Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára Kanadai Magyar Hírlap
Frissítve: 2 óra 23 perc

Orbán Viktor hadat üzent mindenkinek, aki most él, aki most születik, és aki utánunk következik

2019, június 24 - 15:42

Orbán Viktor friss döntésével tulajdonképpen hadat üzent mindenkinek, aki most él, aki most születik, és aki utánunk következik. Ön fideszes vagy DK-s, jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális? Egy szempontból teljesen mindegy. Ha annyiban hagyjuk a jelenlegi kormányzat tettekben klímatagadó politikáját, a saját gyermekeink jövőjét áldozzuk fel. A helyzet az, hogy nincs több időnk, most kell lépni.

„Mi a céllal egyetértünk, de egész addig, amíg nem látjuk, hogy hol van erre a pénz, addig nem vállaljuk, úgyhogy kezdjünk el tárgyalni a pénzről.” – nyilatkozta pár napja a miniszterelnök az uniós csúcs után. Az, hogy Orbán Viktor megvétózza az uniós klímacélokat, és a markát tartja az Európai Uniónak, elkerülhetetlen következménye annak a politikának, amit kilenc éve folytat. A sokat emlegetett „magyar modell” lényege ugyanis az egyoldalúan autóiparra alapozott gazdaságpolitika és a külföldi tőke kiszolgálása – meg az annak útjában álló társadalmi és környezeti „akadályok” módszeres lebontása. Gondoljunk csak a bérek lenyomására, a munkavállalói jogok és az azokat védeni hivatott hatóság, vagy a környezetvédelmi intézményrendszer földig rombolására. A kormány stratégiai partnereinek ma gyakorlatilag papírjuk van arról, hogy nem kell betartaniuk a dolgozók jogait, ha pedig kiemelt beruházásról van szó, nincs az a környezetvédelmi szakhatóság, ami a rendelkezésére álló 15 nap (!) alatt keresztbe tenne nekik. Ebben a kiszolgáló-bérgyártó szerepben olyan, hogy társadalmi és környezeti érdek, egyszerűen nem létezik.

De menjünk tovább. Olcsó rezsi. Most az az ember mondja, hogy „nekünk olyan megoldás kell, hogy klímacélok legyenek, és meg tudjuk védeni az olcsó rezsit is”, aki évek óta mást sem csinál, mint keresztbe tesz a rezsikiadások fenntartható, klímabarát csökkentésének és a zöld gazdaság fejlesztésének. Merthogy éppen az Orbán-kormány volt az, aki százmilliárdos nagyságrendben vett el a néptől szigetelésre fordítható uniós pénzeket és irányította át közintézményekre, nyilván, mert abból lehet lopni. Aki megadóztatta a napelemeket, a szélerőműveket pedig adminisztratív szabályozással lehetetlenítette el – csak hogy ne legyen konkurenciája a paksi áramnak. Perverz, hogy amikor a hírek szerint az ország pénzügyminisztere Moszkvába utazgat annak érdekében, hogy kiszabadítsa az országot az elkapkodott, rossz konstrukciójú és felesleges orosz hitelből, a miniszterelnök elkerülhetetlen végzetnek akarja beállítani az atomot. Pedig ez nem kényszerpálya, igenis volt és van másik út – és még nem sikerült mindenkit eltakarítani a politikából, aki értelmes, az ország javát szolgáló megoldásokban és nem korrupt üzletekben gondolkodik.

Azt is állítja a miniszterelnök, hogy Paks2 nélkül nincs klímaharc és olcsó rezsi. Egy: az atom a gyakorlatban mindig kiszorítja a zöldenergiát. Kettő: borzalmasan drága. A 21. században Európában még nem épült atomerőmű a tervezett költségkereten belül. A paksi bővítés 4000 milliárd forintos árában ráadásul nincs benne pl. az atomhulladék tárolásának a költsége. Eddig elment nagyságrendileg 250 milliárd a semmire (tételes kimutatást még nem sikerült kapnunk), az ún. „olcsóságot” és „megtérülést” igazoló Rothschild-jelentés az ellenkezőjét igazolja, ellenben a Századvég hozta ki anno, hogy másfél paksnyi energia megtakarítható azzal, ha szigetelünk. Pár éve az Energiaklub közölt egy tanulmányt arról, hogy mennyi is lenne a valós költsége a ZÖLD ill. az ATOM forgatókönyvnek az ország számára: számításaikból egyrészt kiderült, hogy a magyar energiaellátás új reaktorok nélkül is biztosítható, másrészt a zöld alternatíva nemcsak környezetvédelmi, de gazdasági szempontból is kedvezőbb lenne- elsősorban az atom-verzió magas üzemanyag-költségei miatt.

Én a magam részéről inkább a szakembereknek és a világ komolyan vehető tudósainak hiszek, de ezt mondatja a józan ész és az életösztön is. Ott van példádul a Nemzeti Energia- és Klímaterv, amit muszájból írt meg a kormány az Unió szíves felkérésére, ugyancsak az Unió szerint csapnivaló – szabadfordításban összecsapott és félkész, nem komolyan vehető, nincs benne forrás, szakmaiság, határidő, semmi. Pedig a hazai zöldek próbáltak segíteni – nem hallgattak rájuk. Most év végéig kell a kormánynak átdolgozni az egészet. Ki akarták pipálni, visszadobták. Maga a terv 2030-ra ír elő feladatokat, amúgy az EU nagyon alap dolgokat kért benne, az ország lehetőségeivel arányos és méltányos kibocsátáscsökkentés, megújuló részarány növelése és energiafelhasználás keretek közé szorítása – és még így is önmagához képest is alulteljesített a kormány. Ott van például a közlekedési széndioxid-kibocsátáscsökkentési vállalás is, ami esetünkben a legrosszabb az Unióban, még a közlekedésből származó kibocsátás 30 %-os növelését is bevállalja a kormány – úgy, hogy városaink, és nem csak a főváros, de az nagyon, konkrétan fuldoklik a szállóporban.

És ha ezt így hagyjuk, a kormány menni fog tovább – ne feledjük, ők mindig addig mennek, amíg valaki meg nem mutatja, hogy eddig és nem tovább. Márpedig ezzel a témával minden embernek dolga van. Forró hét közeleg, és most még csak ízelítőt kapunk abból, ami egyre többször és egyre borzalmasabb mértékben megtörténhet velünk, ha ezt hagyjuk. Az „emberi civilizáció összeomlása” nem csak egy tudományos-fantasztikus film alapdramaturgiája már, hanem a híreink erről szólnak – hogy ide jutunk, ha a nulla felelősséget vállaló populisták karmai között maradunk.

Márpedig Európában, akárhogy is nézzük, a választásokon áttörés volt. Eljött a lázadás éve, ahogy Orbán mondta, de nem azok lázadtak, akikre ő gondolt: ő a szélsőjobbot várta, a zöldek és a liberálisok jöttek. Európa népe nem térdelt le, kezébe vette a sorsát, és zöld pártok sora tört át vagy erősödött meg, németek, finnek, britek, írek, franciák, portugálok sorra jöttek fel, zöldül a társadalom és vele együtt a politika és gazdaság is. Egymást érik a diáktüntetések, klímasztrájkok. Közben Kelet-Közép-Európában beomlottak a zöldek, és most a lengyel, cseh és magyar populista vezetők voltak azok, akik vétóztak.

Ezt a küzdelmet nem lehet átengedni nekik. Tíz évünk van arra, hogy visszafordítsuk azt, amit még lehet belőle és mindenkinek ott kell küzdeni, ahol van. Én most az Európai ügyek bizottságának tagja vagyok, ahol szaván fogom a Miniszterelnökség államtitkárát, és kezdeményezéssel élek, hogy a vétó miatti helyzetre tekintettel részletesen vitassuk meg a kormány elképzeléseit, magyarázatát, meghívva az ülésre azokat a szakmai és civil szerveket és partnereket, akik nélkül sem társadalmi, sem szakmai párbeszédről nem lehet szó. Schmitt Pál Péter államtitkár legutóbbi bizottsági ülésünkön azt mondta: „nagyon nagy örömmel” jönnének egy klímaváltozásról szóló tematikus bizottsági ülésre. Itt van az ideje, megteszem a szükséges lépéseket. És folytatás következik!

Szél Bernadett

Kategóriák: Szervezetek

GISELLE – A NOVOSZIBIRSZKI ÁLLAMI OPERA ÉS BALETT SZÍNHÁZ ELŐADÁSA MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPADON

2019, június 24 - 14:05

Először látható a Margitszigeti Szabadtéri Színpad gyönyörű környezetében a rejtelmes német mondakörből megalkotott romantikus balett, a Giselle! A színpad különleges, burjánzó természeti adottságai miatt sosem látott módon elevenedik meg a bemutatása óta töretlen népszerűségnek örvendő, túlvilági lényekkel benépesített, szenvedélyes klasszikus balett.

A bűbájos villik és az esküvőjük előtt meghalt menyasszonyok történetét feldolgozó Giselle a XIX. század romantikus balettjének egyik alapdarabja, 1841-es párizsi bemutatója óta a klasszikus balettrepertoár kötelező darabja világszerte. A címszereplő, a fiatal Giselle szerelmi csalódásba hal bele. A becsapott és elárult szerelmes halála után kísértő villivé válik, olyan szellemmenyasszonnyá, aki éjfélkor megjelenik és új áldozatokat keres az élők között, hogy halálra táncoltathassa őket. Az egyszerű, romantikus klisé mögött a bonyolult férfi-nő problematika is megjelenik, táncosként pedig Giselle-é az egyik legösszetettebb és legnehezebb főszerep, melyet a szigeti színpadon tavaly bemutatott The Great Gatsby balettshow Daisy-je, Olga Grishenkova alakít.

Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház a NOVAT kivételes bemutató előadását a csodálatos szólótáncos Nikita Dolgushin emlékének ajánlották az alkotók.
Szólótáncosok: Olga Grishenkova és Anna Germizeeva / Mikhail Nedelsky és Roman Polkovnikov 

Zeneszerző: Adolphe Adam

Szövegkönyv: Jules-Henri Vernoy de Saint GeorgesThéophile Gautier, és Jean Coralli Koreográfia: Jules PerrotJean Coralli, és Marius Petipa koreográfiájuk alapján Nikita Dolgushin

Zenei vezető: Karen Durgarian
Koreográfus: Nikita Dolgushin
Díszlet és jelmeztervező: Vyacheslav Okunev
Fénytervező: Alexander Kibitkin
Balett mester: Mikhail Messerer
Asszisztens: Evgenia Kostyleva

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara.
Karmester: Jankó Zsolt

A Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera és Balettszínház klasszikus balettelőadása.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Megjegyzés:

A képek megjelenését az Opera Társulata engedélyezte! Itt az engedélyezett képek egy részét tudom megmutatni, a többi képet folyamatosan a KMH Facebook oldalára töltöm fel!

és egy előzetes a Facebook oldalon nemsokára megjelenő képekből:

 

Kategóriák: Szervezetek

Nyílt levél az ellenzéki előválasztáson indulók számára

2019, június 22 - 17:48

Tisztelt előjelöltek!

Nekem mindhárman szimpatikusak – ki jobban, ki kevésbé, van még négy napom, hogy eldöntsem. Az tudható: bármelyikük is lesz az első az ellenzéki jelöltek között, sőt, ha az októberi szavazáson le is győzi a jelenlegi udvartartás (kormánynak nem nevezném őket) mamelukját, nem lesz lehetőségük a főváros ellenzéki főpolgármestereként bármelyik ígéretüket beváltani. Nincs kétségem: ha az ellenzék felé hajolna az októberi szavazás eredménye, még az urnazárás utáni éjjelre, de legkésőbb másnap reggelre összetrombitálná hadát a magyarországi első szolga – és percek alatt felszámolná az önkormányzatiság soványka maradékát, különös tekintettel a Budapest törvényre.

Akkor nincs mit tenni?

De, szerintem van. Csak le kéne ugrani évtizedes közhelyek beidegződéseiről.
Itt van pl. a főváros szennyezett levegője. Mindenki a közlekedést akarja megbénítani – vagyis a város életét, miközben a mérések évek óta azt mutatják: már régóta nem a járművek kibocsátotta szennyezés a fő felelős, hanem a mikroszemcsés por. Márpedig ez a finom por egy teljesen lezárt lakásban is megjelenik, ha nem törölgetnek időnként.

Ugyan a város egyik külkerületében lakom, de közel az egyik főúthoz. Kilenc (!) éve nem láttam utcaseprőt az utcánkban. Ha van hely a kukámban – többnyire van, de az kell a kertből származó gaznak, amit tilos elégetni, belesöpröm az úttesten megállt por-víz-sár kombót, de csak a házam elől.
Nem részletezem. Én arra fogok szavazni, aki megígéri, hogy végre fölsöpri a fővárosi utakat – akár a belvárosi utcákat is, akár a parkoló autók alól is. Ez számottevően javíthatná a fővárosi, mérések által igazoltan a porszennyezés miatti rossz levegőt, és nem akar biciklire kényszeríteni 80 évest, kisgyerekest, meg csecsemőt. És ezt megteheti az udvartartás nélkül is.

A másik a fa-fóbia.

Jaj, de szép! – mondjuk mi, városi lakosok. Ja, csak időnként a kiöregedett fák a fejünkre (házunkra, autónkra) hullanak, akár emberhalált okozva, mint a 2006-os tüzijáték idején.

Tehát én nem azt várom, hogy „egyetlen fát se lehessen kivágni”, hanem azt: a fővárosi faállományt folyamatosan karban kell tartani, az özönfákat visszaszorítani.

Naná, érintett vagyok: évek óta küzdök az önkormányzattal, hogy a házam előtt, de az ő területükön álló gazfákat rendszabályozzák meg végre. Nem kéne még kivágni se – bár ez a fajta juhar 3 év alatt képes 4 méter magasra nőni – csak annyi kéne, hogy a tetőm felé ágaskodó egyik főágát vágják ki. Nem, hosszú hónapok küzdelmébe telik, hogy a konkrétan a tetőre tehénkedő gallyat levágják – ami két hét múlva visszanő.

Most éppen két hónapja várok válaszra, hogy mikor hajlandó az önkormányzat a saját pici, mintegy 20 nm-es területét rendbe tenni. Persze, tehetném én is, ha lenne hozzá fizikai és anyagi erőm – és ha lenne is: még ott függne a fejem fölött minimum egy szabálysértés. Jajistenem, szűzmárjám, egy FA lombkoronáját megmetszeni?! Magam is a flaszteron születtem, itt is élek: fogalmam sincs, honnét tudom (tán az általános iskola növénytan óráiról), hogy az öreg fák életét a lombkoronájuk megújító metszésével, meg a vadhajtások levágásával lehet meghosszabbítani. Ami a metszés időpontjában ugyan kíméletlen barbárságnak látszik – de már a következő vegetációs időszakban – ami lehet egy hosszú, meleg ősz is – látványos eredményt hoz: szinte fellélegző, szabadon nyújtózó fát.

Bátrabban nyúlnék a főváros közterületeit szennyező „szobrokhoz”, elsőként a Szabadság téri hazug, idomtalan kőrakáshoz, ami a „megszállási emlékmű” címet viseli. Akár annak árán is, hogy a szomszédságában lévő szovjet felszabadítási obeliszket elvitetném a Kerepesi úti temető katonai sírjaihoz.

Jól tudom, hogy a jogállam megcsúfolásaként szégyenszemre létezik egy törvény a „nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségű beruházásokról”, amikhez nem kell semmiféle hatástanulmány, környezeti vizsgálat: elég a kormány engedélye. Ennek alapján rittyentették a Szabadság térre ezt a randa kőrakást éjnek-évadján – jellemző módon azóta sem akadt olyan lelkes nerista, aki hajlandó lett volna fölavatni, átadni. De ugyane törvény alapján vágták ki a Kossuth téri hársfákat, akolbólították ki a térről az 56-os forradalmi lángot, Károlyi Mihály, Nagy Imre és József Attila szobrát. Bizonyára számottevő eredményt hoztak a nemzetgazdaságnak.

Nincs kétségem: e törvény alapján akadályozzák meg a Kossuth tér megközelítését az Alkotmány utca felől. Ahová undorító módon száz méteres kolumbárium-falat terveznek, amibe szándékuk szerint, cinikusan éppen a „nemzeti összetartozás” jegyében készülnek eltemetni az élő magyar nemzetet – a magyar államhatárokon belül és kívül.

Érteni vélem, hogy az ellenzéki főpolgármester-jelöltek inkább a „szakmai” kérdésekre helyezik a hangsúlyt: egészségügy, lakhatás, környezetvédelem. De könyörgöm! Mi a politika, ha nem az egészségügy, lakhatás, környezetvédelem?! Csakhogy e szakpolitikák mit sem érnek, ha nem adnak lehetőséget az érzelmi azonosulásra. Ha nem fejezik ki nyíltan: a főváros lakóinak többsége nem vevő a nyárikonyhák falvédőinek hamis esztétikájára, és a hazugságot nem nyeli le sem a közoktatásban, sem a közterein.

Tisztelt előjelölt Hölgy és Urak!

Számítsanak bátrabban a főváros jobboldali, baloldali, konzervatív, szocialista, hazaszerető népére! El tudnék képzelni egy akciót – sajnos már vénasszony vagyok, ahogy ezt egyik olvasótársunk a képembe is vágta, mint bűnt, a korral járó bizonytalan egészségi állapottal és fogyó erőnléttel. De fiatalabb honfitársaim megtehetnék. A ner atyja ugyanis kijelentette: a Kossuth teret „eredeti” 1944 évi állapotába kell visszaállítani. Nosza, legyen! Hordjunk pár száz homokzsákot a Parlament épülete köré – ahogy 1944-ben a bombázások miatt volt! Még haszna is lehet az országgyűlési ner-struccok számára: nem a tér sivatagosra kövezett műmárvány talajába kellene dugniuk a fejüket…

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Vitathatatlan/ incontrovertible

2019, június 22 - 17:39

Ezzel a címmel készült egy amerikai film, egy börtönbeli illegális ketrecharc volt a történet.

Nekünk is van ilyenünk, de nem illegális, hanem államilag szervezett. A ketrecharcos pedig Orbán Viktor. Ellenfelei válogatottak és mindig mások. Neki arra sincs szüksége, hogy a bandázs alá holmi ólomlemezeket csempésszen be. Puszta ököllel küzd, lássa mindenki, ő nem használ tisztességtelen eszközöket. Mármint, a nyílt színen nem.

Lássuk, mik is az Orbán-féle ketrecharc elemei.

  1. Orbán Viktor lebontja a demokráciát. Nem én mondom, a londoni Guardien írja, jelezve, hogy véget kellene vetni ennek a gyalázatnak. Persze, a Guardien biztosan Soros lapja. Vagy nem. Azonban kétségtelen, hogy úgy vélik, Orbánék az EU pénzein valósítják meg illiberális törekvéseiket, ami azért nem igazán korrekt dolog. Azon felül az EU új vezetésének meg kell mutatnia, hogy megvédi a demokráciát tagállamaiban is, ami, természetesen Orbanisztánban a belügyekbe való beavatkozást jelentené. Mármint, Orbánék szerint.
  2. A Guardian – ami, természetesen, valami rohadt ballib sajtótermék – szerint Magyarországon már régóta nincs demokrácia. A kormányzat által gyakran hangoztatott illiberális demokrácia, amit Orbán magáévá tesz, gyakorlatilag és logikailag értelmetlen kifejezés, de arra alkalmas, hogy Orbán hivatkozzon rá, mivel verbális alkotórésze a demokrácia szó.
  3. A Freedom House meglehetősen érdekes minősítésbe degradálta Orbanisztánt: hibrid rezsim. Nem igazán hízelgő, mert hát, érdemileg se nem demokrácia, se nem diktatúra. Tökéletesen alkalmas Orbán pávatáncára.
  4. A NER gyakorlatilag az egypártrendszer kivitelezője. Az állami adminisztráció a pártállam kedvezményezettjeit támogatja, tolja előtérben, látja el – uniós pénzekkel kitömött – megrendelésekkel.
  5. A Fidesz propagandájára fordítanak állami forrásokat, az NGO-kat ellehetetlenítik, a nem fideszes vállalkozásokat indokolatlan NAV-vizsgálatok görcseivel sújtják.
  6. A Fidesz lényegében lebontotta a független igazságszolgáltatás építményét.
  7. Úgy változtatták meg a választási törvényt, hogy a Fidesz 2014-ban a szavazatok 44%-ával jutott hozzá a parlamenti helyek 66%ához.
  8. Gyakorlatilag média kartellbe tömörítették a kormánypárti írott és elektronikus médiát, teljesen uralva ezzel – no, nem a piacot, hanem – a polgárok agyát.
  9. Az NGO-król szóló új törvény kiszorította Soros György Nyílt Társadalom alapítványát, és az ellene folytatott dühödt antiszemita kampány a korábbi idők leg aljasabb módszerei szerint folyik.
  10. Gyakorlatilag elüldözték a CEU-t, és lenyúlták a – független – MTA kutatóintézeteit, de ami a fő, vagyonát.

Mindezt arra hivatkozva, hogy de hát, még mindig van független média – ami eléggé el nem ítélhető, de nyugi, majd tesznek róla –  ráadásul az ellenzék – fene a pofáját – megszerzett 8 helyet az Orbanisztánnak járó 21-ből!

Mindehhez fűzném Kohn bácsi mondását: a fél igazság, bóher, az teljes hazugság!

Kategóriák: Szervezetek

Ma két éve nevezte Orbán kivételes államférfinak Horthy Miklóst

2019, június 21 - 20:46

Éppen két évvel ezelőtt, 2017. június 21-én, a megújult Klebersberg-kastély átadásán nevezte kivételes államférfinak Orbán Viktor Horthy Miklóst. Azt a kormányzót, akinek regnálása alatt születtek a zsidótörvények, amelyek végül mintegy félmillió zsidó származású magyar ember elpusztításhoz vezettek. Horthy volt a kormányzó akkor is, amikor Magyarország belépett egy igazságtalan, és utóbb vesztesen megvívott háborúba, s ő volt az elsőszámú felelős a II. magyar hadsereg (nem zsidó származású) katonáinak elpusztulásáért a Don-kanyarban.

Az Orbán által elmondott mondatból amúgy nem az derül ki, hogy ő kivételes államférfinak tartja Horthyt, hanem az, hogy Magyarország miniszterelnöke akkor ezt tartotta hasznosnak mondani. Voltak olyan történészek, például Ungváry Krisztián, akik szerint Orbán ezzel a megfogalmazással a jobboldalnak üzent.

Ez a vélemény logikus ugyan, de az ügy ennél valamivel árnyaltabb és bonyolultabb. A normális, tisztességes jobboldalnak ugyanis ezzel nem lehet üzenni, mert magát polgárnak tartó jobboldali ember nem tekint Horthyra kivételes államférfiként. A normális, tisztességes jobboldali ember tudja, amit persze Orbán is tud, hogy – lásd, mint fenn – Horthy Miklós sok százezer zsidó és nem zsidó származású magyar ember haláláért felelős.

Orbán ezzel a két évvel ezelőtti mondatával legföljebb a szélsőjobbnak üzenhetett, valamint azoknak a Fidesz-fanoknak, akik ideológiai kanyargásai közepette vakon és elvtelenül követik őt. A miniszterelnök ugyanis 2015-ben még visszafogottabban fogalmazott Horthyról, amikor a Hóman szobor körüli viták kapcsán azt mondta, hogy olyan embernek nem állítanak szobrot Magyarországon, akik megszálló hatalmakkal kollaboráltak.

Horthy Miklós ilyen ember volt, és ezt Orbán nemcsak 2015-ben tudta, de 2017-ben is, sőt, talán még 2019-ben is tudja.

Kategóriák: Szervezetek

Merjük vállalni a népek és vallások közötti párbeszéd kockázatát

2019, június 20 - 15:50

Ferenc pápa csíksomlyói üzenete egyértelmű és időszerű.

Miután június első napján ünneplem a születésnapomat, szép ajándék volt számomra, hogy épp ezen a napon mutatott be szentmisét a katolikus egyházfő Csíksomlyón. Sajnos nem tudtam ott lenni személyesen, ennek egészségügyi okai is vannak – nem tudtam vállalni a gyaloglást.

A születésnapomat nagycsaládi körben ünnepeltük, az unokaöcsém kislányát kereszteltem Zebegényben. A június nálunk ünnepi hónap: a legtöbb közeli rokonom ebben a hónapban született, én nyitom a sort. Annyi kedves üzenetet kaptam a nap folyamán, hogy este még 48 SMS várt elolvasásra, a telefonhívásokat is alig tudtam fogadni.

A pápalátogatásba így a televíziós közvetítés által tudtam bekapcsolódni – megható volt látni azt a sok embert, megtapasztalni, hogy végre a Szentatya velünk, magyarokkal személyesen találkozik.

A beszéde egyértelmű volt és nagyon időszerű. A kiengesztelődés útján kell járnunk, s az a mondata is a szívembe égett, hogy aki kockáztat, az nyer ajándékot.

Merjük vállalni a párbeszéd kockázatát!

Valódi párbeszédre van szükség a nemzetek között, a vallások között, de egymás között is.

Az a reményem, hogy a Szentlélek bátorítani fog bennünket ebben a kockázatvállalásban, az igazi párbeszéd gyakorlásában.

Beer Miklós

Kategóriák: Szervezetek

Kohn bácsi és a magyar nyelv

2019, június 20 - 15:36

Fantasztikus ez a magyar nyelv! – szögezi le öreg barátom – pedig még le se nyelte a délutáni teázáshoz elébe készített sütemény utolsó falatjait se. A morzsák belepörögnek a füles fotel ráncai közé, ember, azaz takarító nő legyen a talpán, aki innen előbányássza valamikor is a hajdan édes-friss darabkákat. Mindez azonban őt szemlátomást csöppet sem zavarja. Valamiféle újsággal csapkodja köntöse szélét, hogy megszabaduljon végre a kéretlen sütizúzalékoktól, bőségesen terített asztalt biztosítva ezzel az amúgy is folytonosan itt lábatlankodó macskafalkának. Aztán, hogy végez a soha véget nem érni látszó feladattal, újra az újságnak szenteli figyelmét. Orra nyergére ereszti okuláréját és tanárosan kérdezni kezd.

– Tudod te egyáltalán, hogy az a szó, hogy pénz, amit mi itt Izraelben egyszerűen csak keszefnek mondunk, a magyar nyelvben hányféle árnyalattal bír – néz fel szemrehányóan és választ sem várva, már adja is fel a leckét.

– Lássuk csak. Ha egy bank ad neked pénzt, akkor az hitel. Vagy kölcsön. Ha te adsz a beit knesszetnek, akkor az adomány. Ha a fiad egy versenyen előkelő helyen végez, akkor azzal pénzdíj is jár. Amikor nősültél és apósod kisámfázta a zsebedet, az volt a hozomány. Amit aztán a válás után kellett fizetned azt úgy nevezik, hogy tartásdíj. Ha elmaradsz a törlesztéssel, akkor adósságod lesz, amit a hatóságok adó formájában behajtanak rajtad. Sőt, akár bírságot is kiróhatnak rád, amit a fizetésedből kíméletlenül levonhatnak. De például pénz a váltságdíj és a korrupció eszköze sem más: csúszópénz. Ha szerencséd van és megöregszel – zárja le elmélkedése áradatát: – nyugdíjat kapsz majd pénz helyett..!
Várakozás teljesen pillant rám az öreg, sikerült-e elkápráztatnia a fene tudja honnan előkotort nyelvi leleményeivel. Kétségtelen van némi igazság abban, amit összehordott, hiszen már így is gazdag a példatára, pedig a szinonimákról még nem is ejtettünk szót. Nekem azonban maradt hiányérzetem, rá is kérdezek.

– Kohn bácsi drága, azt a helyzetet miként nevezzük, amikor a feleség belenyúl a férje pénztárcájába?
Az öregen nem lehet kifogni, kész a válasszal:

– Szabad-rablás – mondja és lemondó kézmozdulatával jelzi, volt már ilyesmiben része.

– És amikor a férj ad pénzt hitvesének – okvetetlenkedem.

– Az a helyzet sokkal bonyolultabb – borul el a tekintete az öregnek. – Induljunk ki a jobb megérthetőség kedvéért a repülőtéri vámmentes üzletek példájából. A duty free shoppokban vámmentesen szerezheted be, amire szükséged van. A free az olyasmi, mint a bli, azaz valami nélkül, szabadon, a duty pedig azt jelenti, hogy vám. Meg azt is azonban, hogy kötelesség. És erről sokan szívesen elfeledkeznének. Na már most az asszonyi, hogy másként nevezzem, a házastársi szolgáltatás, bár az írás szerint ha jól értelmezem, kötelesség, azért azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet sem duty-nak sem free-nek, vámmentes árunak, terméknek, szolgáltatásnak nevezni. Jobban illik rá az élethossziglan tartó vezeklés díja, amit nem ritkán egy fiatalkori elhamarkodott döntésed miatt kell fizetned.
És teszed mindezt önként és dalolva – teszi hozzá kárörvendően pislogva fel füles fotelje mélyéből az öreg, aztán hogy nincsenek ellenérveim, visszatemetkezik a morzsák elhelyezkedésének feltérképezésébe. Mára már megszűntem létezni számára. Nem is igen akarom vitatni megállapítását, miszerint a nagy igazságok mélyén mindig egy pofonegyszerű magyarázatok rejteznek.

Vagy nem…

Sáfrán István
(Új Kelet – Izrael)

Illusztráció: Kenney Mencher

Kategóriák: Szervezetek

Begördült Magyarországra a migránskaraván

2019, június 19 - 16:02

Hiába a nagy nyári rekkenő, Bakondi György és csapata, most sem pihen. Míg a magyarok közül sokan valamelyik tó hűs vizében lógatják a lábaikat, a katasztrófavédelmi főfelelős hivatalának ébersége egyetlen percre sem lankad. Azért sem árt az óvatosság, mert most csak azért nem látszanak a hazánkat fenyegető migránskaraván tagjai, mert annyira rafináltak, hogy úgy tesznek, mintha nem is lennének. Mindeközben a déli határon…

– Tiszteletem migráns urak, üdvözöljük Önöket a mi kedves, barátságos, vendégszerető országunkban.

– Jó napot.

– Cigaretta? Szivar? Sajnos, röviditalokból jelenleg nem túl széles a választékunk…

– Bocsánat, úgy látszik, eltévedtünk. Azt hittük, ez itt Magyarország.

– Jó helyen járnak, migráns urak. Kerüljenek beljebb, biztosan elfáradtak a hosszú úton.

– Viccel velünk? Gúnyt űz a nyomorunkból? A kiszolgáltatottságunkból? Nekünk azt mondták, hogy Magyarországon nem kedvelnek bennünket. Kerítést építenek a határon, idegengyűlölő szövegekkel szórták tele az országot.

– Ez a maguk csoportjára nem vonatkozik. Önöket kiválasztottuk, és különleges bánásmódban részesülnek.

– Nem zárnak be bennünket? Nem viselkednek velünk lekezelően és embertelenül, mint a többiekkel?

– Ellenkezőleg, uraim! Tisztes megélhetést biztosítunk az Önök számára. Munkát kapnak, rendes fizetést, valamint költségtérítést.

– Még mindig nem értjük. Önök örülnek nekünk?

– Igen, migráns urak, Önök lesznek a mi bűnbakjaink.

– Bűnbakok? Nem követtünk el semmit.

– Tudjuk, uraim, de ez bennünket nem érdekel. Önöket bűnbakként kívánjuk foglalkoztatni Magyarországon. Önök a jövőben Magyarországon élnek. Egyetlen feladatuk lesz: elviselni, hogy Önök miatt van minden.

– Szökőár? Földrengés? Kolera?

– Na, ennyire azért nem komoly a helyzet, nálunk ilyenek nincsenek.

– Akkor mi az, amiért mi leszünk a felelősek?

– Mindenért, ami rossz a magyar embereknek. Tudják, nálunk nagy a korrupció, lopnak a közpénzből, és az emberek hajlamosak ezért a kormányt okolni. A miniszterelnököt, az ő családját, pártját, barátait, üzletfeleit. Ezen szeretnénk változtatni.

– Megszüntetik a korrupciót? Többé nem fognak lopni?

– Látszik uraim, hogy Önök egy másik kultúrából jöttek. Szó sincs ilyenről.

– Hanem?

– Önök lesznek mindennek az okai. Ha bármi rossz történik Magyarországon, például drasztikusan drágulnak a zöldségek és a gyümölcsök, Önökre mutogatunk majd.

– Még sosem voltunk bűnbakok. Kell hozzá valamilyen előképzettség? Iskola, tanfolyam?

– Semmi ilyenre nincs szükség. Elegendő, ha Önök ijesztő arckifejezést vágnak, fenyegetően néznek mindenkire, és amennyire csak tudnak, legyenek ellenszenvesek.

– Nem lesz ebből nekünk bajunk? Ha a magyar emberek mérgesek lesznek ránk, rajtunk töltik ki a haragjukat. Meg is verhetnek bennünket, hogy durvább atrocitásokról ne is beszéljünk.

– Ettől Önöknek nem kell tartaniuk uraim. A kormányt sem kedvelik, mégsem esett semmilyen bántódásuk. Sőt, nézzenek a tabellára: a kormányzópárt, a Fidesz, toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat.

Kategóriák: Szervezetek

Személyi kultusz újracsomagolva

2019, június 18 - 16:40

Nem, nem éltem ‘89-ben, nem voltam ott, amikor Orbán elmondta híres beszédét a Hősök terén Nagy Imre és négy társa újratemetésén. De hála az interneten fellelhető számtalan dokumentumnak, sok mindent megtapasztalhattam abból, ami a szüleimnek akkor és ott megadatott. Persze mindehhez nekem már ott van hozzácsatolva az elmúlt 30 év tapasztalata is. És amit így láttam, megrémisztett.

Egy olyan korszak volt ez, amit a félelem és a napi betevő előteremtése miatti aggodalom tudott csak egyben tartani.

A diktatórikus rendszerek mindig egy mítosszal kezdik. A nagy hősökkel és gonoszokkal, áldozatokkal és mártírokkal és egy „igaz” és „megkérdőjelezhetetlen” győztessel. Így lépett a magyar történelem színpadára Rákosi is. Mármint 1949-től ‘56-ig.

Nem csoda, hogy amikor Rákosit a szovjetek elmozdították, és az akkor igen népszerű Nagy Imre került a helyére, a nép elkezdett reménykedni. A moszkvai vezetés azonban meggondolta magát, és a rákosista Hegedüs András lett pár évvel Imre kinevezése után a miniszterelnök. Aztán jött ‘56, és az utcákon elfolyó vér elmosott minden mítoszt, minden személyi kultuszt Rákosi politikai örökségéből.

Az új hős a nép és a munkás harcos lett, aki az ávósokkal harcolt, a zsarnokok ellen, és a szovjet tankokkal nézett farkasszemet. Új hős, új mítosz, ami persze természeténél fogva sokszor szintén túlzó és torzító volt a valósághoz képest, de hát a történelmi emlékezet sok esetben hasonlít az igazi mesékhez: nem az igazság, hanem a történet, a dráma, a csattanó számít.

Ez az évtizedeken át csak suttogva átadott mítosz igencsak jól jött a rendszerváltás idején, amikor a demokratikus ellenzék végre hivatalosan is megmutathatta magát. Ez volt a közösségi kohézió alapja, a közös történet. Ez lett ‘56 mítosza, „apáink és nagyapáink forradalma”. Ezek a rémisztően közeli, otthon is csak félve mesélt személyes családi történetek, hogy ki hol volt és mit csinált azokban a vérzivataros hetekben. Egy be nem fejezet történet, aminek a szálai összefonódtak. Ezt emelte fel önazonosságának igazolásaként az SZDSZ, az MDF és a Fidesz, az új generációs politikusok, miközben Gorbacsov már érezhetően lazábban tartotta a gyeplőt és a Kádár korszakba belelustult magyar hatóságok sem voltak éppen a helyzet magaslatán. Egyszóval: a politikai ellenzék jókor volt jó helyen.

Nagy Imre újratemetése lett a valósággá tett mítosz csúcspontja, a legenda elvarratlan szála és egyben egy új legenda kezdete. A demokrácia legendájáé. Ez volt 30 évvel ezelőtt. Ez az, amit egy nemzeti katartikus élményként eltettünk magunkban és amire jó volt visszaemlékezni.

Erre az érzésre, erre a kollektív élményre vetett most szemet a politikai tőkeszerzés érdekében a jelenlegi hatalom. Ezt akarja most átíratni az az ember, aki Nagy Imre újratemetésével lett igazán ismert és elismert tagja a magyar közéletnek. Paradox módon éppen ebből a történetből akar rákosista eszközökkel új legendát faragni, hogy személyi kultuszt építsen.

Aki ezt nem hiszi, nézze meg a 30.-ik évforduló „Szabadság koncert” fantázianévre hallgató esemény reklámfilmjét (ezt lentebb meg is teheti). Ez az új legenda szinopszisa: Orbán Viktor, az ember, aki egy mondattal hazaküldte az oroszokat. Az egyetlen, az igaz, a hatalmas…

Egy politikai újszülöttnek minden történet új. Márpedig a Fideszben most érezhetően úgy gondolják, hogy eljött az idő a személyi kultusz újracsomagolt változatának piacra dobásához. Éppen ezért nem árt, ha minél többen tudjuk: a Rákosi kultusz is így kezdődött. Először a Tanácsköztársaságban betöltött szerepét akarták túlnagyítani, majd a „bölcs vezető” megállította a fasiszták előretörését és megmentette az országot a nyugati fertőtől. Ma ugyanez megy, csak fordított sorrendben és némileg módosított szerepekkel. De a technika ugyanaz.

A propaganda akkor jó, ha nem kell értelmezni, hanem ösztönösen benyeli a nép. Ilyen jól lecsúszó mese az, hogy a bölcs vezető gondoskodik a népéről. Ma ugyan csak a gondoskodás illúziója van meg, a többit kitölti a hit, amit elég olykor megtámogatni egy-egy kampányszerű akcióval: ha kapok ma krumplit, akkor figyelnek rám. Ha kapok Erzsébet utalványt, fontos vagyok az államnak.

Ma személyi kultuszt ezzel, a közvetlen törődés érzésének illúziójával lehet felépíteni és fenntartani.

A pár kiló krumpli és a száraztészta nem szimpla szavazatvásárlás. Ez egy személyes ajándék, a gondoskodás manifesztációja. A védelmezés érzésének tárgyiasult kondícionálása személyesen Orbán Viktortól, aki megvéd a „migránsoktól”, megvéd a „brüsszeli ferttőtöl” és még a komcsikat is elkergette – méghozzá ahogy mostanra kiderült, ő egymaga. Ebben lehet hinni, ezen nem kell gondolkodni és ez így nagyon sokaknak jó, mert kényelmesen beleilleszthető a világképükbe.

Ez az a mai politikai életérzés, amit a Fidesz el akar adni egy frusztrált és mesterségesen elszegényített (vagyis kiszolgáltatott) ország lakóinak. Persze, azt ők is tudják, hogy ezt nem veszi be mindenki. De erre nincs is szükségük. Bőven elég, ha van kétmillió vevőjük, a többieket pedig vagy otthon tartják a szavazás napján, vagy különböző hatalomtechnikai machinációkkal megnehezítik az ellenzék dolgát. És ez így is lesz, kellemetlenül sokáig, mert a dolog sajnos működik. És működni is fog egészen addig, amíg az ellenzék nem számol le saját önző és kicsinyes szempontjaival és ki nem találja a saját közös történetét, amiben az orbánizmus ellenfelei végre elkezdhetnének hinni.

Dián Ákos

A szerző baloldali aktivista és diák. Minden Lánc c. blogja itt olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Az ember, aki nem engedett be a hivatalba

2019, június 18 - 15:46

Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt hittem, még belefér.

Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.

Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.

Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel kellett vitatkoznom. Neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott. Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, vagy nem neki, hanem az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.

Álltam a bezárt bejárat előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy hazamegyek, előveszek egy doboz hideg sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.

Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, levelekkel, csekkekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki éppen három perccel 6 óra előtt esik be. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.

Kategóriák: Szervezetek

Beszélgetés egy Szombathelyre menekült pakisztáni családdal

2019, június 17 - 16:22

Richard James feleségével és gyermekeivel egy évvel ezelőtt menekült el Pakisztánból, hogy aztán a Karitász és Székely János püspök segítségével találjon új otthonra.

A család – a korábban kereskedelmi menedzserként dolgozó apa, a katolikus iskolát igazgató, angoltanár végzettségű anya, a fogorvosi pálya felé tekintgető lányuk és a papi hivatás iránt érdeklődő fiuk – két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy elhagyják Pakisztánt.

Forrás: nyugat.hu

– Ha fizikai erőszakot nem is tapasztaltunk, de érezhető egy fokozatos nyomás a keresztények és minden nem muzulmán ellen. Amikor fiatal voltam, egészen más volt a helyzet: a különböző vallások gyerekei együtt játszottak, együtt nőttek fel, mindenki barátságos volt. Mára megváltozott a helyzet, és sajnos rossz irányba. Félelem van a levegőben. Állandóan azt halljuk, hogy változtassuk meg a vallásunkat, ha a mennyországba akarunk kerülni. Én erre mindig azt mondom, hogy ezt a döntést ne az egyházakra, hanem Istenre bízzuk.

Magyarországon számtalan kulturális különbséggel szembesültek: másként ünnepelték a húsvétot, a karácsonyt, de másként működik az oktatási rendszer, egészen mások az ételeink, kihívás számukra a magyar nyelv és az is, hogy amikor Karacsiban 40 fok körüli hőség volt, itt 11-12 fok.

Hálásak a helyieknek: úgy érzik, szeretik őket. – Kilencven százalékban nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek, a maradékkal pedig nem foglalkozunk. Mindenhol vannak jó és rossz emberek – mondják. Eleinte a templomban mindenki őket nézte, de lassan megismerkedtek a közösséggel: “megszoktak bennünket, már tudják, hogy olyanok vagyunk, mint ők.”

Beilleszkedésüket, befogadásukat az is segíti, hogy a gyerekek a helyi középiskolába járnak, a szülőknek pedig a Karitász ad munkát. – Soha nem akartunk munka nélkül ételt és ruhát kapni. Amikor megkapom a fizetést, mindig nagyon büszke vagyok, hogy el tudom vinni a gyerekeket a boltba – mondja az édesapa.

Sharon, az édesanya hangsúlyozta, hogy a gyerekeik jövőjét mindennél fontosabbnak tekintik, és bízik benne, hogy hamarosan képzettségünknek megfelelő munkát is találnak. – Tisztességesen dolgozunk és annyi pénzt akarunk, amiből meg tudunk élni. A gyerekeket arra tanítjuk, hogy a kemény munka visz előre az életben.

Józing Antal

A teljes cíkk a Nyugat.hu c. honlapon olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Ahogy a dolgok elintéződnek

2019, június 16 - 14:38

Persze, általában nem maguktól, hanem egy önjelölt vezető által vezérelten. Persze, néha ez a vezető nem is annyira önjelölt, pláne, ha Messiásnak hívják, akkor sem, ha Nemzetvezetőnek, Diktátornak se úgy születik valaki, node, autokrata azért saját magába vetett hitéből – és tévedhetetlenségéből – lesz.

A bimbózó kommunizmus és a soha fel nem épült szocializmus – pedig mennyit dolgoztunk rajta! – ön- vagy mások által jelölt nemzetvezetői mind rendelkeztek egy pufferrel, ami köztük és szeretett népük közt állt. Úgy hívták: titkárság. Első sorban szűrőként – nehogy már minden féle csip-csup üggyel zavarják a Nagy Embert – másod sorban tehermentesítésként, a Nagy Ember helyett cselekedvén.

Ennek kirívó példája volt a Gazda – azaz Sztálin elvtárs – titkársága. A politikai/gazdasági tisztogatások áldozatai még a Butirka cellájában, vagy Kolima fagyában is meg voltak győződve arról, hogy tévedés áldozatai lettek, a Gazda erről nem tud, mert, ha tudna, nem engedte volna, ezért tucatjával írták a leveleket Sztálin elvtársnak, amik, persze, nem jutottak túl a titkárság cenzorain.

Az ukrajnai éhínség áldozatairól még a kijevi SZKP tagjai is úgy vélték, nem tud róluk Sztálin, mert akkor biztosan közbe lépne! Nos, Sztálin nemhogy tudott róla, de ő maga idézte elő a kollektivizálás erőszakos és kíméletlen bevezetésével. 4,5 millió áldozat? Smafu. Különben sem oroszok voltak. Azonban, ha mégis az a valószínűtlen eset állt volna fenn, hogy Sztálin nem tudott róla, senki nem mert ezzel a hírrel eléje állni, mert mindenki rettegett tőle..

Kádárnak is volt titkársága, ráadásul tőle nem rettegtek elvtársai. Kádár titkárságába is ugyanolyan kétségbeesett reménnyel kapaszkodtak mindazok, akiket bedarált a rendszer, hogy a mi apánk, Kádár elvtárs biztosan nem tud erről, meg arról, különben nem hagyná. Való igaz, Kádár titkárságán keresztül néha valóban elintéződtek dolgok. Ráadásul Kádár nem követte el minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt cinizmust, amiben Sztálin sem szűkölködött.

Node, napjainknak is van egy önjelölt vezére, Minden Magyarok Atyja és Vezérlő Csillaga, mi több, neki is van titkársága, amolyan mentális TEK.

Amikor egy zsámboki kilenc gyerekes asszony , kilakoltatástól való félelmében és valószínüleg végső kétségbe esésében a Nemzet Atyjához fordult segítségért, keserűen kellett csalódnia. A titkárság azt a választ küldte, hogy a Legfelsőbb Döntéshozó nem foglalkozik egyéni ügyekkel (ahogy gazdasági és nőügyekkel sem), minden esetre sok sikert kíván a szerencsétlen családanyának a jövőt illetően. Mindezt a Családok Évében. Na, ezt hívják cinizmusnak.

Persze, nem lehet elvárni Orbántól, hogy valóban mindennel foglalkozzon, mindenről tudjon, mivel állítólag őt is csak anya szülte. De akkor legalább ne tenne úgy! A szerencsétlen pór meg azt hiszi, hogy biztos nem tud róla, mert különben nem engedné! De, tud, csak éppen leszarja.

Kategóriák: Szervezetek

Orbán Gáspár: Bakaruhában

2019, június 15 - 14:23

Június 7-én hivatásos katonává avatták Orbán Gáspárt, Orbán Viktor miniszterelnök fiát. Az eseményt nem verték nagydobra, a helyi újság és a televízió beszámolt ugyan a 22 katona eskütételéről, ám arról nem történt említés, hogy Orbán Gáspár is köztük van. Az avatáson egyébként az újdonsült katona apja, és nagypapája Orbán Győző is tiszteletét tette.

Orbán Gáspár volt már minden. Futballistának indult, akárcsak az édesapja, de neki sem jött össze a nagy kaland. Nem bizonyult elég kitartónak, vagy/és tehetségesnek. Pedig, jól indult minden, de aztán valami, valahol eltörött. Lehet, nem is Gáspár akart futballista lenni, hanem csak apja álmodta meg neki ezt a saját álmai beteljesülése helyett. Orbán Viktor máig nem volt képes feldolgozni, hogy nem lehetett igazi futballista, csupán egy – általa – lehülyített, jobb sorsra érdemes ország miniszterelnöke.

Miután Orbán Gáspár abbahagyta a futballt, elment Afrikába, hogy az ottani szegény gyerekeket oktassa a világ legnépszerűbb játékára. Nemes gondolat volt, igaz, nem túlságosan NER-kompatibilis. Ki tudja, meddig tartott volna ez a kaland, ha – máig tisztázatlan körülmények között – haza nem hozzák Gáspárt a fekete kontinensről. Az ottani gyerekek szegényebbek lettek egy futballt oktató fehér emberrel, Orbán Gáspár viszont újból kezdhette keresni önmagát. Meg is találta: egyházat alakított, Felház néven. Igazi egyházat, amelyik közelebb van istenhez, mint a többi. Valódi egyházat gründolt Orbán Gáspár, aztán, társaival együtt tavaly ősszel váratlanul bejelentették, hogy vége a Felháznak. Küldetését teljesítette, amit vállalt, bevégezte. Idén tavasszal még tartottak egy nagy, közös imát, aztán isten veled Felház, mintha soha nem is lettél volna.

A kallódó fiú most újból révbe ért. Hogy ez a kikötő lesz az utolsó, talán ő maga sem tudja. Ami biztos: Orbán Gáspárnak mostantól bajtársai vannak. Előljárói a seregben, idővel, ha nem hagyja abba ezt is idő előtt, beosztottjai is lesznek majd.

Orbán Viktor most valószínűleg büszke a fiára. Igaz, belőle sem lett futballista, de Gáspár mégis többre vitte. Igazi, katona lett, nemcsak miniszterelnök.

Kategóriák: Szervezetek

Valami eltűnt, valami született

2019, június 13 - 21:51

Jelenleg már – próbaüzemben – a nagyközönség számára is megnyitotta kapuit a Párisi Udvar Hotel Budapest. A Ferenciek terén álló Párisi Udvar, Budapest egyik legismertebb, Európában is egyedülálló épülete, melynek teljes felújítása öt évvel ezelőtt kezdődött. A történelmi jelentőségű helyreállítás szigorú műemlékvédelmi szabályok szerint, szakrestaurátorok bevonásával, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével zajlott.

A mai Ferenciek tere és a Petőfi Sándor utca sarkán az 1810-es években is a város egyik legelőkelőbb háza állt, Pollack Mihály tervezte, báró Brudern József számára. Az 1817-ben felépült üzlet- és lakóházat már akkoriban is Párisi Udvarnak nevezték. Az épületet 1906-ban megvásárolta a Belvárosi Takarékpénztár és 1912-re – új rendeltetésének megfelelően – átépítették. A látványos, keleties és szecessziós elemekben gazdag, arab, mór és art nouveau jegyeket hordozó épület a II. világháború során komoly sérüléseket szenvedett, felújítása után az IBUSZ székháza lett, a földszinti, utcai oldalán pedig a híres „Jégbüfé” vonzotta a látogatókat. Harmadik újjászületése során – napjainkban – a Párisi Udvar Hotel Budapest kel benne életre. A luxusszálló elegáns szobáinak kialakítása nyomán a budapesti kultúra megannyi szépsége teszi vonzóvá a helyet, a jellegzetes zöld, Zsolnay kerámiáktól kezdve – a Duna panorámáján át – egészen Párizsig, melynek a magyar művészvilágra gyakorolt évszázados hatása tükröződik most a szálloda belsőépítészetében.

A száztíz szobás hotel az amerikai Hyatt Hotels Corporation „The Unbound Collection by Hyatt” márkájához csatlakozik, mely a szállodaiparban világszerte egyedülálló belsőépítészeti megoldásokkal varázsolja el a vendégeket. Ebbe a csoportba csak olyan egyedi, karakteres épületek tartozhatnak, melyek valamilyen történelemmel, építészeti különlegességgel bírnak. A különleges szállodákat felsorakoztató márka tagjaként, a Párisi Udvar Hotel Budapest, központi elhelyezésének, gazdag történelmének és lenyűgöző építészetének köszönhetően ideális célpontja lesz a megszokással szakítani kívánó, felfedező kedvű utazóknak. A múlt század eleji pezsgő atmoszférát éleszti újjá az új szálloda és a földszintjén, a hozzá tartozó Párisi Passage Café & Brasserie étterem. A díszes majolika csempékkel, muránói üvegmozaikokkal és a lélegzetelállító kristálykupolával egyszerre szimbolizálja most Budapest fénykorának újjászületését, valamint a város dinamikus fejlődését.

A kastélyszerű hotelben az épület adottságaiból eredően nincs két, egyforma méretű, elrendezésű szoba. A belső terek, fürdőszobák elhelyezése más. A berendezésük, felszereltségük viszont azonos, világos színvilágú, a barna, az arany és a zöld színek dominálnak. Az ablakok hő- és hangszigeteltek. A lakóház egykori nyitott udvarát befedték, így a vendégek részére egy zárt klubterület, a Club Lounge jött létre, ahol hideg és meleg ételeket, italokat rendelhetnek. A belső tereket a Róth Miksa által tervezett, készített színes üvegablakok, valamint a Zsolnay gyár által készített kerámiák díszítik. Ebből a szempontból az épület szerencsés volt, a háború a drága díszekben csak kisebb pusztítást okozott. A dekorációban sok helyen megőrizték a a Takarékpénztárra emlékeztető motívumokat, gyakran látható méh és kaptár.

A szobák közül tizennyolc a lakosztály, melyekből kettő a hatodik emeleten kapott helyet: a két – egymásba nyitható – elnöki rezidencia. Itt a sajtóbejárás során – biztonsági okból – tilos volt fényképezni, ám annyi mégis kiderült: az épület eredetileg csak ötemeletes volt, a hatodikat a felújítás során adták hozzá. Egy 130 és egy 290 m2-es lakosztály készült, két, illetve három hálószobásak. Beépített, belső szauna és a 100 – 100 m2-es teraszon külső jacuzzi tesz exkluzívvá az élményt. A rezidenciák teraszain lenyűgöző kilátásban gyönyörködhetnek a vendégek, az egyikről a pesti, a másikról a budai oldal tárul a látogató szeme elé. A teraszok gazdag ornamentikája is a Zsolnay gyár, kifejezetten a felújításra készült, de korhű elemeiből áll össze.

Üzemeltetőként vesz rész a Párisi Udvar Hotel életében a Mellow Mood Hotels. Ez a szállodacsoport 12. egyben az első ötcsillagos szállodája – mondta el a tájékoztatón Schwindt-Kiss Andrea, a Paris Property Kft. project igazgatója. A felújítás lehetőségét pályázat útján nyerték el. Fontos számukra, hogy nemcsak egy újabb szállodát nyitnak, hanem vissza tudtak adni a városnak egy sokáig kihasználatlanul álló, pusztuló épületet. Szépségeit a szállóvendégeken kívül mások is élvezhetik, hiszen rövidesen minden erre járó leülhet majd a földszinti étteremben vagy a kávézóban. A fejlesztés pedig folyamatosan része az 1997 óta létező Mellow Mood Hotels-nek, kezdetben alacsonyabb, később egyre növekvő színvonalú szállodákkal foglalkoztak és fejlesztések sorozata nem is fejeződik be a Párisi Udvarral. Már a koncepció kidolgozásának állapotában van a VI. kerületi Paulay Ede utcában egy új, szintén ötcsillagos szálloda.

Párisi Udvar Hotel épülete meglehetősen elhanyagolt volt. Eredeti építői számtalan – akkor újnak számító – megoldást alkalmaztak. Ilyen volt például központi hűtő-fűtő rendszer, mely az épület alatti forrásvizet használta fel – emlékezett az érdekességekre Hermesz János project menedzser. A későbbi átalakítások bizony nem a legjobb minőségben, nem a legszakszerűbben történtek. Az egyiknek volt köszönhető a passzázs kialakítása a Ferenciek tere és a Kígyó utca között. A mostani újjáépítés 2016-ban a lomtalanítással kezdődött. Ott, ahol nem műemléki felületek voltak, a vasbeton szerkezetig kellett mindent lebontani. A legfelső két szintet teljesen átázott, tönkrement állapotban találták. Hasonló gondok voltak az alapozásnál is. Találtak viszont több helyen, nagy mennyiségű, az eredeti gyártásból származó befalazott kerámiát, amit most felhasználhattak. A központi kupola megmentése önmagában másfél évet vett igénybe, elemeire bontva, egyenként újították fel. Minden munkát magyarországi restaurátorok végeztek.

Valódi különlegesség a két elnöki lakosztály, ilyen Budapesten egyetlen más szállodában sem található – emelte ki Fazekas Tamás a hotel igazgatója. A többi szobáról szólva az is megállapítható, hogy belvárosi hotelhez képest a méretük, a 35-36 m2 szokatlanul nagynak számít. Ez a szálloda egyik vonzereje lehet. Az építés során kialakítottak egy „executive” emeletet, olyan – elsősorban üzleti – közönség számára, amelyiknek erre már igénye van. Itt gyors kiszolgálásra, gyors reggelire, egy délutáni megbeszélés lebonyolítására van lehetőség. A 2. emeleten egy 100 személyes és két kisebb konferenciaterem is rendelkezésre áll. A hotel főbejárata a Petőfi Sándor utca felől van. Innen a vendégliftekig olyan területet találunk, ahol akár a szállóvendég, akár az utcáról besétáló, mindenhol élvezhet valamilyen kiszolgálást. A passzázs nagyobb részét az étterem foglalja el, erősen magyaros stílusú, de nemzetközi konyhát kínál. A Ferenciek tere felőli bejáratnál pedig egy kávézó nyílott. Estére a szolgáltatás egy bárral színesedik. A 110 szobához 135 fő személyzet tartozik, ez jól mutatja az elvárható kiszolgálás minőségét. A belvárosi elhelyezkedés miatt a szállodának parkolója nincs. Szerződésben állnak viszont parkolóházakkal, ahová a gépkocsival érkező vendégek autóját a személyzet elhelyezi és kívánságra visszahozza. A hotel hivatalos megnyitása június második felére várható.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Schmuck Andor nem ellenzéki jelölt — Épp ellenkezőleg!

2019, június 12 - 18:04

Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy Schmuck Andor bejelentkezésével egy újabb ellenzéki jelölt indul a főpolgármesteri székért. Orbán sajtója ezt szajkózza, és ahogy látom, „ezen az oldalon” is többen átveszik ezt a mantrát.

Nos, sem Schmuck, sem a többi futóbolond nem ellenzéki jelölt. Épp ellenkezőleg. Létezésüknek egyetlen értelme van, mégpedig az, megosszák az ellenzéki tábort és szoros verseny esetén annyi szavazatot vegyenek el az ellenzék valódi jelöltjétől, amennyi ahhoz szükséges, hogy Tarlós István, a Fidesz budapesti helytartója a helyén maradhasson.

Az ellenzéknek Budapesten három jelöltje van: Karácsony Gergely, Kálmán Olga és Kerpel-Fronius Gábor. (Névsor szerint írtam.) Közülük egy indul majd Tarlós ellenében.

Mindenki más, aki bejelenti az indulását, a Fidesz érdekeit szolgálja. Úgyhogy ne vegyétek át a szóhasználatot, és ne írjatok olyanokat, mint Orbán lakájmédiája, vagyis, hogy az ellenzéki oldalon már megint casting van.

Ezúttal szerencsére nincs casting. Előválasztás van, és arról tényleg nem az ellenzék tehet, hogy a valódi választáson végül nem egy, hanem több jelölt áll majd Tarlóssal szemben. Az előválasztás győztese, plusz azok, akik kihagyják az előválasztást, és egyből a döntőbe kvalifikálják magukat. Ők, ismétlem, nem az ellenzék, hanem a Fidesz jelöltjei, és arra lettek kitalálva, hogy megosszák az ellenzéki szimpatizánsok szavazatait.

Figyeljetek erre, és figyelmeztessetek másokat is.

Kategóriák: Szervezetek

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért

2019, június 10 - 16:32

Mintegy 200 millió forintot ad az amerikai külügyminisztérium a közép-európai régióban működő független sajtónak. Ennyivel járul hozzá ahhoz, hogy a kormányoktól független műhelyek ne menjenek tönkre, és tudják teljesíteni azt, ami amúgy minden médiának a feladata volna: a pártatlan és tisztességes tájékoztatást.

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért, de vannak olyan újságíróműhelyek, amelyek számára a túlélést jelentheti az így elnyert néhány milliós támogatás. Az átlagember persze többnyire nem fogja fel, hogy számára is fontos a sajtó szabadsága, sokan azt hiszik, hogy a sajtószabadság az újságírók magánügye, nekik fontos, hogy megírhassák azt, amit lényegesnek tartanak Magyarország és a világ dolgairól. Sok más mellett ebben is különbözik az amerikai külügyminisztérium az átlagemberektől: az előbbi tudja, miért lényeges, hogy legyenek a sajtóban a kormányoktól független, szabad szigetek.

Merthogy, szemben minden kormányzati állítással, Orbán Viktor miniszterelnöknek nem az ellenzéki sajtó túlsúlyával szemben kell kormányoznia, hanem éppen ellenkezőleg: mérhetetlen pénzzel rendelkező médiabirodalom áll a Fidesz és a kormány mögött, amely sokszor megengedhetetlen módon segíti a kormányt, hogy elhitesse, amit fontosnak tart a magyarokkal elhitetni.

Ha nem volna független sajtó, még a mostaninál is kevesebben tudnának a hatalmon lévők hazugságairól. Arról például, hogy az egészségügyben milyen áldatlan viszonyok uralkodnak, és hogy lassan többen halnak meg a kórházi fertőzések, mint a betegségek miatt. Azért kell a kormánytól független sajtó, hogy legyenek akik megírják, hogy Orbán Viktor veje, Tiborcz István pofátlanul gazdagodik és 33 éves korára már a 32. a leggazdagabb magyarok százas listáján. Hab a tortán, hogy az általa elkövetett csínyek ellenértékét, amelyet az Európai Bizottság mostanság készül behajtani, a magyar adófizetők fogják kifizetni. (Hozzávetőlegesen 13 milliárd forintról van szó.)

Azért kell a független sajtó, hogy az emberek megtudhassák, hogy Nikola Gruevszki, a hazájában köztörvényes bűnökért elítélt, ám a magyar külügy segítségével ideiglenesen hazánkba szöktetett volt macedón miniszterelnök egy Margit körúti lakásban a magyar külügy helyettes államtitkárával találkozott. A lakás egyébként két kínai illető tulajdonában van, egyikük épp a Rogán Antal által felügyelt letelepedési kötvények révén lehet Magyarországon.

Azért kell a független sajtó, hogy az ilyen és ehhez hasonló gazemberségekről legalább azok értesülhessenek, akiket érdekel, hogyan teszi tönkre a regnáló kormány az országot.

Ezért kell az amerikaiak 200 millió forintja, melyre a független szerkesztőségek pályázhatnak. Csepp a tengerben ez a pénz, különösen a Fidesz korlátlan kasszájú médiavállalkozásainak lehetőségeihez képest, de gesztusnak mindenesetre figyelemre méltó. Az az üzenete ugyanis, hogy a demokráciához elengedhetetlen a sajtó szabadsága.

Nem nagy nóvum ez, de nem lehet elégszer elmondani. Már csak azért sem, mert volt idő, amikor még azok is tudták ezt, akik ma mindent elkövetnek azért, hogy a sajtó Magyarországon ne lehessen a kormánytól független, azaz, szabad.




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 A Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása

2019, június 9 - 16:46

Rembrandt halálának 350. évfordulóján a magyarországi neoavantgárd néhány immár klasszikusnak tekinthető Rembrandt-parafrázisát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria legújabb kamarakiállítása. A tárlaton többek között Lakner László Rembrandt tanulmányok (1966) című festményét, Birkás Ákos Rembrandt, az önarckép fantomja (1977) című konceptuális fotóművét, illetve Forgács Péter Idő/közben: Rembrandt morfok (2006) című videoinstallációját láthatja a közönség.

2018 decembere óta látható a Magyar Nemzeti Galériában az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény fő műveit bemutató kiállítás. A tárlat egyik különlegessége, hogy a teremsor közepén egy szürke színnel jelölt „átmeneti zónában” kialakított kabinetterem kamarakiállításokat befogadó projektteremként funkcionál. Így ez az elképzelés az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény 2009-ben elindított kamarakiállítás-sorozatának továbbgondolásaként is értelmezhető. A most, Rembrandt halálának 350. évfordulója alkalmából nyíló tárlat a második kamarakiállítás ezen a helyszínen.

 Rembrandt a művészettörténet kiváló alkotói között is kitüntetett jelentőséggel bír: nevét közhelyszerűen használják a festészet, sőt, általában a művészet szinonimájaként, életművének, műveinek felidézése, vizsgálata, interpretálása, parafrazeálása az esetek többségében túlmutat a nagy elődnek járó tiszteletadás gesztusán. Rembrandtot felidézni egyfajta meditáció a festészetről, a képalkotásról és a művészetről, ám egyúttal viaskodás is a Rembrandt-névhez tapadó közhelyekkel és klisékkel.

A szeptember 22-ig nyitva tartó kiállításon látható művek kölcsönösen értelmezik, árnyalják egymást, sőt, akár az önarckép mibenlétére vonatkozó gondolatmenet elemeiként is összeolvashatók. Mindhárom művész Rembrandtot mint az önarckép-festészet klasszikusát idézi meg, az önarckép születését, az arc alakulását mint időbeli folyamatot mutatja be, az idő múlását, illetve a művész és a művészet időben változó mivoltát és önazonosságának kérdését vizsgálja. Különböző médiumokat alkalmaznak, ám egyaránt a művészettörténet nagy hagyományainak továbbélésére kérdeznek rá – a jelen perspektívájából tekintve vissza a múltra. Az összesen hét művet – három Lakner-alkotást, két Birkás-művet és egy Forgács-videoinstallációt – bemutató tárlaton a kortárs művek mellett Rembrandt 1633-ban alkotott a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében lévő, Sálas, sapkás önarckép ellenfénybencímű rézkarcával is találkozhatnak a látogatók.

Akár a Szépművészeti Múzeum 2006-ban rendezett Re:mbrandt. Kortárs művészek válaszolnak című kiállítása – amelyen első ízben szerepelt Forgács Péter itt bemutatott alkotása –, ez a tárlat is kortárs, illetve közelmúltbeli művészi reflexiók segítségével „olvassa újra” Rembrandtot, akinek egy rézkarc önarcképe látható a kiállítótérben. A bemutatott művek többsége a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származik.

A kiállítás kurátora: Fehér Dávid

(forrás: sajtóanyag)

A kiállítás megtekinthető: 2019.június 7.-szeptember 22. között.

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly — Pünkösdi pihenő

2019, június 9 - 15:39

Eredetileg a magyarországi belpolitikáról akartam írni, ezúttal az ellenzékieket bírálva – el is kezdtem, és bizonyosan be is fejezem majd. De úgy gondoltam, lazítsunk egy kicsit.

Tudni kell, hogy sokféle honlap hírlevelére, fórum beszélgetéseire bejelentkeztem – van időm, megtehetem. Nem nagy ügy kitörölni azt a napi 80-100 e-mailt – és had örüljön az a webáruház, fórum stb., hogy mennyi követője van. Gyakran kitöltök egy-egy közvélemény-kutató kérdőívet is, és ez vezetett arra a felismerésre, hogy tökéletesen igazuk van a marketingeseknek, amikor csak a fiatalokat, középkorúakat veszik célba, általában 39 éves korig.

Hogy miért? Az íveken olyan kérdésekkel találkozom, amiken csak vigyorgok. Pl: Szerethetőnek tartja-e a TH márkájú bumerángot? Szerethetőneeek?! Egy bumerángot (cipőt, telefont, bármit)?! Szükségem volt rá, megvettem, működik, leüti a mezei poloskát a szederindáról, és fegyelmezetten visszajön. Ok. De szeretni? Nopláne: a TH céget magát szeretem-e? Nem kérem, nem szeretem: legfeljebb, ha megint bumerángra lesz szükségem TH-márkájút vásárolok, mert bevált. De ha nem működik, akkor bizony messzire elkerülöm, és keresek egy másik márkát.

Persze, vannak kedvenc tárgyaim. Például az a 4 grammos, még „rendes” 18 karátos (nem gagyi, török, vagy amerikai 12-14 karátos smukk) aranyból készült gyűrű a világoszöld üvegkövével. De nem azt a falatnyi nemesfémet szerettem, hanem Édesanyám háromhetes különmunkáját (amit a főállása, meg egy mellékállása mellett vállalt), hogy eleget tegyen annak a polgári szokásnak, hogy a lányok nagylánnyá válása alkalmából ékszert ajándékozzon. (Igaz, vagy öt éves késéssel, mert „mindig közbejött valami”, de mindegy, a 20. szülinapomra meglett.) Sajnos az egyik lakásbetöréskor elrabolták: csak remélem, hogy a rabló legalább ételt vagy cipőt vett a gyerekének a gyűrű árából – mifelénk nem járnak nagykaliberű gazemberek –, akkor még Anyukám is elégedett lenne, hiszen életében sose hagyott éhes gyereket, kóbor macskát magára. Vagy az az arasznyi, bumfordi, plüss jávorszarvas, amit a fiam hozott rajongott országából, Izlandról. Ahová később engem is elvitt, gyarapítva ezzel a Föld legfiatalabb unokájának rajongói táborát.

De a vásárlásról, meg a marketingről – ami persze az ember tárgyakhoz való viszonyát is jelzi –, akartam mesélni. Sose volt ellenemre, hogy üzletekben nézelődjek, latolgassam, mi éri meg. Egy életre meghatározta „vásárlási szokásaimat” Nagyapám. Nyaralni érkeztem hozzájuk a legnagyobb córesz idején. Nagypapa ránézett a lábbelimre, nem szólt egy szót sem, csak kézen fogott, és bevitt a vegyesboltba szandált venni. (Nagy falu, már akkor is külön volt a Műszaki Áruháznak nevezett vegyesbolt, meg az élelmiszerüzlet, amit mindenki csak „Hangyának” hívott, holott akkor már évek óta nem létezett a kereskedelmi szövetkezet.) Én persze rögtön a legolcsóbb szandálok között válogattam, tudtam, szegények vagyunk. Mire Nagypapa: Jaj, kisunokám, mi nem vagyunk gazdagok, nem engedhetjük meg magunknak a legolcsóbb bóvlit!

Így azután a mai napig nagyon megnézem, hogy mire adok ki pénzt. Ha vásárolok, tudom, mit akarok venni, és nem nagyon lehet elcsábítani semmilyen csillogó bigyóval.

Amikor életemben először 1979-ben kijutottam „Nyugatra”, persze Bécsbe, csak néztem. Ezért rajonganak a honfitársaim? Ezért a sok csicsás vacakért, ami elárasztja a Maria Hilfer Strasse kirakatait?

Miután ez is „begyűrüzött” ma már hozzánk, egyre jobban utálok vásárolni. Nemcsak azért nézem reszketve a magát megadni készülő cipőmet, mert idősödve nehezebben mozgok. Hanem azért, mert tudom: hiába járnám végig a cipőüzleteket, csak a számomra már hordhatatlan tízcentis sarkú, ránézésre is legfeljebb 1-2 alkalomra kitartó lábbeliket találnék. Kurvulnak a márkák is. Évekig vásároltam egy márkát – borsos áron, mert megérte a csinos, mégis hordható bőrcipő. Legutóbb nem találtam a márkaboltjukban semmit. Tudom, idősödve az ember lába „elterül”, ezért eleve egy számmal nagyobb méretet kérek, mint 20 éve. De húsz éves koromban sem tudtam volna felhúzni a lehetetlenül leszűkített cipőket – legfeljebb, ha autóval áthajtatok a lábfejemen. Így hát fegyelmezetten elballagok a kínai piacra, és a bolti ár tizedéért megveszem a műanyagot. Azt a pár órát kibírom benne, amíg egy film, vagy színházi előadás, családi vendégség tart: otthon szellős papucsba bújok. A munkahelyeimen is mindig cipőt váltottam. Más cipő kell, ha az íróasztalnál ülök, másfajta, ha eseményről kell tudósítani, és megint más, ha egy riport kedvéért a zajló Tiszán rocsózom.

De ugyanígy vagyok az élelemmel is. Egy hónapban legalább egyszer piacra megyek, bár a közelemben lévő hipermarketben is széles a választék, és olcsó az áru.

Ez egy magyar üzletlánc egyik – nagyon jól vezetett, tiszta, rendes – tagja. Ezzel egy nagyon érzékeny kérdéshez értünk. Bojkottáljam-e amiatt, hogy kampányidőben egy számomra kellemetlen alak vigyorog a bejárati plakátról? Hülyeség, szerintem. A nővérem viszont, akinek a közelében ugyancsak van egy ilyen üzlet, kampányidőszakon kívül is messzire elkerüli. A zsúfolt, kétes tisztaságú bolt drága is: a Belvárosban van.

Ugyanez a termékekkel. Hiába van a trikolóros felirat: magyar áru. Az a paradicsom, eper, az pont olyan kemény, vastaghéjú, ízetlen, mint az olasz, spanyol stb. Nem csoda, hiszen miért erőlködne a magyar gazda a sérülékeny, romlékony, lédús, paradicsomízű paradicsommal: hát ugyanazzal a szaporítóanyaggal dolgozik, mint spanyol, olasz stb. társa.

Ki van próbálva: amikor kertes házba költöztünk, mondtuk: na, akkor a magunk kedvére termelünk paradicsomot, újhagymát, ilyesmit. Hát a boltban, de a piacon is kapható magból, palántáról ugyanaz a kívül piros, belül zöld, leginkább billiárdgolyónak alkalmas termék jön le – a piaci ár kb. duplájáért.

Amiért mégis a magyar zöldséget választom, – hacsak nem sokkal drágább –, az az, hogy ez legalább nem szennyezi a szükségesnél nagyobb mértékben a Földet a sokszáz kilométeres szállítással.

Vigyorgok a manapság csak „bionácinak” nevezett finnyáskodókon is: jaj, jaj E- szám! Ezek nem tudják, hogy az E-számok mindenféle fűszert jelentenek, hogy a nemzetközi kereskedelemben egyértelmű legyen az összetétel? Ha jól emlékszem, az E-321 pl. a konyhasó(NaCl) jelzése. Lelkendeznek: micsoda krémes, finom ez a joghurt! Nem tudják, hogy a joghurt, a kefir (az aludttej) természetes állapotában darabos – magyarul úgy mondjuk, ”májas” -, különválik a szárazanyag és az író? Krémes a belenyomott emulgáló szerektől lesz, pl. a guárgumitól. Nem mellesleg, így az írót is bele lehet keverni, el lehet adni joghurtnak. Pedig a lehűtött írónál kevés jobb üdítő akad egy kánikulai napon.

Sorolhatnám a példákat napestig, például a „magasra sült, puha, piros” kenyérről, aminek nem lehet egy szeletét megkenni, mert kibukik a héjából, és a felvágása után másfél órával pergőre száradva szétesik. Egy péktől kérdeztem ennek az okát. Mire ő: a kenyérnek ma jó, ha a 30 százaléka liszt: a többi adalékanyag. De hát mit lehet tenni, ha a vevők a magas, piros, puha kenyeret keresik? Márpedig a kovászolt nem mindig lesz magas, és estére megszikkad. Ez meg másnap is puha – főként, ha a boltban kicsit megmikrózzák, hogy langyos is legyen, a kenyérillatról meg gondoskodik a szintetikus spray.

De csak locsogok itt mindenfélét, és egészen eltértem a marketing idiótaságáról. Bár lehet, hogy mégsem. Tényleg, őszintén kérdem fiatalabb olvasóimat: számít az, hogy szereted-e a TH, AB,WC céget? Boldogabb leszel, ha ilyen terméket fogyasztasz? Én pl. – de az általam közelebbről ismert fiatalok is – egészen másutt keressük a boldogságot, szeretetet – nem a boltban.

Erről majd egy másik alkalommal – így is igénybe vettem a türelmeteket.

Rátesi Margit




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Hiszek a szerzőkben és a művekben

2019, június 9 - 15:27

Különleges, új színházi évadra készül a Budapesti Operettszínház. Új vezetéssel és új szemlélettel, de változatlan elkötelezettséggel a nézők iránt. A változást a célkitűzés is jelzi, mely szerint a 2019/2020-as évadban az Operettszínház már nemzeti dalszínház legyen!

Igyekeztünk úgy összeállítani ezt az évadot, hogy szolgáljuk a nézőt, a műfajt és a művészetet – kezdte a bemutatást Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, a Budapesti Operettszínház 2019. február 1-től hivatalba lépett főigazgatója, akit korábban operaénekesként ismerhetett meg a közönség. A színház új logója is ezt az új arculatot próbálja tükrözni. Egy kicsit archaizál, egy kicsit szecessziós, benne egyenlő mértékben, egymás mellett és egymásba fonódva jelenik meg a zene és a színház. Mindkettőt magas színvonalon, stílushűséggel és alázattal óhajtjuk szolgálni. A szerzőink megérdemlik azt a bizalmat, hogy higgyünk bennük, elfogadjuk őket úgy, ahogy megalkották a műveiket. Nem érzek késztetést arra, hogy átdolgozzuk a műveiket. Hiszek a szerzőkben és hiszek a művekben, hiszek a stílushűségben és a műfajhűségben!

Vonatkozik ez az operettre, a musicalre és a daljátékokra egyaránt – erősítette meg a főigazgató. Ennek jegyében szeretném látni a ház színpadán az új szellemben fogant első produkciónkat, a Csárdáskirálynőt. Visszanyúlunk vele Kálmán Imre eredetijéhez. Színre kerül majd a János vitéz – ennek rendezője és koreográfusa is Bozsik Yvette – jön egy új rockmusical, a Mohács 1526, mely a csatavesztés körülményeit és a mögötte maghúzódó emberi kapcsolatokat taglalja. Mono-operaként jelenik meg a Raktárszínházban Anne Frank naplója, lesz egy zenés játék a francia irodalom fenegyereke, a költő-zeneszerző, Boris Vian életéről „Tajtékos dalok” címmel a Kálmán Imre Teátrumban, és szintén a Teátrum műsorát színesíti egy szokatlan új műsor. A Párizsi randevú megjelölése „dinner Show”, a nézők az előadás közben mesterszakácsok négyfogásos, pazar vacsoráját élvezhetik majd. Végül pedig egy igazi meglepetést jelentett be a főigazgató. Lesz az Operettszínháznak Diótörő előadása!

A 2019/2020-as évad első bemutatója a Csárdáskirálynő lesz, Kálmán Imrének minden idők legsikeresebb és legtöbbet játszott operettje. Több mint száz évvel ezelőtt mutatták be, de azóta a világ szinte minden pontján énekelték csodálatos dalait. Idén legelőször a nyáron, július 12-én, a Margit-szigeti szabadtéri színpadon láthatja majd a közönség – ez mintegy előbemutatója lesz az őszinek – szeptember 6-tól kezdődőn ugyanis a színházban, kibővült szereposztással fogják játszani. Kálmán Imre egykor azt mondta: „Nem tudok zenét szerezni, amikor a frontokon öli egymást a világ.” A megtorpanáson Lehár Ferenc segítette túl, lássuk be, figyelemre méltó az a példamutató nagyszerűség, ahogyan ez a két kiváló alkotó nemhogy egymás ellen, rivalizálva, hanem egymást bíztatva dolgozott. Dúlt a háború, de Kálmán Imre befejezte a művet, megkomponálta benne a Monarchia haláltáncát is: „Húzzad csak kivilágos virradatig!”

Életében először rendez operettet a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. Elképzeléseim szerint – mondta, most az eredeti szövegkönyv tér vissza. Egy eltűnt, talán soha nem volt vagy alig volt világot tár elénk, végtelen eleganciával, arisztokratizmussal. A darab premierje 1915-ben, Bécsben volt, Budapesten egy évvel később adták elő a Király Színházban. A német nyelvű librettót Gábor Andor fordította, alaposan át is írta, kifejezetten a magyar közönség számára. Van egy mese, ahol győzedelmeskedik a mindenható szerelem – ennek a világát idézzük meg és egy kicsit arról is beszélünk, hogyan tűnik el ez a világ. Úgy beszélünk az I. Világháborúról, hogy a gondolataink mára is érvényesek lesznek. Erősen asszociálunk a Monarchia hangulatára, ezt tükrözik a jelmezek, sok humorral, játékkal, szenvedéllyel, de nagyon elegánsan és egy kicsit fájó szívvel az eltűnt világ után. Lapunk kérdésére válaszolva a rendező elmondta: az a sokakat elképesztő jelenet, mely a legutolsó átdolgozáskor került be a darabba – egy frontról sebesülten hazatért, ott sokkot kapott katona „ratatatázik” a színpadon – az eredetiben sosem szerepelt, így most sem lesz az előadásban.

A különlegesen gazdag kiállítású produkcióban a díszlet és a jelmezek is visszavezetnek a Monarchia hangulatához, de megmutatkoznak majd a viharfelhők is. A díszlet alapját egy nagy, cizellált gramofon-tölcsér képezi, melyről a második felvonástól majd fokozatosan kezdenek leesni a díszítő elemek, egyre szegényedik, míg a harmadik felvonásra szinte már csak egy csontvázzá válik. Jelképezi, hogy valami pusztul, mindinkább esik szét, miközben odabent ropják a táncot. A darab főúri, bohém szereplőin a jelmezek a kor mívességét követik. Megjelennek a régi, nagyon régi magyaros motívumok, melyeket ma már csak igen ritkán látunk. A huszár viselet, a díszmagyar, a hölgyek mindent felülmúló eleganciája uralja majd a színpadot és természetesen nemcsak a főszereplők, hanem az ének- és a tánckar tagjai is, ragyogóan, a kornak, környezetnek megfelelően öltöznek.

Az operett zenéjében is visszatérünk az 1915-ös ősbemutató anyagához- erősítette meg Pfeiffer Gyula, főzeneigazgató. Korábban voltak előadások, ahol – érthetetlen okból – ilyen-olyan, más operettekből származó betétdalokkal akarták „feljavítani” a Csárdáskirálynőt, szerintük ez teljességgel felesleges, ez az operett úgy jó, ahogy van!

Fontos kiemelni, hogy a dalszövegekben is Gábor Andor eredeti szövegeit, használjuk, hiszen pontosan tudjuk, ő nem a hasára ütve alkotta meg ezeket, hanem Kálmán Imrével együtt! A magyar közönség majdnem mindegyiket kívülről tudja – és bár az utóbbi években kissé háttérbe szorult, most visszahozzuk. A „feltámasztott” bemutatásra váró darab így szinte az 1915-ös előadás reprodukciója lesz.

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Minden oldala gyönyörű

2019, június 8 - 19:06

Újabb csodálatos könyv látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában. Két fotóművész, Vizúr János és Kércz Tibor felvételeiből válogatva állt össze magyar és angol nyelven az „Álmodó Vizek” című kötet, melynek képeiből június 12-ig kiállítás is látható a Természettudományi Múzeumban.

Napjainkban folyamatosan beszélünk arról, hogy a víz mennyisége, tisztasága mennyire fontos mindannyiunk számára. Ez az album igencsak inspiráló lehet arra, hogy ezt komolyan gondoljuk és tegyünk is érte valamit. Az embernek a víz többet jelent, mint puszta létfeltételt – emlékeztetett rá a könyv bemutatásakor Zsila Sándor fotóművész. Minden érzékszervünknek ad valami pozitív ingert. Szánkba véve – bár erre korántsem mindig gondolunk – az életet isszuk a friss hideg vízzel, ízlelése felüdít, felélénkít a szomjúság csüggedése után. A májusi eső illatából – amely ugyan nem a vízé, hanem a csapadéktól felpezsdült természetes aromáké – mélyeket szippantunk, a tüdőnket is tisztítva az erőteljes sóhajokkal. Amikor fürdünk, akár kádban, akár medencében, akár tóban, folyóban, netán a tengerben, a bőrünkön érezzük a selymes, szinte gyógyító simogatást. A fülünkben cseng a köveken átbukdácsoló kis patak csobogása, a folyó árjának zúgása, vagy a tenger moraja. Ennek a végtelenül változatos elemnek a látványa is hasonló hangulatokat tud elővarázsolni.

Dr. Vizúr János, aki „polgári foglalkozására” nézve pszichiáter és Kércz Tibor, aki vegyészmérnök, mindketten hosszú évek óta foglalkoznak természetfotózással és munkáikat számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték már el. Közös kötetüknek művészi fotói a vizet, a könyv főszereplőjét, ötféle oldaláról mutatja meg: a dinamikus, folyton mozgó -változó közeget, a halmazállapotait váltogató anyagot, a világ képét visszatükröző felületet, az önmagán túlmutató absztrakt látványt, valamint az éltető elemet és életteret. Emlékeztet arra: nekünk természetes, hogy ha kinyitjuk a csapot, édesvíz folyik belőle, ihatjuk, főzhetünk vele, gyönyörködhetünk az erdei patakokban, máshol pedig strandolhatunk – de egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahol ez természetesnek számít!

Az alkotók mégsem a mindinkább sokasodó problémákat örökítették meg, hanem olyan formában fényképezték a vizet, ami az ő lelküknek kedves. Azt mutatják be, hogy a víz miként néz ki a természetben, milyen a valósága? Ez a téma megihlette már a festőket, zeneszerzőket – elég, ha Debussy, Smetana vagy Johann Strauss műveire gondolunk – irodalmi alkotások, versek is születtek róla, nem meglepő tehát, hogy a fotósokat is vonzotta. Ha jó témát keres a természetfotós, igen gyakran valamilyen víz közeli helyet választ. Ez a könyv is azt mondja el számunkra, milyen szép a víz, olykor állatok is vannak a képeken, hiszen nekik is legalább annyira fontos a víz, mint nekünk, embereknek. Vegyük észre, jegyezzük meg, hogy tőlük sincs jogunk elvenni! Szép ügyet szolgál ez a szép album.

A téma megközelítése a két alkotó részéről nem egyforma. Vízúr János inkább az esztétika, a lélek oldaláról történő megmutatásban erős, Kércz Tibor pedig óriási lendülettel, hatalmas lelkesedéssel kereste fel a világ különböző pontjait, kutatta az izgalmas pillanatokat. Ennek a két stílusnak a keveredése nagyon érdekes, közös művet hozott létre. Az ötlet szülőatyja – ki is lehetne más, mint akinek a neve is „víz úr” – negyven éve fotózik, elsősorban természetfotókat készít. Kezdetben az orvosi hivatásának nyomasztó terheit oldotta fel magában a természet szépségeinek megörökítésével. Komárom megyében a Duna partján nőtt fel, a téma kínálta magát. A könyv összeállításának gondolata viszont csak tavaly fogalmazódott meg benne. Mintegy megszemélyesíti a vizet, azért is lett a könyv címe „Álmodó Vizek”.

A fejezetek közül a „Dinamikus” lett az első, mely a görög mondás, a Pantha rei – tehát a minden folyik, minden mozgásban van, illetve a latin gutta cavat lapidem – a csepp kivájja a követ eszmeiségét jeleníti meg. A víz oldóképessége alakítja ki a barlangokat, a folyók, tengerek partjait pedig a hullámzás és az árapályjelenség formálja, változtatja. A hegyekről érkező erek, patakok folyókká duzzadva sodorják a köveket, azok közben aprózódnak. A magasban még sziklákat mozgat a víz, ezek csiszolódva, gömbölyödve kerülnek egyre lejjebb, míg végül kavics, homok lesz belőlük. Az árvizek levonultával jó termőtalaj marad vissza, mely sok helyen évszázadokig éltette a körülötte élő népeket, a nagyobb áradások viszont életveszélyt, pusztítást hoztak.

Érdekes és talán az egyik legszebb fejezete a könyvnek a „Halmazállapot halmozó” – mely további három alfejezetre oszlik, hiszen a víz lehet folyékony, szilárd és légnemű, a hőmérsékletétől függően. Amikor a vízről beszélünk, persze inkább a folyékony jut eszünkbe és még ilyenkor is egészen más látványt nyújt egy csepp, egy tócsa vagy egy folyó. Valószínűleg mindannyian emlékszünk arra a pillanatra, amikor felfedeztük, hogy egy hópehelynek milyen tökéletes szerkezete van, milyen látvány a havas táj, a zúzmarás fa vagy egy jégcsap. No és a gőz, a pára, a köd, a felhő? Az emelkedő hőmérséklet a vizet is transzcendensebb formába emeli, misztikussá teszi. Akinek megadatott már, hogy repülőgépen ülve benne legyen, átmenjen egy felhőrétegen, hogy elámuljon tízezer méter magasban, az alatta elterülő „hómezőn” – ezt örökre megjegyzi magának.

Kércz Tibor negyvenöt éves korában tanult meg úszni, fotózni is csak néhány évvel ezelőtt kezdett, ám a vízhez való viszonya közben alaposan megváltozott. Rengeteg helyen járt, jeges helyeken és a trópusokon egyaránt és közben rájött: nincs két egyforma pillanata a víznek – ezt élete végéig képes lenne fotózni. Örökösen és folytonosan változó közeg és őt ez a változás érdekli legjobban.

Vízközelben fotózva talán az egyik legizgalmasabb téma a tükröződés. Amikor szellő sem fodrozza a felszínt, nincs sodrása, nem úszik rajta semmi, akkor a víz kiváló tükröző felületté válik. Az így keletkezett kép megkettőzi a valóságot, de fejre is állítja egyben. Ha pedig van hullámzás, levelek, fadarabok, jégtöredékek úsznak benne, meglepő, absztrakt látványt hoznak létre. Ezt fényképezve, a nézőben is elindulhat egy intellektuális, spirituális folyamat – és ha ez hosszasabban is megmarad, akár művészetről is beszélhetünk.

(Információ a könyvről: Vizúr János – Kérsz Tibor, ÁLMODÓ VIZEK, Kossuth Kiadó 2019, Central Dabasi Nyomda, ISBN 978-963-09-9474-3)

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak