Szervezetek

Ady szerelmei — Hollósy Gerti összeállítása

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 29 - 15:24

Az alábbiakban Hollósy Gerti három részből álló tematikus összeállítását olvashatják Ady Endre szerelmes verseiről, illetve szerelmeiről.

I. rész

Léda

Léda, azaz Brüll Adél, (asszonynevén Diósy Ödönné) egy jó házból való úrinő volt az ifjú Ady nagy szerelme. Kettőjük szerelme egy különös, hétköznapi mércével aligha mérhető héjanász volt.

E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket.

Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében.
Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.
Engedtem őket életre jönni, s átnyújtom őket Léda asszonynak.

Léda, Léda, kóstolgatom a nevet, ami az Adél név visszafelé olvasva, amúgy pedig és bizonyára nem is véletlen, a szépséges mitológiai királynő neve, akit Zeusz hattyú képében hódított meg. Jól illik ez az Ady által verseiben is használt becenév az asszonyhoz. Brüll Adél igazi dáma, nagyasszony volt, elegáns termettel, szép alakkal és az előnyös külsőhöz jó neveltetéssel és figyelemre méltó műveltséggel rendelkezett. Eredeti elképzelését és vágyát tekintve sikertelen, de lehetőségeit tekintve nem éppen előnytelen, talán boldogtalan házassága kényelmében megengedhette magának Párizst, a bohém, vidám életet és a lánglelkű ifjú titán, azaz Ady szerelmét. Léda tapaszalt, izgalmas nőként megszerezte és talán kárpótlásul kapta az élettől a férfi odaadását és szerelmét, és múzsájaként a költészetének egy fantasztikus részét.

Andy Endre Lédával

Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.

Ady sem volt egyszerű eset, nem úgy képzelem, hogy Góg és Magóg fia csak úgy észrevétlenül esett Léda csapdájába. Tetszett neki az izgalmas asszony, a nő, aki ellenállhatatlanul képes felkorbácsolni a vágyat, aki meghódítható és méltó egy bohém, vadóc költő szerelmére.

MEG AKARLAK TARTANI

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Megkapták és megérdemelték egymást. Két erős egyéniség titkos, szakadatlan dúló párbaja és mindent elsöprő ölelése volt a szerelmük. Tépték, marcangolták egymást a szenvedélyben.

TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Kezdetben sokat utaztak, sokat szórakoztak, szinte egy percet sem töltöttek el egymás nélkül. Csak néha kellett valamelyiküknek egyedül elutazni a saját ügyeit intézni. Együtt is laktak, mi több, különös módon együtt Léda férjével, Diósy Ödönnel is. Ady mindig nagyon várta haza kedvesét, hiszen féltékeny volt.

LÉDA A HAJÓN

Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.

Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.

Az egész érzelemkavalkád hátteréül pedig ott volt ezer szépségével, csodájával, varázsával Párizs, ott kezdődött és teljesedett ki szerelmük.

Íme mit is jelentett Adynak Párizs, Lédával:

A SZAJNA PARTJÁN

A Szajna partján él a Másik,
Az is én vagyok, én vagyok,
Két életet él két alakban
Egy halott.

A Duna partján
Démonok űznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.

Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb,
Sejtelem-csók minden dalom,
Szent Cecilia hajol lelkemre
Álmatagon.

A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a poharamat összetöröm.

Ott: ring lelkem muzsikás alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.

Nem tehetek ide minden verset, pedig legszívesebben mindet idetenném. Ady imádta Párizst, imádta Lédát, egy darabig boldog volt, egy darabig, jó hosszú ideig, tíz évig boldogok voltak.

A vége felé ez a nagy, különös szerelem talán már se Veled, se Nélküled kapcsolattá vált… Ki tudja kiégett, avagy éppen túlfűtötté vált-e a szenvedély, folytathatatlan pontra jutott az együttélés. Ady menekült, Léda, a nő, a szerelmes, a megtartani akaró asszony nehezen engedett, de vége lett.

II. rész

Szakítás Lédával
Valaki útravált belőlünk – Elbocsátó szép üzenet

Nyilván szinte mindenkivel előfordult már, hogy szakított valakivel, vagy szakítottak vele. Különös dolog a szakítás. A szakítást megelőző lelki állapot pedig bizony kellemetlen lelki állapot. Ez a rendhagyó érzelem mindenkit megvisel, olyan se vele, se nélküle érzés, csak annyi a biztos, hogy az érzelem, a kapcsolat már nem tökéletes. A menni vagy maradni, a döntés ilyenkor már csak idő kérdése.

Maga a szakítás már szinte megkönnyebbülés, de mindenkit megvisel, kit nagyon megsebez, tán egy életre is, kinek a sebeit könnyebben begyógyítja egy új szerelem. Annyi bizonyos nem nyomtalan egy szerelem után az eltávolodás.
Ady és Léda között szenvedélyes szerelem izzott, nagy része volt benne a testi vonzalomnak, a pusztító szenvedélynek. Az lázas rajongás és az egymást marcangoló gyötrődés hullámai jellemezték szerelmüket. Talán már elejétől fogva benne volt ebben a szerelemben, hogy önmagát fogja felperzselni, elégetni. Léda asszonyisága nagy hatással volt Adyra, lebilincselte vonzereje, és hogy még nehezebb legyen, folytonos féltékenység gyötörte. A magabiztos újságíró, a befutó költő emésztően féltékeny volt a szépasszonyra.

Tény, hogy viharos és izgalmas kapcsolatuk egy idő után kiégett. Ady szabadulni akart, az asszony meg inkább magához kötötte volna az ő lánglelkű költőlovagját.

A nagy, végső szakítást szimbolizáló vers előhírnöke egy másik fantasztikus vers, amiből már világosan látszik, érződik, hogy a kapcsolatuk a végét járja.

Valaki útravált belőlünk

Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

Ez a vers magában hordozza a bizonytalanságot, sorra vetíti elénk azokat az érzéseket, amik jól jellemzik a se veled, se nélküled állapotot. Azt az érzést, amikor a szív és a lélek már kezd kiüresedni, nem tombol bennük a szerelem.

„Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.”

Tán a test még keresi tétován, a megszokott mozdulatokkal a megszokott gyönyört, de már hiányzik a varázslat, a kábulat, a mámor belőle. Nem lángol, nem él, inkább már parázslik, haldoklik a szenvedély és ezzel a szerelem is. Jön helyette a búcsú fájdalma és a szabadulás ígérete.

„Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.”

Az Elbocsátó, szép üzenet-ről

A végső búcsút megjósoló költemény csak rövid idővel előzte meg az igazi a kegyetlen szakítás legendássá vált megnyilvánulását, mégis erősen megváltoztak Ady érzelmei. Ekkor nem volt már benne más csak a szabadulás vágya.

Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

*

Eltűnt lelkéből a fájdalmas mélabú, ami az előző versben még érezhető. Még egyszer utoljára belemar szerelmébe, de nem puha visszahúzott karmokkal, hanem élesen, fájdalmasan, szinte vádlón. Úgy, mintha minden elmúlt szerelem szenvedését is Lédán kérné számon.

Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

*

Elmondja, – és ez bizony eléggé érzéketlenül hangzik – hogy Léda bármilyen csodás asszony is, bármekkora is volt a szerelmük, nélküle csak egy ismeretlen. Még fokozza is azzal, hogy a keserű búcsú után az asszony általa, versei által lesz még több, azaz feledhetetlen, a hozzá írt versek miatt fognak emlékezni rá.

Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

*

Azért ez így tényleg nagyon kegyetlen! Ebbe a versbe egy szerelem halála kapcsán – és mivel az őt magát is meglehetősen meggyötörte – Ady talán önkéntelenül beleömlesztette összes önzését, minden kegyetlen szeszélyét, egész ellentmondásos lényét, olykor a „zseni és az őrült határán” hánykolódó lelkét.Menekült, mert nyugtalan volt, már mást akart, nem vágyott Lédával az állandóságra. Az asszony mélyülő ragaszkodása, marasztalása zavarta, űzte, nem volt maradása. Úgy akart kikerülni a kapcsoltból, hogy Léda ne csak bánatot, esetleg haragot, bosszút érezzen, hanem azt, hogy milyen „szegény-szerencsés”, mert az Ő szerelmét birtokolta.

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Meggyőződésem, hogy bármilyen súlyos, kegyetlen búcsú ez a vers mégis csak azt bizonyítja – számomra – hogy egy hatalmas, elsöprő, imádó-marcangoló, nagy szenvedély volt a szerelmük. A költők és a múzsák szerelme, hétköznapi ember biztos ritkán él át ilyet, mert lefoglalják az élet kis dolgai.

Íme a teljes vers!

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Itt olvasható a levél, amit Léda a költemény megjelenése után írt Adynak. Talán jogosan Léda úgy érezte, hogy tíz év szenvedélyes szerelmet, héja nászt így lezárni, egyetlen verssel, lehetetlen.

“Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék. Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain” mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb. Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére.”

Ady erre nem reagált, Ő már befejezte.

Csak a magam szemszögéből látottakat írtam le, azt, amit én gondolok bele és érzek ezekben versekben. A hivatalos elemzők és az életrajzi adatok alapján kutatók nyilván sok minden mást is meglátnak, észrevesznek bennük.

III. rész.

Ady és Csinszka

“Ebbe a nagy sötétségbe – az elűzött Léda helyett – egy intézeti lányt fúj be a végzet. Míg szívét az utolsó látomások zúzzák, a vén legénynek van ideje ezért a lányért harcolni s mint feleségével összebújni s együtt bujdokolni” – írja Németh László

Csinszka, polgári nevén Boncza Berta, Ady felesége és múzsája, Erdélyben, Csucsán született, (1894. június 7-én) apja Boncza Miklós földbirtokos, ügyvéd, országgyűlési képviselő volt.

Berta, akinek édesanyja belehalt a szülésbe, a lehető legjobb nevelést kapta, egy svájci intézetbe járt. Onnan hazatérve Csucsán, a hatalmas Boncza-kastélyban élt.

A szeszélyes lány nagyra törő álmokkal bírt, Szendrey Júlia nyomán mindenáron híres költő felesége szeretett volna lenni. Adyt szemelte ki, (nem elsőként, de végül igen) már az intézetből rajongó leveleket és verseket is küldött neki. Ady éppen Lédától szabadulva féktelen élvhajhászásba menekült. Először érzéketlenül fogadta a lány leveleit, de Berta szívóssága, fokozódó bizalmassága végül csak megtették a hatást. Ekkor egyre aggasztóbbnak látta a politikai helyzetet, erősen érezte a háború sokasodó előjeleit és a lumpolást, az alkalmi nőket megunva éppen otthonra, feleségre vágyott. Talán az ifjú Berta rajongása és szerelme így könnyebben megérintette. Elhatározásra jutott és 1914-ben ellátogatott Csucsára, ahol gyorsan „egymásra találtak” és hamarosan meg is kérte Berta kezét. A szigorú apa hevesen ellenkezett, nem csoda, hiszen nem akarta egyetlen lányát az általa léhának tartott költőhöz feleségül adni.

Ady a lánnyal folytatott beszélgetéseik folyamán magát ekkor tréfásan Csacsinszky lengyel grófnak nevezte, Berta pedig így Csacsinszka, becézve Csinszka lett. Innen ered a híres becenév.

Árvaszéki engedéllyel (Berta még kiskorú volt) 1915. március 27-én Budapesten megtartották az esküvőt, majd Csucsára költöztek, a kastély mellett álló kis házba. Csinszka odaadással ápolta a beteg Adyt, aki „cserébe” sorra írta hozzá, utolsó szerelméhez és múzsájához a gyönyörű verseket, szerelmi lírájának legszebb gyöngyszemeit. (Őrizem a szemed, Ceruza-sorok Petrarca könyvén, Vallomás a szerelemről, Akkor sincsen vége, Egy háborús virágének).

1917 januárjában meghalt Boncza Miklós, a házaspár Pestre költözhetett a tőle örökölt lakásba. Adynak 1914 óta már nem jelent meg verseskötete, most Hatvany Lajos biztatására és az ő támogatásával újabb verseinek válogatott gyűjteményét készítette elő. 1918. augusztusában „ A halottak élén” címmel meg is jelent az új kötet. Ady ekkor már nagyon súlyos beteg volt és 1919. január 27-én meg is halt.

*

Nekem ez a legszebb Csinszka vers! Szép, de ugyanakkor nagyon szomorú. Soha nem ilyen szereleme vágynék. Vajon erről álmodott Csinszka a svájci intézetben, mikor Adynak a rajongó leveleit írta?

A szép szerelmes versben már nem az a gyötrő féltékenységgel párosuló szenvedély lobog, mint a Léda iránt táplált ifjonti érzésben.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Már vénülő kezemmel, már vénülő szememmel írja magáról Ady, de hiszen egy 40 körüli ember még nem vén, de tudjuk, beteg volt. Ebben a versben benne van a Csinszka fiatalságába való kapaszkodás, az új szerelem édes menedék mivolta. Menekülés a kedves karjaiba, a szerelembe a háború réme, a betegség réme és a saját belső nyugtalansága elől. Szerelmi vallomás a meddig még fájdalmával.

*

Vallomás a szerelemről

Hetedfél országban
Nem találtam mását,
Szeretem beteg, szép,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.

Ebben a furcsa szerelmes versben az ifjú hitves szeretetre-, szerelemre méltóságát idézi. Tulajdonságait dicséri, leírja, miért szereti, mégis kicseng belőle az önzés. A szomorkás és mégis önző lényeg, a menekülés az utolsó versszakban világosan megbújik. Szerelmi vallomás és önzés egy gondolatba sűrítve.

*

Ady Endre: Akkor sincsen vége

(Kicsi Csinszkámnak küldöm.)

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.

Ez a vers egy nyugalmas, békés, olyan elmélázó hangulatban születhetett, Ady elmondja szerelmének, kicsi Csinszkájának kedvesen, gyengéden, hogy mit jelent neki az odaadó ifjú asszony szerelme, aki cserébe egy beteg, mogorva embert láthat, aki meg nem bánta. Talán kicsit játékos és mindenképpen más hangulatú a vers, mint a többi.

*

De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégiscsak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Ez már a vég, versben. Egyre szomorúbb, reményvesztettség, kétségbeesés, a betegség gyötrelmei jönnek elő sorról sorra. Könyörgés az ápoló, védő kedveshez, jaj nekem, ezerszer is jaj.

*

Ceruza-sorok Petrarca könyvén

Itt az irás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretők.

Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.

Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.

Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.

Ezekhez a gondolatokhoz nem sokat tudok szólni, önmagáért beszél, benne van az egész élete, régi bús szeretők, eltékozolt szerelmek, a betegség gyötrelme és a legvégső kapaszkodás a szeretetbe.

*

Végül pedig a búcsú. Búcsú mindentől, a múlttól, a jelentől, a világtól, a szerelemtől, Csinszkától, önmagától és az élettől. Ez a búcsú annyira mély, átfogó, annyira Ady maga, hogy bár szomorú. mégsem szomorúnak, inkább nagyszerűnek, nagyon nagy formátumú versnek érzem.

Ady Endre: Egy háborús virágének

Im, hogy sűrűbb az átok,
Szárazabb szemmel látok:
Ni-ni, ez itt menyegző,
Födele régi násznak
S világ-násznép közt néz szét
A Halál és a Szépség.

Halál és Szépség násza
Soha ily óriásra,
Ily szörnyűre nem nőtt még:
Valami katedrálist
Keres a nagy vér-szőnyeg
S ők átlejtik a Földet.

E nagy nász, ki volt semmi,
Most akar teljesedni:
Eddig csábított s csábult
S most bánattal társultan
Szárnnyal szárnyas szerelmen
Vágtat át minden lelken.

Tört szivek orgonálnak
S a csillagok megállnak
S emberek maguk vesztik.
Ünnepi reszketésben
S mégis kik megmaradnak,
Megint szivükhöz kapnak.

Kinunk ha marva váj is,
Ha még mindig kiált is,
De e rém-nász korában
Kezd magára gondolni,
Hogy sorsa: külön szándék
S az élete: ajándék.

Mert együtt-éltek: nóta,
Vágy, álom és csók óta
A két örök jegyes pár:
A Halál és a Szépség
S törvényt bont az az élő,
Aki másként beszélő.

Óh, mert szépek a szépek
S busult, együgyü ének
Száján vágyakozóknak
Ma is úgy szól, mint mindha:
“A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad.”

“A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad”:
Rettenetben is óvott
Örök dala a szivnek,
Embernek hitet adtál,
Be, jó, hogy megmaradtál.

Ady és Csinszka szerelmét, az életüket, kizárólag a versek tükrében, minden életrajzi adat és ismert történet figyelembe vétele nélkül néztem. Azt írtam le, amit én érzek és gondolok róluk, ha ezeket a verseket olvasom.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelentett Adynak Csinszka és Csinszkának Ady. Az biztos, hogy nem azt, amit általában két hétköznapi embernek a szerelem, a boldogság, a házasság jelent.

Szerelmes volt-e valóban Csinszka?, vagy csak abba az önámításba esett, hogy szerelmes akart lenni és csak akarta Adyt. Akarta Adyt a nagy költőt, a legnagyobb magyar költőt, akiről nem hiszem, hogy nem tudta, hallotta milyen életet élt már.

Szerelmes volt-e Ady, úgy, amit szerelemnek nevezünk? Meddig volt számára igazán élmény, esetleg szenvedély és pozitív érzés a vidám, fiatal, szeszélyes, erős akaratú Csinszka szerelme.

Vajon az utolsó időkben, amikor már a költő nagyon beteg volt és felesége már csak az „ápolónő és őrangyal” szerepét töltött be, mennyire volt szerelem a szerelem és nem marták-e, gyötörték-e egymást, csak másképp, mint Lédával?

Ezek örök kérdések, bár az irodalomtudósok sokat megfejtettek. Az biztos, hogy szerelmük nélkül szegényebb lenne a magyar költészet. Utólag aztán elolvastam, több szerzőtől is a szerelmük, életük történetét, (direkt nem az írás előtt) hát vannak benne nehezen érthető dolgot.

Hollósy Gerti

Kategóriák: Szervezetek

Még tudna a nép változtatni, ha akarna!

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 28 - 19:14

Fene sem tudja, hogyan került a kezembe egy ős régi újság. A dátuma igen csak el van mázolódva, éppen ezért kiakartam hajitani, ám a szemem megakadt egy cikken. Schmitt Pálnak mennie kell. Nofene! Mikor is volt ez? Nem akarok marhaságot írni évszámbelileg de már ismételten Fidesz éra volt. Na hogy is vala ez az egész Schmidt ügy? Schmitt Pált annó a fidesz juttatta be a köztársasági elnöki székbe. Mint olimpiai bajnokot és „doktort” őt tartotta alkalmasnak erre a közjogi méltóságra. Az Istenadta nép mi mást tehetett, tudomásul vette. Úgy gondolta, mint közjogi méltóság sokat nem tud beleszólni a napi politikába.

Hát ebben is tévedett az átlag polgár. Ugyan is bizonyos esetekben pont a köztársasági elnök signójára is szükség van egy kinevezés, törvény-elfogadás, stb. Márpedig Schmitt jópárszor a fidesz utasításai szerint járt el. Példul amikor olyan államjogászokat kellett kineveznie avagy valami fontos határozathoz kellett hozzájárulnia amit a fidesz akart áthajtani. Az Istenadta nép pedig egy idő után kezdte ezt unni, hogy még az államelnök is a fidesz befolyása alatt van. Egyre másra nőt az elégedetlenség ellene. Történt, hogy valaki felreppentette azt a hírt, hogy Schmitt úr doktori disszertációja cirka teljes egészében egy plágium. A száz valahány oldalból csak cirka 12 oldal volt az ami tőle származott. A többi minden egy bolgár doktorandusz disszertációjából volt másolva szinte szó szerint. Vizsgálatot követeltek. A Testnevelési egyetem rektora azonnal bekérette az összes dokumentumot. Hetekig ment a huza-vona, hogy most a vádak azok valódiak, avagy csak hazugság, és semmi más célja nincsen mint lehetetlen helyzetbe hozni a köztársasági elnököt és a fideszt. A rektor nem akart újjat húzni sem az állammal sem Schmittel és azt merészelte mondani, hogy ő nem lát semmiféle plágiumot. Schmitt közben azzal védekezett, hogy annó ő fizetett a bolgár doktornak, hogy felhasználhassa az ő doktoriját a saját disszertációjához. A bolgár ezt tagadta és azt is szóvá tette,életében nem találkozott Schmidttel és soha sem került sor köztük ilyen megállapodásra. Mindezt egy „tökös” magyar újságíró merte megírni, vállalva minden veszélyt. Miután a hír hamar kikerült az utcára, Schmidtnek mennie kellett, annyira nagy lett a közfelháboridás.

Ha annó a nép nyomására és pár tényleg tényfeltáró újságíró munkája nyomán lemondásra tudták bírni a köztársasági elnököt, akkor ugyan már miért nem lehetne ellehetetleníteni ezt a kormányt, az összes gusztustalan haverjával együttvéve? Miért nem lehetne azokat a tényeket és dokumentumokat kiteregetni a világnak, mint annó Schimdt mocskait, amit félig meddig a fidesz akart elmeszelni? Nem lenne erre manapság újságíró aki megmerné ezt tenni?

Na jó, mondjuk rá, hogy a Putyini elvek már teljes mértékben elérvényesültek Magyarországon. Ám Putyin szennyesét sem a Komszomolszkája Pravda hasábjain teregették ki. Nyugati újságírók merték megírni, néha saját főnökeik megkerülésével. Oroszországaban is volt és van ellenzék és persze ők is megírták ugyan ezt, vagy az anyagot továbbították a szabad sajtónak. Az egy más kérdés, hogy a volt KGB főnök könyörtelenül likvidáltatta őket. Magyarország még szerencsére nem tart itten. Orbánéknak akármekkora hatalmuk van, nem hinném, hogy megmerné kockáztatni azt, hogy a tényfeltáró újságírókat likvidáltassa. Ha esetleg mégis megmerné ezt kockáztatni annak rosszabb következményei lennének mint annó 56-nak. Azonnal kitörne a polgárháború és anarchikus állapotok lennének.

Szóval itt vannak fehéren feketén a kormány minden húzásai. A stadion építések, a kiskirályok egyre látványosabb meggazdagodása, a civil szervezetek és ellenzékiek törvényesített eltávolítása (még nincs meg a törvény de csupán idők kérdése) és az a pénzszórás is amit a mult év végén több milliárdra becsültek szakemberek. Ugyan miért nem elég ennyi tény a népnek, hogy ahogy annó Schmitt Pált lemondásra tudta kényszeríteni, ugyan úgy Orbénékat is kiebrudalhatná a parlamentből. Avagy nem akad egy olyan újságíró sem aki venné erre a bátorságot? Avagy nem lehet összhasonlítani a kettőt? Schmidt sokkal kisebb kalibert képviselt mint Orbán és bandája? Döntse ezt el mindenki maga. De az Istenadta néppel is baj van, hogy ha nem mer lépni.

Avi ben Giora

Kategóriák: Szervezetek

Christopher Adam cikke az Élet és Irodalomban: A rossz emlékű 1976-os montreáli olimpia intőjel Budapest számára

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 27 - 17:38

Az Élet és Irodalom szabadpolcán található a lap mai számából Christopher Adam cikke az 1976-os montreali olimpiáról, Montreáli kaland, 1976 címen. A cikket jelenleg az ÉS honlapján olvashatják – előfizetés nélkül is -, valamint a hetilap ma megjelent nyomtatott számában.

„A rossz emlékű olimpia és a stadion Montreal egyik szimbólumává vált. A modern organikus építészeti stílust képviselő stadion távolról látható, ma a montreali láthatár meghatározó eleme. A montreali olimpia pedig intő jel mindazon városok számára, amelyek lelkes pályázatokkal állnak elő. Van, amikor a nemzetépítés és a patriotizmus abban mérhető, mennyire határozottan tudunk nemet mondani az ilyen kalandokra.”

A teljes cikk olvasásához, kattintson ide.

*

Nem könnyű feladat manapság egy nyomtatott lapot életben tartani. Ezért ajánljuk, hogy aki megteheti, támogassa azzal is az irodalmi és politikai hetilapotot, hogy megvásárolja annak nyomtatott számát a magyarországi újságárusoktól.

Kategóriák: Szervezetek

Nemzetközi Holokauszt Emléknap

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 27 - 13:52

„Az emlékezés és a tanítás kötelesség!”

Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjává nyilvánította. Az emléknap a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, az Auschwitz-Birkenau felszabadításának évfordulója. Az ENSZ-határozat a tagállamokat arra szólította fel, hogy a náci korszak minden áldozatát tartsák tiszteletben, és olyan oktatási programokat dolgozzanak ki, amelyek egy jövőbeni népirtás megelőzését segíthetik.

Azért van erre szükség, mert az antiszemitizmus szerte Európában ismét erősödik. A túlélők száma fogy, s könyörtelenül nyomulnak a holokauszttagadók és a történelemhamisítók. Az emlékezést és a tanítást a most növekvő generáció még kevésbé nélkülözheti! A jövő nemzedéknek ismernie kell a hatmillió áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok hiteles történetét, a náci propaganda természetét, működését és következményeit, azaz a népirtás rettenetének előzményeit, a nemzeti szocializmus fertőző mindennapi gyakorlatát.

Ma Magyarországon nem tartunk ott, ahová 1944-ben eljutottunk, amikor a magyar hatóságok (közigazgatás, csendőrség, rendőrség) rekordidő alatt, kíméletlenül véghezvitték a deportálásokat.

Ám vannak bizonyos jelek, amelyek azt mutatják, hogy távolról sem számoltunk le múltunknak ezzel a katasztrofális időszakával.

Mert ott, ahol hivatalos kormányzati szinten Hóman Bálint politikai szerepvállalását példaképpé emelik; ahol a Szabadság téri német megszállási emlékmű tudatos történelemhamisítást demonstrál; ahol a Horthy-relativizáció már szinte mindennapos része az életünknek; ahol kormányzati főméltóságok Wass Albert és hasonló virtigli nácik szobrait avatják és hősként ünnepelik őket, ott bizony ismét súlyos veszélyeknek nézünk elébe.

Amíg az antiszemita incidenseket Európában jobbára iszlám szélsőségesek követik el, addig Magyarországon – a hivatalos kormánypolitika következményeként – a többségi társadalom a felelős a hasonló atrocitásokért.

A nyílt antiszemitizmust a Budapestre érkező turisták is megtapasztalhatják, akik ráadásul tudják, hogy tapasztalataikat hiába osztanák meg a magyar hatóságokkal, mivel a magyarországi, alapjogokat sértő jogbizonytalanság közismertté vált.

Tavaly decemberben a Hanuka ünnep idején egy külföldi vallásos zsidó házaspár autójának karosszériáját megkárosították, az ablaküvegét teleköpdösték, a tetejére jókora betűkkel azt írták: RÁKOSI.

Korábban verbális támadás érte őket a Király utcában: büdös zsidók, büdös zsidók, kiáltotta rájuk számukra váratlanul egy férficsoport, s az asszony felháborodott méltatlankodására őt külön is mocskos zsidónak nevezték, miközben a közelükben lévő járókelők mintha nem hallottak, s nem láttak volna semmit, mentek tovább, nem kelt a védelmükre közülük senki sem.

Hogy szól az ENSZ idevonatkozó határozata? Többé senki nem félhet vallása, származása, vagy éppen bőrszíne miatt.

We Remember! Emlékezünk!

Garai-Édler Eszter

Garai-Édler Eszter

Kategóriák: Szervezetek

Ady Endrére emlékezve…

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 26 - 18:23

1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom költőóriása és egyben a világirodalom jelentős költője. A halál mindig szörnyű dolog, mély gyász a hozzátartozóknak, a barátoknak, Ady halála ennél több volt, nagy veszteség egy egész országnak, az akkori irodalmi életnek.

„Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.”

Kihunyt a lidérces messze fény, hosszú szenvedés után megszűnt dobogni a nagy költő szíve.

Adyval kapcsolatos gondolataimat jól példázza egy fiatal kolozsvári orvosnő, dr Kovács Margit vallomása, aki a következőt jegyezte fel róla, mikor alkalma volt megvizsgálni:

„Ma is borzongva gondolok rá – írta évtizedekkel később – de elönt a személyes varázs melege és fénye is. mely Adyból áradt. Én hiszek abban – és ezt majd fel fogják fedezni – hogy minden ember kisebb nagyobb mértékben energiaforrás. Ady hatalmas energiaforrás volt,, csak úgy sugárzott a szeméből , a keze fogásából, a hangjából való rejtelmes, hallatlanul vonzó erő. /1918 aug. vége/”

Igen, Adyt valóban csak csodálni lehet, ma is hat és meggyőződésem, hogy örökké hatni fog a varázs, a borzongató erő, ami a verseiből sugárzik. Itt most először valljon magáról, egy önéletrajzában:

„Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, aki egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady család egyébként – bár ez se fontos – a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósdad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a 16. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemesúr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. Nagykárolyban és Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.„

1909. júniusában, Nagyváradon az „Új festők” kiállításán elmondott versében így írt önmagáról:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

„Vagyok, mint minden ember: fenség, lidérces, messze fény, szeretném, hogyha szeretnének” - Szeretjük ! Egy ország, sőt egy világ szereti és méltán emlegeti! Sokat idézzük bárhová illő szavait, mert Ady örök, nagyok között is tán a legnagyobb.

Ady mindenkor szenvedélyesen szerette a hazáját. Hazaszeretete már fiatalkori költészetében benne van, az akkor írott versei az úgynevezett magyarságversek.

Ady Endre

A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
/1909./

Halála előtt – már súlyos betegen is – mélységesen aggódott a haza sorsáért és előre érezte a közelgő vészt, az első világháború hazánkra leselkedő borzalmait. Pacifista volt. Ellenezte a háborút, óvni szerette volna szeretett hazáját és a haza népét a háborútól. Hatvany Lajos biztatására még összeszedte új verseit és 1918 nyarán megjelent az utolsó kötete, „A halottak élén” címmel. Ez a kötet a háborús verseit tartalmazza. Álljanak itt Schöpflin Aladár szavai, tökéletesen kifejezve Ady hazája iránti szeretetét és aggodalmát:

„A mai Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan díszharmóniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínjein megy tovább eleve- elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatatlanul…”

Krónikás ének 1918-ból

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyént keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
/részlet/

Ady nem csak a háborút okozó eseményeket látta előre és később sem pusztán a háború veszteségeit siratta, nem csak a harcokra gondolt, hanem valami mást is siratott, valami olyasmit, ami megfoghatatlan, ami a nagy dúlásban talán észrevétlenül odaveszett, az emberséget, magát az embert, az élet szépségét.

*

Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.

/Tegnapi Tegnap siratása részlet/

*

Ady Endre hatalmas életművéből eddig csak a kezdetekről és a késői időkből idéztem, talán nem véletlenül, a hazaszeretetét akartam megmutatni. Feltétlenül meg kell említeni újságírói munkásságát is, hiszen előbb volt kiváló újságíró, mint ünnepelt költő. A Nagyváradi Naplónál kezdett írni, majd a Budapesti Naplónál és több újságban jelentek meg a cikkei. Írásai mindig a hazát és a haladást szolgálták. A magyar irodalomtörténet legjelentősebb irodalmi folyóirata a Nyugat közölte rendszeresen a verseit, később a szerkesztője is volt. Több ifjú író- és költőtársat támogatott barátságával.

15. SZÍNPADI DISZKRÉCIÓ

Egy nagyon szellemes, néha-néha pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: – a fátyolt. A fátyol ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez – ez a fátyol nagy szerepet játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak.
A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki, hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is – hogy nyíltan beszéljünk – a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket.
A nő a színpadon is tartozik nő lenni. S a nő, csakis akkor művésznő, ha a színpadon elfelejteti saját egyéniségét, s életet lehel szerepébe.
De ha a “kaméliás hölgy” szerepében saját előnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrődő lényét feledtetni, mindennek nevezhető, csak művésznőnek nem, s intenciója minden, csak nem művészi.

Ismerjük a színpad alakjainak természetes viszonyát a hallgatósághoz. – Tudjuk, bár restelljük hangoztatni, hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt felfogásnak, ha színészetről, színésznőkről esik szó.
Nincs tehát elhibázottabb lépés, mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb esetben alaptalan elfogultságnak.
Elvégre egy művésznő népszerűségének csak egy eszköze lehet: az igazi művészet. És hogy a sok igazsághoz végül még egyet csatoljak: Semmitől se óvakodjék egy művész vagy művésznő jobban, mint hogy közönség legyen.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 13.

*
Hétszer járt Párizsban, ahol nagy hatással volt költészetére a két neves francia költő Baudelaire és Verlaine költészete. Ott érte utol a mindent elsöprő szerelem Brüll Adél, azaz az ő Lédája iránt. Az ifjú újságíró, a sokoldalú tudósító, a komor hangulatú verseket író költő szenvedélyes szerelmes verseket írt hozzá. Kihagyhatatlan idézet egy Léda vers.

Tüzes seb vagyok (részlet)

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Utolsó szerelme, múzsája és felesége a fiatal Boncza Berta, azaz ahogy Ő becézte, Csinszka volt. A Csinszka versek sokkal lágyabbak és líraibbak, mint a Léda versek. A beteg költő ezekben talán kicsit már búcsúzik a szerelemtől, a fiatalságtól és az élettől. Talán a legszebb gyöngyszem a Csinszka versek közül a következő:

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Így talán kicsit teljesebb a formabontó bepillantás Ady hatalmas életművébe, minden esetre annyira elég, hogy az érdeklődést felkeltse a nagy költőóriás műveinek alaposabb megismeréséhez.

Ady verseit olvasgatva a mai napig sokszor felteszem magamnak a nagy kérdést, mit is jelent nekem Ady és hogyan fedeztem fel a verseit és a költői nagyságát? Jó kérdés. Iskolásként Adyt szeretni és érteni nem könnyű dolog, mert a gyermeki lélek nem ér fel az ő magasságaihoz és egy gyermek nem érti gondolatainak mélységét és a szimbolizmust. Ady nekem még túl a gyermekkoron is sokáig nehéz és kemény volt, súlyosnak találtam a verseit, pedig akaratomon kívül vonzottak. Újra és újra kezembe vettem a kötetet, mindenáron meg akartam érteni a különös erőt ami a verseiből sugárzik. Egyszercsak hirtelen, szinte villámcsapásként belém hasított Ady hangja. Ízlelgettem a versek sajátos hangulatát, magukhoz ragadtak. Szép lassan fokozatosan a hatása alá vont a költői géniusz. Van a verseinek egy megmagyarázhatatlan, szuggesztív hatása. Bármiről szól is a vers, bármi is a mondanivaló Ady minden sora lelkesítő és felkavaró.

Hollósy Gerti

Kategóriák: Szervezetek

A szerelemről és más démonokról a Magyar Állami Operaházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 26 - 06:48

Eötvös Péter

A szerelemről és más démonokról

Opera két felvonásban, Gabriel García Márquez Del amor y otros demonios című regénye alapján

Első felvonás
A népi hiedelem szerint a napfogyatkozás a veszedelem, járvány és háború előjele. Az idős Püspök és a fiatal pap, Cayetano Delaura a püspöki palotából nézi a különös természeti jelenséget. A Püspök óva inti Delaurát: csak kormozott üvegen át nézzen a sötétülő napba, különben elveszítheti a látását.
A piacon is mindenki a fogyó napot csodálja. A teljes napfogyatkozás pillanatában Sierva Maríát, Don Ygnacio márki tizenkét éves lányát megharapja egy kutya.
A márki házában, a rabszolgák zsibongó udvarán Sierva María születésnapját ünneplik. Dominga, a rabszolganő, aki anyja helyett nevelte fel a kislányt, pogány szertartás szerint feketére festi Sierva María arcát. A többi rabszolgával együtt áldást kér rá: hosszú élete baj nélkül teljen, és gyönyörű rézvörös haja az esküvője napjáig nőjön.
Sierva María hirtelen elájul. Miután magához tér, elárulja Domingának, hogy a piacon megharapta egy szürke kutya, melynek telihold volt a homlokán. A rabszolganő citromos kénporral kezeli a sebet. Megjelenik Ygnacio márki, Sierva María apja, aki elfeledkezett lánya születésnapjáról, sőt azt sem tudja, hány éves lett a gyerek. A félénk lány nem válaszol apjának, helyette Dominga felel, s az ő buzdítására mer csak a márkihoz lépni, amikor az magához szólítja. Ygnacio észreveszi a lány arcfestését és nyakában a pogány ékszert. Ám amikor megpróbálja róla levenni a nyakláncot, a kislány olyan erővel tiltakozik, hogy az apja megrémül. Kiadja Domingának, hogy hideg vízzel mosdassa le a lányt, mert csak egy családja lehet, és az fehér.
A Püspök Sierva María ügyében magához hívatja Josefa Mirandát, a Szent Klára kolostor apátnőjét. Az apáca már értesült arról, hogy a kutya veszett volt, s a betegséget a lány is elkapta, hiszen annak jelei már mutatkoznak: őrjöng hatalmas fájdalmában, és a rabszolgák nyelvén beszél. A Püspök és Delaura is az ördögi megszállottság jelének tekinti a lány viselkedését. Elrendelik az ördögűzést. Abrenuncio doktor megvizsgálja a lányt. Sierva Maríát Josefa Miranda gondjaira bízzák, és a Szent Klára kolostorba küldik. A Püspök Delaurát jelöli ki az ördögűzésre. Ha a lány testét már nem is lehet megmenteni, a lelkét talán még igen. Dominga hiába tiltakozik, szerinte a lánynak semmi baja, és a láza is csak attól van, hogy hiányzik neki az anyja.
Ygnacio egyedül maradva halott feleségét, Olallát siratja. A megözvegyült férfi életében minden pusztulásnak indult, már saját teste is az enyészeté, éjszakánként denevérek szívják a vérét.
Abrenuncio doktor nem tudja megnyugtatni az aggodalmas apát: bár a heg gyógyulni látszik, csak az idő dönti el, vajon elkapta-e a kislány a veszettséget. Az orvos elrendeli, hogy addig is minden örömöt meg kell adni Sierva Maríának, mert a boldogság a legjobb orvosság. Josefa levelet ír Ygnaciónak a kislányról: ha a sebet kell meggyógyítani, megteszik, ha a lelket kell orvosolni, megteszik, és ha az ördög szállta meg, kiűzik. Ygnacio ismét megpróbálja elvenni a lány nyakában lógó pogány nyakláncot. Sierva María őrjöng, csak Dominga képes megnyugtatni.
A Szent Klára kolostor apácái éppen énekelnek, amikor egy apáca kézen fogva bevezeti a kislányt. Válaszképpen ő is elénekel egy joruba dalt. Josefa Miranda elámul Sierva María csodálatos hangjától, mégis azonnal rátámad és el akarja venni a nyakláncát. A lány először csak rámordul, aztán megharapja a felé nyúló kart. Az apácák azonnal az ördögöt látják benne: úgy vélik, Sierva María kutyává változott, és démonivá vált a tekintete. Az apátnő kiadja a parancsot: azonnal zárják egy cellába. Ekkor megmozdulnak a falak, azon a domborművek ördögfejekké válnak, a madarak felbolydulnak. Az apácák elkapják a lányt, elszakítják nyakláncát, a gyöngyök szétgurulnak a földön. Sierva María elveszti minden erejét, megfogják és kivezetik. Martina Labordéra, egy őrült apácára bízzák az ápolását, akit azért tartanak bezárva, mert leszúrta egyik társnőjét. Martina azt tanácsolja a lánynak, kérje meg a démonait, repítsék ki innen, mert senki más nem fogja ezt megtenni. A lány magabiztosan válaszol: pár nap múlva otthon lesz.
Delaura, aki napfogyatkozáskor óvatlanul belenézett a napba, kötéssel a szemén érkezik a lányhoz, aki kineveti ijesztő kalóznak látszó külseje miatt. A lány arra biztatja, vegye le a kötést, hiszen akkor állandóan látja a szemébe beleégett napot. Sierva María nem akarja, hogy Delaura kiűzze belőle a démonokat. Mostanra már ragaszkodik hozzájuk: legalább valaki akarja őt. Meg akar halni, szeretne kővé dermedni vagy láthatatlanná válni. Aztán az ördög hangján szólítja fel Delaurát, hogy hagyja magára. Delaura azonban nem tágít: biztosítja arról, hogy meggyógyítja, mert szereti őt. A lány ekkor rátámad a papra, aki védekezésképpen maga elé tartja akeresztet. Amikor Delaura egyedül marad, önmarcangolás közepette gyónja meg az Úrnak a lány iránt érzett szerelmét. Második felvonás
Delaura elmeséli a Püspöknek felkavaró álmát a lányról. Sierva María egy behavazott mezőre néző ablaknál ült, ölében egy szőlőfürttel, s az utolsó szőlőszemben ott volt a halál. Hetekkel később a lány a cellájában ugyanezt az álmot látja.
Delaura szerelmet vall a lánynak, együtt idézik fel a verset, amit a férfi tanított neki, majd megcsókolják egymást. Ekkor lép be Josefa Miranda, aki azonnal kiutasítja az ifjú papot a kolostorból. Az apátnő megnyugtatja a lányt: ez csak a benne lakozó ördög műve volt, de amint azt kiűzik belőle, a történtekből semmire sem fog emlékezni. Martina egy ollóval lép be a lány cellájába és lenyírja hosszú haját. Sierva María megörül a visszatérő Delaurának: azt hiszi, eljött az esküvője napja, hiszen azt ígérték neki, csak akkor vágják le a haját. Josefa Miranda ismét kiutasítja Delaurát.
A Püspök a kolostor kápolnájában készül az ördögűzésre. Sierva Maríát a székhez kötözik. Az apácák imádkoznak. A megtört Delaura belép, az apácák keresztet tartanak fel, úgy közelítenek hozzá. A pap elmenekül, majd újra és újra visszatér. Az apátnő Sierva Maríáért imádkozik, és magára veszi a lány fájdalmát. A lány ágyékon rúgja a Püspököt, ekkor ismét megmozdulnak a falak. A lányt visszaviszik a cellájába. Rikolt a páva. Sierva María megörül: a páva a pogány istennő, Oshun hírnöke.

A lány az ágyán ül, a falak megnyílnak, megjelenik az álom, melyet Delaurával közösen álmodtak: havazik a mezőn. A Delaurától tanult szerelmes verset még felidézi a kislány, azután meghal. Dominga a lányt saját gyermekeként siratja el.

Karmester — Eötvös Péter

Sierva Maria — Tetiana Zhuravel

Don Ygnacio, márki, az apja — Kovácsházi István

Dominga, fekete szolgáló — Fodor Bernadett

Abrenuncio, doktor — Boncsér Gergely

Don Toribio, püspök — Cser Krisztián

Cayetano Delaura atya — Haja Zsolt

Josefa Miranda, apátnő — Meláth Andrea

Martina Laborde, őrült nő — Balatoni Éva

Zeneszerző — Eötvös Péter

Gabriel García Márquez Del amor y otros demonios című regénye alapján a szövegkönyvet írta — Hamvai Kornél

Rendező — Silviu Purcărete

Színpadra állítja — Rareş Zaharia

Látványtervező — Helmut Stürmer

Világítástervező — Jerry Skelton

Animációtervező — Andu Dumitrescu

Dramaturg — Keszthelyi Kinga

Karigazgató — Strausz Kálmán

Bemutató: 2017. január 27.

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Mennyit is ér az Erzsébet utalvány?

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 25 - 15:57

Még a múlt év végén született egy kormányrendelet, hogy a nyugdíjasoknak az év végén tízezer forintos Erzsébet utalvényokat fognak ajándékozni. Sőt! Hogy pikánsabbá tegyék a dolgokat a kormányzati szervek olyant találtak ki, hogy nem a posta fogja azokat kikézbesíteni, hanem a kormányzati dolgozók egy csapata. Ám közben elkezdtek gondolkodni, hogy ez fizikailag lehetetlen, és mi lesz azokkal a nyugdíjra jogosultakkal akik külhonban élnek? Maradt tehát az a megoldás, hogy a nyugdíjintézet postán keresztűl juttatja el a csekkeket. Én is részesülök magyar nyugdíjellátásban (ha abból a pénzből kellene megélnem igen csak nehezen menne, mert még mint fedélnélküli sem lehetne belőle ellenni Ausztriában), éppen ezért egy levelet írtam a nyugdijintézetnek, melyben felvilágosítást kértem ezzel kapcsolatban.

Pár napon belül meg is jött a válasz, hogy jogosult vagyok rá és az utalványt felfogják adni még az év végén, így január közepén azt meg is fogom kapni levélben.

Lassan január vége és izgatott a dolog. Lesz e utalvány vagy sem?

Az internetes sajtóból értesültem, hogy a tengeren túlra már elküldtek kb. háromszázezer ilyen utalványt méghozzá légipostával, csupán egyetlen szépséghibája van a dolognak: azok ott nem beválhatóak. Én naivan felhívtam telefonon a nyugdíjintézetet, hogy akkor most mégis mi van. Nem akarom részletezni, de aki már próbált elérni hivatalos kormányzati szervet külföldről az tudja milyen. Az hagyján, hogy külföldről nem lehet úgynevezett „zöld számon” elérni. Ám úgy van beállítva a hívást fogadó telefon, hogy kicsengjen rendesen és utána egy géphang közli, hogy ön a nyugdíjfolyósító igazgatóság számát hívja és nyomja meg az egyes vagy a kettes vagy hármas gombot attól függően milyen információt szeretne. Ám ez még semmi, mert a géphang azt is közli, hogy kilenc és 14 óra közt hívhatók és a várakozási idő viszont túl sok.

Cirka olyan háromórás kisérletezés után végre valaki belépett a vonalba. Nem azzal kezdte, hogy miről szeretnék érdeklődni hanem utasított, hogy rosszul hall hívjam újra. Én erre mondtam, ne haragudjon külföldről hívom mobilról, és hadd ne kelljen újra kínlódnom amig kapcsolják. Azt már nem említettem meg neki, hogy percenként majdnem egy euró a hívás és onnantól kezdve számol ahogy megszólal a géphang. A válasza az volt, hogy sajnálja de nem hall és nem tud információt adni. Én erre megkérdeztem hogy ha nem hall, akkor mégis honnét tudja mit beszélek? Erre azt mondta, hogy nagyon halkan és hangkimaradással hall engemet. Jó, mondom akkor legyen szíves kicsit jobban kinyitni a füleit. Jó tízpercen keresztül társalogtunk és ennek eredménye az lett, hogy kaptam egy másik telefonszámot ő csak informátor, és nem a folyosító, hívjam azokat.

Mivel láttam,h ogy a telefonomon mennyit mutat ki a kijelző fizetendő összegként, amit persze rátettek már az ehavi számlámra, lemondtam arról, hogy az új számot próbáljam hívni. Írtam újra egy emailt. Nem telt el öt perc sem, és jött egy formalevél. Ebben az volt irva, hogy elnézésemet kérik de január elseje óta csak olyan leveleket fogadnak és továbbítanak ügyintézőnek amely az úgynevezett „hivatali kapu” nevezetű rendszeren keresztül megy. Mi az a hivatli kapu, elmélkedtem el? De nosza mire van a Google?

Bevertem a keresőbe és erre az jött ki, hogy minden kormányhívatalnak írt levél csak ezen az úton elérhető. Ez a „cégér” hitelesíti az aláirást és azt elektronikus levelek aláirására alkalmassá teszi. Mindezért mennyit számláznak arról fogalmam sincsen mivel semmi sincsen ingyen. Megnéztem persze (habár sejtettem), hogy külföldön élő hol kérvényezheti ezt. Természetesen a külképviseleten.

Telefonáltam a bécsi követségre ahol közlik a hitelesítés és az ügyintézés ötven euró. Visszakérdeztem, hogy mennyi is? Jól halotta uram ötven euró, mert ez nem csak egyszeri alkalomra szól, bármikor használni tudja hivatalos aláírásként elektronikus leveleknél. Na ennek fele sem tréfa. Gyors osztás, szorzás, kivonás és világossá vált hogy a tízezer forintos utalványnak mi is a valós értéke. A hitelesítés egy ötvenes. Az eddigi telefonszámla ami csak Magyarországra irányult 25 euró. Az ugyebár 75 euró. A tízezer forint a legjobb váltás alapján olyan 33 euró. Mindent összegezve nekem minusz akárhány euró ebből amit eddig kaptam. Minusz után a bankban kamatot vagyok köteles fizetni. Feltenném a kérdést az illetékeseknek. Tessenek mondani, ha tizezer forint ennyi minuszt okoz egy kisnyugdíjjasnak arra ugyan mennyi kamatot tetszenek kifizetni? Avagy minden az állam által gerjesztett minuszt az egyszeri polgárral fizetettetnek ki? Nem lehetne ezen változtatni?

Avi ben Giora

Kategóriák: Szervezetek

Magyarország a postaládákban erősödik

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 25 - 15:33

Mostantól már én is tudom, hogy Magyarország erősödik. Onnan tudom, hogy bedobták a postaládánkba.

Vannak ismerőseim, akik már napok óta tudják, irigyeltem is őket emiatt. Szerencsére, nem éltek vissza a megszerzett tudással, ha megkérdeztem volna őket, hogy mondjatok már valamit erről az erősödésről, bizonyára válaszolnak.

Nem rajtuk múlott, hogy nem kérdeztem tőlük semmit.

Mostantól tehát nálam is itt van a különbejáratú bizonyosság. Kis kék brosúra, fehér betűkkel.

Hajrá MTK!

Jó, hogy jött ez a kis füzet, már kezdtem elbizonytalanodni. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi van, nézek én híradót. A híradóban erősödés van, amerre a szem ellát.

Az én szemem leginkább Mészáros Lőrincig lát el. Garancsi Istvánig, Vajna Tímea férjéig, Orbán Viktor vejéig. Majdnem fejét írtam, pedig Orbán fejéig nem látok el. Az a fej nem arra lett kitalálva, hogy én és a hozzám hasonlók ellássanak addig.

Egyébként sejtettem én, hogy erősödünk. Így többes számban. Mert ami nekik jó, az nekem sem lehet rossz. Én tudok örülni a mások sikerének, jobban, mint a sajátomnak. Ha Mészáros Lőrinc vesz egy újságot, nekem az olyan, mintha én kettőt vettem volna. Úgyhogy nekem most két Népszabadságom van.

Így vagyok a tévével, a jachttal is. Annyi van már nekem ezekből, hogy több nem is kell.

Mondhatnám erre, hogy Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Vajna Tímea férje, a Nemzet Veje és a többi urak egytől egyig az én strómanjaim. Az én pénzemből, nekem vásárolnak. Csak hogy ez utóbbi nem igaz. Egyik zsebemből kiveszik a pénzt, és nem teszik bele a másikba. Úgyhogy csak félig a strómanjaim.

A kiadvány, amelyből megtudtam, hogy Magyarország erősödik, a hátsó borítón meg is szólít engem. Megtiszteltetés ez, gyorsan körül is néztem: valóban hozzám szóltak? Hátha csak tévedés az egész, és később felelősségre vonnak, amiért megtévesztettem a kormányt.

De, nem csalás, nem ámítás: kormányunk velem szeretne kapcsolatban maradni.
Nem tudom, mi haszna van neki ebből, mert nem vagyok nagyvállalkozó, aki visszapergetne az elnyert tenderekből, sem kigyúrt kopasz, hogy megakadályozzak egy népszavazási kezdeményezést.

Mindegy, ő tudja, miért akar velem kapcsolatban maradni. Talán tetszem neki. Mondták már, hogy szép vagyok. Meg azt is, hogy nagyon okos. Néha azzal áltatom magam, hogy írni is tudok valamennyire. Mondjuk a kormány az ilyenre nem nagyon vevő, ő azokat szereti, akik bólogatni tudnak. Lelkesedni, hinni.

Ezekben nem vagyok jó, de az, aki a kormány részéről kapcsolatban kíván velem maradni, ezt bizonyára nem tudja. Honnan is tudhatná, hiszen nem is ismer engem. Ezért is szeretné megtudni a nevemet és a lakcímemet. A telefonszámomat, ha vezetékesem van, azt is. Meg az e-mail címemet és hogy hány éves vagyok.

A bankkártyám PIN-kódját nem kérdezi. (Lehet, hogy tudja?)

Mindegy, szemben sok honfitársammal, én nem dobom ki ezt a brosúrát, hanem elteszem valami nagyon jó helyre. Számomra ugyanis ez a könyvecske helyettesíti a családi ezüstöt: ha levert vagyok, fáj a fejem, vagy csak attól van rosszkedvem, hogy látom, mi van körülöttem, előveszem a kormánytól kapott brosúrát, s máris kész a varázslat. Még háromig sem számolok, már meg is szeretem Orbán Viktort, és erősödőnek látom Magyarországot.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Amikor még a katolikusokat üldözték az Egyesült Államokban…

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 24 - 16:48

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az Amerikai Egyesült Államok, ahol üldözték a katolikusokat. Így kezdődik a 100 évvel ezelőtt indult történet, amely után másként tekintünk napjaink iszlamofóbiájára.

Egy évszázaddal ezelőtt amerikaiak milliói tartottak attól a vallási csoporttól, amely fegyverarzenálokkal készül egy titkos, előre megtervezett hatalomátvételhez az Egyesült Államokban. A rettegett csoport, amely nőket tart fogva és elöljárói kíméletlenségükről váltak híressé nem a muszlimok voltak. Hanem a veszedelmes római katolikusok.

Katolikus-ellenes propaganda az USA-ban (1926).

A Los Angeles Times-ban 2015-ben megjelent riport beszámol egy katolikus ellenes hetilapról, amely címoldalán mindenkit óva intett a kíméletlen papságtól, illetve beszámol zárdákban fogva tartott nőkről és a római katolikusok által szőtt összeesküvésről Amerika átvételéről. Ma, a szeptember 11-e után, csak egy halvány emlék Amerika mély és mindent átható szkepticizmusa a katolikus hit iránt, írja Matt Pearce. A 2015-ben kelt cikk szerzője párhuzamot állít a terrormegelőzés címén szövetségi őrizet alá vont mecsetek és egy évszázada még a szerzetesrendeket és templomokat felbolygató lelkiismeret nélküli kutatások közt, melynek célja a csapdába csalt nők megmentése és a “minden kétséget kizáróan” létező, titkos, katolikus fegyverraktárak leleplezése volt.

Talán ma már nevetségesnek tűnik, de valódi félelem volt a protestáns amerikaiakban a katolikus hatalomátvétel rémképe miatt. Ez a félelem komoly erőszakhoz is vezetett több esetben: olasz katolikusok meglincselése, felgyújtott templomok, katolikus ellenes zavargások. Igen hasonló napjaink iszlamofóbiájához, ami sok amerikait vezet arra a megoldásnak tűnő álláspontra, mely szerint be kell zárni mecseteket, akár erőszakkal kényszeríteni a nemzeti adatbázisba való regisztrációra a muszlim vallásúakat vagy akár arra, hogy betiltsák az iszlám vallást.

Az összehasonlítás nem állítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok ugyanazzal a problémával áll szemben, mint egy évszázaddal korábban vagy, hogy a katolikusokkal szembeni diszkrimináció és a muszlimok hátrányos megkülönböztetése napjainkban teljesen ugyanaz lenne. De ha visszatekintünk az USA történelmére, akkor igen könnyű felfigyelni a (maga nemében) következetes idegengyűlölet és a kívülállóktól való félelem mintázatára.

A világot átjáró terrortámadások a menekültek és bevándorlók felé fordította a figyelmet, amit tovább színezett a frissen beiktatott elnök, Donald Trump muszlimellenes politikája. De az efféle hozzáállás nem újkeletű az USA-ban. A Pew Research Center kutatásai szerint az amerikaiak jellemzően menekültellenesek, akkor is, ha befogadandók jól ismert, szörnyű válsághelyzetből jönnek. Ennek alátámasztására szolgál többek között egy 1958-as felmérés eredménye. 65 ezer, a kommunista rezsim elől menekülő magyar befogadásáról kérdezték az amerikai közvéleményt. Mindössze 33% hagyta volna jóvá a tervet. 13%-os tartózkodás mellett 55% ellenezte a befogadást.

Sok minden változott, de a közvélemény és a törvényhozás mindig ugyanazokat a politikai érdekeket ismétli: nemzetbiztonság, az amerikai munkavállalók versenyképességének megtartása a munkaerőpiacon és a kábítószeres visszaélések megelőzése. De e politikai alapok hátterében mindig az amerikaiak félelme húzódik azoktól, akik mások, mint ők.

Most, hogy az iszlámellenesség ismét felütötte fejét Amerikában, megéri elgondolkodni a történelmen és azon, hogy ismét el akarjuk-e követni ugyanazon hibákat, teszi fel a kérdést a szerző.

German Lopez

Magyarra fordította: SZEMlélek

Kategóriák: Szervezetek

A háború (h)arcai – fikció és valóság – kiállításmegnyitó

Anno Filmklub - 2017, január 23 - 16:27

2017. február 1-jén (szerdán) 17 órakor nyílik meg új kiállításunk a Napvilág Könyves Galériában.

A tárlatot megnyitja: Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója. Közreműködnek a kiállításon olvasható szépirodalmi szövegek szerzői: Ferencz Győző, Jolsvai András, Molnár Krisztina Rita, Szlukovényi Katalin.

A részletekért kattintson ide!

Kategóriák: Szervezetek

Polgári demokrácia Kelet-Európában? Na, nee… (vagy talán mégis?)

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 23 - 16:02

Írásom tudatosan provokatív címe nem populista propaganda, hanem annak fölmutatási kísérlete, miért lehetséges, hogy Kelet-Európa legtöbb államában a mára köznyelvi beágyazottságra szert tett „illiberalizmus” fogalma mögötti tényezők miként jöhettek létre.

Hangsúlyozom, nem valamely konkrét kelet-európai rendszert szeretném tollhegyre tűzve vitriolba mártani, bár ezt nagy örömmel szoktam tenni más fórumokon, hanem azokat a talán kevéssé figyelembe vett történelmi tényezőket fölvázolni, melyek ide vezettek.

E mai folyamatok gyökerei az elmúlt kb. 500 év európai- és világeseményeiben keresendőek, de az időben még jobban visszalépve, első jelei már a 4. század végén, a keresztyénség államvallássá tételével megjelentek.

Tudvalévő, hogy a demokráciát a vallásszabadság hozta létre, nem pedig fordítva, noha a közgondolkodás pont az ellenkezőjét tekinti igaznak. De mi köze a vallásszabadságnak a demokráciához? Lényegében az, hogy a vallásszabadságot elfogadó országok, tartományok, vagy fejedelemségek lakói megtanulták, hogy szomszédjuk másként gondolkodik mint ő, de attól még emberileg és gazdaságilag együtt tudnak működni. Ez az egyszerű fölismerés egy kisebb vagy nagyobb politikai és gazdasági közösségben (ország, tartomány, stb.) létrehoz egy olyan megosztottságot, mely paradox módon a polgárok közötti hatékonyabb együttműködést segíti elő, hiszen megszűnt a felekezeti szembenállás és létrejött a szabad, más által nem zavarható vallásgyakorlás.

Európában a demokráciák kvázi „jogelődje” az Erdélyi Fejedelemség volt, melyben az 1568-as tordai országgyűlés több határozat mellett kimondta: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” (Ez a szabadság négy keresztény vallásra: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallásra vonatkozott.)

E döntés kétszáz évvel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat előtt született, s Európában jórészt ismeretlen maradt. Erdélyben viszont olyan társadalmi folyamatoknak ágyazott meg, melyek következtében az országrészt nemsokára „tündérkertnek” nevezték. A polgárság megerősödött, a vallási szembenállások szinte eltűntek, a gazdaság pedig – természetesen a korabeli viszonyok tükrében – fellendült. Eközben a három részre szakadt Magyarország egyik felében a katolikus Habsburgok, a másikban pedig a törökök voltak az urak.

Húsz évre rá, 1598-ban IV. Henrik francia király kiadta a nantes-i ediktumot, mely biztosította a hugenották (francia protestánsok) szabad vallásgyakorlatát, megszüntetve a vallásháborút. Franciaországban hasonló folyamatok játszódtak le, mint Erdélyben: megerősödő polgárság felívelő ipari termelés, vallási tolerancia. Persze a képet jelentősen árnyalja, hogy a franciák a hugenottákat még ezután is üldözték, s 1670 és 1720 között kb. 160 ezren külföldre menekültek, főleg Brandenburg-Poroszországba, mely ennek következtében szintén gazdasági csodát élt meg, de erre később visszatérek.

E példák csak szemelvények, mert nem említettem pl. az angol protestantizmust, mely egy felülről irányított vallási váltás volt, amikor a katolikus VIII. Henrik el akart válni Aragóniai Katalintól, szintén katolikus feleségétől, s a pápa nem hagyta jóvá. Henrik ekkor megszakította a kapcsolatot a római egyházzal, önmagát téve az immár anglikánnak nevezett felekezet fejének. A sajátos angol „protestantizmus” hosszabb távon hasonló társadalmi folyamatokat eredményezett, mint már írtam. Szűk 100 év elteltével az angol polgári forradalom végleg elsöpörte az abszolutisztikus monarchia helyreállítására törekvő I. Jakab királyt, majd Britanniában létrejött az a rendszer, hogy az uralkodó „nem kormányoz, csak uralkodik”, a hatalom a parlamenté, illetve a bírói és végrehajtó (állami) hatalom különvált, s létrejött a ma fékek és ellensúlyok rendszerének nevezett hatalommegosztási struktúra.

Európa középső részén a „német nemzet szent római birodalmában” és a Habsburg Császárságban 1618-ban kitört a 30 éves (vallás)háború, ahol katolikusok és protestánsok estek egymás torkának. Történészek szerint ez volt Európa első világháborúja, mert a becslések szerint 15 milliós német lakosság kb. 2/3-a pusztult el. Az amúgy protestáns Brandenburg-Poroszország szinte teljesen elnéptelenedett, s a Nagy Választófejedelem, I. (Hohenzollern) Frigyes Vilmos tízezrével hívta be elszegényedett országába a Franciaországban üldözött hugenottákat és a Habsburgok által éppen kiebrudalt zsidókat. Eredmény: a porfészek Berlin-Kölln (kb. mint Pest-Buda) ikerváros néhány évtized alatt ipari központtá emelkedett, s Poroszország idővel nagyhatalommá vált. De itt is minden azzal kezdődött, hogy az elnéptelenedett területen katolikusok, francia és német protestánsok, meg zsidók társadalmi és gazdasági érdekközösségbe kerülvén, újjáépítettek egy országot. Ettől kezdve Poroszország nagyhatalommá emelkedése töretlen volt. Egy érdekes adalék: Oroszország utolsó cári dinasztiája, a Romanov ház is porosz származású: a Holstein-Gottorp-Romanov családból eredt. II. (Nagy) Katalin orosz cárnő pedig nem is volt orosz, eredeti neve: Sophie Friderike Auguste von Anhalt-Zerbst hercegnő, aki férje, III. Péter cár halála után lépett trónra.

A további történelmi részletek elemzésének és értelmezésének mellőzésével egyvalami világosan kirajzolódik: Európában ott, ahol a protestantizmus, s ezzel a vallásszabadság meggyökeresedett, rövid időn belül megindult a polgárosodás, s folyományaként az iparosodás. Az egyeduralkodó király (császár, őrgróf, stb) hatalma pedig egyre névlegesebbé vált, a hatalmat egyre növekvőbb mértékben a polgárság vette át. Még a protestáns Poroszországban is, ahol a császárság intézménye 1918-ig fennmaradt, az államforma alkotmányos monarchia volt, éppúgy, mint a mai Britanniában is, s a császár a parlament ellenében csak korlátozott mozgástérrel bírt.

A demokratikus államberendezkedés Európa azon területein, szilárdult meg egyre jobban, melyeket nem egyeduralmi rendszerek irányítottak. Ezek a (protestáns) skandináv országok, Britannia, Nyugat-Európa államai, kivéve az Osztrák Császárságot és a 18. század végén természetesen az USA, ill. Kanada, de az akkoriban brit külbirtok volt.

Ezzel szemben Európa teljes keleti felében maradtak a monarchiák, a szabad vallásgyakorlás igen korlátozott volt, s ami a lényeg: rövid interregnumokat leszámítva a kora középkortól kezdve egészen az 1989-es rendszerváltozásokig szinte az összes kelet-európai államban egyeduralmi rendszerek működtek, lett légyen az monarchia, kommunizmus, fasizmus vagy nemzetiszocializmus.

Miért fontos ezt megállapítani? Mert a demokrácia alapja a különbözőségek ellenére a közös érintkezési pontok keresése, az egyeduralmi rendszerek alapja pedig a vezetőnek való feltétlen egyéni engedelmesség. Kelet-Európa népeit évszázadokon át úgy szocializálták, hogy mindig valamely feljebbvaló mondta meg, merre van az előre, a személy dolga pedig az engedelmesség volt. Ez természetesen meglátszott a gazdasági eredményekben és teljesítőképességben: a demokratizálódó országok messze maguk mögött hagyták az egyeduralmi rendszereket.

Természetesen ez a megállapítás ebben a formában sematikusnak tűnhet, de írásom keretei nem engedik meg a társadalomlélektani folyamatok részletes elemzését.

Mit eredményezett a kelet-európai egyeduralmak évszázados működése a kelet-európai népek köztudatában?

Mivel elmaradt a polgárosodás folyamata – gondoljunk csak arra, hogy az 1848-49-es magyar polgári forradalmat és szabadságharcot is többségében nemesek irányították – ezért nem jött tömegméretekben létre az, amit ma civilkurázsinak mondunk. Az alattvalók problémáik megoldását a mindenható királytól, cártól, pártfőtitkártól, führertől vagy egyéb felsőségtől várták, a hatalmi rendszerek piramisszerű felépítése nem tette lehetővé a hatékony információáramlást, csak felülről lefelé, a mindenkori uralkodó réteg kegyosztóként azt emelte föl és juttatta kedvező lehetőségekhez, akinek feltétlen lojalitásáról meg volt győződve.

Ez a rendszereken, ideológiákon és politikai beállítottságokon átívelő helyzet Kelet-Európában csak 1989-90-ben szűnt meg. Gondoljuk meg, Kelet-Európához képest a kontinens északi és nyugati felének, meg az USA-nak kb. 400 év előnye van a demokratikus berendezkedés működtetésében, s ez nemcsak elvont fogalom, hiszen minden államot emberek alkotnak és a polgárok gondolkodásmódja határozza meg az állam arculatát is. Kelet-Európa népeinek kollektív tudata, az egyik nemzedékről a következőre szálló magatartás- és gondolkodási mintái e téren jelentősen eltérnek a nyugattól. Ezért lehetséges az, hogy a rendszerváltás idején hiába kiáltották ki a demokráciát, nem változott meg az egyes emberek gondolkodásmódja csupán egy jogi aktus és az állampárt által irányított ipar és mezőgazdaság rendszerének fölszámolása révén.

Feltűnő, hogy azok a személyek, a teljesség igénye nélkül: Demszky Gábor, Rajk László, Magyar Bálint, Hodosán Róza, stb., akik 1989 előtt börtönbüntetést kockáztatva aktívan harcoltak a kommunizmus ellen, rendszerváltás után nem tudták lényegesen befolyásolni a magyarországi politikai folyamatokat, csak részsikereket értek el, pedig szándékaik őszinteségéhez nem fér kétség. Mintha légüres térbe kerültek volna, nem tudván mit kezdeni azzal a rendszerrel, amelyért küzdöttek. Mára azt tapasztaljuk, hogy a jelenlegi rezsim népszerűsége némi csökkenést leszámítva töretlen, s a demokratikus ellenzék jelentéktelenné vált, holott semmi olyant nem tettek, amely oka lehet ilyen visszaszorulásnak. Hasonló folyamatok láthatók Oroszországban, Lengyelországban, meg másutt a környékünkön.

Mivel magyarázhatjuk ezt?

„Az, ki a szerelmet soha nem próbálta, csak álomnak alítja” mondja a népdal. Vagyis aki a szerelmet soha nem ismerte meg, nem is tudja elképzelni, milyen az.

Ugyanígy vagyunk a demokráciával is. Mivel errefelé soha nem volt ilyen, s a felmenőinktől örökölt gondolkodási mintáink változásához több nemzedék kell, most még ragaszkodunk a megszokotthoz, tehát ahhoz, amiről generációk óta tudjuk, hogy működik, egyfajta biztonságot nyújt és nem utolsósorban leveszi vállunkról a gondolkodás terhét. Ne csak a kommunizmusra gondoljunk, hanem minden azt megelőző rendszerre is: ideológiától függetlenül mindegyik közös jellemzője a piramisszerű társadalmi berendezkedés és az egyszemélyi főhatalom volt.

Mi lehet a megoldás?

Röhrig Géza, a „Saul fia” c. film főszereplője egy beszélgetés végén azt mondta, szeretné megérni, hogy olyan miniszterelnököt választanak, aki már a rendszerváltás után született. E mondatával összefoglalta a lényeget: legalább két, de leginkább három generáció szükséges, hogy egyéni, állampolgári szinten kialakuljon a demokratikus gondolkodásmód és a dolgokhoz való demokratikus viszonyulás. Ezt a mostani idősödő generációnak úgy gondolom, fájdalmas tudomásul venni, de gondoljunk a történelem nyújtotta példákra: a 30 éves háború lezárulta után legalább egy évszázadra volt szükség, amíg az új rend, a demokrácia egyéni szinten, a fejekben is létrejött.

Egri-Eiben István

Kategóriák: Szervezetek

Anno Filmklub / 7 - Giuseppe Tornatore: Maléna

Anno Filmklub - 2017, január 23 - 15:58

2017. február 1-jén (szerdán) 18:00-kor tartjuk filmklubunk hetedik vetítését, amelyre közvetlenül új kiállításunk megnyitója után kerül sor. A főszerepben Monica Bellucci, zeneszerző: Ennio Morricone.

Vendégünk: BÁRDOS JUDIT filmesztéta

A filmről itt olvashat bővebben...

Kategóriák: Szervezetek

Ide nekünk az olimpiát!

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 23 - 15:26

Én szeretném, ha Budapesten lenne olimpia. Örülnék annak, ha a magyar sportolók hazai közönség előtt mérkőzhetnének meg másokkal az aranyakért, és nemes küzdelemben győznének. Szeretném, ha az egész világ látná, hogy mi magyarok milyen jók és tehetségesek vagyunk. Rendezésben, versenyzésben, mindenben.

Csak előbb még meg kellene oldani néhány problémát. Nem nagy dolgokra gondolok, hanem olyanokra, amelyek könnyen orvosolhatók. Mindössze sok pénz kell, és még több idő. De, mindenekelőtt, elhatározás. Szerény számításaim szerint, ha most elkezdenénk, vagy legkésőbb holnap reggel 8 órakor, néhány röpke évtized alatt végezhetnénk.

Jó lenne például, ha megszűnne a szegénység. Vagy, legalábbis, jelentősen csökkenne. Lehetőség szerint a gyerekek nyomorát szüntetném meg először, utána a felnőttekét. Mert szívszorító, elkeserítő és főként megengedhetetlen, hogy ma Magyarországon több százezer gyerek éhesen menjen iskolába. Nem azért mert életforma náluk, hogy nem reggeliznek, ahogyan azt Harrach Péter, a kereszténydemokraták prominense mondta a közelmúltban. Az sem elfogadható, hogy télen sokan fáznak, és az utcán, vagy épp a saját lakásukban fagynak meg.

Még az olimpia előtt kellene költeni valamennyit az oktatásra. Nem keveset, sokat. Mert tényleg a tudás a jövő. Magyarország és az itt élő emberek jövője attól függ, hogy a ma nemzedéke mit és hogyan tanul, képes lesz-e lépést tartani a világgal, megfelelni az egyre növekvő kihívásoknak?

Aztán, ha már az oktatás után az egészségügy is viszonylag rendben van, jöhetne az olimpia. Vagyis, akkor, ha a kórházakban lesz elég orvos és ápoló, kötszer, gyógyszer és ágynemű. Nem maradnak el pénz és szakemberhiány miatt műtétek, s nem csak papíron, vagy a szólamok szintjén rövidülnek az elviselhetetlenül hosszú várólisták.

Ha ez is megvan, legyen Budapesten olimpia. Főleg, ha már a korrupcióval is kezdenének valamit, akiknek ez lenne a dolguk. Hogy ne lehessen lopni, de legalábbis, következmények nélkül semmiképp. Hogy az erre hivatott illetékesek ne pártolják, hanem üldözzék a bűnt.

Akkor jöhet Budapestre az olimpia, ha már nem az jut az eszünkbe, hogy a hatalom urai azért akarják a versenyeket, hogy többet tudjanak lopni.

Ha mindez meglesz, teljes szívemmel támogatni fogom a budapesti olimpiát. És ne gondolja senki, hogy lehetetlent kívánok. Én már azzal is beérném, ha látnám a szándékot a javulásra. Ha a legcsekélyebb jelét érzékelhetném, hogy olyanok vannak hatalmon, akik valóban szolgálják a nemzetet, és nem uralkodni akarnak rajta.

Föld S. Péter

A Momentum Mozgalom NOlimpia kampánya

Kategóriák: Szervezetek

A semmi ágán ül szívünk…avagy mi az, ami számít?

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 22 - 14:42

Szabályokról, törvényekről, hatalomról, közösségről és az egyénről…

Amikor a demokráciát értelmezni próbáljuk, addig többnyire eljut mindenki, hogy ma már szinte mindent szabad, de mindig meghatározza valami és valakik, hogy éppen mit szabad. Továbbá az egyén gondolkodásától függ, hogy a mások számára szabad dolgokat hogyan éli meg.

Feltettem a kérdést a címben, hogy mi is az, ami számít. Teljesen mindegy, hogy magánéletről, érzelmekről, hétköznapi eseményekről, nagyobb eseményekről vagy csak kisebb eseményekről, személyes vagy akár közéleti problémákról van-e szó, két dolog mindig nagyon fontos: az adott történetben szereplők egymás közötti bizalma és őszintesége, de hozzá teszem még a kölcsönösséget is.

Benne élek egy közösségben, (ezen belül pedig egy ideig dolgoztam is egy kisebb közösségben) természetesen csak félig meddig, mert örök kívülálló maradtam, nem is az számít, hogy én minek gondolom magam, hanem, hogy a régóta a közösségben benne élők hogyan tartanak számon.

Automat / Edward Hopper

Szóval látom és figyelem a közösség életét és amit látok, az nem jó dolog, nem jó az irány. Sokkal több az emberek egymás közötti viszonyában a távolságtartás mint a közeledés készsége, sokkal több a hárítás, mint az elfogadás, az empátiakészség és a tolerancia szintje pedig mérhetetlenül alacsony. Cselekedetekből és megnyilatkozásokból nem lehet levonni semmilyen következtetést, mert nyilvánvaló, hogy néhány perc múlva, a hátad mögött már egészen mást mondanak, sőt terjesztenek és a mód, hogy mit és hogyan az pedig attól függ, hogy épp kivel állnak szemben.

Egy kis közösség is, de ebből kiindulva egy település, továbbvezetve a gondolatot egy ország népe “a szomszéd tehene is dögöljön meg” elve alapján él egymás mellett. Szinte lehetetlen valamilyen magyarázatot találni erre a viselkedésformára.

Tulajdonképpen az egyes emberek ezzel a szándékos elidegenedéssel (nem érdekel a más dolga, véleménye, gondja, öröme) csak önmagukat teszik magányossá, azt hiszik, hogy az, hogy a másik pillanatnyi reagálása vagy tágabb értelemben a sorsa nem érdekes számukra, az nekik jó, pedig nem így van.

Vegyünk egy egyszerű példát: Valakivel nem közölnek egy az adott pillanatban számára éppen fontos információt, pedig az megkönnyítené a munkáját. Erre vajon mit érez, vagy mit gondol az illető?. Először vérmérsékletének megfelelően ugyan, de biztos bosszankodik. Aztán kicsit gondolkodik és megkérdezi magától: Szóval fütyülnek rám? Kicsit rosszul esik neki, majd hirtelen levonja a következtetést: Ám legyen, akkor ezentúl én is így fütyülök rájuk és az egész témára. (Ha egy kifejezetten jobb érzésű ember, akkor azért szintén kicsit bosszankodik, gondolkodik, de aztán azt állapítja meg magában, hogy “én azért mégse lehetek ilyen” és nyugodtan folytatja a munkát. Ez a legritkább eset.) Ez az egész mennyivel egyszerűbb lenne úgy, hogy az információt nemtörődömségből elhallgató ember tekintettel lenne a másik emberre, akinek az információjával használni tudna. Nem történne semmi más, csak annyi, hogy gyorsabban menne egy munkafolyamat és ők közelebb állnának egymáshoz, segítenék egymást. Így viszont mindketten megránthatják a vállukat, hogy “majd lesz valahogy”. (Ebben a kis elvi történetben máris két ember van egyedül, rántja meg a vállát magába fordulva: Az, aki nem közölte az információt és akivel nem közölték.)

Bármi történik is velük, akár bosszantó, akár rossz dolog, az emberek többsége nem szól érte, nem reklamál, nem keresi az igazát, egyszerűen beletörődik. (Vagy nem veszi a fáradtságot, hogy tegyen valamit.)

Miért is? Mert félnek. Nem igazán jó szó a félelem, mert ez nem félelem, inkább valami olyasmi, amikor úgy gondolkozunk: “attól tartok, hogy ennek lesz valami következménye”. Hogyan jutottunk el ehhez a “fortélyos félelemhez”? Nagyon egyszerű, úgy hogy soha semminek nem lett tényleg valamilyen mások számára érthető és elfogadható következménye. A sok sok következménynélküliségből nőtt ki, fondorlatos kerülőutakon a “fortélyos félelem”, mert hiszen soha senki nem tud semmi biztosat. (pl. alá kell írni egy papírt, egy nyilatkozatot, mert ha nem kirúgnak, nem szabad tüntetésre menni, mert ha megtudják, kirúgnak, stb. A valóságot ugyan senki nem próbálja ki, mert eleve félnek az emberek, főleg féltik a munkájukat, ami az egzisztenciájuk (eléggé nagyképűen hangzik már ez a szó) alapja.)

Léteznek a törvények, amik szabályozzák, élhetővé teszik az életünket, létezik a hatalom, ami a kezében lévő eszközökkel érvényesíti és betarttatja a törvényeket. Ez idáig érthető is, de mikor maga a hatalom törvényt szeg, nem tartja be a saját törvényeit, és nem szerez érvényt a törvény szavának mindenkire egyformán alkalmazva, akkor van gond, akkor összezavarodnak az emberek, nem csak a zavarosban halászók, de a törvénytisztelők is. Íme megint a “fortélyos félelem”.

A törvényt és az igazságot valójában nem úgy mérik, hogy annak, aki közelebb áll a hatalomhoz más a mérce, és aki más véleményen van, annak is más a mérce, de sajnos ebben a szép új világban, az illiberális demokráciában egyre inkább így mérik.

Akkor most visszakanyarodok a kissé csalódott, bosszús emberhez, akit nem tájékoztattak valami egyszerű, kis dologról. Azt érzi, hogy ő nem számít, magára maradt, nem ettől az egy kis dologtól, hanem az életében, a munkájában a sok hasonló kis dolog összeadódik, és miután magára maradt bezárkózik és már őt sem érdekli más közérzete, más véleménye, vagyis, “dögöljön meg a szomszéd tehene is”, azaz szép lassan elidegenedik. (a társaitól, a környezetétől, a világtól)

Bizony Így történik az elidegenedés, így nem lehet közösségeket építeni, így nem lehet a közösségek erejével még nagyobb közösséget, egy országot építeni.

Ebben az a legszomorúbb, hogy pont azok az emberek a közömbösek a rájuk bízott emberek kisebb és nagyobb gondjai iránt, akiket ezek az emberek bizalommal vezetőikké, képviselőikké választottak. Lehet, hogy alapvetően nem bennük van a hiba, talán nem akarnak rosszat, csak nem jól csinálják, mert nem alkalmasak vezetőnek. Még az is lehet, hogy jót akarnak, megpróbálják valahogy csinálni a dolgukat és azt hiszik, hogy jól csinálják. Nem tudják, hogy nem jól csinálják, csak annyit tudnak, hogy valamit elvárnak tőlük, viszont nem fogadják el a kritikát, a jobbító szándékot se. Ennyi sajnos kevés. Ahogy Váci Mihály mondta: Nem elég – Igazságért! – Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!

Sokféle meghatározással beszélnek rólunk, rólunk, akik sokan vagyunk: Az emberek, a lakosság, a civilek, a keményen dolgozó kisemberek, a magyarok, pedig bárhogy is hívnak minket éppen, attól még külön – külön, egyenként, magunkra hagytak minket. Nincs munkánk, nincs pénzünk, csorbulnak a jogaink, tele vagyunk korlátokkal, a semmi ágán ül szívünk.

Hollósy Gerti

Kategóriák: Szervezetek

Ellenzéki tárgyalás: Együtt senkivel

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 22 - 14:25

Aki még emlékszik a Millának nevezett izé keletkezésére, illetve Juhász akkori bevillanásaira, annak ismerős lehet a jelenlegi helyzet. S ez független attól, hogy a miniszterelnökségre bejelentkező Botka László ki szerint, és mennyire alkalmas. Alkalmasint erre vannak a választások. Amíg vannak. Illetve lesznek.

Ezt esetleg Viktornak is elmondhatná valaki. Még időben. Nem Orbánnak, hanem Szigetvárinak. Még akkor is, ha jelenleg az „Együtt bárkivel, kivéve…” mozgalom jelenleg nem tűnik nagyon ütős szervezetnek. De még akkor is, ha az egész ellenzéknek ismert massza sem tűnik valami nagyon ütősnek. A pálinkához képest. Miközben Szigetvári égető szükségét érezte annak, hogy bármilyen tárgyalás, beszélgetés, kompromisszumkeresés, tehát bármilyen megoldáskereső tevékenység előtt bejelentse: most éppen Botkával nem. Ami természetesen lehet az ő személyes véleménye. Elvégre mindenki azzal piál, akivel akar. Az a kutyát sem érdekelné, hogy Szigetvári szívesen leülne Botkával egy pofa sörre a nyári melegben vagy sem. Ám jelenleg a nyári meleg is várat magára, de az Együtt prominense sem egy kocsma magányába tűnődő, megfáradt kubikus.

A helyzet különben tényleg ismerős lehet. Ehhez röppenjünk vissza a Bajnai színpadfoglalóját megelőző időszakra. Arra az időre, amikor létrehoztak egy Facebook-csoportot, amelynek nevében akkoriban Juhász Péter nyilatkozgatott. Többek között elküldve Gyurcsányt a fészkesbe. Illetve Amerikába. Illetve bárhova. Leszögezve, hogy ő ugyan szóba nem áll a DK akkori, és jelenlegi vezetőjével. Jelentős eredményeket érve el rövid-, és középtávon egyaránt. Hosszú távon is, de ehhez akkor még két évet várni kellett. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy nehéz így beszélni közös platformról, szövetségről, választási programok egyeztetéséről. Márpedig az akkor is világos volt, hogy a Milla legfeljebb egy potenciális mag lehet. Nem kender, hanem eszmei, politikai, szervezési mag. Az kemény munka eredménye, hogy ebből egy választási vereség kelt ki, és a fejlődő kacsok odaszegezték Orbánt a hatalomba. De nagyjából akkortájt tették az első kapavágásokat ehhez. Egy olyan „kertben”, ahol az elhívott, majd megjelent tüntetők gyakorlatilag semmibe vételével tették le az alapokat az Operaháznál. 2012. októberére biztosítva, hogy az ellenzék legyen belülről megosztott, és oda is szekereket tegyenek táborozni, ahol különben nem lennének.

S azt, hogy mennyire megbénított minden lehetséges választási összefogást az eleve elzárkózás politikája. Az, amelynek meghirdetésével Juhász múlhatatlan érdemek szerzett annak idején. Egy amúgy sem túl magas kezdőpontról terelve egy lefele szálló ívbe az ellenzéki egyeztetéseket. Bajnai visszatérésétől, Szárszón keresztül a választásokat megelőző télig. S ennek fényében értékelhető igazán Szigetvári jelenlegi elzárkózása. Még akkor is, ha „csak” a Facebook-on tett közzé ebbéli véleményét. Elvégre az MSZP-vel nyilvánvalóan az a legjobb tárgyalási alap, hogy kivel nem tárgyalnak a párt nevében, illetve a párt jelöltjei közül. Általában így szoktak ugyebár szövetséget kötni. Az ellenfél felvirágoztatására és hatalomba tartására, illetve hatalomba segítésére. Azért persze kicsit hiányérzetünk lehet. Az Együtt, mint a hazai politika legjelentősebb tényezője, részéről még le kéne szögezni, hogy Gyurcsánnyal, illetve a DK-val sem. Utána talán azt is, hogy egymással sem. Esetleg Szigetvárival sem.

Hopeless / Roy Lichtenstein

Mert a végén, egy valós választási szövetség mentén még tényleg sikerülne Orbán megbuktatása. Márpedig az iszonyú kínos lenne. Nem csak a sokak szerint vélelmezett, és az akkori ellenzék némely tagjával esetleg megkötött hatalmi háttéralkuk „lebukása” miatt. Hanem azért is, mert akkor muszáj lenne valami mást is felmutatni, mint a közösségi csatornákon bemutatott szájkaratét. Azért, az ország érdekeit nézve, lehet, hogy jó lenne egy valós ellenzéki erő bemutatkozása. A szájtépés ugyanis lehet nagyon jó feszültségcsökkentő, de a választásokat az urnáknál és nem egy internetes fórumon kellene tudni megnyerni.

Kategóriák: Szervezetek

Endre Farkas: Soha, még egyszer (részletek)

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 21 - 19:09

Endre Farkas egy montreáli magyar származású író, illetve költő. Legújabb könyve Never, Again címen jelent meg angolul és abból a KMH testvérlapja, a Hungarian Free Press hozott le részleteket.  Most Kürtösi Katalin kanadai irodalom-szakértő magyar nyelvű fordításának köszönhetően és a szerző engedélyével adunk betekintést a könyvbe. A magyar fordítás eredetileg a Tiszatáj című művészeti folyóiratban jelent meg. 

Endre Farkas

1956 november

Egyre hangosabb a morgás, morajlás. Hallott már ilyet. Kinyitja a szemét, de sötét van, semmit sem lát. A morajlás egyre közelebbről jön. Egész testében remeg. Valami van az arcán. Olyan, mintha egy kövér kéz volna. Kezével odanyúl, hogy ellökje. Letépi magáról a dunyhát. Arcába csap a fény. Egy idegen szobában van.
–Sanyi! Gyere gyorsan!
Szülei a nappali ablakánál állnak. Kikászálódik az ágyból, hogy ő is odamenjen.
–Tank! Valódi tank!
Az utca vége felől dübörög feléjük. Hatalmas, az egész utat elfoglalja.
Gabi és a szülei is az ablaknál vannak.
–Visszajöttek az oroszok – állapította meg Dezső-papa. – Tudtam én, hogy nem maradnak ki ebből.

Tomi rajzaival ellentétben, ennek a tanknak az elején nincs nagy vörös csillag. A közepén fehér csík fut az elejétől a végéig – úgy néz ki, mintha két tank lenne. A csapóajtó is zárva van. A lánctalpak olyanok, mint valami óriási eb, aminek fogai a macskaköveket ropogtatják, ahogy halad az utcán.
Nem tudni honnan, fiatal fiúk és lányok rohannak ki az út közepére.

–Jaj, Istenem! – anyja magához húzza Tomit. – Az Isten szerelmére, mit csinálnak ezek a gyerekek? A tankok eltapossák őket!
A gyerekek meg sem moccannak. A tank lassan, csattogva megáll. A tank és a gyerekek farkasszemet néznek egymással.
–Dávid és Góliát – szólal meg apja.

Egy fiú ugrik elő a mellékutcából, és felmászik az tank oldalán, akár egy pók. Zsebébe nyúl, kihúz belőle egy ökölnyi valamit és bevágja a kémlelőnyíláson át. Mindez pár másodperc alatt történik. A fiú félreugrik, és a gyerekek elrohannak, amerre látnak. Az utca ismét kihalt. Csak a tank motorjának zaját hallani.

Tomi megbabonázva nézi végig mindezt az ablakból. Egy örökké tartó pillanatig mi sem történik. Azután a csapóajtó, akár egy száj, kinyílik.

Egy kéz löki fel az ajtót, majd gyorsan visszahúzódik. Pár perccel később, lassan, óvatosan egy bőr-sisakos, szemüveges fej fele jelenik meg. Akár egy vackából kikukucskáló mormota, idegesen fordul ide-oda, fel és körbe, majd gyorsan visszabukik. A csapóajtó nyitva marad. Egy-két perc múlva a fej újból megjelenik, és ott is marad. Lassan körbefordul. Lassanként a katona nyaka, válla, felsőteste is megjelenik. A tüzér beállítja a puskáját, de mielőtt a géppuska ravaszát megfogná, az utca csendjét fegyverropogás töri meg.

A háztetőkről és ablakokból villanásokat lát. Mindenfelől puskaropogás hallik. Majd egy kéz gyorsan lerántja és egy test nehezedik rá, kinyomja belőle a szuszt. Lélegzethez is alig jut. Kiabálni próbál, de nem tud.

Már nem lőnek, de a rajta lévő test nem mozdul.

–Anyu! – nyöszörög nagy nehezen, miközben kétségbeesetten próbál kikecmeregni a súly alól, de nem sikerül. – Anyu! Apu! – Sírva fakad. A súly felemelkedik róla. Az anyja térdepel mellette és fölé hajol.
–Hanna, Tomi! Jól vagytok? – kiáltja az apja.
–Gabi! Emma! – kiabál Dezső-papa.
–Igen, jól vagyunk – válaszolja a két anya.
Megpróbál ismét levegőhöz jutni, s közben nézi, ahogy apja és Dezső-papa lassan felemeli a fejét, hogy kinézzen az ablakon.
–Mi történik?
–Istenem! – kiált fel az apja.
–Mi van? – kérdi Emma.
Az anyja is az ablakhoz kúszik.
–Szent Isten!
Tomi feláll és meglátja, hogy a tüzér a puskájára bukva fekszik. Két fiú rohan a tank felé, mindkettő kezében üvegpalack, amiből égő rongy lóg ki.
–Mit csinálnak? – kérdezi Tomi.

Az egyik felmászik a tankra és beledobja az égő palackot, lezárja a bukóajtót, leugrik a tankról és elrohan. A másik az üveget a tank hátuljába dobja, és ő is eltűnik.

Hatalmas robbanás rázza meg az utcát, amint a tank felrobban – először a belseje. A bukóajtó úgy röpül a levegőbe, mint egy pezsgősüveg dugója. A tank páncéltornyából és ágyúcsövéből lángok lövellnek ki, és majdnem az ablakukig felcsapnak.

Mindenki hátraugrik az ablaktól.

–Istenem! – sikolt az anyja.
A szíve kalapál, a teste remeg, alig kap levegőt. Ott áll, de nem tudja, mit tegyen.
–Maradj lent! – ordít rá az anyja. S ebben a pillanatban újabb robbanás. Az ablaküvegek beleremegnek, üvegdarabok röpülnek a szobába és szóródnak szerte-szét.
–Ki kell jutnunk innen! – sikoltozik az anyja.
–Jaj, jaj! Anyu, Anyu! – kiabál Tomi, miközben térdre rogy, és kezét az arcára szorítja, ujjai közt vér szivárog.
–Jaj, Istenem! – anyja csuklójánál fogva megragadja, próbálja elvenni a kezét az arca elől. – Mutasd! Mutasd! Vedd el a kezedet! – kiabál neki anyja, de Tomi nem engedi, hogy megnézze. – Hadd nézem meg! – elrántja a fiú kezét az arcáról. Vérfoltok lepik el.
–Jaj! Jaj!
Tomi érzi, ahogy a meleg folyadék szivárog a szemöldökéből és végigcsordogál az arcán. A szemébe is kerül. Megpróbálja megdörzsölni a szemét, de az anyja szorosan tartja a csuklóját.
–Ne nyúlj hozzá! – szól rá.
–Júj, ez fáj. Nem látok. Fáj nekem – panaszkodik. – Ne szorítsd a kezem! Nem látok! Nem látok!
–Sanyi! Vidd ki innen!
Apja felkapja, és kirohan vele a konyhába.
–Csak óvatosan! – kiált felé Aranyiné. – A padlón mindenütt üvegdarabok vannak.
–Fáj! Nagyon fáj! – panaszkodik Tomi.
Aranyiné ránéz a fiúra.
–Üljön ide, és fogja jó erősen! – szól apjának.
Tomi homályosan látja, amint Aranyiné közel hajol hozzá.
–Ne nyisd ki a szemed! – ripakodik rá.
A fiú hátrahőköl és becsukja a szemét.
–Anyu! Anyut akarom!
Az asszony gyengéden a homlokához nyúl.
–Tomi, most ne mozogj! – szól rá halkan, de határozottan.
A fiú meg se moccan. Az asszony finoman végigtapogatja a fejét és az arcát.
–Jaj!
A nő megsímogatja a karját.
–Jaj! Ez fáj! Ez fáj!
–Ne hagyja, hogy a karjához vagy az arcához nyúljon. Tele van üvegszilánkokkal. Ki kell szedni. Mindjárt jövök.
–Ne engedd, hogy kiszedje a szememet! – kiabál Tomi.
–Nem fogja, kicsikém! Csak pár üvegdarabka van itt. Ki kell szedni őket.
Aranyiné csipesszel, vattagolyókkal, egy kis barna üvegcsével és egy tekercs gézzel tér vissza.
–Majd én elintézem – szól. – Ápolónő voltam.
–Nem, fájni fog! – kiabál Tomi, és megpróbálja kiszabadítani magát.
–Nem fog fájni. Hanna, fogd a fejét. Sanyi, tartsa a gyerek fejét az állánál és a feje tetejénél fogva. Ne engedje, hogy megmozduljon. –Tomi csukd be a szemed, de ne szorítsd! Mintha elaludni készülnél az ágyban. Na, milyen ügyes fiú vagy! Lassan vegyél mély levegőt! – Finom ujjak símogatják a szemhéját, mintha pillangók volnának. – Jól van, itt nincs szilánk. Nedves vattával letörlöm. Jól van, Tomi, lassan kinyithatod a szemed. – A szemébe néz. – Bátor fiú vagy. Most pedig kiveszem a szilánkokat a szemöldöködből, az arcodból és a karodból. Ne mozogj! Megértetted?
A szülei aggodalmaskodva néznek rá. Nem tud beszélni, sőt bólintani sem, mert apja szorosan tartja a fejét. Néhányszor lassan kinyitja és becsukja a szemét.

–Jól van! – Aranyiné letérdel és gyorsan kihuzigálja a szilánkokat.

Tomi az ajkába harap, ökölbe fogja a kezét és állát megfeszíti, ahányszor csak kihúz egy szilánkot az asszony.

–Nagyon bátor fiú vagy! – mondja, miközben arcát a nedves vattagolyóval letisztítja. – Most kérem a karodat! Nézz ide! – szól Aranyiné, kezében az üvegszilánkokkal. – Készen vagyunk.

–Nézd meg, nehogy benne maradjon valami! – kéri Gabi anyja. – Nehogy fertőzést kapjon!
–Sanyi, tartsa erősen, amíg jóddal bekenem az arcát és a karját!
Tomi üvölt. Rettenetesen csípi. Jobban fáj, mint amikor kiszedték a szilánkokat.
–Jól van, jól van. Minden rendben lesz. – nyugtatgatja Aranyiné, közben a sebeket fújja, hogy lehűtse. Újabb vattalabdával finoman áttörli az arcát és a karját.
Tomi remeg.
–Nagyon sápadt. – állapítja meg Emma-mama.
Mindenki őt nézi aggodalmaskodva. Ettől ő maga is aggódni kezd. Zihálni kezd, gyors, apró lélegzetvétellel.
Aranyiné ujjaival kinyitja a szemét.
–Apró sokk, de mindjárt elmúlik. Tomi, vegyél mély lélegzetet, így ni! – mondja, miközben karját gézzel bepólyálja.
Tomi anyjára néz. Megrémül attól, ahogy anyja őt nézi.
–Semmi baj, csak vegyél mély lélegzetet továbbra is. Egy perc múlva jól leszel. – mondja halkan Aranyiné.
–Emelje fel a karját, hogy csökkenjen a vérzés! – kéri Dezső-papa.
–Tessék, igyál egy kevés vizet! – nyújt át neki egy poharat Aranyiné.
–Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. – ismételgeti anyja, miközben átöleli. Tekintete már nyugodtabb, de száját még mindig összeszorítja. Ölébe ül. Ahogy odakuporodik, hallja anyja sóhajtását, aki finoman ringatni kezdi.
Apja széles mosolyát is látja.
–Hogy vagy?
–Tényleg fáj! – mondja két levegővétel között. – Tényleg nagyon-nagyon fáj!
–Jé! Az arcod olyan, mintha piros szeplők lennének rajta. Bátor sebesült katona vagy – akárcsak Nemecsek. – mondja Gabi némi irigységgel. Tomi ránéz, kicsit szipog, nagy levegőt vesz, és büszke mosolyt erőltet arcára.
–Nem sírtam!

Apja visszamegy az ablakhoz, kinéz rajta.
–Mennünk kell – mondja.
–Nem mehetünk, még nem – tiltakozik Emma-mama. – Veszélyes.
Emma, maradni még veszélyesebb. Mit gondolsz, meddig tudnak az oroszoknak ellenállni? – kérdezi Dezsö-papa. – A ruszkik még több tankkal jönnek majd, és mindenkit letartóztatnak vagy megölnek.
–Hová mehetnénk? A vonat csak este indul.
–A Dohány utcába. – szólal meg apja határozottan.
Aranyiné visszajön a konyhából, kezében tálca, rajta pár szelet kenyér és lekvár.
–Egyenek, mielőtt elindulnak – szól. – Nem tudhatják, mikor lesz megint alkalmuk rá. A gyerekeknek enniük kell valamit. – S még egy-egy pohár tejet is hoz nekik.
–Köszönjük, igazán nagyon kedves, Aranyiné. – mondja az anyja.
–Olyan bátrak voltak. – teszi hozzá Gabi, miközben kenyeret majszol, és kortyolgat a meleg tejből.
–Megsebesültem. – Tomi megérinti arcát és megdörzsöli a karját.
–Fáj?
–Nem nagyon. Mi történt a tankkal? Miért robbant fel?
A gyerekek Molotov-koktélokat dobtak bele. – válaszolta Gabi apja.
–Mi az a Molotov-koktél? – kérdezi Gabi.
–A munkásosztály kézigránátja, az üres pálinkásüveg hasznosítása. – feleli büszkén Dezső-papa.
Tominak eszébe jut, hogy ő is ivott egy korty pálinkát, mielőtt elindultak Békéből. És most megsebesült. Mindez azt jelenti, hogy igazi férfi.

–Sikerrel jártak – teszi hozzá apja.
–Aha, és jól felrobbantották azokat a szemét ruszkikat!
–Dezső! Ezek gyerekek!
–Mi is voltunk gyerekek. Ezek ifjú katonák. Nincs idő a gyerekkorra ilyen időkben!
–A fiam tankokra lő. – szólal meg csendesen Aranyiné. – Jobb, ha elmennek.
–Összeszedik a holmijukat, Aranyiné letérdel, és megöleli a fiúkat.
–Legyetek bátrak most – mondja mindkettőnek. – Isten veletek és Isten óvjon benneteket!

Anyja megfordul és megöleli.
–Téged is! – teszi hozzá.
Ahogy Aranyiné átöleli, Tomi anyja olyan a karjaiban, mint egy kislány. Anyja elsírja magát. Tomi belekapaszkodik.
–Ne sírj, anya! Fogd meg a kezem!
Jónásné a kapuban áll. Most már nem olyan barátságtalan.
–Isten legyen magukkal! – mondja, majd bezárja mögöttük a kaput.

Amint kilépnek az utcára, forró levegő csapja meg őket. Égő benzinszag, és még valamilyen szag, ami furcsa Tominak. Anyja zsebkendőt tesz a szája elé. Orrukat, torkukat fanyar bűz árasztja el. Tomi és Gabi köhögni kezd.

–Itt a zsebkendő, tartsátok a szátok elé! – utasítja őket anyja.

Az izzó tankot sok ember veszi körbe. Néhányan, mint Tomi és Gabi, zsebkendőt tartanak az arcukhoz. A tömeg fölött füstfelhő lebeg. Az utca kövezetén kisebb-nagyobb fémdarabok. A házak falából, kapujából a tank darabjai állnak ki. Gyerekek rohangálnak össze-vissza, zsebüket megtöltik a felrobbant tank darabjaival. Tomi is keresgél ilyet.

Valami nedvesre lép. Amint lenéz, látja, hogy a tömegből sötét folyadék szivárog. A felrobbantott tankból jön. Tomi nem hitte volna, hogy egy tankot is fel lehet robbantani. Azt hitte, azok legyőzhetetlenek. Az emberek lába közül olaj szivárog, a törött utcakövek között sötét, kanyargós ösvényt rajzol. A csatorna felé folyik, ahol réz-, fémes kék-arany és piros tócsa lesz, mielőtt eltűnik a víznyelőben.

Tomi meglát egy lyukas közepű magyar zászlót a tank ágyúcsövében. Úgy néz ki, mint a mesekönyvében a sárkány, amit átszúrt a lovag lándzsája.

Tomi meglepődik, hogy az összeverődött emberek olyan boldogak. Néhányan éljeneznek és nevetnek, mások csak beszélgetnek és mosolyognak.

–Siessünk! – szólal meg az apja, átverekedik magukat a tömegen, maguk mögött hagyva a felrobbant tankot. Sietve halad végig az utcán, anyja, Gabi, Emma-mama és Dezső-papa a nyomában. – Maradjatok szorosan a fal mellett! – szól vissza apja az anyjának, amint eltávolodnak a tömegtől.
Tomi a falhoz símul.
–Jaj! – dörzsöli a vállát.
–Ne nyúlj hozzá, attól még jobban fáj – mondja az anyja.
Tomi a robbantásokban fellazult utcaköveket rugdossa. Mint Puskás, úgy célozza őket az utca különböző pontjaira. Az egyik puhának tűnik a rüsztjén. Amikor lenéz, fényes sötét foltot lát az iskolába járó cipőjén.

Amint befordulnak egy sarkon, Emma-mama felnéz az utcanévtáblára, megáll, arcán mosoly.

–Ez a Rákóczi út – szólal meg, szinte áhítatban. Végignéz az utcán és egy épületre mutat – Nézzétek, az a Nemzeti Színház. Ott táncot is tanítanak.

–Nézzétek, milyen széles utca! – tárja szét két karját Gabi. – Olyan széles, mint egy focipálya!

Ahol elhaladnak, a boltok kirakatüvege betörve, az utcán felborult kávéházi asztalok és székek. A falakon hatalmas plakátok.

–Úgy néz ki, mint Jóska! – mutat rá Tomi egy izmos férfi képére, aki feje fölé kalapácsot emel, lesúlytásra készen. A másikon egy hegyből kiálló kard, ami az ég és a ragyogó nap felé mutat. Akárcsak az ő kardja. Reméli, senki sem találta meg. Megint másik plakáton férfiak és nők menetelnek, hatalmas, lyukas közepű zászlókat lengetve. A jól ismert, sarlós-kalapácsos plakátokra fekete festéket kentek, vagy letépték őket, sarkukat csapkodja az éles novemberi szél.

Tomi hangosan olvassa a kézzel írt röplapokat:
–Ruszkik, haza!
–Persze. Esetleg, ha hozzátesszük, hogy legyetek szívesek – horkan fel Dezsö-papa.
–Szabadságot! – mutat rá egy túloldali plakátra Gabi.
Tomi szeme egy másik plakáton akad meg, azon nincs kép, pusztán egy szó. Lassan kibetűzi: H.E.L.P. Ezt a szót még sosem hallotta.
–Mit jelent ez?
–Apja megáll, maga elé mered, mintha visszaemlékezne valamire.
–Amerikai szó. Azt jelenti: Segítség! – mondja.
–Te tudsz amerikaiul?
–Nézz oda! – mutat Gabi felborult teherautók, kisiklott villamosok és egy újabb felrobbant tank mögött megbújó fegyveres férfiakra és nőkre. Amikor ők háborúsdit játszottak, a tankok legyőzhetetlenek voltak és sosem tudták őket felrobbantani.

Néhány sarokkal odébb újabb embercsoport mellett haladnak el, akik egy lángoló hordó körül állnak. Nevetve dobálnak bele orosz zászlókat, Sztálin, Marx és Lenin plakátokat.

–Siessünk – noszogatja őket apja. Tominak szinte szaladnia kell, hogy lépést tartson velük. Apja felkapja és még gyorsabban megy.
–Jaj!
–Bocsánat! – mondja apja, megpuszilja sebesült karját. – Kapaszkodj belém erősen! – folytatja, és befordul egy mellékutcába. – Erre! – kiált oda a többieknek.

Keskeny, kihalt utca. Csöndes. A falakon golyó-ütötte lyukak. Néhány házban még ott vannak a fényes golyók. Tomi kinyújtja kezét, hogy megpróbáljon egyet kivenni.

–Lassítsatok! – figyelmezteti Sanyi a csoportot.

Két ember közeledik feléjük, vállukon átvetve puska. Amint közelebb érnek, Tomi látja, hogy egymás kezét fogják. Mosolyognak.
Szabadság, honfitársak! Szabadság! – emelik fel kezüket, és továbbmennek.

–Katona-lány – jegyzi meg Gabi.
–És puskája volt – teszi hozzá Tomi, miközben sérült karják dörzsöli.
Befordulnak egy sarkon.
–Itt vagyunk – szól apja.
Tomi hangosan elolvassa az utcanévtáblát:
–Dohány utca.

Egyszer volt, hol nem volt, réges …
…régen …
… zsidók nem élhettek Budapesten.
–Miért nem?
–Törvény volt rá. Így azután a városon kívül laktak, a Pestet körülvevő fal túloldalán. És ott építettek egy szép zsinagógát, olyan nagyot, hogy az összes, Magyarországon élő zsidó elfért benne. És a világ minden tájáról csodájára jártak.
–Miért?
–Mert olyan szép volt.
–Ez egy szultáni palota! – kiált fel Gabi. – Pont olyan, mint ami az Ali baba könyvemben van.
–Olyan nagy, mint egy focipálya.
–Még annál is nagyobb – teszi hozzá az apja.
–Egészen az égig ér!
Tomi felnéz a két toronyra, amelyek a boltíves bejárat két oldalán emelkednek.
–Nézz oda! Hatszög alakú tornyok!
–Tetejükön kerek és szögletes ablakok!
–Nézd csak! Legfelül arany hagymakupolák!
–Úgy néznek ki, mintha turbános hat-szemű őrök lennének.
–Látod a tízparancsolat táblákat? – kérdezi apja, miközben a kupolák közötti két kő-lapra mutat.

Olyan nagyok, mint egy kapu.

A nagy bejárati kapuban egy kisebb ajtó van. Apja megfogja a hatalmas vas-karikát, és háromszor kopogtat vele. Vár egy kicsit, majd újból háromszor kopog. Hamarosan kinyílik a kukucskáló-ablak, és Tomi ideges szempárt pillant meg mögötte. Azon töpreng, vajon Budapesten minden ajtón van-e ilyen kukucskáló-ablak, és miért olyan ijedtek odabent. Békében az ismerősök közül senki sem zárta az ajtót a közelmúltig.
–Ki az?
–Zev Yankov ben shmiel Yisroel – válaszol apja.
–Mit mond?
–Ez apád zsidó neve – mondja anyja.

Az ajtó kinyílik. Alacsony, hosszú, ősz szakállú, vastag bajúszú idős ember áll előttük. Egy pillanatig Tomi azt hiszi, Stern rabbi az.
–Shalom.
–Shalom – válaszol apja.
Pont, mint az Ali babában!
Ali babában azt mondja, ‘szézám’. Hogy lehet az, hogy Apu nevére kinyílt az ajtó?
–Majd később elmondom – mosolyog az anyja.
–Nekem is van zsidó nevem?
–Persze.
–Mi az?
–Zev Avram ben Yankov.
–Ez is kinyit ajtókat?
–Néhányat.
–Ezt is?
–Igen, de maradj csöndben. – Anyja betessékeli az ajtón.
–Figyelj, Gabi, a nevem ajtókat nyit ki!
–Belülről még nagyobbnak tűnik. Tominak és Gabinak hátra kell dönteni a fejét, hogy felnézzenek a mennyezetre, ahol sárgás szürke fény-nyalábok fénylenek a színes üvegtetőn át.
–Olyan, mintha hatalmas szőlőfürtök lennének. – szólal meg Tomi, és a magas mennyezetről lógó csillárokra mutat.
–Fel akarok oda menni! – mutat a két oldalon futó karzatra Gabi.
–Hogyisne! Leesnél onnan – suttogja Emma-mama.

Végigsétálnak a sötét, fényes padsorok között. Cipőjének kopogása az iskolai dísztermet juttatja eszébe. A padsorokban emberek kis csoportjai, olyan családok, mint ők, táskákkal, bőröndökkel. Felismer néhány arcot a vonatról. Néhány férfi odabiccent apjának. Apja és anyja visszabiccentenek és mosolyognak. Bár sok ember van a zsinagógában, az olyan nagy, hogy nem tűnik zsúfoltnak. Elölről panaszos hang hallatszik. Valaki énekel.

–Ide! – mutat apja egy üres padsorra. Lehet, hogy apja nem is túlzott, lehet, hogy az összes magyarországi zsidó befér ide. Körbenéz,nagyon picinek érzi magát.

–Itt tudunk maradni, amíg az állomásra kell menni. Itt biztonságban vagyunk – jelenti ki apja.

A vonat csikorogva megáll. Tomi imbolyogva felébred és látja, hogy egy idős férfi megbotlik az ülések közötti folyosón, majd Darvasné ölébe zuhan.

–Szedjék le rólam! Szedjék le rólam! – sikítozik az asszony, és az öregembert a férjére löki, aki hátralódul az ülésén. A férje lába hirtelen lendül egyet, Darvasnét sípcsonton rúgja, az felüvölt és visszarúg. A férje káromkodik, és visszalöki az öregembert Darvasné felé. Tomi apja és Dezső-papa felugranak és elkapják az öregembert, aki szentségelni kezd. Talpra állítják. Ahogy előrelódul, Tomi apja véletlenül szájba vágja Darvasnét, akinek eláll a szava a meglepetéstől.

Mindenki egyszerre kiabál. Tomi anyja kinéz a vonatablakon.

–Mi történik? Hol vagyunk? Miért álltunk meg? Nincs is itt állomás.

–Sopron még egy órányira van – szólal meg apja, miközben az órájára néz. Tomit megrémíti, ahogy megjelenik szülei hangjában az aggodalom, és anyja szorosan magához öleli.

–Talán a síneken van valami – teszi hozzá Dezső-papa.

–Menj és nézd meg, miért álltunk meg – utasítja Darvasné a férjét, aki még mindig a sípcsontját tapogatja.

Mielőtt meg tud szólalni, a vasúti kocsi ajtói kivágódnak. A kocsi mindkét végén géppisztolyos egyenruhás férfiak jelennek meg. Az utasokra hirtelen néma csend telepszik. Az egyenruhások tisztelegnek, amint két bőrkabátos, kalapos férfi száll fel a kocsiba.

Kalapjuk árnyékot vet az arcukra.

–Mindenki ott marad, ahol van! Ne mozduljanak! Ne beszéljenek! – ordítja az alacsonyabb. – Készítsék elő a személyi igazolványukat!

–A rohadt ÁVO! – suttogja Dezső-papa.

–Ó, Istenem! Jaj, ne! Az Isten verje meg őket! – Emma-mama elsápad. Egyszerre fél és dühös. Átkarolja Gabit, és kezét ökölbe szorítja. Gabi apja felesége szájára teszi a kezét.
–Nem akarom, hogy a közelembe jöjjenek!

Tomi megpróbálja nézni az egyenruhások arcát. Átvillannak agyán Dezső-papa szavai: „Arctalan állatok, akik éjjel rád törik az ajtót és elhurcolnak. Állatok. Megverik az embert. Éheztetik.” Tomi még közelebb húzódik az anyjához.
–Nem hallották? Csöndet! – ordítja el magát a másik. Elindulnak végig a kocsin, ráüvöltenek az emberekre, hogy mutassák megszemélyi igazolványukat. Néhányukat leparancsolják a vonatról.

–A papírokat! – kiabálja egyfolytában az alacsonyabb.

Ezek nem állatok. Rendes emberi arcuk van, de a szemük és a szájuk aljasságról árulkodik. A magasabb Darvashoz fordul, az alacsonyabb pedig az apját vallatja.

Tomi figyeli minden moccanásukat. Darvas átad egy borítékot, miközben apja az irataikat nyújtja a másiknak. A magasabb férfi belenéz a borítékba, kiveszi az iratokat, a borítékot zsebrevágja, az igazolványokat pedig visszaadja, anélkül, hogy rájuk nézne. Az alacsonyabb az igazolványok minden egyes lapját megszemléli. Rájuk néz, majd a papírjaikra, majd újból a szüleire, mintha várna valamit.
–Maguk hárman! Lefelé!
Anyja egyre szorosabban öleli át.
–Nem hallottak? – Az alacsonyabb férfi megragadja anyja karját, rángatni kezdi. – Azt mondtam, lefelé!
–Ne bántsa az anyukámat! – Tomi megragadja az AVO-s kezét. Az pofonüti, a gyerek a fejével állon vágja anyját. Mindketten fájdalmasan kiáltanak fel.
–Hozzájuk ne nyúljon! – ugrik közéjük az apja.
–Pofa be és indulás!

Apja fel akarja kapni a síró Tomit, aki fájdalmasan fogja az arcát. Anyja alig engedi el.
–Ne sírj! – súgja neki apja, és letörli az orra vérét. – Minden rendben lesz.
Apja az ülések közötti folyosóra indul, Hanna állát fogva követi.
–Maguk hárman is! – ordít a magasabb tiszt Gabi szüleinek.
–Nem! – kiabál vissza Dezső-papa. Előrelódul és az ÁVÓs arcába bokszol. – Nem és nem! Rohadt disznók! – üvölti, miközben az alacsonyabb ÁVÓsnak is nekiesik. Az ütéstől az a folyosón álló utasok közé repül, akik úgy söprik tovább, mint egy svábbogarat. A másik, akinek vérzik az orra, el próbálja kapni Dezső-papát, de nem tudja lefogni a karját.

–Ne! Istenem! Ne! – sikoltozik Emma-mama, aki Gabi és a férfiak közé próbál állni. Az emberek lökdösődnek, igyekeznek megvédeni magukat és családjukat, próbálnak félreállni a verekedők útjából. Megcsúsznak, egymás hegyire-hátára esnek. Próbálják leszedni bőröndjeiket, ettől a többi is lezuhan a csomagtartó polcról és az emberek fejére esik. A kocsi két végénél őrséget álló fegyveresek puska tussal ütik, lökdösik az embereket, próbálják átverekedni magukat közöttük, üvöltöznek az emberekkel, hogy engedjék őket haladni, de az nem sikerül. Tomi beszorul a tolongásba, úgy érzi, kinyomják belőle a szuszt.

–Anyu! – kiált fel Tomi, amikor észreveszi, hogy anyját hátrafelé vonszolják. Apja megragadja a gallérját, ráncigálja, de a felesége beszorult az emberek közé. A férje újból megpróbálja, de csak a gallért tépi le. – Anyu! – kiált újból Tomi, kinyújtja a karját és hajánál fogva ragadja meg az anyját. Az felsikolt, de így apja meg tudja ragadni a karjánál fogva, és kihúzza a tülekedésből. Karjában Tomival, másik karjával anyjába karolva, apja – akár egy bika – felhorkan, morog és átverekszi magát a tömegen. Sikerül eljutnia a kocsi végéig, ott kivágja a WC ajtót, berántja oda a feleségét is, és gyorsan bezárja az ajtót.

Bent sötét van. Tomi nagyon megijed.
–Eresszetek ki! Eresszetek ki! Ki akarok menni! – kiabál.
Apja erős kezét érzi a száján.
–Maradj csöndben!
Tomi megdermed.
–Hanna, fogd meg a gyereket és ne engedd, hogy megszólaljon!
Anyja megfogja és leülteti a WC ülőkére.
–Itt maradj!
–Tomi karja és arca fáj, de fél elsírni magát. Apja hátával támasztja az ajtót. Hallja, hogy kívül ordibálnak, káromkodnak és könyörögnek. Remeg. Tudni szeretné mi történik Gabival, Emma-mamával és Dezső-papával. Az ajtót belökik, apja hátralódul. Anyja gyorsan a segítségére siet. Most ő támasztja hátával az ajtót. Apja bereteszeli. Tomi is leugrik a WC-ről és mindkét kezével az ajtót támasztja. Mindhárman nekitámaszkodnak és várnak.

–Soha még egyszer! Soha még egyszer! Soha még egyszer! – hallja anyja mormolását. Olyan, mintha imádkozna.

–Csitt! – szól rá apja. – Azt akarod, hogy megtaláljanak?

–Soha még egyszer! – sziszegi és magához szorítja Tomit.

–Na, ez fáj!

Apja befogja Tomi száját és orrát. Tomi megpróbálja eltolni onnan apja kezét, de nem tudja. Levegőért kapkod, apját sípcsontot rúgja. Apja felmordul, de enged a szorításból.
–Nem kaptam levegőt – zihál Tomi, és az ajtónak támaszkodik. Kint továbbra is üvöltöznek, kiabálnak, verekednek. Sírás környékezi. „Nem fogok sírni. Nem fogok sírni” – mondogatja magában. Hallja, hogy szülei és ő maga is zihálva vesznek levegőt. Az ajtón túl elhalkul a zaj.

Megszólal a síp, ettől megretten. De még mielőtt hangot adna ki, kezével a szájára csap. A vonat előre-hátra ráng. Tomi a WC ülőkére pottyan. A vonat megmozdul.

Apja anyja vállára teszi kezét és leülteti. Tomit gyengéden az ölébe ülteti. Megpuszilja a kisfiú feje búbját, leveti bőrkabátját és betakarja őket vele. Tomi anyja zsebkendőt vesz elő, megtörli a gyerek orrát.

–Jó vagy? – kérdi halkan és megcirógatja.
–Fáj, de nem nagyon – suttogja, miközben anyja a dagadt arcához nyúl.
–Jaj, kisfiam, kisfiam! Ezek a rohadékok!
–Nem tudja, milyen irányba haladnak, haza Békébe, vagy Izraelbe. Reméli, hogy haza.
–Próbálj kicsit aludni, Hanna – suttogja apja.
–Addig nem, amíg ki nem jutunk ebből az átkozott országból! – Anyja Tomi fejét símogatja, s minden símogatáskor elismétli, hogy „Soha még egyszer!”.

Anyja ölében kuporogva tarkóján meleg lélegzetét érzi – biztonságban van.

Büdös van.

Fordította Kürtösi Katalin

***

Endre Farkas 1956-ban került Kanadába gyerekként. Családja Hajdunánásról származott. Tizénkét verseskötete jelent meg és számtalan irodalmi antológiát szerkesztett. Többek között a CBC Radio Québec tartományi Face-Off Poetry Challenge című versenyen nyert díjat műveiért.

Kategóriák: Szervezetek

Gondolatban és imában a tragikus magyar buszbaleset érintetteivel vagyunk

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 21 - 15:47

Legalább 16 magyar állampolgár halt meg az olaszországi Verona környékén, amikor péntek este a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium diákjait és tanárait szállító autóbusz beleütközött egy oszlopba és kigyulladt. A halálos áldozatokon kívül összesen 39-en szenvedtek sérüléseket és 12-en súlyos állapotban vannak egy helyi kórházban. Ez a legsúlyosabb magyar autóbusz baleset 1999 óta–akkor Ausztriában halt meg 18 magyar állampolgár hasonló szerencsétlenségben.

Szombat reggel a 444.hu című lap tudósított arról, hogy a Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt gyűltek össze a gyászolók–mécseseket gyújtottak és virágokat helyeztek el. Az iskola egyik képviselője pedig felolvasta a megmenekült diákok és utasok névsorát. Kiderült, hogy az iskola tornatanára több alkalommal visszament a lángoló buszba, hogy onnan kimenekítsen diákokat–így számos életet mentett. Sajnos a tanár súlyosan megégett és jelenleg is kórházban ápolják–saját két gyereke és felesége, akik a buszon voltak pedig nem szerepeltek a szombat reggel felolvasott élők listáján.

Illusztráció: Cheri Wollenberg

A tragédiáról a kanadai közszogálati televízió – a CBC – honlapján is beszámoltak. Az Associated Press-től érkező tudósítában beszámoltak arról, hogy nem találtak féknyomokat a baleset helyszinén. A szerencsétlenség idején a helyszínen lévő szlovén sofőr szerint a busz egyik kerekével észlelt problémát és probálta figyelmezteti az előtte haladó magyar buszvezetőt, de már sajnos túl késő volt.

Szombaton 12 megmenekült magyar diákot szállásoltak el egy veronai hotelben, ahol jelenleg pszichológiai szolgáltatásokban részesülnek. A sérült, illetve elhunyt gyerekek szüleinek utazási költségeit a magyar állam fedezi, oda-vissza Olaszországból és szintén az állami szervezi az elhunytak földi maradványainak hazaszállítását.

Gondolatba és imába foglaljuk az áldozatok hozzátartozóit, a gyászoló családokat és teljes felépülést kívánunk a sérülteknek.

Kategóriák: Szervezetek

Kanada korábbi konzervatív kormányfője: Trump nemzetközi bizonytalanságot fog okozni

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 20 - 20:09

Stephen Harper, Kanada konzervatív miniszterelnöke 2006 és 2015 között a héten elmondta: a ma beiktatott Donald Trump fő jellemzője, hogy komoly bizonytalanságot fog okozni a nemzetközi porondon, különösen geopolitikai kérdésekben. “A globális bizonytalanság jelentős forrása a Trump-elnökség lesz. Egyszerűen nem tudjuk, hogy pontosan milyen irányt vesz az új amerikai elnök. Eddig csak vázlatosan ismerjük terveit. Trump vissza fogja fordítani az amerikai külpolitika hét évtizeden keresztül álló sarokkövét”–mondta Harper Indiában egy nemzetközi fórumon tartott beszédben.

Stephen Harper

Harper szerint Trump leszűkíti az amerikai szerepvállalást számos nemzetközi kérdésben, mivel az egész világot egy nagyon szűk látásmódon keresztül szemléli. És ez a látásmód szinte teljesen a nyers gazdasági kérdésekre összpontosul. Ezen kívül Harper kiemelte: Trump egyre inkább gazdasági ellenségként tekint majd Kínára.

A korábbi konzervatív kanadai miniszterelnök szerint precedens nélküli Donald Trump az Egyesült Államok történelmében. Szerinte az amerikai globális visszavonulás lesz a Trump elnökség egyik első, igazán érzékelhető forradalmi lépése.

“A Trump elnökség együtt fog dolgozni a barátokkal és a szövetségesekkel a közös érdeket képviselő ügyekben, de kizárólag azokkal a szövetségesekkel akik valódi értékekkel és vagyonnal érkeznek a tárgyalóasztalhoz”–mondta Harper.

Ugyanakkor Harper szerint Trump álláspontja számos kérdésben közelebb áll az amerikai közvélemény jelenlegi állásához. Miközben az amerikai politikai és üzleti érdekek alapvetően jóindulatúnak tekintették Kínát, az amerikai közvélemény már egy ideje nem osztja ezt az álláspontot és inkább fenyegető szituációt látnak a kínaiakban.

Justin Trudeau miniszterelnök liberális kormánya eddig annyit mondott, hogy igyekezni fognak közös alapokat találni az új amerikai adminisztrációval. A Trudeau kormány szerint a kanadai kabinet és az amerikai adminisztráció is egyetért abban, hogy a középosztály fejlődését és annak érdekeit kell jobban támogatni és helyzetbe hozni.

Kategóriák: Szervezetek

A jóért küzdött a gonosz ellen

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 20 - 18:16

Az embermentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg feltételezhető halálának idén van 70. évfordulója. Eltűnésének napján minden évben megemlékezéseket tartanak Budapesten A Holokauszt Emlékközpontban Wallenberg-díjakat adtak át, este pedig a XIII. kerületi Raoul Wallenberg utcában, az emléktábla előtt volt koszorúzás.

Raoul Wallenberg 1944-45-ben, Budapesten folytatott tevékenységéről már sokan, sokat írtak, mégis újra és újra fel kell idézni, mert örök időkre szóló példát mutatott helytállásból és emberségből. A róla elnevezett díjat mindig olyanak kapják, aki folytatói ennek az eszmeiségnek. Este, az emléktábla előtt összegyűlteknek is elmondták: az idén – mások mellett, ezt az elismerést vehette át Beer Miklós váci megyéspüspök, akinek egyik figyelemre méltó kijelentése volt, hogy „a cigányság nem maga kereste nyomorúságát, és saját erejéből nem is tud abból kiemelkedni.” Hofher József jezsuita szerzetes szintén az elesettekért végzett munkájával érdemelte ki a díjat. Járóka Lívia, aki az első roma származású nő volt az Európai Parlament képviselői között, tehetségmentő egyesületet alapított és ugyancsak díjjal ismerték el a felvidéki Tan Kereke Egyesület jogvédelem, tanulás művészet terén végzett munkáját a szepsi cigánytelepen.

Bár Wallenberg nem volt tanár, mégis leckét adott az utókor számára tisztességből, emberségből, felelősségből – emelte ki az esti megemlékezésen, Gavallérné, Kancsal Ágnes, a Raoul Wallenberg Szakgimnázium és Szakközépiskola igazgatója, aki maga is átvehette a kitüntetést ezen a napon. Mi, ma, bár egy másik korban élünk, nem felejthetjük el tevékenységét – mondta. A Wallenberg iskola Budapest egyik legnagyobb középiskolája. A tanulólétszáma 1900 diák. Olyan munkakörökben fognak majd elhelyezkedni, ahol rászoruló beteg, sérült gyerekekkel, felnőttekkel, idősekkel fognak találkozni. Tehát a humanista értékrend, az emberi élet tisztelete, az előítéletmentes gondolkodás, a segítő szándék, olyan szakmai kompetencia, amire minden diákuknak szüksége van. Elsajátításukhoz olyan pedagógiai légkör kell, melyben érvényesül a különbözőségek tiszteletben tartása, a másság elfogadása. Így válhat eggyé a wallenbergi eszme és pedagógiai programuk mottója: „Nem önmagunkért, hanem másokért élni a legszebb hivatás!” Sok évvel a vészkorszak után, még mindig jelen van társadalmunkban a rasszizmus, az intolerancia, az idegengyűlölet. Minden oktatási-nevelési intézménynek fontos szerepe van abban, hogy tényszerűen tanítsa meg a múltat. A holokauszt hőseire emlékezés jó alkalom arra, hogy a diákokkal megértessük, el kell utasítaniuk minden jogfosztást, meg kell akadályozniuk a gyűlöletkeltést, csökkenteniük kell a társadalmi megosztottságot. Nekünk, pedagógusoknak, ebben óriási szerepünk van – hívta fel a figyelmet az igazgatónő.

Tíz nagykövet és legalább öt nagykövet-helyettes jelent meg a bronztábla előtt a koszorúzáson, január 17-én este, azon a napon, amikor Wallenberget utoljára látták élve Budapesten. Wallenberg példaképünk és hősünk is – hangsúlyozta beszédében őexcellenciája Niclas Trouvé, Svédország magyarországi nagykövete. Nekünk, mai kollégáinak, ő jóval több egy távoli történelmi személyiségnél. Bátorsága, ahogy a jóért küzdött a gonosz ellen, hogy megmentsen számára is oly fontos emberi értékeket –jelzőfény a mi számunkra is, utat mutat a mai, bizonytalan világban, ami különbözik az 1940-es évek Magyarországától, de sajnos sokban hasonló. Ezért nem csak az fontos, hogy megemlékezzünk Wallenbergről, de a tettei inspiráljanak minket. Egy ember nem segíthet mindenkin, de mindenki segíthet valakin! Válaszúthoz érkeztünk, amikor döntenünk kell és ez a döntés fontosabb, mint valaha. Vannak, akik szenvednek most is köztünk, itt Európában, beleértve a saját hazámat is. Azokra gondolok, akiknek nincs otthona, ahol eltölthetnék a hideg januári éjszakákat, nincs ágyuk, ami melegen tarthatná őket, nincs ételük és nincs munkájuk, amivel pénzt kereshetnének a családjuknak. Ha Wallenberg tízezreket menthetett meg néhány hónap alatt egy brutális háború közepén, farkasszemet nézett egy teljesen embertelenné váló ellenséggel, vajon számunkra nem lehetséges-e itt, békében, jólétben élve segíteni a rászorulóknak, étellel, menedékkel, biztonsággal. Bizonyos, hogy Raoul ezt tette volna! Milliók érkeztek az országainkba. Háború, terrorizmus, üldöztetés elől menekülnek, családosként, gyerekekkel, sokan közülük mindenüket elveszítették.

álasztanunk kell! Dönthetünk úgy, hogy követjük keresztényként tanult értékrendünket és menedéket, élelmet, oktatást, munkát kínálunk nekik. Vagy hátat is fordíthatunk a szenvedőknek, őket vádoljuk a helyzetükért és naivnak nevezzük azokat, akik segíteni próbálnak. Megpróbálhatjuk akadályozni őket, hogy révbe érjenek itt, nálunk. Volt, hogy számtalan magyarnak kellett elhagyni az otthonát, más országban keresve menedéket, köztük az enyémben. Mi nem fordítottuk el a fejünket, nem emeltünk falakat a menekültek megállítására. Kitártuk otthonaink, iskoláink, kórházaink, munkahelyeink ajtaját, ma pedig hálásak vagyunk a magyarok hozzájárulásáért társadalmunkhoz. Gazdagították a tudásunkat, kultúránkat, gazdaságunkat. Nem kérdés, hogy kötelesek vagyunk-e segíteni a nélkülözőknek. Az empátia, az együttérzés tesz emberré bennünket. Sokan vannak, akik általánosítanak, hazudnak, a rossz híreket választják a jók helyett.

Wallenberg is mondta: „egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy milyen relatív az igazság.” Ha egy embercsoportot idegenként, veszélyesként bélyegzünk meg, azzal növeljük a feszültséget, a gyűlölet és az erőszak kultúráját támogatjuk. Ahelyett, hogy hidakat építenénk, kezet nyújtanánk, pedig pontosan ez a feladatunk, a befogadás és a megértés kultúrájának támogatása. Újból felteszem a kérdést: mit tenne ma Raoul?

Ugyanúgy segítene, mint ahogyan több tízezer magyart mentett meg hetvenkét évvel ezelőtt. Nem azért tette, mert egy hiten volt velük, hanem mert az ő hite ezt diktálta. Ma sem azért kell segítenünk, mert ők keresztények, hanem, mert mi keresztények vagyunk – fejezte be beszédét a nagykövet, majd elsőként ő helyezte el koszorúját az emléktáblánál.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Anyám tyúkja (2.) az Örkény Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 20 - 06:26

Az első „Tyúkot” azért neveztük el „1”-nek, mert a fele sem fért az előadásba annak, amit elmondani szerettünk volna. Január 21-én bemutatjuk a „2”-t. Az elsőnél kérdés volt, hogy érdekli-e nézőinket az, ha verseket mondunk. A másodiknál az a tét, hogy ne ugyanazt a bőrt húzzuk le másodszor is a rókáról.

Válogatta: Várady Szabolcs
Szerkesztette: Mácsai Pál

Játsszák:

Bíró Kriszta ,Csuja Imre ,Dóra Béla ,Epres Attila ,Ficza István ,Für Anikó

Gálffi László ,Jéger Zsombor ,Kákonyi Árpád ,Kerekes Éva ,Kerekes Viktória

Kókai Tünde ,Mácsai Pál ,Máthé Zsolt ,Nagy Zsolt ,Novkov Máté ,Patkós Márton

Pogány Judit ,Polgár Csaba ,Takács Nóra Diána ,Vajda Milán ,Znamenák István

Zsigmond Emőke

bemutató: 2017. január 21.

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára