – addig semmi másra nem költhet a kórház -, akkor sose lehet a műtőben klíma, és lemondhatunk a korszerű operációs eszközökről, diagnosztikai berendezésekről? Miután az orvosoknak, kórházi személyzetnek szigorúan tiltva vagyon, hogy szót ejtsen a körülményekről. Mellesleg az egészségügyi dolgozók távozását legalább olyan mértékben motíválja ez a feudális drill, mint a magasabb fizetés.

A kórházi adósságokról is szót ejtett az előadó. Egyrészt szigorúan megtiltotta ezeket, majd ez a mondat jött ki a száján:

„…az is kiderül a jelentésekből, hogy olyan nagy értékű, külföldi tulajdonú cégektől befogadott szolgáltatások okozzák az adósság nagy részét, amelyek egyébként ezeknél a cégeknél extraprofitot eredményeznek. Úgyhogy azt kértem, hogy kellő bátorsággal, itt nagy erők vannak, nagy testű halak mozognak a vízben, hogy kellő bátorsággal nyúljon oda ehhez a problémához, és ezt, legyen kedves, oldja meg. Január végéig erre  vonatkozóan be is kell számolnia a tervezett intézkedéseiről.” (Nyilván az ezért felelős államtitkárnak, mert eü miniszter nincs.) Ha ennek a mondatnak a jelentését valaki megfejti, kaphat tőlem egy percnyi néma felállást.

A közoktatásról – általában az oktatásról – ezúttal nem kaptunk eligazítást. Nem csoda: zűrök mutatkoznak némi tantervek körül, amik vannak is meg nem is, lesznek is, meg nem is. Elég soványka lenne, hogy „tanuljon meg az a büdöskölyök imádkozni, meg verbunkost járni!” Amúgy is azt mutatják a mérések, hogy a fiatalabb korosztálynak már derogálnak a Fiatal Demokraták. Nem kell őket iskolával, meg tudással froclizni. Hanem itt van ez a klímaizé, amire nagyon rákattantak. Legyenek hát boldogok: „elfogadtuk az új nemzeti energiastratégiát, és az új nemzeti energia- és klímavédelmi tervet.” Ebből annyit mondott: az energiatermelést a „tiszta” atomenergiának kell adnia, amit Magyarország 2030-ra 90 %-ban el is ér. Persze azért futott még egy melldöngető kört: Magyarország a világ azon 21 országa közé tartozik, amely 1990 óta 52 százalékkal csökkentette a széndioxid kibocsátást. Jelezném szerényen, hogy 90 és 2000 között nullára futott a magyar kohászat, bányászat, öntészet: 80 %-ban ez volt az oka a légszennyezés csökkenésének. Esett szó még elektromos városi buszokról, meg Kárpát-medencei élelmiszertermelésről, ivóvízről – ahogy szokott. (Valahogy kifelejtődött a közvilágítás takarékosabbá fejlesztése – hát igaz, a vej nem tagja már az ebből vagyonokat keresett társaságnak.) Idekeveredett még a szemétszedés is. Négy feltételt említett a kormányfő. A klímavédelem drága dolog, akár 50000 milliárd forintba is kerülhet! Az árat fizessék a „klímarongálók” (adjápézt,sokat!) A családok számára nem lehet drágább az energia! Jelzem: a háztartási energia árát eddig is a kormány határozta meg: vajon miért lett csak 10%-kal olcsóbb, amikor a nemzetközi piacon 2010 és 18 között a felére-harmadára esett az ára? (Mer kő a pénz! Sok!) Fizessék a gazdag országok, ne a szegények kohéziós alapjából vegye el az EU! (Ide a pénzzel!) Az atomenergiára szükség van! (Jó sok betont meg követ beönthet oda még a MészároscoM cég, meg a kőbánya: nem engedünk a lóvéból!)

És egyetlen szó nem esett arról, hogy a legolcsóbb, legtisztább energia az, amit fel sem használunk. Például sok energia megy kárba a rossz minőségű házakból. Magyarországon 2010-ig több ezer panellakást szigeteltek, újítottak föl, korszerűsítették a fűtőberendezést az államilag támogatott lakástakarékokból. A költségek harmadát az állam állta (a lakástakarékban), harmadát a tulajdonos egyén, harmadát meg az önkormányzat tette hozzá. A program 2010-ben leállt, a lakástakarék támogatása tavaly megszűnt. De majd a paksi árammal olcsóbban fűthetem – az utcát.

Nagyjából ennyi kérdés merült föl. De azért még egyet nem értek. Mi a fenében reménykedik a kormányfőben és társaságában bízó, ha kilenc év alatt, sok százmilliárd forintból azt az egy dolgot se sikerült talpra állítani, ami köztudomásúlag a legjobban érdekli a „csodacsatárt”?

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Náci beszéd Orbán szájából: ingyenélőknek nevezte a romákat

2020, január 10 - 15:21

„…De ha ott élnék, mégiscsak megkérdezném, az hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom, hány órát, hány napot, vagy évet kell dolgoznom.” Így kommentálta Orbán Viktor a Debreceni Ítélőtábla tavaly szeptemberi jogerős döntését, miszerint a gyöngyöspatai általános iskolában a szegregált (elkülönített) oktatás gyakorlata sértette a roma diákok jogait, akiknek ezért évenkénti és személyenkénti bontásban, összesen mintegy százmillió forint kártérítést kell fizetni.

Bár Magyarország jelenlegi miniszterelnöke soha nem dolgozott jogászként, mégiscsak jogvégzett embernek mondható, így, ha máshonnan nem, egyetemi tanulmányaiból tudhatja, hogy a kártérítés nem egyenlő a munkabérrel. Ebből a megközelítésből azt kell mondanunk, hogy Orbán megfogalmazása cinikus, kirekesztő, és alkalmas arra, hogy tovább növelje a romákkal kapcsolatos negatív előítéleteket. Orbán mondatai ugyanis azt sugallják, mintha az érintett romák szándékosan idézték volna elő a szegregációjukat, így próbálván anyagi előnyökhöz jutni.

Vannak ilyen és hasonló nézetek a társdalomban. Leginkább a zsidókkal kapcsolatban hangoztatják azok, akiket a köznyelv náciknak nevez. Ők vagy tagadják a holokausztot, vagy nem tagadják, de azt állítják, hogy azt a zsidók maguk idézték elő, mégpedig abból a célból, hogy sajnálatot keltsenek maguk iránt. Ettől maximum nagyságrendben különbözik az, amit Orbán a csütörtöki sajtótájékoztatón elővezetett, ám tartalmában ugyanaz a náci beszéd. Azt sugallja ugyanis, hogy a gyöngyöspatai roma közösség összedugta a fejét, hogy miként is lehetne munka nélkül jelentős jövedelemre szert tenni.

Arra jutottak, hogy erre a szegregáció a legjobb terep, vagyis az, hogy már gyerekkorukban hátrányos helyzetbe hozzák magukat, mely hátrányokat aztán egy életen át görgetik maguk előtt, és olyan élethelyzetbe kerülnek, amelyből kitörni gyakorlatilag lehetetlen. Ezt az ördögi tervet fundálták ki Orbán szerint évekkel ezelőtt a gyöngyöspatai romák, vagyis, előre megfontolt szándékkal elkövetett haszonszerzésből hátrányos helyzetbe hozták magukat, hogy majdan egy bírósági döntés nyomán, munka nélkül mesés jövedelemhez jussanak.

Várjuk Farkas Flórián, az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ), a Lungo Drom, valamint az összes roma és nem roma szervezet tiltakozását. Várjuk Orbán Viktor bocsánatkérését.

Kategóriák: Szervezetek

Sózza meg marhapofáját Németh Szilárddal!

2020, január 8 - 18:32

Kant óta tudjuk, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez a bölcs és örökérvényű gondolat most speciel Németh Szilárdról jutott az eszünkbe, aki a Facebook-oldalán tette közkinccsé az itt látható fotót, amelyen a róla mintázott sótartó is látható. „Csendélet 2020 – Áfonyás-gombás marhapofa juhtúrós galuskával és ellenzéki sótartóval.” Ezt a találó szöveget írta a képhez a Fidesz alelnöke, aki mindemellett parlamenti államtitkár és a birkózó szövetségnek is vezetője.

Mi meg nem tehetünk mást, minthogy dicsérjük az ízlését. Érdek nélkül természetesen. Merthogy fikázhatnánk is Németh urat, írhatnánk róla azt is, hogy tényleg olyan feje van, mint egy sótartónak. Németh Szilárd, akit pártjában, a Fideszben, előszeretettel Sziszinek becéznek, kreatívan és gyakran főz az övéinek a Fidesz különféle kitelepülésein. Rendre ő eteti az ott megjelent nagyérdeműt, ő invitálja kulináris kalandozásokra a nemzet megmaradásáért küzdelemben elfáradt fideszes politikusokat.

Aki nem érti, miért nevezi hősünk ellenzékinek a képen látható sótartót, annak elmagyarázzuk: a Hegyvidéki Manufaktúra nevű cég gyártotta le ezt a kedves kis rémséget, mindnyájunk okulására és épülésére. Nem feltétlen lojalitásból, ahogyan azt első ránézésre gondolnánk, hanem merő iróniából. Nem Németh Szilárd a Hegyvidéki Manufaktúra egyetlen teremtménye, gyártottak ők már Orbán-gyertyát, és Mészáros Lőrincet mintázó perselyt is.

Ebben a leginkább Buddhára hajazó Németh Szilárdos sótartóban az a jó, hogy nem csupán sót lehet benne tartani. Aki úgy látja jónak, tölthet bele borsot, paprikát, vagy, teszem azt, cukrot is. Mert lehet bármi a sótartóban, Németh Szilárd és a Fidesz akkor is megvédi a magyar embereket, ha azok inkább azt szeretnék, hogy legalább evés közben hagyják őket „békibe”!

Kategóriák: Szervezetek

Fideszről vagy jót vagy semmit…

2020, január 7 - 15:27

„Nem dolgozunk velük, nem léphetnek be, mert csak a vizünket isszák és az időnket pazaroljuk rájuk”. Kubatov Gábor, az FTC elnöke ilyen emelkedett stílusban beszélt azokról az újságírókról, akik – szerinte – rosszakat írnak a Fradiról. Kubatov, aki egyúttal a Világegyetem Legdemokratikusabb Pártjának, a Fidesznek is alelnöke, közölte: az említett újságírókat kitiltják, mert nélkülük is megvannak.

Mielőtt elmélyülnénk e nemes gondolat taglalásába, emlékeztetnénk az olvasót Orbán Viktor egy mondatára: „Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”. Strasbourgban mondta ezt Orbán, 2018 szeptemberében, a Sargentini-jelentés vitájában. Orbán ugyanannak a pártnak az elnöke, amelyben Kubatov Gábor alelnökként funkcionál. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk másra gondolni, mint hogy Kubatov nem hallotta Orbánnak ezt a kijelentését. Vagy hallotta, de – mint annyi mást, ezt is – sajátosan értelmezi.

Szerencsére ott még nem tartunk, hogy Kubatov betilthatná a neki nem tetsző sajtótermékeket és kizárhatná a szakmából a számára nem szimpatikus újságírókat. Egyelőre csak odáig jutottunk, hogy aki olyat ír a Fradiról, ami Kubatovnak nem tetszik, az megnézheti magát. Nem a Groupama Arénában, mert oda nem nyer bebocsátást, hanem ott, ahol van, vagyis, ahová egyelőre még beengedik.

Itt jegyeznénk meg, hogy a Groupama Aréna nem Kubatov Gábor, de még csak nem is a fradisták tulajdona. Alapvetően közpénzből épült, mint szinte minden ebben az országban, és tett bele valamennyi pénzt a névadó Groupama nevű cég is.

Kubatov, akinek a keresztneve a politikában jártas emberek körében nem Gábor, hanem Lista, abban téved, hogy a kitiltással bármit is elérhet. Nem kell ahhoz bemenni a Groupama Arénába, mert anélkül is tudható, hogy az FTC kezdőcsapatában mindösszesen három (néha négy) magyar játékos van, a többiek külföldiek, futballnyelven szólva idegenlégiósok. Ha valakinek nem volna világos: a legmagyarabbnak kikiáltott magyar csapat kétharmada nem beszél magyarul. És nyilván azt sem akarja Kubatov, hogy valaki megírja, milyen gyomorforgatóan rasszista módon szurkol a ferencvárosi közönség egy része. Nem mindenki persze – ha valahol, itt aztán végképp nem szabadna általánosítani. De azokat is meg lehet érteni, akik nehezményezik, hogy a tisztességes, normális Fradi-szurkolók miért nem határolják el magukat rasszista társaiktól.

Kubatov ezzel a tiltással nem tesz mást, mint azok a kórházak, amelyek megtiltják a fotózást az intézményben. Pedig, a fényképzései tilalomtól nem lesz kevesebb málló vakolat, nem lesz szebb és több a gusztustalan és szegényes kórházi koszt, és a leromlott állapotú mellékhelyiségekbe sem kerül szappan, vagy, teszem azt, vécépapír. Ahogy a kórházak sem gondolhatják komolyan, hogy ettől majd javul az egészségügy megítélése, úgy Kubatov is téved, ha azt hiszi, hogy ha kitilt néhány újságírót, többen fogják szeretni a Ferencvárost.

Arról nem is szólva, hogy az „ezernyelvű, sokszívű brigád” ettől még nem fog jobban futballozni.

Kategóriák: Szervezetek

Stílusgyakorlat

2020, január 5 - 15:21

Azt tartja a mondás: a stílus maga az ember.

Nos, Karinthy ezt elég erősen cáfolja Így irtok ti c. szösszenetében Ady Endrétől Oscar Wilde-ig kötetbe foglalva karikírozta ki bel- és külhoni íróinkat. Ennyi féle ember lett volna? Aligha. De felettébb zseni volt.

Manapság az ilyet parafrázisnak (egy mű újraalkotása más stílusban, eszközökkel úgy, hogy a tartalom hasonló maradjon), tehetségtelenek és csinált államfők esetében plágiumnak hívják.

Jómagam Karinthynak a cipőfűzőjét sem köthetném meg – habár nem ártott volna neki ez az apró segítség, tán tovább élt és alkotott volna – ám ennek ellenére én is írtam R. Chandler, J. Heller, Bradbury, Mándy Iván lektüröket. Elvben novellák is lehetnének, de mivel fogalmam sincs a novellaírás szabályairól, nem merészelem annak nevezni szösszeneteimet.

Bizonyításul álljon itt egy kedvencem, hommage á R. Chandler.

A gyémánt függő

Az irodám ablakán túl egész Los Angeles egy őrjítő ragyogás volt. Ez még nem lett volna baj, de a ragyogáshoz őrjítő meleg is társult, ami úgy a hátamra tapasztotta az ingemet, mintha második bőröm lett volna. Tiszta szerencse, hogy az ablakokra tapadt három-négy évnyi mocsok némiképpen tompította a fejfájdító ragyogást. De lehet, hogy nem is ettől fájt a fejem. Ezt abból gondolom, hogy ahogy ott álltam, és szokásomhoz híven nem csináltam semmit, érezhetően tiszta scotch-ot izzadtam ki magamból, szerintem kétszer annyi felületen, mint amennyim volt.

A dupla üvegek közül egy mumifikálódott lepke nézett rám. Én visszanéztem rá, de nem volt neki mit mondanom. Ő is hasonlóan érezhetett, mert jelentőségteljesen hallgatott. Jobb híján áthelyeztem magam a székemhez – kb. akkora erőfeszítést követelt, mintha mélyvízi búvárként kellett volna a felszínre emelkednem, lihegtem is tőle rendesen – aztán felpakoltam lábaimat az íróasztalra, legalább azok pihenjenek, és csak néztem magam elé. Az irodámban amúgy nem volt túl sok látnivaló: egy redőnyös iratszekrény, tele dohos L.A-i levegővel, egy polc, néhány jogi könyvvel, amiken a porréteg vastagsága arról tanúskodott, hogy utoljára talán Abraham Lincoln idejében üthették fel őket, a falon, bekeretezve, az engedélyem. A sarokban egy jukka küzdött az életben maradásért. Ez volt az összes, amit elkószálhatott a szem.

A padlón egy vékonyra kopott szőnyeg, valamikor talán mustárszínű volt, de mostanra már inkább földszínűre koszolódott, benne gyanús foltokkal. Mindez attól lehetett, hogy már elég rég elvesztettem a bejárónőm telefonszámát, újat meg túl lusta voltam keresni. Velem szemben az ügyfeleknek szánt szék, ami kemény volt, és mindenre inkább alkalmas, mint ülésre, de az utóbbi időben nem nagyon voltak olyan ügyfeleim, akik huzamosabb idő eltöltöttek volna rajta ülve. Az igazságot megvallva, az utóbbi időben egyáltalán nem is voltak ügyfeleim.

Az íróasztal egyik fiókjában az irodai vésztartalék, egy üveg jó fajta malátaviszki, két pohárral, ki tudja, hátha még szükség lesz rá alapon, a másikban meg a 38-asom. Egy magamfajta magánkopó jobban teszi, ha ott tartja, mert a városi zsaruk valahogy nem örülnek, ha ilyesmire bukkannak az embernél. Volt ugyan rá engedélyem, tudtam is vele bánni, de ezek a zsernyákok általában nem valami barátságos fickók, egy pisztoly láttán meg egészen modortalanok tudnak lenni.

Már éppen azon voltam – bár még nem múlt el déli tizenkettő – , hogy a fejemben visszhangzó harangjátékot lecsillapítsam egy korty elsősegélyként alkalmazott viszkivel, amikor árnyék vetődött az irodaajtó matt üvegére. Tekintve, hogy nem vártam senkit, meglehetős kíváncsisággal vártam, mi fog történni. A postámat már behoztam – semmi érdekes, a szokásos reklámok, egy cég gyorsírásra akart megtanítani, amivel garantált állást kaphatok, egy másik titkárnőt közvetített volna, akár csak egy órára is – egy fizetési felszólítás a háziúrtól, egy horoszkóp, meg egy „tanuljunk könnyen, gyorsan németül” ingyenes füzetecske. A folyosót nem ma takarítják.

Az árnyék, ahogy közelebb lépett – gondolom, a táblát tanulmányozta, amire az volt írva: Philip Marlowe, magándetektív – határozottan emberi formát öltött. Aztán kopogás hallatszott.

Nyitva van! – mondtam, a valóságnak megfelelően, meg, mert más hirtelenjében nem jutott az eszembe. Lemondó pillantást vetettem az irodai üvegemre, betoltam a fiókot, és magamhoz vettem az íróasztalról a lábaimat, ahol eddig szenderegtek.

***

Az ajtó kinyílt, és egy ötven év körüli nő nyomult be rajta. Alacsony, molett, szőke, dauerolt frizurával, méretre készített piros-fehér ruhában, piros cipőben, piros körmökkel és rengeteg arany ékszerrel nyaka körül. Néztem, ahogy az asztalom felé masírozott, és olyan érzetem támadt, hogy fiatalabb korában vagy tamburmajor volt az üdvhadseregben, vagy kiképző őrmester a tengerészgyalogságnál.

Akkora kézitáskát szorított a hasához, amivel simán le lehetett volna ütni egy lovas rendőrt, lovával együtt.

-Maga Marlowe? – kérdezte. A hangja után ítélve, úgy véltem, a második tippemre egész jó odszot kaphatnék Jimmynél, a kávéházi bukmékernél.

Tekintve a hőséget, a fejemben még mindig zúgó harangjátékot, és azt, hogy egyedül voltam az irodában, azt feleltem: Legjobb ismereteim szerint, igen.

Ez nem tetszett neki, mert aranykeretes szemüveget öltött, és azon keresztül rosszallóan nézett rám.

-Nem tetszik a modora, fiatalember! – recsegte.

-Sokan vannak ezzel így, de hát nem is akarom én magának eladni – válaszoltam.

Egy darabig csak méregettük egymást, aztán gondolt egyet, és leült az ügyfelek részére fenntartott székbe. Olyan egyenes háttal ült, hogy nem is volt szüksége a háttámlára. Lábát keresztbe tette. Izmos, az én ízlésemhez képest túlságosan is izmos vádlija volt. Táskáját az ölébe csapta, mintegy védekezésül, ha éppen át akarnék ugrani az asztalon, hogy rávessem magam, köztünk legyen, mint a kínai fal.

-Maga magándetektív? – kérdezte.

Ez már a második kérdés volt, ami komolyan gondolkodóba ejtett. Tényleg, mi is vagyok én tulajdonképpen? Az emberi tudat kérdései, amióta elolvastam vagy két fejezetet Nietsche-től, egyre jobban izgattak. De csak igenlően bólintottam.

-Akkor jó! – melegedett fel tekintete egy kicsit, éppen csak annyira, mint egy fagylaltgombóc a jégszekrény belsejében – mert nekem szükségem van egy diszkrét, és gyorsan dolgozó magándetektívre.

-A diszkréciómban biztos lehet, mrs…

-Miss Jankovic – nyomatékosította.

Rendben, legyen, de akkor honnan ez a rengeteg arany, amivel magát terheli? Majd kiderül…

-Szóval, a diszkréciómban biztos lehet, miss Jankovic, ez nálunk alapkövetelmény, de a gyorsaságot nem tudom garantálni, amíg nem tudom, miről van szó!

Egy darabig habozott, mint aki nem akar túl sokat elárulni, de aztán, pirulva, ami az ő korában nem kis teljesítmény volt, kijelentette:

-Eltűnt egy ékszerem. Egy nagyon régi, családi ékszer. Egy gyémánt függő. Még Európából hozta az anyám magával.

Valami kezdett derengeni a harangjáték hátterében: olvastam egy családról, akik Szerbiából menekültek, valami nemesi család, tekintélyes mennyiségű készpénzzel és ékszerrel, ami a pletykák szerint nem teljes egészében volt az övék, lévén, hogy a kedves papának bankja volt odaát, trezorral, széfekkel, de hát, nem kell minden pletykát elhinni.

-Értem – válaszoltam igen okosan – de mégis, miből gondolta, hogy én vagyok a megfelelő ember?

-A sofőröm javasolta. Ott vár lent, a kocsinál.

Kinéztem az ablakon. Az utca túloldalán egy Dodge parkolt, mellette egy fickó unatkozott. Kb. hat láb, két hüvelyk magas lehetett, nem szélesebb, mint egy sörös autó, füleit szürke nemezkalap szorította le, és egy kockás zakó tartotta össze, kb. akkora sikerrel, mint egy halcsontfűző. Ujjai közt sodrófa méretű szivar füstölgött. Olyan arca volt, hogy én a helyében nem mentem volna közel az állatkerti gorillaketrechez, nehogy szegény állatok sokkot kapjanak. Ráismertem. Willy Boy volt, egy igazi nehézsúlyú gengszter, akit évekkel ezelőtt kimostam egy utcai gyilkosság gyanújából. Abban kivételesen ártatlan volt. Úgy látszik, végleg jó útra tért.

-Hát, miss Jankovic, jobb ajánlóm nem is lehetne – biztosítottam.

-Szóval, vállalja?

Igyekeztem gondterhelten nézni, mint aki erősen töpreng, hogy ilyen piti dolgot vállaljon-e?

-Sürgős?

-De mennyire! A hét végén parti lesz a Yacht Klubban, és nekem okvetlenül viselnem kell azt az ékszert!

Magamhoz húztam az előjegyzési naptáramat, előre-hátra lapoztam benne, mintha szabad időpontot keresnék – pedig isten látja lelkemet, úgy egy hónapja csak szabad időpontjaim voltak – és hümmögtem.

-Nos, ha így áll a dolog, miss Jankovic, mit szólna a holnapi naphoz?

-Rendben. Megadom a címemet

Azzal belekotort a hatalmas kézitáskájába, egy aranyozott szegélyű noteszt vett elő, meg egy arany tollat, és lefirkantott valamit. A kitépett noteszlapot két, gondosan manikűrözött körme közé csippentve nyújtotta felém.

-Mennyit kér a munkájáért? – érdeklődött nem túl disztingváltan.

Az előző jelenetre, no meg a gutaütött bankszámlámra gondolva gyorsan megszoroztam kettővel a szokásos napidíjamat, és kivágtam:

-Ötven dollár egy napra, plusz a költségek.

-Ötven dollár?

Úgy ejtette ki a számot, mint valami szitokszót. Gondolom, az ő köreiben, a konyakhoz a szivart ilyen bankókkal szokták meggyújtani.

-De ne jöjjön kilenc előtt, mert akkor még nagyon deprimált vagyok – adta meg az irányvonalat.

Most mondjam neki azt, hogy nekem úgyis a személyzettel lesz dolgom? Előbb-utóbb majd csak rájön.

Miss Jankovic felállt, kemény hátra arcot csinált, és kiviharzott az irodámból. Nem fárasztotta magát köszönéssel. Én meg kihúztam a fiókot, és minden teketória nélkül rácsókoltam az üveg szájára. Elvégre keményen megdolgoztam érte.

***

Éreztem, hogy ez a nap se lesz sokkal jobb, mint a többi. Valami rossz íz a nyelvem alatt azt súgta, hogy ha nem kapom össze magam, délutánra megint csak az irodai üveggel lesz randevúm.

Így hát begyömöszöltem magam az autóm átforrósodott ülésébe, és elindultam a miss Jankovic által megadott címre. Az út Bay Cityig rövid volt, mint egy hajnali álom. A ház a Sunseten állt, és nem volt mögötte más, csak egy járónapnyi gondosan nyírt pázsit, az öböl és az óceán. Lehetett ott egy úszómedence is valahol, de onnan, ahol álltam, nem láthattam rá. Az alacsony, fehér bungaló, talán, ha tíz szobával, úgy terpeszkedett el, mint olvadó jégrém a fehéren izzó nap alatt. Égetett-cserép tetejével úgy próbált kinézni, mint egy ház, aminek történelme van, de szemlátomást kudarcot vallott. Újonnan, új pénzen épített volt. Egy rakás vadonatúj pénzen.

A japán háziszolga, aki a kapun beengedett, kb. olyan arccal nézett rám, amitől egy egészen undorító bogárnak érezhette magát bárki, akinek nincs akkora élettapasztalata a japán háziszolgák arckifejezésével kapcsolatban, mint nekem. Oldalt, a kocsi beállón, Willy Boy fényesítette a Dodge malomkerék nagyságú dísztárcsáját. A kora délelőtti időponthoz képest Eric von Stroheimnak volt öltözve, ami azért nem derítette mosolyra senkinek az arcát.

Miss Jankovic vár engem – közöltem a kis japánnal, aki mosolytalanul bólintott, és bevezetett egy nagy, homályos hallba, majd egy ajtón át ki, a teraszra, a vakító napsütésbe.

A japánnak időközben elegendő ereje volt ahhoz, hogy megszabaduljon savanyú ábrázatától, így majdhogynem undor nélkül adta át két ujja közt elhullott csótánypáncélként fogott névjegykártyámat miss Jankovicnak.

Miss Jankovic, valószínüleg a korai óra miatt, egy nádfotelben ülve fogadott. Pezsgőszínű selyem köntöst viselt, alatta vélhetően éppen annyi ruhadarabbal, ami elégséges ahhoz, hogy az ember lánya megmártózzon az óceánban. A köntös onnan, ahol én álltam, olyan domborulatokra engedett belátást, hogy annak csak a tizedétől is a pápa minden bizonnyal feladná a nagyböjtöt. Miss Jankovic végigmért, ami, tekintve 185 cm-es magasságomat, nem volt éppen kis teljesítmény tőle, és törött üvegcserépként kéklő szemeivel úgy vizsgált, mintha először látna. Nézésétől leginkább egy itatóspapírra feltűzött bogárként kezdtem érezni magam.

-Kér egy italt? – kérdezte. Végig gondoltam az előttem álló feladat nehézségeit, és úgy véltem, nem árt megolajozni egy kicsit azokat a rozsdásan forgó kerekeket, amit az agyam helyén hordoztam.

-Köszönöm, egy viszkit, jéggel. De csak, ha pohárba kapom – válaszoltam udvariasan.

Miss Jankovic megrázott egy csengőt, mire egy szemlátomást keleti, finom bőrű, karcsú lány bukkant elő, aranyszínű, testhez simuló ruhában, ami jobb lábán egészen a csípőjéig fel volt hasítva.

-Scotch jó lesz? – kérdezte miss Jankovic. Míg megpróbáltam leesett államat felszedni a padlóról, és letörölni a bamba vigyort a képemről, bólintottam. Úgy éreztem, ha ez az angyal vitriollal teli poharat nyomna a kezembe, még azt is meginnám. A csengőt ettől a pillanattól kezdve merő anakronizmusnak tartottam. Egy gong sokkal jobban megtette volna.

Miss Jankovic hangja térített vissza a földre:

-Hogy akarja kezdeni? – kérdezte.

-Gondolom, megnézném a helyszínt – mármint, hogy hol tartja az ékszereit – aztán beszélni akarok a személyzettel – válaszoltam tőlem telhető elmésséggel.

-Rendben, Miura majd oda vezeti. Előre bocsátom, ő, és Liu Csen, a komornám – így mondta, a komornám, amitől kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni, tekintve, hogy az európai udvartartás fogalmi rendszerének ismerete nem éppen tartozott az erősségim közé – természetesen minden gyanú felett állnak, őértük én állok jó!

Valami azt súgta nekem, hogy ha Eric von Stroheimet, a kis japánt és a keleti angyalt kivesszük a buliból, nem sok gyanúsított fog maradni, de ezt a gyanúmat nem osztottam meg miss Jankovic-csal. Így hát csak álldogáltam ott, kalapommal a fejemen, úgy érezve magam, mint egy kókadt rhododendron, és vártam a viszkimet. Mikor Liu Csen megérkezett a párás falú pohárral – naná, hogy egy teniszütő nagyságú, veretes ezüsttálcán hozta – miss Jankovic, a maga módján, hellyel kínált:

-Na, üljön már le, maga hegyorom, mert begörcsöl a nyakam, ha így kell magára néznem!

Elszakadva a selyemköpeny kivágása által nyújtott látványtól, bevetettem magam egy másik nádfotelbe, amelyik hangos nyiszorgással tiltakozott az őt ért atrocitás ellen, és gondozásba vettem az italomat. Miss Jankovic poharában, hogy mi volt, nem láttam a rengeteg ernyőcskétől, lime szelettől és szívószáltól, de öt dollárt mertem volna tenni egy tízcentes ellenében, hogy nem limonádé.

***

Csendben ültünk egymás mellett, és iszogattunk, mint aki már jó régen ezt szokta csinálni, bámultuk az öböl szél borzolta vizét, és nem csináltunk semmit. Neki ezt ötven dollárja bánta, de szemlátomást nem idegeskedett miatta. Miután kivégeztem jeges viszkimet, kifejeztem abbéli óhajomat, hogy hát akkor én nekikezdenék. Miss Jankovic csengetett, a kis japán megjelent. Én nem tudtam felfedezni csengetés és csengetés közt semmit, ezért reménykedtem, hogy talán a kínai angyal jelenik meg, de ez a csengetés Miurát hívta elő.

A kis japán szó nélkül intett, hogy kövessem. Mit tehettem mást, egy vágyakozó pillantást vetve az üres pohárra, összekapartam magam a nádfotelból, fejemre tettem a kalapom, udvariasan biccentettem miss Jankovicnak, és követtem Miurát vissza a homályos hallba. A falon igen réginek látszó, megsötétült festményekről szigorú ősök néztek ránk, ki páncélban, ki selyemingben, buggyos nadrágban, ki meg zsakettben, cilinderrel a fején. Ők is azt a benyomást kellett volna, hogy keltsék, miszerint egy szörnyű régi, és borzasztóan előkelő családdal van dolgunk, de ez se nagyon sikerült.

Az ilyen képeket a bútorokkal együtt szokták kikölcsönözni, tartós használatra. No meg, miss Jankovic egyikre se hasonlított.

Miura bevezetett miss Jankovic hálószobájába, ami alig volt nagyobb, mint a Centrál Pályaudvar központi csarnoka. A baldachinos ágytól a fésülködőasztalig csak három napi élelemmel felszerelkezve volt érdemes elindulni. Az ágy előtt a szőnyeget, feltételezésem szerint, fűnyíróval ápolták és naponta gereblyézték. Amúgy a berendezés szolid volt, annyira, hogy Ava Gardner is elfogadta volna. Az egyik nyitott ablak előtt – mert volt belőlük egy néhány, és mind a messze húzódó gyepre nézett – egy teakfa asztal szerénykedett, hat fiókkal, meg egy tükörrel. Az asztal lakkozott lapján egy karkötő, egy bross és két nyaklánc hevert, laza összevisszaságban. Már messziről értékeseknek tűntek. Sejtésemet igazolta, hogy Miura olyan szemekkel figyelte minden mozdulatomat, mintha egyenként akarná nagy sebességű filmfelvevőre venni.

-Ezek itt Miss Jankovic ékszerei? – kérdeztem érdeklődve. Miura bólintott.

-A többi fiókban is ilyesmik vannak ? – Miura ismét csak bólintott.

-Nincsenek kulcsra zárva, vagy ilyesmi? – Miura felhagyott eddigi gyakorlatával, és a fejét rázta.

-Máskor is elől szokta hagyni az ékszereit? – Miura a változatosság kedvéért megint bólintott.

Kezdett idegesíteni a pasas. Már azon voltam, csak a játék kedvéért persze, hogy kitalálok egy olyan kérdést, amire legalább egy bővített mondattal kellene felelnie, de arra gondoltam, hogy ez talán túlerőltetné szegény fickót, így hát inkább hagytam.

-Az ablak mindig nyitva van?

Miura, legnagyobb meglepetésemre, minden látható erőlködés nélkül két mondattal is válaszolt:

-Nem. Délután, mikor ide süt a nap, be szoktuk csukni a spalettát.

Ahogy kinéztem az ablakon, virágzó bougainvilleákat pillantottam meg, melyek egészen az ereszig kúsztak fel, valamint két, kertésznek maszkírozott embert, akik a füvön sertepertéltek.

Otthagytam Miurát, hogy hozza helyre magát a számára biztosan szokatlan verbális megterhelés után, és a házat megkerülve, kimentem a hátsó kertbe. Tényleg volt ott egy úszómedence.

A két kertésznek látszó, közelebbről szemlélve, valóban kertész volt. Egy férfi és egy nő. Késő harmincasok, kora negyvenesek, naptól megégett nyak és vállak, valamint egy spániel.

A férfi vékony, inas testén rövidnadrágját bőr nadrágtartó rögzítette, vállára hulló haját indián hajpánttal szorította a homlokára. Egy hortenziabokrot gyilkolt éppen egy metszőollóval. A nő ujjatlan trikót viselt, melltartó nélkül, és térdelve a füvet gyomlálta. Mivel úgy 15 kilót vert rá a férfire, főleg csípőben és mellben, ez a tevékenysége egy karthauzi szerzeteset is kihozott volna a sodrából.

Közeledtemre felegyenesedett, és gyanakvóan nézett rám. A férfi adott egy kis előnyt a hortenziabokornak, és ugyanúgy tett. A spániel semmit nem csinált. Úgy látszott, hogy kedvelt engem.

-Jó reggelt!- köszöntem.

-Miben segíthetünk? – kérdezte a nő.

-Szoktak maguk a házban is dolgozni?

-Nem, kérem, az minekünk tilos terület, oda nem léphetünk be, de igazából nincs is miért – válaszolta a nő. A pasas úgy tartotta a metszőollót, mintha manikűrözni akarna, de valószínüleg most, hogy nem volt vele dolga, fogalma se volt, mit csináljon vele.

-Tudják, az az ablak melyik szobába nyílik? – lendítettem kezemet a ház felé. Valamiért ez a mozdulat két mátyásmadárnak nem nyerte el a tetszését, mert hangos zsörtölődésbe kezdtek a bougaivillea ágai közt.

Mindketten először kinyújtott kezem irányába néztek, aztán egymásra, végül rám.

-Miért, tudnunk kellene? – ez megint csak a nő volt. Ma ez volt a szereposztás. A spániel még nem gondolt arra, hogy ő is beszáll a társalgásba.

-Azok a madarak régóta itt tanyáznak?

Megint egymásra néztek, nyilván, mert nem bírták követni a kérdéseim logikai láncolatát, ami őszintén megmondva, nekem is nehezemre esett volna, mivel éppen improvizáltam.

-Ó, azok már évek óta itt élnek, ide-oda röpdösnek, néha még a nyitott ablakon is beröppennek, a kutyát sem érdekli, igaz, Ben?

Ben bólintott, hogy igaz. Ahogy elnéztem, bármire bólintott volna, amit a nő mond. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a ház felé. A bougainvillea ugyan sűrűn nő, de nem annyira sűrűn, hogy ne tudtam volna felfedezni a mátyásmadár fészkét. Kértem Bentől valami botot, ő idehozta az úszómedence mellől a levélszedő hálót, annak a nyele elég hosszú volt.

Majd építetek egy másikat, vagy, ha nem teszik, pereljetek be – közöltem a madarakkal, és lepiszkáltam vele a fészket, ami egyáltalán nem tetszett nekik. Bennek és a nőnek sem. A spániel nem nyilatkozott.

A fészekben több söröskupak, egy kulcs és néhány színes üveggolyó társaságában ott csillogott egy gyémánt függő. Ben és a nő bambán nézték, ahogy a zsebkendőmbe göngyöltem. A spánielt nem érdekelte a dolog.

Visszamentem a hallba, azon át ki, a teraszra. Még hátra volt egy kis ornitológiai felvilágosítás, meg a házirend megváltoztatására vonatkozó javaslat, de az már gyerekjáték volt.

Visszahajtottam Hollywoodba. Az ötven dollár jól esően melengette a tárcámat.

Kategóriák: Szervezetek

Megvalósult csodák

2020, január 3 - 19:33

Rendhagyó módon, a Liszt Ferenc Repülőtér SkyCourt Konferencia Központjában tartották a XIII. Budapesti Cirkuszfesztivál tájékoztatatóját – és a szervezőknek erre jó oka volt. A rendezvényt a Fesztiválon majd fellépő, fiatal kínai cirkuszművészek érkezéséhez igazították.

Január második hetében Budapest joggal tekintheti magát dupla fővárosnak! Amellett, hogy változatlanul megmarad hazánk fővárosának, bátran nevezhetjük a cirkuszművészet fővárosának is. Január 8. és 13. között itt találkozik majd a világ cirkuszművészetének krémje. Az artistaművészek nemcsak a közönségnek, hanem a világ különböző pontjairól érkezett cirkuszigazgatóknak, menedzsereknek, impresszárióknak is ekkor fognak bemutatkozni. Budapesten a legelső ilyen fesztivált még 1996-ban tartották és rövidesen már együtt emlegették a nagy, nemzetközi fesztiválokkal, Monte Carlo, Verona, Moszkva, Wiesbaden, Párizs hasonló rendezvényeivel. Az évek alatt méltán híressé vált program azóta is kétévente várja az egymással versengő produkciókat és előadóikat. Ma már a világ vezető cirkuszfesztiváljai közé nőtte ki magát!

Nem akármilyen egy hét előtt állunk, erősítette meg az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, Fekete Péter. A világ legnagyobb cirkuszi műhelyeiben két év óta erre készültek az artisták, hogy itt mutathassák be rendkívüli tudásukat. Azt pedig, hogy a kínai művészek érkezéséhez kapcsoltuk a tájékoztatót, az indokolja, hogy velük hosszú évek óta szoros kapcsolatunk van és szeptembertől pedig a Baross Imre Artistaképző Intézet egyik osztálya Pekingben folytatja majd a tanulmányait a világhírű Pekingi Nemzeti Akrobata Iskolában! Lapunk kérdésére válaszolva az államtitkár elmondta: „A cirkuszművészet szerepe az utóbbi időben jelentősen átértékelődött, a szórakoztatás mellett megjelent a társadalmi felelősségvállalás. Ahogy a művészetek többi ága is a mindennapi életünkre reflektál, az abban megtörtént dolgokat emeli ki, tanít bennünket, úgy a cirkuszművészet is az egymásra figyelésről, egyensúlyról, kitartásról, szorgalomról, megvalósítható csodáról szól. Olyan művészeti ág, ahol a szemünk előtt történik meg a csoda. De erre bárki képes, ha olyan komolysággal tekinti ezt a művészetet, mint az artisták. Ha reggel hét órakor már gyakorol, ha nem adja fel, amikor leesik a labda a kezéből, újból fölemeli, ismét nekifut, ha valami nem sikerült, akkor el tudja érni a csodát. A labda végül a levegőben marad, ő maga repülni tud a levegőben – mi pedig ezt látjuk a nézőtérről és ezért szeretjük a cirkuszművészetet, a művészeket!

A Fővárosi Nagycirkusz cirkusz-szakmai igazgatója, Graeser József szerint most olyan időszak következik, amikor mindenki szeretné a maximumot nyújtani. A produkciók során nagyon fontos a fény, a zene és mindazok, akiknek ebben feladatuk van, tisztában vannak a felelősségükkel. Bent maradnak akár éjjel is, hogy a fellépőket a gyakorlásuk során segíthessék. Az előadásokat legalább tízezer ember fogja látni, a felelősségük tehát egyáltalán nem kicsi. Ráadásul ez még egy verseny is, ahol zsűri van, rangos díjakat osztanak és az csak természetes, hogy minden művész kapni szeretne belőlük. Azt se felejtsük el, hogy január 13-án csak ez a fesztivál ér véget. Követi majd a tavaszi műsor, ahol két és fél hónapon keresztül a győztesek fognak szerepelni a Fővárosi Nagycirkuszban.

A fesztiválra érkezett, 31 tagú Kínai Nemzeti Cirkuszművészeti Csoport igazgatója. Wang Jie Min elmondta: A Pekingi Nemzeti Akrobata Iskolát 1999-ben alapították. Közel 67 ezer négyzetméteres campus területén helyezkedik el. Igen sok modern edzőterem, hanglabor, számítógépes terem, festőműhely és multimédiás tanterem segíti a munkát, kollégium és 24 órás orvosi szolgálat áll a kínai és a külföldi diákok rendelkezésére. Az egytől hat évig terjedő képzési idő alatt a tanulókat a cirkuszművészeti ágak legkitűnőbb tanárai oktatják. Ennek az igen magas színvonalú képzésnek köszönhetően az iskola tanulói nagyszerű eredményeket érnek el a legrangosabb nemzetközi cirkuszfesztiválokon. Az iskolában különös gonddal vizsgálják, mikor kell elkezdeni az artistanövendékek képzését, hogy a legoptimálisabb eredményt érhessék el.

Kétség sem fér hozzá – állapította meg Kovács Gábor Dénes, a Fővárosi Nagycirkusz oktatási igazgatója – hogy Kína ma a világ cirkuszművészeti nagyhatalma. Amikor pedig ennek a ténynek hátterét vizsgáljuk, kulcsát keressük, nyilvánvalóvá válik, hogy az oktatási, képzési rendszerük – ami az elmúlt 2000 évben csak fejlődött és tökéletesedett – áll jelenlegi sikereik mögött. Ha mi a magyar cirkuszművészetet megújítani szeretnénk, akkor elkerülhetetlen, hogy új irányokat, új ösvényeket fedezzünk fel, ismerjünk meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy magyar tanulócsoportot küldjünk a cirkuszművészet fellegvárába. Ma már be is jelenthetjük, hogy ez a csapat szeptembertől megkezdheti tanulmányait Pekingben. Világviszonylatban is egyedülálló lehetőséget kapnak majd növendékeink, ezért rendhagyó lesz a kiválogatás, a tehetségkutatás is. Több fordulón át, hosszú hónapokon keresztül fogjuk kiválasztani a résztvevőket – és ez a nyilvánosság előtt folyik majd. Televízió-műsort tervezünk a válogatásról, hogy a közönség is megismerhesse – ne csak a növendékeket – hanem a munkát is, ami a teljesítmények és a sikerek mögött a cirkuszművészetben szükségszerűen jelen van.

Azt várjuk ettől a csapattól, hogy egy sikeres évet töltsenek Pekingben, amelyet majd két másik év is követhet. Hazahozzák és az itthoni cirkuszművészetbe beépítik azokat az alapvető ismereteket, előadó-művészeti készségeket, szemléletmódot, tökéletesíthető, és tökéletességre törekvő technikai tudást, ami a kínai cirkuszművészeket jellemzi és a sikerekhez hozzásegíti őket. A mostani, XIII. Budapesti Cirkuszfesztiválon már láthatók lesznek produkciók, melyek a pekingi iskola falai közül érkeztek hozzánk. az egyik ilyen lesz a „Black and White Fantasy” című műsorszám, melyet az iskola kínai növendékei adnak elő, és aminél jobb reklámot az ott képviselt oktatási módszereknek nem is lehet adni. A budapesti Fesztiválhoz két szakmai program is kapcsolódik majd. Január 9-én a Szépművészeti Múzeumban UNESCO konferencia lesz a cirkusz kulturális örökségeiről, 10-én pedig az artistaképzés jövőjéről lesz szó a Mezőgazdasági Múzeumban.

Kategóriák: Szervezetek

Fidesz: idő, járás, jelentés

2020, január 3 - 18:24

Elmúltak az ünnepek, lassan visszazökkenünk a régi életünkbe, hogy folytathassuk a jó ideje tartó, talán soha véget nem érő vitáinkat. Például arról, hogy demokratikus módon – azaz választás útján – le lehet-e váltani a Fideszt. A kérdés annyiban jogos, hogy Orbánék úgy alkották meg a választási rendszert, olyanná alakították a jogrendet, hogy ilyen „baleset” véletlenül se fordulhasson elő. Még akkor sem, ha hiba csúszna a gépezetbe.

Márpedig a Fidesz egyre többet hibázik. Kapkodás van, és rögtönzés, az erő látszatát keltő pökhendi, cinikus izmozás. Ám a magabiztosság mögött ott a félelem, mert ők is tudják, hogy mint minden történet, egyszer a Fideszé is véget ér. Nem mostanában lesz ez, de nem is nagyon soká. Amikor majd elfogynak a jó legelők, és a közepes minőségű szántóföldekből sem marad elegendő. Amikor tovább szűkülnek a vadászterületek, és nem lehet már annyit lopni, amennyire a falánk, mohó, telhetetlen szájaknak szükségük lenne. Amikor elfogy minden külső és belső ellenség, és nem lehet már kire mutogatni, amiért nekünk már megint nem sikerült.

Akkor majd még a mostaninál is több és fontosabb történeteket szivárogtatnak ki egymás lejáratására a derék urak. Mert – bár nagyon fontos és tiszteletre méltó a tényfeltáró újságírók munkája – senkinek ne legyenek kétségei, hogy az alapanyagot legtöbbször a Belső Párt tagjaitól kapják. Rogán helikopterezését, Tiborcz kétes ügyleteit is minden bizonnyal a Belső Párt valamelyik prominense juttathatta el a sajtóhoz, és nem kizárt, hogy Borkai Zsolt horvátországi kalandozásáról is hasonló módon értesült az Ördög ügyvédje.

Nem tudni, meddig tart még a Fidesz hatalma, de gyanítható, hogy amikor véget ér, rohamos gyorsasággal fog összeomlani. Zeng majd az ég, reng a föld, a folyók kiöntenek a medrükből.
Majd magukat buktatják meg ezek a derék urak. Vigyázat, vihar várható!

Kategóriák: Szervezetek

Schmidt Mária klímája változatlan

2019, december 31 - 15:07

„Nem tudom, hogy mi az, hogy klímaváltozás. Hát, minden változik a világban. Pont a klímának kéne állandónak lenni? Még a szavakat sem értem, amit beszélnek.” Ezt mondta Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója a Hír TV-ben. Majd mindezt megtoldotta egy még ennél is nagyobb okossággal: „Nem értem, hogy mi az, hogy klíma-semlegesnek kéne lenni. Ez azt jelenti, hogy betiltják az időjárást?”

Mondjuk, magunktól is kitalálhattuk volna. Csurka István óta tudjuk ugyanis, hogy a szakértelem bolsevista trükk. Most meg a klímaváltozásról derült ki, hogy a Soros kottájából játszó Brüsszel ármánykodása.

Nincs új a Nap alatt, Orbán Viktor már évekkel ezelőtt pedzegette a témát. Nem a klímaváltozással kapcsolatban, hanem általánosságban, Mert amit ő mond, az mindenre érvényes.

Mindenre is.

Az Ericsson székházának avatásán azt mondta a miniszterelnök, hogy meg kell próbálnunk magunk felé hajlítani a valóságot. Van, akinek ez már sikerült. Kövér Lászlóról régóta tudjuk, hogy saját, különbejáratú magánvalósága van. És most Schmidt Máriáról is kiderült, hogy nem hagyja magát zavarba hozni a tényektől. Sejtettük eddig is, de most meglett a bizonyosság. Ő maga szolgáltatta.

Tényleg nem kell a klímaváltozáson lovagolni. Majd csak lesz valahogy. Különben is, egymilliárd év múlva megszűnik a Nap. Azért aggódni akkor sem kell. Lesz helyette más, ami világít. Ha nem Kövér László, akkor Schmidt Mária.

A dinoszauruszok is úgy tudták, hogy a klímaváltozás bolsevista trükk.

Kategóriák: Szervezetek

Horthy, az ártatlan bárány

2019, december 30 - 21:11

A jobboldal ikonja, Orbán idolja, követendő példa, és egyáltalán, ő az orbánisták emlékezetpolitikájának éke.

Lázár János a minap megkoszorúzta sírját. Hogy milyen apropóból, senki nem tudja. Mondjuk, most ért rá. Nomeg, most 100 éve vonultak be Budapestre Horthy különítményesei, akik ennek apropójából legalább ezer kommunistát, zsidót és egyéb, nekik nem tetsző polgárt gyilkoltak meg játékos pogromjaik során. Ezek szerint ez kétségtelenül megemlékezésre méltó esemény volt Orbánéknak.

1945-46-ban azért sikeresen elnyerte a legnépszerűtlenebb államférfi kitüntető címet, csak – igaz, szoros versenyben – Szálasi előzte meg. De mára a rendszerváltás prominensei – kezdve Antallal – eredményesen dolgoztak történelmi szerepének kifényesítésén és a II. Vh-ban betöltött szerepe átszerkesztésén.

Pedig Horthy volt, aki terület- és zsákmányszerző mohóságtól vezérelve belevitte az országot a vh-ba, holott ezt Hitler se nem követelte, se nem kérte tőle, ő ugyanis tisztában volt a magyar hadsereg állapotával és képességeivel, így teljesen értelmetlennek tartotta bevetésüket. Rossz duma tehát a „szövetséges” kényszerítésére hivatkozni. Ráadásul a német támadás után Molotov külügyi népbiztos behívatta a magyar nagykövetet, és értésére adta, hogy ha Magyarország nem vesz részt a német intervencióban, a háború befejezése után Erdéllyel kapcsolatos igénye a Szovjetunió által pozitív elbírálásra fog kerülni. Molotov már akkor sejtette, hogy a németek nem fognak győzni, ezért merte ezt a megvesztegetést bevállalni.

Summa summárum, Horthy minden kényszerítés nélkül, önként és dalolva küldte vágóhídra a magyar bakákat és munkaszolgálatosokat, ami azért érdekes, mert se politikai, se személyes haszna nem származott belőle.

Lássuk most a szerecsenmosdatás kedvenc témáját, hogy de hát Horthy uralma alatt a zsidók viszonylag békében létezhettek! Ja, Magyarországon. 1942 végéig a holocaust kb. 6 millió zsidó áldozatából 4 millió már az enyészeté lett, első sorban a Szovjetunióbeli és Lengyelországi szorgoskodásának köszönhetően. Horthyék ezt tudták. Naná, majd nem! Horthy egyetlen pozitívuma, hogy a következő évek németországi megsemmisítő folyamatait nem nézte jó szemmel. A lelkiismerete szólalt volna meg? Aligha. Inkább csak a katona korrektsége: mégsem járja, hogy embereket pusztán azért, mert zsidónak születtek, megfosszanak jogaiktól, javaiktól és életüktől! Ez nem korrekt!

Az pedig, hogy nem tudott a szörnyűségekről, megint csak rossz duma. Ottlik György, a kormányzati Pester Lloyd főszerkesztője és Sztójay Döme berlini magyar nagykövet Berlinben azon polemizált, hogy eleget kellene tenni a német követeléseknek, mi szerint 300ezer zsidót deportálni kellene. De hát azokat megölik! Valóban. De akkor legalább 100ezret, mert akkor mégiscsak jobb szemmel néznének ránk! Mindez eltitkolták volna Horthy előtt? Ugyan, kérem! Azon kívül általa is ismert adat volt, hogy 1943 nyarán Lengyelországban 600ezer zsidó él, ugyanakkor 1939-ben ez a szám még 3.3millió volt. Ugyan, tessék már mondani, hová lett a különbség? Vagy ez statisztikai hiba?

Horthy ennek ellenére nem adta ki a zsidókat, ez kétségtelen pozitívum. Azonban a miértje sem akármi. Horthy nem volt buta ember, mi több, jól tájékozott is volt. Körülnézett, és azt látta, hogy se Mussolini, se Petain, se Antonescu, se Tiso ’42 után nem deportál. Mivel meglehetősen hiú is volt, úgy vélte, személyére nem vetne jó fényt, ha ő deportáltatna.

A Horthy rendszer antiszemita, antikommunista, nacionalista és irredenta rendszer volt, ezen kár is vetyengeni. Ha mindezek következtében – a történelmi felelősség vizsgálata helyett – úgy véljük, hogy mi mindig áldozatok vagyunk, ha minket mindig elárultak, ha minden tragédiánk a judeobolsevista belső ellenség aknamunkája az oka, akkor meg kell őket büntetni. Mert büntetni, azt nagyon tudunk, ebben Orbánék is jeleskednek. Nos, mivel az Antant nem foglalkozott ilyen piti dolgokkal, hát Horthyék bevezették a numerus clausust.

Lényeg, hogy Orbánéknak létszükséglet Horthyt megtisztítani. Horthy ugyanis szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak a zsidókérdésben Ebből valahogy ki kell mosni, mert különben mi végre a piedesztálra emelés? Horthy, Orbánék idolja 437ezer zsidó deportálása után függesztette csak fel azt, ám ’44 augusztusában újra engedélyezte azt, pedig akkor már a katonai helyzet is teljesen reménytelen volt! Ő most a szerecsenmosdatás tárgya.

Ja, hogy a Kamenyec-Podolskij-i mészárlás tudomására jutása után állíttatta volna le az „exportot”? Süket duma! Keresztes-Fischer belügyminiszter kapott utasítást Berlinből, hogy álljon már le, mert nem tudnak több zsidót fogadni! Ez önálló akció lett volna, Horthy tudta nélkül? Ugyan, kérem!

Horthy történelmi felelőssége 437ezer zsidó és a Doni Hadsereg pusztulása után vitathatatlan.

Az ő sírjának – egyáltalán, mi a bánatért hozták vissza Kenderesre? – apropó nélküli, orbáni potentát általi megkoszorúzása azért felvet néhány kérdést.

Ráadásul Imrédy, Sztójay egyaránt Horthyra hivatkozott, akit az akasztófától – ami egy háborús bűnösnek kijár – Sztálin vétója mentett meg.

A szerecsen mosdatás után max. nem lesz piszkos, de továbbra is szerecsen marad!

Kategóriák: Szervezetek

A vészjelző

2019, december 29 - 11:34

Téved, aki a cím olvasatán valami közlekedési vagy lakásbiztonsági berendezésre gondol. Ezt a kifejezést egy ember magára alkalmazva használta – és bizony nem kicsi veszedelem az, amit feltárt. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta: halálos veszedelembe sodorja általa önmagát. Ismereteink szerint még él, feltehetően Moszkvában. Az Egyesült Államok Észak-Karolina államából Moszkváig vezető útjáról könyvet írt, mely magyarul Rendszerhiba címen jelent meg.

 Akinek 10-12 éves gyereke máris órákat tölt a számítógépe előtt és – hamar kiderül; nem csak a házi feladat megoldásához keres segítséget, az jól teszi, ha elolvassa ezt a könyvet. Aki pedig rászánja magát és úgy gondolja, eligazodik a rövidítések világában, tudja, hogy az ENSZ ugyanaz, mint az UNO, tudja, mit jelent az FBI, a CIA, hát az is jól teszi, ha a könyv olvasásának kezdetétől fogva jegyzetet készít magának. Különben ötpercenként lapozhat vissza, ha meg akarja érteni, mit takar az NSA, a TISO, a HUMINT, a TOR, a TAO és meg egy tucat más, sűrűn előforduló betűszó. A könyv 5. fejezete nagyon érdekes megállapítással kezdődik: „Minden tizenéves hacker. Muszáj annak lenniük, mert az életkörülményeik tarthatatlanok. Felnőttnek gondolják magukat, a felnőttek azonban úgy gondolják, hogy gyerekek. […] De minél több időt töltöttem a neten, annál inkább mellékes dolognak éreztem az iskolát.”

 Aki pedig mindezt leírta magáról, Edward Joseph Snowden, 1983. június 21-én született az észak-karolinai Elizabeth Cityben. A többi adatának – akit érdekel – bárki könnyen utánanézhet. Könyvének első 126 oldala nem más, mint egy részletes önéletrajz a szerző életútjának, gondolkodásának változásairól. Csöppet sem unalmas! A következő 130, az olvasó szórakoztatóan megírt informatikai továbbképzésének tekinthető, meglepő érdekességekkel szolgál. Végül a harmadik 140 oldal – mely az első két részre alapozva, egyre izgalmasabbá válik – elgondolkodtató képet fest korunk technikai lehetőségeiről, a mindannyiunkra leselkedő, általunk elháríthatatlannak látszó veszélyekről. A fordító, Tomori Gábor remek munkát végzett. Ráérzett a stílusra, ahogy a fiatal amerikai értelmiség beszél. Ötletes nyelvi leleményekkel érzékletessé teszi, és ez úgy van jelen a magyar szövegben, mintha mi is ott ülnénk az egyik gépszobában. Bennfentesek vagyunk. A könyv olvasásához persze nem árt néhány alapszó ismerete, mert például egy cégről szólva ilyenek fordulnak elő benne: „…tipikus alagsori startup volt a dotcom boom elején.”

 Snowden roppant elgondolkodtató kérdéseket tesz fel. Mi tesz ki egy életet? – és a saját szempontjai szerint válaszol is rá. Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számára ez a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. Szerinte egy ország szabadsága csakis abban mérhető, mennyire tiszteli polgárai jogait, mert ezek a jogok az államhatalom korlátai. Pontosan meghatározzák, hol, mikor nem szabad egy kormányzatnak megsértenie a személyes vagy egyéni jogok azon területét, melyet az amerikai polgári forradalom időszakában „szabadságjogoknak” neveztek, az internet forradalmának korában pedig „magánszféra” néven emlegetnek. Megértette, hogy a kommunikációs technológiának esélye van sikert elérni ott, ahol az erőszak technológiája kudarcot vallott. Így hát elkezdte ezt tanulni és 22 évesen – megszerezve a legmagasabb biztonsági minősítést – előbb a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), később a CIA munkatársa lett. Gyorsan rájött, hogy a hírszerzésnél dolgozni annyit jelent: az országban és a világban mindenkivel összemérik a tudását, és ha meg akarja állni a helyét, specializálódnia kell. Leginkább a hálózatok érdekelték, rendszermérnök lett.

Van egy kifejezés, az indoktrináció, a hírszerzés fiatal munkatársainak megtanítása arra, ők az elit, különlegesek, akiket kiválasztottak, hogy megismerjék az állam titkait, igazságokat, melyeket a lakosság többi része, még a Kongresszus és a bíróságok sem képesek kezelni. Hatalmas lélektani hatással van az emberre, ha átesik a hírszerzés indoktrinációján, ha jártassá válik a technológiában. Ráadásul nem csak engedélyezetté, hanem kötelességgé válik a hazugság, a palástolás, a színlelés az alakoskodás. Arra indít, hogy elsősorban az intézménynek, nem pedig a törvény uralmának tartoznak hűséggel. A CIA műszaki informatikus tisztjeinek (TISO) egy jelentős része különböző nagykövetségeken, diplomáciai fedésben, rendszerint attasé minőségben dolgozik. A digitális technológia globális elterjedésének eredményeként a hírszerzés egyre inkább kiberhírszerzéssé vált, ahol a kibertér fogalma, számítógéprendszerek és hálózatok virtuális terét jelenti. Lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy a világon minden férfit, nőt és gyereket lehallgasson, aki valaha is számítógéphez nyúlt vagy felvett egy telefont!

 Edward Snowden, munkájából adódó magas biztonsági szintű rendszer-adminisztrátorként egyre megdöbbentőbb kormányzati dokumentumokhoz, nyilvánvaló és gondosan kotyvasztott hazugságokhoz fért hozzá. Felfedezte: a kormány bármikor beleáshat bárki múltbéli adatforgalmába. Bárki, aki az NSA élére kerül, egyetlen gombot megnyomva azonnal rákereshet bárkire, akinek telefonja, számítógépe, hitelkártyája van, megtudhatja róla, az egészségi állapotát, kicsoda, hol van, mit csinál, miről írt, kivel beszélt, bármikor a múltban! Egyetlen telefonhívás adata tartalmazza a dátumot, időpontját, időtartamát, a számot, ahonnan indították és amelyik fogadta és ezek földrajzi helyzetét. A mobiltelefon kikapcsolt állapotban is jelzi, tulajdonosa merre járt, ott mennyi időt töltött, a kártyája, hogy hol vásárolt és mit. Amint az adatgyűjtést kombinálják az adattárolással, a kormánynak nincs más teendője, mint kiválasztani egy személyt vagy egy csoportot a bűnbak szerepére és keresni róla valami terhelőt, ami megfelel a politikai célnak.

 Snowdent az első mellbevágó élmény akkor érte, amikor 2011-ben – külszolgálatból hazatérve, az otthona berendezéséhez fogott. Egy áruházban meglátott egy internettel felszerelt – hűtőszekrényt! Úgy használható, mint egy rendes számítógép, volt WIFI-je, láthatók rajta az e-mailek, a You Tube klipek, telefonálni is lehet előtte állva. Pillanatig sem volt kétséges, a hűtő jelezheti a gyártónak a használó szokásait, háztartási adatait, a gyártó pedig pénzt kereshet az adatok áruba bocsátásával, termékké teszi a fogyasztót. A most divatos „felhő” azt jelenti, hogy amikor online tároljuk adatainkat, gyakran lemondunk a hozzájuk fűződő jogainkról. A tömeges adatgyűjtés technológiája hatékony fegyver lehet – nem is annyira a terror, hanem inkább maga a szabadság ellen. Egy autoriter államban a jogok az államtól származnak, az állam adja őket az embereknek. Egy szabad országban a jogok a néptől származnak, a nép adja az államnak! Felismerve mindezt és mindezek hatására döntött úgy, hogy vészjelző, saját megfogalmazása szerint „whistleblower” lesz, aki rájött: az intézményen belüli élet összeegyeztethetetlen az intézményt körülvevő társadalom elveivel. Nyilvánosságra hozza, hogy a kormánya a kormányzottak tudta és beleegyezése nélkül kifejlesztett és alkalmaz egy globális léptékű, tömeges adatgyűjtési rendszert.

Megtette, és ettől kezdve országában bűnöző lett, a könyve pedig krimibe fordult. Ha lehet, még az eddigieknél is izgalmasabbá vált, ugyanakkor pedig mélyen elgondolkodtatóvá. Valóban ennyire kiszolgáltatottakká lettünk, az okostelefonok, okosórák, okosháztartások világában? Tudatában vagyunk ennek mindannyian? Valóban akarjuk mi ezt?

 

Edward Snowden

RENDSZERHIBA

  1. Század Kiadó 2019

Alföldi Nyomda ZRT

ISBN 978 615 5955 69 3

Kategóriák: Szervezetek

Gondolatok a jobboldaliságról

2019, december 28 - 15:48

Disszidensek. Eredeti értelmében egy szervezett közösségtől véleménykülönbség miatt elkülönülő személyt jelöl. A Rákosi-érától kezdve szélesebb értelemben használták mindazokra, akik Magyarország törvényeivel, társadalmi. rendjével való szembekerülésük miatt vagy más okból, pl. anyagi érdekből, érvényesülési szándékból külföldre távoztak, s ott kívántak megtelepedni. A disszidálás – ellentétben a kivándorlással – illegális tevékenység volt, ezért a törvény büntette.

Manapság már nem vagyunk ennyire vonalasak, ma már emigránsnak hívjuk őket. Persze, csak azokat, akik az outputot képezik. Az input, az migráns. A különbséget nagy honvédőink se tudják megfogalmazni.

A lényeg, hogy a Lajtán túli vidék tele van ilyenekkel. Lényegtelen, hogy miként hívjuk őket, azonban – főleg az USA-ban és Kanadában magukkal hozott, és megkövesedett értéket – már, ha az elviség és nézet az – képviselnek. Generációk, társadalmi osztályok és világnézetek jelentek így meg a külföldre kényszerült magyarok közt, mivel magukkal vittek mindent, ami távozásukkor gondolkodásuk része volt. Voltak, ugyebár, a ’45 után távozottak. Ki félelemből, ki tántoríthatatlan elveitől vezérelve, de kétségtelenül az akkoriban uralkodó nézeteket – melyek minden voltak, csak nem baloldaliak – magáénak tudva távoztak.

Voltak az ’50-es évek menekültjei, akik a Rákosi-rendszer túlkapásai elől menekültek. Ők azonban a csalódottak közül kerültek ki, és akár még baloldaliak is voltak.

Voltak azután ’56 menekültjei, akik elég vegyes társaságot képeztek, akadt köztük félelemből, elvektől vezérelve, és gazdasági okból menekült is, ám kétségtelen, hogy jobboldalinak nem voltak nevezhetők. Utána már politikai okból üldözöttek tömeges távozásáról nem igazán beszélhetünk, ám a gazdasági/egzisztenciális okból hazájukat elhagyók száma a rendszerváltás óta erősen megnőtt, pedig, mint tudjuk, Magyarország jobban teljesít.

A lényeg: ezek a csoportok odakint soha nem keveredtek egymással, ami annál is kevéssé volt lehetséges, mivel ideológiájuk a távoztuk idején lévő állapotba merevedett, és információikat is csak abból a honi közegből szerezték. Amúgy is, egy menekült nyilas, vagy horthysta miként is elegyedhetett volna egy szocdemmel, uram bocsá’ egy komcsival?

Ez az ideológiai és időbeli elkülönülés mind a mai napig érvényes. A ma „disszidensei” így nem is nagyon tudnak beilleszkedni egyik csoportba sem. Az odakint születettek más tészta. Sokat számít a szülői háttér, de ők azért annyira nem megkövesedettek.

Mindezt előszónak szántam a hazai miértre. Miért van az, hogy nemzetvesztőink abba a múltba révednek vissza, minek hordozói odakint is kövületnek számítanak? Mit remélnek a harmincas-negyvenes évek mondva csinált dicsőségének visszaünneplésétől? Mit remélnek akkori országnagyjaink – Tisza, Horthy, Szálasi – újrafényezésétől, már, ha egyáltalán van rajtuk mit fényezni?

A nemzet emlékezete – pártállástól függetlenül – egyszer már helyre tette őket. Most mire megy ki Orbánék játéka? Mit akarnak elérni? Annak a kornak megélői részben nem éppen büszkeséggel emlékeznek vissza, részben meg már nem is élnek. Utódaik von Haus aus kapott neveltetése erősen károsodhatott az ideológiailag eltérő agymosás során, mi több, a történelem tanítása sem segített az eszméik ápolásán. Akkor mégis, mi most a cél? Ugyan, mennyi elkötelezett – ráadásul ideológiailag megalapozott – jobboldali van ebben az országban? Most ne a zászlólengető, trianonozó, régi dicsőségünk felett zokogó bohócokat tessék számba venni, hanem a valódi jobboldaliakat! Mert a liberalizmus ellenzése még nem jobboldaliság, csak tudatlanság, és Fidesz szimpatizánsnak lenni sem az, hanem bolsevizmus, biza! A KDNP-t, mint eszmehordozót meg nyugodtan el lehet felejteni. Ki tud itt ma valódi – ráadásul előre vivő – jobboldali eszméket, célokat felvonultatni? Mert a nacionalizmus sem az!

Tehát kérdem: mire is jó az orbáni múltfényezés? Kiket mozgat meg, és főleg, milyen eredménnyel? Mert a cél nem kétséges: akkor voltak címek, rangok és társadalmi megkülönböztetések, ellentétben a szocreál szürke egyhangúságával, és manapság – kicsit más színezettel – de valami hasonlót kívánnak visszahozni, mert a pénz már nem ad érzékelhető különbséget. Illetve, ad, nemzeti szinten: sikerült annak hiányával ugyancsak rétegezni a társadalmat.

De a ma vitézei, lovagjai, érdemkeresztesei és egyéb felkentjei nem adják a társadalom gerincét, csak biodíszletek. Az egész visszasírás, múltfényezés csak pótcselekvés, Orbán önnön nagyságának alátámasztása.

Mert a csúcson, biza, mindig ő lesz, és adományozni címet, rangot, birtokot mindig ő fog. De mi lesz dicsősége múltával?

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak