Szervezetek

A Tíz Ige

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 22:35

Mottó: Melyik tíz?

Hasonlóan hosszú ideig senki a világon nem vonzódott hozzám annyira, mint életének utolsó három hetében egy kutya.

A tacskóm, aki már nincs

Az egyetlen dolog, amivel úgy-ahogy sikerült egy-két félórányira elterelni róla a figyelmemet, ha írtam.

Pedig nem vagyok író.

Rendre események, látványok, elképzelések, rendelkezések, olvasmányok, hallomások, vélemények késztetnek írásra vagy ötven éve már. A téma számomra nem az utcán hever, rámtör. Egyre több és egyre több, manapság egyik a másikát szorítja ki.

Most, hogy a kutyám nincsen, és ennek tudata gyakorta összeszorítja a torkomat, hálás vagyok a politikának, amiért a tízparancsolatot témává tette nekem, mert igen hosszú ideig kötheti le a figyelmemet.

Mert nem vagyok benne otthon igazán.

A magamfajták semmiben sincsenek igazán otthon.

De a tízparancsolatról a legkevésbé elképzelhető, hogy újat tudok róla mondani.

Ezért vágok neki.

A Rembrandt festményén megörökített utolsó pillanat, amikor még megvolt a tízparancsolat.

 

Nem firtatom, hogy a Jóisten a felhő homályában Mózeshez intézett, Szináj hegyi nyilatkozásának szövegét a két maga által faragott kőtáblára miért ama negyven nap leforgása időszakában írta rá, amely napokon a hozzá hívására ismét felkapaszkodott Mózes mellette böjtölt. Elfogadom, hogy az ujjával tette ezt; a táblákra vetette, helyezte, beléjük nyomta, ültette, véste, metszette a betűket, avagy a szellemével varázsolta rájuk, a fene tudja, miképp.

Nem kételkedem abban, hogy a negyvennapos böjttől megviselt Mózes a villámlás és égzengés közepette magához vett cuccal képes volt a hegyről letántorogni. És abban sem, hogy amiért a rávárakozás időtartamát sokaló népe az ő távollétében bálványimádóvá süllyedett, haragja – aminek azért más oka is lehetett – a nehéz köveket odalent menten összezúzatta vele.

Túllépek azon feltételezésemen is, hogy amennyiben Isten ujja azonos méretű betűket vetett a kőtáblákra, s az egyik tábla az Istenre, a másik az emberre vonatkozó szabályokat tartalmazta volt – az autentikus zsidók szerint ötöt-ötöt –, akkor kizárt, hogy Mózes a hegyről az utókori ábrázolások szerinti két egyforma nagyságú kőtáblát cipelt volna le, mert azok egyikén a szabályok első, Istenre vonatkozó szövege (amely Mózes második könyvében 40 sor, azaz az emberre vonatkozó 10 sor négyszerese) az Istennek se férhetett volna el.

Abból indulok ki, hogy a túlnyomó többségében állítólag héber nyelvű igék, amelyeket Isten ujja írt a kőlapokra (és nem azok, amelyeket Isten valamivel később emlékezetből diktált Mózesnek a vele odalent ládányi méretűre faragtatott, majd hozzá feltrógeroltatott újabbakra) a kereszténység legfőbb törvényei.

Amelyek megtartásával – Magyarország emberi erőforrásainak orvosminisztere szerint (Video) – a halálos betegségek jó hetven-nyolcvan százalékát el lehet kerülni. (Kás 0’55-1’04)

És hogy a tízparancsolat – amint azt az űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk egy előadásában megfogalmazta nemrégiben (Video) – a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk, amelyhez vissza kell térnünk, akárcsak a következetes, sziklaszilárd kereszténységhez, lévén a teremtésvédelem kötelezettségét a Jóisten feladatul szabta minekünk. (Fer 2’20-2’45)

 

Alább a tízparancsolat magyar nyelvű nyersfordítása.

 

Majd szólta Isten ezeket a szavakat, mondván:

  1. Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéből, (a) szolgaság házából.
  2. Ne legyen(ek) neked más istene(i)d énelőttem. Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást (arról/azokról), ami(k) az egekben van(nak) fent, se ami(k) a földön van(nak) lent, se ami(k) a vizekben van(nak) a föld alatt. Ne borulj le nekik és ne engedd, hogy szolgálatukra kényszeríttess, mert én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékeny Isten vagyok, aki meglátogatja az apák vétkét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem, de kegyelmet cselekszem ezerízig az engem szeretőknek és azoknak, akik megtartják parancsolataimat.
  3. Ne vedd fel az Örökkévaló nevét hiába(valóságra), mert nem nyilvánítja tisztának az Örökkévaló azt, aki hiába(valóságra) veszi fel az Örökkévaló nevét.
  4. Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat nap dolgozz és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban az Örökkévaló, a te Istened szombatja. Ne végezz semmilyen munkát se te, se a fiad, se a lányod, szolgád és szolgálólányod, se barmod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van, mert hat nap alkotta az Örökkévaló az egeket és a földet, a tengert és mindazt, ami azokban van, de megnyugodott a 7. napon – ezért megáldotta az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.
  5. Tiszteld atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked.
  6. Ne gyilkolj!
  7. Ne törj házasságot!
  8. Ne lopj!
  9. Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!
  10. Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!

 

A szöveg eredetileg tíznél több szakaszra tagolódott.

Magam az utókor legendájához igazodva, de a nyersfordítás felépítésén, a mondatok sorrendjén és tartalmán holmi szerkesztőként fikarcnyit se változtatva, értelemszerűen számoztam meg őket.

Noch dazu, Dr. Frenkel Bernát se cselekedhetett másképp, mielőtt hét tudós segítője közreműködésével szerkesztett SZENTÍRÁS A CSALÁD ÉS AZ ISKOLA RÉSZÉRE című szentírásfordítás szövegét négy illusztrált kötetben, Bécsben, 1916-ban, magánkiadásban megjelentette volna. A négy kötet együtt ma aranyáron se kapható (a negyedik kötetet húszezer forintért kínálják a Vaterán), de rövidített lenyomatát a szerkesztő KIS SZENTÍRÁS címmel Budapesten is kiadta 1933-ban. A múlt század hatvanas éveiben bukkantam rá egy antikváriumban, néhány évtizede beköttettem, de mára ismét kiesnek a lapjai. Ez a kiadvány A tíz ige című fejezetében az isteni kinyilatkoztatás első leírását (azaz Mózes második könyve huszadik részének 2-17. szakaszát) tömöríti tíz bekezdésbe.

 

  1. bekezdés:

Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a rabszolgaság házából.

Ez az Istentől kapott szabadság törvénye.

Nem véletlenül az első.

A zsidó hívőnek el kell fogadnia, hogy a szabadságát az ő egyetlen Istenének köszönheti. Az ő szabadsága pedig feltétele a parancsolatok betartásának is.

És itt az első bibi.

Mármint a keresztény szellemiséget is megalapozó tízparancsolat első bibije.

Merthogy ezt az első parancsolatot az 1643-1648-as Westminsteri Zsinat pusztán propagandával okoltan valamennyi parancsolat bevezetéseként rögzítette. Pedig a Jóisten a zsidókat nem azért szabadította meg rabságukból, hogy kiderüljön: „minden szavának és munkájának ő életet ad, s mint régen Izraellel, úgy egész népével szövetséget kötött”. Nem! Ő a zsidókat azért szabadította ki, hogy szabadok legyenek. És sem a lelki szolgaságtól való megszabadításhoz, sem a parancsolatok megtartásához nem ad mintát ez senkinek. Pedig öt éven át tököltek vele a presbiteriánusok legjobbjai (nemcsak ezzel, persze, hanem a vallásuk egészével), amíg ezt kisütötték:

„KÉRDÉS: MI A TÍZPARANCSOLAT BEVEZETÉSE? Válasz: A tízparancsolat bevezetése így hangzik: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából, melyben Isten világosan megmutatja szuverénitását, mint aki JEHOVA, az örök, a változhatatlan és mindenható Isten, aki önmagában és önmagától létezik, és minden szavának és munkájának életet ad. Továbbá megmutatja, hogy ő a szövetség Istene, miként régen Izraellel, úgy egész népével is. Ahogy kihozta őket szolgaságukból Egyiptomból, úgy bennünket is megszabadít lelki szolgaságunkból, hogy ezért csak őt tekintsük Istenünknek és megtartsuk összes parancsolatát.

KÉRDÉS: MELYIK AZ ELSŐ PARANCSOLAT? Válasz: Az első parancsolat ez: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

A Westminsteri Nagykáté kizárólag a tízparancsolatra vonatkozó 196 kérdését és válaszát ugyan még a reformátusok se tekintették-tekintik szent szövegnek, de állítható, hogy a fenti megoldás világszerte megosztotta őket.

Van református gyülekezet, amelyik szórul szóra, van, amelyik a fenti „bevezetést” elhagyva követi a mintát, van, amelyik az Istentől kapott szabadság törvényét nem helyettesíti, hanem kiegészíti a westminsteri első parancsolattal, amely a zsidóknál a második parancsolat első mondata.

 

  1. bekezdés:

Ne legyen neked más istenséged színem előtt! Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakot arról, ami az égen fenn, vagy a földön lenn, vagy a vízben, a föld színe alatt van! Ne borulj le előttük és ne imádd azokat; mert én, az Örökkévaló, a te Istened, buzgó Isten vagyok, ki tekintetbe veszem az atyák vétkét a gyermekeknél, harmad- és negyediziglen azoknál, akik engem gyűlölnek; de szeretetet gyakorlok ezredíziglen azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.

Ez, bizony, az egyistenhit alaptörvénye.

Így, egyben. Az első mondattal együtt.

Ami azonban elsőként feltűnik nekem, hogy a nyersfordításbeli féltékeny Isten buzgó Istenné változott.

És ez nem csoda, lévén a szerkesztő Frenkel Bernát egy, a magyar nyelvet tökéletesen ismerő rabbi volt, aki tudta, hogy a féltékeny szó legelőbb rosszindulatú gyanakvást jelent, mert elsősorban olyan személyre vonatkozik, aki társát, férjét, feleségét vetélytárstól félti, megpróbálja tőle eltiltani, mert ártóan irigykedik reá. Márpedig – amellett, hogy az irigység ellen is szól a tizedik parancsolat – egy rabbi istene nem lehet rosszindulatú, és nem lehet ártóan irígy senkire.

„Oh, buzogj vér, csak buzogj”, mondja Bánk Bán szinte magának Katona drámájában Tiborcz panasza hallatán. Mennyivel rokonszenvesebb a buzgó Isten magyar jelentése egy magyar rabbi számára, mint a féltékeny Istené! A hegyoldal szikláin átbukó tiszta forrás vize buzog, ez a kezdet kezdete; a buzgó melegvíznek gyógyhatása van, a buzgó leves ledobja a fazék fedelét; buzgó a lelkesedés, a szenvedély, buzgó a hazafi, buzgó a vallási szent gyakorlatokban fáradhatatlan ember, buzgó a fohászkodás. Más rabbik is így vannak ezzel, például Raj Tamás átköltésében ez áll: „Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok”. A buzgón szerető (és bosszúálló) Isten ama cselekményének leírásakor szerepel így a Bibliában, jelesül Náhum próféta – valóban verses – könyvében, amikor az Úr Ninive lerombolásán buzgólkodott (Náh 1,2), de alig hiszem, hogy ez motiválta a rabbikat a jelző használatára. És bizonyosan nem a Názáreti Jézus Simon nevű apostolának Zelotes (buzgó) mellékneve, lévén a Krisztus előtti században a római katonák a zelóták vezette felkelés megtorlásaként feszítették az úton egymás mellé levert keresztekre a többségében ártatlan galileai zsidók százait.

A féltékeny jelzőtől valamennyi keresztény egyház is megfosztotta egyetlen Istenét. Ebben a passzusban a többségük – például a református, az unitárius, vagy akár a hetednapi adventista – féltő-szerető, illetve féltőn szerető Istennek nevezi. És jól teszi. Mert aki irgalmas az őt szerető vétkezőkkel szemben, az inkább félt és szeret, semmint buzog. Szabatos megfogalmazása és pontos hivatkozásainak gazdagsága okán érdemes idemásolnom a biharugrai református egyházközösség – Mózes szavait idéző – Tíz segítség az emberré válás útján címmel közzé tett tíz parancsolata közül a második teljes szövegét.

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. [2Móz 34,17; 3Móz 19,4; 26,1; 5Móz 4,15-18; 27,15] Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. [2Móz 34,6-7; 4Móz 14,18; 5Móz 7,9-10] De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”

A westminsteriek tízparancsolatában a zsidó tízparancsolat második parancsolatának innen is hiányzó első mondata (Ne legyen neked más istenséged színem előtt!) Biharugrán maga az első parancsolat (Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!). Meglehet, azért, mert az egyistenhit szerintük semmiféle indoklásra nem szorul, különösen nem arra az indoklásra, hogy az Úr a rabságból, az ő népeként történetesen a zsidókat szabadította meg, hiszen az egyetlen féltőn szerető isten nemcsak a zsidókét, hanem valamennyiünk emberré válását segíti.

Annak ellenére, hogy világ első egyetlen istenét szerintem jó okuk volt féltékenynek tartani az ókoriaknak – hiszen az „Örökkévaló” hitének elterjedése kezdetén istenek garmadájában hittek a földlakók –, elismerem: a féltőn szerető jelzőszerkezet ebben az összefüggésben helyénvalóbb.

Helyénvalóbb, de nem igaz!

Mert Mózes második könyvében olvasható egy másik, semmilyen gyülekezetben nem tanított, elhallgatottnak is nevezhető tízparancsolat, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a féltőn szerető Isten kizárólag a zsidókat szereti.

És őket se mind.

A tízparancsolat új táblái, és a szövetség megújítása című fejezet legelején az Úr Mózest két, az összezúzottakhoz hasonló kőtábla kivágására, és másnap reggeli felhozatalára utasítja, hogy ő maga felírhassa rájuk „azokat a szavakat, amelyek az előbbi táblákon voltak”. Az utasításnak Mózes eleget tesz, az Úr azonban az új táblákat ezúttal – a Bibliában utóbb rögzített, visszakereshető ígérete ellenére (2Móz 34) – nem maga írja tele, hanem diktálja Mózesnek „a szövetség szavait, a tíz parancsolatot”. Mózes pedig – miközben negyven nap és negyven éjjel kenyeret nem eszik és vizet se iszik – „felirá a táblákra”, amit diktált neki az Úr (2Móz 34,27-28).

Két eset van.

Vagy az Úr felejtette el az előbbi táblákon rögzített tízparancsolat szavait, vagy a koplalás Mózest bolondította meg. Egyik opció se kizárható, mert amit Mózes e táblákra írt,  csak egy-két helyen és legfeljebb emlékeztet a korábbiakra, legfőbb tartalma pedig a más istenekben hívők elleni uszítás.

„Hanem oltáraikat rontsátok le”, véste fel Mózes a táblákra volt, „törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki a berkeiket. Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, akinek a neve féltőn szerető, féltőn szerető isten ő; hogy valamiképpen szövetséget ne köss annak a földnek a lakosaival, hogy mikor isteneiket követve paráználkodnak, és áldoznak az ő isteneiknek, és meghívnak téged, egyél az ő áldozatukból; és feleséget ne végy az ő lányaik közül a te fiadnak, hogy amikor paráználkodnak isteneiket követvén, a te fiadat is paráználkodásra vigyék, az ő isteneiket követvén;” s hogy „ne csinálj magadnak öntött isteneket.”

A továbbiakban a tönkrezúzott táblák tíz igéjének megfogalmazása előtti, s azokat követő szabályok közül választva diktált az Úr Mózesnek parancsolatokat. Az anyaméheket megnyitó csecsemők, valamint a tehenek és juhok első fajzású hímbarmainak követelését a többi között. Annak ígéretének a fejében, hogy kiűzi a népeket előlük, kiszélesíti a határaikat, és senki nem kívánja meg a földjüket, amennyiben esztendőnként háromszor megjelennek fent nála, földjük zsengéiből az elsőt felviszik hozzá és nem főznek gödölyét az anyja tejében. (2Móz 34,2-28.)

Ez a másik, a Bibliában ugyancsak tízparancsolatnak nevezett, kevesek által ismert szövegyűjtemény nyilvánvalóan nem része a keresztény kultúrának.

A keresztények legtöbb hívőjét tömörítő egyháznak az igazi tízparancsolat kanonizálása is csak kihagyásokkal sikerülhetett, mivel például a szoborállítás gyakorlata – különösen a Keletrómai Birodalomban – hagyománnyá gyökerezett. Ezért a Ne csinálj magadnak faragott képet parancsából, meg az ebből fakadó követelmények sorából – az evangélikus mellett – a katolikus egyház tízparancsolatában semmi, de az égvilágon semmi sincsen.

Annak ellenére hiányzik belőle, hogy – bevezető szövege szerint – a tízparancsolat az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi, érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: „Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni”.

A második parancsolat első követelményét a két egyház különféleképpen rögzítette.

Azt a követelményt, hogy „Ne legyen neked más istenséged színem előtt!”, az evangélikus egyház hozzá csapta az első parancsolathoz:

„Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!”

A katolikus belezsúfolta:

„Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”

Ez azonban nem feledteti, hanem kiemeli a hiányt.

Vannak faragott képek a katolikus templomokban?

Vannak.

Leborulnak előttük a hívők?

Előfordul.

Imádják őket?

Sokan.

Milyen szerencse, hogy akik ezeket a vétkeket elkövetik, jobbára szeretik az Istent és nem gyűlölik, amiért is velük szemben ezeríziglen gyakorol szeretetet az Úr.

Már amennyiben megtartják a féltőn szerető Isten parancsolatait.

Mindet.

 

  1. bekezdés:

Ne ejtsd ki az Örökkévaló, a te Istened nevét hamis célra, mert az Örökkévaló nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hamis célra ejti ki.

Ez az egyistenhit megerősítésének törvénye.

A biharugrai református egyházközség példásan szabatos, hivatkozásos megfogalmazásában:

„Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét! [3Móz 19,12]”

A hivatkozás Mózesnek a – más istenekben hívők elleni uszítás elhallgatott tízparancsolata diktátumának kőbevésését követő – harmadik könyvére utal. A rendkívül szigorú rendeleteket és tilalmakat sorakoztató részére. Ezek között arra, amelyik az Isten nevének használatát megengedhetetlenül bővítő hamis esküvést tiltja: „És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted az Istenednek a nevét. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,12) Emellett Mózes a bálványimádás és a különféle más erkölcstelenségek tilamai között az Isten neve megfertőzésének minősíti, ha valaki az izraeliek és az Izraelben tartózkodó jövevények közül a több istent megszemélyesítő Molok bármely imádójának adja oda az ő magzatát. Az ilyen embert kiirtja az Isten az ő népe közül, aki pedig az ilyen embert meg nem öli, annak a házanépét is kiírtja, valamint mindazokat, akik utánuk Molokkal paráználkodnak. (3Móz 20,2-5)

Isten nevét tehát nem csupán hiábavalón, ártóan, haraggal kimondani, hanem tettel megfertőzni is tilos.

Az ortodox zsidók többsége szerintem helyesen véli úgy, hogy ez a parancsolat Isten nevének fölösleges említését is tiltja. Amibe beleértik a családi, a nemzeti ügyekbe való bevonását, az esküdözéshez való használatát.

A keresztény hagyomány szerint az isten név az átkozódásnak, káromkodásnak se lehet eleme. Ha azt mondjuk mérgelődve, hogy az istenségit, akkor nem a sorsunkat szídjuk, vagy a sorsunkért felelősnek érzékeltetett isteneket, hanem – mert egy van belőle – a miénket.

A törvény megfogalmazásának célját a zsidóság addigi története alapozta meg: a zsidók nemcsak a szolgaságtól szabadultak, hanem a mágia és a babona országától is, ezért az ő számukra ez a követelmény az egyistenhit megerősítését, a varázslóktól, a javasasszonyoktól, a kártyavetőktől, a pogányságtól való eltávolodást, az aranyborjútól és más bálványoktól való elriasztást szolgálta-szolgálja.

 

  1. bekezdés:

Gondolj a szombat napjának megszentelésére! Hat napon át dolgozzál s végezd minden munkádat, de a hetedik nap a nyugalom napja legyen az Örökkévaló, a te Istened tiszteletére; ne végezz azon semmiféle munkát, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se barmod, se az idegen, aki kapuidon belül tartózkodik. Mert hat nap alatt alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, de a hatodik napon megnyugodott; azért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.

Ez az egyistenhit és a teremtés megszentelésének törvénye.

Hat nap alatt mindent, amit akart, az egyetlen Isten megteremtett, a világmindenséget teremtette, kész volt vele, s az eredményes munka megszolgált pihenőnapját szentelte meg. A neked teremtett világban hat napi munka után téged is megillet a nyugalom az isteni pihenőnapon, amelyet szentelj, és tarts meg te is.

Az erkölcsi előírás közös volta okán itt is érdemes idézni a reformátusok biharugrai, hivatkozásos törvényváltozatának sorait.

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! [2Móz 16,23-30; 31,12-17] Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat! [2Móz 23,12; 31,15; 34,21; 35; 3Móz 23,3] De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját. [1Móz 2,1-3; 2Móz 31,17; Mt 12,8; Mk 2,27-28; Jn 20,1; 20,19; ApCsel 20,7; 1Kor 16,2]”

Mert amióta „a szombatnak is ura az embernek Fia” (Mt 12,8), és „a szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2, 27), jót cselekedni – amint ezt Jézus többször is megtette – a nyugalom napján is lehet. Amióta tehát a (legtöbb) keresztény számára Jézus feltámadásának napja, a vasárnap a zsidók szombatjának szerepét tölti be, amely szent pihenőnapon a keresztény ember „a mindenkinek szóló közös jótétemény, a teremtés jegyében ünnepli az Isten kultuszát (Aquinói Szent Tamás: Summa Technologiae II–II, 122,4); és istentisztelettel teljesíti be az Ószövetség erkölcsi parancsát, minden egyes héten együtt ünnepelvén a Teremtőt és népének Megváltóját.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2176)

Igen-igen, csakhogy – a szentségit neki – nem lehet nem észrevenni, hogy a teremtő isten szentségét másképp értelmezi a fia, azaz – Faludy Villon-átköltésében – Jézus herceg, a zsidók zsidó megváltója.

Mert az Úr közvetlenül az előtt, hogy Mózesnek az ujjával írt két kőtáblát átadta, s „a bizonyosság tábláival” útnak indította volna lefelé, ezeket mondta neki: „… a szombat szent tinéktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül. …Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap: valaki szombaton munkálkodik, megölettessék. Megtartsák ezért Izrael fiai a szombatot, megszentelvén nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül.” (2Móz 31,14-18)

Mivel Mózes az Isten ujjával írt parancsolatokat a tábláival együtt megsemmisítette, az Örökkévaló ismétléssel próbálkozott. És másodjára Mózes a hegyről ama másik, az elhallgatott tízparancsolat isteni diktátumának szövegével általa televésett táblákat hozta le. Miután leért, biztosította gyülekezetét, hogy a szombatnapi munkálkodó megöletése továbbra is hatályos rendelkezés, s a tilalmas tevékenységekhez egy, az új szabályokhoz illeszkedőt is sorolt.

„Ne gerjesszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon”, mondta volt. (2Móz 35,3)

Aztán, amikor „Izrael fiai a pusztában valának, találának egy férfit, aki fát szedegetett szombatnapon. És elvivék azt, a kik találták vala azt fát szedegetni Mózeshez és Áronhoz és az egész gyülekezethez. És őrizet alá adták azt, mert nem vala kijelentve, mit kelljen vele cselekedni. És monda az Úr Mózesnek: Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.” (4Móz 15,32-35)

És úgy is lett:

„Kivivé ezért őt az egész gyülekezet a táboron kívül, és agyon kövezék őt, és meghala, a miképpen parancsolta az Úr Mózesnek.” (4Móz 15,36.)

Nem is vitatható, hogy Jézus ennek az ótestamentumi, gyilkosságokat szító rituálénak ellenében beszélt és cselekedett. Valamikor az ötödik század elején a keresztények Jeruzsálemben bazilikát emeltek a szombatnapi iszonyatos szabályt sokadszor megszegő Jézusnak az itteni sokadik csodatette emlékére. Az arabok által utóbb lerombolt templom alapjai, s az alatta lévő öt oszlopcsarnokos, a Bethesda-tóra épült Krisztus előtti gyógyfürdő kettős medencéjének romjai ma turista-látványosság. Az itt megölt áldozati bárányok vérétől egykor vöröslő vize okán a bejáratának Juhkapu volt a neve.

Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, a melyet héberül Bethesdának (magyarul Az irgalmasság házának – A.G.) neveznek.”, olvasható róla a János írása szerint való Szent Evangéliomban. „Öt tornácza van. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását. Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt. Vala pedig ott egy ember, a ki harmincnyolcz esztendőt töltött betegségében. Ezt a mint látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; monda néki: Akarsz-é meggyógyulni? Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem. Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj! És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala. Aznap pedig szombat vala.” (Jn 5, 2-9)

Ó, borzalom!

Vajon mit szóltak ehhez a jeruzsálemiek?

„Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod! Felele nékik: A ki meggyógyított engem, az mondá nékem: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj. Megkérdék azért őt: Ki az az ember, a ki mondá néked: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj? A meggyógyult pedig nem tudja vala, hogy ki az; mert Jézus félre vonult, sokaság lévén azon a helyen. Ezek után találkozék vele Jézus a templomban, és monda néki: Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod! Elméne az az ember, és hírül adá a zsidóknak, hogy Jézus az, a ki őt meggyógyította. És e miatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.” (Jn 5,10-16)

Ez hibás fogalmazás. Üldözőbe azt lehet venni, aki elfut. De Jézus nem futott el támadói elől, hanem felelt nekik.

„Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,18.)

Kövezzétek meg, mondta volna róla népének, Mózes, ha él. És Jézus válaszát ebben a szellemben fogadták a támadók:

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” (Jn 5,19)

A lincselés elmaradt, de az egyistenhit és a teremtés megszentelésének-megszenteltetésének törvényében rejlő ősi ellentmondás súlyos terhe Jézus megfeszítése és feltámadása óta – nézetem szerint feloldhatatlanul – a kereszténység nyakába szakadt.

Ez a MI A SZENT SZAR alapesete.

És magától értetődően az istenhívők saját ügye.

A nem muszlim egyistenhívőké, amelyről más vallások gyakorlói és nem vallásosak véleményt nyilváníthatnak ugyan, de amelybe nem szólhatnak bele.

A különféle egyéb vallások hívőinek és a nem vallásos állampolgároknak a képviselői se. A parlament például semmiképpen nem alkothat(na) jogszabályt arról, hogy a hazai egyistenhívők (meg a többiek!) megszentelt ünnepnapjukon mit csináljanak és mit ne.

Erről a kormánynak, illetve a kormány képviseletében bárkinek nem helyes beszélni se.

Még orvos se nyilváníthatna véleményt a kormány képviseletében, teszem azt, a tízparancsolat gyógyító erejéről.

Ha pedig egy jó hírű egyetem űrkutató csoportjának tudományos főmunkatársa hallgatóságát miniszteri biztosként a teremtésvédelem (a kreált világ tanának, a kreacionizmus védelmének) kötelezettségével terheli, akkor egyeteme jóhírét rontón és kormányát égetve, nemcsak, hogy fittyet hány az evolúcióra, hanem Darwin mellett Albert Einsteint, és – noha eszébe sincs, pontosabban nem éri fel ésszel – az Istent magát veszi semmibe.

 

  1. bekezdés:

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked.

Ez az egyistenhit megőrzésének törvénye.

De nem a katolikus és evangélikus változatában, mert azokból hiányzik, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked. Emellett mindkettőben ez nem az ötödik, hanem a Jóisten földajándékától megfosztott negyedik parancsolat, mert a második mindkettőből kimaradt. És értelemszerűen az emberre vonatkozó szabályok közé soroltatik, éppen a megfosztás miatt. Ezért vele együtt mind a katolikusoknál, mind az evangélikusoknál – mert az utolsó parancsolatot egyaránt kétfelé bontották, hogy a kihagyott második nélkül is meglegyen a tíz – nem öt-öt, hanem három-hét az istenre és az emberre vonatkozó szabályok megoszlása.

A reformátusok, bár teljes egészében megőrzik a parancsolat szövegét és helyét, ugyancsak az emberre vonatkoztatják ezt a rendelkezést, ezért szerintük az Isten az ujjával ezt a második kőtáblára írta rá. Náluk tehát négy a hathoz az Istenre és az emberre vonatkozó szabályok aránya.

Az én álláspontomat, hogy ez a parancsolat nem a szülőtisztelet, hanem az egyistenhit megőrzésének törvénye, a nálam kompetensebb Raj Tamás szabálymagyarázata igazolja. A rabbi elismerve, hogy a szöveg első néhány szava a gyerekekhez szól, felteszi a kérdést: igaz-e, hogy a szülőtisztelő gyerekre hosszabb életkor vár? Szerinte igen. És azért, mert a mondat egésze a szülőhöz is szól: ha te, szülő nem tiszteled apádat és anyádat, ugyan milyen példát mutatsz a gyerekeidnek? Ha nem tiszteled őket, a tiszteletet tőlük se várhatod el. A törvény pedagógiai célzatú tanítást őriz: a jó példa nevelő hatása folytán te is hosszú életű lehetsz a földön. Mégpedig azon a földön, amelyet a te Istened ad neked. Melyik az a föld, ahová Izrael népe készül, s ahová negyven év után el is jutott? A Kánaán, Izrael országa. Izrael tisztelje őseit, hogy hosszú életű legyen a saját országában. A törvény az egész néphez is szól, ezért került az első kőtáblára, az Isten és az ember (a nép) közötti normák sorába.

Az indoklás a keresztény egyházak számára bizonyosan idegen. Annak ismeretében, amit Jézusról a tanítványai és a követői írtak, azt is furcsállom, hogy a szülők iránti tisztelet követelménye egyáltalán része a keresztények különféle tízparancsolatainak.

A Lukács írása szerint való Szent Evengéliom Jézustól származtatja az alábbi mondatot: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,25) Egy hasonló a Máté írása szerint való Szent Evangéliomban a nép közé küldött tizenkét apostol jézusi instrukcióinak egyike: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” (Mt 10, 34-37)

Attól tartok, hogy a keresztények legtöbbje ezt a Jézust nem is ismeri.

 

  1. bekezdés:

Ne ölj!

Csak elvétve leltem olyan tízparancsolatot, amely a nyersfordítás szerinti szópárt szerepelteti e törvénysorban. Pedig szerintem ebben kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát szerkesztő úr is tévedett, hiszen a Ne ölj! parancsolat betartása a vacsorára élő sáskákat pirító Keresztelő Jánostól se (Mk 1,16), legfeljebb a vegánoktól követelhető.

Az emberölést a Ne gyilkolj! tiltja.

Biztos?

Mózes első könyvében ez olvasható: „Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” (1Móz 9,6)

A gyilkos tehát megölendő!

Mi több, Mózes harmadik könyvében felsoroltatik, ki mindenkit kötelező megölni, kiirtani: „Ha valaki az ő atyjának feleségével hál, az ő atyjának szemérmét fedi fel: halállal lakoljanak mindketten; vérök rajtok. Ha valaki az ő menyével hál, halállal lakoljanak mindketten, fertelmességet követtek el; vérök rajtok. És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonynyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül vesz valamely asszonyt annak anyjával egybe: fajtalankodás ez; tűzzel égessék meg azt és azokat, hogy ne legyen köztetek fajtalankodás. Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg. Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára. És ha valaki havi bajos asszonynyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára.” (3Móz 20,9-18)

A lista nem teljes!

Mózes e felsorolás idején tudatában volt az egyetlen isten által teremtett világ (egyáltalán nem eredeti, mert más mítoszokban – például a Gilgamesben – szerepeltetett mintájú) első tervezett tömeggyilkosságának: „Monda ezért Isten Noénak: minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általatok, és íme elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz 6,13) „És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé marada meg, és azok, akik vele maradának a bárkában.” (1Móz 7,23)

És maga Mózes volt az első ember, aki már a Ne gyilkolj! isteni parancsolatának ismeretében népirtásra adott parancsot. A saját népéből valók irtására! Miután földhöz vágta és össze is zúzta a kőtáblákat, az aranyborjút pedig elégette, porrá őrölte, s a porát vízbe hintvén lenyelette Izrael fiaival (2Móz 32,19-20), maga elé szólította azokat, akik az Úr híveinek tartották magukat (2Móz 32,26), s velük az Úr nevében szinte minden karddal elérhető táborbelit lekaszaboltatott: „Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és vissza a táboron, az egyik kaputól a másik kapuig, és kiki ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát.” (2Móz 32,27) A felhatalmazottjai pedig az ő „beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú”. (2Móz 32,28)

 

  1. bekezdés:

Ne paráználkodj!

A nyersfordítás szerint ez a parancs eltér az eredeti tilalom tartalmától. Mást jelent. Ne törj házasságot! Így szólt eredetileg.

Mózes harmadik könyvében akadtam a házasságtörést büntető első szabályra: „Ha valaki más ember feleségével paráználkodik, mivelhogy az ő felebarátjának feleségével paráználkodik: halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő.” (3Móz 20,10)

A paráználkodás fogalmát a Máté írása szerint való Szent Evangéliom is tartalmazza: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál.” (Mt 5, 27)

Erről a Bibliában több helyütt olvashatni.

Egy hivatásos paráználkodónak viszont isteni parancsra még a vérszomjas Józsué idejében azért kímélték meg az életét, mert az ő segítsége nélkül nem tudták volna lemészárolni a vendégeit. Meg a többieket: mindazon városlakókat is – férfiakat, nőket, gyerekeket, csecsemőket, aggastyánokat –, akik nem voltak a vendégei.

Az illető hölgy Ráháb, jerikói szajha.

Az ő és a családja megmentésére Józsué adott utasítást:

„És legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; csak a parázna Ráháb maradjon életben, ő és mindazok, a kik vele vannak a házban, mert elrejtette a követeket, a kiket küldöttünk volt.” (Józs 6,17)

Jóval később Pál a zsidókhoz írt levelének A hit és a hit példaképei című fejezetében Jerikó leölt lakóit engedetleneknek, a küldötteket kémeknek, a szajhát hit által el nem veszettnek nevezi: „Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig körös-körül járták. Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel. És mit mondjak még?” (Zsid 11, 30-32)

Semmit!, bémeg, mondanám, mert hallani vélem a prédikációt, hogy Ráháb megmentése Isten életet megváltoztató kegyelme, amely az isteni terv részeként jelzi az üdvözítés kiterjesztését a nem zsidó hívőkre is, hiszen ott szerepel a neve a Máté írása szerint való Szent Evangéliom első, Jézus származásáról szóló fejezetében. És tényleg! Ráháb Dávid király ükanyja volt. (Mát 1,5-6) És hallom, igen hallom a tévében sugárzott Vidám Vasárnapon százak és százak énekszavát: „Jerikó falai leomlanak, a gonosz eltűnik egy perc alatt”, dalolják rajongón a jerikói idegenrendészeti eljárásról, amely a Mózes idejében kezdődő etnikai tisztogatás csúcsteljesítménye volt.

Legalábbis a Biblia későbbi, júdeai leíróinak megfogalmazásában, akiknek alábbi sorait a régészeti feltárások eredményei nem hitelesítették azóta se, amiért is a szöveg – akárcsak a Kánaán népirtó meghódításának leírása – „csupán” az etnikai tisztogatások ösztönző elméleti megalapozásának tekinthető.

„Lőn ugyanis, a mint meghallá a nép a kürtnek szavát, kiálta a nép nagy kiáltással, és leszakada kőfal magától, és bevevék a várost, és tejesen kipusztítnak mindent, ami csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, a juhig és a szamárig fegyver élivel. A két férfiúnak pedig, a kik megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak a házába és hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, amije van, a miképpen megesküdtetek neki. Bemenének ezért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő atyját, anyját és az ő atyjafiait, és mindazt, a mije vala, és minden cselédjét is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kívül. A várost pedig megégeték tűzzel, és mindazt, ami benne vala, csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé. A parázna Ráhábot pedig, és az ő atyjának háznépét és mindenét, a mije vala, élni hagyta vala Józsué, és ott lakik mind e mai napig; mert elrejtette vala a követeket, a kiket küldött volt Józsué, hogy kikémleljék Jerikhót.” (Józs 6,20-25)

Az Újszövetség lapjain Jakab apostol az ő közönséges levelében Ráháb példájával is előhozakodik. Szerinte a kémeket befogadó tisztátalan Ráháb – a farakás tetejére megkötözve helyező kisfiát leszúrni és megsütni készülő Ábrahámhoz hasonlóan – a hitét Istennek tetsző helyes cselekvéssel erősítette meg. „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit. És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, amikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki?” (Jak 2,20-25)

A tisztátalan Ráhábot a hivatásos paráznaság megbüntetésétől is hites cselekedete mentette meg. És a különben igen kegyetlen Úr maga irgalmazott neki személyesen, mert akkor még nem élt a fia, Jézus herceg.

 

  1. bekezdés:

Ne lopj!

Ezt a lakonikus tilalmat sértették-sértik meg az emberek a legtöbbféleképpen. És a bibliai értelmezése szerinti ilyen cselekmények sora is felsorolhatatlan.

Kötetek százaira rúg az irodalma.

Ebben a tárgykörben a keresztény hitvilág lényegi állítása, hogy bárki, bámilyen módon, bárkitől eltulajdonít valamit, az az Istent lopja meg, hiszen minden az ő tulajdona.

Ezért eredeti szándékomhoz hűen e helyt csupán egyetlen tolvaj tolvajlásának említésére szorítkozom, amely a bibliai történések egyetlen helyén szerepel és lopása bűntetlen maradt.

Iskarióti Júdás az, aki „tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené”, de az ellopott pénzt Jézus szerint neki, az ő temetése idejére tartogatta. Ezt Jézus jelentette ki hat nappal a feltámadása előtt Bethániában egy vacsorán, ahogyan azt a János írása szerint való Szent Evangéliom tanúsítja. (Jn 12,1-8)

Iskarióti Júdás kétségkívül más cselekménye okán hírelt-hirhedett személy a keresztény hitvilágban.

Júdás tolvajlására a Máté és a Márk írása szerint való, ugyancsak szentnek nevezett evangéliumok irányították a figyelmemet, mert ez írások egyike se tartalmazza, hogy akkor Bethániában, ama vacsorán az ő lopásáról egyáltalán esett volna szó.

És utólag vettem észre, hogy többnyire e két fogalmazásra épülnek a bethániai vacsora keresztény bibliaismertetései!

A Szent István Társulati Biblia a kivételek egyike, mert mindhárom evangélumi variációt tartalmazza.

De különbözőképpen.

A Máté evangéliumának 26. fejezetéből való betániai vacsorát például így tálalja:

„6Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, 7odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. 8Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? 9Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” 10Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. 11Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. 12Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. 13Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.”

Azt mondta később, már a kihallgatásakor Jézus – illetve, persze, Jesua – Máté följegyzéseiről Pilátusnak, hogy amikor egyszer beléjük nézett, megrémült tőlük, mert egy árva szót se szólt mindarról, ami ott fel van írva. Mármint Bulgakov A Mester és Margaritájában. Bulgakovnak a kihallgatás e részét kitalálni is jó oka lehetett, pedig csak az evangéliumokat ismerhette (a Szent István Társulati Bibliát semmiképpen). És valóban példázza ezt az okot (bár Bulgakov nyilván nem erre gondolt), hogy a mátéinak nevezett fogalmazvány maga se szerepelteti Júdást ezen a vacsorán. Amiképpen Márk evangéliumának 14. fejezetéből is kimaradt.

A János írása szerint való Szent Evangéliom a vacsora más eseményeiről is, de főként másképp tudósítja az olvasót. És nem az a legérdekesebb különbség, hogy a drága kenetet nem Jézus fejére öntötte, hanem a lábait kente meg vele, majd a hajával szárította egy (nem asszony, hanem) leány.

A különbség lényegi eleme, hogy nem a tanítványok bosszankodtak a pazarlás miatt, hanem maga Júdás. Azért okvetetlenkedett, mert a drága kenet árát is szívesen csapolta volna meg. Jézus pedig nem azt védte, aki az ő lábait drága kencével kente, hanem Júdást, aki a közösből lopni az ő temetéséré szokott.

A Szent István Társulati Biblia ismertetésében pedig ez áll:

„12 1Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. 2Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. 3Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. 4Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 5„Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” 6De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. 7Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. 8Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.”

Még ha én értelmezhettem volna félre Jézus szavait, ha tehát Jézus nem Júdást, hanem neki felelvén, Máriát védte meg, letagadhatatlan, hogy ő itt, az utolsó vacsora előtti együttlét során nyilvánosságra hozta a közelgő véráldozatát.

„– Összezúzzák a testemet, minden porcikám retteg attól a pillanattól – szorongott Jézus” akkor Betániában (Szunyogh Szabolcs, az e témában nálam százszor jártasabb újságíró kollégám újszövetségi történeteket felelevenítő ifjúsági kötetében), ahol Mária ezt követően a saját halálára tartogatott nárdusolajjal Jézus homlokát kente meg.

„– Rejtegetted előlünk ezt a kincset eddig! – jajdult fel Júdás, az erszény őre. Háromszáz ezüstért adhattuk volna el a piacon, s azt a pénzt szétosztahattuk volna a szegények között… Jézus, ne tűrd, hogy elpazarolja az egészet.

– Hagyd csak – intette le Jézus. – Ez az én halotti kenetem. A szegények köztetek maradnak, segíthettek rajtuk még, amennyit csak tudtok. De az én kedvemet nem kereshetitek már sokáig.”

És ez a variáció se tartalmazza Júdás tolvajlását.

Júdás csenéseinek sora az ő árulásához mérten absnicli, a felvágottrúd levágott vége, a kenyér serclimaradéka a keresztény hitvilágban.

Nem fontos.

Elhallgatható.

E lopkodások jézusi mentegetése azonban megrendítheti ezt a hitvilágot!

Elhallgatandó.

Mert ha Jézus tudott arról, hogy Júdás a lopott pénzt az ő temetésére gyűjti, akkor bizonyos, hogy kedves barátja, akit ő választott ki közösségük pénztárnokának (az arra ugyancsak alkalmas másik tanítványa, a vámszedő Máté helyett!) jól ismerte Jézus vértanúságot vállaló szándékát.

Mielőtt a KILÉTÉT elárulta volna, Júdás tudta, hogy Jézus – a felebarátai elkövetett és majdani, meg, persze az örökletes (ondóval terjedő!) bűneiket átvállalva – önnön maga feláldozását előre megtervezte.

Júdás tudott Jézus kozmikus tervéről.

Hogy Isten országába készül kitaposni az utat (már amennyire lehet utat taposni légüres térben) mindazoknak, akik benne hisznek. Hogy tervezett tettével a túlvilági lét gyönyörűségét kínálja fel ama földieknek, akik őt követik.

Ezért a kereszténység létérdeke Júdást örökké feketeseggűnek megtarttatni.

Amikor az általános iskolában hittanórákra jártam, a templomi szentmise papja az áruló Júdásról mondott valami olyasmit, amit azóta se hallottam senkitől soha. Hogy az ő neve örökre beszennyezte Júdeát, ahonnan származott, mert Jézus egyetlen júdeai tanítványa volt.

Ezt akkor érteni véltem, valóban megérteni meg kellett élnem, és elég régóta tudom már, hogy ebben az interpretációban a hazugság micsoda.

Különös, hogy a Ne hazudj! követelményét csakis a katolikusok tízparancsolata tartalmazza – náluk ezzel kezdődik a felebarátokra vonatkozó utolsó két parancsolatból kiemelt nyolcadik –, de katolikus barátaim között is csak néhány akad, aki más keresztény egyházak propagandistáinak bármelyikét hazugságai okán bűnösnek tartaná. Például a Jehova tanúinak bibliamagyarázatába Júdás lopását is beépítő tollnokát:

„Júdás rászokott, hogy akkor is kivegyen a pénzből, amikor nem kellett volna, olyankor, amikor a többiek nem látták. Sőt, igyekezett minél többet megkaparintani belőle. Egy idő után már csak a pénzre tudott gondolni. Lássuk csak, hová vezetett ez a helytelen kívánság mindössze néhány nappal a nagy Tanító halála előtt. Jézus barátjának, Lázárnak a testvére, Mária elővett egy nagyon jó minőségű olajat, és megkente vele Jézus lábát. Júdás szót emelt ez ellen. Tudod-e, miért? (. . .) Azt mondta, hogy az olajat el kellett volna adni, és az árát oda kellett volna adni a szegényeknek. Pedig igazából azt szerette volna, ha több pénz kerül a ládikába, hogy ellophassa (János 12:1–6). Jézus azt mondta Júdásnak, hogy ne bántsa Máriát, hiszen olyan kedvesen viselkedett. Júdásnak nem tetszett, hogy Jézus ezt mondta, ezért elment a papi fejedelmekhez, akik Jézus ellenségei voltak. Le akarták tartóztatni Jézust, de ezt éjjel szerették volna megtenni, hogy az emberek ne lássák.

Júdás ezt mondta a papoknak:

– Megmondom nektek, hogyan foghatjátok el Jézust, ha fizettek nekem. Mennyit adtok?

– Harminc ezüstöt – válaszolták a papok (Máté 26:14–16).

Júdás elfogadta a pénzt. Ezzel voltaképpen eladta a nagy Tanítót ezeknek a férfiaknak! El tudod képzelni, hogy valaki ilyen gonosz dolgot művel? (. . .) Hát bizony ide vezet az, ha valaki tolvajjá válik, és pénzt lop. Jobban szereti a pénzt, mint más embereket, vagy akár mint Istent.”

El tudod képzelni, olvasóm, hogy Júdás egy neki nem tetsző válasza miatt árulta el csókjával, hogy Jézus kicsoda?

És ha elhangzott, ha nem, lehet ennyire sértő egy felelet?

És ha igen, elképzelhető-e, hogy egy pénzhez értő pénzsóvár gazember azonnal elfogadja a felajánlott néhány fityinget, hogy ne keveselje a legfeljebb az ő temetésére elegendő összegű (a Jézusra kent olaj fent becsült – János evangéliumában szerepeltetett – árának éppen a tizedét érő) árajánlatot?

Túl azon, hogy amennyiben Jézus nem Júdást mentegette Betániában, akkor egyetlen Júdás lopására utaló jézusi mondat sincsen a Bibliában, vagy, hogy Júdás esetleg valójában a tanítójának lopott.

De lapozzunk!

Nem kell elképzelned, keves olvasó, hogy az evangélisták „szerint való” írások mikor és hogyan lettek részei a Bibliának.

Tudjuk.

Egyházatyák választották ki a Krisztus utáni első félezer évben az akkor ismert mintegy ötezer irat, valamint a két tucatnyinál is több evangélium közül, és a szerintük szenteket másolták-másoltatták bele. Négy ilyet találtak erre alkalmasnak – köztük a héber betűkkel pergamenre vetett Máté írása szerint való evangélium görög fordítását legelőbb –, a többit nem.

Talán látták, talán nem az Iskarióti Júdás apostol szerint való evangélium iratát, ami az i. u. háromszázas években került elő.

És amelynek eredetiségét (nem azt, hogy Júdás írta, mert ebben az értelemben egyik evangélium sem eredeti, hanem, hogy nem középkori másolat) csak napjainkban sikerült megállapítani.

A Jézus megöletéséről már korábban döntő zsidó vezetőknek nem a nyomorult harminc ezüstpénzért, hanem Jézus megbízásából vállalta Júdás, hogy őt a fogdmegek szeme láttára megcsókolja. Valójában segítette Jézust abban, hogy a saját terve szerint hagyja el ezt a világot (Asperján György Jézus és Júdás aktája című apokrif regényében Jézus hívőtoborzó körútját is Júdás szervezte), noha nem hitt a feltámadásában.

Ez áll Júdás evangéliumában.

Szerinted, keves olvasó, ha a keresztény illetékesek annó forgathatták volna, vajon ez az evangélium a Bibliának része volna-e?

Ja, hogy el ne felejtsem említeni, Bulgakov regényében Júdás nem akasztja fel magát.

A Mester és Margaritában könyv a könyvben az a történet, amelynek negyedik, utolsó részében Júdást két bérgyilkos megöli.

De ez nem a vége.

Az esetet a titkosszolgálat parancsnoka magát okolva jelenti Pilátusnak: „Igaza volt. Nem tudtam megmenteni a Keriáth-béli Júdás életét. Megölték. Kérem, küldjenek nyugdíjba, és indítsák meg ellenem az eljárást.”

A parancsnok előveszi a Júdás rászáradt vérétől szennyes erszényt, amit a gyilkosok a főpap palotájába dobtak.

„Vigyázzon, mit csinál!”, förmed rá a helytartó, amikor a parancsnok a hivatalos pecsétet letépve mutatja az erszény tartalmát, majd „a mi munkánkhoz elengedhetetlen”, (hogy minden pecsétünk meglegyen) választ elfogadva, kérdi: „Mennyi pénz van benne?” A harminc tetradrachma hallatán, megvető mosollyal kevesli az összeget, és a hulla helye felől érdeklődik. Összerezzenve veszi tudomásul, hogy a tetem hollétét kiderítendő csak most kezdik meg a kutatást.

Beszélgetnek mintegy három könyvoldalon át.

„Tudja, mi jutott most hirtelen eszembe?”, kérdi Pilátus ez után: „Vajon nem követett-e el öngyilkosságot?”

Mire a parancsnok hátradől a székén, annyira meglepődik:

„Ó, nem, prokurátor, bocsásson meg, de ez teljességgel elképzelhetetlen!”

„Ó, ebben a városban minden elképzelhető”, hangzik a válasz. „Hajlandó volnék akármibe fogadni, hogy rövid időn belül ez a hír fogja bejárni…”

Akkor sincs vége a történetnek, amikor az olvasó számára kiderül, hogy Júdást a lelkiismeretfurdalásától is szenvedő Pilátus maga ölette meg.

Ezzel szemben, AHOGYAN ez kiderül, az valaminek a kezdete.

A titkosszolgálat parancsnoka beszámol arról is, hogy amíg ő Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrségnek a kivégzettek temetésével megbízott osztaga fent a dombon csak két – ragadozó madarak által addigra kivájt szemű – holttestet tudott összeszedni, de nyugi, meglett a harmadik tetem is, bizonyos Lévi Máté hurcolta el egy közeli barlangba, s vele várta, hogy beesteledjék, amikor az egyik őr fáklyával oda behatolt.

Igen, Lévi Máté az a Máté, aki Jézus első evangélistája volt.

Beszélnem kellett volna vele, morfondírozik Pilátus, aki ezt tudja jól. És roppant elégedett, amikor azt hallja beosztottjától: „Odakint várakozik, hégemón.”

A regényben sokáig hallgatnak ők ketten, amikor magukra maradnak.

Itt nem említett történések után Máté gyűlölködve visszautasítja mind Pilátus állásajánlatát, mind a sok pénzt, amit felkínál neki.

Majd égő szemmel közli a helytartóval, hogy vérontásra, Júdást leszúrni készül.

Mire Pilátus neki árulja el boldogan, hogy Júdást ő ölte meg. Azért boldog, mert így eléri, hogy Máté a tőle kért tiszta pergamen lapjait Júdás halálának hazug változatával piszkítsa be.

Ez A Mester és Margarita másik, jóval terjedelmesebb moszkvai könyvében lappangó rendszerkritika veleje.

Hogy Júdás evangéliumát a majdani Bibliából gyakorlatilag egy másik tanítványa; Máté távolíttatta-tulajdonította el.

Igaz lehet-e ez?

Mert ha igen, akkor ebből világból, Isten tulajdonából ennél jelentősebb tételt nem lophatott el senki se.

 

  1. bekezdés:

Ne vallj felebarátod ellen hamis tanúként!

  1. bekezdés:

Ne kívánd meg felebarátod házát; ne kívánd meg felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, semmit, ami a felebarátodé!

Alighanem az egymáshoz közeliek viszonyainak, a rokoni és szomszédviszonyok alapszabályait rögzítették így annak idején.

Amikor a szomszédok egyazon törzs fiai és lányai voltak.

Ne árts a szomszédodnak!

Se neki, se a családjának, még a vendégének se, aki akár jövevény is lehet.

A fenti két parancsolat az evangélikusoknál három:

– Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

– Ne kívánd felebarátod házát!

– Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!

A katolikusoknál – akik csak mutatóban tartották meg parancsolataikban a felebarátokat, mert két esetben másokká váltották-bővítették őket – ugyancsak három, mivel szintén így pótolták a kihagyott másodikat:

– Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!

– Felebarátod házastársát ne kívánd!

– Mások tulajdonát ne kívánd!

Nem azért veszem őket egy kalap alá, mintha Pál apostol rómaibeliekhez írt levelében megfogalmazott erre vonatkozó álláspontjával egyetértenék: „Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanubizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az ígében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat mint temagadat.” (Róm 13,9)

Pálnak a pogányok megtérítését is célzó mondandója Mózes zsidófegyelmező követelményét terjesztené ki másokra is: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,18)

Az igaz, hogy a Biblia a szeressed felebarátodat felszólítást többször is szerepelteti, talán az is, hogy a kereszténység a szereteten alapul, de a szeretet fogalmát a felebarátok iránti viselkedést korlátozó parancsolatok nélkülözik.

Szerintem nem is hiányzik belőlük!

Nem kell szeretnem a szomszédomat ahhoz, hogy ne öljem meg. Vagy, hogy hamisan ne tanúskodjak ellene, hogy ne lopjak tőle, hogy ne kívánjam a feleségét, hogy egyáltalán semmi olyat ne tegyek, amiért haragudhatna rám. (És ami azt illeti, kívánhatom a feleségét, még ha szeretem is a felebarátomat, hiszen az ösztönérzetet nem, csak az ösztönös cselekvést korlátozhatja az ember.)

A felebaráti viszonyok tízparancsolatbeli szabályai az egy népen belüli belső béke megtartásának törvényei.

„Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával: igazságos és békességes ítélettel ítéljetek a ti kapuitokban.” (Zak 8,16)

Semmi közük a szeretethez.

Legnagyobb sajnálatomra a mi kapunkon kívüliekhez sem.

És ha a mi kapuinkon belüliek nem tartják meg a törvényeket? Örkénnyel szólva: nehéz dolog ez. Néha lehet nevetni rajtuk, néha nem.

Olykor megölethetjük őket akár.

Jézusom!

Mózes is ezt tette, amikor az Úr feltétlen híveivel lekaszaboltatott háromezer zsidót.

Hogyan választotta ki hirtelenében az Úr feltétlen híveit?

A sajátjaihoz fordult. A dédapja-nagyapja leszármazottait hívta össze; a legközvetlenebb felebarátait, mondhatni, hogy a családtagjait bízta meg ezzel a feladattal.

Ki volt az ő dédapja-nagyapja?

Jákob és Lea harmadik fia: Lévi. A léviták törzsének atyja. Három fia volt és egy leánya, az utóbbi Jokébed, aki Mózes anyja. Lévi középső fia, a Kehát által nemzett Amrám ejtette teherbe. Azaz Mózesnek (és Áronnak, Mirjámnak) Lévi unokája és lánya voltak a szülei.

És ha valaki feleségül veszi az anyja testvérét, az ő nagyapjának lányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét, az nem gyalázatosság, amiért népök fiainak láttára ki kellett volna őket irtani?

Ebbe nem gondoltam bele, de ez az atyja lányára vonatkozó szabály Mózes születésekor még nem volt elrendeltetett.

Maradjunk a lévitáknál. Akiket levágtak, nem voltak az ő felebarátaik?

Nem tudhatták azoknak őket. A felebaráti viszonyra vonatkozó parancsolatokról akkor csak Mózes tudott, de mérhetetlenül nagy dühében az Isten ellen vétkező (és egy apokrif irat, Jásár könyve szerint saját maga népvezetői mivolta ellen) lázadókat semmilyen okból nem kímélhette meg.

Jó. Mivel a Biblia szerint – Ádám és Éva utódaiként – valamennyi embertársunk rokonunk, talán senki nincs közöttünk, aki a felebaráti viszony parancsolatait betartotta volna.

Ez igaz lehet. Még akkor is, ha zsidó embertársakra szűkítjük a felebarátok körét. Lévi apja, Jákob például a hozzá lehető legközelebbi családtagjának, a saját bátyjának ártott, akinek a sarkába kapaszkodva világra jött, mert utóbb egy tál lencséért kicsalta Ézsautól az elsőszülötti jogot, majd – édesanyja, Rebeka hathatós segítségével – elbitangolta tőle Izsák atyai áldását. Aminek következménye, hogy anyja féltestvére, a nem zsidó (arámi), gyökér (Sárközi György fordításában agyagtuskó) Lábán áldáshordozóként nyerészkedhetett a bátyja haragja elől egyszál tevén hozzá menekülő csóró rokonán egy negyedszázadon át, amelynek végére a ravasz Jákob az ő kárára elképesztően meggazdagodott.

„Mélységes mély a múltnak kútja.” Thomas Mann eme sokszor idézett mondatával kezdődnek négykötetes bibliai nagyregényében Jákob történetei, azoknak is a Pokolraszállás című előjátéka kezdődik így.

„Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

Én ilyen mélyre nem merészkedek. Megelégszem a jelzésével.

Mert – továbbra is Thomas Mannal szólva – „…kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.”

Amiket megmászni egy emberi élet nem elég.

Ezért törekszem megmaradni abban a szűk néhány évezredben, amióta a tízparancsolat rendelkezései hatályosak.

Amely időkben Izsák és Rebeka ikerfiainak leszármazottai se lehettek felebarátok. És bár az elsőszülöttet az öccse verte át kétszer is, a Jóisten haragja Ézsau népét sújtotta.

Dávid, mielőtt i. e. 1010-ben Izrael királya lett, a Biblia szerint azzal szerzett hírnevet, hogy a Holt tenger alsó csücskétől délre húzódó sós völgyben a maga katonáival lemészároltatta tizennyolcezrüket, majd „egész Iduemába állandó sereget rendele”, hogy a megmaradtakat szolgáivá tegye (2Sám 8,13-14). Három évszázaddal később pedig bizonyos Amásia, Júda királya Joás izraeli királlyal szemben kiprovokált, vesztes háborújára azzal bátoríttatta fel magát, hogy ugyancsak a sós völgyben állítólag „megvert az edomiták közül tízezret, s bevette ostrommal Sélát”, az edómiak fővárosát, amit görögül Petrának neveznek, s magyarul sziklát jelent. (2Kir 14,7)

Edomról tudjuk, hogy i. e. 722-ig Izraelhez tartozott, magaslati helye a királyság vallási központja volt, s önálló maradt, miután az izraeliek hitét gyakorlatilag felszámolta az asszír hódítás. A nép által bolond prófétának nevezett Hóseás bizonyosan az egyetlen a Bibliában, aki ezért az általa megjósolt hódításért Jákobot is felelőssé tette: „Pere van az ÚRnak Izráellel, megbünteti Jákóbot, tettei szerint fizet meg neki. Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel küzdött… Aram földére bujdosott, és egy asszonyért szolgált maga Izráel (Jákob Istentől ezt a nevet kapta meg – A.G.), egy asszonyért pásztorkodott”. (Hós 12, 3-4 és 12)

A Biblia szerinti lemészárlás, megveretés, szolgává tevés ellenére az edomiták a babilóniai fogság idején is megőrizhették önállóságukat. Abdiás próféta i. e. 550 körül ellenük ezért prédikált: „Isten büntetésével fenyegeti az edomitákat a Júda népén elkövetett gonoszságok miatt.” Ez a címe a Biblia legrövidebb könyvének, amely csupán egyetlen fejezet, s jobbára más bibliai prófétáktól – Jeremiástól, Ezékieltől, Ámostól, Joeltől – ollózott szöveg. Ézsau sziklahasadékokban magasan lakozó, „Isten által kicsinnyé tett népének” címzett hadüzenet. A „Jákob ellen elkövetett erőszak szégyenének” eltörléséért az utódok öldöklésének, kiirtásának igérete. Hogy a hegyet megszabadítva tőlük szentté tehessék, s hogy azt Jákob népe örökségként birtokba vehesse. (Abd 1-21) Malakiás próféta könyvében pedig az Úr ki is mondja, hogy Jákobot szerette, Ézsaut ellenben gyűlölte, s hogy az utóbbi hegyeit pusztává, örökségét pedig pusztai sakálokévá tette, megígérve, hogy amennyiben az edomiak „az istentelenség határán” felépítik is a romladékokat, ő elrontja azokat. (Mal 1,2-4)

Ézsau alapvetően pacifista népének bármiféle pozitív megítélése hiányzik a Bibliából. Viszont nem igaz a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója által 1993-ban megjelentetett Keresztyén bibliai lexikon azon állítása, hogy az ugyancsak apokrif Jásár könyve „nem maradt ránk”, hogy „elveszett”. Kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát ugyan hősi énekes könyvnek nevezi, amelyből Dávid – még nem királyként – az ifjakat íjazásra tanítandóan ad elő: „Íjdal ez, hogy megtanulják Júda fiai, mely be van írva a Jásár könyvébe”, mondja, miután Saul és Jónatán haláláról értesült. És a szerkesztő ezt követően versszerűen, „a hősi énekes könyv” soraiként teszi közzé a bibliai szakaszokat. (2Sám 1,17-27)

Az edomita Jásár könyve – Frenkel Bernát (és a Keresztyén bibliai lexikon) állításával ellentétben – nem hősi énekes könyv. És nagy előnye a Bibliával szemben – az ágyamon felhalmozott kötetek hivatkozásaiban szerepeltetett, meg az interneten általam fellelt dokumentum-részleteinek tanúsága szerint –, hogy egyetlen szerző nevében megfogalmazott alkotás.

Kevesebb benne az egymást kizáró ellentmondás.

Jásár könyve – már, amit olvashattam belőle – számomra ószövetségi történtek több összefüggését tárta fel. Felleltem benne például annak az esetnek a valódi okát, ami az újesztendőre, ahogyan másokkal, velem is, lencsét főzetett.

Hogy szerencsét hozzon.

Kinek is?

A Biblia szerint annak, aki főzte.

A Biblia egyik júdeai szerzőjének fogalmazásában „Jákob valami főzeléket főze”, a mezőről fáradtan érkező Ézsaú kér belőle, „Jákob pedig monda: Add el hát nékem azonnal az elsőszülöttségedet… És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az elsőszülöttségem? És monda Jákob: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákobnak. S akkor Jákob ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1Móz 25, 29-34)

Pedig Ézsaú – Jásár könyvének edomita szerzője szerint – korántsem veti meg az elsőszülöttségét, hanem egy iszonytatóan nagy küzdelemtől kimerülten, s aggodalmai okán halálraváltan, halálra készülőn mond le róla. Aminek Jásár könyvében az indoklása is olvasható: „Ézsau, Ábrahám halálát követően gyakran kiment a pusztába vadászni”, amiképpen „Nimród, Bábel királya… szintén gyakran eljárt vadászni a vitézeivel… és minden ilyen alkalommal figyelemmel követte Ézsaut, mert féltékenység támadt szívében Ézsau iránt minden egyes napon.” Ez alkalommal „Ézsau… meglátta Nimródot, amint két vitézével poroszkált a mezőn. És bár vele indult minden vitéze és embere, akik kísérni szokták őt a pusztába, de azok hátramaradtak a távolban, messze tőle, lévén, hogy más irányban keresték a vadakat, és Ézsau elrejtőzködött Nimród elől, hogy becserkéssze őt a csalitban. És amikor Nimród és a két vele lévő vitéze a közelébe értek, Ézsau hirtelen előugrott a rejtekhelyéről, kardot rántott és Nimródra rontva levágta annak fejét. És Ézsau elkeseredett küzdelmet vívott a Nimródot kísérő két vitézzel, amikor azok kihívták, rájuk rontott és megölte őket a kardjával. És Nimród vitézei, akik hátramaradtak, a távolból meghallották és felismerték a két vitéz kiáltozásait és futni kezdtek, hogy megtudják az okát, de a királyukat a két emberével már holtan találták a földön. És amikor Ézsau meglátta, hogy Nimród vitézei közelednek a távolból, elfutott, s így menekült meg. És Ézsau magával vitte Nimród értékes ruházatát… amely által Nimród győzedelmeskedett az egész földön…” (Ama bőrruhákról van szó, amelyekbe az Úr az Édenkertből kiűzött első emberpárt öltöztette volt, s amiket Noé a bárkájába pakolt, tőle pedig a középső fia, Khám ellopott, s titokban elsőszülöttjéhez, Khúshoz, Nimród majdani apjához juttatott – Jás 7, 24-29) „Ézsau fogta a ruhákat és tovább futott… Nimród emberei elől… aggódva és a harctól kimerülten, és bánatában a halált kívánta, amikor Jákobhoz, testvéréhez tért, s leült mellé… Íme – mondta neki –, meghalok a mai napon, mi hasznomra van a születési jog? Jákob okosan kezelte ezt a dolgot… és Ézsau eladta a születési jogát Jákobnak… És vele [eladta] a machpelahi barlangban lévő sírhelyét is, amit Ábrahám vásárolt Heth fiaitól, mint [családi] temetkezéshelyet, ezt Ézsau eladta Jákobnak, és Jákob mindent megvett testvérétől, Ézsautól, azok adott értéke szerint. És Jákob mindezt megírta [a szerződést] egy könyvbe, tanúk szeme láttára, majd lepecsételte és a könyv Jákob kezében maradt.” (Jás 27, 1-14)

Azt mondta valamelyik hazai kormányellenes tüntetésen egy 19 éves hangadó – bizonyos Nagy Blanka, talán megjegyezhetnénk ezt a nevet –: „Nem az a fontos, hogy szeressük egymást, hanem, hogy fogadjuk el a másikat!”

A későjúdeai, férfiközpontú szellemiséget hordozó-tükröző zsidó szentírás megalkotói nem fogadtak el egy Ézsau-származékot, sem őt, sem azt nem fogadták be, amit hirdetett, s korunk keresztyén bibliai lexikonjában az áll, hogy ez a szöveg nem maradt ránk, elveszett. A tízparancsolat felebarátságra vonatkozó intelme ugyanis nem csupán szeretethiányos, hanem gyakorlatilag a felebarátok köréből kizárja a más vallásúakat: ha mást vallasz, mint amit én, nemhogy a felebarátom nem lehetsz, hanem – a legjobb esetben – rád nem is figyelek.

Annak idején azonban még a cenzorok se hagyhattak figyelmen kívül egy Ézsautól származó prófétanőt, aki a Kánaán zsidók általi meghódítását követő időszak legjelentősebb bírája volt, ezért Izrael anyjának is neveztetett, akinek a zsidó hadak győzelmére szerzett diadalmi éneke talán a szentírás legősibb szövege: „Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről: Megrendült a föld, csepegett az ég, A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orcája előtt, Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt.” (Bír 5, 4-5) A bírák könyvét írásba foglalók annyit jegyeznek meg róla, hogy abban a húsz évben, amidőn a kánaániták királya „keményen sanyargatta Izrael fiait, Lappidot felesége, Debóra prófétaasszony bíráskodott Izraelben.” (Bír 4,3-4)

Slussz.

Ez a Lappidot nevű férfiú másutt nincs benne a Bibliában. Hogy a kilétét kutatták-e, annak se leltem nyomát, és a történelem sem árulja el, hogy ki volt. Debóra az ő pozíciójába e férj révén aligha juthatott. Ezt az edomita mivolta még kevésbé indokolja. Az azonban igen, ami a keresztyének lexikona szerint elveszett apokrif iratban olvasható: Mózes a héber bibliából kirekesztett – a vérszomjas Józsuát hiába bíráló – Jásárt, Jásár pedig a lányát, Debórát tette meg örökösének, aki nem pusztán a héber törzsek egyik bírájaként, hanem Isten által kijelölt kvázi-királynőjeként látta el hivatalát. Ami nagyon csípte a későbbi júdaiak szemét, s véget is vetettek az edomiták történelmének a Krisztus előtti utolsó századokban.

Annak ellenére nem ír Ézsau népének későbbi létéről a Biblia, hogy az edomiak a perzsa hódoltság idején is a hegyek önálló lakói maradtak, majd miután az Arábiából érkező nabateusokkal békében éltek, a megszálló görögök róluk nevezték el Iduemának az egész régiót.

A nabateusok Petrájának felépítése idején és után – amikorra a Kánaánt meghódító tizenkét izraeli törzs közül az északon élő tíz már „elveszett” – az eredeti hitükhöz visszatért és élethelyükhöz a perzsák által visszaengedett, Benjámin népét is befogadó júdeaiak mellett csakis az edomiták vallották az egyistenhitet. De tőlük eltérően vallásukban egyenlőnek tartották a férfiakat és a nőket, tulajdonukat – akár egy mai kibucban – megosztották egymással. Minden bizonnyal hatással voltak az esszénusok közösségeire, amelyek egyike Jézus születése idején Petrában honolt, kumráni gyülekezetük pedig a Holt-tenger sziklafalának barlangjaiban élt, akik között jó ideig gyaníthatóan Jézus nevelkedett.

Nem szokás említeni, hogy Júdea helytartója a Julius Caesartól római polgárjogot kapott edomita – akarom mondani: iduemai – Antipatrosz volt, akinek fia, Heródes – Ézsau kánaánitákkal (hettitákkal, hevvitákkal, izmaelitákkal), arábiai nabateusokkal kevert leszármazottja (!) – Júdea rómaiak által felügyelt zsidó államát, annak királyaként – mielőtt az elmebaj zsarnokká tette – addig és azóta se látott, nagyhírű magasságokba emelte.

Egyfajta keresztény értékelés szerint az Ábrahám vérvonalával öröklődő – Izsák, Jákob, József és annak két fia által hordozott – áldás már a Szentföldön szertefoszlott, hiszen Isten testi népe nem őrizte meg genetikai tisztaságát.

Értik ezt?

A Krisztus visszatérésének (és a világvégének) közeliségét hirdető hetednapi adventista keresztény egyházak egyike a genetikai tisztasághoz köti az Isten testi népéhez tartozást.

Márpedig genetikailag tiszta nép, genetikailag tiszta ember ezen a földön nincsen.

Isten testi népe esetleg Jézus egyszál maga lehet, aki azonban – igaz, „csak” jogilag – egy kánaánita szajha sarja is.

És felebarátod embertársa, kutyája, macskája, továbbá bármilyen holmija meg- vagy elkívánásának tilalmát betartani embertől hiába követelhető, mert legfeljebb a szentlélektől elvárható, hogy ezt a tilalmat ne szegje meg.

Az örök életet is kívánhatja az ember, s ha ezt hiába teszi, ennek nemhogy jogi, de semmiféle következménye nincs.

 

  1. bekezdés

Ilyen sincsen.

A tízparancsolat is elveszett.

Az is, amit negyven éven át hiába hurcoltak magukkal a léviták.

A Biblia szerint ugyan „amikor Izrael fiai elindulának”, majd eljutnak arra a helyre, ahol a meghalt és eltemetett Áron helyett Elezeár, az ő fia lesz a papjuk, „abban az időben választá ki az Úr a Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, és hogy az Úr előtt álljon, és néki szolgáljon, és hogy áldjon az ő nevében mind e napig. Ezért nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyafiaival; az Úr az ő öröksége, amiképpen megmondotta vala néki az Úr, a te Istened. Én pedig ott állottam a hegyen, mint az előbbi napokban, negyven nap és negyven éjjel…” (5Móz 10,6-10)

Mi történt?

Most nagyon pontosnak kell lennem, mert az idézett passzus Mózes ötödik, A törvény summája című könyvéből való, amelyben a múltbeli eseményeket meglehetősen zavarosan eleveníti fel. A hegyen álló Mózes szavainak értelmezése szerint Lévi törzse, amióta a szövetség ládájának hordozásával megbízatott, voltaképpen elvesztette kánaánbeli leendő örökségét, mert az ő öröksége az Úr szolgálata volt. Az Úr előtt való állás, meg az ő nevében való áldás azonban Áron eltemetése (meg Mózes eltemetése) utáni, a zsidók honfoglalását követő időszak levitáinak a királyi udvarban végzett készenléti szolgálatára vonatkozik, amiről a hegyen álló Mózes nem tudhatott. A szöveg tehát tagadhatatlanul utólagos betoldás, amelynek szerzői-szerkesztői (másban is) hibáztak.

Mivel a sivatagban negyven éven át a tízparancsolat kőtábláit tartalmazó ládát – a többi szent cuccal együtt – a leviták hordozák, erre nyilván az elindulás előtt kaptak parancsot. És hordozás közben is tudták, hogy őket a Jóisten minden izraeli elsőszülött helyett választotta ki, vette őket magához (4Móz 3,12; 8,16), és hogy csakis ők nem kaptak örökséget a meghódítandó hazából (4Móz 1,44). Ehelyett az „Úr tüzes áldozataiból” kellett élniük, azoknak a húsából, „a meglóbált szegy” és „a jobb lapocka” falatjaiból. És bár annak fejében, hogy a ládát valamennyi letelepedéskor őrizték, valamint minden szertartásban segédkeztek, a tized is őket illette, meg lakóhelyeket is igért nekik az Úr a többi Jákob-utód 12 részre osztott földterületén (4Móz 35,1-8; 3Móz 25,33; Józs 21,1-42; 1Krón 6,39-66), az örökségből való kitagadásuk Lévi törzsének megbüntetése.

Az Úrnak tudniillik nagyon nem tetszett, hogy Mózes az ő népvezetői státusza ellen lázadást szító Áron háromezer hívét Lévi leszármazottaival leölette. (Áront csak azért nem ölette meg, mert az félelmében legott megerősítette Mózesnek tett hűségesküjét, ahogy az Jásár könyvében szerepel.) És az Örökkévaló nemcsak a levitákat büntette, hanem Mózessel együtt választott népe akkor élő tagjaira is ezért szabta ki a rettentő ítéletet: „Azért, mert ezt tettétek és Izrael gyermekei tanúi voltak a vérontásnak, azért Izrael gyermekei negyven évig vándoroljanak a sivatagban, magukon viselve romlottságuk terhét, míg tetemeiket el nem emészti a sivatag.” (Jásár könyvéből idézi ezt Graham Phillips A mózesi örökség című kötetében, Gold Book, Debrecen, 2002., 239. oldal)

Mikor történt ez?

A vérontás után, amikor az Úr megpróbálta megismételni, és Mózessel a vele felhozatott általa készített új táblákra ráiratni a tízparancsolat korábbi rendelkezéseit.

A Bibliában ez áll:

„Abban az időben monda az Úr nékem: Faragj magadnak két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és jőjj fel hozzám a hegyre, és csinálj faládát. És felírom a táblákra azokat az ígéket, amelyek az előbbi táblákon valának, amelyeket széttörtél; és tedd azokat a ládába. Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala. És felírá a táblákra az előbbi írás szerint a tíz ígét, amelyeket szólott vala az Úr ti hozzátok a hegyen, a tűznek közepéből a gyülekezésnek napján, és átadá az Úr azokat nékem. Akkor megfordulék és alájövék a hegyről, és betevém a táblákat a ládába, amelyet csináltam vala, hogy ott legyenek, amiképpen az Úr parancsolta vala nékem.” (5Móz 10, 1-5)

És e bibliai sorokat alig másítva szerepel a Keresztyén Bibliai Lexikonban, hogy Mózes a ládába „az Isten által írt kőtáblán a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot” tette bele.

Amely állítás három tévedéssel terhes.

Nem írta, hanem diktálta Isten, nem egy, hanem két kőtáblára, nem a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot – nem azt a tíz igét, amelyet tűznek közepéből a gyülekezések napján szólott a néphez –, hanem ami aznap jutott az eszébe.

A két kőtáblán, amelyeket aznap odalent, isteni parancsra Mózes a ládába tett, s amelyeket ebben a ládában negyven éven át a levitákkal cipeltetett, amelyeknek később az utódaik templomot emeltek, a bizonyosság tábláin tehát – Jegyezd meg magadnak, amit ma parancsolok néked kezdősorral – az alábbi szöveg állt.

 

„Ímé kiűzöm előled az Emoreust, Kananeust, Khittheust, Perizeust, Khivveust, Jebuzeust. Vigyázz magadra, nehogy szövetséget köss annak a földnek lakosaival, amelybe bemégy…” (2Móz 34,11-12)

Ez az Isten ujjával írt tízparancsolatot közvetlenül követő, Külső dolgokról való polgári törvények című rendelkezések közül választott és súlyosbított, a más istenekben hívők elleni uszítást megalapozó szabályok bevezetője. Íme a súlyosbítandó polgári törvények egyike:

„Mert az én Angyalom te előtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat a ti Istenteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a nyavalyát.” (2Móz 23, 23-25)

A súlyosbítás, azaz a nyavalya eltávolításának mikéntjét, és az elrendelt emberirtás okainak sorát, azaz a fenti, vastagított betűs bevezetés folytatását jóval fentebb, a bekezdésekre tagolt igazi tízparancsolat másodikának – általam az egyistenhit alaptörvényének nevezett rendelkezés – elemzése részeként már olvashatták.

 

„A kovásztalan kenyér innepét megtartsad: hét nap egyél kovásztalan kenyeret, amint megparancsoltam néked az Abib hónap ideje alatt, mert akkoran jöttél ki Égyiptomból.” (2Móz 34,18)

Ez a szabály jóval az igazi tízparancsolat megfogalmazása, még a kivonulás előtti időknek a húsvéti bárányok elfogyasztására és az elsőszülöttek halálára vonatkozó rendelkezéseken alapul.

„Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izráel egész gyűlekezetének, mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint; kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. A bárány ép, hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű fűvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az. Mert általmégyek Égyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret; még az első napon takarítsátok el a kovászt házaitokból, mert valaki kovászost ejéndik az első naptól fogva a hetedik napig, az olyan lélek irtassék ki Izráelből.” (2Móz 12, 2-15)

 

„Mindaz ami az anyja méhét megnyitja, enyém legyen, és minden hímbarmod is, amely a te tehenednek vagy juhodnak első fajzása. De a szamárnak első vemhét juhon váltsd meg; ha pedig nem váltod, szegd nyakát. Fiaid közül minden elsőszülöttet megválts, és ne jöjjön üresen előmbe senki.” (2Móz 34, 19-20)

Ez ugyancsak egy, a tízparancsolat előtti, kivonuláskori szabály rövidített megismétlése:

„Nékem szentelj minden elsőszülöttet, valami megnyitja az ő anyjának méhét az Izráel fiai között, akár ember, akár barom, enyim legyen az. Ha pedig beviénd téged az Úr a Kananeusok földére, amiképpen megesküdött néked és a te atyáidnak, és azt néked adándja: Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja, a baromnak is, ami néked lesz, minden méhnyitó fajzását; a hímek az Úré. De a szamárnak minden első fajzását báránynyal váltsd meg; ha pedig meg nem váltod, szegd meg a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttét megváltsd a te fiaid közül. (2Móz 13,2 és 12-13)

 

„Hat napon munkálkodjál, a hetedik napon pedig pihenj; szántás és aratás idején is pihenj.” (2Móz 34,21)

Na ez végre a tízparancsolat egyikével csaknem egyező, legalábbis e szabályok sorába beilleszthető követelmény, amely azonban egy későbbi, polgári törvényre épült:

„Hat napon át végezd dolgaidat, a hetedik napon pedig nyúgodjál, hogy nyúgodjék a te ökröd és szamarad, és megpihenjen a te szolgálód fia és a jövevény.” (2Móz 23,12)

 

A hetek innepét is megtartsd a búza zsengének aratásakor; meg a betakarás innepét is az esztendő végén.” (2Móz 34,22) ű

Ez ugyancsak a tízparancsolat megfogalmazását követő külső dolgokról való polgári szabályokat felelevenítő rendelkezések sorába tartozik:

„És (megtartsad) az aratás innepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás innepét az esztendő végén, amikor termésedet betakarítod a mezőről.” (2Móz 23,16)

 

Háromszor esztendőnként minden férfiú jelenjen meg az Úrnak, Izráel Ura Istenének színe előtt.” (2Móz 34,23)

Ez egy, a megsemmisített tízparancsolat utáni, polgári szabály csaknem betűhív másolata:

„Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.” (2Móz 23,17)

 

„Mert kiűzöm a népeket előled, és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor.” (2Móz 34,24)

Ez egy kedvkeltő, a végrehajtást inspiráló rendelkezés a tízparancsolat új tábláiba illesztett polgári szabály betartásához.

 

„Áldozatom vérét ne ontsd ki kovász mellett, és a husvét innepének áldozatja ne maradjon meg reggelig.” (2Móz 34,25)

Eme parancsolattá emelt polgári szabály eredetije az alábbi volt:

Ne ontsd ki az én áldozatom vérét kovászos kenyér mellett, és ünnepi áldozatom kövére meg ne maradjon reggelig.” (2Móz 23,18)

 

9-10.

„Földed zsengéiből az elsőt vidd fel az Úrnak a te Istenednek házába. Ne főzz gödölyét az anyja tejében.” (2Móz 34,26)

Ez két parancsolat. Amiképpen az eredetije is két szabály volt. Ámbár ha Rivka, az arameus Betuel lánya, Lábán húga, azaz Rebeka a már vak férjét, Izsákot megtévesztendő, az Ézsautól várt fűszeres őzgida-vacsora helyett, szeretettebb fiával neki az anyja tejében általa főzött gödölyét tálaltatta fel, ugyancsak fűszeresen, hogy Izsák ne Ézsaut, hanem Jákobot áldja meg, e szabályok összefüggenek.

A te földed zsengéjének elsejét vidd el a te Uradnak Istenednek házába. Ne főzd meg a gödölyét az ő anyjának tejében.” (2Móz 23,19)

 

„És monda az Úr Mózesnek: Írd fel ezeket a szavakat; mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izráellel.” (2Móz 34,27)

Ami nem igaz.

Mert e fejezet címe a Bibliában: A tízparancsolat új táblái és a szövetség megújítása.

Azaz a Mózes által felírt fenti szavak értelme nem a szövetség megkötéséhez, hanem az Isten ujjával írt szavak értelme szerint korábban megkötött szövetség megújításához szükségeltetett.

Lévén az Isten ujjával írt tízparancsolat – amihez a magyar kormányzati álláspont szerint vissza kell térnünk, mert az a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk (Fer 2’20-2’35) – az ősi szövetség megtartásához se volt elegendő, noha parancsolatainak megtartása révén a halálos betegségek javarésze mindmáig elkerülhető (Kás 0’55-1’04).

Akkor most mit tegyünk?

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Elindult a kampány! Kié?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 15:36

Elindult az uniós választási kampány. Elég sok párttal a startvonalnál. Névleg. Az emberek pedig nyugodtan találgathatják némelyikről, hogy valójában kicsodák, és mi a fenét is akarnak. Mert vannak nagyon jól hangzó jelmondatok, és vannak eddig sosem hallott nevű gittegyletek is. Némelyik ismertebb szervezet meg szintén kezd olykor gittegylet-szerűnek látszani. De a politika valószínűleg már csak ilyen. Vagy mégsem.

A „politika”, mint olyan valószínűleg inkább olyan, amilyenné a politikusok, és a holdudvarukban lihegők teszik. Az utóbbiak ténykedése nyilván nem független attól, hogy a rájuk befolyással bíró politikusok kara mit enged. A politikusok ténykedése meg egyáltalán nem független attól, hogy az ország lakossága mit visel el tőlük. Ezért aztán könnyedén válhat röhejessé, amikor olyanok fanyalognak a választások eredményein, akik esetleg el sem mentek szavazni. A feltételes mód egyébként annak szól, hogy néha, vagy nem is csak néha, nyugodtan érezheti valaki úgy, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavaz. Amolyan endékásan. Ahol elvileg több párt rendszere volt. De azért valójában teljesen mindegy volt, hogy kire szavaztak. Amikor pedig az ember már úgy érzi, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavaz, akkor érezheti úgy is, hogy felesleges elmenni a szavazásra. Az akárcsak informálisan kialakított pártszövetségek úgyis lezsírozzák egymás között. Amellett az „Unió” rohadt messze van, miközben a mindennapok itt sorakoznak egymás után.

Egy zsákfaluban, közmunkán tengődő család tagjának például bárki nyugodtan ugathat az uniós minimálbérekről bármit, amit akar. Ha nem kergetik el az illetőt vasvillával, akkor sem okvetlenül fogják tudni, hogy miről pampog. Mert esetleg a legközelebbi nagyobb városban sem igazán járnak. Azok, akik generációsan szakadtak le. Szinte mindentől. Azok, akiknek már az is értelmiségi csibészség, hogy „demokrácia”, vagy királyság van. Érthetően. A hatalom forrása számukra pontszerű, és a nem is feltétlenül átlátott értelmű szavak feletti vita akár egy másik galaxisban is folyhatna. Ezért volt szerintem már a 2013-as választási felkészülésnél is biztos bukóforduló, amikor az ellenzéknek nevezett konglomerátum felült a saját retorikájának. Amit értelmiséginek nevezett közjelölt közszereplők egy levéllel is megtámogattak. Gyakorlatilag végképp elszakítva a szavazók tömegeit az ellenzéki kínálattól.

Nem mintha az utóbbiakból olyan nagyon jól állnánk. Ha globálisan próbáljuk szemlélni, akkor van egy fél marék olyan párt, akiről eddig legfeljebb az adóellenőrök tudtak. A közbeszédben ismertebb formációk egy részéről azt sem igazán lehet tudni, hogy valójában ellenzékiek-e? Jól mutatta ezt annak a családi törvénysalátának megszavazása, ami legutóbb zajlott. Amiről MSZP-től Jobbikig mindenki elmondta, hogy miért hazugság, baromság, vállalhatatlan, meg hasonlók. Majd bementek a parlamentbe, és a sokak által sokszor szidott DK kivételével, vagy megszavazták, vagy tartózkodásukkal támogatták meg a hatalom kívánságait. De akkor, ha ettől eltekintünk, akkor is azt láthatjuk, hogy az LMP, gyakorlatilag a megalakulás óta, több akcióval támogatta az ellenzék megosztását, illetve a regnáló hatalmat, mint amennyivel befeszült volna az állítólagos ellenzékiségbe. A Jobbik meg nyugodtan törekedhet középre. Tekintettel arra, hogy a korábbi radikális programjának számos pontját megvalósította, illetve megvalósítja a Fidesz.

Nem véletlenül emlegetem már jó ideje, és nem egyedül, hogy valójában nyugodtan létezhet egy LMP-Fidesz-Jobbik tengely. Lefedve a palettát a jobboldali radikálisok vágyaitól a jobboldali zöld buborékok világáig. Botka ámokfutása óta pedig azok sem lehetnek teljesen biztosak a dolgukban, akik kizárják egy MSZP-Fidesz háttéralku lehetőségét. Amit a legutóbbi, korábban említett, család-törvényi szavazás sem igazán zár ki. Függetlenül attól, hogy mit lehet magyarázkodásban felhozni a szavazat-kiosztás mellett. Aki ugyanis azt hiszi, hogy Orbán ettől kevésbé fogja ellenségnek kezelni, a vele nem egyet-értőket, az sürgősen keressen más szert. Mert az, amit használ már megzabálta az agyát. A politikai haszon nem, legfeljebb a politikai, retorikai gyávaság lehet a magyarázat. Úgyhogy lehet választani: háttéralku vagy gyávaság. Egyik jobb kilátás, mint a másik. Egyenesen a bányászbéka fenekére. Baromi mélyről. Amolyan endékásan.

Tudom, tudom. Tiszta fanyalgás az egész, és az „ellenzék” nyilván emiatt az írás miatt fog veszíteni. Mert egyébként hó-tiszta lelkű szentek gyülekezete, akiket nem értek meg. Ahogy sokan mások sem. Csupa fanyalgó ellendrukker. Majdnem úgy, ahogy Orbánnak mindenki szembejön az autópályán. Ahogy lehet nyugodtan morogni és értetlenkedni a társadalmi radikalizmus növekedésén is. Holott az embereket, ahogy szintén évek óta ugatom, általában jobban érdeklik a kocsma elől ellopott biciklijük, a meglopott feleségük, a megerőszakolt lányuk, mint a felkent értelmiségiek cicaharcai. Az, aki érthető, világos, a csóró nép számára is felfogható választ kínál a mindennapokra, az bármilyen, ismétlem, BÁRMILYEN párnacsata elől el fogja vinni a szavazatokat. Orbán a maga populista ellenségkreáló mondókáival ebben az iszapcsatában kétségtelenül jól áll. De elő lehetne, illetve elő kellene állni a megélhető, és nem okvetlenül az egykori, ideiglenesen félretett, de bármikor előszedhető, jobbikos, alternatívákkal, amíg nem késő.

Kategóriák: Szervezetek

HORVÁTH PÉTER – MIHÁLY TAMÁS: CANTERBURY MESÉK a Váci Dunakanyar Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 11:05

Musical két részben, a Váci Dunakanyar Színház és a Gózon Gyula Kamaraszínház előadása

Az 56 csepp vér szerzőpárosának legújabb musicalje! A zeneszerző Mihály Tamás, aki az Omega együttes tagja volt korábban. Horváth Péter József Attila-díjas író, drámaíró jegyzi A padlás című musical szövegkönyvét is.

A Canterbury mesék lapjai mai környezetben elevenednek meg. Az ember hatszáz év alatt mit sem változott és a dolgok ma is ugyanúgy történnek, mint akkor. Szerelem és halál, hűség és árulás, bűn és megbocsátás, csábítás és megcsalás – mesék az EMBERRŐL egy XXI. századi, világvége hangulatot árasztó romkocsmában, sok zenével. A musicalt Horváth Péter fogja színpadra állítani a Váci Dunakanyar Színházban.

Szereplők:
Bede-Fazekas Anna,
Borbiczki Ferenc
Hajdu Tibor
Kékesi Gábor
Molnár Gyöngyi
Varga Dóra
Ténai Petra e.h.
Törő Gergely Zsolt e.h.

Zenekar:
Vadász Gellért -szaxofon
Piller Márton- zongora
Gyányi Tamás – basszusgitár
Izsó Tamás – dob
Kovács Tamás -zenekarvezető/gitár
Zenei vezető: Mihály Tamás

Rendező: Horváth Péter
Koreográfus: Bóbis László
Díszlet-jelmez: Csík György
A rendező munkatársa: Nagy Sári.

Az előadás időtartama 130 perc, egy szünettel.

A pikáns jelenetekben is bővelkedő előadást csak 16 éven felüli nézőinknek ajánljuk.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Végül egy megjegyzés:

Szerintem a darab legszebb dala itt hallható:

Kategóriák: Szervezetek

Utópia

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 5 - 15:35

A görög kifejezés jelentéstartalma sokféleképpen módosult az évszázadok során Platontól és Morus Tamástól egészen napjainkig, amikor a közbeszédben leginkább tudományos alapú fikcióként – science fiction – használjuk. Olyasvalami, aminek van ugyan reális kiindulópontja, de egy elképzelt feltételrendszerben működik.

Más kérdés, hogy – főként a társadalmak működésének utópiái esetében -, hogy ami egykor utópia volt, az az idő előrehaladtával valósággá vált. Persze sohasem abban a steril formában, ahogyan azt eredeti kiötlői elgondolták. Mégis úgy gondolom, talán nem felesleges a lehetetlent elképzelni – hogy elérhessük a lehetségest.

Nekem is van vízióm – elsősorban a hazám Magyarország jövőjéről. Földhözragadt módon arról, hogyan, miképp prosperálhatna ez az ország jobban.

Illusztráció: Christine Auda

Ha körülnézünk a világunkban, láthatjuk: az az ország képes jól működni, amelyik megtalálja azt a terméket, szolgáltatást, amit a lehetőségei, hagyományai stb. alapján a legjobb minőségben tud nyújtani. (Nagyjából ezt hívják komparatív előnynek.)

Vágjunk a közepébe! Az egész Magyarországot egy óriási campussá alakítanám. Méghozzá egy specializált, de komplex egyetemi központtá.

A specifikum az egészségügy lenne, a komplexitást egyrészt az egészségügyhöz kapcsolódó tudományterületek – biokémia, biofizika, genetika stb. – jelentenék, másrészt a tevékenység különböző szintű elsajátításának lehetősége. (A kutatók mellett itt lenne a világon a legjobb képzése az operátoroknak, gyógyszerészeknek, műtősöknek, laborasszisztenseknek.)

Ehhez az ország minden adottsága megvan. A klíma egyelőre barátságos. Előny, hogy a terület nem túl nagy – nincsenek éles időjárási, geológiai eltérések, és áthidalhatók a fejlettségi, kulturális különbségek is. Így könnyebben megteremthető egy egymással is kommunikálni képes hálózat.

A legfontosabb azonban a hagyomány, amire felépíthető egy egész struktúra. Ezt Magyarországnak Semmelweis Ignác, Korányi Sándor, Szentgyörgyi Albert, Richter Gedeon, Pető András és számtalan kevésbé ismert orvos, kémikus, tudós teremtette meg – és ma is hat. (A EU közös, biokémiai kutatóközpontja Szegeden épül – a döntésben egészen biztosan szerepe volt, hogy Szentgyörgyi professzor laboratóriumai itt működnek.)

Négy központ köré lehetne felépíteni a rendszert. A budapesti SOTE, a szegedi Tudományegyetem, a debreceni és a pécsi egyetemek ma is meglévő, szerteágazó képzést adó orvosi karai köré. Minden – de szószerint minden! – pénzt arra költenék, hogy e négy központot olyan színvonalúra fejlesszem, ahová szívesen jönnek a világ minden tájáról az egészségüggyel foglalkozók. Még az se biztos, hogy a fizetéseket kellene az égig csavarni: kutatóknak gyakran fontosabb, hogy területük megismeréséhez megkapják a szükséges eszközöket, munkájukhoz a nyugalmat, mint bármiféle luxus. Úgy tudom, a los-alamosi atomkutatók életkörülményei is elég puritánok voltak.

A technikai feltételek – laboratóriumok, eszközök, szakmai kapcsolattartás – költségei mellett megfizetném az itt dolgozókat: kutatómunkát végzők még az asszisztenciával együtt sincsenek többen ötezer embernél. Átlagbérük egymillió forintra emelése két évre kijönne egy Várba költözésből, további két évre két falusi stadion árából stb.

Nagyon fontos (lenne), hogy a költségvetésből származó pénz elköltésénél ne egy miniszteriális emberrel kelljen huzakodniuk, hogy miért fontos egy tudományos lap előfizetése, egy konferencián való részvétel, sőt jelentős konferenciák szervezése. (Vitázzanak egymás között: kutatóknak ez nem idegen terep, lételemük.) A közvélekedéssel ellentétben: a tudományoknak is szükségük van marketingre, sőt. Igaz, ehhez kissé bonyolultabb módszerek szükségesek, mint amire nő+kutya+gyerek kombóban utazó „mosópor kreatívok” képesek.

Szóval: megvan az ötezer kutató, laborasszisztens, karbantartó stb., akik csábítják majd ide a tanári, oktatói képességekkel is (nem minden tudós jó tanár is egyben) rendelkező ismerőseiket, kollégáikat. Mondjuk további tízezret, akik között a hazaiakkal együtt valószínűleg van kétezer olyan, aki vonzza a diákokat. Mondjuk négyet, akik további négyet stb.
Állítom: Magyarország egész népe nagyságrendekkel élhetne sokkal jobban a mainál, ha ebben az elképzelt négy központban csak 25-25, azaz összesen 100 ezer kutató, diák, oktató dolgozna. (Nemzetközi léptékkel ez nem nagy: van olyan egyetem, ami egymagában százezernél is több hallgatót, oktatót, asszisztenciát foglalkoztat.)

Fel lehet vetni: nem mindenki alkalmas arra, hogy orvos, biológus, stb. legyen. És????
Ez a százezer ember itt él: laknia kell valahol, ennie, öltöznie, pihennie, közlekedik stb. Az egyetemi diákság általában nem a legszegényebbek közül kerül ki – költenek fodrászra, étteremre, pihenésre, szórakozásra.

És kultúrára. Ami talán a legfontosabb. Mert amíg az anyagi javakat vesszük el a gazdagoktól, annak következménye nem az általános gazdagság, hanem az általános szegénység lesz, addig a szellemi-kulturális erő megsokszorozódik, minél többen jutnak hozzá. Például: ha egy zsákfaluban egyszerű körülmények között élő ember mondjuk az egyik kollégiumi étteremben kap munkát, vagy a laboratóriumi eszközöket tartja karban, idővel ragad rá az ott tapasztaltakból egyfajta igényesség, módosul a gondolkodása. (Kéretik elfelejteni az amerikai filmipar legszemetebb „vígjátékainak” közhelyeit.)

Magyarország legfontosabb – és leghasznosabb – „exportcikke” ma még az orvosok, ápolók hada, akiket szívesen látnak egyelőre legtöbb országban. Miért kéne megtiltani, hogy vigyék hazánk jó hírét? Sőt! Menjenek minél többen, és hangoztassák – ebben az országban lehet ilyen jól megtanulni a szakmát/hivatást! Persze ez pénzbe kerül – a kutatás-tanítás költséges dolog. De itt vannak ehhez a legjobb feltételek, megéri a norvég, francia, mindenféle nációjú, orvosnak, gyógyszerésznek készülő fiatalokat Magyarországon taníttatni. Akár állami ösztöndíjjal is.

Ehhez persze nem elég a barátságos időjárás és a nyugodt természeti környezet. Az is kell, hogy az állami szervezet irányítói ne akarjanak véglegesen eldönteni tudományos kérdéseket. Ahogy Alma említette: a népköztársaságokban azért volt tilos a genetika, mert a ”minden ember egyenlő”-t, egyformának torzították: tehát biológiai okból nem lehetnek előnyök-hátrányok. (Holott dehogynem.) De ugyanilyen módon fenyegeti a megismerést a teremtés-mítosz bigott felfogása (nem a keresztyénség!), ami szerint tilos a gének működésének kutatása, pláne befolyásolása.

A huszadik század legprosperálóbb „iparágának”, a reklámnak az atyja, D. Ogilvy mondta: a reklámok 95 százaléka fölösleges – csak nem tudjuk, melyik az az öt százalék, ami hasznos… Ráillik ez a tudományos kutatásokra is – ajánlom azok figyelmébe, akik drágállják a kutatóhelyek fenntartását, és „kézzelfogható” eredményeket követelnek.

Gyakran hangoztatom: szögegyenesítésből csak szolgaszinten lehet megélni. Ha azonban egy ország/nemzet rátalál arra a „termékre”, amit jobban tud másoknál – vagy legalább hasonló szinten, abból az egész közösség profitál.

Itt van Svájc példája, ahol kitaláltak maguknak sok-sok évvel ezelőtt egy tevékenységet: a pénzügyi szolgáltatásokat akkor, amikor az ilyesmire még csak keveseknek volt igényük. Nincs ásványkincsük, termőföldnek is híján vannak. Az ország politikai semlegessége mítosz és a legkevésbé az ottani lakosokon múlik: bármelyik közepes ország bekebelezhetné. (Ahogy erre a hitleri időkben lett volna kedve a harmadik birodalomnak.) Csakhogy ki olyan hülye, hogy a saját pénztárcáját verje szét? Ahogy lehetne Magyarország is az a hely, ahol a gyógyítás, ápolás legjobb módszereit fejlesztik, tanítják: ki akarná feldúlni az ilyen helyet?

Hogy utópiámnak vannak reális alapjai, arra bizonyíték egy minapi hír. A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) és Szegedi Tudományegyetem orvosi kara felkerült a 200 legjobb orvosi egyetem listájára. Igaz, a 101-200 közötti helyre, ez azonban még mindig sokkal jobb, mint a többi magyar felsőoktatási intézmény nemzetközi elismertsége – beleértve a Budapesti Műszaki Egyetemet is -, amelyek az első ötszáz közé sem tudnak felkapaszkodni. Erős a gyanúm, hogy ebben az értékelésben szerepet játszottak az utóbbi tíz évben a világ minden tájára kirajzott diagnosztikusok, orvosok, ápolók, hada.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Megtaláltuk Orbán Viktor középiskolás ellenőrzőjét

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 5 - 14:02

Megtaláltuk Orbán Viktor gimnáziumi üzenőfüzetét. A benne lévő érdemjegyeket személyiségi okok miatt nem közölhetjük, mert tartunk Péterfalvi Attilának, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnökének a haragjától, akinek a fényképén jól kivehető, hogy mögötte a magyar mellett nem egy uniós, hanem egy székely zászló látszik. A miniszterelnök jegyeiről ezért csak annyit mondhatunk, hogy sok volt közöttük az elégtelen és az elégséges (kilenc egyest és tíz kettest számoltunk össze).

Egy az Orbán szülőkhöz írott iskolaigazgató dörgedelmet azonban idemásolunk. A személyiségi jogokra való tekintettel a vaskosabb megállapítások közlésétől eltekintünk.

T. Orbán-szülők!

Tájékoztatjuk önöket, hogy Viktor Mihály nevű gyermekük magatartásában az utóbbi időkben kedvezőtlen változásokat tapasztaltunk. Bár e negatív elmozdulásnak voltak előjelei, mi, ameddig lehetett, türelmesen vártunk, mert bíztunk abban, hogy gyermekük szép szóval, meggyőzéssel, ha úgy tetszik, érvekkel is jobb belátásra bírható. Ebbéli reményünkben azonban csalódnunk kellett: gyermekük magatartása nemhogy javult volna, de egyre inkább elhatalmasodtak a viselkedésében és személyiségében a laikus szem számára is jól látható zavarok. Nevezett diák gyakran verekszik társaival, főleg a nála kisebbekkel, ráadásul lop is tőlük. Mindezekre már több alkalommal felhívtuk az Önök figyelmét, de mint említettük, a helyzet egyre csak romlott.

Azt sem hallgathatjuk el Önök előtt, hogy fiuk rendszeresen hazudik a társainak. Bármennyire is fájó, kedves szülők, az az igazság, hogy sokan azok közül, akik egykoron szerették, ma már utálják és undorodnak tőle. Nem rejthetjük véka alá: gyermekük mára összeférhetetlenné, elviselhetetlenné és kibírhatatlanná vált. Egyre többen panaszkodnak rá, ám úgy tűnik, egyelőre mindhiába: esetében mind a baráti, mind a tanári intelmek falra hányt borsónak bizonyulnak. Ha önmérsékletre, és a közösen elfogadott normák betartására intik, ő csak a vállát vonogatja, pökhendi és arrogáns válaszokat ad.

Pszichológusunk meglátása szerint gyermekük nem egyszerűen krónikus hazudozó, de olyan, mint egy, a társai amnéziájára építő szélhámos: a véleményét gyakran, látszólag minden értelmes ok nélkül változtatja. Ma ezt mondja, holnap az ellenkezőjét, attól függően, hogy pillanatnyi érdekei alapján mit tart jónak.

Kötelességünk megemlíteni, hogy Viktor Mihály személyiségében beállt zavarok, a tevékenységében gyakorta fellelhető uszítás, valamint az ezzel rokon gyűlöletkeltés már iskolai közösségünk normális működését veszélyeztetik. Ezért kérjük Önöket, hogy kemény kézzel, az általunk normál üzemmenetben nem díjazott, ám az ő esetében feltehetőleg egyedül célravezető, fizikai ráhatásban megtestesülő, szigorral lépjenek fel vele szemben.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Gajdics elvtárs toleráns ember — A kutyaszarhoz hasonlította a meleg magyarokat

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 4 - 14:05

Gajdics Ottó toleráns ember. Ezt onnan lehet tudni, hogy ő maga mondta saját magáról. Az Echo tévéből a Hír TV-be menekített Sajtóklubban a melegek kapcsán beszélt erről a nemes tulajdonságáról a Szabad Föld (korábban: Magyar Idők) főszerkesztője, s állítását rögtön egy érdekes megfogalmazással is alátámasztotta.

„Mi toleránsak vagyunk, mi befogadók vagyunk. Együtt tudunk élni velük, úgy, ahogy a száraz kutyapiszokkal az árokparton, még csak föl sem rúgjuk őket, éljenek úgy, ahogy akarnak, csak bennünket hagyjanak békén.”

Ezt mondta a nagyon toleráns Gajdics Ottó. Pedig, bele is lövethetne a melegekbe, követelhetné a betiltásukat, vagy a kitiltásukat mindenhonnan, de nem: a mi jó Gajdicsunk megelégszik azzal, hogy száraz kutyapiszokhoz hasonlítja őket.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes emlékeztetni arra, hogy Gajdics Ottó valamikor elvtárs volt. Legalábbis abban az értelemben, hogy ő volt a nyíregyházi főiskola utolsó KISZ-titkára. (Gyengébbek és egészen fiatalabbak kedvéért: a KISZ a Kommunista Ifjúsági Szövetség rövidítése). Nem kell rögtön rosszra gondolni, vagyis, hogy ő is ugyanolyan köpönyegforgató volna, mint sokan a társai közül. Épp ellenkezőleg: a pártállamban az volt a szokás, hogy a rendszer úgy számolt le a legádázabb ellenségeivel, hogy kinevezte őket KISZ-titkárnak. Van olyan is, akiből párttitkár lett, de Gajdiccsal kegyesek voltak az elvtársai, beérték azzal, ha KISZ-titkárként vészeli át az egypártrendszer embert próbáló utolsó éveit.

Mozgalmi zsargonban: belülről bomlasztotta a rendszert.

Mentségére legyen mondva, akkor még nem tudhatta, hogy Kádár rendszere nem tart örökké, jön majd a rendszerváltás, és attól kezdve ő már nem kommunista lesz, hanem keresztény és konzervatív. No meg fenemód toleráns, aki nemcsak a melegekkel tud együtt élni, de még a kutyapiszokkal is. Meg a gyűlöletkeltőkkel. Valamint azokkal, akik lopnak a közvagyonból, diktatúrát csinálnak egy demokratikus országból.

Ennyire talán mégsem kellene toleránsnak lenni, Gajdics elvtárs. Különös tekintettel a kutyapiszokra: azt ugyanis tisztességes kutyatartók még az árokparton sem hagyják ott.

Kategóriák: Szervezetek

Három poklot ismerek: Dantéét, Bulgakovét és a hazai politika poklát

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 3 - 19:41

Bulgakov pokla a legszelídebb, van benne kies liget, pokolbál sőt még kiút is. Kiút a pokolból. A „Mester és Margarita” Margaritája az évente rendezett pokolbál aktuális királynője. Margarita az alkalomhoz illő ékszerekkel díszített, gyönyörű nő, és -hogy még szebb legyen- meztelen. Hatalma nagy: a bálon egy bűnöst szabaddá tehet.

Egymás után járulnak elé a dicsekvő bűnösök, büszkék bűneikre, ám van köztük egy zokogó anya, aki megölte gyermekét. Margarita őt engedi el a pokolból, neki ad esélyt.

Kedves barátnőm, amikor a történtet mesélem neki, kis hallgatás után ennyit mond: „Belőle lett a legjobb anya.”

Furcsán nézek: Gyermeke gyilkosából legjobb anya(?) aztán váratlanul zúdul rám a felismerés; csak így teheti jóvá visszavonhatatlan bűnét; új gyermekének jó anyjaként, és csak akkor válhat jó anyává, ha belátta bűnét. Nem a bűnbánat, (az is fontos) hanem a jóvá válás (a bűntől való megtisztulás, amelyhez a pokolból való kiszabadulás az út) teszi a legjobb anyává.

Nézzük saját poklunkat! (Dantéról talán a végén) Politikai „elitünk” egy része, a NER lovagok dicsekszenek bűneikkel, nincs az a bálkirálynő, aki kegyelmet adna nekik. Másik rész vagyunk mi, nevezzünk minket a NER veszteseinek (libsiknek, demokratáknak) kezdjük érezni bűnünket. Már nem csak azért fáj nekünk a NER, mert nem mi győztünk, talán lassan elfelejtünk választási csalásról beszélni, meg feszegetni más bűnét, talán észrevesszük mit tettünk rosszul, rájövünk: legnagyobb bűnünk, hogy veszni hagytuk a demokráciát.

Még nem következett be a teljes felismerés, még Dante poklában vagyunk, még büszkélkedünk, még kívülről jön a büntetés, még kéjelgő ördögök nyomnak vissza a mocsárba, még Európában kacagnak rajtunk: Ilyenek vagytok ti magyarok, ingyen kaptátok és veszni hagytátok a demokráciát.

Mégis, itt, ebben a politikai pokolban, mi demokraták időnként egy asztalhoz ülünk, és talán egyszer, nemsokára nem csak választási számtanról fogunk beszélni, hanem közös feladatokról, tettekről: Arról, hogy miként állítsuk helyre a demokráciát.

Szukits Rezső

Forrás: Madison Moore

Kategóriák: Szervezetek

Mátyás, a világ királya a Nemzeti Táncszínházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 2 - 21:55

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Mátyás királyról szólómesék és történetek birodalmába hívja a nagyobbacska gyerekeket. A tanulságos történetek elmesélése során segítségünkre lesz Mátyás király udvari történetírója (vagy inkább okos udvari bolondja?), a híres Galeotto Marzio. Az ő segítségével megismerjük az igazmondó juhászt, Mátyás szép és okos feleségét; Beatrix királynét éppúgy, mint a gonosz kolozsvári bírót, sőt azt is megtudhatjuk, hogyan is lett király a magyarok vezérlő csillaga: a mi igazságos Mátyás királyunk.

Táncolják:  Magyar Nemzeti Táncegyüttes

A meséket színpadra írta: Zs. Vincze Zsuzsa
Koreográfusok: Appelshofer János, Sánta Gergő, Zs. Vincze Zsuzsa, Zsuráfszky Zoltán
Díszlettervező: Tóth Kázmér
Jelmeztervező: Zs. Vincze Zsuzsa
Zene: Rossa László, Szabó Dániel, Papp István Gázsa
Rendező: Zs. Vincze Zsuzsa és Zsuráfszky Zoltán

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 1 - 19:42

(hommage Rejtő Jenő)

Úgy látom, muszáj lenne néhány alapvető dolgot tisztázni, hogy a beszélgetéseink ne fulladjanak bele a „ki a hülye” unalmas mocsarába.

Szóval: a politika görög szó, eredeti jelentésében az állam (városállam) irányításának módjára tett ajánlat. Ma inkább azt mondanám: egy társadalom közös ügyeinek irányítási módjára tett ajánlat. Ennek fényében minimum furcsa, hogy a magyar társadalom többsége majd 20 éve nem is érdeklődik, vajon mi a fenét tenne egy politikai erő a hatalommal. Pedig ez alapfeltétel lenne ahhoz, hogy felelős döntést hozhasson, amikor szavaz. Hagyjuk most a befolyásolás számtalan módját: másutt már kifejtettem: nem a médiában dolgozó számára fontos a sajtószabadság, hanem az állampolgár felelős döntéséhez kell/ene a sokoldalú tájékoztatás, ami egyébként tájékozódási igényt is feltételez.

Nézzük a szikár történéseket: a különféle ajánlatok közül az egyik elnyeri a szavazók többségének támogatását. A többséget kapott erőnek van döntő befolyása a törvényhozásra (parlamentre). E befolyás erőssége a többség mértékétől is függ.

Life in Water / Shailja Shah

A több támogatóval rendelkező parlamenti erő alakíthat kormányt a törvények végrehajtására. Igen erős, elsőrendű befolyása van a közösbe betett pénzek elosztásában. Civilizált társadalmakban ugyanis számtalan ún. társadalmi szolgáltatás létezik, a járható utak ingyenességétől, az oktatás, egészségügy fenntartásától a hátrányos helyzetben lévők támogatásáig.

Minél civilizáltabb egy társadalom, az egyéni jövedelmek annál nagyobb részét vonja el a közösségi célokra: skandináv államokban bizonyos jövedelemszinten felül általános az 50 százalékos adó. Érdekes módon ezek a társadalmak mégis sikeresebbek, mint az adómértéket – többnyire csak a „népnek” is látható személyi adók mértékét állandóan „csökkentő” kormányzatok. (Az USA-t ilyen szempontból nem tartom civilizált társadalomnak: ahogy én látom, ott inkább az „erősebb kutya” elve érvényesül, ami nagyon visszaüt már a közeljövőben is.)

Alaptétel: az államnak, kormányzatnak nincs pénze, egyetlen fillére sincs: csak a többségtől kapott felhatalmazást arra, hogy az összes állampolgártól beszedett pénzt elossza. Mivel e pénzeket nem csak a többség fizeti be, hanem az egész társadalom, ezért egy kormánynak kutyakötelessége figyelembe vennie az ellenzéki szavazók érdekeit is, legalább olyan mértékben, hogy az általa hozott döntések kárvallottjai ne kizárólag az ellenzékiek legyenek, kedvezményezettjei meg ne kizárólag a hívei. Az ellenzőknek ugyan kötelességük tűrni ennek az elosztásnak a kárait – legalább a választási ciklus végéig – de állampolgári joguk egyet nem értésüknek hangot adni: akár a parlamentben, akár az utcán.

Akár a médiában. Ez a legbajosabb, hiszen autark diktatúrák legfontosabb, „megelőző” intézkedése a médiák maguk alá gyűrése: felvásárlással, hivatalos szabályozással (rádiófrekvenciák elosztása), vagy puccsszerű megszüntetéssel (Népszabadság). Amikor egy ilyen diktatúra eljut oda, hogy nemcsak az ellenajánlatokat közvetítő médiumot nyírja ki, hanem a lojális, de részletkérdésekben vitázó médiumot is (Magyar Nemzet, Heti Válasz), az a vég kezdete.

Választópolgárok jó, ha tudják: egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy ajánlattevő milyen elvek alapján képzeli közösségük irányítását, és jó, ha óvatosan fogadják a nagyvonalú ígéreteket is. De legalább tartsák észben: ha egy politikai erő valamely csoportnak kiemelkedően magas részesedést ígér a közös javakból, azt más csoportoktól vonja el. Akár a nyugdíjasoknak ígér 13-14 havi nyugdíjat, akár a „nemzeti” tőkésosztály megteremtését ígéri. Az első esetben képtelenül megemelkedik a munkajövedelmekre rakodó teher. A második esetben az egész gazdaság teljesítőképességét ássa alá, hiszen a preferált „tőkés” réteg szinte kizárólag az állami (közös) pénzekből működik és – versenyképes termék, szolgáltatás híján – azonnal tönkremegy, amint a politikai széljárás megváltozik.

Emlékszik még valaki a Vegyépszerre, ami 1998 és 2002 között az Ovi-kormány házi kedvence volt, és 2002-ben úgy pukkant ki, mint egy túlfújt lufi? De a Közgép 2010-től kezdődött száguldása is megtörni látszik, mióta tulajdonosa olyan „csúnya” egy szóval jellemezte a mai magyarországi kormányfőt. Egyedül a zseniális gázszerelő szárnyalása töretlen. Mészáros ideális stróman: van annyi esze, hogy ne firtassa a nevén futó, naponta növekvő vállalatbirodalom eredetét – beéri azzal, hogy az Adrián pihenjen, a saját jachtján. Saját bevallása szerint fogalma sincs, mivel foglalkozik az a több száz cég, amit a nevére vett, és hová kerül a sok száz milliárd, amit ezek a cégek kaszálnak. Neki elég évente az az 1 milliárd osztalék. (Naná, ez kb. 480 év alatt összejön nekem is – az egyébként nem rossz, havi 150 ezer forintos nyugdíjamból.)

De még csak nem is a legnagyobb baj, hogy Magyarországon léteznek nagyon gazdagok. Azt már gyakorlatban megtapasztalhattuk, hogy a gazdagok vagyonának szétosztásával nem az általános gazdagság növekszik, hanem az általános szegénység. Erről a jelenségről számtalan tudós értekezés született, a legplasztikusabb – és a köznép számára is legérthetőbb munka Kornai János A hiány című műve. Nem véletlen, hogy anno esélyes volt a Nobel-díjra, amit végül az az indiai közgazdász nyert el, aki a szegények bankját találta ki.

A Magyarországon immár 9 éve regnáló rezsimnek az a legnagyobb bűne, hogy pazarlóan, sőt, pusztítóan bánik az ország egyetlen természeti kincsével – a magyar emberekkel. Ennek szerintem még csak nem is az egészségügynek nevezett betegségügy látványos, konkrét halottakat termelő ágazat a legsúlyosabb következménye. Ez inkább tünet.

Hanem a köz-és felsőoktatás totális szétverése, ami magabízó, nyitott állampolgárok nevelése helyett alázatos szolgák termelését forszírozza, és minden erejével utáltatja, tiltja a nevelési műhelyek létét.

És nemcsak a nevelésben, oktatásban. Kevesen tudják: ma Magyarországon a munkajövedelmeket nagyjából háromszor, négyszer annyi közteher sújtja, mint a tőkejövedelmeket. Az áfa túlnyomó többségét munkajövedelmekből fizetik, hiszen a fizetések teljes egészét élelemre-lakhatásra-ruhára költik, míg a tőkejövedelmek jó része felhalmozásra, befektetésre megy. Ehhez képest ma Magyarországon 500 millió forintos árbevételig a társasági adó 0%, és az osztalékadó (tőkejövedelem) kijátszására is számtalan lehetőség adódik. Például a nyereség adóparadicsomokba való áttelepítése – off-shore cégek útján, amik csak 2010-ig csípték a ma regnálók szemét. A nemzetközi olajárzuhanás és a magyar, mesterségesen magasan tartott hatósági olajár közötti különbséget lefölöző Met épp úgy adóparadicsomba mentette nyereségét, mint a letelepedési kötvények után kizárólagos engedéllyel szedett 50 ezer eurós „intézési” díjakat.

A legocsmányabb parasztvakítás mind közül az idősek körében zajlik. Naná, 2 és fél, hárommillió szavazóról van szó, akiknek nagy része ráadásul kötelességének is érzi, hogy szavazzon.

Magyarország jelenlegi méltatlan első szolgája 2006-os fiaskója nyomán egy életre megjegyezte: ennek a szavazóbázisnak hízelegni kell. „Ezek” aktív életük jó részében nem is hallottak adóról, fogalmuk se volt, hogy jövedelmük mekkora része ment a közösbe, arról pláne nem, hogy mi illetné őket méltányosan: tehát arra várnak hálatelt szívvel, hogy majd valamelyik úr „ad” nekik.

Ennek érdekében gátlástalanul megszegik a még érvényben lévő nyugdíjtörvényt is – az érintettek túlnyomó többsége úgyse ismeri. A törvény szerint ugyanis Magyarországon a nyugdíjakat, és azok emelésének mértékét – mivel nem biztosítás alapúak, hanem a kirovó-felosztó rendszer szerint működnek – a regnáló kormány állapítja meg. A törvény szerint a nyugdíjakat az infláció mértékével azonosan kell növelni, méghozzá úgy, hogy január elsejétől az évre prognosztizált mértékkel. Ha a valóságos infláció mértéke magasabb, mint a tervezett, akkor – legkésőbb novemberben – visszamenőleg az év elejétől ki kell fizetni a különbözetet, méghozzá nyugdíjemelés, és nem egyszeri „prémium” formájában.

Ehhez képest 2018-ban januárban 0,6 %-kal emelték a nyugdíjakat miközben – még az MNB érdekesen számított inflációs mértéke is 2,7% volt. Novemberben meg nem a törvény szerint járó 11×2,1%-os nyugdíjemelést kapták az idősek, hanem mindenki egységesen, egyszeri „prémiumot” 18 ezer forintot. Ebből következően a nyugdíjak reálértéke 2010 óta folyamatosan, egyre növekvő sebességgel romlik, hiszen nominálisan sem követi a valóságos inflációs mértékeket. Nem is említve, hogy az idősebb korosztály fogyasztásának 90-100 százalékát kitevő élelmiszerek, gyógyszerek, napi cikkek (papírzsebkendő, szappan, fogkrém stb.) drágulása csak az utóbbi két évben minimum 40 százalékos.

Mindezzel együtt is, én lennék az utolsó, aki a nyugdíjasok gondjait vetné bármely kormány szemére. Mi vagyunk ugyanis, akiknek bármily csekély, de biztos jövedelmük van, – illetve egyelőre van.

A dolgozó rétegek mértéktelen megalázása, kizsákmányolása ugyanis hamarosan ellehetetleníti a szolidaritási alapú nyugdíjaink kifizetését: nem lesz kitől, honnan beszedni azt a pénzt, ami nekünk járna, annak fejében, hogy a 30-40 ledolgozott évünk alatt a tőlünk levont járulékokat kifizettük az akkori időseknek.

A Magyarországra az elmúlt 9 évben ömlő támogatások elprédálása a ma regnáló rezsim múlhatatlan bűne.

Amit viszont tényleg nem értek. Csak józan paraszti ésszel: ha fényességesen ragyogó idoljuk egyetlen szerelme, szívügye, a magyar foci a beléöntött milliárdok ellenére az ismert „teljesítményre” képes, miben reménykednek? Könyörgöm: egy focista nemhogy felnő, ki is öregszik 9 év alatt. Lassan minden egyes drukkernek külön szektora lesz a stadionok árjában, és a játékosok személy szerint köszönthetik szurkolóikat egy meccs elején – csak éppen egy árva gól sem képes betalálni az ellenfél hálójába.

Így valahogy néz ki Magyarország jelenlegi „fejlődése”: néhány tucat drukker feszít a lelátón az alant saját kezűleg, ám közösből etetett „játékosokat” nézve, akik képtelenek egyetlen meccset is nyerni, ha nemzetközi színtéren kell pályára lépniük.

Szép kilátások, szegény hazám.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Kariokának lenni jó! – IV. rész: Két hegy és egy katedrális

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 30 - 21:05

Sorozatunk negyedik – befejező részében a város három legfontosabb nevezetességéről lesz szó. Azokról, amelyekért valóban érdemes a földgolyó ellentétes oldaláról is ideutazni és az is egészen bizonyos, hogy a felkeresésük nélkül nem szabad elmenni innen. A térképre nézve, nagyjából egy derékszögű háromszög csúcspontjaiban helyezkednek el, az egyik a Lapa negyedben, a másik a város szárazföldi részének majdnem közepén, a trópusi esőerdőben, míg a harmadik egy óceánba nyúló félszigeten.

Aki Rio de Janeiróról életében legalább egy filmet már látott vagy egy könyvet már elolvasott, a háromból kettővel biztosan találkozott. A hegy csúcsán kiterjesztett karokkal álló Krisztus-szobor olyan szimbóluma lett a városnak, mint Budapestnek a Szabadság-szobor. A 710 méter magas Corcovado-hegy (magyarul Púp-hegy) a Tijuca Nemzeti Park területén áll. Ennek növényzete és állatvilága egyaránt védett, az állatok etetése tilos. Az 1800-as években itt kávéültetvények voltak, mígnem a század második felében, az eróziós károk megszüntetése érdekében II. Pedro brazil császár elrendelte az erdő visszatelepítését. A szoborállítás gondolata is legelőször ugyanebben az időben fogalmazódott meg, de sokáig nem történt semmi, csak a Portugáliától való függetlenség 1822-ben történt elnyerésének századik évfordulóján kerül újból előtérbe. A pályázatot Heitor da Silva Costa szoborterve nyerte, a megvalósításhoz viszont csak 1926-ben kezdtek hozzá és a szobrot 1931-ben avatták fel.

Szinte a város minden pontjáról látható. A hegytetőre út vezet, és vasutat is építettek. A négy kilométer hosszú pályán a kocsikat eleinte gőzmozdony húzta, később ez lett Brazília első villamos vontatású vonata. Már maga az út, mely egy trópusi esőerdőn megy keresztül – önmagában is élvezetes. A városból autóbusszal is feljuthatunk ide, sőt a Largo do Machado metróállomás melletti térről (sorozatunk első részének utolsó fotója) mikrobusz különjárattal is felmehetünk. A harminc méter magas és közel ezer tonna súlyú szobor több részletben készült. A test öntött vasbeton, a fejet és a kezeket Paul Landowski lengyel-francia szobrászművész Párizsban készítette el. Az alaphoz felhasznált kő Skandináviából származik, végül a szobrot kívülről különleges, brazil szappankő mozaik darabokkal burkolták, ez az esőnek, erős szélnek jobban ellenáll. A madarak elriasztására végig a felső éleken szögeket helyeztek el. A szobor kiterjesztett karjaival üdvözli, magához öleli az érkezőt, megáldja az alant élő karioka népet. Felállítása óta már monda is fűződik hozzá: Ha a tenger felöl veszély fenyegetné a várost, karjait összezárva jelezné a baj közeledtét!

A Corcovadoról lefelé menet az úton találunk olyan helyet, ahonnan jó kilátás nyílik a szomszédos domboldalba épült favelára. Amit az afrikai országokban a bádogvárosoknak hívnak, azok Rióban a favelák. Oda turistának egyedül bemerészkedni nem tanácsos, a terület birtoklásáért rivális bandák vívnak esetenként tűzharcot egymással, olykor még a rendőrséggel is. Ilyen szegénynegyedből több száz is van a városban, lakóik száma ismeretlen. A legutóbbi becslések szerint Rio de Janeiro hat és félmillió lakosának harminc százaléka favelákban él. Az első úgy keletkezett, hogy a brazil kormány ajándék házat ígért az 1864-től 1870-ig tartó, Paraguay elleni háborúban harcoló katonáknak. Persze nem adta meg! Amikor a katonák visszatértek, a kikötővel szemközti domboldalon önhatalmúlag kezdtek el építkezni, így jött létre a Providência (Gondviselés) favela. A szegénység növekedtével a favelák száma is szaporodott, ma már a tengerparton, elegáns szállodák, például a Sheraton mögötti területen is látható belőlük. Az egymás tetejére épített házakban különleges jogrend uralkodik. Ha az újonnan felépített ellen az alul lakók közül tíz évig senki nem tesz panaszt, az új építője is jogos tulajdonossá válik.

A Corcovado tetejéről csodás kilátás nyílik a városra és jól látható a másik, valóban „kiemelkedő” fontosságú nevezetesség: a Sugarloaf, portugálul Pão de Açúcar, magyarul a Cukorsüveg-hegy. A láthatóság fordítva nem mindig igaz, a Megváltó Krisztus szobra olykor felhőbe burkolódzik. A gyarmati időkben a portugálok a cukornád levét amfora alakú tartályokban vitték hajókkal Portugáliába. Mire megérkeztek, a folyadék víztartalma gyakran elpárolgott, a megszilárdult cukor felvette a tartály alakját – a hegy pont ilyen volt, ezért is nevezték el cukorsüvegnek. A 396 méter magas hegy meglátogatására előbb az alacsonyabb, 250 méteres Morro da Urca-hegyre kell drótkötélpálya segítségével feljutni, majd onnan egy másik hasonlóval mehetünk tovább.

Amikor 1912-ben megnyitották, ez volt a világ harmadik drótkötélpályája. Az első Spanyolországban, 1907-ben, a második Svájcban, egy évvel később állt szolgálatba. Érdemes az Urca-hegyen is megállni, kicsit körülnézni a teraszon, már innen is nagyon szép kilátás nyílik a városra és a tengerpartra. Ezen az állomáson látható egy-egy példány a pályán korábban használt kabinokból, a nagyobbik egy James Bond filmben is szerepet kapott. A drótkötélpálya második útjával feljutva a csúcsra, a panoráma valóban káprázatos. Kitárul előttünk a Botafogo öböl és a világhírű strand, a Copacabana! Élvezhetjük a látványt étterem, bár, kávézó teraszáról, a kilátás a városra naplementekor innen a legszebb.

A háromszög harmadik csúcsában nem természeti jelenség vár megtekintésre, hanem épített különlegesség: a Metropolitan Cathedral vagy más néven Rio de Janeiro Szent Sebestyén Székesegyház. Az Edgar de Oliveira da Fonseca tervezte épület a maja piramisok alakját idézi, de az alapja nem négyzet, hanem kör, mert így minden bennlévő egyenlő távolságra van Istentől. Az 1979-ben elkészült katedrális 75 méter magas, belső átmérője 96 méter, területe nyolcezer négyzetméter. Különlegessége, hogy sem mesterséges világítása sem gépi szellőzése nincs. A légcserét a fal résein átáramló levegő végzi. A templomot délután öt órakor bezárják, esti istentiszteleteket nem tartanak benne. Ülőhely ötezer ember számára van, a legutóbbi két pápa látogatásakor viszont állva tízezren is elfértek benne.

Az egyenes vonalú ólomüveg ablakok 64 méter magasak, azt szimbolizálják, hogy mindenki eljuthat a mennyországba. Szent Sebestyén hintóját a szent emléknapján feldíszítik és a hívek maguk húzzák a menetben. Kívánságleveleket helyeznek el rajta és hálagyertyákat gyújtanak, amikor valamelyik kívánság teljesült. A templom belsejében a Corcovadon már megismert szappankő táblába faragott relief azt örökíti meg, hogy volt idő, amikor a portugálok és az indiánok együtt harcoltak a betolakodó franciák ellen.

Kilépve az impozáns katedrálisból, ismét a régi belváros területén találjuk magunkat. Pár percnyire van csak a Circo Voador tér, a hófehér viadukt tetején guruló kedves, öreg villamosával, vár a gazdag szórakozási lehetőségeket kínáló Santa Teresa negyed, ahol egy asztalnál, egy pohár jeges caipirinha mellett megengedhetjük, hogy áthasson bennünket a szamba hangulata és magunkban ismét megállapíthatjuk: kariokának lenni jó! Érdemes kipróbálni!

Révay András

(A szerző a HAVAS Creative Tours támogatásával járt a helyszínen)

Kategóriák: Szervezetek

Maradt még lopnivaló?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 30 - 12:47

Örkény félperces 2019-ből

– Árpád: van még valami, amit nem loptunk el ebben az országban?
– Mozdítható?
– Lehet az is. De ha ingatlan, az sem baj.
– Ehhez át kellene néznem a feljegyzéseimet..
– Árpád, neked feljegyzéseid vannak arról, amit elloptunk? Meg vagy te hibbanva? És ha megtalálják?
– Csak vicceltem Főnök. Akartam látni, milyen az, amikor elsápadsz, remegni kezdesz és kiráz a hideg.
– Rossz vicc volt. Ennél még az is jobb volt, amikor Ibizán mozgattad az orrodat.
– A kedvedért mozgathatom most is. Akarod?
– Erre most nincs idő. Az érdekel, hogy van-e még valami, amit még nem loptunk el. Kaszinó, föld, trafik, letelepedési kötvények. Bármi.
– Megint lopni akarol, Főnök?
– Épp ellenkezőleg.
– Visszaadni?
– Na, hülye azért nem vagyok! Csak válaszolnék az ellenzéki vádakra, hogy még mennyi minden van, amit nem loptunk el. Erről kellene egy lista.
– Rövid lesz, Főnök!
– Legföljebb majd kétszer is elmondom. Vagy háromszor, mert annyi a magyar igazság.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Titkosították Németh Szilárdot a Miskolci Egyetemen

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 29 - 14:41

Titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával tartott előadást Németh Szilárd a Miskolci Egyetemen. Németh Szilárd nemcsak a Fidesz egyik alelnöke, de államtitkár is egyben, nem mellesleg, köztudottan okos ember, amit onnan is lehet tudni, hogy láthattuk már birkafejet enni, ami nem csupán egy gasztronómiai alapvetés, de esztétikai élménynek sem volt utolsó.

A Citromfű Politikai Műhely hívta meg Németh Szilárdot, hogy tartson előadást a haderőreformról, valamint a közelgő európai parlamenti választásról. Mint a rendezvény szervezője elmondta, nem akarták, hogy probléma legyen, ezért csak néhány nagyon megbízható embernek szóltak, és őket is megkérték, ne mondják el senkinek, hogy Németh Szilárd mikor és hol osztja meg gondolatait a meghívottakkal.

Nem attól tartottak, hogy Soros György migránsokat szabadít rá a teremben lévő emberekre, a problémát ebben az esetben az jelentette volna, ha olyanok is bemennek az előadásra, akik nem feltétlenül szimpatizálnak a Németh Szilárd által képviselt rezsimmel. Ezt szerette volna elkerülni a szervező, mert nem akarta, hogy okvetetlenkedő kérdésekkel zavarják meg az előadót. Olyan kérdésekkel, amelyekre esetleg nem tud frappánsan válaszolni, és ezáltal akár az a látszat is keletkezhet, hogy Németh Szilárd esetleg mégsem annyira okos, mint ahogyan az a birkafej megevése közben látszott.

Hogy mi hangzott el, azt a fentiekből következően talán sosem tudjuk meg. Akik ott voltak, nyilván hallgatnak az elhangzottakról, azokat, akik nem juthattak be az előadásra, életük végéig mardoshatja a kétely, számukra marad a találgatás. Csak feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, és nem tudunk másra gondolni, minthogy az előadás nagyon jól sikerült, Németh Szilárd brillírozott és a válogatott hallgatóság is hozta a tőle elvárható színvonalat.

Vagyis, senki nem kérdezett semmit. Miért is kérdeztek volna, amikor anélkül is tudják, hogy az előadó magától is elmond mindent, ami lényeges. Amiről pedig nem beszél, az nyilván nem fontos, vagy annyira titkos, hogy még ő maga sem tudhat róla.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Eperleves

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 17:00

Rátesi Margit legutóbbi cikkét olvasva én is kedvet kaptam!

Értekezésünk tárgya mindössze a leveskészítés leírása (receptje) azonban a világtörténelmet helyére igazító vágyunktól hajtva nem hagyhatjuk szó nélkül azt a jelentős gasztronómiai tévedést, miszerint az eperleveshez leginkább eperre volna szükség.

Hamis gondolatokat hessegetve említjük, hogy a reformkonyha, az egészséges táplálkozás, és bioizék tisztelőiként távol áll tőlünk a kémia, ezért mindenféle vegykonyhákban kimunkált ízfokozók alkalmazását határozottan elutasítjuk. Sőt a gyanú árnyékában könnybe lábadt szemmel jegyezzük meg, hogy még olyan kemikáliák, mint a só és a cukor használatát is a modern gasztronómia kevésbé kifinomult eszközének tartjuk. Engedményként legfeljebb, mutató és hüvelykujj közé csippentett mennyiségben (kisujjunkat elegánsan eltartva), himalájai kristály só vagy barnacukor formájában tudjuk tűrni.

Természetesen nem állítjuk, hogy az eperleveshez nem szükséges eper, sőt a friss, érett, vegyszermentes epret kifejezetten hasznosnak véljük. (Itt csak terjedelmi korlátok miatt nem említjük az nyúl-, és őzszarral trágyázott, kullancsok közül válogatott, guszta csokrokba gyűjtött erdei epret, alias, szamócát.) mindössze annyit állítunk, hogy az eper nem a legfontosabb, mert a legfontosabb, mindjárt az elkészítéshez szükséges edényt megelőzve Tündér Ilona.

Tündér Ilona nem fenékig eperleves, akarom mondani tejfel. Amikor reggel hétóra körül beszól: „Kész a reggeli” és héttől nyolcig egy szelet vajas kenyér és egy csésze tejeskávé mellett türelmesen hallgatja élete párját, aki csak beszél és beszél a világ megismerhetőségéről, bibliáról, kertről, szerelemről, szeretetről, Lin-Csi apátról és taoról, akkor bizony Tündér Ilona. Amikor élete nagy szerelmét „… rád semmit nem lehet bízni”, „… minden elfelejtesz”, „… és én?”, jellegű mondatokkal bombázza, akkor Tündér Ilona csak a tejföl savója. Azonban amikor eperlevest készít (figyelem: nem főz(!) készít), akkor ismét a tejföl színe, tetőtől-talpig Tündér Ilona.

Tehát eperleves ügyben egyszerű földi halandó számára legfontosabb hozzávaló egy (minimum egy) Tündér Ilona.

Fentiekből látható, hogy ha Tündér Ilona megvan a többi már gyerekjáték: venni, szedni, lopni, kapni kell valamennyi érett epret, valamennyi tejet, és feledve korábbi proccságunkat némi vaníliacukrot.
Tündér Ilona meglátva a hozzávalókat a mosott, durvára vagdalt eperrel megtölti a mixert, annyi tejet önt rá, hogy ellepje, rászór egy zacskó (brrr) vaníliacukrot és a géppel összekeveri. Mi, érzékenyebb lelkű földi halandók a keverés időszakában, a porszívózáskor megszokott módon sürgős kerti teendőt találunk. (Vajon nő a fű?) Egy-két perc múlva, mire fárasztó kerti teendőnkkel végzünk, Tündér Ilona elmosogatja a mixert, üvegtálakba tölti a levest, tetejét a legpirosabb eprek darabkáival díszíti, és szigorú tekintettel nyugtázza, amikor kérdésére kanalunkat meg nem állítva az opálosan csillogó, krémes csoda és szánk közötti útján, tömött pofával válaszolunk: Jó.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 14:19

A Borbás Marcsi erényei alatti polémiánk nyomán veszem a bátorságot, hogy folytassam a diskurzust a gasztronómiáról, benne a magyar hagyományokról – változatlanul remélve, hogy Ti is hozzájárultok majd egy-egy jóízű történettel Kanadából, Írországból, az USA-ból, vagy ahol éltek.

Közbevetőleg: a Gasztroangyal nálam ”leszállt” – hasra. Óvatlanul megnéztem ugyanis egy szentestei vacsorára készült adást. Hááát. Ezúttal a műsorvezetőnő házában forgattak, ahol Marcsi két, indokolatlanul viháncoló vihornyával – az unokahúgaival – készült a vendégek fogadására. (Hogy a húgok szülei miért nem voltak ott karácsonykor, az homályban maradt. Erős a gyanúm, hogy nem annyira a családi kapcsolat, mint inkább a dekoráció kedvéért szerepeltek.) A főfogáson a háttérben egy mesterszakács dolgozott. Csak annyit tudtunk meg, hogy gesztenyés-májas töltelékkel tölti meg a pulykamellet – még csak nem is egész pulykát! – és különböző zöldségekből ad hozzá látványos köretet. A süteményeket a helyi – solymári – cukrászat hozta, készen. Láthattuk, hogyan fújja be aranysprayvel, meg hogyan tép az aranyfüstből idomtalan lemezkéket a kész! tortára. Arról szó sem volt, mi van a látványos sütikben, meddig kell keverni, amíg olyan lesz, mint a képen – szóval ami egy főzőműsor lényege lenne. Csak az ájult sznobság.

Eközben az unokahúgok az udvaron egy kb. 8-10 méteres fenyő combvastagságú törzsét fenyegették kisbaltával, nagyfejszével – rejtély, végülis hogy tuszkolták be a házba, és szegény fenyő hogy állt meg a lábán.

Az asztalról style list gondoskodott – komor lilába-aranyba borítva szegény bútort. Még jó, hogy nem kandellábereket állítottak az asztal köré…

Szóval ebben az adásban a promóció átvette a műsor szerepét. Gyanítom, hogy a mindvégig uralkodó széles-szeles jókedv okozója az a tokaji borász volt, akinek a palackjaiból kellő áhítattal, ám derekasan kóstolgatott mindenki. Nyilván a karácsonyfa is ezért maradt félbe-szerbe, amit a lányoknak kellett volna feldíszíteni. Szegény fán ugyanis a találomra feldobált kék, sötét- és halványlila gömbökön kívül az égvilágon semmisem volt. Se szaloncukor, se egy szál gyertya, vagy égőfűzér, egy nyomorult mézeskalács dísz, bármi.

De hát én sose állítottam, hogy a Gasztroangyal a világ legjobb tévéprogramja – csak annyit mondtam, hogy bírom. Legalábbis jobban, mint az olyan „szórakozzá’ ba+” típusú műsorokat, ahol tök ismeretlen celebek jókat röhincsélnek saját, kívülálló számára ismeretlen okból humorosnak gondolt poénjaikon.
Térjünk rá a gasztromókusok világára. Eleinte érdeklődéssel követtem a nekem ismeretlen ízesítőket, fűszereket, elkészítési módokat, (néhány be is vált) bátran bevallom: nekem megmaradt a hagyományos, egyszerű, tiszta ízekre kondicionált gyomrom. Bár szívesen és kíváncsian megkóstolok mindent – szeretem a tengeri herkentyűket, és ettem már azt a forrón remegő zöld kocsonyát is, ami a fűszervajjal készített csigából válik a pirítóson – ízlett, de azért nem tennék nagyobb vándorutat érte. A magyarok többsége a tengeri haltól annak erős illata miatt idegenkedik – nekem az nem büdös, hanem halszag. Viszont: nem szeretem a belsőségeket – a májat sokáig csak májkrém formájában ettem meg – annak nincs májíze. Felnőttként már megeszem pl. a pacalt, körömpörköltet – egy évben egyszer, nagy társasággal és sörrel-borral bőségesen körítve. Nem szoktam rá a gyümölccsel főzött-sütött húsra sem, bár Anyukám is készített a főtt leveshúshoz meggy-, vagy egresmártást, de szívesebben választottam a nyers, frissen reszelt (natúr!) tormát mellé. A kompótot én makacsul desszertnek kérem. Nálam szegény bazsalikom – és ezzel az olasz konyha is – kihúzta a gyufát: szerintem kölniízű, miközben a szintén illatos rozmaringot, zsályát szívesen használom a sültekhez, mert azok kiválóan megszelídítik a tolakodóan erős húsízt. Ezzel elárultam azt is –nem tartoznak a kedvenceim közé a vöröshúsok: marha, vad.

De ami miatt biztosan minden kényes ízlésű gourmand-nál kiverem a biztosítékot: megkóstolni sem vagyok hajlandó a nyers húst – így kihagytam a tatárbifszteket. Egyetlen nyers húsétel kivétel – az is csak azért, mert eleinte nem tudtam, hogy nyers, és azért füstölt volt: a füstölt lazac. De szusivacsorával senki ne csábítson – persze, megkóstoltam így aztán tudom: nem az én világom. A fasírtom is kész szerencsejáték: ugyanis a magam keverte darálthúsba se nyalok bele, és csúnyán néznék arra a szakácsra, aki véresen tenné elém a húst: mi van, nem volt türelme kivárni, hogy elkészüljön? (Miközben a halálom a pépesre főzött zöldség.)

Jókat derülök a gasztromókusok kínos igyekezetén, ahogy legújabban óriási – otthon inkább kínálótálnak használt – tányérok közepére építenek mikroszkopikus méretű tornyokat, majd az egészet körülcsepegtetik valamivel. Merthogy az milyen szép! Szééép?! Nekem inkább gyanús halom, amiből itt-ott ismeretlen szálak lógnak ki, és sose tudhatom, mikor harapok rá valamilyen kompótra, amikor mondjuk sült csirkét kértem.

A húgom egyszer jól meg is viccelt egy pincért. Van ugyanis nekünk egy családi „törzshelyünk”, egy, a kispesti lakótelep árnyékában húzódó kisvendéglő, ahol a családi születés- és névnapokat tartjuk. Ahogy öregszünk a testvéreimmel, nincs már kedvünk hajnaltól a konyhában robotolni, majd két napig mosogatni, hogy „megünnepeljenek” minket. Ízletes, sima magyarkonyhát vittek – bőséges adagokkal, barátságos árakkal. Egyszer aztán bezártak felújítás miatt – ez rá is fért az ugyan mindig tiszta, de azért sokéves ételszagot a falakon, lambérián hordozó helyiségekre. Új tulajdonos, vele új csapat is érkezett – bár az a pincér maradt, aki nekem kérdés nélkül hozta az alkoholmentes sört (autóval járok, ez az oka), a nővéremnek a pohár édes vöröset (ezt sose értettem: a vörösbor édesen nekem legalább akkora felségsértés, mint a kávé cukorral). A húgom elé letette a fél konyakot (ami legújabban már csak 4 cent), meg hozta az étlapokat is.

Az étlap is megújult – de azért megtartották a korábbi ételeket is. Megrendeltük a kedvenceinket: a kárpáti borzaskát, meg a sült kacsacombot – pir.burg.pár.káp. Érkeztek is tálcának beillő tányérokon az ételek – a középre tolt kaját körülcsepegtetve lendületes szószcsíkokkal. Mire a húgom: Pincér! Ez a tányér koszos! Szegény felszolgáló ijedtében köpni-nyelni nem tudott: hol, hol? Hát itt, nézze – valamivel lecsöpögtették, és nem mosták el rendesen. De hát az kólaszósz! (Persze, hogy tudtuk – nézünk mi főzőműsorokat.) Aztán megrökönyödve nézte, ahogy a szalvétával tisztára töröljük a tányérunkat.
Úgy hihetitek, nem adunk a tálalásra, de ez nem igaz. Mi nem vagyunk válogatósak, de finnyásak igen. Anyukám otthon még a zsíroskenyér mellé is külön kistányérban tette le az uborkát, paradicsomot – mikor, mit. Sőt a főzelék feltétjének is külön tányér járt – egyáltalán nem mindegy, hogy néz ki az az étel, mielőtt bekerül abba az egy gyomrunkba. Közöttünk vitathatatlanul a húgom a tálalás mestere: olyan hidegtálat készít, maga főzte töltött tojással, paradicsommal, körözöttes fél paprikákkal, hogy eladásra is beválna – csak sokkal finomabb.

Sokat fecsegek – de azért még a „street food”-dal (magyarul: sztrítfúddal) kapcsolatos kalandjaimat elmesélem. Nálunk gyerekkoromban tilos volt az utcán evés: a fagylaltot még csak-csak elnézte Anyu, de a lángosra, főtt kukoricára már összehúzta a szemöldökét: Az ember nem zabál mentében, mint az abrakos ló! Megterít rendesen, leül az asztalhoz, és evőeszközzel eszik, nem kézzel-lábbal! Így azután, amikor nálunk is megjelentek az első hot-dogosok, hamburgeresek, meg palacsintázók – még nem a MaC Donaldstól – revolúció számba ment, hogy a vásárlás, nézegetés közben elmajszoltunk egy virslis kiflit. A hamburger nem ízlett: és nemcsak azért, mert a maszekok puffancsba – vagyis édes, kalácsszerű zsemlébe tették a lapos fasírtot. A „mekit” is megkóstoltam – de nem bírok kibékülni azzal, hogy a zsemlébe tömött mindenféle – uborka, paradicsom, zöldség – eláztatja a tésztát. Ráadásul nyakon öntik az egészet az édes majonézzel – ami egyébként tartármártás, fene tudja miért ragadt rá a majonéz elnevezés. A húspogácsa meg olyan, mintha fűrészporból szárították volna – pedig úgy tudom, mindenhol azonos szabvány szerint készül.

Szóval, én már csak megmaradok ilyen maradinak – és ha mégis az utcán tör rám az éhség, inkább a péknél veszek egy sóskiflit üresen. Esetleg egy lángost –de csak sósan, fokhagymásan – a tejföl, sajt, lecsó már terített asztalra való.

És nálatok???

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Joe Orton: A kulcslyukon át a Thália Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 05:25

A pszichiátriai rendelőben a gyógykezelés több veszéllyel jár, mint a betegség. De a legtöbb veszéllyel a titkárnői állás jár, amire Geraldine ártatlanul jelentkezik. Először vetkőznie kell. Majd azonnal öltöznie, mert betoppan a pszichiáter vérmes felesége. És nyomában zsarolója, a szoknyabolond londiner. Akit üldöz a rendőr. Szerencsére az egészségügyi hatóság főellenőre lesújt, ahol hibát talál – és ennek érdekében bármit képes félreértelmezni. Mire előkerülnek a kényszerzubbonyok és a pisztolyok, már csak annyi biztos: a váratlan esemény mindig bekövetkezik, amikor legkevésbé számítunk rá.

Ilyen őrült napból egy elég az életben. Ezért találták fel a színházat, hogy az az egy viszont ki ne maradjon.

Az elsöprő komédia szerzője, Joe Orton olyan zseniális és sikeres volt, hogy azt nem lehetett elviselni: a szerelme végzett vele. Ezt a darabját már nem is láthatta színpadon. Nézze meg Ön.

Az előadás megtekintését stroboszkóp, erős fény-és hanghatások alkalmazása miatt erre érzékeny nézőknek nem ajánljuk!

Az előadást 16 éven felüli nézőinknek ajánljuk!

(forrás: színház)

Szereplők:
Dr. Prentice: Friedenthal Zoltán
Geraldine Barclay: Mórocz Adrienn
Mrs. Prentice: Schell Judit
Nicholas Beckett: Bán Bálint
Dr. Rance: Tamási Zoltán
Match őrmester: Vida Péter

Rendező: Fehér Balázs Benő

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Művészi díjat Pócsnak, a horrorfilmesnek!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 27 - 15:07

Pár napja röppent fel a hír a korántsem új, közel évtizedes, videóról, amelyen Pócs János, akkor önkormányzati képviselőként az élve-égetéssel „viccelődik”. Majd még meg is magyarázta, hogy a videó tulajdonképpen a cigány férfi kérésére készült. Ami ugyebár legalább annyira életszerű, mint az, amikor az öngyilkos a tizedikről úgy ugrik ki, hogy becsukja maga mögött az ablakot.

Tekintettel arra, hogy a kazánba zárt férfi azóta halott, Pócs is azt mondhat, amit akar. Mondhatja azt is, hogy vicc volt az egész. Holott viccnek még akkor is morbid lenne, ha elhisszük, hogy az. Amellett aligha olyan akcióról van szó, amit épeszű ember külön kér. Mármint akkor, ha nem egy erre kiképzett, és alapvetően az ilyen szituációkra „gyúró”, abból élő kaszkadőrről van szó. Márpedig ilyen információnk nincs az esettel kapcsolatban. Bár még előfordulhat, hogy holnaptól az azóta szintén meghalt Andy Vajna megbízásából készült, profi kaszkadőrrel forgatott horror-vígjátékká válik a történet. A mindig igazat mondó fideszes képviselők csalhatatlan mikrofonállványainak külön ajánlásával. Pócs János esetleg még külön kitüntetést is kap. Netán egy művészeti alap különdíjával cizellálva.

Addig azonban nyugodtan emlékezhetünk arra a történelmi korszakra, amikor az élve elégetés a keresztény egyház ténykedésének az egyik védjegye volt. Úgyhogy az sem kizárt, hogy Pócs Jánost csak a keresztény történelmi nosztalgia hatotta át annyira, hogy idáig fajult. Valószínűleg komoly frusztrációt is átélve eközben. Elvégre a nagy elődöknek főtereken, önmagukat a gyíkagy kizárólagos uralma alá üvöltő tömegalkotó hittestvérek előtt lehetett elégetniük azt, akire sikerült valami agyhalott vádat rábizonyítani. Pócsnak azzal, hogy sutyiban, és szinte csak félmunkát végezve kellett ezt filmeznie akár fájdalomdíj is járhatna az így elszenvedett frusztráció miatt. Azért persze annak idején sem volt Jézus tanításai szerinti az inkvizíció ténykedése. De egy igaz decibelkeresztény nem hagyja magát Jézus tanításaitól zavartatni. Az különben is csak egy csóró menekült volt. Nem úgy, mint azok, akik rá hivatkozva birtokot, hatalmat hazudoztak, üvöltöztek össze maguknak.

Egy kicsit később aztán százezrek semmisültek meg speciális kemencékben. Igaz, előtte gondosan megölték őket. Ami kétségtelenül egész humanista megoldásnak tűnhet az élve elégetéshez képest. Mindenesetre kicsit kínos lenne az, ha kiderülne: Pócs szerint a hitlerista hominida biomorfok tulajdonképpen humanista elhajlók voltak. Habár a jelenlegi kormányhatalom elég erőteljes léptekkel próbálja meg a szélsőjobbos térfoglalást ahhoz, hogy már talán nem is lenne kínos egy ilyen helyzet sem. A Fidesznek. Mert azért az országnak már az is elég kínos lehetne normálisan, hogy a videó felszínre-bukkanását követően nem percei vannak a jelenleg parlamenti képviselő Pócsnak a parlamentben. Igaz, ehhez kellene némi morális érzék abban a házban.

De a moralitás is valószínűleg olyasmi a kormánypártok környékén, amit felesleges keresni ott, ahol az nincs. Mert a gerinceket leadták a ruhatárban, és a helyét is megtöltendő zsebnek nyilvánították.

Kategóriák: Szervezetek

“Merjünk nagyok lenni!”

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 26 - 16:20

Ez a régebbi orbáni “eszme” ivódott be a jelenlegi magyar társadalom minden területén…Az “eszme” nem új, örököltük az előző rendszerektől. Ilyen szólamok vannak forgalomban, mint például, “ami magyar, az rossz nem lehet”, “a Fradi a világ legértékesebb futballklubja” ,”Luka Modric a horvátok Szalai Ádámja” (és nem fordítva. aki 2018 aranylabdása), a győztes magyar-horvát EB- selejtező után “büszke magyar”, meg “büszkeség magyarnak lenni” (ettől?), “el kell hinnünk, hogy bárki ellen esélyesek lehetünk (mindkét gólunk kapusbakiból született)… És hát az új csúcs Deutsch Tamástól származik, aki szerint “az Európai Egyesült Államok emberkísérlet lenne…”. Gyenge képzettségénél fogva nem tudja, hogy sokak, így De Gaulle álma volt az egymással sokat háborúskodó nemzetállamok szövetsége az “Uraltól az Atlanti-óceánig”! Akkor az USA is “emberkísérlet”, amely a Világ legerősebb hatalma lett… ?

Ezzel az “eszmével” már a történelem során is sikerült rengeteg ellenséget szerezni a magyar uralkodóosztályoknak, elveszítettünk vele két világháborút, jelenleg Szerbia kivételével, ahol szintén autoriter a kormányzat, rossz a kapcsolatunk valamennyivel, de az EU tagállamaival is, jelenleg Lengyelország és Olaszország a kivétel. Orbánt a diktátorok közé sorolják, a hasonszőrűekkel viszont kiváló kapcsolatot ápol (Oroszország, Kína, Azerbajdzsán, Törökország, Kazahsztán, stb.,) részéről a hazugságáradat tovább hömpölyög… Felfüggesztették EU-tagsági viszonyát és a levegőben lóg Magyarország kizárása is. A kormány agresszivitása és a diplomáciában szokatlan, durva lépései folytatódnak. Nem törődik vele, hogy egy 9 milliós ország kormányfője úgy “mer nagy lenni”, hogy tettei miatt a külvilág kineveti, országán belül pedig milliók nyomorognak vagy szabadságuk sérül, a tét számára a hatalom minden áron való megtartása! Mert ha elveszíti, a bíróságok következnek!

Vuics Tibor

Kategóriák: Szervezetek

Kariokának lenni jó! – III. rész: Két tévedés

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 25 - 14:06

Azt, hogy Kolumbusz 1492-ben tévedett, ma már az iskolákban tanítják. Nem sejtette, hogy egy egész, addig ismeretlen kontinens áll az útjában. Azt hitte Indiába érkezett, ezért is nevezik mind a mai napig az itt élő őslakosokat indiánoknak. Tévedését csak Amerigo Vespucci igazította ki néhány évvel később. Ám a tévedéseknek ezzel még koránt sincs vége, Brazília esetében biztosan nincs. Az ország neve és az egykori főváros, Rio de Janeiro neve is tévedésen alapul!

Amikor – 1500-tól kezdődően – megérkeztek a partokhoz az első portugál hajók, a vízről azt látták, hogy nagy területen parázslanak az erdők. A parázs szó portugálul brasa, ennek a többes száma brasis, a Brazília elnevezés ebből származik. Ám égésről szó sem volt. A tudományos nevén Caesalpinia echinata fának az anyaga színes, már az indiánok is festékként használták, a portugálok később el is kezdték a kitermelését. Ez a fa magyarul Pernambuco fa, Berzsenyfa, Brazilfa néven ismert. Amikor pedig a hajók eljutottak a mai Rio de Janeiro vidékére, a szép tágas öbölről azt hitték, egy folyó torkolata. A rio szó jelentése folyó, mivel pedig januárban jártak arra, Január folyónak nevezték. Később persze rájöttek, hogy ott nincs folyó, ám a név megmaradt.

Brazília első fővárosa Salvador volt, utána 1960-ig, Rió vette át a szerepét. Itt működött a szövetségi kormány. Az ország fővárosa ma Brazíliaváros, de Rió változatlanul megmaradt kulturális fővárosnak. Utcáit járva lépten-nyomon látjuk, amint harmonikusan, egymás mellett helyezkednek el a koloniális múlt és a modern kor épületei. Egy jól elkülöníthető része a Belváros, a Centro és a Lapa negyedek. Megtekintésükre, az itteni sétákra érdemes több időt szánni. Minden utcában, minden sarkon az elmúlt évszázadok emlékeivel találkozhatunk. A felhőkarcoló méretű toronyházak tövében régi templomok húzódnak meg, itt van a Nemzeti Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum, az 1909-ben megnyitott Municipal Theatre, melynek építéséhez a Párizsi Operaház szolgált mintául.

Megközelítésük egyszerű, területükön több metróállomás is van. A Carioca nevű önmagáért beszél, a Cinelâlandia állomás pedig annak emlékét őrzi, hogy a környékén régebben tíz mozi is volt. Ma már csak kettő van. Bár a közlekedésről korábban már esett szó, egészítsük még ki annyival, hogy a metró, tiszta, biztonságos, erősen hűtött. Az állomásokon a fehér bottal közlekedőket nem csak a nálunk is lerakott botvezető sínek segítik, egy kézmagasságban elhelyezett lapon az állomás domború térképe található, kiegészítve Braille-írásos tájékoztatóval. A falon egy ponton jelzik, hogy QR kóddal telefonra letölthető Rió tömegközlekedési hálózatának térképe. Csúcsforgalom idején, a zsúfolt kocsikban a nők ott is ki lehetnek téve nem kívánt érintéseknek. Ezért 6 és 9, valamint 17 és 20 óra között a szerelvényekhez egy kifejezetten csak nőknek fenntartott kocsi is csatlakozik!

Séta közben is sok meglepő dologgal találkozhatunk. A Glória öböl partján például II. világháborús emlékmű áll, mert Mussolini ellen brazil csapatok is harcoltak. Az emlékmű-komplexum legmagasabb része két, ég felé nyitott, szimbolikus tenyérrel a hálát jelképezi, a két, ugyancsak stilizált repülőgépforma, az elmenetelnek és a hazatérésnek, a három alak pedig a haditengerészet, a légierő és a szárazföldi csapatok tagjainak állít emléket. Háromszáz elesett van itt eltemetve. Visszafelé, a belváros felé indulva több csendes parkot fedezhetünk fel. Érdemes ezekben megpihenni, szemlélni egy ideig a vízimadarakat. Déltájban errefelé 42 C fok is lehetséges, de szerencsére sok a kisebb-nagyobb bár, étterem. A folyadékhiányt könnyedén pótolhatjuk a jól behűtött sörből vagy üdítő italokból.

A Lapa negyed egyik legérdekesebb, valóban világhírű látványossága az Escadaria Selarón, a Selarón lépcső. Egy domboldalra felvezető utca, a 125 méter hosszú Manuel Carneiro 250 lépcsőfokát Jorge Selarón chilei művész kézzel festett, színes csempékkel rakta ki és ilyenekkel burkolta az utca mindkét oldalfalát is. Maga is itt lakott, kezdetben – 1990-ben – a háza előtti lépcsők állapotán javított a festéssel, ám ahogy kezdett híressé válni, ajándékba is kapott csempéket. Végül kétezernél is többet használt fel. A csempéken Brazília és a világ legkülönbözőbb részeit jelenítette meg, számos város fedezhető fel rajtuk. Felfelé menet a jobboldali falon, az egyiken még a magyar címer is megtalálható! Bár más képeket is festett, végül ez lett élete főműve, húsz évig dolgozott rajta és festés közben, a lépcsőn halt meg, 2013-ban.

Nem messze a Selarón lépcsőtől, a Circo Voador téren római korinak látszó vízvezeték emelkedik. Persze tudjuk, ez lehetetlen – de mégis, nagyon hasonló. A Carioca Aqueduct másként Lapa Arches, tehát Lapa ívek néven is ismert és valóban vízvezetéknek épült a XVIII. században, hogy a Carioca folyóból friss vizet hozzon a városba. Vizet már vagy száz éve nem szállít, a 270 méter hosszú, emeletes, egyenként 42 ívből álló rendszer más feladatot kapott. Egy műemlékszámba menő villamos vonal húzódik a tetején, mely a városközpontból a dombokon fekvő Santa Teresa negyedbe szállítja az utasokat. A műszakilag korszerűsített, felújított, de külalakjában réginek meghagyott villamos nem túl sűrű járat, ennek ellenére, mégis roppant népszerű a turisták körében. Megjelenésében kissé a San Francisco-i Cable Car-ra emlékeztet. A Santa Teresa ugyanis a város bohém negyede. Éttermek, bárok, zenés szórakozóhelyek teszik színessé az éjszakai életet, itt a hét minden napján szól a szamba, a funky és a hip-hop.

A Selarón lépcsőnek 2016-ban vetélytársa támadt. Egy brazil street art művész, Eduardo Kobra kinézett magának a kikötőben egy rendkívül elhanyagolt raktárfalat. A 170 méter hosszú, 15 méter magas fal, összesen háromezer négyzetméternyi felületére, két hónap alatt öt arcot festett. Ez lett a világ legnagyobb egybefüggő graffitije, bekerült még a Guinness Rekordok Könyvébe is.

A munka, melynek megvalósulást tizenkét társa is segítette, két eszméhez kötődik. Elsősorban is az olimpiához, az öt arc az olimpiai öt karikát helyettesíti. Másrészt viszont minden évben, augusztus 9-én van a „Föld őslakosainak világnapja” és ez 2016-ban egybe esett a Riói Olimpiával. A rendkívül impozáns alkotáson New Guinea, Etiópia, Brazília, Myanmar (azelőtt Burma), Thaiföld és Lappföld egy-egy őslakójának portréja látható.

(folytatjuk)

Révay András

(A szerző a HAVAS Creative Tours támogatásával járt a helyszínen)

Kategóriák: Szervezetek

A NER mítoszáról

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 24 - 13:29

Korábban futtattam pár gondolatot ugyanitt e tárgykörben, most cseppet ráerősítenék.

Motto: kis ország, nagy mítosz.

Ma már ott tartunk a magyarság kiválasztottsága és ez általi felsőbbrendűsége kérdésében, hogy egyedül mi volnánk Európa védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Volt már ilyen militáns aranykora a magyaroknak, de az se igazán jött össze. Ráadásul kiűzettünk a paradicsomból, amit rituálisan Trianonnak hívunk.

A megváltás – ami a NER-ben gyökerezik – az udvari ideológusok áltudományának mozgósítása következményeként nyilván valóan az Aranykor, a magyarság régi nagyságának visszaállítása lehet csak, természetesen a Bölcs Vezető irányításával.

Volt valami hasonló bibliai narratíva Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor is a szerbek és horvátok saját nemzeti mítoszukat állították egymással szemben, hogy aztán az usztasák és csetnikek közösen, bibliai hevülettel forduljanak Titoék ellen.

Még szerencse, hogy Magyarországon nem volt ilyen nemzeti megosztottság, egyedül a világháború tragikus sorsú áldozataként tetszeleghettünk magunknak.

Így aztán lombikban tenyésztettünk magunknak mítoszokat. Sajnálatos módon ezek a mítoszok azonban nem szolgáltak mást, mint évszázadokat izzadságosan felölelni akaró eredetmondák megalapozását. A módszer: Isten általi kiválasztottság tudat generálása(habár e téren akad egy komoly konkurencia, mi szerint Isten választott népe a zsidó). Hozzá jön még a jelen emberének kidekorálása ősei dicsőségével, és az elődök sérelmeinek beléjük verése.

A NER ennek érdekében meghatározza – ha kell, meghamisítja – a múltat, blondel-keretbe helyezi a jelent és kijelöli a nemes célt, ami akár a végzetünk is lehet.

Mindennek eszköze a kormány ideológiai műhelyeinek politikai alapú mítoszgyártó tevékenysége, amelyben egyszerű, de elkötelezett káderek működnek közre, aki k vért izzadva hamisítanak történelmi múltat, támasztanak alá áltudományos eredményekkel a párt ideológiai katekizmusának megfelelően megalapozatlan kétes állításokat.

Egy hitvilágban élő hívő gondolkodását azonban nem igazán lehet megváltoztatni, pláne, ha hinni is szeretné mindazt, amit a pártideológusok közölni akarnak vele. Ráadásul itt van még a NER gerjesztette ostrommentalitás, ami ostrom nélküli, cserébe a fenyegetettség mesterségesen gerjesztett. A NER lassan beleszerelmesedik a militarizmusba. Ám kiugrani nem lehet, bármi féle értelmes párbeszéd, vagy kompromisszum lehetetlen, mert minden ilyen próbálkozás megbélyegzéssel, egzisztenciális büntetéssel jár együtt.

Az egyetértés kevés, mélységesen hinni kell benne, különben könnyen a hazaárulás bűnét ragasztják a kétkedőre.

Az a sanda gyanúm, a NER mítoszai által kreált identitástudat nem a legegészségesebb.

Kategóriák: Szervezetek

Magyar könyveket mentettek meg Montreálban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 23 - 14:11

“Kétezer magyar könyvet dobtak ki Montreálban – Felszámolták a Magyar Otthon könyvtárát” címmel jelent meg egy írás február másodikán, az elektronikus Kanadai Magyar Hírlap felületén.

A cikket Christopher Adam jegyzi, aki e-mailben is megkeresett, hogy felháborodását kifejezze.

Na, nem rám volt mérges, hanem azokra akik kidobták a könyveket, de mivel miénk a nyugati diaszpóra utolsó még lélegző magyar könyvesboltja, ezért megszólított lettem az ügyben: “…Felszámolták a montreáli Magyar Otthon könyvtárát úgy, hogy kétezer magyar könyvet dobtak a kukába. A fotó különösen döbbenetes, de a történet is. Gondoltam, mint könyvesbolt tulajdonos ez a hir érdekel…” – írta Christopher Adam.

Igen, érdekelt és engem is megdöbbentett a látvány, jóllehet mint könyvesbolt tulajdonos nagyon jól tudom, hogy ennél sokkal több könyv megy a diaszpórában pocsékba, és a jelenkori olvasási szokásoknak (nem olvasás) köszönhetően a helyzet csak egyre rosszabb lesz.

Ráadásul a diaszpórában azzal is szembe kell néznünk, amit már Márai Sándor észrevett;

“Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.”

S a helyzet nem hogy javulna, de Márai óta sokkal rosszabb lett!

Intézményeink megteltek a lassan “haszontalanná” váló könyvekkel, és akinek szabadulnia kell a nyomtatott termékeitől, az kétségbeesetten szaladgál fűhöz-fához, hogy ne kelljen a szemeteskonténert választania.

Nos, mindezek ismerete mellett szakadt rám Christopher jogos felháborodása, a konténerben tornyosuló 2000 db. könyv képével!

Amit egyébként jómagam nem osztottam meg azon elgondolásból, hogy minek a rossz hírt nagydobra verni, hiszen tán még az elkövetőknek is lelki tusát okozott a tett s a látvány.

A híradást viszont azonnal megosztotta a helyi magyar tévé, s egyéb magyar tulajdonban lévő oldalak.
így pillanatok alatt szétfutott a hír, és mérges honfitársak tömegének keze szorult ökölbe mikor nem éppen hízelgően gondoltak a montreáli magyarokra.

Szóval ez volt februárban.

Március 20-án viszont az történt, hogy kedves barátunk Orbán Nagy Enikő újabb könyves-képeket osztott meg a montreáli Csillagösvény Egyesület facebook oldalán.

Alattuk egy levélkével:

“Tisztelt Címzettek!

Tudomásukra szeretném hozni, hogy március 12-én sikerült a Magyar Otthonból (Foyer Hongois) elszállítani 60 dobozt, ami több mint 2500 megmentett könyvet, folyóiratot tartalmazott.

A montreáli magyarság nevében köszönettel tartozom Dányi Évának, az Országos Széchényi Könyvtár Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó osztály vezetőjének a lelkes segítségért, útmutatásért, és mert a lehető leggyorsabban lehetővé tette a szállítást.

A munka oroszlánrészét végző két embernek, Bedross Angyal könyvtárosnak és KCSP ösztöndíjasunknak, Nemes Csillának külön köszönöm a kitartást, a fáradságos munkát, ami a 60 doboz könyv átnézésével, dobozolásával és címkézésével járt.

Baráti üdvözlettel,

Nagy Enikő
Csillagösvény Egyesület
Montreal”

Enikőtől megtudtam, hogy ez a lelkes kis csapat már hosszú ideje dolgozott azon, hogy a halálán lévő könyvtárból kimentsék a jó állapotú, értékes köteteket, folyóiratokat, levéltári dokumentumokat.

De, a lényeg a lényeg; ez a hír nem látszék oly izgalmasnak s nem terjed mint a pestis, legalábbis nem látom, hogy azon portálok melyek oly buzgón és gyorsan osztották a 2000 darabos kukás képet, most rácuppannának a 2500 darab nyomtatott terméket tartalmazó dobozok képeire.

Gondoltam, elvégzem helyettük is a kísbírói feladatokat, és dobpergés közepette közhírré teszem, hogy le a kalappal a montreáli magyarok értékmentő munkája előtt!

Hálás köszönet, a könyvek s szerzőik nevében!

Bede-Fazekas Zsolt

A szerző írása eredetileg Facebook oldalán jelent meg.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára