Szervezetek

Az egér megint ordít

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 15 - 15:22

Most kivételesen nem Puzsérra – aki szerintem pszichiátriai eset – , hanem szokás szerint a legnagyobb magyarra, Orbánra gondolok – aki úgyszintén az.

Azt mondja a mi háztáji Napóleonunk, hogy a haderő fejlesztése azért szükséges, hogy a NATO segítsége nélkül is meg tudjuk védeni magunkat egy külső támadás esetén.

Ezzel a rögeszmével több bajom is van.

1. Aki meg akarna – és tudna – minket támadni, az nyilván valóan csak a szomszédságból jöhet. Egyedül a szlovákok és a szlovének lennének esélytelenek, a többiek simán beletaposnák kiváló, ám puskaport nem szagolt haderőnket a sárga altalajba.

2. Ezzel függ össze, hogy zsoldosokkal – ne szépítsük, a szerződéses honvédség az – ez nem igen lenne eredményes, még prémium felajánlásával sem, ráadásul egy szerződéses katonának esze ágában sincs feláldozni magát Orbán vérgőzös álmaiért, nota bene még megélhetési is.

3. Még inkább ezzel függ össze, hogy mégis, a hardverhez honnan állítanának elő szoftvert (kezelőszemélyzetet)? Egy Leopárd harckocsi lejár a pőréről, kicsomagolják, és harcra kész. No de, a személyzet?

4. No meg, a költségek. Mibul, drága vezérem, mibul?

Egykoron volt bizonyos Für elvtárs kitalációjaként a körkörös védelem doktrinája. Akkor – sajnálatos módon – leálltak a célnak megfelelő huszita szekérvárak gyártásával, vagy túl drága volt a cseh licensz. Pedig most milyen egyszerű lenne, csak ki kellene gördíteni azokat a síkra, és már meg is van a haderő fejlesztés! Pláne, ha a határokon még felállítanák a Deutsch-féle beléptető kapukat is…

Kategóriák: Szervezetek

Várat vissza nem kapunk

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 14 - 15:33

A magyar embereknek kívánja visszaadni a Budai Várnegyedet a Nemzeti Hauszmann Program, amely a következő három év új beruházásait fogalja keretbe. Ezt közölte a nyilvánossággal a Várnegyed területén megvalósuló kormányzati beruházások miniszteri biztosa. Fodor Gergely szerint ugyanis az elmúlt több mint hatvan évben a Vár „kiszakadt a város szövetéből, egyfajta díszletté vált”. A program célja, hogy a budai Vár több legyen, mint turisztikai látványosság, ezért „a világ legszebb fővárosának legszebb városrészét” visszaadják a magyar embereknek. Ennek érdekében először rendbe teszik a várbeli utakat, sétányokat, várfalakat, parkokat és kerteket.

A kormány határozata értelmében a következő hároméves fejlesztési ciklusban megindul a Várnegyed 1945 után lerombolt épületeinek újratervezése és a Budavári Palota teljes építészeti „átvilágítása”. Ebben a ciklusban befejeződnek a folyamatban lévő beruházások – például a lovarda és a főőrségi épület rekonstrukciója -, újranyílik a palota rekonstruált Szent István-terme. A Nemzeti Hauszmann Program részeként megvalósul a Palota út és a Csikós-, Hunyadi udvar között terület akadálymentesítése, továbbá északi irányban egy új, több száz férőhelyes mélygarázs is épül. A kormányhatározat 36 milliárd forintot biztosít a következő három év munkálataira.

Zavarban vagyunk, mint mindig, amikor a magyar emberekre, főleg, ha a magyar emberek érdekeire hivatkoznak. Ilyenkor még annak a gyanúja is felvetődik, hogy valami másról van szó, mint amiről beszélnek. Én személy szerint, sokakkal ellentétben, elfogult vagyok Budapesttel. Merthogy Budapest valóban szép város, nekünk, akik valóban szeretjük, tényleg a legszebb. (Ugyanúgy, ahogyan a cseheknek Prága, az osztrákoknak Bécs, az olaszoknak Róma. Sorolhatnánk.) Persze, nincs azzal baj, ha egy 36 milliárd forint elköltése fölött rendelkező kormánybiztos a világ legszebb fővárosának nevezi Budapestet, az viszont már véleményes, amikor azt mondja, hogy vissza akarják adni a Várat a magyar embereknek.

Ne adják vissza, hanem ne vegyék el!

Idáig is a miénk volt, sőt, pontosabban fogalmazva: idáig a miénk volt. Sajnos, egy ideje már kevésbé a miénk – amióta Orbán Viktor munkahelyét a Várba költöztették, nagy területek vannak lezárva, nemcsak a turisták, de a magyar emberek elől is.

És talán arról is illene néhány szót ejteni, hogy a mostani magyar kormány különös nosztalgiát érez az 1944-es állapotok visszaállítása iránt. Mintha az a 75 évvel ezelőtti esztendő amolyan utolsó békeéve lett volna az országnak. Olyan időszak, amikor még minden szép volt, minden jó, és mindennel meg lehettünk elégedve. Ennek szellemében rendezték át a Kossuth teret – értsd: kivágták a fákat és betontengert varázsoltak a helyükre, – ezért vitték el Nagy Imre szobrát és szellemét a Vértanúk teréről.

A Vár, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem díszletté, hanem – ha már a hasonlatoknál tartunk – ünneplő viseletté vált. Ezért is furcsa, hogy a Karmelita kolostor környékét, állítólag a magyar emberek érdekében, „kiszakították a város szövetéből”.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Az oszlopok között

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 13 - 15:30

Úgy tűnik, nem volt véletlen a Próféta Galéria névválasztása. Ha a jövőbe talán nem is látnak, de jó érzékkel válogatnak a lehetőségek között. A Budapesten, 2012 márciusában megnyílt tágas térben csak nagyon ritkán volt kíváncsi egyszerre annyi látogató a legújabb tárlatra, mint február 9-én. A Magyar Nagyoriens szervezésében megnyílt, és március 3-ig látogatható kiállításon négy – egyenként is különlegesnek számító – művész mutatkozott be.

Igazán nehéz volna megállapítani, mi a közös bennük, mi az összekötő kapocs, ami mégis egységes egésszé olvasztja a tárlatot. Van közöttük, aki táblaképet fest, van, aki inkább grafikával foglalkozik, egyikük már évtizedek óta alkot, de még soha nem volt kiállítása, ez az első, más pedig már többször is a közönség elé lépett műveivel. Ők négyen előzetesen eldöntötték egymás között, hogy „keverik” a képeket. Tehát nem elkülönített csoportokban találjuk az egyik vagy másik művész munkáit a kisebb-nagyobb termekben, még csak témacsoportokat sem hoztak létre, az összhatás mégis meglepően harmonikus. A képek előtt sétálva, kezdetben nem nagyon lehet tudni, mi az, ami négyüket összehozta, egyetlen kiállításra?

Ilyenkor az ember a címből indul ki – adta az útbaigazító tanácsot Götz Eszter, újságíró, művészeti író a megnyitóra összegyűlt közönségnek. Az alkotók azt a címet választották a kiállításuknak, hogy AZ OSZLOPOK KÖZÖTT. Mivel pedig itt körbenézve nem látunk oszlopokat, kicsit távolabbra kell tekintenünk, térben és időben egyaránt. Gondolhatunk az oszlopcsarnokra, ami kétezer évvel ezelőtt Athénban, a piac mellett állt és a filozófusok az oszlopok között sétálva tanították a fiatalokat az élet helyes szemléletére. Vagy ha nem akarunk ilyen messze menni, közeledhetünk egy kicsit a jelen felé és gondolhatunk a középkori katedrálisok gótikus oszlopaira. Ám ha körülnézünk a művek között itt a teremben, annyi biztosan látszik, hogy nem egy korszak megidézéséről van szó, nem is konkrét oszlopokról, még kevésbé oszlopcsarnokról.

Sokkal valószínűbb, hogy láthatatlan oszlopokra kell gondolni! Nem valódi építményt jelképez a szó, nincsen teteje, ami felülről határolná és falak sincsenek, melyek körben gátolnák a kilátást. Inkább egy olyan nyitott szerkezetről kellene beszélnünk, ami talán egy általánosnak tekinthető mérce. Amihez az ember mérheti magát. Ami sokfelé irányt mutat, de nem veszi el a szemhatárt, sem fölfelé, sem oldalt. Minden irányban nyitott és olyan mércét ad, olyan arányt határoz meg, amivel egy művész – ez a négy művész – alkotásaival viszonyulni tud. Ha ezt a gondolatot irányjelzőnek elfogadva lépünk a képzelt oszlopok közé, érdekes összehasonlításra kínál alkalmat, hogy – így együtt – mit mutatnak nekünk ezek az alkotók.

Nacsády András az, aki már úgy fél évszázada fest, rajzol, ennek ellenére most először szerepel kiállításon. A hetvenes évek elején elhagyta Magyarországot, azóta sokfelé élt, először Olaszországban, később, a leghosszabb ideig Franciaországban. Képein életének helyszíneit láthatjuk. Főleg tájakat, városi és vidéki tájat ábrázol, munkáin csak nagyon kevés ember jelenik meg. Kitett pár olyan képet is, amit még a hetvenes évek közepén, a Beat-korszak „dühöngésében” készített. Nagyon érdekes az, ami onnan kezdve, a kilencvenes évekig, majd a máig tartó útján felbukkan. Ahogy eljut egy egészen más, nagyon visszafogott, inkább az impresszionista festészet felé menő, egészen finom eszközökkel dolgozó stílusig. Annak ellenére, hogy tájképein elég ritkán látunk emberfigurát, mégis, történetek vannak benne. Különleges tehetsége van arra, hogy igen kevés eszközzel roppant sokrétű világot legyen képes megjeleníteni.

Csongrádi János, építész. Csak néhány éve vesz részt, mint képzőművész kiállításokon. Az ő eszköze a vonal, leginkább tussal rajzol, tehát nagyon kemény világot tár elénk. Van olyan képe, ahol egyetlen vonallal választja el az őt izgató elemet a maradéktól. Szakmája okán érthető, hogy leginkább házakat rajzol, de nem új házakat, hanem régieket. Most utcarészleteket, útirajzokat állított ki, Jeruzsálemtől Lisszabonig. Képeiből úgy tűnik, valamiféle rendet keres, Ami talán nem is a látványból adódik, hanem belülről. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – nagyon jellemző a képeire a zeneiség. Sok olyan rajza van, amit akár le is lehetne kottázni, megfelelnének valamilyen belső dallamnak. Lehet: ez is egyfajta szerkezet, amit rávetít a világra, mondhatjuk inkább úgy, hogy meglát a világban.

Ők ketten azok, akik a külső táj elemeit használják díszletként, a másik két alkotó viszont inkább „belső tájjal” dolgozik. Hollai Krisztina képein megjelennek ugyan konkrét elemek, de nagyon különös összefüggésben. Látunk horgonyt, oszlopot, templom homlokzatot, kulcsot, napot, sugárzó kereket, létrát, kígyót, de egészen más kapcsolatban állnak egymással, mint amit az ésszerű logika diktál. Képeit ugyanis nem a racionalitás szerkeszti egybe, hanem a nagyon is intuitív gondolatmenet. Nem is a leolvasható elemek az igazán izgalmasak nála, sokkal inkább, ami összeköti őket. Az irányok. Nem használ perspektívát. Van olyan képe, ahol mintha egyszerre látnánk szemből és felülről azt, amit ábrázol. Alkotásai dinamikusak. Nagyon vastag felületeket használ, vendéganyagokat is dolgoz bele, ezáltal a képei, kollázs kompozíciói a térbe is kilépnek.

 

 

Gályász Attila szintén belső tájakon kalandozik, de ő konkrét elemeket mutat föl. Minden képe az emberi élet egy – egy nagy kérdése, kompakt megfogalmazásban, mintha kiáltvány lenne. Nem használ részleteket, ami azért is érdekes, mert korábban fotorealisztikus festőként kezdte. Az ilyen stílusban készült műveknél nagyon nehéz megkülönböztetni a fotót a festménytől – annyira ki vannak dolgozva rajtuk a részletek. Mostani művein ezzel szemben – a részletek helyett – igen erős, expresszív állításokat látunk. Súlyos kérdéseket feszeget: az idő, a találkozás, a magány, a félelem, a társas együttlét és a társas magány, a születés és az életből való kirobbanás témáit dolgozza fel. Ezekkel a mélyen bennünk élő kérdésekkel szembenézni, hallatlan bátorság kell! Egyedüli támasza az általa kidolgozott színvilág: leginkább egy nagyon sötét, nagyon intenzív kék, amit akár „mindenségkék”-nek is elnevezhetünk. Ezt csak néhány más szín egészíti ki, a pirosak, a zöldek, a barnák, amik talán színkódként is olvashatók.

Mivel kezdetben a tárlat címét próbáltuk megfejteni, figyelmesen szemlélve a képekeit azt látjuk, hogy ez a négy ember az oszlopok között nem áll, hanem mozog. Állandó úton levés érezhető ki alkotásaikból, keresnek valamit egy vándorúton, ahol a cél talán nem is a megérkezés, a befejezés, hanem az úton levés. Remélhető, hogy mindaz, amit tapasztalataikból egyenként átadnak ezen a kiállításon, az a nézőket saját útkereséseikben is segíteni fogja.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Gigantikus hóvihar érkezik a nemzeti fővárosba

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 12 - 20:21

Negyven centiméternyi hóra és erős, hetven km/órás széllökésekre számíthatunk ma este, illetve holnap (szerdán) a Nemzeti Főváros Régióban, valamint kelet-Ontarioban. A meterológusok arra figyelmeztetnek, hogy áramszünetek keletkezhetnek az érintett térségekben. Ottawában, az Ottawai Egyetem kedd d.u. 4-től felfüggeszti az összes kurzust legalább 24 órára, a Carleton Egyetem pedig este 5 óra 30-perckor zárja be kapuit 24 órára.

Továbbá, ottawai és kelet-Ontario-i olvasóinkkal tudatjuk, hogy:

  • Járatok törlésére és hosszú késésekre lehet számítani az Ottawai Nemzetközi Repülőtéren. A kedd este 6 óra után induló járatok nagy részét máris törölték, beleértve az összes torontói járatot.
  • A kelet-Ontario-i katolikus iskolabizottság összes iskolája kedden és szerdán zárva tart.
  • Felső-Kanada public (szekuláris) iskolabizottsága összes iskolája zárva tart kedden és szerdán.
  • Renfrew megye public (szekuláris) és katolikus iskolabusz szolgáltatása szünetel.
  • Renfrew megye francia nyelvű public (szekuláris) és katolikus iskolabusz szolgáltatása szünetel.

Utoljára 2016 februárjában volt hasonlóan súlyos hóvihar. Akkor összesen 51 centiméter esett 24 óra alatt. Meglehetősen éles emlékeim vanna arról a napról, ugyanis a munkahelyen ragadtam, kocsival egyáltalán nem lehetett közlekedni, a tömegközlekedés lebénult, így tehát körülbelül két óráig tartott haza sétálnom a viharban.

Ha ma este áramkimaradás következik, egy ideig nem frissül a KMH, illetve nem fogom tudni moderálni a kommenteket. Szóval türelmüket kérem!

Az alábbi fotót tegnap (hétfő) délután készítettem, a házamhoz közeli Caldwell-Carver természetvédelmi területen. Tovább fotók téli sétámról személyes honlapomon

 

Kategóriák: Szervezetek

Elkészült Orbán Viktor évértékelőjének hivatalos magyar fordítása

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 12 - 19:22

Több mint 24 órás megfeszített munka után elkészült a miniszterelnök évértékelő beszédének magyar fordítása. A teljes szöveget szó szerint tesszük közzé.

Barátaim, csapjunk bele a lecsóba: a látszat csal, a valóság már régóta nem létezik. Ami annak látszik, csupán illúzió. Higgyetek nekem, hogy én is hihessek magamban. Mert néha még előfordul, hogy röhögök magamon, főleg akkor, amikor azt látom, ami van. Szerencsére, ez nem túl gyakran fordul elő velem. Mert akkor nem bírnám ki saját magamat.

Azokat meg pláne nem, akikkel körül vagyok véve. Csupa megbízható emberrel vettem körül magam. Azért vettem magam körül velük, hogy védjenek és erősítsenek a hitemben. Mert nekem hitem van, és meggyőződésem. De főleg pénzem, és hatalmam.

Ismertek engem, tudjátok, ki vagyok. Az, akinek mutatom magam. Mondhatok bármit, ti tapsoltok nekem, felállva. Felálltok, mert tiszteltek, tapsoltok, mert féltek tőlem. És közben lopva körülnéztek, látja-e valaki, hogy tapsoltok rendesen.

Nem mertek nem tapsolni. Kiöltem belőletek a merszet, ami soha nem is volt bennetek. Azt gondoljátok magatokról, hogy szabadságszeretők vagytok, és én nem akarlak megingatni benneteket ebben a hitetekben. Egy frászt vagytok ti szabadságszeretők. Féltek a szabadságtól, barátaim. Azt szeretitek, amikor egy erős, gondoskodó állam gondolkodik helyettetek. Megállítja a határon az inflációt, elveszi tőletek a javaitokat, hogy azoknak, akik ezt megérdemlik, visszaadjon belőle valamit. Kinek többet, kinek kevesebbet, sokaknak még keveset se.

Nem leszek gyarmat, abcúg Soros, nem engedünk Sargentini nyomásának! Dögöljenek meg a brüsszeli bürokraták! Kertelés nélkül mondom mindezt, őszintén, bele a szemetekbe, mert én még sohasem hazudtam nektek.

Ha akarnék, sem tudnék hazudni, mert az nem könnyű. Olvassatok barátaim, klasszikusokat. Esterházyt, például, ő már megírt minden mondatot. Például ezt: kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.

Higgyetek nekem, higgyetek bennem, mert én is hinni szeretnék magamban. Nemrégiben megnéztem egy beszédemet, utána felálltam, és hosszasan tapsoltam. Még skandáltam is a saját nevemet. Meg azt, hogy Éljen!

Féltem akkor magamtól.

De nektek nem kell tőlem félnetek. Nektek az a dolgotok, hogy higgyetek bennem. Ha nem tudtok hinni, legalább tegyetek úgy. Nekem az is elég, ha rám szavaztok. Lojalitásból, haszonlesésből – nem fogom megkérdezni senkitől.

Nem érdekel, mert nem érdekeltek. A lé a lényeg, hogy abból minél több legyen. Hajráf Magyarország, hajráf magyarok!

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

#MeToo… #ÉnIs vagy #ÉnNem? — 5. Rész #MeToo: Legyen a történelem a múlté, mi alakítsuk ki saját jövőnket!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 11 - 14:13

Az öt részes sorozatnak négy részében megpróbáltam felvillantani a mozgalom melletti és elleni érveket, a médiában megjelent ellentmondásos üzeneteket, és hatásait.

Először is abból indultunk ki, hogy az amerikai művészeti és szórakoztató iparban olyan visszaélések történnek még a mai napig is, amelyeket más területeken már régen szabályoztak és büntettek! Azonban az emberek esendőek, és láttuk, hogy a valódi és hiteles ügyeken kívül vannak olyanok is, akik a saját önző érdekeiket nézve próbálnak hasznot húzni a mozgalomból, tekintet nélkül arra, hogy kit és mennyire tesznek tönkre. A mozgalom pozitív hatása, hogy megihletett más nemzetiségi női csoportokat is, akik ebből erőt merítve kiállnak a saját jogaikért. Azonban vannak más rétegek is, nemtől függetlenül akár belföldön, akár külföldön, de még a saját kultúránkon belül is, akik szintén szenvednek zaklatásoktól, elnyomástól, terrorizálástól, és úgy tisztességes, ha ők sem maradnak ki a zaklatások elleni mozgalomból.

Fekete-fehér, igen-nem…Miért is fejezem be a #MeToo címmel? Itt ingadozok már négy részen keresztül, és végül leragadok az egyenlőtlenségnél?! Hány rész kéne, hogy el tudjam dönteni, hol is állok? Elárulom, egy sem. Az előző részekkel azt akartam hangsúlyozni, hogy az éremnek legalább három oldala van, és egy gondolkodó embernek nem szabad azonnal véleményt mondania, meg kell vizsgálni minden érintett réteget, és csak körültekintéssel foglaljon állást, hogy később minden kétség nélkül vállalni tudja önmagát.

Illusztráció: Amanda Scott

Tehát ebben a részben az kap szerepet, amit sokunk nem vesz egyáltalán figyelembe a napi hírek elemzésénél, és ez a történelem. A tegnap politikája mára már történelem, a ma politikája holnapra alkot történelmi egységet e tegnapelőttivel. Az emberiség múltjának ismerete hozzájárul saját társadalmunk, generációnk és önmagunk megismeréséhez. Miért lettünk olyanok, amilyenek? Mert a szüleink… mert azok szülei… mert azok családja… mert a mohácsi vész… a török… a Habsburg és a többi. De most nem egy országról beszélünk, hanem általában a nőkről!

Az a baj, hogy az emberek emlékezete legfeljebb hatvan, hetven évet ölel fel. Például a fasizmus már nem is olyan rettenetes sok fiatal számára, így nyolcvan év távlatában! Akkor mit szólnak ahhoz, ha azt kérem, hogy jöjjenek vissza velem a civilizáció kezdeteihez, hat-hétezer évvel ezelőttre, vagy éppen a Homo Sapiens eredetéhez?! A célom az, hogy megmutassam, sok tízezer évig ősszüleink egyszerűen emberek voltak, aztán a civilizáció kialakulásával már szétvált az “ember és az asszony”, a “gyerek és a lyány”.

Az antropológusok szerint az ember, vagyis a Homo Sapiens szinte semmit sem változott az elmúlt tízezer év alatt. Hatvanezer éve benépesítette Európát és Ázsiát, 45 ezer éve elment Ausztráliába és 16 ezer éve eljutott az Amerikai kontinensre. Ott aztán alig kétezer év alatt északtól délig minden területet belakott.

Az egyes közösségeik akkor még nem haladták meg a 150 főt, hiszen ennyi ember tud csak igazán figyelni és kölcsönösen megbízni egymásban. Azonban tízezer évvel ezelőtt néhány ember-csoport letelepedett és elkezdte a földet művelni és létrehozta a mezőgazdaságot. Ezzel több élelmiszert volt képes termelni, amivel a közösség tagjainak száma megnőtt, és azok egy részét felmentette az élelmiszer keresés alól, így megkezdődött a specializáció. A szakosodással pedig a rétegeződés. Persze ahelyett, hogy hálásak lettek volna a földművelőknek az ételért, inkább hatalmat és erőszakot gyakoroltak rájuk, és elvették a termelt javak jelentős részét. Ha előbb nem, az elnyomás innentől biztosan megindult! És kiket tudtak először visszaszorítani? Azokat a nőket, akik a földművelés mellett gyermekeket szültek és neveltek, a ház körüli munkákat elvégezték. Ismerős? Ez a helyzet már biztos, hogy megszilárdult hat-hétezer ezer évvel ezelőtt, amikor Mezopotámiában létrejöttek az első városállamok.

Tudom, azóta férfiak tömegeit is kizsákmányolták. Szegénységben tartották őket, besorozták, a frontvonalba küldték, aztán a háború veszteseinek javát kivégezték. A maradékot és a nőket pedig rabszolgának vitték el.
De azért nem minden férfi és utódai éltek alárendelt sorban, szakadatlanul hétezer éven keresztül! Ezzel szemben a patriarchátusi társadalmakban, vagyis a mi kultúránkban MINDEN nő alárendelt volt, még akkor is, ha netántán az uralkodó családban született, vagy gazdagságban élt.

Az ókori görögök azt sajnálták legjobban, hogy nőkre volt szükségük ahhoz, hogy gyermeküket kihordja. Meg voltak győződve arról, hogy a nő csak a “talajt” adja, de nem a magot, ami kicsírázik. A lányokon keresztül pecsételtek meg politikai és gazdasági szövetségeket, az örökösödés legitimitását a nők szabadságának korlátozásával biztosították. De ott van a mondavilág és a legendák, tele hős férfiakkal, akik leigázott népek férfiait kiirtották és lányaikat elvitték, hogy azok által a saját fajtájukat szaporítsák!

A nők félelme az erőszakos közösüléstől sok évezredes. Gondolják, hogy Attila és katonái megkérdezték a nőket, hogy velük akarnak-e hálni? Vagy bármilyen háborúban, bármilyen katona, például a Szovjet csapatok? Genetikailag kimutatható, bár csak férfiágon, hogy minden kétszázadik európai és ázsiai férfi Dzsingisz kán leszármazottja! Voltak nők, akik azonnal öngyilkosok lettek, amikor megtudták, hogy a közelükben jár a vész. Inkább a halál, mint a szégyen, hogy utána ezzel éljenek tovább!

Melyik rabszolgatartó, akár az Államokban, akár bárhol másutt a világon, gondolta meg kétszer, hogy melyik nőt gyalázza meg? Akkor, kedves olvasóim, a nőkkel szemben elkövetett erőszak is olyan, mint bármi más erőszak? A család szentsége, a születendő gyermekek biztonsága szenvedte meg, bármilyen korban is tették ezt meg velük.

A lányokat a 20. századig külön nevelték és tanították. Nekik nem feltétlenül volt szükségük az írásra és olvasásra, de semmiképpen sem a filozófusok tudására. Őket az alázatos feleség és önfeláldozó anyai szerepre alakították. A saját testük tabu volt, még önmaguk számára is, és a néven nem nevezhető tabu testrészeket csak egyetlen embernek tartogathatták, a jövő férjüknek.

Ezt az örökségünket még mindig nem teljesen számoltuk fel! Bár a törvények nem feltétlenül tesznek különbséget a nemek között, az egyes közösségek, családok és “családfők” nyelvében és gyakorlatában még javában felfedezhetőek a régi berögződések. És ezek közül jönnek elő leginkább azok, akiket nem érdekel ok és okozat, a lányokat hibáztatják, és egy életre megbélyegzik, kétségekbe hajszolják, és maradék hitüket és önbecsülésüket is elveszik tőlük!

A nők alig száz éve kapták meg a szavazati jogaikat. Az Államokban 1920-ban, de Svájcban csak 1971-ben. A szavazati jog azonban nem jelentette az egyenlőséget. Sőt, a hatvanas évek szexuális forradalma sem jelentette azt, hogy a nők bármiben is egyenlőek lennének férfitársaikkal. A mai napig léteznek a nemek közti tévhitek az oktatásban, a munkahelyeken, és a vezetésben.

Nem könnyű sehol sem érvényesíteni az egyetemes emberi jogokat, de még sokkal több időbe fog telni, hogy ezek a jogok megillessék a nőket is, mindenhol a világon!

* * *

A kanadai kormány külön figyelmeztetést adott ki nők részére, hogy üdülési uticéljaikat külön gondolják át, ne menjenek egyedül és legyenek nagyon óvatosak. Kiadtak egy listát, amin a nők számára legveszélyesebb országokat sorolták fel. Ezeken a helyeken gyakoriak a támadások, italjaikba drogot keverhetnek és megerőszakolhatják őket, még az üdülőterületen belüli dolgozók is!

Például Anguillaban, Antigua és Barbudaban, British Virgin Szigeteken, a Cayman Szigeteken az ételbe és italba drogot kevernek és aztán a helyi dolgozók közreműködésével erőszakolnak meg vendégeket.

Mindezek mellett a Bahamákon a kaszinókban, a tengerjáró hajókon, a strandon is megtámadják a nőket.
Barbadoszon az erőszak mellett magas a zsebtolvajlás és a táskák eltulajdonításának száma is.

De Mexikóban, Granadán, Jamaikában és más népszerű üdülőhelyeken sem hagyják békén a nőket. Mielőtt szállodát foglalnánk, meg kell bizonyosodni, hogy annak biztonsági rendszere ki van építve, de még így se menjenek a nők sötétedés után az utcára és még a szállodai alkalmazottakkal vagy biztonságiakkal se álljanak szóba!

A fenti helyeken mindennaposak a szóbeli sértegetések, malackodó utalások a nőkkel szemben. Ez engem mélyen felháborít!

#MaradunkItthon!

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

A jusztisember

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 10 - 14:56

Vagy inkább: jusztse. No, nem az ember mivoltát érintően – habár embersége, mint olyan, erősen megkérdőjelezhető – hanem inkább miniszterelnöki magatartását tekintve.

Mert hát, jött ide Merkel, úgy V4 tárgyalásilag. Csakhogy, egyedül a szlovák miniszterelnökkel folytatott bilaterális tárgyalást, elég látványosan elnézve Orbán feje felett, aki csalódottan vette tudomásul, hogy Merkelnél nem áll jól. Lehet, hogy a kancellár asszony megutálta a nyálas kézcsókjait, de az is lehet, nem felejtette el Orbánnak, hogy annak idején visszaküldte a főzőkanálhoz. Minden esetre nagyon úgy néz ki, hiába ágaskodik a kis ember, nem ér fel a Berlin-Párizs tengelyhez, a szlovákok toleranciája többet ér. Ráadásul Prága és Varsó is simán beáll a sorba, csak ez a jusztse-emberke hangoskodik.

Node semmi gond, jön hozzánk Mike Pompeo. Igaz, ő is csak mellesleg, ha már itt van kelet-közép Európában, ide is benéz, javítandó a jusztisember önbizalmát. Mert hát mit is csinál Orbán? Miközben egy nyamvadt fehér házi meghívásért ácsingózik, jól keresztbe tesz minden létező amerikai vagy uniós próbálkozásnak. Nem válogatós a kis ember, bármit képes megvétózni, legyen az Ukrajna NATO-hoz való közeledésének problémája, vagy a menekültügyben előre lépéssel kecsegtető Afrika-EU, ill. Arab Liga-EU közti egyezség. Nincsenek gátlásai , akkor is vétóz, ha azzal saját maga ellen dolgozik. Jusztis! Node most majd veszünk az USA-tól némi hadi vasat, ezzel el is simulnak az ellentétek, mindenki boldog lesz. Vagy nem. Nos, attól tartok, ettől még Orbán tovább fog előszobázni – pláne, hogy továbbra is parírozik Putyinnak.

Orbán gyakorlatilag folyamatos konfrontációival minden vörös vonalat átlépett, és ennek eddig még semmi következménye nem lett. Az, hogy Magyarország egy következmények nélküli ország, a belpolitikában még elmegy, node, a külpolitikában? Igaz, a Néppártnak szüksége van a Fideszre, még ha egy jellemtelen, sunyi társaság is. Ráadásul ott van a kölcsönösségen alapuló gazdasági kártya: az autóipar. Orbán tudja ezt. Tudja, hogy bármikor kijátszhatja ezt a gazdasági kártyát – stratégiai fontosságúnak minősítette a német összeszerelő üzemeket? Ki nem szarja le? Bármikor keresztbe tehet neki k – és nincs kétségem a felöl, ha szükséges, gátlás nélkül meg is teszi – mint ahogy a Néppárton belül is arra fújja fel magát, hogy a CDU és a PiS mellett a harmadik meghatározó erővé váljon a Fidesz.

A jusztis ember arra játszik, hogy a folyamatos konfrontációjával, a mindenkivel szemben állásával egyszer eléri azt, hogy – jobb a békesség, mert a világ politikusai általában szeretnek a konfliktusokból kompromisszumok útján kijönni (kivéve Orbánt, aki továbbra is az ordító egér maszkját viseli) – némi engedményt tesznek neki, és nem verik – legalábbis nem közvetlenül – orrba.

Ebben az esetben máris győztesnek érezheti magát. Pont, mint a sakkozó galamb: szétrúgja a bábukat, oda szarik a táblára, és kijelenti: ő győzött.

Persze, egy galambleves is finom tud lenni…

Kategóriák: Szervezetek

Palkovics a kápó?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 9 - 14:18

Az utóbbi napokban sokan csacsognak azon, hogy Palkovics László, a miniszter, kiszervezné az MTA kutatóintézeteit az MTA kereteiből. Biztos talál rá még vagy száz magyarázatot. Végső soron bármit meg lehet magyarázni, és kellő hangerővel és sokszor mondva az igazságtartalma is mellékessé válik. Ahogy azt egy német birodalmi propagandaminiszter már bebizonyította.

A leginkább égető kérdésként azonban az motozz a nyakamon levő csontbuborékban, hogy kinek tetszett meg vajon, az MTA székháza? Mert annyira hülye, magától, még Palkovics, a miniszter, sem lehet, hogy az MTA de facto megszüntetése mögött ne is sejtse: egy kiüresített, saját kutatói hálózat nélkül maradt szervezetnek nem kell akkora székház. Miközben persze egy pillanatig sem vitatom, hogy az akadémiai rendszerre valószínűleg ráfért, illetve ráfért volna egy átszervezés. Az ilyesmi sosem árt néha egy hiperhierarchiát mutató és ezért kontraszelekcióra hajlamos szervezetnél. Márpedig az MTA ilyen. Elvégre nehéz azt mondani, hogy akinek nem tetszik az akadémiai rendszer, az menjen át egy másikba. Nem lévén hazánban másik. Külföldön persze van, de az mégsem egy alternatív MTA, hanem valami egészen más. Na, mindegy. Ezen polemizáljanak a tudománypolitikusok.

Már csak azért is, mert a saját, korántsem felhőtlen emlékeim az akadémiai rendszerről lassan három évtizedesek. Akkor, az ezerkilencszáz nyolcvanas években, kifejezetten az volt az érzésem, hogy alapvetően a kutató pályán megfeneklett pártkáderek intenzív osztálya. Akadémiai minősítésekkel, és olykor igen érdekes világszemlélettel. Leginkább azon fáradozva, hogy a szervezeti hatalmuk megtartásával intenzíven titkolják a saját inkompetenciájukat. De ez egy nagyon szubjektív, és nem is teljesen igazságos kép. Számos olyan embert ismertem meg a kutatásban, akik ismeretségére mai is büszke vagyok. Még akkor is, ha sokaknak közülük már csak az emlékét őrizhetem. Igaz, ezek többsége nem az akadémia székházában töltötte a mindennapokat, hanem a kutatóintézetekben. Még akkor is, ha birtokoltak valamilyen bizottsági tagságot. Ám magam sem ismertem, ismerhettem mindenkit. Így nyugodtan zárójelbe is tehető mindez.

Az azonban aligha, hogy maga az intézményi hálózat jelenti a tulajdonképpeni akadémiát. Nem a vízfejet, illetve a kirakatot, hanem a tényleges tudomány szövetét. A napi munkakapcsolatokkal, a formális és informális emberi hálózatokkal. A napi mosolyokkal, az eltört kémcsövekkel, és olykor az anyázásokkal. Ez aligha változott az évizedek folyamán. Nem azért, mert a tudomány olyan, amilyen, hanem azért, mert az emberek olyanok, amilyenek. Korántsem véletlen, hogy egy igazán merev hierarchia elsősorban az emberi kapcsolatokat igyekszik lezúzni. Mert azt a legostobább vezető is tudja: nem a termelési értekezletek színes grafikonjai dolgoznak, hanem az emberek. A legostobábbak azonban ehhez mindig hozzágondolják, és ritkán ok nélkül, hogy a beszélgetések a büfében, egy konferencia szünetében veszélyesek. A hülyékre.

A most teritéken levő intézkedéscsomag így két legyet is üthet. Egyrészt okafogyottá teszi az önálló székházat. Másrészt igyekszik egymás ellen fordítani azokat is, akik eddig még nem hozták volna az utálati normát. Legfeljebb az jelentkezik bökkenőként, hogy Palkovics, a miniszter, maga is kutató volt. De talán éppen ezért tudja, hogy hova kell ütni a vezér szolgálatában. Azt is lehetne persze mondani, hogy „van az a pénz”. Szerintem nincs. Ha valaki csak egy kicsit kutató volt a büdös életben, és nem csak egy volt a kutatói székbe hullott párt-forgácsok közül, annak nincs az a pénz. Ettől még Palkovics, a miniszter, lehet a kontraszelektált rendszer állatorvosi akadémikusa. Némi kápó-mentalitással. Esetleg megzsarolva.

Kategóriák: Szervezetek

#MeToo… #ÉnIs vagy #ÉnNem? — 4. Rész: Én #MégSem

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 8 - 16:16

Ma már nemcsak feministának lenni divat, hanem tért hódít a férfi feminizmus is. Emma Watson színésznő jelentette ki 2015-ben, hogy “Ha az egyenjogúság mellett vagy, akkor feminista vagy! Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy feminista vagy!” Ha valaki érti ezt, magyarázza meg nekem, kérem! Mintha csak a a népesség egyik felének (a nőknek) lettek volna gondjaik a történelemben, és a másik felének, (a férfiaknak) az lenne az egyetlen dolguk, hogy őket szintre hozzák!

De milyen szintre? A rabszolga, a jobbágyi sorban tartott férfiak szintjére, vagy a felszabadított, de még mindig rengeteg hátránnyal küszködő színes bőrűek szintjére? De az is lehet, hogy a Walmart által alkalmazott, fehér bőrű férfiak szintjére…

Én magam is feministaként kezdtem felnőtt éveimet, mert tapasztaltam nőneműségem hátrányait. Aztán rá kellett jönnöm arra, hogy a kép nem ilyen egyoldalú, a férfiak nagy százaléka is hátrányban van és volt is mindig az évezredek során. A női jogok azonban egyben egyetemes emberi jogok is, tehát nemre és másegyébre való tekintet nélkül mindenkire érvényesek. A mindennapos terrorizálás és zaklatás a gyermekek, a betegek, a szegények mindennapi életének részei. Így én sem viselhetek szemellenzőt.

#KanadaiFolt

Először is sepregessünk a saját házunk táján, amin Kanadát értek. Sajnos ennek a hatalmas és csodálatos országnak is van szégyenletes múltja. 1984-ben, amikor először ide érkeztem, sok szó volt a katolikus iskolákban a gyermekek ellen elkövetett szexuális vétségekről, aminek terhét a tanulók évtizedekig cipelték magukkal. #JobbKésőbbMintSoha: Miután néhány áldozat ki merte mondani, hogy mi történt az iskolákban, a katolikus egyházra lavinaként zúdult a perek sora. Sajnos az elkövető papok addigra már leélték életük javát és nem kapták meg életre szóló méltó büntetésüket. #MivoltunkIttElőször: A másik szégyenfolt a hatvanas évekből való, amikor az őslakosoktól elszakították gyermekeiket és bentlakásos iskolákban “kanadaiasították”, megakadályozva őket abban, hogy saját kultúrájukat és törzsüket megismerjék. Ezek a gyermekek is rengeteg visszaélés áldozatai lettek, amiből sokan lelkileg soha nem tudtak teljesen felépülni.

#MiNemSzámítunk?

Nézzük most az Egyesült Államokat! Itt a mai napig a lakosok széles rétegei esnek áldozatul a hideg és pénz imádó társadalomnak. A lehetőségek országában a többség szenved és szegényedik! Nincs egyetemes egészségügy, így még infúzióval a karjukban is kitehetik őket az utcára. Rákos? Vagy rámegy a háza, vagy szenvedjen! Akik nem tudják fizetni a ház részleteit, néhány hónap után kilakoltatják őket és elárverezik a házukat, szinte semmiért. A dolgozók egy részének szociális támogatásra is szükségük van, annak ellenére, hogy teljes munkaidőben dolgoznak, mert a fizetésükből nem tudják fedezni a családjuk alap megélhetését. A vendégmunkások éjt nappallá téve dolgoznak a minimumbérek alatti fizetésért. A határon a menekülteknek nem adják meg az emberi jogok által biztosított minimumot, hagyják, hogy a gyerekeket elszakítsák a szüleiktől, hogy aztán ellátás hiányában akár meg is halljanak!

#MennyitÉrAzÉletünk?

Ki mondta, hogy az Államokban megszűnt a rabszolgaság? Sehol a világon nem szűnt meg! Legális vagy illegális bevándorlókat kényszerítenek olyan munkára, amely megalázza őket, a fizetésüket pedig pl. lakhatási költségek címén elveszik tőlük.

Beteg, fizikai és mentálisan fogyatékos, munkanélküli, segédmunkás, színes bőrű, vendégmunkás, illegális vagy legális bevándorló, valójában nemtől függetlenül elnyomottá vált. Igen, még ezt is demokráciának nevezik!

A magyar állapotokra nem is kell már kitérnem, ugye? Dolgozó, munkanélküli, nő, roma, nemzetiségi, nem elfogadott szexuális beállítottságú, kik azok, akik nem szenvedik meg a rendszert? Talán vagy százezren a tízmillióból? A helyi gondolkodás szerint ez is belefér a demokrácia fogalmába!

#KiAMagyar?

Észrevették, hogy még nem is hagytam el Észak Amerikát és Európát, a “nyugati kultúra” országait? Még itt sincsenek biztosítva az alapvető emberi jogok az országok állampolgárainak sem! Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint pl. fedél a fejük fölé, táplálék a szájukba, megfelelő ruházat a testükre, biztonságos környezet, oktatás, betegellátás…

A tőkések elviszik a gyárakat oda, ahol nem kell a dolgozókat emberi módon megfizetni. Az izzasztó műhelyekben robotolnak a harmadik világban élők, és csak azért, hogy éppenhogy életben maradhassanak.

#Felzárkóztatni: Új szakszervezetes kezdeményezések szerint nemcsak a belföldi dolgozókat kell képviselni, hanem ugyanúgy törődni kell a külföldi vagy harmadik világbeli dolgozókkal is, mert ha őket is megfelelően megfizetik, ők is fenn tudják családjaikat tartani, akkor az amerikai dolgozóknak sem kell félteniük a saját állásaikat tőlük. Ez a fajta globalizálás mindenkinek előnyére válna…

Talán ha nem éreznék magukat sokan felsőbbrendű nemnek, osztálynak, emberi fajtának, stb, akkor több empátiát éreznének a többiekkel. #LeAFelsőbbrendűséggel!

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Száz év magyar

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 7 - 17:33

„Az, hogy magyar irodalom, azt jelenti, hogy magyar szerző úgy ír, hogy a horizontján magyar olvasó virtuális képe lebeg, és azt szeretné, száz év múlva szintén magyar olvasók, ítészek, kánonalkotók helyezzék el az ő életművét a magyar irodalom egészében. Aki így gondolkodik, az magyar író. Aki nem, az magyar író és még valami. Mert van egy másik ág, aki világhírű író szeretne lenni, de nem bír annyira idegen nyelvet, hogy azon a nyelven írjon, hanem magyarul írja, de gyakorlatilag egy németországi vagy franciaországi, amerikai olvasó képe lebeg az ő szeme előtt. Azt szeretné, hogy lefordítsák a művét, és azokon a piacokon fusson be. Ő az én alapállásom alapján nem tekintendő ebbe a körbe tartozónak. Nem azt mondom, hogy nem magyar író, csak azt, hogy ez egy üzleti vállalkozás az ő részéről, hogy világhírű akar lenni.”

A szükségesnél talán hosszabban idéztük Demeter Szilárd szavait. Nem akárki e veretes mondatok megfogalmazója, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum, ismert rövidítéssel a PIM nemrégiben kinevezett igazgatója.

Nem mosolyogni kell, hanem beleborzongani. Mert aki idáig abban a tudatban élt, hogy kétféle magyar író van, úgymint, jó és rossz, mostantól lássa be, hogy tévedett. Számszakilag nem változott semmi, továbbra is kétféle magyar író van, de a felosztás más lett: az egyik típusú magyar író szimplán csak magyar, míg a másik, szintén magyar, de emellett még valami más is. Az utóbbit a jelen kurzus nem szereti. Nem tiltja be őket, börtönbe sem küldené a képviselőiket, csak nem akarja nekik megbocsátani, hogy írás közben nem a magyar olvasó képe lebeg a virtuális horizontjukon. Pedig ez még írói képnek is szép volna, de ők erre sem figyelnek, mert egyedül az élteti őket, hogy külföldön is befussanak.

Parti Nagy, Spiró, Nádas és néhai Esterházy számára az írás üzleti vállalkozás. Demeter Szilárd nyilván hosszasan beszélgetett velük, onnan tudja ezt. Miközben kikandikált a farzsebükből a számlakönyv, elmondták neki, hogy azért írnak, mert ki szeretnének jutni a világpiacra. Azért lettek írók annak idején, már a középiskolában is azért írták első zsengéiket, egyetemistaként pedig a többit, hogy majd befussanak az ottani piacokon. És nagyon bántja őket, hogy be vannak szorítva a magyar nyelvbe, mert bár a magyar nyelv szép és gazdag, lélekben legföljebb, ha 15 millióan beszélik, miközben az angolt sokkal többen.

Azért van bíztató is abban, hogy Demeter Szilárd nem kötné az irodalom támogatását hűségnyilatkozathoz. Nem lesz muszáj (négy felmenőig igazolt) két tanú előtt kijelenteni, hogy írás közben a magyar olvasó képe fog virtuálisan az író szeme előtt lebegni. Legföljebb közpénzt nem adna ilyenre Demeter Szilárd, de a magánpénz felhasználását egyelőre nem tiltaná be.

Végezetül, nem tanulságként, inkább csak azért, mert szép, jó és sikeres, idéznénk Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány című könyvének első mondatait.

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aurelano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölgyött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”

Kolumbiai író volt-e Gabriel Garcia Márquez vagy csak kolumbiai és még valami más?

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

#MeToo… #ÉnIs vagy #ÉnNem? — 3. Rész: #MégIs

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 6 - 19:58

Milyen messze van tőlünk a női egyenjogúság? Elég messze ahhoz, hogy még ne váltsuk a túracipőnket strandpapucsra! A világ hét és fél milliárdos lakosából alig a tizede lakik a nyugati kultúra világában. A kilenc tizedében pedig a nőknek alig, vagy éppenhogy csak névlegesen vannak jogaik, pedig még nekünk is van mit tennünk ahhoz, hogy a patriarchátusi szemléleteket kitöröljük az agyakból! Ezért nem szabad csak a magunk önző oldaláról ítélni a dolgokat!

Mélyen tisztelem a környezetemben élő muszlimokat. Tudatosan akarják kultúrájukat és vallásukat megtartani itt Kanadában is, de úgy, hogy amellett megadják a tiszteletet a szomszédaiknak és a helyi törvényeknek. Itt Kanadában a kanadai törvények felülírják a Saríat. Szabályuk: Tartsd be annak az országnak a törvényeit, ahol élsz!

Így például a többnejűség tiltott az amerikai és európai féltekén, tehát tiltott a muszlimok számára is.
Ez a koncepció nem idegen. Kevesen tudják, hogy a zsidó törvények a mai napig nem tiltják a többnejűséget, mivel azonban sok évszázada élnek közöttünk a zsidók, a törvényt mindig tiszteletben tartották.

A környezetemben a muszlim férfiak és nők lelkiismeretük és vallásuk szerint tisztességesek és becsületesek akarnak lenni, mint az emberek többsége, ezért a közösség és aktivistáik fejlesztik magukat és egymást, hogy családjaiknak a legjobbat biztosítsák.

Néhány héttel ezelőtt olvastam, hogy kanadai muszlim nőtársaim a sarkukra állnak és elindítják a maguk felszabadító #MeToo mozgalmát! Minden tiszteletem az övék, és száz százalékig velük vagyok!
Kanadába vándoroltak és mentek férjhez, és tisztában voltak a törvényekkel, ami biztosította, hogy férjeik nem vehetnek magukhoz több feleséget. A saría törvényeket követő országokban négy feleség a megengedett, azzal a kitétellel, hogy mindegyikkel egyformán és tisztességesen bánik a férfi. Ott, persze országonként különbözőképpen, de minden feleségnek törvényes jogokat biztosítanak, például válás esetére. Itt azonban csak egy feleségnek vannak jogai, mert a többnejűség büntetendő, mégpedig 5 év börtönt kaphatnak azok, akik ezt megszegik. De mivel még mindig vannak olyan férfiak és vallási vezetők, akiket ez sem tántorít el, maguk a nők indították meg a harcot ellenük!

Mindig mondtam, hogy a változások a nőkön keresztül fognak jönni!

Mi történik a háttérben? Néhány vallási vezető értelmezése szerint a házasság addig nem törvénybe ütköző, amíg nincs bejegyeztetve. Tehát szerintük addig, amíg a nikah nincs hivatalosan bejelentve, a házasság nem létezik a kanadaiak számára. A szertartást megrendezik, a papírokat aláírják de nem jegyeztetik be a kanadai törvények elvárásai szerint, bár ez is törvénytelen, hiszen minden nikah-t regisztráltatni kell!

De honnan találnak maguknak második feleséget? Azt gondolnánk, hogy a muszlim apák eladják lányaikat, vagy egyszerűen hozatnak maguknak feleséget az anyaországból. De ennél sokkal szomorúbb és megdöbbentőbb az igazság! Többek között fehér kanadai nők ajánlják fel magukat eltartás ellenében! Mint egy előző részben említettem, sokszor a saját fajtám és saját nemem tud megszégyeníteni a legjobban!

De nem kell a muszlim nőket félteni! A CBC Fifth Estate oknyomozó műsorában egy újságíró férfi ment titkos küldetésre, hogy felfedje, mi is folyik a háttérben. Megkeresték azokat a nőket, akikkel már megtörtént, hogy a férjük másik feleséget akart magához venni. A nők inkább a válást választották! A fedőnév alatti férfi megkeresett vallási vezetőket, akiknek nagy része nem volt hajlandó a törvényeket megszegni, de néhány adott tippet, hogy kihez kell menni ilyen esetben. Azok 200 és 400 dollár között vállalták a szertartás elvégzését.

Néhány kanadai férfi még meg is tér, és felveszi az iszlámot, hogy ezzel valamilyen elméleti jogosultsága legyen a több feleségre!

Mindenesetre a problémát visszavonhatatlanul felvetették, és mostantól az ügyvédek és a bíróság dolga, hogy a felmerült hiányosságokat átgondolják, pontosítsák a kanadai törvényeket és szigorítsák a büntetéseket. Mindenesetre a brit-kolumbiai bíróság elvetette azt a beadványt, miszerint a többnejűséget törvényesítsék!

A másik mérföldkő fontosságú mozgalom Indiában van folyamatban. Illetve ott is két szálon fut. Először is a Bollywoodi filmiparnak is szembesülni kell a női munkatársakkal és színésznőkkel. Amerikai mintára az ottani színésznők sem hátrálnak meg attól, hogy rámutassanak a visszaélésekre.

Ami viszont engem nagyon megragadott, az az ősi hindu törvények megváltoztatását kikényszerítő női mozgalom!

Ugyanis a hindu templomokba általában nem mehettek be a 10 és 50 év közötti nők, mivel “tisztátalanok”. Ezt most az indiai törvények eltörölték, minden nőnek joga lenne bejutni a templomokba, ha…

Ha ezt a templomok felügyelői megengednék! Van ahol már beengedik a nőket, csak a havi menstruációjuk idején kell távolmaradniuk. Na de ki lesz az, aki ezt ellenőrzi a kapuban?
Sabarimalaban két nő viszont történelmi cselekedetet hajtott végre: bementek abba a templomba, ahol semmiképpen nem engedélyezett az ivarérett nők látogatása! A történet szerint a templom szentje nőtlenséget fogadott, ezért nem szabad izgatásnak kitenni őt. Azonban a két nő utcai ruhába öltözött rendőrökkel kísérve elérte a templomot, és még azelőtt lépték át a küszöböt,mielőtt a tiltakozók utólérhették volna őket.

Utána a templom négy órán át zárva volt, mert mindent átsikáltak, hogy a női tisztátalanságot kiűzzék onnan!

Indiánál maradva, bizony van mit tenniük a nőknek! Itt a legnagyobb a gyermekekkel kötött házasságok aránya, és ezzel együtt a gyermek és fiatal özvegyek száma. Ők már nem mehetnek többé férjhez és kiközösítik a nagyrészt írástudatlan áldozatokat!

A világ lakosságának fele nő, és kilenc tizedük olyan társadalmakban él, ahol a nőket sokadrangúként kezelik.

De mit beszélek? Még a nyugati kultúrában sem élheti le az életét egy nőnemű, hogy valamikor élete folyamán ne szembesüljön alárendelt szerepével, valamilyen formájú zaklatással és terrorizálással.

De be kell látnom, azt is, hogy a nők csak akkor lehetnek majd egyenrangúak, amikor mindegyiknek az apja, bátyja, férje is egyenrangú lesz országában. Miután ők is megtapasztalják majd, hogy milyen érzés megbecsült polgárnak lenni, akkor tudják majd ezt továbbadni női családtagjaiknak. Mert amíg beléjük rúgnak, nekik is kell valaki, akinek a rúgás továbbadják. Bárhol a világon…
Akkor én #MégSem?

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Ne most, drágám!–A Ramban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 5 - 21:25

Gilbert, az egyik – nem éppen a hűségéről ismert – társtulajdonos – a hódítás reményében – nercbundát készül ajándékozni Janienek, az egzotikus szépségnek. Az akciónak van egy kis akadálya, mégpedig Janie férje, aki feltehetőleg gyanakodni találna, ha felesége egy tízezer fontos bundában állítana haza. A nőügyekben páratlanul találékony Gilbert beindítja a megoldás gépezetét, aminek következtében elképesztő események kezdik gyors ütemben követni egymást. Sűrűsödő időközökben jelennek meg házasságtörő férjek és feleségek, megsokszorozódnak a hölgyekről le és felkerülő különböző ruhadarabok. A negyedik emeleti szőrmeszalon ablakai és az utca frontja között a legváltozatosabb öltözékek és használati tárgyak röpködnek, a gravitáció törvényeinek megfelelően…

(forrás:színház)

Szereplők:

Gilbert Bodley: Nagy Sándor

Arnold Crouch: Szente Vajk

Miss Tipdale: Trecskó Zsófia

Janie McMichael: Tóth Angelika

Harry McMichael: Barabás Kiss Zoltán

Mrs. Frencham: Dobos judit

Frencham fregattkapitány: Galbenisz Tomasz

Maude Bodley: Foki Veronika

Sue Lawson: Sári Éva

Mr. Lawson: Barát Attila

Miss Whittington: Ujszigeti Anna

 

Díszlettervező: Szlávik István

Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida

Dramaturg: Németh Virág

Szcenikus: Szűcsborus János

Fordította: Vajda Miklós

A rendező asszisztense: Kutschera Éva

Rendező: Cseke Péter

 

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

A vénkisasszony titka

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 4 - 20:36

Az elsõ regény, amit olvastam, ezt a címet viselte: A Vénkisasszony Titka. Kicsi, A6-os formátumú, szép piros vászonkötésû könyvecske volt, mellsõ fedõlapja közepén egy diszkrét arany jelzés: II. Öt éves voltam ekkor, még nem ismertem a betûket.

Akkoriban családilag éppen a két mamám között voltam, félúton. A régi mamám már elköltözött tõlünk, az új mamám pedig még nem volt a láthatáron… Engem meg kicsaptak az apai nagymamámhoz és a nagynénémhez falura. A nagymama kommandírozott és játszott velem, a nagynéném pedig csak szeretett, és kiszolgált. Én voltam a család szemefénye, egyetlen gyerek a láthatáron.

Nagyanyám egy óbudai német családban született, egész életében Budapesten lakott, 1943-ig azt sem tudta, mi az a falu, amikor megörökölt egy kis házat egy Óbuda-környéki szegényes kis faluban, ahová a legidõsebb lányával ki is költözött. A villanyt csak 1948 környékén vezették be arrafelé, és ez mindjárt két hatalmas újdonságot jelentett.

Az egyik a rádió volt, nagy világvevõ, amit az apu vett, és amin a Nagymama az Amerika Hangját sajnos nem tudta hallgatni, mert azt zavarták. Tudta viszont – megfelelõ légköri viszonyok mellett – Grázot fogni. Ezért aztán mindig jól tájékozott volt a tiltott politikai információkat illetõen. A nagymama – mûvelt városi asszony lévén – nagy tekintélynek örvendett a szomszédok között, élénk társadalmi életet élt. Örgasszonyok, öregemberek jöttek mentek a házunkban, politizáltak, pletykáltak, tanácsot kértek, és segítettek ebben-abban. A rokonság is gyakori vendég volt nálunk, hatalmas politikai vitákat csaptak ilyenkor. És mi is mentünk mindenféle gyûlésekre, felvonulásokra (ahogy abban az idõben elvárták), erdei sétára, moziba, sõt egy ízben körmenetre is, ahol rám és több falusi kislányra várt a feladat, hogy rózsaszirmokat szórjunk a menet elé.

A második elõnye a villanynak, hogy (televízió még nem lévén) lehetõvé tette az esti ágybanolvasást lefekvés után. A nagymamának vagy harminc könyve lehetett, utólag visszagondolva fõleg népszerû regények, mint a “Tenger csodababája”, a “Réztábla a kapu alatt”, meg az “Elfújta a szél”… De persze ezeket már a nagynénémmel együtt régesrégen kiolvasták. Hanem volt egy óbudai zsidó barátnõje, Rózsi néni, akinek a minimális segélyen felül az volt a mellékkeresete, hogy a családi könyvgyûjteményébõl pár forintért kikölcsönzött néhány könyvet. Egyszer jártunk is nála, az egyik szobában plafonig érõ könyvespolcon álltak az aranyozott sorozatok, Tolnai Nagylexikon, és más hasonló értékek, amelyek csodával határos módon megmaradtak a zsidóüldözés éveiben. Persze nem ezeket kölcsönözte, hanem egy másik polcon álló néhányszáz tarkabarka könyvet. Hozzánk kéthetenként jött, és hozott-vitt vegyes mindenfélét. Krimit, klasszikust, és még képes mesekönyvet is, közben pedig jól kibeszélgették magukat a nagymamával a múltról…

Nekem azonban nem imponáltak a képeskönyvek, sokkal inkább igazi könyvet akartam olvasni az ágyban, ahogy a nagymamáék. Erre választotta ki nekem a nagymama az õ saját regénykészletébõl a Vénkisasszony Titkát, amely nemcsak tetszetõs, de éppen az én kicsi kezembe való volt, és különben is hiányzott az elsõ kötete. Hát ezt “olvastam” én minden este merõen nézve az ismeretlen krixkraxokat, és kitalálva közben mindenféle titokzatos “vénkisasszonytörténeteket”, amíg le nem koppant a szemem.

Aztán egy napon a nagynéném valami titokzatos hírrel érkezett haza. Pusmorogtak a nagymamával, nagynéném pityergett is egy kicsit… Végül a nagymama kerekperec megmondta nekem is, hogy új anyukám lett, ezért apukám holnap értem jön, és hazavisz.

A nagymama nagyon nem helyeselte ezt, merthogy a mostoha, az csak mostoha, mi lesz azzal a szegény gyerekkel, úgyhogy következett néhány viharos családi esztendõ, amelyben én – mi tûrés-tagadás – pimasz kis kölyökké lettem, az imádott nagymamám nem is nagyon rejtegetett uszításai következtében. Az új mamám sehogyan sem tudott megbékéltetni magával, mígnem egyszer felajánlotta, hogy minden este olvas nekem az Egri Csillagokból egy fejezetet. Végig is olvastuk a regényt, ami nagy élmény volt. Közben a köztünk lévõ feszült viszony is lassanként konszolidálódott. Másodszorra és harmadszorra már magam olvastam újra a könyvet, ma is tudom szinte minden sorát…

Tíz éves koromra már valóságos könyvfaló lettem, otthon már nem volt nekem való könyv, ezért a mamám elvitt a közeli szakszervezeti székházba, beiratott az ottani könyvtárba, és a két idõs könyvtáros nénire bízott.

Ez a két türelmes, mûvelt hölgy vezetett be a magyar és a világirodalomba, megfelelõ ütemben, értõn adogatva a kezembe az érdeklõdésemnek megfelelõ könyveket. Jókaitól Móricz Zsigmondig, Walter Scott-tól Thomas Mann-ig. Hetenként legalább három könyvet végeztem ki… Nyaranta persze továbbra is a nagymamánál laktam, és Rózsi néni hozta a szellemi táplálékot. Megismerkedtem Cilike intézeti kalandjaival, Templár Simon bravúros nyomozásaival és P.Howard légiós történeteivel.

Télen viszont a könyvtáros hölgyek rendszerint elbeszélgettek velem az elolvasott könyvekrõl, felhívták a figyelmemet egyes részletekre, és – bármily szokatlan ez ilyen fiatal korban – bizony, rávezettek a bonyolult leírások élvezetére is. Nevezetes élmény volt, amikor a Fekete Gyémántok õskori leírásának kedvéért újra rámtukmálták a könyv másodszori elolvasását. Az õ tanácsukra szoktam rá a könyvek újraolvasására, mert “minden kis mondatocska szépségét és jelentését ki kell élvezni” – mondták.

Mennyi élményt, mennyi tudást kaptam ezekbõl a könyvekbõl az életre vonatkozóan! Honnan tudnám Traven nélkül, mi az a halálhajó, és hogy a látszat mennyire csalóka! Honnan tudnám felfogni Merle nélkül, hogyan lesz egy ártatlan kisgyerekbõl a halálgyár buzgó alkalmazottja? Rájöttem volna-e Jókai nélkül, hogy micsoda ostobaság a magyarkodás, és mennyire visszahúz a fejlõdésben? Honnan tudnám, ha nem Martin du Gard politikusától, hogy tüntethet a nép a háború ellen akár százezres tömegben, mindössze néhány megfelelõen megtervezett újságcikk, és mindenki lelkes háborúpárti lesz? Ha belegondolok, minden tisztánlátásom, minden bölcsességem a könyvekbõl ered, amelyeket kamaszkoromban olvastam.

A szépirodalom mellett a könyvtáros hölgyektõl jócskán kaptam tudományos ismeretterjesztõ könyveket is, mert jól látták, hogy ezek mennyire érdekelnek engem. Világkeletkezés elméletek az ókortól napjainkig… népszerûsítõ fizika szivárványról, esõrõl, ködökrõl, kozmikus sugárzásról, atomokról, atommagokról, csillagászatról… a darwinizmus kérdéseirõl… Mi minden került a repertoáromba! Harmadikos gimnazista voltam, amikor az Einstein által írt népszerûsítõ könyvet (a relativitáselméletrõl) a kezembe nyomták.

Így lettem fizikus.

Azóta a legtöbb fontos könyv – meg rengeteg nem fontos is – itt lapul a könyvespolcaimon, dupla sorban, két teljes falon plafonig…

Egy dolog azonban egész életemben megoldatlan maradt: A Vénkisasszony Titka. A Nagymama kötete elveszett az idõk során, és ezt a könyvet sem a könyvtárban, sem másutt nem sikerült megtalálnom. Kádár alatt nem adtak ki ponyvaregényt. De ami késik, nem múlik. A rendszerváltáskor jött el az idõ, amikor megpillantottam egy könyvesbolt kirakatában. Nagy izgalommal ugrottam neki (már majd ötven évesen, irodalomra érett koromban), hogy pótoljam mûveltségemnek ezt a fura apró hiányosságát.

Nem sikerült. Háromszor ugrottam neki, harmadszorra a 42-dik oldalig jutottam, de isten látja lelkem, egyszerûen nem ment tovább… Az érdektelen, lapos szöveggel nem volt erõm lerombolni azt a varázst, amit a könyv emléke bennem felépített. Minek is már? A vénkisasszony titkát inkább meghagytam izgalmas, nosztalgikus rejtélynek…

Almási Alma

Kategóriák: Szervezetek

Kis magyar abszurd

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 3 - 14:12

Avagy helyzetjelentés Orbanisztánból.

Az már régóta ismert, hogy kicsiny hazánkban minden központi döntés mentén működik. Természetesen demokratikus módon. Mármint, irányítottan demokratikusan. Hívhatnánk autokratikusnak, de hát Orbán még véletlenül sem autokrata, csak jobban bízik a saját döntéseiben, mint a szakemberekében. A hozzáértés különben is bolsevik trükk. Ő nem is dicsekszik a hozzáértésével, mindenre kiterjedő egyszemélyes döntéseit nem is az, hanem a mindenhez jobban értés, és a népét a rossz döntésektől való féltés indukálja.

Ráadásul az állandó nyomás rajta: hatalma és politikai fölénye birtokában mi mindent tehetne, de hát ő óvatos, nem tesz, mert hátha rosszul dönt? Már pedig ő a szeretett népének csak jót akar.

Illusztráció: Isabelle Cocherau

Itt van pl. a nemzet felemelkedésének egyik záloga, az oktatás, ami – pedig ahogy gr. Széchenyi istván mondotta volt: „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” – valahogy elsatnyult. A nemzet ereje nem zászlóerdőkön, nem melldöngetésen, nem turultollas agyonmagyarkodáson, hanem az emberek tudásán, megújulási képességén és az emberekben rejlő kreativitáson épül fel.

Node, kinek jó a kiművelt, gondolkodni képes fiatalok sokasága? Orbánnak biztos nem. Mert, ha jó lenne, akkor nem silányította volna le az oktatást, nem kényszerítette volna az iskolákat primitív állami egyen tankönyvek használatára, amiket ráadásul konzervatív agyonkeresztény kutyaütők tákoltak össze! Ráadásul ott van a szegregáció, ami eleve kizárja, hogy a szegény, uram bocsá’ hátrányos helyzetű gyerekek kitörhessenek eleve elrendelt sorsukból: közmunkásnak, betanított munkásnak még jó leszel, ott legalább gondolkodnod se kell! Érettségi? Nyelvvizsga? Esetleg egyetem? Na, ne röhögtess, az nem neked való!

Node, ott van a másik abszurd, az orbanisztáni egészségügy. Ha van pénzed, semmi gond, de, ha nincs, tőlük akár meg is pusztulhatsz! Az alapizéjükben ott áll a hazug állítás: „mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez! „ Ja, joga, az van. Csak éppen ezt a jogot nem adják meg. Miért? Amiért a nyugdíj sem kötelező, csak adható. Meg is van rá az alapjuk: ugyanezen alapizé foglalja törvénybe, hogy: „mindenki felelős önmagáért.” Tehát mindenki – valamint Orbanisztán – felelős az egészségünkért. Vagyis, senki. Mert hát, nem felelős sem a kormány, sem az országgyűlés, sem Orbán Viktor.

Ő különösen nem felelős – soha, semmiért nem vállalt felelősséget, miért pont most változtatna ezen a jó szokásán? – pláne nem egy kislány, Noémi egészségéért, aki – gerincsorvadása miatt – lassú és fájdalmas halálnak néz elébe, habár lenne gyógyszer, de számukra megfizethetetlen áron. Az anya különleges méltányossági eljárását kérő megkeresését az illetékes elvtársak elhajtották, mondván: „ nem látják esélyét, hogy megtérül az egészségügynek a gyermek gyógyításába befektetett összeg.”

Lássuk, mit is jelent a megtérülés. Megtérülésnek nevezzük azt az elméleti értéket, amely teljesülésével az adott befektetés bevételei meghaladják annak költségeit. Tehát Noémi az orbanisztáni egészségügyérek szerint egy gazdasági tétel, még véletlenül sem egy beteg gyerek. Azért kíváncsi lennék arra a gazdaságossági számításra, amiben kimutatják, mi módon, hogyan lenne Noémi meggyógyítása gazdaságos? Gyógyulása után esetleg eladnák egy arab milliárdosnak, akinél lassan kitermelné annak árát?

Tessék mondani, ma Orbanisztánban mi az emberi élet gazdaságosságának számítási képlete?

Kategóriák: Szervezetek

Havasi cáfol: Orbán nem járul a pápa elé Csíksomlyón

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 3 - 14:07

Néha egy hír cáfolatán legalább úgy el lehet gondolkodni, mint magán a híren. Ilyen lehet az, hogy cáfolták: Orbán akarná fogadni a pápát Csíksomlyón. Az alaphírt egy napilap blogrovatában közölték. Állítólag egy püspök kijelentésére hivatkozva. A cáfolat Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke részérő annyi, hogy a pápa fogadása Orbán részéről sajtókacsa, amivel nem kívánnak foglalkozni.

Havasi Bertalannak mindezt a legteljesebb mértékben elhihetjük. Még akkor is, ha Orbán esetleg mégis találkozna a pápával Csíksomlyón. Egyszerűen azért, mert Csíksomlyón Orbán annyi közjogi státusszal rendelkezik, mint bármelyik turista, aki arra jár. Még akkor is, ha a bátrak bátrát több tucat további, vállas és kisportolt turista kísérné. Természetesen nem azért, mert a pánikot kívánnák csökkenteni, hanem baráti szívjóságból. Mi másért? Ellenben Orbán Viktor a zarándok turista legfeljebb elé járulhat a pápának, és nem fogadhatja Ferencet. Márpedig ezzel a státuszhelyzettel elhiszem, hogy a hatalmi sajtókabinet nem akar, még az esetleges megvalósulása esetén sem, foglalkozni. Aligha illene bele Orbán Viktor azon önképébe, hogy akkora nagy harcos, hogy a bokájánál vergődik az Isten, és mindenki más csak lejjebb lehet.

Ugyanakkor az sem biztos, hogy Ferenc hivatalosan fogadná egy harmadik országban, mint magyar miniszterelnököt. Ennél a pápa valószínűleg jobb politikus. Amellett pár éve elég világosan meg látszott üzenni, hogy hivatalosan elhatárolódik attól a decibelkereszténységtől, amit az Orbán-Erdő tálalt fel a menekültválság kapcsán, illetve azt követőleg. Márpedig azóta csak gyarapodtak azok a gesztusok, amelyek megerősítették: Orbán kereszténységfelfogása igencsak eltér attól, amit az egyházfő vall Jézus tanításairól. Márpedig kettejük közül a pápa, messzemenően humanista, nézőpontja tűnik közelebbi viszonyban lenni az egykori tanítónak a Bibliában lejegyzett tanításaival. Akkor is, ha a Fideszhez közeli szájtépők a pápát is megpróbálták egy kicsit megkaraktergyilkolni. Mely kísérleten talán elég jól elszórakoztak a Vatikánban ahhoz, hogy Orbán elnyerje a pápa bocsánatát. Ha szépen kéri.

Még az is előfordulhatna ebben az esetben, hogy a vitathatóan elhangzott „Csuhások! Térdre, imához!” mondat úgy módosulna, hogy „Térdre fiam! Kézcsókra!” Amire azért volt már példa a történelemben. Az észak-itáliai Canossa váránál.

Kategóriák: Szervezetek

Kétezer magyar könyvet dobtak ki Montreálban – Felszámolták a Magyar Otthon könyvtárát

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 2 - 06:03

Egy teljes konténernyi magyar könyvet — összesen kétezer kötetet — vittek el a szemetesek a montreáli Foyer Hongroisból (a Magyar Otthonból). Úgy döntött az intézmény vezetősége, hogy nincsen igény magyar könyvtárra a magyar közösség által alapított és a Québeci tartományi kormány által szubvencionált Foyer Hongrois nevű idősek otthonában, mivel az utóbbi időben a lakók viszonylag ritkán kölcsönöztek ki könyveket. Ugyanakkor helységre bőven volt igény, hiszen a québeci CLSC nevű helyi klinika hálózat munkatársainak, illetve egy orvosnak kellett irodát biztosítani. Bár a Magyar Otthon hangsúlyozza, hogy jogilag nem volt semmilyen kötelessége, hogy a konyvtár felszámolása előtt bárkivel is konzultáljon, mégis bírálat éri a vezetőséget, hogy nem adtak senkinek sem lehetőséget arra, hogy a könyvek egy részét megmentsék. E helyett azt jelzi a Magyar Otthon, hogy az alig használt könyvtár lerakodó helységgé vált, ahová állandóan érkeztek kéretlenül az újabb és újabb magyar nyelvű könyvek. Az ominózus döntést a Magyar Otthon kuratóriuma hozta meg.

A biztonsági kamerák rögzítették a konténer megtöltését és a montreáli magyar könyvtár megsemmisítését. A Facebookon pedig a következő olvasható, nyilván olyan montreáli magyartól aki nem értett egyet a döntéssel: “Egy mérföldkő a montreáli magyar közösség hanyatlásában: A montreáli magyar közösség tulajdonát képező ‘Magyar Örökségi Könyvtár’, aminek a Montreáli Magyar Otthon adott helyet a 25 éves gyüjtömunka ideje alatt, megsemmisítésre került. Több mint 2000 kötetet tartalmazott: magyar szépirodalom, verseskötetek, az 1000 éves magyar történelem könyvei, régi kézmüves és iparművészetek leírása, szótárak, lexikonok, Révai és mások, meg a világirodalom remekművei magyar fordításban: próza és versek.”

 A fotón a montreáli Magyar Otthon felszámolt könyvtára látható egy szemetes konténerben. Összesen kétezer könyv ment a kukába.

Kategóriák: Szervezetek

#MeToo… #Énis vagy #ÉnNem? (2. rész)

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, február 1 - 04:39

Történet: Az Ottawai Szenatorok csapat két tagját gyanúsította meg egy hölgy azzal, hogy molesztálták, és erőszakoskodtak vele. Ismerte a rutinjukat, pontosan elmondta, hogy melyik napon és hol szoktak lazítani, mikor és hol szedték össze őt és vitték egy helyre. A végére csak egy gond volt. A hölgy elfelejtette megnézni a meccs-naptárat, mert éppen az ő általa megnevezett napon a csapat valahol délen, az Államokban volt. Így nem erőszakoskodhattak vele. Pech!

Találtam egy honlapot, ami 2017 áprilisától listázza azoknak a hírességeknek, politikusoknak és vezérigazgatóknak, közembereknek a neveit, akiket szexuális zaklatással, molesztálással gyanúsítottak meg. A lista naprakészen mutatja a neveket és részletezi a gyanúsításokat. Mára már 263 neves férfit tartalmaz, akit szexuális vétségek miatt perelnek, pletykákat terjesztenek róluk a lapokban, munkájukat megbénítják.

Ezen a listán van kedvenc tudósom is. No nem a tavaly elhunyt Stephen Hawkingra gondolok, akit pont ellenkező előjellel az ápolónője és egyben a második felesége szégyenített meg és pellengérezte ki a sors fintora által testének egyedüli működő izmát. Még jó, hogy ezért nem a tudóst perelte be a bestia.

Néhány héttel ezelőtt bukkantam rá Neil DeGrasse Tyson (asztrofizikus, tudományos ismeretterjesztő és író, tanár, filozófus és még sok más), nevére. Azonnal döbbenten és iszonyodva olvastam a cikket. No nem Tyson miatt, hanem a nebáncsvirág nők történetei miatt.

Ha nem olvasták volna, a következőkért gyanusítják a tudós közszereplőt.

1. Az első gyenge hópihe Dr. Katelyn N. Allers, a fizika és a csillagászat egyetemi docense egy konferencia utó-partiján fényképezkedett le Tysonnal. Ujjatlan ruhát viselt, így aztán a csillagász azonnal felfedezte a karján a naprendszer-tetoválást. Már akkor régen köztudott volt, hogy a tudós Plútó nagy híve, aki sokszor beszélt arról, hogy az akkori bolygót miért kellett lefokozni kisbolygó szintre. Ezért nem csoda, hogy azonnal keresni kezdte a tetováláson Plútót, hogy megtudja, a tudós asszony hogy áll a bolygókkal.

Mit tegyen, ha az utolsó bolygók elbújtak a vállpánt alatt? Alákukucskált!

2. Egy másiknak azt merte mondani, hogy a nőkkel csak kezet fog, mert nem tudja, mit tenne, ha meg is ölelné őket. (Elmondása szerint ezzel üti el azt a tényt, hogy tudatosan nem akarja megölelni a nőket, nehogy azt rosszul reagálják le. No, ez sem sikerült.)

3. A forgatások alatti aszisztensét a szezon végi ünneplések után meghívta a szállására, hogy ott fejezzék be a kocsiban elkezdett beszélgetést, persze csak akkor, hogyha a hölgy nem akar elmenni a nagy partira.

A hölgy felment vele, beszélgettek, semmi az égvilágon nem történt amellett, hogy Tyson persze néha elejtett kétértelmű vicceket, de a szűzies fiatalt ez is megijesztette.

4. Most jön a Nagyágyú! Az egyetemi évek alatt a hölgy arra ébredt, hogy Tyson rajta van! Fúj! A bestia akkor a barátnője volt!

Akkor összegezzük: Minden nőnemű lény felnőtt volt akkor, amikor ezek megtörténtek. Az utolsó, aki azt állítja, hogy megerőszakolta őt, akkor éppen együtt járt Tysonnal és alternatív természetes életmódot folytatott, néhány természetes ajzó- és nyugtatószerrel.

Minden esetben tanult, érett felnőttek szórakoztak együtt, ahol elengedhetetlen az ital, a viccelődés, egymás cukkolása! Ők viszont minden szót humorérzék és válasz nélkül magukra vettek!

A gyomorforgató számomra az, hogy tanult nők nem gondolnak a szavaik következményeire. Kis fájdalmaik meg sem közelítik azt, amilyen kárt tehetnek. Ebben az esetben egy ritka, köztiszteletben álló, a tudományokat az átlagembernek is érthető szinten, színesen és érdekesen népszerűsítő színes bőrű tudós- tanár-íróról van szó. Igen, mind az egyben. Mi, tanítók, szülők és gondolkodó emberek, nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük őt! Több évtizedes kitudja-mitörtént anekdóták nem mutatnak bűncselekményre, semmilyen bíróság nem foglalkozna érdemben velük!

(It wasn’t me / John Gledhill)

Hát ezért inogtam meg! Ha Harvey Weinsteinről vagy Donald Trumpról van szó, mindenki tudja, hogy ők a világ legmalacabb disznói, vagy említsük meg Amerika kedvenc “apa-figuráját”, Bill Cosby!. A most 81 éves, 1915-től vak színész 2018 szeptember 25-től egy magáncellában tölti le a minimum három éves börtönbüntetését. A perben az esetek többségét már nem tárgyalták, mivel túl régen történtek (a hatvanas évektől kezdve), de így is 8 polgári per volt folyamatban Cosby ellen, és 33 állítólagos áldozatot képviselt a magas profilú ügyvédnő, Gloria Allred. Maga Cosby bevallotta, hogy a metakvalon nyugtatót illegálisan adta be a fiatal női alkalmi partnereinek. De mellettük ott sorakoznak a pszichopata és nárcisztikus pénzeszsákok, ezt is elismerem. Megjegyzésképpen: A pszichopatákat általában hatalmi pozícókban találjuk meg, legális vagy illegális szervezetekben de lehetnek kisstílű szemfényvesztők is.

No de azért vannak, náluk jobb érzésű férfiak is! A nők némelyike nemhogy meggyőzött volna, inkább elrettentettek a saját nememtől!.

Fiam mondta valamikor, hogy manapság nem a fizikai áruk és szolgáltatások eladása a legkifizetődőbb, hanem egymás perlése. Van, amit egyszerűen nem lehet bizonyítani! (Lásd például a kisebb balesetekből sok tízezreket keresőket, akik kapnak az alkalmon, és minden eddigi és idáig nem létező bajukat is megfizettetik a másikkal. Vagy éppen a nagyvállalatok, akik egymást perlik milliárdokra; mégiscsak könnyebb, mint új árut termelni!)

Azt mondják, három dolog kell az embernek: pénz, pénz és pénz! És ez alól azok a nők sem kivételek, akik a trendnek megfelelően beállnak a sorba és valós alapú vagy képzeletbeli történeteket mesélnek el a múltból és szerencsének tartják, hogy akivel akkor találkoztak, mostanra híres lett.

Tehát az első helyet most is a pénz nyeri el! Második helyen van a 15 perces rivaldafény. Mindenki vágyik egy kis hírnévre! Írnak róluk, a lapok megkeresik őket, ők pedig szívesen kiszínezik a sok éves történeteket.

A harmadik helyen viszont az összes nő szabad jövőjének lerombolása áll, hiszen igazat kell adnom azoknak, akik Margaret Atwood könyve és az ebből készült Szolgálólány meséje című sorozat alapján azt a rendszert látják most kialakulni, de nem a férfiak jóvoltából!

Kedves gyenge Hópihék, Nebáncsvirágok! Öltözzetek kékbe, vagy kérjetek kölcsön egy csadort a szomszédból és sütögessetek, kötögessetek, pletykáljatok együtt! Járjatok naponta kétszer templomba és oltsátok le a villanyt, amikor szeretkeztek! De leginkább találjatok magatoknak olyan férjet, aki mindezt nem bánja, mert addig is a haverokkal ihat.

De a többi férfit ne akarjátok túlregulázni, mindenért kikritizálni, mert akkor nem is fognak merni hozzánk szólni! Már találkoztam olyan férfival, aki a nőkkel kezet sem fog és a beszélgetéskor látni, hogy mielőtt kimond valamit, előtte átgondolja, nehogy valamit félreértsenek. Ki tudja, melyik nő értelmezne valamit rosszul?

Mi nem akarunk vörösben járni, kalap alatt lesütni szemeinket!

Tehát ne csorbítsátok meg a mi szabadságunkat! Mi élvezzük a férfiak társaságát, nem bánjuk a humorukat és élvezzük a flörtölést! Igen aki még nem vallotta be magának sem, a flörtölés igenis lehet ártatlan, de nagyon szükséges a férfi és nő közötti dinamikához, alkotó munkához, a bántás nélküli őszinteséghez, és a szórakozáshoz! Mi meg tudjuk azonnal mondani, ha valami nem tetszik és netántán túlzásba visznek valamit (mert az viszont férfi specialitás, amiért nem neheztelek) aztán ugyanúgy tudunk szórakozni és nevetni.

Az egyenjogúsághoz egymás megértésével és elfogadásával juthatunk közelebb. Ugyanakkor először el kell felejteni az évszázados, évezredes beidegződéseket és önálló, öntudatos és teljes nőkké kell alakulnunk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és egyenrangú kapcsolatok alakuljanak ki.

A Ti viselkedésetek azoknak sem tesz jó szolgálatot, akiket valóban brutálisan megerőszakolnak, akár idegenek, akár ismerősök! Ne vegyük bele a bűnügyi törvénykönyvbe a gondolat-bűn fogalmát, vagy definiáltassuk, mit tarthatunk viccesnek és mit nem.

Fejlődjetek, öntudatosodjatok és ne irtsátok az értelmes, jó kedélyű férfiak társaságát! Nem olyan sok van belőlük!

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

#MeToo… #ÉnIs vagy #ÉnNem? (1. rész)

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, január 30 - 17:37

#MeToo: Előszörre átgondolva, feminista lázadó lelkemre hallgatva a mozgalom mellett vagyok! #ÉnIs!

A #MeToo mozgalom eredete: 2006-ban egy társadalmi aktivista, Tarana Burke indította el a Me Too kampányt, aminek az volt a célja, hogy a hátrányos helyzetű közösségekben élő, szexuálisan bántalmazott nőket empátián, vagyis együttérzésen keresztül segítse, öntudatosabbá tegye.
Ezt a jelszót vette át aztán 2017-ben Alyssa Milano színésznő, és használta a Twitteren. Milano arra ösztönözte a szexuális zaklatás áldozatait, hogy mutassák meg az embereknek, hogy milyen hatalmas problémával állnak szemben. Rövid idő alatt sikeres lett a kampány, híres színésznők és énekesek számoltak be a szórakoztató iparban és a művészek közötti molesztálásokról és zaklatásokról. A leleplezési sorozat első és legismertebb alanya Harvey Weinstein film producer volt 2017. októberében. Az ellene folyó per most van folyamatban.

Egy régi történet: (A pénzösszeg a mai árakhoz lett igazítva)

Egy karcsú, csinos húszéves lány ballagott a busz felé. Volt még ideje, nem kellett sietnie. Megállt mellette egy autó és kiszólt belőle egy férfi.
– Hát te, mit csinálsz itt? Nem gondoltam volna, hogy ismerős arcot látok errefelé!
A lány meglepődve odafordult – Én itt dolgozom, de éppen most megyek haza anyámékhoz.
– Akkor csapódj be ide, én is arra tartok! – mondta a férfi.
A Duna parti gyönyörű kisvárosból mostmár ketten hajtottak tovább az 50 km-re lévő szülővárosukba.
– Nem láttalak már évek óta! – szólalt meg a férfi. – Gyönyörű hangod van! Tudod, mostanában a Balatonnál hajókon bulikat rendezek. Kéne egy partner, érdekel?
– Talán. – gondolkodott el a lány. A férfi befordult az útról egy tisztásra és míg beszélt, leállította a kocsiját.
– Nem kell sok hozzá, csak egy jó mikrofon, az pedig megvan kétszázezer forintból. Hmm. gondolta a lány. Az két havi fizetésem.
– Gyere csak, szállj ki egy pillanatra! – lelkesedett fel a férfi. – Hadd nézzelek meg jobban! Kiszálltak, a férfi pedig máris kezdte gombolgatni a lány ruháját.
– Tudod, az alak és a kinézet nagyon sokat számít! Vedd le a blúzodat, hadd nézzelek jobban meg!
– Hogy micsoda?? – nézett rá a lány. Ez lenne az alkalmassági vizsgálat? Pedig még sem hajót, sem mikrofont, sem embereket nem láttam, és még igazán meg sem szólaltam…

Végre Pandora szelencéje kinyílt, és a színfalak mögötti titkos játékok nyilvánosságra kerülnek! Hátha mostantól már felnőhet egy olyan generáció, akiknek nem kell megalkudniuk azért, hogy alkothassanak!
Eljött az idő, amikor sok valamikor-fiatal és reményekkel teli művésznő bátorságot merít, és elmondhatja, milyen árat kellett fizetnie azért, hogy álmait beteljesíthesse. Azok, akik nem adták meg a királynak, ami a királyé, mára már beolvadtak a milliós szürke senkik tömegébe, így tehát a hangjuk sem visz el messzire. Ezért kell nekik, akik sikeresek lettek, felmérhetetlen erő és kurázsi ahhoz, hogy szembe merjenek állni azokkal, akik még manapság is kikövetelik maguknak az első éjszaka jogát, és akiknek valamikor hatalmuk volt tehetségük felett, azután, mikor még magabiztosak voltak, még hittek a rátermettségükben, a tudásukban, és bármit megtettek volna azért, hogy álmaikat beteljesítsék.

Persze a táncosok szakadatlanul táncoltak volna, a színészek naphosszat memorizálták volna a szövegeket, az énekesek énekeltek volna éjt nappallá téve, mert valamikor mindegyik hitt önmagában és a rendszerben, és abban, hogy a tehetség és kemény munka elég az előrelépéshez. És akkor a csinos, fiatal női tálentumot felfedezte egy menedzser, aki megismertette őt egy producerrel, aki aztán bemutatta őt egy rendezőnek. Legjobb esetben a három közül egy nő volt, s akkor már csak két kiéhezett hiéna állt készenlétben megkóstolni a friss húst, örökre lerombolva nő hitét és álmait.

Így indult útjára Marilyn Monroe, Lady Gagat 19 évesen egy húsz évvel idősebb menedzser erőszakolta meg. De például Angelina Jolie, Roseanna Arquette sem menekülhetett Harvey Weinstein elől. Ki tudja mi történt eredetileg a kanadai énekesnőkkel, mint pl. Céline Dionnal, aki még kiskorúként ismerte meg menedzserét és későbbi férjét, Shania Twainnel, aki menedzsere bűvkörében élt sok évig, mire ki tudott szakadni ebből a függő kapcsolatból.

Tudom, hogy az USA a végletek országa és egy művésznek ott kell befutnia ahhoz, hogy valóban sikeres lehessen a világon. Pontosan ezért fontos az, hogy itt mutassanak példát arra, hogy a függő helyzet kihasználása és a molesztálás mennyire elfogadhatatlan, és mindenképpen büntetendő, csakúgy mint más munkahelyen, legyen bármennyi pénze és hatalma a zaklatónak.

A szexuális molesztálást a munkahelyeken a törvény már régen bünteti. Itt, Kanadában, a munkahelyi zaklatásokért maga a munkaadó a felelős és ezért nincs tolerancia, mihelyt valakire csak a vád árnyéka rávetül, azonnal, mármint szó szerint abban a pillanatban elveszíti az állását. Erre én is személyesen láttam példát a cégnél, ahol dolgoztam. Egy szomszédos egységet vezető kollégám reggel hétre ment be dolgozni, de addigra már az irodájába sem jutott el, mert már hajnalban megváltoztatták a biztonsági kódokat, összepakolták a személyes holmijait és mihelyt megérkezett, a biztonságiak segítségével azonnal ki is vezették a kapun. Egy pillanat alatt mindent elveszített, még az előtt, hogy bármit is kivizsgáltak volna. Azután pereskedhetett évekig, és bizonygathatta igazságát, ha már egy kliens és a dolgozók egyike is meggyanúsította. Az USÁban a kimutatások szerint a munkahelyi zaklatások áldozata 79%-ban nő, akiknek 12 százaléka a munkahelyét veszti el, ha nem működik együtt a zaklatóval.

A törvény mellett a cégek szigorú szabályozása miatt már nemigen van kávéfőzésre felvett csinibaba természeti szolgáltatásokkal!

De a történet még nem ért véget.

Néhány héttel ezelőtt ráakadtam arra a listára, amely felsorolja, hogy idáig hány száz férfit vádoltak meg szexuális zaklatással az alig két év alatt. No nem a helyi postás, vagy a víz és gázszerelő van benne, hanem tekintélyes, hírnévvel és pénzzel rendelkező emberek. Közöttük a kedvenc tudósommal…

Innen továbbgondolva inkább #ÉnNem…

Folyt. köv.

Petényi Judit

Kategóriák: Szervezetek

Válaszféle a “Miről is vitázunk az ellenzékről?” című írásra

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, január 29 - 15:16

Már a kommentek között jeleztem, hogy nem tartom a magyarországi ellenzéket bírálhatatlannak, de nagyon ritkán hallok észszerű, megalapozott kritikát. Még az ún. „baloldali” médiában is legtöbbször csak kesergés, vagy hőbörgés zajlik. Különösen fájó az ezekben megszólaló hivatásosok tájékozatlansága, felkészületlensége. De ne kenjünk rá semmit az újságírókra – rendben.

Elöljáróban: az alábbiakat mindig elmondom a magam köreiben – nemritkán heves ellenkezést, bár inkább csak méla csendet kiváltva.

Akkor nézzük. Nagy hibának tartom, hogy a baloldal évtizedek óta képtelen a közbeszéd fontos kérdéseit meghatározni. Nemcsak ellenzékben – az MSZP-SZDSZ kormányok idején is folyamatosan védekeztek. 2010 előtt pl. naponta többször lehetett látni a mai külügyért, amint feltűrt gatyában áll egy lavór vízben, arról szónokolva mintegy 15 fős hallgatóságának, hogy a 300 forintos benzinár nyomorba dönti az országot. Ezt minden közcsatorna minden híradójában megismételték, miközben 20 másodperc jutott az akkori pénzügyminiszternek arra, hogy elmondja: meghaladta a 110 dollárt egy hordó olaj ára. (Ma kb. 395 forint egy liter benzin, a Brent olaj hordója meg most érte el a 80 dollárt, de 2016-ban a 40 dollárt sem érte el. Nem lennék meglepve, ha kemény megszorítások jönnének.)

Tökéletesen feleslegesnek tartom, hogy a jelenlegi kormányfő minden rezdülésére ugorjon az ellenzék, de tudom, hogy a „nép” ezt szereti hallani, és ha nem lenne minden híradásban valami Ovi szemétség, rögtön felzúgna a kórus: Persze, az ellenzék gyáva, lefizették…

Teljesen lényegtelen, hogy az első szolga meg az udvartartása mennyiért kanalazza a legjobb magyar étterem levesét. Őket minősíti: magára valamit adó ember megfizeti árán, amit megvesz. Ez csak egy piti potyalesés.

Azt kellene valahogy felfogni – és nemcsak az ellenzéki politikusoknak – a kormányoldalon szakértők hada számol, mér folyamatosan. 2-2,5 millió szavazat elég a kétharmadhoz ennél több ritkán jön össze nekik – csak nagy migráncsozások idején. Ütik is rendesen a migráncslovat, egészen a nevetségességig. Azért nyergelnek át fokozatosan Soros személyére, mert a migráncsozás kezd kifújni. Nem érdekli őket, hogy az ellenzék mit mond – már ezért is fölösleges változatos módokon szidni az udvartartást. Évek hosszú során pontosan felmérték a szavazók összetételét: hány férfi-nő, városi-vidéki, milyen iskolai végzettséggel várható az urnáknál. Mik azok a hívószavak, amikre ugranak.Pl: „Az egészség nem üzlet!” Vagy: „Vissza kell adni a munka (tanárok, orvosok, mikor ki, mi) becsületét!” Ezekkel nagy biztonsággal el lehet érni azt a két és félmillió szavazót, a többi meg kit érdekel.

Úgy látom, a következő kampány a generációk összeugrasztásáról szól majd: egyre nagyobb számban lesznek a választók között, akik már a rendszerváltás után születtek. Nekik már nem mond semmit az ingyen bérbe vehető tanácsi lakás olcsó bérért, meg a biztos munkahely, egy életre szóló szakmával.

Mint minden személyi kultuszra épülő szervezet, a kormányoldal pártjai is nagyon fegyelmezettek: ha a vezér kiadja a hívószavakat, senki nem merészel mást mondani. (Még az a szerencsétlen, akit az MTVA-tól a mikrofon elé löktek, zavarában a bevándorlókat is belekeverte a szövegébe.)

Egy politikai pártban (mindegyikben) tökmindegy, hogy milyen okos vagy, vagy szép. (Ez utóbbi tán nem: a nőktől igenis elvárják, hogy valahogy kinézzen, a férfinak elég, ha „egy fokkal szebb az ördögnél”.) Ott egyetlen teljesítmény számít: hány szavazót tudsz hozni. Lázárt még meghagyta volna a posztján, hiszen elég jól elboldogult a „kormányinfókkal”. Egy ideig talán azt is elnézte volna neki, hogy jobban tud beszélni. De elvesztette Hódmezővásárhelyt. Be is húzta a farkát rendesen: szaladt gyorsan rendet tenni – sikerült is, hiszen a parlamenti helyet már visszahozta. Merthogy megmondták neki, kiknek beszéljen miről és hogyan – ő ezt fegyelmezetten teljesítette. Pont úgy, ahogy az MLM értékesítési rendszerekben is a dealerek szájába rágják, milyen szavakkal kell dicsérni a fogpasztát, vagy a kelesztőtálat.

A demokratikus pártokban ez nem ilyen egyszerű. Már a programok is hónapokig készülnek – nem is bíbelődik ilyesmivel a FideszKDNP – úgyse olvassa senki. Már pedig, aki érdeklődik a politika iránt, nem árt, ha előtte tájékozódik a politikai szereplők szándékai felől.

Gyakori a vád: hosszúak a programok, sok az általánosság bennük. Naná, hogy hosszúak: a programkészítésbe sokan beszállnak, hiszen az MSZP-nél meg a DK-nál még a helyi szervezetekben is megtárgyalják ezeket. Mindenki szeretné, ha a maga városa, választókerülete, szakterülete feltétlen bekerülne. Legutóbb felajánlottam – egyszer élőszóban, egyszer e-mailben -, hogy a 117 oldalas, egyébként nagyon alapos Sokak Magyarországa című programból szerkesztek egy kb. 15 oldalas változatot, ami a kevésbé …hm türelmesek számára is emészthető. Mégcsak választ sem kaptam – de lehet, hogy szerencsémre. Ki tudja, kinek a lábára léptem volna, ha nyom nélkül kihúzom veretes általánosságait?

Hiányolom a demokratikus pártokból a politikai innovációt. Azt, hogy engedelmesen ballagnak a hatalmon lévők járszalagján, és nem hagyják a fenébe az egészet, törnek egészen más úton.

Mondok két példát is. Az egyik a budapesti főpolgármester választás. Eddig soha, semmilyen bojkottal nem értettem egyet – igenis, ne bújjanak el se az országgyűlési választáson, se a parlamentből az ellenzéki pártok. De most nem jelöltem volna senkit a tisztségre: jókat röhögtem volna, ahogy Tarlós birkózik az ordító egérrel – vagyis a Puzsér nevűvel. De nem dobom a darálóba az egyik legpotensebb politikust, a párbeszédes Karácsony Gergelyt. (Sőt, Horváth Csaba is többet érdemelne ennél.) Méghozzá azért nem, mert a mai kurzus már jelentősen fölszámolta az önkormányzatiságot: nincs kétségem, ha ellenzéki lesz a főpolgármester, a Budapest-törvény maradékát is kiherélik. 22-ig mindenképpen csak csicskáztatják, ahogy Tarlóst is. Végül még a választók is őt szidják majd, hogy nem sikerült a fővárosból Kánaánt varázsolnia. Ha meg veszít, akkor a nyakába varrják az ellenzék összes baját: ugye megmondtam, hogy egy gyenge alak??? Olyan meccsbe nem megyek bele, amiben akár győzök, akár vesztek – csak károm származik belőle. Viszont teljes erővel nyomom a kerületi vezetőket: a mai három mellé simán be lehetne hozni még hatot. Akkor aztán meg lehetne szorongatni a fővárosi közgyűlésben a főpolgit. A kerületekben meg lehetne a bázist építeni.

Elnézést, hogy a vidékről nem beszélek, nem ismerem annyira a helyzetet: csak azt tudom, hogy 18-ban a 158 vidéki választókerületből 3-ban (azaz három db!) tudott ellenzéki nyerni.

A másik ügy az európai parlamenti választások. A közkedvelt „ellenzéki” rádióban sikerült két órán keresztül úgy beszélgetni erről, hogy egyetlen szót nem ejtett senki arról: mivégre is az EP választás, mit szeretnénk és hogyan az Európai Unióban? Csak rágták a közöslista-különlista nevű gumicsontot. Hogy külön listák esetén elveszik x db szavazat, mert a Momentum, meg a kétfarkú kutyák elviszik, akár két mandátum is bukhat stb., stb. De ha minden ellenzéki egy listán indulna, verhető az uralmon lévő párt.
Könyörgöm: az Ovi pártnak változatlanul alig van kevesebb (úgy emlékszem 2% a különbség) szavazója, mint az összes ellenzéki pártnak összesen. Ráadásul megint előjött, hogy a Jobbikot is be kell venni az összefogásba. Na, ennek van egy „apró” akadálya, ahogy már tavaly is volt: a Jobbiknak ugyanis esze ágában sincs egy listán szerepelni a demokratikus pártokkal. Ahogy szerintem az LMP is változatlanul távol marad – ha májusban lesz még egyáltalán LMP. Szinte biztos vagyok abban, hogy a Momentum meg a Kétfarkú Kutyapárt is inkább önállóan méretné meg magát: nagy fegyvertény lenne számukra, ha az 5 százalékot elérve küldhetnének egy képviselőt Strasbourgba.

Persze lehet szidni – főként a szocikat, meg a dk-sokat, hogy: ”mer önzők, nem akarnak másnak helyet engedni”. Tudomást sem véve arról, hogy más a valóság. Különben is, már a hócipőm van tele ezzel az „összefogással”. Amikor 30 évvel ezelőtt elfogadtuk a rendszerváltást, sokszínű, pluralista politikai életet is akartunk, nem azt, hogy ha nem egy, akkor két karámba legyünk beterelve. Persze, ez nem jelenti, hogy ellenségem, aki másként látja a hazám ügyeit, egy-egy kérdésben akár az együttműködés is hasznos lehet. (A magyar jobboldalt pont az „egy a zászló, egy a tábor”-ral végezte ki a jelenlegi kormányfő masinériája.)

De gondolkozzunk már: mi a legfontosabb kérdés, ami ma az Európai Unió előtt áll? Az, hogy továbbhalad a föderáció felé, ezzel egy egységes, erős államot teremtve az európai népek számára. Vagy megmarad a „nemzetek Európájának”, ami garancia arra, hogy az erősebb nemzetek majd megmondják, mi legyen, a kicsik, szegények meg majd egymás kárára marakodnak a nekik vetett koncon.

Akkor szavazzak arra a listára, amivel tán egy jobbikos képviselőt juttatok az EP-be? Annak a Jobbiknak egy tagját, amelyik – jó most épp nem éget nyilvánosan csillagos kék lobogót -, de minden ízében elzárkózó, valamiféle sose volt magyar szupremációról vizionál?

Na, ezt kéne világossá tenni minden fórumon, ahol csak lehet. Az ún. „ellenzéki” sajtó erre egyre kevésbé alkalmas.

Nagyjából ennyi a kifogásom az ellenzéki pártokkal – azzal is, amelyiket támogatom. Az, hogy minden lényegtelen ügyön rágódnak, nem mondják azt, amit fontosnak tartanak, akkor is, ha nem ezt kérdezik tőlük a hivatásos nyilvánosságban.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Kísértet járja be Európát

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, január 29 - 15:07

Vagy inkább kis sértett, ráadásul nem is annyira kísértet, mint inkább vírus: az illiberalizmus és populizmus vírusa, a virus orbántropum.

Nem is Európát, hanem inkább a hasonszőrűeket: Putyin, Aliyev, Erdogan, Bolsonaro. Észak- Korea, Mianmar és a Fülöp-szigetek egyenlőre kimaradtak, de hát ott max. a felülfertőzéstől lehet tartani.

A mi kis sértettünk sértettségének alapja, hogy – szerinte – báncsák Krahácsot! Rögeszméje ilyesmiben csúcsosodik ki: „nem tűrjük el, hogy Magyarországnak a tekintélyét, a becsületét rombolják és megtámadják következmények nélkül! „ . Ezzel csak az a baj, hogy Magyarországot a kutya sem támadja, csak hát, mivel túltengő egója következtében úgy véli, ő maga Magyarország, így a személyét ért támadásokat kivetíti az országra. Ez esetben viszont az a gond, hogy személyiségéből következően se tekintélyről, se becsületről nem lehet beszélni.

Nomármost, a fentiekből következik védelmi doktrínája: mond azt, amit hallani szeretnének. A NER elkötelezett hívei persze, védelemre vágynak, és ezt Orbán meg is ígéri nekik, majd jól megvédi az ő népét az ádáz ellentől! A pórok pedig beszopják, hiszen egyszerű, jól értelmezhető szavakkal szólítja meg őket, bevésődésig ismételve azokat: Soros, Brüsszel, migránsok és lazításként Gyurcsány.

Persze, nem lehet elég korán kezdeni a bevésést. A gyermekek agya légypapírként működik, ám e képességüket igyekeznek letompítani. Az orbáni oktatási rend nem a kritikai gondolkodást – mi több, egyáltalán a gondolkodást – támogatja, hanem szándékosan alattvaló képzést folytat. Orbán harcban áll. Egy háborúban területekért, ásványi kincsekért háborúznak, ám ilyesmire kicsiny hazánkban nincs mód, ezért azután Orbán az emberek tudatát tudja csak elfoglalni. Ezen dolgozik is keményen. Kövér László is bevallja a Magyar Időknek adott interjújában: „…amit kultúrharcnak hívunk, az az emberek lelkéért folytatott küzdelem.”

Ungváry Rudolf az orbáni rezsimet fasisztoid mutációnak nevezi. Van benne valami: nincsenek feketeinges tömegek, atrocitások, letartóztatások, tehát valóban nem virtigli fasizmus, csak annak mutációja. Nincs erőszak, csak megfélemlítés van. Diktatúrára sincs szükség, mert így is Orbán akarata érvényesül mindenben. A népbutítás jól érzékelhetően sikeres, és vannak, akik bár nem hülyék, nem birkák, de van az a sérelem, vagy az a pénz, vagy önámító önteltség, feltűnni vágyás, amiért kiszolgálják ezt a rezsimet.

A központosított médiabirodalom is ezt a célt szolgálja: nehogy már a pór megtudjon olyasvalamit, amit a kormány nem akar a tudomására hozni, ráadásul az akarják elérni, hogy a pór azt gondolja, amit a kormány akar, hogy gondoljon. Kövérék szerint – ha már NER, legyen kövér – minél több magyar egyet gondol (no nem egyet gondol, kettő lesz belőle), annál jobb. Alakítható masszát akarnak, gyűlöletkampányuk is ezt célozza. A jónép ugyanis fél a bizonytalan holnaptól, de a jól definiálható ellenségtől nem.

Ráadásul belénk ivódott a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás.

Ille István

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára