Kanadai Magyar Hírlap

Feliratkozás Kanadai Magyar Hírlap hírcsatorna csatornájára
Frissítve: 26 perc 40 másodperc

Szépség, kaland, felfedezés – 2. rész

4 óra 20 perc

Folytassuk a képzelt vagy inkább – és ez a jobb – valóságos körsétát a Dunától keletre. Az országnak ezen a felén is öt gyönyörű Nemzeti Parkot találunk. Közülük három síkvidéki, bár a táj itt is változatos, kettőben viszont a hegyek az uralkodóak.

Magunk mögött hagyva Pécs térségét és a testes villányi borokat, átkelve a Dunán, a Kiskunsági Nemzeti Park területére érkezünk. Aki nem akar Afrikáig utazni, hogy láthasson néhány homokdűnét, elég, ha eljön idáig. Az ország közepén, a kiskunsági homokhátságon évszázadok óta építi őket a szél. Sivatagról azét ne álmodozzunk, a Tisza menti ártéri erdőket, vízjárta gyepeket éppúgy megtaláljuk itt, mint a szikes tavakat és a külföldiek körében roppant népszerű „pusztákat”. A szegedi Fehér-tavon vízimadarak sokasága tölti itt élete kisebb-nagyobb részét, háborítatlan békességben. Bugacon és környékén a pusztai állattartás titkaiba nyerhet bepillantást a látogató. Ez a táj is az ember és a természet sok százéves együttélésének emléket őrzi. Területének kétharmadát 1979-ben az UNESCO Bioszféra rezervátummá nyilvánította. Vizes élőhelyei fokozottan védettek. Itt is van fontos, történelmi emlékhely, Pusztaszer, ami a magyarság számára egyet jelent a honfoglalással, a hét törzzsel, Árpád vezérrel és az első országgyűléssel. A borkedvelőknek sem kell még szomorkodniuk, a Kunság déli részén rendkívül finom homoki borok teremnek.

A parkhatárt ismét egy folyó jelenti, kelet felé haladva, átlépve a Körösön, máris a Körös-Maros Nemzeti Park területén jár az utazó. A vidéken, a természetes magaslatokon már az avarok erődítéseket építettek a kelta vagy a szkíta törzsek elleni védelem céljából. Honfoglaló őseink az Alföld nagy részén még lápos mocsaras területeket találtak, melyeket később évszázadok szívós munkájával alakítottak művelésre alkalmassá. A Nemzeti Park különlegessége itt is az ártéri erdők, a holtágak vízi világa és a nagy kiterjedésű szikes puszták. A tavaszi és őszi madárvonuláskor vadlibák, darvak ezrei kápráztatják el a látogatókat. Itt olyan ritkaságokkal is találkozhatni, mint a kerecsensólyom, a parlagi sas, a halászsas, a kékvércse vagy a kanalasgém. Nem beszélve a közmondásban is helyet kapott túzokról, mely Európa legnagyobb testű, röpképes, szárazföldi madara. A szelíd alföldi táj lehetővé teszi, hogy kerékpáron is felkereshetők legyenek a természetvédelmi területek.

Számunkra az igazi „puszta” természetes a Hortobágy. A Magyarországról külföldön alkotott kép jellegzetes eleme. Területe hatalmas, 82 ezer hektár és 1999-ben az egészet felvették az UNESCO Világ Kulturális és Természeti Örökségeinek listájára, mint az ember és a természet „hagyományos és kíméletes földhasználaton alapuló harmonikus együttműködésének kiemelkedő példáját”. Bár mesterséges része is van, a Tisza-tó, sokak számára inkább a pásztorvilág jelképes központja, a Kilenclyukú híd és a mellette tartott – már hosszú ideje népszerű – Hídi Vásár az igazán emlékezetes. A terület bejárásához változatos eszközöket vehetnek igénybe az érkezők. A lovas kocsik mellett, lóháton, kerékpáron, sőt még kisvasúton is gyűjthetik az élményeket, hiszen a vidék értékes élővilága, egyedülálló néphagyománya jellegzetesen magyar vonásokat őriz. A rideg állattartás jelentősége napjainkra ugyan visszaszorult, de – elsősorban génmegőrzés céljára, no meg idegenforgalmi okból – nagyobb állományban fordul elő az ősi magyar szürkemarha, a rackajuh, a mangalica és néhány félvér lófajta. Mivel a fényszennyezés itt is csekély, a park mintegy tízezer hektáros területén jelölték ki Európa harmadik „csillagoségbolt-parkját”.

Visszafordulva nyugatnak, a Hortobágyról az Aggteleki Nemzeti Park határához érkezünk. Benne a Baradla-barlang varázslatos cseppkőbirodalma mindig ámulatba ejti a látogatót. A természet évmilliók alatt különleges műalkotások százait hozta létre, melyek formáikkal, méreteikkel egyaránt lenyűgözik a vendégeket. Rajta kívül a parkban még 280 kisebb nagyobb barlang található. A barlangok csendje, nyugalma pedig mintha a felszínen is folytatódna. Lankás kaszálók virág borította mezők csendes, szelíd dombhátak között, barátságos emberek, békés falvak várják a kikapcsolódni vágyókat. A park tájait egész évben szabadon járja a Kárpátok pónijának is nevezett hucul lovak legnagyobb hazai ménese. Az Aggteleki Nemzeti Park vidéke nem csak természeti, hanem kulturális és történeti érdekességekben is bővelkedik. A rudabányai ősemberszabású-lelőhely világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű. Elődeink 11,5-10 millió ével ezelőtt éltek errefelé. A földművelés már a kőkorszak utolsó részében megkezdődött. Épített emlékei a tatárjárást követő időszakból származnak. Egyedülálló a magyar építészet történetében a tornaszentandrási ikerszentélyes templom, amihez hasonlót csak az olaszországi Meránó környékén találunk.

Körsétánk – mely akár több évig is tarthatott, hiszen annyi volt a látnivaló – A Bükki Nemzeti Park területén ér véget. Hazánk legmagasabban fekvő nemzeti parkját a szinte végeláthatatlan bükkerdőkkel borított hegyoldalak, a csodás kilátást nyújtó magaslatok és a tarka, virágos fennsíkok teszik változatossá. Itt is vannak barlangok, szép cseppkövekkel, fölöttük a hegyen sáncok, kővárak maradványai állnak. A túrák fáradalmai Lillafüreden és a Szalajka-völgyében pihenhetők ki. Lillafüreden a híres Palotaszállót 1925-ben kezdték építeni, mellette van az ország legmagasabb – 20 méter szabadesésű – vízesése. Tőle nem messze áll az 1813-ban felépített újmassai őskohó, Magyarország legfontosabb ipartörténeti műemléke. Nyáron kisvasúttal is elérhető Szilvásvárad, a Nemzeti Park egyik legkedveltebb kirándulóhelye és az öt kilométer hosszú Szalajka völgy. A Szalajka forrásától gyalog is megközelíthető az istállóskői ősemberbarlang. Miskolctapolcán barlangfürdő várja a vendégeket és nehéz eldönteni, hogy ez vagy a diósgyőri vár nagyobb kedvence-e a gyerekeknek.

A felnőtteknek kétségtelenül Eger a Bükki Nemzeti Park egyik legfontosabb színtere, hiszen az egri borok vetekednek Villány vagy Szekszárd boraival, no és persze itt van Eger vára, történelmünk egyik legfényesebb győzelmének színhelye. Ennek a parknak a bejárásához sem elegendő egy-két nap, és ha már úgy érezzük, hogy itt eleget láttunk, kezdhető előröl az egész körséta!

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Gazdasági exodus: újratöltve

4 óra 28 perc

A választás eredményének közismerté válását követően röppent fel a hír, hogy az egyik legkeresettebb szóvá a „kivándorlás” vált az interneten. Néhányan erre rácsodálkoztak. Magam pedig a rácsodálkozókon csodálkozom. Legalább annyira, mint azokra, akik most veszik észre, hogy hatalmas bajok lesznek, lehetnek ebből.

A hirtelen megugrás sok szempontból természetes, ami a kivándorlás felvetődését illeti. Azt is mondhatnánk, hogy normális reakció, és önmagában talán nem is lenne komolyabb jelentősége. Az teljesen normális, hogy csalódás esetén megindulnak a kompenzációs mechanizmusok. Ilyen a politikai csalódás is. A túlzott várakozásokkal, illetve a rég megszokott mechanizmusokkal való szakítás kényszerei. Mely utóbbira is bőven volt példa az elmúlt évtizedekben. Még akkor is, ha valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy hányan kaptak nyombél-fekélyt a személyi jövedelemadó bevezetésétől, vagy a rendszerváltásnak nevezett politikai aktustól. Mely utóbbiról éppen az utóbbi Orbán-kormányok bizonyították be a legélesebben, hogy a gazdasági struktúraváltások dacára, alig jelentett politikai szakítást a jó öreg, és kipróbált bolsevizmussal.

Könnyen lehet tehát, hogy amennyiben a Fideszt leváltják a hatalomból, akkor is a „kivándorlás” lett volna az egyik legkeresettebb szó az interneten. Ha mégsem, akkor legfeljebb a szavazóközösségek eltérései miatt. A potenciális kivándorlók többsége ugyanis általában nem az átlagos képzettségben elmaradó régiókból szokott verbuválódni. Alkalmasint igazolva azt, amit korábban egyszer már leírtam: a Fidesz oktatás és szakképzés-politikája komoly részt kap a kivándorlás elleni küzdelemben. Amennyiben a képzetlenség, a nyelvtudás hiánya komoly gát lehet. Miközben könnyebben manipulálható tömeget is eredményez. De ettől függetlenül sem zárható ki, hogy egy kormányváltás komoly csalódási hullámot indított volna el. Talán mégis a kivándorlás irányába.

Mert a kivándorlás kérdése jó ideje a „levegőben van”. Amikor tehát valaki a megélt, vagy várható politikai környezettel érez érzelmi, illetve egzisztenciális konfliktust, akkor könnyebben kerül elő alternatív megoldásként. Miközben tudjuk: a hirtelen felindulásra sokszor alszunk rá egyet. Az emberek esetleg rákerestek a szóra, aztán maradnak. Mert a családi kötelezettségek, a járulékos macera, a kinti lehetőségek racionális felmérése, illetve a várható személyes veszteségek felmérése után mégsem vándorol ki az illető. Marad. Egy internetes keresőszó-statisztikának tehát nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget.

A jelentőségét a tendenciák adják. Azok a tendenciák, amelyek miatt elég érthetetlen lenne a rácsodálkozás még a tényleges kivándorlások megugrása esetén is. Mert korábban is látható volt, hogy:

„Ahogy tehát a nehéz gazdasági helyzetbe került nő kénytelen szociális okokból abortuszt kezdeményezni a következő generációk rovására, társadalmi szinten hasonló helyzet játszódik le a diákság körében. Ami természetesen talán még nem indokolná az említett fogalom teljes körűen kiszélesített értelmezését. Azonban sajnos a globális foglalkoztatáspolitika pontosan ugyanebbe az irányba hat, és nem csak a diákság rétegében. Ha ugyanis eltekintünk a statisztikai kozmetikumoktól, akkor a legutóbbi adatok is a tömeges elvándorlásról, illetve az elvándorlási szándékok széleskörű, társadalmi katasztrófát előrevetítő, terjedéséről szólnak.”

Ez a „korábban” pedig nem tegnapo volt. Az idézet ugyanis egy 2013-as, a társadalom szociális abortuszát leíró írásból származik. Annak fényében, hogy a fiatalok elvándorlása nagyon komoly következményes népességvesztést eredményez. Pont azok körét érintve, akik gazdaságilag és biológiailag is a leghatékonyabb, legtermelékenyebb, illetve legtermékenyebb korszakukban vannak. Egyébként tévedés lenne azt hinni, hogy a kormány ennek ne lett volna tudatában. Tekintettel arra, hogy már egy évvel ezt megelőzően, 2012-ben is komoly neoratkoista hangok hallatszottak a hatalmi gépházból. De valószínűleg Orbán háza-táján úgy döntöttek, hogy a képzetlenül manipulálható tömeg lakosságon belüli arányának növekedése, illetve az elégedetlenek kivándorlása hatalomtechnikailag jobban megéri, mint érdemben tenni bármit is a fiatalok maradása érdekében.

Mármint az üres kampányokon, mint a „pöttyös” népszerűsítésén, és a közmunkától dagadó kebel fétis-értékének a növelésén, illetve hasonlókon túl. Annak érdekében, hogy Orbán kormánya ne úgy vonuljon be a történelembe, mint a gazdasági exodus kormánya. Pedig 2014-re már világosan látszó tendencia volt az egzisztenciális kilátástalanság kivándorlást erősítő volta. Jelezve különben azt is, hogy ez a kilátástalanság már nem személyes, hanem generációs problémává érett. Ami tovább erősítette a gazdasági exodus hatását. Természetesen a politikait is. Többek közt azt is, hogy az ellenzéki véleményeket képviselők, az azoknak tömegbázist biztosító elégedetlenek is jelentős számban távoznak.

A tendenciák tehát már 4-5 éve kirajzolódtak. Ahogy az is, hogy Orbán kormánya, a gazdasági exodus kormánya előre megfontolt szándékkal nem tesz olyan lépéseket, amely a tendenciák ellen hatna. A saját szempontjából logikusan. Mert a hatalmát erősíti. Még akkor is, ha egyébként nemzedékek, ha nem a nemzet elárulásával ér fel ez a hatalomtechnika.

Kategóriák: Szervezetek

Miért alszik rosszul Ódor Bálint, Magyarország kanadai nagykövete?

2018, április 18 - 14:59

Egyesek szerint, Magyarország kanadai nagykövete, Ódor Bálint, nagyon rosszul alszik manapság. Hogy miért, azt leginkább ő tudná elmondani, de erről bizonyára nem szívesen beszélne a nyilvánosság előtt.
Egy dologban biztosak lehetünk. Ódor Bálint nem azért alszik rosszul a Fidesz harmadik választási győzelmének hajnalán, mert én itt kakaskodom, Montreal Kis-Olaszország néven ismert negyedében, hanem azért, mert Kanada kormánya, a kanadai sajtó teljes egésze, legyen az konzervatív vagy liberális, angol, vagy francia nyelvű, Április 8 óta, napi rendszerességgel osztja a pofonokat Bálint gazda szeretett főnökének. A pofonok most fájhatnak leginkább a magyar nagykövetnek, amikor ünneplés és dicséretek helyett, az általa éveken át etetett kanadai sajtó, egyhangúan, kivétel nélkül, elküldte főnökét, a felcsúti kis-vasutast, egy melegebb éghajlatra, hogy ott rongálja az atlanti szövetség közös értékeit.

Ódor Bálintnak azért hosszak az éjszakái, mert semmi eredményt sem képes felmutatni annak a többmilliárd forintnak a fejében, amelyet ez elmúlt négy év során eltapsikolt e tájon a magyar és európai adófizetőktől elrabolt pénzekből. E tényre maga Szijjártó Péter külügyminiszter volt kénytele rávilágítani, amikor meghallotta milyen rossz a véleménye a kanadai kormánynak és népnek, kettőjük főnökéről, illetve annak velejéig korrupt rendszeréről. (Lásd cikkünket.)

Ódor Bálint

A liberális, a konzervatív kereskedelmi médiumok, nem beszélve a mérsékelt, politikailag kiegyensúlyozott közszolgálati csatornákról, úgy emlegetik a magyar kormányt, mint egy közönséges rablóbandát, és főleg azok után, hogy Orbán már megint két harmadot csinált az egyharmadból. Egy szó, mint száz, a magyar diplomácia Kanadában nem jobban, hanem rosszabbul teljesít. Százszor több pénzből, százszor kevesebbet ért el.

A tények nem hazudnak. A 300,000-es kanadai magyarságnak talán még egy százaléka sem vett részt az óhazában választásnak becézett idei átverésen. Az is igaz viszont, hogy a kanadai magyarságnak az az 1 százaléka, amelyik részt vett az idei átverésben, majdnem teljes egészében a Fideszre szavazott. Ezt az eredményt Hann Bandi barátom közvélemény-kutató vállalata, a Médián, még kérdőívek nélkül is precízen megjósolta volna. Hogy miért is? Azért, mert a magyar demokratikus ellenzéknek becézett társaság nem foglalkozik a külföldi magyarokkal, nem jár ide kampányolni, a külföldi magyarok szavazatát egy tálcán adja át a Fidesznek. A Fidesz pedig úgy szórja az adófizetők pénzét saját pártjának népszerűsítésére a kanadai magyarok 1 százalékának körében, mint egy milliárdos nagybácsi. (Lásd korábbi cikkeinket itt és itt.)

De kit is érdekel mind ez? A kanadai-magyar kiscserkészek nem igazán foglalkoznak ezzel. Ők inkább a különféle csomó-kötések fortélyait óhajtják elsajátítani. A kanadai-magyar tinik, mint a tinik mindenhol, a pattanásaikat vagy az okos telefonjaikat nézegetik. A nagyobbak meg csak Twittereznek és úgy húznak el a magyar közösségekből, mint patkányok egy süllyedő hajóról. Átmennek az Olaszokhoz, Németekhez, Franciákhoz, Brazilokhoz zumbázni, mert ott az emberek már nem a kőkorszakban élnek, ott nem kizárólag egy politikai párt, vagy Pataki Attila UFOs lázálmai körül forog a közösségi élet, ott mindenkit befogadnak, akinek egy diónál picivel nagyobb az esze és tudja, hogy a sokszínűség nem szégyenre, hanem ünneplésre ad okot.

Mese nincs. Meghalt Andersen. Ódor Bálint azért alszik rosszul, mert nem csak a kanadai kormány, hanem az ország közszolgálati TV/Rádió-hálózata (a CBC), a legnagyobb országos kereskedelmi TV/Rádió hálózatai (a Bell Média, a Global, a Rogers), a legnagyobb országos napilapok (The Globe and Mail, The National Post, The Toronto Star, La Presse, hogy csak a legnagyobbakat említsem), az ország legtekintélyesebb hetilapja (a Macleans), tehát, a kanadai sajtó teljes egésze, úgy beszél főnökéről Április 8 óta, mint a magyarok nemzeti szégyenfoltjáról. (Röviden: MNSz, ami szerintem rosszabb mint az MLSz.)

Országszerte Kanadában azt írják, mondják, hogy Bálint gazda főnöke úgy ment neki annak az értékrendnek, melyet Kanada és a nyugati világ milliók vérének áldozatával, nagy-nehezen megmentett a második világháború során, mint egy bika a falnak.

Ekkora pofára esést, ekkora költekezés után, amit Ódor Bálint elkövetett az elmúlt három-négy év során még nem látott ez az ország. A Public Relations – társadalmi kapcsolatok – terén tanúsított, és az egész ország számára látványos diplomáciai kudarcot nem lehet Ódor Bálintnak, s csapatának. könnyen elviselniük. Ez egy nagyobb vereség, mint amit a magyar focicsapat elszenvedett nemrég valahol Azerbajdzsán határán, egy nagyjából Muzulmán amatőrökből álló csapattól.

Ami leginkább fájdalmas lehet a mély-zsebeiről ismert magyar diplomatának az, hogy vele szemben, a kanadai-magyar demokraták, egy fillér költségvetés nélkül, sokkal nagyobb hatást képesek gyakorolni a kanadai döntéshozók és sajtó köreiben, mint ő. Ódor Bálint hangját nem lehetett hallani Kanadában a választások után. Christopher Adam harcostársam hangja viszont a több millió ember által nézett HBO televízió csatornáján ment, jó magamat Kanada legnagyobb francia nyelvű napilapja, a La Presse faggatta a választásról, Kanada országos angol-nyelvű rádiócsatornáján, a CTV hétvégi műsorában nem Bálint Gazda beszélgetett az ország egyik legismertebb tudósítójával, hanem szerénységem.

A kanadai magyar demokraták csapata jó éjszakát és szép álmokat kíván Ódor Bálintnak. Azt üzenik neki, hogy megnyugodhat, ők munkában állnak Kanadában: őrzik és védik a tisztességes magyarok becsületét, jó hírnevét, nehogy azt beszennyezze a felcsúti kis-vasutas, vagy annak helyi mozdony-vezetője.

Göllner András

Kategóriák: Szervezetek

BALTA A FEJBE a Pesti Magyar Színházban

2018, április 17 - 23:30

Lőrinczy Attila
BALTA A FEJBE
Tragikomédia két részben

 16 éven aluliaknak nem ajánlott!

Bemutató: 2018. április 20.

A tehetetlenség érzése az egyik legfeszítőbb. Ha nem tudsz hatással lenni az eseményekre, a másik emberre, önmagadra. Felismered, hogy rossz úton jársz, mégsincs erőd fordítani sorsodon. Mindvégig küzdened, szeretned, gondoskodnod és gondolkodnod kell, hogy végül ráébredj, mindannyian szeretve vagyunk.

Lőrinczy Attila nagyszabású Shakespeare parafrázisa összetett módon ábrázolja az ember esendőségét. Műfaja, stílusa ennek megfelelően sokrétű. Abszurd helyzetei, bizarr karakterei vígjátékiak, miközben végig ott lapul mély érzékenységük. Közege modern, nyelvezete egyszerre klasszikus és mai, fennkölt és trágár. Mindeközben izgalmas, fordulatos krimi, pergő cselekménnyel. Míg a halál el nem választ…

RICHÁRD VILMÁNYI BENETT e.h. ERZSÉBET, Richárd anyja CSARNÓY ZSUZSA  Jászai Mari-díjas BUCI, Richárd barátja TAKÁCS GÉZA APIKA, Richárd nagyapja KOVÁCS ZSOLT  Jászai Mari-díjas ANYIKA, Richárd nagyanyja HÁMORI ILDIKÓ Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész ANNA, Richárd nagynénje MÓGA PIROSKA KISMARGÓ, Richárd unokahúga GÁSPÁR KATA BITÓ, első bérgyilkos GÉMES ANTOS SZENES, második bérgyilkos KÁLID ARTÚR RICHÁRD ATYJÁNAK SZELLEME BEDE-FAZEKAS SZABOLCS CSAJSZI DUNAI CSENGE e.h. Díszlet PATER SPARROW Jelmez GÁLVÖLGYI ANETT, MIOVÁC MÁRTON Maszk IPACS SZILVIA Zene ZSÁGER-VARGA ÁKOS Mozgás ELEK ÁNYOS, HORKAY BARNABÁS Dramaturg HORVÁTH JÁNOS ANTAL  Súgó DEME ZSÓFIA  Ügyelő SIPOS CSABA Rendezőasszisztens LÉVAI ÁGNES
ANNA WOLSZCZAK
Rendező  

 

 Horváth Illés

 

(forrás:színház)

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Rekviem egy hetilapért

2018, április 17 - 15:15

Nem, ez a termék nem tűnt el, ez megjelenik még, papíron és az online térben is. De sajtótermékként mindenképpen megszűnt.

A kádári konszolidáció termékeként jelent meg Gazdasági Figyelő címmel 1957. március 7-én, majd 1958 januárjától Figyelő címen. Az 1965-től elhatározott új gazdasági mechanizmus korszakában vált jelentős orgánummá. Bár az MSZMP KB irányzatát követte – mint akkoriban minden újság -, Garam József főszerkesztő idején teret adott a vitáknak. Nyelveket beszélő, képzett munkatársai révén ablakot nyitott a világra. Az Economist vagy a Wall Street Journal cikkeiből fordított szemelvények a hazai közönségnek is mutattak egy-egy szeletet a béketáboron kívüli világról. Évtizedekig írta itt cikkeit az 56-os tevékenysége miatt hosszú időre szilenciumra ítélt Gömöri Endre, vagy később Eörsi János, az ellenzék egy másik oldaláról. Sosem volt tömegszórakoztató lap – elsősorban gazdasági vezetők, közgazdászok forgatták, igyekezvén tájékozódni a KGST-n kívüli világ trendjeiről. Alkalmasint neves tudósok, közgazdászok, hivatalban lévő miniszterek is publikáltak a Figyelő oldalain, nem egyszer heves vitákat is kiváltva.

1990-ben először a francia Eurexpansion vette meg, két év múlva adta tovább a holland VNU kiadónak. Innen került 2001-ben a finn Sanoma WSOY csoporthoz.

Mellékszál: Már egyik külföldi médiabefektető sincs a magyar piacon: nemcsak a VNU adta föl a küzdelmet a német Bertelsmann, a svájci Ringier mellett. Szinte utolsóként a Sanoma is felszámolta minden médiaérdekeltségét 2014-ben. Akkor egy magánbefektető vette meg a Figyelőt – de a példányszám nem emelkedett, a hirdetési piac is viszonylag zárt maradt. A hetilap sose volt tömeglap: az elemzésekhez, vitacikkekhez az általános iskolai ismereteknél némileg több kellett. Nem is volt soha nagy példányszámú, mint a nagy konkurens HVG, aminek még ma is megközelíti a példányszáma a 70 ezret, az online kedvelése meg 300 ezer fölött van. A Figyelő 15 ezer példánya is rég a múlté, a tízezres lélektani határt még a sanomás időkben átlépte:lefelé. A minőségi újságírást ugyan díjazta a szakma: a szerkesztőség kollektív Pulitzer díjas lett. De az oknyomozó újságírás nagyon drága műfaj: egy-egy ütős cikk mögött gyakran hónapok munkája húzódik meg.

Végül a magánkiadó is megvált a Figyelőtől, amely 2016 decemberében került a Schmidt Mária érdekeltségébe tartozó K4A Kft. tulajdonába. A főszerkesztő Lánczi Tamás lett.

Várható volt, hogy megváltozik a hangnem, eltűnik a vita lehetősége is, megszűnik a különböző közgazdasági megközelítések bemutatása. Még az is csak mérsékelten ütötte ki a biztosítékot, hogy az ÉV embere Matolcsy György lett – végülis tanult és tanított közgazdasági egyetemen, az MNB elnöke.

Budaházy György interjújánál ugyan már csuklott egyet az ember – mi köze egy látványmagyarnak a gazdasághoz?

De hogy a szerkesztőség mai vezetőinek még arról sincs fogalmuk, milyen egy, a hatalomhoz lojális újságírás, az a múlt héten vált világossá, amikor feketére nyomott duplaoldalon hoztak egy hosszú névsort A spekuláns emberei címmel. Az csak a lángoló lelkesedésnek tudható be, hogy a névsorban régen elhunytak nevei is szerepelnek – meg többek között a lap egyik volt főszerkesztőjének neve, akinek az idején lett a Figyelő Pulitzer díjas. 2006-ban, éppen azért, mert elemző anyagokban mutatott rá az akkori kormány hibáira és tévedéseire, rossz intézkedéseire. A Figyelő a múlt héten megszűnt sajtótermék lenni. Végterméknek végtermék, de nem az újságírás nevű szakma produktuma.

Ma aztán megjelent a lap sírfelirata is: kicsit hosszú lett, meg van benne néhány fogalmazási baki is.
„A Figyelő szerkesztősége nagy érdeklődéssel követi azt a hisztériát, amely a lapunkban megjelent “A spekuláns emberei” című cikkünk miatt tört ki a Soros-terv végrehajtóinak háza táján. Azért is csodálkozunk ezen az aggódáscunamin, mert az általunk közzétett névsor még koránt sem végleges.
Célunk, hogy a következő napokban pontosítsuk – ezúttal kérünk elnézést a listán szereplő, már elhunyt személyek családtagjaitól -, és a hibáinkat korrigáljuk. Mi is követjük a különböző internetes oldalakon elindult listázásokat, amelyre azok jelentkezhetnek, akik kimaradtak a mi lajstromunkból.

Természetesen, minden érintett felkerülhet a bővített névsorunkba, ha ezt az online@figyelo.hu-n ezt jelzi számunkra. Aki viszont netán szégyelli, hogy felvettük a Soros-szaknévsorba, ugyanezen az e-mail címen jelezheti, és kérésére a nevét levesszük a listánkról.”

Nem is értem, mitől érdemelte ki a nyomtatvány a „cikk” elnevezést. Az ilyesmi nem cikk, nem publicisztika, riport, vagy tudósítás. Sima írásbeli feljelentés. No, nem a belügyi szerveknek – azok egyelőre pórázon várnak. Hanem azoknak, akik szívesen mennének a megnevezettek lakásaihoz – pl. Budaházy vezetésével – elégtételt venni.

A feljelentéseket a kulturális forradalom idején Pekingben jóval kisebb terjedelemben, nagyobb betűkkel a házfalakra ragasztották, hogy eljusson minél többekhez – ne csak az a szerencsés maradék, immár alig háromezer olvasó értesülhessen a sürgető teendőkről.

Szégyellnivalója azoknak van, akik ilyesmiket művelnek. Javaslom, a teljes megújulás jegyében vegyék föl a Leskelődő címet. Esetleg a Besúgó is igen illő lenne. A 6-os kartonokról majd Pintér ner-társ gondoskodik, a K-lakásokat meg talán a 4KA biztosítja.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Szépség, kaland, felfedezés – 1. rész

2018, április 16 - 19:17

Közeledik a tartós jó idő és vele együtt néhány hosszú hétvége. Itt az alkalom kimozdulni végre otthonról, felfrissülni, feltöltődni élményekkel, új helyekre, új ízekre találni. Ráadásul még külföldre sem kell utazni érte. Talán kevesen tudják, de Magyarországon tíz olyan terület is van, ahol ezek mind, együtt fellelhetők! Tíz Nemzeti Parkunk is van.

Aki Budapesten él és nem tud vagy nem akar sokat utazni, annak az ország egyik leggazdagabb élővilágú parkja, a Duna-Ipoly Nemzeti Park a legideálisabb. A Pilis és a Visegrádi hegység a fővárosiak körében régóta kedvelt kirándulóhely, a várhegyet nyáron, rendszerint hajóval keresik fel és gyalog mennek a csúcsig. Itt szorítják korlátok közé a Kisalföld után elterebélyesedő Dunát a hegyek, melyeket sűrűn szőnek át a turistautak és ahol a csúcsokról fenséges kilátás nyílik. A Dunától kissé eltávolodva, a Börzsöny lejtői az Ipoly folyó vadregényes völgyében érnek véget. A park növényzete éppen azért átmeneti jellegű, mivel a Duna „flóraválasztóként” működik, a folyót csak alig néhány faj tudta átlépni. Az állatvilág is roppant változatos. Nem véletlen tehát, hogy az idetartozó Gödöllői Tájvédelmi körzet már Mátyás király idejében vadaskert volt. A park érdekessége, hogy az Alföldre átnyúló részén, Pusztavacstól egy kilométerre van Magyarország földrajzi középpontja, mely – érthető módon – igen sok látogatót vonz.

Ha magunk elé terítjük az ország térképét, hogy tervet készítsünk a Nemzeti Parkok felkereséséhez – előbb képzeletben, majd valóságosan is – egy jókora körséta lehetősége bontakozhat ki előttünk. A Duna-Ipoly Nemzeti Parkból nyugat felé indulva a Fertő-Hanság Nemzeti Park lehet a következő állomás. A fél Balaton kiterjedésű Fertő, az eurázsiai sós sztyepptavak legnyugatibb tagja. Magyar oldalán egy nádtengerbe vesző vízi világ várja a kíváncsi felfedezőt, takaros, gólyafészkes falvak gyűrűjébe fogva. Ám az igazi élményt csak azok tapasztalják meg, akik képesek kenuval bejárni a nádasok labirintusát. A Hanság valaha áthatolhatatlan lápvilág volt, némi ízelítő azért még maradt belőle napjainkig is. A park területén van a híres Esterházy kastély, ahol Haydn is élt, ettől nem is túl távol pedig a Széchenyiek nagycenki kastélya őrzi „a legnagyobb magyar” gróf Széchenyi István – turisták által is látogatható – sírját. Sopron, „a leghűségesebb város” műemlékekben a második leggazdagabb település Magyarországon.

Tovább a nyugati határszélen, a „körsétát” dél felé folytatva, az Őrségi Nemzeti Park következik. Itt az ember évszázadok óta harmóniában él a természettel. A honfoglaló magyarok, a határok védelmére őrállókat telepítettek ide, róluk kapta nevét a táj. Ez hazánk egyetlen olyan helye, ahol a lakosság a honfoglalás óta folyamatosan, egy helyben él. A park területén egyaránt kalandozhatunk gyalog, kerékpáron, csónakban vagy lóháton, a változatos domborzatú táj elégedettséggel töltheti el a túra-kihívásokat kedvelőket is. Benne található egy különleges néprajzi tájegység, a Vendvidék, ahol a magyarországi szlovének élnek. A Rába Körmendig tartó szakasza az ország egyik legtermészetesebb állapotban megmaradt folyóvize. A szőcei tőzegmohás láprét különlegességeit az érdeklődők csak pallósoron sétálva ismerhetik meg, Szalafő őserdejében pedig 1950 óta nem vágtak ki és nem ültettek fát! Az erdő életét csak a természet szabályozza.

Folytatva utunkat, a nyugati határ és a Duna-Ipoly Nemzeti Park közötti területet egyetlen park foglalja el: a Balaton-felvidéki Nemzeti Park. Annyit bizonyosan tud mindenki róla, hogy itt jó borokra lelhetünk, no meg hát itt a Balaton is. A vidéket a valaha működött vulkánok látványos maradványai, az oldalukra felkúszó szőlők és persze a csúcsokról feltáruló panoráma teszi felejthetetlenné. A Magas Bakony ma már nem a betyárokról, sokkal inkább az ősbükkös erdejéről, a benne élő – többségében védett – növény és állatvilágáról híres. Bakonybélen, az apátságban élt Szent Gellért püspök, a másik, a Tihanyi apátság pedig valóban elmulaszthatatlan látványosság. Az országhatárnál a Mura-menti Tájvédelmi Körzet is főleg a természeti ritkaságok kedvelőinek kínál sok szépséget. A Mura árterén az erdőállományt – túlnyomó részt – a mai napig is az őshonos fajták alkotják. Végül, bűn lenne elfelejteni, hogy a Nemzeti park területén van Európa legnagyobb, gyógyhatású, melegvizes tava, a Hévizi-tó.

Jó borban, történelmi emlékekben és gyógyfürdőben az ország legdélibb részén, a Duna-Dráva Nemzeti Parkban sem lesz hiánya a látogatónak. Az idősebbeknek egy csodálatos, régi magyar természetfilm, a „Gyöngyvirágtól lombhullásig” juthat róla eszébe, hiszen itt van a bámulatos Gemenci erdő! A vízközeli területeket sok helyen még ma is az ősi vadon birtokolja, benne számos ritka növény- és állatfaj él. Emlékezetes kalandot ígér egy drávai vízitúra, a Zselicben pedig – Európa legkisebb fényszennyezésű területén, éjszaka a csillagos ég máshol kevéssé megfigyelhető látványában gyönyörködhetünk. A Mecsek a botanika kedvelői számára maga a földi Paradicsom. Villány – a bor városa, neve ma már egybeforrt a kiváló vörösborral és a közeli hegyekben vívta harcát a törökökkel a „Tenkes kapitánya”. Harcokból máshol is kijutott, hiszen itt van „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács”. Korábban, a kelta és pannon törzsek lakta vidéken, Pécs helyén már a római korban város állt.

Jóval a honfoglalás előtt, már a negyedik században a korai kereszténység egyik jelentős központja volt. Gazdag építészeti emlékek maradtak fenn a 150 éves török hódoltság idejéből, a várost ma is több nemzetiség lakja. Érthető tehát, ha 2010-ben – Essennel és Isztambullal együtt – Európa Kulturális Fővárosa lett. Szigetvár sem csak Zrínyi csatájáról híres, kiváló gyógyfürdője van. Ám gyógyhatásban még rajta is túltesz Harkány, ahol egy ősparkban több száz éves fák és Zsolnay-féle eozinos szökőkutak között található Közép-Európa egyik leghíresebb fürdőhelye – Harkány!

(folytatjuk…)

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Tüntetés: Bocsánatkérés helyett

2018, április 16 - 16:37

Vasárnap a blogomban megjelent írásom kérdésekkel ért véget a szombati tüntetéssel kapcsolatban. Érdekes reflexióként kaptam olyan visszajelzést, hogy ez a mai fiatalok korholása lenne. Noha nem szántam annak. Nem is lehet az. Márcsak azért sem, mert azok akik a „mai fiatalokra”, mint rémesen borzasztó társaságra gondolnak, azok amnéziásak.

Elfelejtik azt, hogy a ma fiataljai olyanok, amilyenné az előző generációk által épített, működtetett, illetve eltűrt társadalom szociológiai körülményei alakították. Ha a ma fiataljainak problémát okoz a konfliktusok kezelése, akkor nem tanítottuk meg őket. Ha a ma fiataljainak problémát okoz a felelősségteljes eszközválasztás egy közös cél érdekében, akkor valószínűleg hiányzott a példa. Már arra is, hogy a közös célt, mint közöset kezelje a társadalom. Márpedig szinte programozottan gátolja a jelen állapot meghaladását, hogy a társadalom egy több generációs, és több irányú diktatúra hagyatékát, ráadásul sokakban fel nem dolgozott hagyatékát hordozza. Benne a „szülők” generációja is.

Az, amelyik pontosan tudja, hogy miként kell létezni a sorok közt élő gondolatok világában. Vágyta a szabadságot, de nem tudta lekezelni a helyzetet, amikor megkapta. A szabadság vágyával valójában nem tudta átadni a szabadság felelősségének a képzetét. Nincs miért korholni a fiatalokat. Valójában így a korábbi morgás jó része sem releváns. Igen, jó lenne, ha lenne célorientált reakció egy olyan problémára, mint a magyar kormányzás milyensége. Annak korrupcióival, szélsőségességeivel, kétséges legitimációjával, és egészen asszimetrikus, a valós képviseltségi igényeket alig sem tükröző választási rendszerével. De akkor, ha a társadalom egésze azt a példát szolgáltatja, hogy guminyelű játékkalapáccsal kell beverni a gumiszöget a betonfalba, akkor ez van. Még véletlenül sem fog az ifjabb generáció sem úgy reagálni, hogy a megfelelő eszközzel, akár konfliktusok árán is, de nyugodtan ébresszék fel a bent lakókat.

Igen, mindannyian felelősek vagyunk. Azok is, akik nem állították meg korábban Orbán ámokfutását, és azok is, akik Orbán helyett csak egy másik vezérelvű vezetést képesek elképzelni. Ahogy azok is, akik sok kicsi tábortűz körül próbálják megtapsoltatni saját magukat, miközben a társadalmi jégkorszak mást kívánna. A kiolvadás hosszú lesz, valószínűleg fájdalmas is. Sokaknak. Sokunknak. Ezt tudtuk nyújtani. A világ most ezt tudja nyújtani. Legfeljebb az lehet vigasztaló, hogy az ország már sok idióta diktátort túlélt. Ha a lakosság egy része nem is feltétlenül. Illetve nem feltétlenül itt.

Így igenis kellenek a tüntetések. Nem azért, mert hirtelen azt érezném, hogy célt ér el. Mármint akkor, ha új választásról, újraszámolásról van szó. A választások anomáliáira való figyelem-felkeltést, a permanens kommunikációs nyomást, a szavazások eredményeinek konkrét megreklamálását jobb eszköznek érzem első körben, mint egy-két tüntetést a szavazásokkal kapcsolatban. Azonban a fiataloknak még van esélyük, illetve joguk, legalább a saját bőrükön megtanulni, hogy a szabadság, a tüntetés szabadságát is beleértve, felelősséget jelent.

Kategóriák: Szervezetek

Kanadai magyar szavak gyűjteménye (1. rész)

2018, április 15 - 15:34

Magyarok több hullámban érkeztek Kanadába, az elsők 1886-ban és a Prairie tartományokban alkottak kolóniákat. A magyar nyelv minden generációban másként alakult át és ez annak függvénye volt, hogy milyen kifejezéseket hoztak magukkal Magyarorzágról, milyen angol szavak voltak akkoriban közhasználatban Kanadában, illetve mely területeken dolgoztak a kanadai magyarok. Évtizedekkel ezelőtt nem volt lehetőség Kanadából olyan kapcsolatot tartani a kortárs magyar nyelvvel, kultúrával és társadalommal mint ma. Ezért a korábbi generációkban a magyar nyelv Kanadában a Magyarországihoz teljes eltérő módon alakult–sok magyarosított angol kifejezéssel és ma már idejétmúltnak tűnő magyar szóhasználattal.

Bakó Ferenc néprajzkutató Kanadai magyarok című könyve (Budapest: Gondolat Kiadó, 1988) a kanadai magyarság történelmét és jelenét (ahogy az a nyolcvanas években volt) igyekszik bemutatni, elsősorben társadalom történelmi szemszögből. Ennek egyik oldala a beilleszkedés folyamatának tanulmányozása, illetve a kanadai magyar szociális rétegeződés. A másik fontos vonala viszont a magyar nyelv állapota a kanadai magyar közösségekben.

A kötet jelentős része az úgynevezett “öregkanadásokról” szól. Ezek történetesen az 1956-os forradalom előtti évtizedekben érkező magyarok voltak elsősorban, sőt–leginkább az 1945 előtti magyarok. Nagyobb magyar bevándorlói hullámok a tizenkilencedik század utolső két évtizedében, az I. Világhoború előtti években, illetve a Horthy korszsak idején érkeztek Kanadába. Az utóbbi esetében csaknem harmincezerre tehető a magyar területekről érkezők száma Kanadában.

A szerző többek között meginterjúvolta Mrs. Takácsot, aki nyugat-Kanadában kezdte meg új életét férjével évtizedekkel korábban. Mrs. Takács először Angliába került a háború előtti években ahol háztartási munkát végzett, aztán Kanadába, így a férjéhez képest ő más kiejtéssel beszélt angolul. Ezt mondta Mrs. Takács (magyarul) a nyelvről, miközben a férje – Ralph Takács — is ott volt a szobában.

“Te kicsúfolsz engem, mikor én beszélek angolul! Ugye énnekem van az inglis ekszent, édiam. De most más a helyzet itt. Ha valaki kijön óldkantriból, az megy iskolába és a gaverment fizeti neki, hogy tanuljon. Nem úgy, mint mikor kijöttünk. Nem törődtek azzal. Kijött egy olasz asszony, ment az iskolába, fizettek neki. Súr kapott 45 dollárt, három-négy éve. Jött egy magyar lány, ment az iskolába, az is kapott 49 dollárt hetenként, amér tanult!”

Bakó Ferenc megjegyzi, hogy Mrs. Takács angolul és magyarul egyaránt viszonylag bő szókinccsel beszél. Ez kevésbé volt jellemző például egy másik interjúvolt alanyra, Rose Ferencz-re. Mint, ahogy elmondta:

“Én, az én részemről jól beszélek, a férjem is elég jól beszélt angolul. Mink forszoltuk magunkat, mert biznisszbe mentünk bele és ott nem lehet, hogy csak a magyar nyelvet beszéljük, ott mindenféle nép megfordul és azok többnyire angolul beszélnek. Akkor mink is forszoltuk magunkat, hogy mentül gyorsabban megtanuljunk angolul beszélni. Én nem is mentem iskolába, hanem templomi iskolába, a missziós csörcsbe, ott kétszer egy héten tanítottak angolul. Ja, itt Niagara Fallson. Én szeretek olvsasni angolul, máma is szeretek. Irni nem tudok. Mert it is difficult with the spell, nehéz a kiejtés. De folyvást olvasni tudok. Jár nekem az angol újság minden este. Én meg is értem, amit elolvasok. Nekem tolmács nem kell, ki tudom magam fejezni…Most már nem báderoz engem egyáltalán, hogy angolul kell beszélni vagy magyarul kell beszélni.”

Jellemző volt, hogy olyan angol szavakat magyarosítottak az öregkanadások, amelyekkel Magyarországon nem találkoztak, illetve amelyek a kanadai angol nyelvkörnyezetben mindennaposak voltak. De ez nem csak az öregkanadásokra volt igaz, hanem minden magyar hullámra és manapság ránk is. Nem emlékszem, hogy például nagymamán, aki 1963-ben érkezett Kanada valaha is mondta volna azt, hogy légkondicionáló rendszer, vagy klimatizáló. A helyes szó erre magyarul is “air conditioning” volt nálunk. Hiszen ilyennel csakis Kanadában találkozott, szülővárosában, Pápán, semmiképpen sem. Hasonlóképpen volt ez olyan szavakkal mint “shopping center,” vagy éppen “shoppingolni,” de az is gyakori volt hallani, hogy “movie-ba megyünk” (moziba megyünk).

Az alábbiakban olyan szavakat osztunk meg, amelyeket Bakó Ferenc gyakran hallott kanadai magyar körökben a nyolcvanas években és elsősorban az öregkanadások között. Szerintem lesz olyan, amelyet kanadai magyar olvasóink ma is felismernek, esetleg használnak is a magyar beszédben.

  • Bájer: vevő (történelmi kontextusban — a dohánytermésre)
  • Becsler: agglegény, magányos ember
  • Bekjard: a hátsó udvar, vagy kert
  • Betyárburd: munkásszállás férfiaknak
  • Bézment: alagsor, különösen magánházak alatt
  • Blenket: Pokróc, csecsemőtakaró
  • Bót drájver: dohánytöréshez használt szánkó kezelője
  • Brájd sáer: összejövetel esküvő előtt, amelyen a koszorúslányok megajándékozzák a menyasszonyt
  • Burdosház: Bevándorló munkások szállása, ahol kosztot is kapnak
  • Csiff: Főnök, indián törzs, egy tábor vezetője
  • Diksöner: szótár
  • Ducskozás: erdőirtáskor a tuskó kiszedése a földből.
  • Fájnanszol: támogat pénzzel
  • Fónol: telefonál
  • Fórlédi: munkavezető nő
  • Formány: Munkavezető
  • Forszol: Kényszerít
  • Fricserét: Hűtőszekrény
  • Hart etek: szívroham
  • Katics: hétvégi ház
  • Kekszi: tészta, kalács, torta, pl. “menyasszony kekszi”.
  • Kukhem: főtt sonka
  • Megfikszolni: megjavítani
  • Mónti policok: lovasrendőrség
  • Mózeskosár: mogyoróvesszőből fonott útitáska
  • Numera: sorszám, amellyel a munkásokat munkaviszonyuk alapján rangsorolnak
  • Saskanada: Saskatchewan tartomány, ahol történetesen sok magyar élt
  • Szörfájtolt: hitelesített
  • Vacsman: portás, kapus
  • Villbáré: talicska

Javaslom, hogy kanadai magyar olvasóink gondolkozzanak el azon, hogy ma – saját közösségeikben – milyen magyarosított angol (vagy ma már esetleg francia) szavakat, illetve kifejezéseket használnak gyakran amikor magyarul beszélnek. Ha gyermekkoromra gondolok, például emlékszem arra, hogy szüleim és nagyszüleim, illetve rokonaink rendszeresen mondták azt, hogy “kifiguráltam”, ami nálunk mindig azt jelentette, hogy “kitaláltam.” És még sok ilyen van. A második részben folytatjuk a kanadai magyar kifejezések gyűjteményét.

Kategóriák: Szervezetek

Ez a tömeg nagyobb és erősebb Orbánnál — Mi vagyunk a többség!

2018, április 15 - 13:24

Még sosem voltam ilyen sokan! Ezt éreztem szombaton este. Szerény számítások szerint százezernél is többen voltunk. És ami még ennél is felemelőbb: főleg fiatalok. Akik most megmutatták, hogy bár a pártokat messze elkerülik, nem mindegy nekik, hogy milyen lesz Magyarország. Mert, mint a szónokok is mondták, ők nem elmenni, hanem maradni akarnak. Magyarországon akarnak Európában maradni.

Tömegek az utcán. Jól érzik magukat, mert tudják, hogy sokan vannak. Jókedvűek, okosak, szépek. Komolyak és eltökéltek. Fiatalok.

Tudják, hogy mit akarnak: nem félázsiainak lenni, ahogyan Orbán mondta, hanem Európához tartozni. Ehhez Orbán hatalmát meg kell dönteni, el kell zavarni a diktátort.

Most megint léptek egyet előre. Megmutatták, hogy létezik még a normális Magyarország, vannak még itt olyanok, akiken nem fogott a rontás. Nem vették be a migráns-mantrát, a rezsicsökkentés meséjét.

Persze, a legfontosabb, hogy mi lesz ezután. Mert mára már kevés azzal búcsúzni, hogy legközelebb folytatják.

És akkor mi lesz, ha megint sokan leszünk? Ettől majd elmegy Orbán? Beadja a lemondását a legfőbb ügyész? Hányszor éreztük már az elmúlt években, hogy végre történik valami, hányszor hallottuk, hogy nem hagyjuk!

Aztán hagytuk, mert mi mást is tehettünk.

Az a tömeg, amelyik nagyobb és erősebb Orbánnál, már látszik – az a pártszövetség, amely nagyobb és erősebb lenne nála, még nem.

Orbánt és a Fideszt a jelenlegi választási rendszer keretein belül gyakorlatilag lehetetlen legyőzni. Nem kétharmad kellene hozzá, hanem háromharmad. Úgy alkották meg a szabályokat, hogy akkor is ők győzzenek, ha kevesebb szavazatot kapnak, mint az ellenzék. Hogy akkor is kétharmaduk legyen, amikor még ötven százalékuk sincs.

Ez a mostani, civilek által szervezett tüntetés valójában nem a hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára volt igazi üzenet. Hogyha eddig nem értették, vagy nem volt rajtuk elég nagy a nyomás, hogy megértsék, most a saját szemükkel láthatták, hogy mit akarnak az emberek.

Például azt, hogy az ellenzéki pártok ne a saját pozícióikkal foglalkozzanak, hanem azzal, hogy kikényszerítsenek egy demokratikus választási rendszert. Ha másképp nem megy, a parlamenti politizálás bojkottjával. Aminek persze csak akkor van értelme, ha az összes ellenzéki párt, minden képviselője benne van.

Addig is, ameddig az ellenzéki pártok fölismerik, hogy nincs más választásuk, mint megváltoztatni az igazságtalan és egyenlőtlen választási rendszert, maradnak a tüntetések. Ha erre nem képesek, és nem szabadulnak meg azoktól a vezetőiktől, akik gátolják az együttműködést, akkor, akár tetszik nekik, akár nem, ugyanúgy eltűnnek, mint az a hatalom, amelynek most a főként fiatalokból álló tömeg megmutatta, hogy ki az igaz többség Magyarországon.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Stephen Sachs: “Valódi hamisítvány” a Belvárosi Színházban

2018, április 15 - 13:10

Maude különc, szabadszájú és harsány nő, Lionel pedig kifogástalan modorú, művelt és meglehetősen cinikus férfi. Ők ketten talán soha nem találkoztak volna, hiszen Maude munkanélküli pincérnőként egy lepukkant lakókocsiparkban él Kaliforniában, Lionel pedig egy neves művészeti alapítványnál dolgozik a kontinens másik felén, New Yorkban. Csakhogy Maude-nak van egy féltve őrzött kincse: egy szerinte milliókat érő Jackson Pollock festmény, aminek a valódiságáról szeretne hiteles szakértői véleményt kapni, és most Lionelre vár a feladat, hogy megállapítsa, Maude festménye valódi-e vagy csak hamisítvány. Azonban találkozó, vagyis a hivatalos értékbecslés nem úgy sül el, ahogy normálisan számítanánk rá: és nemcsak a képről, de szinte minden másról is kiderül, hogy nem az, aminek elsőre látszik…

Stephen Sachs amerikai szerző vígjátékát hihetetlen sikerrel játsszák a világon mindenütt, és most magyarul is látható ez a végtelenül szórakoztató, lebilincselő darab, ami igazi jutalomjáték két olyan sziporkázó humorú, zseniális színésznek mint Hernádi Judit és Kern András.

Szereplők

  • Hernádi Judit – Maude Gutman
  • Kern András – Lionel Percy

Rendező: Valló Péter

Fordította: Kovács Krisztina

Producer: Orlai Tibor

Művészeti vezető: Zöldi Gergely

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Százezren vettek részt az “ellenforradalomban” Budapesten

2018, április 14 - 22:14

Miközben a magyar választáson szavazó külhoni magyarság 96 százaléka a kormányellenes tüntetést “ellenforradalomnak” tituláló Orbán rendszerre voksolt, Budapesten körülbelül százezer, többségben huszonéves és harmincvalahány éves magyar fiatal követelt új, szabad és demokratikus választást.  A Kossuth tér teljesen megtelt, úgy szintén az Alkotmány utca. Bár a tömegben rá lehetett bukkani olyan jelenlegi, vagy lemondott ellenzéki politikusokra mint Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon vagy Juhász Péter, ez a kezdeményezés nem az ő kezükben volt.

A tüntetés főszervezője Gulyás Balázs volt–aki 2014-ben sikerre vitte a netadó elleni tüntetéseket. Két masszív demonstráció után egy harmadikat is ígért, de azt már nem kellett megtartani–mivel Orbán Viktor visszavonta a tervezett százötven forint per gigabyte internet adót. A tüntetők mostani követelése “forradalmibb.” Új választásokat követelnek a rendszertől, az ellenzéktől pedig azt, hogy hozzanak létre teljes összefogást az összes párt és szervezet között és csak egy jelöltet indítsanak minden választókörzetben a Fidesz ellen.

Gulyás Balázs, Homonnay Gergely ellenzéki újságíró és blogger, illetve Gyetvai Viktor, a Független Diák Parlament vezetője egységes üzenettel állt elő: a Fidesz egy agresszív, gyűlöletkeltő kisebbség, a többség a rendszer ellen van és soha többé nem szerezhet kétharmadot a romlott Fidesz-kisebbség. Ezen kívül Homonnay a közmédia Fidesztelenítését és Polt Péter főügyész elmozdítását is követelte.

(Fotó: Index)

Gulyás Balázs lényegében hasonló stratégiát alkamaz mint az internadó elleni mozgalom idején. A mostani százezres tüntetésen jelentette be, hogy jövő szombaton ismét demonstrálnak és az utcáról gyakorolnak nyomást a rendszerre. 2014-ben a második masszív tüntetés után három nappal engedett Orbán az akkori mozgalomnak, amikor eltörölte az internetadó tervezetét. Ez most keményebb helyzet, hiszen itt már új választást, lényegében a rendszer távozását követelik.

Ha pragmatikus fejjel gondolkodom, akkor úgy tűnik, hogy a tüntetésnek lehet egy látens üzenete is. Jövőre – 2019 őszén – önkormányzati választások lesznek Magyarországon és még a jelenlegi viszonyok között is (tehát az ellenzéki válság ellenére) vesztésre áll a Fidesz Budapesten, ahol múlt vasárnap 18 választókörzetből 12-ben nyert úgy a baloldal, hogy nem volt széleskörű összefogás a Fidesz ellen. Jövőre a főpolgármesterséget is megszerezheti az ellenzék a Fidesztől. Erre az lenne az “orvosság”, ha a Fidesz kétharmadát felhasználva alaptörvényt módosít és megszünteti a főpolgármester közvetlen megválasztását, illetve átrendezi a budapesti kerületeket és kerületi önkormányzatokat. Ha nem is ez volt a tüntetés nyilvános üzente, mégis óvá intheti a Fideszt: beláthatatlan következményei lehetnek a fővárosban ilyen intézkedésnek. Budapest népe a pártállam további kiépítését nem hagyja.

Mindeközben, külhoni magyar lap szerkesztőjeként szomorúságomat kell kifejeznem amiatt, hogy a szervezett kanadai magyarság egy zsarnok oldalán, a százezer tüntető “ellenforradalmár” magyarral szemben áll.

Kategóriák: Szervezetek

Ez a szabadság, kedves barátaim!

2018, április 14 - 15:40

A szabadságról vitáznak a rádióban. Persze, mind értelmiségiek.

Most nagyon proli leszek!

Naná, hogy azon boronganak, hogy amikor a határon átmehettek nyugati irányban, a szorongás, meg stb.

Nekem a szabadság nagyon fontos – még a macskát is azért szeretem jobban, mint a kutyát, mert nem egy szolgalelkű lény. (Ahogy a mondás tartja: a kutyának gazdája van, a macskának személyzete.)

De megőrülök az itt borongóktól. A környezetemben csak az szorongott a határátlépésnél – de az a keleti határoknál is -, aki csencseléssel töltötte az időt: frottírtörölköző Romániából, műanyagpulóver „Olaszból”, Milka Bécsből.

Nekünk, többieknek nem nagyon hiányzott a „nyugati” útlevél: úgysem tudtuk volna gyakrabban összekaparni a rávalót egy francia vagy nyugat-német útra.

Tudjátok, nekem mi volt a szabadság? Az, hogy amikor 1968-ban rácsaptam az ajtót a vállalati személyzetisre, mert közölte, hogy nem mehetek az NDK-ba dolgozni, akkor fogtam a legelső napilapot, felcsaptam, és másnap már új munkahelyem volt. Nem mellékesen jobb beosztásban és lényegesen magasabb fizetésért. Hirdetés, nem kapcsolatok útján.

Ez a szabadság, kedves barátaim! Nem az, hogy sunnyogok mindenféle párttal, hátha végre osztályvezető lehetek, ha megfúrom az öreget.

Nyilván sokan örülnek, hogy sikerült rázárni a hazámra az ajtót. Csak ne panaszkodjanak majd, ha úgy járnak, mint az a bizonyos bölcs, aki nem szólt, amikor elvitték a…

Jó szórakozást!

Rátesi Margit

Illusztráció: Dipti Kulkarni

Kategóriák: Szervezetek

Kanada szerint felelősségre kell vonni a szíriai Aszad rezsimet

2018, április 14 - 06:02

Egy órával azt megelőzően, hogy az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság koordinált légicsapást kezdeményezett szíriai vegyi létesítmények ellen, Kanada külügyminisztere bejelentette: teljesen nyilvánvaló, hogy Bassár el-Aszad diktátor tiltott vegyi fegyvereket használt népe ellen. Több mint negyvenen haltak meg, ötszázan pedig megsebesültek, amikor április 7-én Aszad csapatai mérgező gázt használtak Douma városában, amely a lázadók fennhatósága alatt áll. Az Aszad-rezsim cáfolja, hogy ők felelnének a támadásért, a velük szövetséges oroszok pedig Izraelre, illetve az Egyesült Királyságra terelik a felelősséget a szerintük megalapozatlan vád miatt.

Kanada külügyminisztere – Chrystia Freeland – szerint egyértelmű, hogy Aszad rendszere a felelős. Kanada civil szervezetekkel, illetve más egyesületekkel kooperál Szíriában annak érdekében, hogy a háborús bűnök megalapozott vádját tudják alátámasztani tényekkel a nemzetközi porondon.

“Egy bizonyos cselekvési mintát láthatunk világszerte, amikor egyes szereplők erősen kifogásolható magatartást tanúsítanak, aztán rafináltnak bizonyulnak, amikor elérkezik a ködösítés, illetve a felelősség alóli kibújás ideje”–nyilatkozta Freeland közvetlenül a légicsapások előtt. “Természetesen az is fontos, hogy Kanada mindig tények alapján cselekedjen, ugyanakkor ismerni kell a gyakran használt figyelem elterelési taktikákat, amelyeket bizonyos szereplők alkalmaznak”–tette hozzá a külügyminiszter.

(Chrystia Freeland külügyminiszter)

Kanada kormányfője, Justin Trudeau korábban kijelentette: Kanada nem vesz részt az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország mellett az Aszad-elleni katonai fellépésben. A francia nyelvű Radio-Canadának nyilatkozva a miniszterelnök elmondta, hogy Kanada szerepet vállal az Iszlám Állam elleni harcban észak-Irakban, továbba a kanadai hadsereg jelen van Lettországban és Maliban. “A diplomáciai és politikai út mentén próbálunk megoldásokat találni”–mondta Trudeau két nappal a légicsapások előtt.

Péntek este azonban Trudeau jelezte: Kanada támogatja az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország közös katonai fellépését. “A lehető legerősebb szavakkal ítéljük el a vegyi fegyverek használatát a szíriai kelet-Ghoutában. Együtt fogunk dolgozni nemzetközi szövetségeseinkkel, hogy kivizsgálhassuk a vegyi fegyverek bevetését. A felelősöket az igazságszolgáltatás elé kell állítani”–tette hozzá Kanada kormányfője.

Kategóriák: Szervezetek

Választási bűnbakot vegyenek!

2018, április 14 - 05:33

Választási bűnbakot vegyenek! Occó, kénye’mes, naccerű, nemmigráncs!

Na, valami ilyesféle jutott az eszembe azokon a kiváló szemrehányásokon, amelyek az ellenzék látható, megtapasztalható teljesítményén, és a kétségtelenül meglevő választási rendszer-manipulációkon, netán a kivizsgált csalásgyanúk majdani eredményén túlmenő ötletekkel állnak elő arra nézve, hogy miért úgy alakult a választások eredménye, ahogy.

„Természetesen”, pártállástól függően is, továbbra is olvashatjuk, hogy gyurcsányahibás. Mert csak. Meg mindenki más. De a legjobban az utóbbi idők terméséből, mégis egy, Hámori László jegyezte, olyan dolgozat tetszett meg, ami a szinte már mesterien lelte meg az Orbánnal szemben ellenérzéseket tápláló értelmiségben, és média-környékiekben a bűnőst. En groß. Egyben önvizsgálatra is felszólítva az érintetteket. Valamint arra is, hogy egy füst alatt fogják be a pofájukat, ha dicsérni nem tudják az ellenzéki politikusokat. Amely felszólítás lényegén az sem változtat sokat, hogy a nevezett szerző „szerénységre” hív fel. Ez „az ellenzéki értelmiség tartson önvizsgálatot” kicsit hasonlít arra, amit az értelmiséggel kapcsolatban az 1960-1980-as években lehetett olykor hallani, de ne essünk túlzásokba. Legyünk önmérsékeltek.

Mint azok egyike, aki valószínűleg a bűnösök vermébe vettetett. Mert magam is azok egyike voltam, aki a semminek kicsit halkan tudott csak tapsolni. Esetleg sehogy. Ahogy „a budapesti, belvárosi, köldöknéző értelmiség és sajtó, miután éveken át mindent megtett, hogy komolytalanná, nevetségessé és hiteltelenné tegye a teljes ellenzéki palettát”. Úgy mellesleg. Igaz. Ez a blog kimaradt az olyan nagyok felsorolásából, mint az „index, a 444 és a többi fővárosi buborékhipszter tollnokok” képviselője. Akik miatt a „maradék vonzerő is kiveszett az ellenzéki pártokból”. Amely utóbbiról az az ősrégi vicc jutott az eszembe, aminek a csattanójában nem értik, hogy miért nem megy a kupi, amikor olyan kipróbált elvtársnők dolgoznak benne, akik Lenint is ismerték. Azért ez jutott az eszembe, mert elképzelem, hogy mennyivel lettek volna a hölgyek fiatalabbak és kívánatosabbak attól, ha a Pravda azt írja róluk. Egyben persze elgondolkodhatunk azon is, hogy ebben az esetben a Pravda hazudott volna, vagy az, aki megírja: ez a kupi bukásra van ítélve.

Mert az kétségtelen, hogy a média, és benne a közösségi média, és ennek egyszerűsítve „blogként” említett szegmense nem mindig szólt dícsérőleg az ellenzéki pártokról. Különösen, ha nem is mindig voltak egyértelműen ellenzékiként kezelhetők. Nem öndefiniciójuk, hanem a tevékenységük alapján. Az olyan uli-buli mozgalmárokról nem is beszélve, mint akik egyike most éppen másoknak szeretné megmondani, hogy miként álljanak hozzá ellenzékiként a mandátumukhoz. De hagyjuk Gulyás Mártont főni a saját ötletelésében. Most, hogy komoly értelmiségi bűnösség esete lett megállapítódva. Amely bűnbak-kinevezéssel nem is az a legnagyobb baj, hogy a működő szocreál legszebb lózungjait, illetve vicceit juttatja az eszembe. Inkább az, hogy az említett médiaszegmens minden politikacsináló szerepe dacára az egyik leglényegesebb pont felett siklik el.

Nevezetesen afelett, hogy a pártoknak van alapvetően betű-visszhangja. Így a pártoknak korántsem azért fogyott el a vidéki bázisa, mert a szemétfővárosi értelmiségi gettólakók nem emelték fel a fényes tekintetű atyafiakat. Illetve le az emberek közé. Úgy általában. Nem azért, mert a bloggerek szentek. A szenteket kérem a szomszéd kórteremben keresni. Ellenben a véleménypublicisztika még akkor is alapvetően egy reflektáló műfaj, ha bloggerek űzik. Ha, csak a példa kedvéért, a pártoknak lett volna a 2010-es buktától folyamatosan csiszolt, egymással kompromisszumok közepette megvitatott,közösen képviselt programja, akkor nem ennek a programnak a hiányáról szólt volna az ének. Maradva az általam sokat emlegetett oktatáspolitikánál, ha lett volna egy ilyen oktatáspolitikai program, akkor valószínűleg arról írtam volna. Ha az a volna ott nem volna. Amennyiben, ha lett volna. Lehet, hogy kivesézem, és lehet, hogy egyes pontjait kritizálom, de még ennek is meg lett volna a maga haszna. A blog olvasói tudomást szereznek arról, hogy ilyen program márpedig létezik. Tehát érdemes talán elolvasni, megismerni.

A baj tehát valjában nem az, hogy a szemét firkálók nem vitték el a hírét akár biciklis futárként is a köznéphez a nagyszerű, évek alatti kompromisszummal érlelt programot felvállaló árnyékkormánynak, hanem az, hogy az utóbbi nem is létezett. Holott talán már 2014-ben is meg sikerült volna buktatni Orbán rendszerét. Ha lett volna. Tudva persze azt is, hogy a „volna” nem történelmi kategória. Egyébként pont az oktatás az, ami még a nagykoalíciós egyeztetést is „kibírná”, de ne legyünk maximalisták. Maradjunk az ellenzéknél. Annál az ellenzéknél, amelyet 2012 körül már éppen belülről próbáltak sokkal hatékonyabban megosztani, mint amennyire azt Orbán bármilyen okos-Tónija képes lett volna. Nem az elmúlt években nem jutottak a T. Felek zöld ágra egymással, de szinte napokkal a választások előtt is inkább egymás torkában keresték a gigát, mint a szellemben az együttműködést.

Mely kompromisszum-, és árnyékkormányhiánnyal kapcsolatban az egyik legviccesebb érv a hiányára a várható orbanista karaktergyilkolás réme, illetve félelme. Amely érv feltételezi, hogy az ellenzéki politikusok mindegyike olyan tökkelütött mamlasz, aki nem bír érvelni, és érvekkel meggyőzni senkit. Ami egyébként a legjobb megoldás lehet a politikusi karaktergyilkolás ellen. Egy jó, nem csak elitista gőggel képviselhető program, és nem ember, mögé talán felsorakoztatható olyan támogatottság, hogy a program képviselője egy kis macerát is kibír. Ellenkező esetben, ha ettől megijedtek, akkor hogy akartak kormányozni Piréziában? Csak csendben, csak halkan, csak kérdések és kritikák nélkül?

Azért persze marad a kérdés, hogy ebből a szempontból mi legyen az Orbánt nem szeretőtől elvárható „szerénység és önvizsgálat”? Esetleg az, hogy azonnal nyalja, kritika nélkül, szélesre a talp alá valót akármilyen jöttmentnek, ha ellenzékinek definiálja magát? Netán azt, hogy mindenki, aki nem ért egyet Orbánnal, az azonnal váljon kritikátlan pártpropagandistájává bármilyen gittegyletnek?

Közben persze sűrűn hajlongjon, és szórjon hamut a fejére. Tartson önvizsgálatot. Lehetőleg nyilvánosat.

Nos! Nem! Hámori Lászlónak is joga van természetesen a civilekben, a médiában, az értelmiségben megtalálni a negyedik Orbán-kormányért felelős gonoszokat. Szerintem meg Orbán rendszerét nem egy vezérelvű ellenzékiségre kellene becserélni. Ellenben a választások furcsaságainak kivizsgálása, ha kell felülvizsgálata, netán egy új választás kiharcolása, után akár dolgozni is neki lehetne állni. Hátha, puszta kalandvágyból, marad annyi ember az országban, hogy hírét vigyék. Különösen mert erősen tartok tőle, hogy a beharangozott gigatüntetés megint a „bocsánat, hogy itt voltunk, de csendben hazamegyünk kérem” szellemében, a semmi ágán ringatódzva fog lezajlani. Ahogy annak idején, az alaptörvény elleni tüntetésen is mindenkit csendben hazakullogtatott az elszánt, bátor, felelős szervezőség.

Kategóriák: Szervezetek

Szijjártó Péter keményen bírálta Kanadát liberális politikusai miatt

2018, április 13 - 17:05

Egy angol nyelvű közleményben Szijjártó Péter, Magyarország külügyminisztere harsány kritikával illette Marco Mendicino-t, a kanadai Igazságügyi Minisztérium parlamenti titkárát. A liberális politikus a napokban azt mondta a The Globe and Mail című napilapnak, hogy Stephen Harper ex-kormányfő  döntése, hogy gratulál Orbán Viktornak undort keltett politikai és egyéb körökben. Mendicino azzal vádolta a magyar kormányfőt, hogy “az etnikai tisztogatás pofátlan támogatója Európában,” továbbá Orbán arról híres, hogy “démonizálja a menekülteket.” Mendicino még hozzátette: Orbán számos antidemokratikus intézkedést kezdeményezett a szabad sajtó, a független igazságszolgáltatás és a demokratikus intézmények ellen. Ezek olyan intézkedések, melyek “sokkolják” az átlag kanadait.

Marco Mendicino.

Erre Szijjártó egy fődiplomatától szokatlan vehemenciával támadott rá a kanadai parlamenti titkárra.

“Ismerjük ezt a liberális gőgösséget, ha ők nyernek, minden rendben, és demokrácia van, ha viszont veszítenek, akkor már nincs demokrácia”–mondta Szijjártó, és még hozzátette: “A kanadai liberális államtitkár úgy gondolja, hogy a magyar emberek sorsáról nem a magyar embereknek kell dönteniük, hanem neki…a liberális politikus nemcsak nagyképű és gőgös, hanem hazudik is.”

Aztán, mintha a kanadai liberálisoknak üzent volna Szijjártó eléggé ominózusan csengő módon: “Azok közül, akik bennünket vádoltak, ma már senki sincs pozícióban, mindannyian bukott politikusok lettek…”

Ma reggel felkerestem a kanadai Külügyminiszériumot, illetve Marco Mendicino hivatalát a fenti hír, illetve a “Soros zsoldos” lista kapcsán is–hiszen az utóbbiban erősen érintett a kanadai Michael Ignatieff által vezetett CEU. Levélben jeleztem, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége már elítélte a Figyelő egészen hajmeresztő listázását. Erről a KMH angol nyelvű testvérlapjában számoltam be részletesen. A kanadai fél válaszát ott, illetve magyarul a KMH-ban is lehozzuk.

Kategóriák: Szervezetek

Minden nagyon szép, mindennel meg vagyunk elégedve

2018, április 13 - 13:25

A szavazás másnapján a következőket tettem fel a Facebookra: “Őszinte részvétem Magyarország lakosainak. A temetésre nem megyek el”. Nem hittem volna, hogy annyi reakciót kapok, mint ami mégis bejött, de egy valami feltűnt: azok, akikről tudtam, hogy valóban hasonlóan éreznek és valóban gyászolnak, nem írtak semmit, vagy csak éppenhogy jelezték, hogy még léteznek. Pedig ismerőseimnek több, mint a fele szenved a jelenlegi helyzettől, de már a családjuk békéje, (békében hagyása) a megélhetésük biztosítása miatt nem nyilatkozhatnak évek óta.

Akik írtak viszont, azok kikérték maguknak, hogy beleszóljak abba, ami Magyarországon történik. Ott igenis béke és nyugalom van, az ország virágzik és csak a migránsoktól kellett tartani, amíg Orbán kézbe nem vette az ügyet. Most aztán megint biztonságban vannak egy darabig. Taps, függöny, vastaps, ráadás.

Volt olyan, aki azt hitte, hogy gúnyolódom és megkért, hogy innen Kanadából hagyjuk békén a magyarországi lakosokat.

A meglepő az, hogy akik ezeket írták, azok nem megkövesedett narancsisták. Egy ismerősöm írta néhány napja, hogy az igazi Fideszes alól kilophatják a széket is, akkor is hívő marad. Ez már csak így van, így kell az ilyen barátokat elfogadni. Vagy kinyomni a barátok közül, de az nem én lennék.

Ezek viszont csak egyszerű emberek, akik nem fordítanak sok energiát arra, hogy megalapozzák és felvállalják politikai hovatartozásukat, mindent megfontolva véleményt alkossanak. Jól alkalmazkodnak a környezethez és eszük ágában sincs vitatni a Tisztelt Kormányzó Úr szavait. Ők megtalálják a kiskapukat és elevickélnek a szabályozások rései között. Gerinc? De hiszen rugalmasnak kell lenni, mint a kígyónak, ami igenis gerinces állat, csak éppen nem tud lábra állni!

Kertész Ákos genetikailag alattvalónak nevezte ezeket a magyarokat. Az elmúlt napokban olvastam birkák országáról, falvak elbutulásáról, magyarok elhülyüléséről. S ezek közül csak Kertész Ákosnak kellett eltávoznia az országból. Persze ő is beleesett két óriási csapdába. Egyik, hogy általánosított, a másik pedig az volt, hogy csak ostorozott. Mind Kertész Ákos, mind a csúfolódók ha gyakorlott szülők lennének, tudnák, hogy megbélyegzéssel, kigúnyolással nem, csak jó példával lehet hatni a gyerekekre. Bátorítva, erősítve, támogatva őket. Tízmillió vagy tizenötmillió magyarból, ki melyiket szereti, most is csak 2,5 millióan szavaztak a FIDESZre, de ez a szám is kérdéses.

S vagyunk mi, akik bárhol legyünk is a világban, szeretnénk büszkén vállalni magyarságunkat. “Azóta a ki nem mondható nap óta” már négy nap telt el és a gyász különböző fokozatai jönnek elő, kinél előbb, kinél később. A sokk után a hitetlenkedés, a fájdalom és önmarcangolás, a düh, magunkba esés, és vannak, akik már a helyzet orvoslásán fáradoznak és újabb remény éledt bennük. Én megakadtam a sokknál és a fájdalomnál.

A helyi magyarok példájából tudom, hogy a szavazatokat meg lehet bundázni minden szinten, nincs ilyenkor etikus magatartás. Talán mire az újraszámlálás következik, sikerül belűlről a megfelelő szavazatokat kicserélni, hogy végre a matematikusok és számítástechnikusok is megnyugodjanak. A helyiek mutatták meg nekem, hogy a szabályokat és törvényeket ők alkotják és úgy módosítják, ahogy a kedvük tartja. És ha nem engednek hozzáférést a dokumentumokhoz és felvételekhez, akkor nincs fellebbezésnek helye, mert a felső hatalmat senki sem kontrollálja! (Még mindig alig tudom felfogni, hogy milyen hatalmas a hasonlóság az ottawai magyar vezetőség és a magyarországi vezetés magatartása között!) De hiszen ők nyugalmat, békét és nemzeti egységet, együttműködést, egyetértést, egyesítést, egyesülést, együgyűséget, egyszerre megvalósítják, hiszen olyan egyedien homogének! Persze csak akkor, ha minket már eltávolítottak.

Van egy kérdésem azokhoz az aktivistákhoz, akik hosszú éveken keresztül bírják a strapát, képesek kikerülni a gáncsoló lábakat, kiszűrni az állandóan suttogó fals mantrákat és minden ilyen gyász után újra felállnak és folytatják a harcot: hogyan csinálják? Hiszen azokért, akikért kockáztatnak, akikért kimondják azt, amit tilos lenne, azokra szemellenzőt tettek, csőlátásban szenvednek, de boldogok szerény egyszerűségükben.

Persze valószínűleg én is tudom a választ. Nem másért, hanem önmagunkért, önbecsülésünkért, értékeinkért megyünk tovább, mert minden este saját magunkkal kell szembe néznünk a tükör előtt. Lehet, hogy a narancsistáknál már a tükör is tilos?

A fentebb említett Facebookos megjegyzésemet a nap végén a következőképpen zártam le: “Köszönöm mindenkinek a hozzászólást. Tanulságos volt. A vége mindennek az, hogyha másképp is látjuk a világot, nekem minden ismerősöm, barátom és hozzátartozóm és földim fontos.” S mindezt azért, mert a gyermekeimnek is azt tanítottam, hogy haraggal soha nem zárjuk a napot. A hétmilliárd Sapiens között mégiscsak tartozni kell néhányszázhoz.

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Szusszanjunk — A “proli” Pestről

2018, április 12 - 15:54

Bizonyára sokan vannak így vele: én sem tudok elfogultság nélkül beszélni szülővárosomról, Budapestről. Sőt, annak is inkább a Duna bal partján lévő részéről, a „proli” Pestről. Bocsánatot kérek: Budától idegenkedem: akkor sem költöznék oda, ha számolatlanul állnának a millióim. A belbudai rész zsúfolt, kényelmetlen, a külső részeken elborzasztó vityillók épültek: a szűk telkeken többszintesre turbózott „kastélyok”, ahonnan többnyire nehézkes a lejutás, drága (és silány) a bolthálózat – kivéve persze a Moszkv… bocsi Szélkálmán tér környékét, meg egy-két lakótelepi központot.

Apropó – lakótelep. Pár éve ugyan szűnőben van a panelházak csepülése – mutatják ezt a lakásárak is. Ma egy pesti jobb lakótelepen 18-25(!) millióba kerül egy felújított, 45-65 nm körüli panellakás, amiért Erzsébeten, Lőrincen (pláne Csepelen) már önálló telken lévő átlagos állapotú családi házat is árulnak.
Mindig szerettem és védtem a lakótelepeket: eddig összesen három telepen laktam: Újpesten, Kőbányán és Kispesten.

A lesajnálás szerintem abból adódik, hogy a panelházak nagy csoportját a város tényleg mutatós részeihez, pl. a Klotild palotákhoz, vagy más, szecessziós részekhez hasonlítják, pedig ez igazságtalan. A bérház paloták nem a tömegeknek adtak otthont: tehát a lakótelepeket a VI., VII., VIII., IX. kerület szűk utcáiban egymásra zsúfolt házakkal lehetne összevetni. Akkor meg már szívesebben laknék bármelyik lakótelepen, mint a VI. kerületi diplomata-negyedben, az Andrássy úttól egysaroknyira lévő Aradi utcában.

(József Attila lakótelep tavasszal)

Nézzük először a lakótelepek hátrányait. A vasbeton panel építőanyagként merev, nehezen alakítható – egy kép felakasztásához komoly műszaki felkészültség kell. A kiszolgáló épületgépészet – fűtés, szellőztetés stb. – nem alakítható: a távfűtés egyforma hőmérsékletet ad a nappaliban, ahol esetleg vizes hajjal, fürdés után tévét néznél, meg a hálószobában, ahol a szabályozhatatlan radiátor mellett fullasztó melegben alhatsz. Akkor sem tudod lekapcsolni, ha valami miatt – kórház, nyaralás – nem vagy otthon, és persze fizetni is kell a nem használt melegért. A többnyire északi tervek (dán pl.) alapján épült típusházakban alakítottak a terveken: egy-egy teret több lakásra osztottak fel: pl. egy háromlakásos lépcsőház eredetileg kétlakásos volt, így szorult két 67 négyzetméteres otthon mellé egy 36 nm-es másfélszobás.

Rettenetes minőségű a kivitelezés a hetvenes-nyolcvanas években épült házakban: a legolcsóbb anyagokat használták, a villanyvezetékek pőrén lógtak a plafonokon. Velem előfordult, hogy amikor 32 évesen életemben először ültem be a saját kádamba a vadonatújan átadott lakásban, a fürdővíz elöntötte a lakást, meg az alatta lévő három szintet is. Amikor szétszedtük a fürdőszobát, kiderült: a lefolyó csöveit rosszul illesztették össze – a kádmosáshoz használt zuhanyfürdőt még kibírta, de a teljes fürdővizet már nem: szétcsúszott. Mellesleg találtunk a kád alatt egy üres sörösüveget, meg egy féligrágott szendvicset is… Szörnyű a kéttáblás ablakok és ajtók minősége: nálam a két – elvileg szigetelt – ablaktábla között olykor légy, molylepke lelte halálát.

Ezeken a bajokon segít/ene a panelprogram – amit a most uralmon lévő Párt erőteljesen lecsökkentett. A programban a panelfalak, a tető szigetelését, a fűtésrendszer szabályozhatóvá alakítását, a nyílászárók cseréjét támogatta az állam oly módon, hogy a költség harmadát állta az állam, másik harmadát a települési önkormányzat, harmadik harmadát a lakó/tulajdonos, aki ehhez felvehetett támogatott hitelt (lakástakarék) is.

Amin nem – vagy csak korlátosan – lehet segíteni, az a 2,65 méteres belmagasság, ami a minimális 2,80-nál alacsonyabb. Az a 15 centi jelentősen csökkenti a komfortérzetet. A helyiségek felosztása sem szerencsés. Lefogadom, hogy férfiak tervezték a konyhákat, méghozzá olyanok, akiknek fogalmuk sincs, hogy a rántott húshoz öt tányér egyidejű jelenléte szükséges: nyershús-liszt-tojás-zsemlemorzsa-megsült szeletek. Sok lakótelepi konyhának nincs öttárnyérnyi alapterülete sem, és egy bizonyos típusú lakásban ablak sincs a konyhán. (Mellesleg a ma divatos, új, nappali+konyhás lakásokban is többnyire a helyiség legsötétebb zugában kap helyet a tűzhely, meg a mosogató – vagyis a háziasszony.)
Rettenetesek a „szoba”méretek is: 6-8 nm nem félszoba, legfeljebb ablakos nagyszekrény – a 2,65-ös alacsonyságban olyan érzés ilyen helyen aludni, mintha a kommódfiókban ágyaztál volna meg. Ezért én, ahol egy évnél hosszabb ideig laktam, kiverettem egy-egy közfalat – így lett viszonylag tágas étkezőkonyha. Csakhogy – és ebből adódott a fenti hátrányok jó része: mi ketten laktunk egy olyan lakásban, amit négytagú családok kaptak eredetileg: nem nélkülözhették egyik félszobát sem – ahogy az alattam lévő szomszédom sajnálkozott, meglátván a tágasra nyitott, amúgy 52 nm-es lakást.

A hatvanas években gyorsan kellett sok százezer embernek lakást építeni – akkoriban a budapesti lakások 68%-a komfort nélküli volt! Plusz nagyon sokan jöttek vidékről, akiknek a munkájára szükség volt.

Jöjjenek az előnyök! Azt talán mondani sem kell, hogy a sok százezer, magas bérházak sötét udvarai mélyén megbúvó, napot sose látott szoba-konyháiban lakónak mekkora minőségi ugrást jelentett a saját fürdőszoba, a közös WC-k helyett az önálló toalett. A lakótelepek magas házait úgy helyezték el, hogy minden házra jusson napfény a nap valamelyik szakaszában. A házak között pedig tágas játszóterek, parkok épültek. Persze nem azonos szinten: nem szívesen laknék a Szentendrei úti vagy a Fehérvári úti falanx szerűen felhúzott házakban. Lehet, hogy csak szerencsém volt, de mindhárom telepi lakásból tágas kilátás nyílt, egészen a Gellérthegyig. (A negyedik, ötödik emeletről.)

Amikor családi házba költöztem, alig bírtam megszokni, hogy a szomszéd telke a horizont széle…
Gyakori vád, hogy a lakótelepek az egyforma kockaházakkal, csúnyák. Hááát – szerintem csúnyább egy elhanyagolt cirádás épület, de ez ízlés kérdése. A szépen karbantartott ún. polgári bérház önmagában lehet szép. A panelház azonban a környezetére reflektál: tetszettek már látni egy hosszú tízemeletest, aminek a száz ablakában egyszerre fénylik a lemenő Nap?

De a már említett panelprogramban sok ház kapott színes külsőt. Van egy kedvencem: a kőbányai, újhegyi lakótelepen egy hosszú szalagházat festettek váltakozóan piros-sárga-fehérre. A legborúsabb novemberi szürkületben is vidáman virít. Úgy néz ki, mint egy műanyag játékmozdony: a Mozdonyvezető utcában van – lehet, hogy a festés tervezőit az utcanév ihlette meg? Az Örs vezér tér közelében hűvös eleganciával álldogál egy szürkére és rózsaszínre festett épület. Az óbudai Szőlő utcában lévő „faluház” – azért kapta a nevét, mert falunyian, majd háromezren laknak benne – zöld ruhájában mintha a hátterében álló hegyek folytatása lenne.

A régi lakótelepekről nem is beszéltem: a 102 éves kispesti Wekerléről, ahol minden lakáshoz tartozik egy tenyérnyi kert is, vagy a józsefvárosi Tisztviselőtelepről, ahol a lakások tulajdonképpen 4-5 lakásból álló kertes villákban vannak.

Ami még hiányzik a lakótelepekből: a közösségi együttlét. Bár vannak kivételek, pl. a hatvanas években az elsők között épült József Attila lakótelep, – a nagynéném lakik ott -, ahol a közösség rendszeresen fejleszti az épületet, a lakók figyelnek egymásra, mennek a szomszédot meglátogatni a kórházba, gondozzák a házak közötti kis kertecskéket. A 85 éves, de jó karban lévő nagynénémnek három „gondozottja” is van: felveszi a rokkantkocsis nyugdíját, hogy a postásnak ne kelljen várakoznia, amíg kiér, háromfelé visz – mellesleg isteni finom – süteményeiből. Délelőtt 10-11-ig reménytelen felhívni: folyamatosan foglalt, mivel reggelenként telefonon ellenőrzik egymást a már többnyire idős emberek: nincs-e valami baj, nem kell-e orvosért szaladni, vagy hozzon-e valamit a másiknak a távolabbi üzletközpontba készülő? Nálunk a kőbányai (Gyárdűlőn lévő, a városközponti telep más) telepen gyakran játszott 2-3 gyerek is a fiammal, mert a szüleinek még túlórázniuk kellett, vagy éppen ő időzött a szomszédnál, mert nekünk akadt elintézni valónk.

Csak annyit akartam elmesélni: joggal lehet csodálni a megfontolt, zömök Lánchidat, a csodaszép ívű Erzsébet hidat, a XIX. századi pompájában felújított Margithidat. Bár ajánlom, aki erre jár, nézze meg a lélegzetelállítóan merész, legújabb, északon épült Megyeri hidat (van valami neve is, de nem tudom, mi: a másik legújabb, a déli lágymányosi Rákóczi nevét kapta). A Duna parti paloták sorában a szeceszió legpompásabb épületét, a Gresham palotát (ma a Four Seasons szállodája). Most látom, ezek majdnem mind pestiek. Bocs. Buda szépségeiről majd ír egy ottani patrióta.

A YouTube videón megjelent felvételek a kőbányai, Újhegyi lakótelepen készültek, sajnos pont a Mozdonyvezető utcai ház nincs rajta, viszont a kis tó – egy valamikori téglagyári tó -, ott van a tízemeletes házak partján. A képek kb. 5-6 éve készültek. A terület érdekessége, hogy kb. egymagasságban van a Gellértheggyel – itt már emelkedik a pesti lapály, nagyon jó a levegője: évtizedek óta nincs a közelében ipari üzem. A viszonylag olcsó lakótelepek közé tartozik: itt már 14-16 millióért lehet 50-60 nm-es felújított panellakást venni.

(Megyeri híd)

Végül pedig a fenti képen a Megyeri híd látható. Ezzel teljessé vált az M0-ás körgyűrű, ami lehetővé teszi, hogy egyik autópályáról a másikra a főváros átszelése nélkül juthassunk.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Még nyolc év?

2018, április 12 - 15:32

Tamás Gáspár Miklós elemzése eredetileg a Magyar Narancs című hetilapban jelent meg 2018. január 11-én. A szerző engedélyével közöljük az írást a KMH hasábjain is. A magyar országgyűlési választások után különösen relevánsnak és előrelátónak bizonyult.

*

Föltételezzük, hogy a soron következő országgyűlési választásokat 2018 tavaszán a jelenlegi esélyes, Orbán Viktor miniszterelnök (államvezető) és apparátusa (a szociológiai­lag tévesen „pártnak” nevezett, ún. Fidesz–KDNP) nyeri meg. Hipotézisünk értelmében alkotmányozó (kétharmados vagy nagyobb) többséggel.

Mi lesz akkor Magyarországgal? És mi lesz az utódállami magyar kisebbségekkel, amelyeknek a jelenlegi politikai helyzetét a legjobban az egyetlen vajdasági magyar napilap impresszuma jelzi, ahol – büszke nyíltsággal – ez áll: „Készült a Magyar Kormány támogatásával. Miniszterelnökség, Nemzetpolitikai Államtitkárság. Bethlen Gábor Alap.”

Az ellenzéki pártokról most nem lesz szó. A „választóközönségnek” nevezett lakosságról most csak annyit, hogy 83 százaléka ellenzi menekültek vagy bevándorlók befogadását bármilyen föltételek mellett, 76 százaléka elvenné az Erdélyben és Vajdaságban élő kettős állampolgároktól (kisebbségi magyaroktól) a szavazati jogot, 43 százaléka pedig ugyanezt venné el azoktól a honi állampolgároktól, akik nem végezték el a nyolcosztályos általános iskolát (azaz valójában megvonná a választójogot a cigányoktól).

A többség már vélekedett másképpen – és még fog is –, s ettől nem kell kétségbeesni. A magyar népnek nincs rögzített világnézete, hagyományai pedig – mint minden népnek – vegyesek. Ezek a pillanatfölvételek: pillanatfölvételek. Csak a máról szólnak. Igaz, ez az írás is.

*

A jelenlegi világtrend jobboldali, antidemokratikus és rasszista-etnicista. A föltűnően tájékozatlan magyarországi újságírók ebben kivételeket vélnek fölfedezni (például Emmanuel Macron kormányzásában), de tévednek. Nincsenek kivételek. A jobboldal diadalmámora jogos.

Ám hogyan fog festeni az újabb négy- vagy nyolcesztendős Orbán-uralom (föltéve, hogy nem omlik össze teljesen az elbizonytalanodott, népszerűtlen Európai Unió, és nem lesz háború) szeretett, ám (sajna) nem túlságosan szeretetre méltó hazánkban?

Precedensekből indulunk ki, az előre nem láthatót nem látjuk előre.

A legfontosabb a mennyiségileg nem föltétlenül élesedő egyenlőtlenség (társadalmi igazságtalanság) állandósulása, megszilárdulása, kasztosodása lesz. Máris megfigyelhető, hogy az életformák rendkívüli mértékben eltérnek egymástól. A társadalom minden rétege egy­aránt a kommersz (elektronikus-digitális) kultúrmocskot élvezi, de a tömegkultúrának osztályszempontból eltérő bugyrai vannak. A különféle osztályok és rétegek más-más sorozatokat, videóblogokat stb. néznek, más-más „zenét” hallgatnak, és a „szociális”, azaz aszociális („közösségi”) médiák más-más gumicelláiban tombolnak. A fiatal középosztály „utazik” és sáfrányos rizottót készít, ameddig a barátnő sétáltatja az ír szettert, a szubproletariátus dobozos sört iszik a jeges sárban és herbált szí, a nemzeti elit pedig pálinkafesztiválon szeli a fokhagymás-paprikás tokaszalonnát.

A nemzet egyesül a kölcsönös utálatban, minden szép és komoly dolog össznépi kiröhögésében és az olvasás mellőzésében.

A kultúra kimerül a „programcsinálásban”, a rendezvények látogatásában (köztudomású, hogy sokkal többen járnak költői estekre, író-olvasó találkozókra, mint ahányan könyvet vásárolnak): tele vannak a színházak, a koncerttermek, a kiállítóhelyiségek, mert a középosztály kényszeresen menekül hazulról, és képtelen csöndben lenni. (Otthon is szól a zenerádió, a fülben az mp3-lejátszó vagy az okostelefon fülhallgatója, megy a videó a számítógéppel összeolvadt tévén: soha nincs egyedül senki, a csönd megszűnt.) Ezen nem segít a könyvkiadók anyagi helyzete miatt aggódó irodalomkritikusok újabb barátságos szokása, amellyel remekművé forralják a híg limonádét.

A politika a szórakoztatóipar részévé vált, általánossá lőn a hülyék ironikus kultusza.

Miközben milliók „utaznak” (hová? minek?), minden külföldi tárgyú digitális információ fölhasználóinak a száma töredéke a hazai trivialitások élvezőiének. Mesterszakos egyetemi hallgatóink képtelenek megkülönböztetni egymástól Szlovákiát és Szlovéniát.

A vidéki sajtó (és „a határokon túli magyar nemzetiségi sajtó”) orbánista egyirányúsítása és egyenruházata nem okozott föltűnést. (Találkoztam olyan emberrel, aki nem hitte el nekem, hogy még vannak nem fideszes polgármesterek. Úgy tudta, hogy ellenzékiek már csak Pesten találhatók, „de nincsenek állásban”.) Hozzáértők becslései szerint körülbelül egymillióan lehetnek azok, akiknek belföldi politikai információik és nézeteik akadnak: ők is elválasztják azonban a politikát a társadalmi kérdésektől, a jövedelmi viszonyoktól, a közigazgatás problémáitól, amelyeket a neutrális „állami működéshez” sorolnak: a „politika” legtöbbünk számára kizárólag a pártvonzatú médiacsetepatékat jelenti.

*

Ezt írja az egyik közalkalmazotti szakszervezet vezetője a Népszavában: „…egyre nő a települések száma, ahol a jegyző, a könyvelő, a szakelőadók kilépése miatt az önkormányzat működésképtelenné vált. […] Nincs iskola, orvos, könyvtár, kultúrház, [posta], sok helyen már kocsma sincs, és a templomban is csak »körpap« beszél vasárnap egy órát, majd sietősen továbbhajt… És itt, ezekben a falvakban él […] minden negyedik magyar gyermek. Távlatukat, szerepüket, jövőjüket vesztő térségek, települések, és ezekben deprimált, kilátástalan helyzetű közszolgák, közigazgatási, szociális, oktatási, településüzemeltető, közlekedési, művelődési, egészségügyi dolgozók” – akik a költségvetési helyzet miatt távoznak a szolgálatból; a nyugalomba vonulókat, kilépőket nem pótolják, nincs is kivel. Ugyanabban a lapszámban írja a Zala Volán egyik szakszervezetének elnöke, hogy az 1993-ban „nyugati mintára létrehozott” üzemi tanácsok, amelyek a „Sozialpartnerschaft” keretében a nem szervezett dolgozókat is képviselik az igazgatósággal és a tulajdonosokkal folytatott béralkukban és más tárgyalásokon, megszűnőben vannak. A törvény jelentős hatásköröket biztosít nekik, de a legtöbb vállalatnál nem működnek, függetlenített (a vállalat által javadalmazott) üt- (1989 előtt: üb-) elnökök nincsenek, holott lehetnének: a hatékony üzemi érdekképviselet érdeklődés híján kimúlt, pedig sok európai országban sikeresen dolgozik és népszerű. A szakszervezetek is hanyatlanak. Az – egyébként helyes és joggal népszerű – béremeléseket, nyugdíjemeléseket a dolgozók, a társadalom megkérdezése nélkül rendeli el a kormány, a saját politikai szükségleteinek megfelelően. Ugyanakkor hatalmas életszférák, régiók, néprétegek, foglalkozási csoportok állami gondoskodás és saját képviselet nélkül kihullanak az államból, a magyarországi politikai közösségből.

Az ilyesmit legtöbb honfitársunk nem tekinti politikának, mintha a demokratikus civilizáció részvételi, emberiességi, gondoskodó, segítő intézményeinek védelme (forrásai, ellátottsága, működtetése, ellenőrzése, fejlesztése) nem lenne a honpolgári cselekvés szükséges és méltó tárgya. Mintha az állam hatalmas adóbevételeinek helyes és erkölcsös elosztása, morálisan helyeselhető célokra – mindenekelőtt a szűkölködők, szenvedők, betegek, stigmatizáltak kínjainak enyhítésére – fordítása s az idevágó problémák racionális megbeszélése ne lenne ugyancsak a honpolgári cselekvés (azaz a politika) szükséges és méltó tárgya. Mintha nem lenne politika azoknak az elveknek a tisztázása, amelyek szerint a nemzeti közösség erőforrásait így vagy amúgy használjuk föl a közjó, a közüdv, a közboldogság, a közérdek javára.

Mindezekkel kapcsolatban egyetlen kritérium tarthat számot közérdeklődésre: az, hogy ezeknek az erőforrásoknak a használatából hogyan zárjunk ki olyan embercsoportokat, amelyeket valamilyen tekintetben idegennek tartunk. Félreértés ne essék: ezekhez a csoportokhoz nemcsak etnikailag vagy „szexuális orientáció” által meghatározott csoportok tartoznak, hanem életkor és nem vagy dzsender, egészségi állapot, régió, foglalkozás, településtípus szerint körülírtak is, továbbá egyetlen osztályjellegű embersokaság: az underclass, a szubproletariátus, amely ugyan legföljebb egyharmad részt roma, de amelyet a rasszista képzelet rasszosít, cigánynak tart. (Az egész világon elfogadják az alsóbb néposztályok azt a számukra is előnytelen gazdaság- és szociálpolitikát, amelyről kimutatható, hogy egyértelműen árt a színes bőrűeknek vagy más „allogén” csoportoknak.)

Minden integrációs, egyenlősítő, a társadalmi igazságosságot szolgáló rendszabályt – teszem azt, az oktatási szegregáció (faji elkülönítés) megszüntetését – elutasít a közvélemény, többek között az ijesztgető kormánypropaganda (szélsőjobboldali demagógia) hatására.

*

Felejthetetlen emlék: néhai Horn Gyula miniszterelnök mondta nekem: „Kedves Gazsi, nem szabad az etnikával foglalkozni az újságban meg a parlamentben, attól megvesznek.” Segíteni kell a cigányoknak, de csak suttyomban, mert „ez az ország” nem viseli el… – sóhajtá a megboldogult státuszférfiú.

A kormányzatra nem nehezedik egalitárius nyomás: ez a kormányzat kizárólag a középosztálynak és a „nemzeti burzsoáziának” kedvez (no meg a multinacionális iparvállalatoknak és más „stratégiai partnereinek”, mindenekelőtt a szövetséges diktatúráknak). A propaganda tisztán biopolitikai jellegű: főleg demográfiai tényezőkkel fenyegeti a közvéleményt: a „szapora” cigánycsaládokkal és az Európába készülő „migránsokkal”. Evvel igazolja a „perverz újraelosztást” és a negatív szociálpolitikát: magyarán fajgyűlölettel.

Evvel nem áll egyedül. A válság és a technikai haladás hatására csökken az ipari, kereskedelmi, szállítási és szolgáltatási munkahelyek száma: ezért – mivel nincs a munkásmozgalomnak funkcionális utóda – az alsó középosztály és a szakmunkások nem a burzsoáziától, az uralkodó osztálytól rettegnek, hanem az állami újraelosztás előnyeiből esetleg részesülő underclass náluk sokkal szegényebb tagjaitól (meg a bevándorlóktól és vendégmunkásoktól). Ezért – a történelemben először – a szakmunkások az egyenlősítő újraelosztás, a társadalmi igazságosság ellenségei. Persze a saját kárukra. Ettől a régi szociáldemokrata baloldal megvédte őket. (Ez nem sikerült mindig: a nácik többek között azért nyertek, mert az 1930-as évek elején a Németországi Kommunista Párt már csak a hárommillió fiatal munkanélkülit képviselte, akinek az érdekei eltértek a szolidabb helyzetben lévő iparágak alkalmazottaiétól, akiket a szociáldemokrácia védelmezett.)

Persze az igazságtalanság fő támogatója ma is a polgárság és a – „középosztálynak” becézett – kispolgárság. (Bár Magyarországon a kommentariátus – ez a szó nem a kommentelőkre, hanem a hivatásos politikai kommentátorokra vonatkozik – ilyenkor mindig azt üvölti, hogy Magyarországon nincs polgárság, mert neki csak Thomas Mann és Márai Sándor polgárai polgárok, aminek ellentmond a statisztika. A Bildungsbürgertum csakugyan halódik, de nagy- és kistőkések bőven vannak, és vannak sokan velük szolidáris, jól kereső alkalmazottak és szabadfoglalkozásúak. Ez számít, a többi mese habbal.)

A tőkés társaságoknak és a jómódú magánszemélyeknek kedvező adószerkezet az az ár, amelyért a polgárság vígan elárulja a polgári demokráciát, a szabadelvű-alkotmányos jogállamot. A magyarországi polgárság természetesen a bizonytalankodó perifériakapitalizmus zavaraitól, „a tömegek lázadásától”, úgynevezett faji zavargásoktól, nemzetiségi, etnikai, felekezeti villongásoktól is fél. Fél a „tömegdemokráciától” – ez a jellegzetesen fasiszta kifejezés ma a liberális ellenzéki sajtó megmaradt kis töredékeiben is gyakran föltűnik. „Tömegdemokrácián” (és „tömegtársadalmon”) a szélső reakció egyszerűen demokráciát ért (ahol a többségnek – piha! – van beleszólása a dolgokba), megvető köpedelmet irányozván a démosz címére.

A társadalmi lesüllyedéstől, tönkremenéstől, státusz- és presztízsveszteségtől rettegő polgárság és az alkalmazotti középosztály és a szakmunkásság fölső rétege (ez együtt is kisebbség, azonban viszonylag aktív, azaz szavazó réteg, amely majdnem elegendő Magyarországon a választási győzelemhez) kizárólag antiszociális politikát segíthet ma hatalomra. Ennek lehetne éppenséggel neokonzervatív-neoliberális változata is, de az európai neokon-neolib véleményáramlat pillanatnyilag nem eléggé rasszista. (Ez is változik antidemokratikus, jogegyenlőség-ellenes irányban.) Ezt a változatot a (csakis utólag és tévesen így nevezett, vagyis pocskondiázott) „baloldali” magyar kormányok művelték, amelyek folytatták és radikalizálták az első, MDF–kisgazda kormány privatizációs gyakorlatát, fölszámolták a versenyképtelennek tartott iparágakat az ismert pokoli szociális következményekkel, szóval űzték a korukban divatos, szélsőségesen „piaci” és „takarékossági” (vagy „megszorításos”) gazdaságpolitikát. Ezt annyira gyűlölte a nép, hogy a vele retorikailag szembeszegülő Orbán Viktor ekkor gyűjthette össze szilárd „politikai tőkéjét”, miközben senki se hajlandó beismerni, hogy Orbán a legtöbb vonatkozásban folytatja ezt a gazdaságpolitikát (bár mint mindenben, ebben is eklektikusan és szeszélyesen): az egykulcsos személyi jövedelem­adó, a kiáltó igazságtalanságnak ez a botrányos szimbóluma, a helyén van. Orbán vezette be, akinek a sajtója a „neoliberalizmust” a kannibalizmus, a pedofília és az ördögimádás szinonimájaként kezeli.

Ennek következtében a polgári és/vagy középrétegek, noha egy részük idiótának, közönségesnek és korruptnak tartja a kormánypárti variáns szerint szélsőjobboldali politikusokat, segítenek hatalmon tartani őket. Ausztriában mindenki egyetértett benne, hogy a legtisztességesebb és a legértelmesebb párt a Zöldeké, de mivel ez a párt volt egyedül méltányos a menekültekkel és a már megtelepedett muszlim kisebbséggel szemben, kiejtették a parlamentből. Tut mir wirklich leid.

Mindezek a jelenségek súlyosbodni fognak. Megengedték elmondanom („Ez nem a Kádár-korszak”, Magyar Narancs, 2017. november 23., illetve: TGM: „Valaminek most vége”, Mérce, 2017. december 11.), hogy az Orbán-rezsim nem etatista, nem államosító és nem központosító, hanem romboló és állampusztító. Erre most nem térek vissza.

*

De mivel Orbán Viktor láthatja, hogy büntetlenül csapkodhat összevissza, százmilliárdokat szórhat szét, szegheti meg a jogalkalmazás, a kormányzás, a diplomácia minden szabályát, hízeleghet gagyi zsarnokoknak, pimaszul és lenézően szólhat a magyar néphez, semmibe veheti az Országgyűlést, megszegheti az alkotmányt, a nemzetközi jogot és akárhány törvényt, vasvillával hányhatja ki kétes politikai cégbirodalmaiba a közvagyont, uralkodóként viselkedhet Erdélyben, egy másik állam területén (anélkül, hogy valaki pisszenni merne), gúnyos mosollyal mondhatja el a hazugságait („ha hiszel nekem, megérdemled, te marha”), megtagadhatja a legcsekélyebb részvétet is a szenvedő magyar honpolgárok millióitól, mégis egyre népszerűbb, sőt: külföldön is egyre elismertebb – ezért az önkontrollja gyöngülni fog. Joggal veti meg a dekadens európai államférfiakat, akik eltűrik, hogy úgy bánjék velük, mint a ronggyal, akiknek imponál, hogy Magyarország ura minden harmadik nap fenékbe rúgja nemzetét.

Orbán Viktort nem tudja, sőt: nem is igen akarja megállítani senki. Sok kanyar, tétovázás, kapkodás, kudarc után a miniszterelnök úr megtalálta a mai világtrendben a hatalom kulcsát: ameddig a meghatározó társadalmi osztályok és csoportok az igazságtalanságban, az egyenlőtlenségben látják menekvésüket, addig rászorulnak erőszakos védelmezőjükre (hiszen kisebbségben vannak a néppel szemben), aki hol elcsórja a pénzüket, hol megajándékozza őket olyan pénzzel, amely nem az övé. Félnek tőle, utálják is, de nem nélkülözhetik. Orbán Viktor nem fasiszta, de ösztönösen rálelt a fasizmus sikerreceptjére: kiszolgálni a burzsoázia gazdasági érdekeit, enyhíteni páni félelmét és megfosztani politikai hatalmától. Nem a polgárság uralkodik, Orbán miniszterelnök uralkodik a nevében és az érdekében – ha úgy tartja úri kedve.

Szegény jó magyar liberálisaink még mindig „a polgárságban” és „a polgáriságban” bíznak, amin megejtő egyszerűséggel a Nyugatot értik. Ilyen már volt. Liberális őseik is a Nyugatban bizakodtak, s az eredmény München volt és a drôle de guerre.

A teszt ebben a helyzetben a cigánykérdés és a menekültkérdés, és ezen a vizsgán mindenki elbukott: pár elszigetelt figurától eltekintve a teljes magyar közélet, élén a politikától viszolygó előkelő orrfintorgatókkal, a téma elől kitérőkkel, a másról beszélőkkel, a fagyo­san hallgatókkal és a „hamis realistákkal”.

Akik nem buktak meg – professzionátus jogvédők és marginális baloldaliak (baloldalin nem ezt vagy azt, hanem szabadságpárti antikapitalistát értünk, beleértve most ebbe egyfajta reformista szociáldemokrácia lassan növekvő számú híveit) – legjobb esetben hatástalanok, legrosszabb esetben üldözöttek. Tisztelet rajtuk kívül az élemedett, elvszerű óliberálisoknak is, e keveseknek, akik kitartanak még a jogegyenlőség és a pozitív diszkrimináció közutálatnak örvendő gondolatai mellett. Chapeau!

Tovább fog tartani a fajgyűlölet, a sovinizmus és a népmegvetés egyetemben a gépiesen gerjesztett médiahisztériákkal – a rendetlen tekintélyuralom –, és ez gyorsítani fogja Magyarország amúgy is gyors civilizációs és kulturális hanyatlását. A fiatal szakemberek (orvosoktól szakmunkásokig) tömeges kivándorlása – amivel eltűnik a modern kultúra és a progresszív reform bázisának jelentős része – mellett (ami a stabilitás egyik fő záloga hazánkban) megfigyelhető nem pusztán az egészségügy és a népoktatás ismeretes tönkremenetele, hanem a könykiadás és az összes közgyűjtemények (így a könyvtárak) válsága, a kormányzati háttérintézmények barbár fölszámolása mellett a támadás az akadémiai kutatóintézetek és több egyetem ellen, irodalmi, művészeti lapok és tudományos szakfolyóiratok megszűnése, a kétségbeejtő színvonalcsökkenés a kultúra minden területén, a magyar irodalmi nyelv elpimpósodása (miközben jeles liberális értelmiségiek arra biztatnak mindenkit, hogy hagyja csak nyugodtan figyelmen kívül a magyar nyelvtant és helyesírást, hogy a kollokviális és idiomatikus, magyaros stílusról említést se tegyünk), a közönségesség, trágárság és durvaság elterjedése a hétköznapokban és a „sajtóban”, a kezdetleges fogyasztói hedonizmus, a hagyományok műveletlen félreértése, a klasszikusok elfelejtése, az általános rossz modor és rossz ízlés – vö. köztéri szobrok! – , a giccs érzelgős magasztalása (meg az olyasmik, mint a #MeToo pornográf sztárpletykává való átstilizálása), s mindezek hátterében annak a széles körű elfogadása, hogy nem kell kutatni, mi a jó élet.

A jó – erkölcsileg helyes – élet, a helyénvaló közös életforma keresése a görög politikai filozófiából származó formula, a „magas” európai (meg kínai meg indiai) politikai hagyomány lényege. Ennek az eredménye ugyan lehet pluralista szkepszis vagy relativizmus (tehát a keresés lehet végső soron eredménytelen), de maga a közös keresés – lehetőleg észszerű dialógus, „filozófiai küzdelem” (agón) révén – abszolúte szükséges: az egyetlen emberhez méltó közösségi állapot. Ennek a kezdő föltételeit abszurddá teszi, ha a keresés előtt (fogalmi-erkölcsi tisztázás nélkül) korlátozzuk (etnikailag vagy kulturálisan) annak a közösségnek a terjedelmét, amelyet bírálunk vagy jónak tartunk. Emiatt ellenkezik a kissé pontatlanul „humanistának” nevezett (hiszen a morálteológia is beletartozik) politikafilozófiai hagyománnyal az etnicizmus meg a rasszizmus-„kulturalizmus”.

De nem kell „elvontan moralizálni”: igen rég­óta megvan a kapitalizmusnak a „magas” hagyománytól elérő, Mandeville-féle igazolása, amely a „közhasznot” a „magánbűnökből” vezeti le, amitől egyenes út vezet a „láthatatlan kéz” elméletéhez, amelyben az elvakult önzés aktusai erényes állapothoz vezetnek, anélkül, hogy a cselekvők maguk erényesek lennének. E tanban a jó élet racionális kutatása épp racionalitása miatt néz kancsalul festett egekbe: a legfőbb jó hatóoka az önösség és a következmények iránti vakság. Ez mindenesetre elmésebb, mint a Magyar Idők c. kormánylapban fölmelegített ősreakciós locsogás arról, hogy a szociáldemokrata újraelosztási stratégia elveszi a tehetséges, szorgalmas, vállalkozó szellemű, sikeres emberektől a megérdemelt hasznot, és odaadja a renyhe, balogsüti, bicebóca, béna balfácánoknak és lúzeroknak, amivel lepocskolja a természetes rend (a hierarchia) isteni fönségét.

A hanyatlás okozta életérzés – „semmi nem ér semmit, minden trágya, az élet értelmetlen” – egyben lehetetlenné teszi a hanyatlás föltartóztatását. „Mindenki fasiszta” – mondta nekem egy fiatal lány. Így valóban nem lehet élni.

A hanyatlás és az átéléséből fakadó nihilizmus nem tesz mást lehetővé, mint – ellenállás helyett – tehetetlen gyűlölködést. Az undor a dekadenciában mazochista élvezetté változik. A magyarországi kormányrendszer pedig újabb és újabb indokot szolgáltat az undorra, újabb és újabb bizonyítékot minden erkölcsi indítékú társadalmi küzdelem hiábavalóságára, az általa elrendezett élet pedig a maga igazságtalanságával és példátlan ízléstelenségével elkeserít minden érzékenyebb lelket s jóravaló kedélyt. Evvel örökíti át önmagát.

Nehéz elgondolni, hogy ez még tovább romolhat, pedig tovább fog romlani.

Egész Európa – a többit most hagyjuk – rettentő állapotban van, de Magyarország végromlása összeszorítja patrióta szívünket. (Patriotizmuson nem sovinizmust értve, hanem a hazánk sorsa iránti szenvedelmes és bensőséges érdeklődést.) Az Orbán-rezsim kialakulása és megszilárdulása történelmi tragédia. Nagyon sokan támogatják, de hiszen enélkül ez a sorsforduló nem is lenne tragikus.

Társadalmunk kedvetlenül és passzívan (egy jelentős kisebbség meg lelkes egyetértéssel) rendeli alá magát ennek az undok és kaotikus uralomnak („…undok Elnyomatás” – írta az elfelejtett fiatal Illyés első fontos kötetében), amely a középosztálynak létbizonytalanságot és keserűséget, a magyar szegényeknek pusztulást hoz. Minél tovább tart, annál rosszabb mindenkinek. S ha fölbomlik mégis, újabb zűrzavarok és nagy bajok elébe nézünk.

Kitartunk meggyőződésünk mellett, és nem reménykedünk fölöslegesen.

Tamás Gáspár Miklós

Kategóriák: Szervezetek

Georg Büchner: Woyzeck a Nemzeti Színházban

2018, április 12 - 14:52

Paneldráma egy igaz történet alapján…

A háborút és az őt körülvevő világot megemészteni nem képes kisember „papírhajó az óceán közepén” – a jelen előadás fő mottója, legalábbis ez. Sorsukra hagyatva, az eszét vesztő hős és az őt övező szűkszavú, lecsupaszított karakterek mind a békétlenséget övező örök szorongás, az ösztönök megborulásának és a szerelem elkorcsosulásának egészét adják ki. Mindazonáltal, a kiút és a megváltás folyamatosan karnyújtásnyira van a főhőstől, ám a tragikus kifejlet pont ebből a közelségből származik: Woyzekre, akár egy megrészegült cirkuszi artistára, egyre jobban hat a gravitáció, míg végül a zuhanás elkerülhetetlenné válik.

A fiatal alkotócsapat Büchner művén keresztül keresi a választ arra, hogy mai „plakátmagányunkban”, kitalált ideák között, képesek vagyunk-e újra felismerni és megélni érzelmeinket és emberségünket. Valamint nagy kérdés az is, vajon melyek azok az ideák, melyek természetünkből fakadóan követendők, és nem egy mesterséges társadalmi folyamat negatív produktumai.

„Vannak alkalmak, melyek, hogy úgy mondjam, túl jelentősek ahhoz, hogy kihasználják őket; akadnak dolgok, melyek semmi máson, egyedül magukon szenvednek hajótörést.” – Franz Kafka

Franz Woyzeck  —  Nagy Márk e.h.

Marie  —  Barta Ágnes

Ezreddobos  —   Fehér Tibor

Kikiáltó  —  Bordás Roland

Doktor  —   Szabó Sebestyén László

Professzor  —  Böröndi Bence m.v.

Andres  —  Herczegh Péter e.h.

Kapitány  —  Kovács Tamás e.h.

Gyerekek  —  Benedek Dániel e.h.

Paula  —  Szabó Nikolett e.h.

Altiszt  —  Mészáros Martin e.h.

Egyik  —   Berettyán Sándor

Másik  —  Szép Domán e.h.

Látványtervezés  —  Vecsei Kinga Réta

Dramaturg  —  Vecsei H. Miklós

Zene  —  Mátyássy Szabolcs

Ügyelő  —  Kabai Márta

Súgó  —  Kabódi Szilvia

Rendezőasszisztens  —  Trimmel Ákos

Rendező  —   ifj. Vidnyánszky Attila

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Több szerénységet és önvizsgálatot kedves értelmiség, sajtó és civilek!

2018, április 11 - 22:48

Imádom, hogy a budapesti, belvárosi, köldöknéző értelmiség és sajtó, miután éveken át mindent megtett, hogy komolytalanná, nevetségessé és hiteltelenné tegye a teljes ellenzéki palettát, lényegében semmilyen értékelhető segítséget nem nyújtva számukra ahhoz, hogy megerősödve méltó ellenfelei lehessenek a hatalomnak, most darabra azt szajkózzák, hogy miféle ellenzék az, amelyik még pártdelegáltakat se tud mindenhova állítani.

A 2010-es választások után VALAMENNYI ellenzéki párt a földre került, elsősorban anyagilag, de morálisan és ideológiailag is. A belvárosi értelmiség, amely egyébként a 2010-et megelőző amortizációban is kiemelt szerepet játszott, a vereség után még bele is rúgott a földön fekvőbe, a felemelkedni akarót pedig pártfüggően bősz nácizással, gyurcsányszektázással igyekezett hitelteleníteni a választók, a politika iránt fogékonyak szemében. Persze, hogy ilyen körülmények között, az anyagilag fenntarthatatlan infrastruktúra szétzilálásával, sajtó és értelmiségi támasz és háttér nélkül olvadni kezdtek a vidéki helyi szervezetek. Persze, hogy az index, a 444 és a többi fővárosi buborékhipszter tollnokok trendin fölényeskedő humorizálása, és polbulvár, clickbait igyekezete mellett, vagy inkább miatt a maradék vonzerő is kiveszett az ellenzéki pártokból, és nemhogy növelni tudták volna a szervezeteiket, de a stagnálás is már csak célként maradhatott meg számukra.

Illusztráció: Jason Raisch

Nyolc ilyen “ha van rajtad sapka, ha nincs rajtad sapka” év után pedig ugyanez az értelmiség, amely két marokkal fogta az ellenzék bokáját és húzta visszafelé, kéri számon a pártokon a szervezetek gyengeségét és/vagy hiányát.

És ugyanez vonatkozik a civilekre is, akik épp valamivel az utolsó pillanat előtt voltak csak képesek felismerni, hogy fel kell hagyniuk a “tüntetést szervezünk, de pártokat nem szívesen látunk” baromságukkal. Mert ezek a félmondatok a közös ügyek melletti kiállási kísérletek során eleve kirekesztették azokat, akiknek egyébként erejük és felhatalmazásuk is lett volna arra, hogy segítsenek, nos ezek a civilek most a Stop Soros törvénnyel nézhetnek szembe. És már nem tudnak segíteni az általuk is évekig kiközösített, hiteltelenként és nem come il faut-ként kezelt, legyengített ellenzéki pártok.

Több szerénységet és önvizsgálatot kedves értelmiség, sajtó és civilek! És több felelősségtudatot, mert a felelősség bizony a tiétek is.

Hámori László

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak