Szervezetek

Egy kis mosoly: húsvéti mese

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 22 - 17:35

Régebben ilyenkor már a locsolókat vártam. Barkadísszel az asztalon, a tálon sonkaszelet, főtt tojás, retekkel, újhagymával díszítve, borospalack, sörösdoboz, meg egy jobbfajta konyak kikészítve, a szombaton festett pirostojások – szigorúan piros – nem hódoltunk a jajlila, meg neonzöld divatnak. (Csokitojás is csak később került a kínálókosárkába, amikor a fiaink is csatlakoztak a csoporthoz.) Anyu húsvétra is sütött bejglit, juttatva egy-egy rudat már felnőtt lányai háztartásába is. Városiak lévén a fiúk kizárólag a rokonokhoz, családtagokhoz jártak locsolási célzattal. (Najó, előfordult hogy útba ejtették valamelyik főnöknek a locsolókat számon tartó feleségét.)

A húgom férje verte föl hajnali 8-9 tájt a sógorait, meg a városban lakó unokatestvérünket. (Anyu is, Apu is nagycsaládból való, így nekem 31 első unokatestvérem van/volt az ország minden táján. Ráadásul nagyjából tudunk egymásról: egyedül az ’56-ban az USA-ba távozott, és fiatalon elhunyt unokabátyám fiai tűntek el a látókörünkből. A Franciaországban született unokaöcsénkről és húgáról tudunk, e-mailezünk: egyikük ma Martiniq szigetén él, másikuk Németországba ment férjhez.) A sofőr mindig az én férjem volt, ő ugyanis 32 éves koráig egyáltalán nem ivott alkoholt. Neki a bor savanyú, a sör keserű, a pálinka meg gyomorfájdító volt. Pontos menetrendet tartottak: elsőként a nagynénémet keresték föl: ő hajnali kelő, biztos volt hát, hogy felöltözve, készen várja a locsolókat. A vége aztán mindig az lett, hogy délutánra mindannyian bezúdultunk Anyuékhoz, ahol kártyázással, társasjátékkal, vagy csak dumcsizással töltöttük az ünnep utolsó óráit.

Nem volt szokás a nagy ajándékozás sem – legfeljebb a gyerekek kaptak a csoki mellé valami apróságot – mesekönyvet, kifestőt. Mi felnőttek, karácsonykor sem ajándékoztuk egymást: csak a gyerekeknek, meg a szüleinknek vettünk ajándékot. A szüleinknek valami hasznos dolgot, amire már nem telt volna a nyugdíjukból. Hárman együtt, összefogva, pl. színes tévét, új szőnyegeket stb.

Élő nyulat, kiscsirkét?! Városi lakásba? Bár otthon volt macskánk – egyszer a pincénkbe, a szénkupacra dobott valaki egy kiscicát – Cirmike és utódai aztán évekig velünk voltak. Nem annyira a lakásban: főként nem az ágyban. Nappalra ugyan bemerészkedtek a konyhába, ahol a varrógépet takaró pokróc alá bújva durmoltak. Hideg téli napokon Anyu se zavarta ki őket – és a tányéruk is a sparhert (később gáztűzhely) alatt volt. Estére aztán fölkapaszkodtak az üvegezett konyhaajtó függönyén, és a szellőzőablakon kiugorva mentek a dolgukra: vagyis vadászni pincébe, padlásra. Nem is volt a házban patkány, egér. (A szellőzőablak nálunk télen-nyáron nyitva volt, legalább résnyire: öten laktunk a 27 négyzetméteren, megfulladtunk volna, ha nincs állandó levegőcsere.) Azt még értettem, hogyan jutnak ki. De befelé? Mert megtörtént, hogy Anyu ágyához, a lábszőnyegre akkurátusan ki volt terítve három patkánykölyök, mellettük meg büszkén feszített Cirmi. Szerintem sose értette meg, hogy a várt dicséret helyett – hiszen a zsákmányát ajánlotta föl! – miért söprűzték ki sikoltozva. Egyszer meglestem, hogy jutnak be az udvarról: hiszen a sima üvegen nem tudnak kapaszkodni! A cicc elhátrált az ajtótól, egészen az udvar közepéig, svungot vett – és sutty, már be is ugrott a kétméternyire lévő ablakon. Mintha a testmagasságunkat számítva én könnyedén beugranék egy tizedik emeleti erkélyre.

A fentiekből következően mi sose vetemedtünk olyan galádságra, hogy lakáshoz nem szokott élő állatot kínozzunk a „szeretetünkkel”. Bár a nővéremnek van kutyája – kistermetű, aki tán nem is élne meg szabadban. A húgomnak meg macskája, akire már kisebb vagyont költött, merthogy 16 éves Marcicica. Valószínűleg hamarosan el kell búcsúzni tőle – tán ezért is szedett össze a húgom egy kóbor macskakölyköt. Én kertes házban lakom és hálás vagyok a sorsnak, hogy sikerült jó helyre elajándékozni négyéves berni pásztor illetőségű Bocikámat. Egyedül maradva nem bírtam már vele, meg a gondozása sem volt két fillér. Meglepetés ajándéknak kaptuk a gyönyörű, lelkesen emberszerető kutyát, aki emiatt házőrzésre teljességgel alkalmatlan. Cicám egérfogásra lett szerződtetve: ennek becsülettel eleget tesz. Megszűnt az az áldatlan állapot, hogy reggelenként 4-6 egérfióka lessen be a fürdőszoba ablakán. De Morcoscicát nem nagyon látom: nappal nyilván a kert valamelyik zugában pihen: csak sötétedés után nyalja tisztára a tányérját.

De térjünk vissza a nyúlhoz, ha már Húsvét van. Bár Nyúl, akiről szó lesz, nem Húsvétkor került még kamaszkoromban a házmesterlakásba. Én hoztam oda Anyukám egyik húgától.

Kitérő: Dusiék egy olyan picike zalai faluban laktak, aminek még temploma sem volt. Ráadásul nagynénémék háza még a falutól is távol esett, szó szerint az erdőalján. (Lehet, hogy ezért is sikerült viszonylag gyorsan eladni, amikor eltávoztak: egy osztrák házaspár vette meg.) A házhoz nagy udvar és telek is tartozik.

Semmiféle munkaalkalom nem volt a faluban, legfeljebb időnként, az erdőn lehetett fizetős napszámot kapni. A nagybátyám ugyan aranykezű asztalos volt, de fölkopott volna az álluk, ha a falubélieknek készített szekrényekből, székekből kellett volna megélniük. A nagybátyám a határőrségnél kapott polgári munkát: asztalosként dolgozott ott is. Az asszonyoknak pénzszerzésre semmi más nem adódott, mint az erdő: a felvásárló elég jól fizetett az illatos szárított vargányáért, meg a húsos galambicáért. Persze a nagybátyám sem adta föl: a házhoz jókora, jól felszerelt asztalosműhelyt épített, ahol szabadnapjain dolgozott a környékbelieknek. Meg nyulat tartott, eladásra. Életemben nem láttam olyan szépen gondozott udvart, mint az övék. A jókora gyepes darab olyan kockásra volt nyírva, mint egy elsőosztályú focipálya. Fűnyírógép nélkül. A nagybátyám ugyanis csinált egy, gyerekjárókához hasonlító alkalmatosságot, aminek nem volt alja. Ebbe a ketrecbe betette a nyulakat, akik olyan nyílegyenes vonalban rágták a füvet, mit a parancsolat. Nem volt más dolog ezzel, csak amikor a nyulak a ketrec végéhez értek, 90 fokkal elfordítva odébb tették: így alakult ki az a szabályos, kockás smaragdszőnyeg.

Szó szerint imádtam náluk lenni, és egyszer, már kamaszkoromban egyedül utaztam hozzájuk. Naná, hogy elbűvöltek a kisnyuszik. Dusikám végül adott egy csillogó feketeszőrű, mozgóorrú jószágot. (Elég kalandos volt a hazaút a szatyromban izgő-mozgó Nyúllal, a többszöri átszállással a vonatokon.)

Hozzátartozik a történethez, hogy a józsefvárosi házban volt a házmesternek egy kiváltsága: a zárható ajtajú kisudvar kizárólagos használata. Ez inkább világítóudvar volt, de miután a szomszédban nem ház volt, hanem egy barkácstelep, így a nap is besütött. Mi a szemetelő edényeket*, hólapátot, jégverőt, ilyesmit tartottuk ott. Elég nagy területű volt: kb 8-10 négyzetméter – és a feléig egy féltető védte az esőtől.

Gyakran menekültek ide a macskáink a túlzott gyerekszeretet elől. De itt vártak végzetükre a csirkék, tyúkok is, akiket Anyu péntekenként a piacról hozott a vasárnapi ebédhez. Ide került persze a Nyúl is, aki lelkesen kibújt a lomok közül, amint meghallotta, hogy nyusz-nyusz – és kétlábra állva könyörögte ki a répát, salátát a kezünkből.

Érdekes életképek alakultak így ki. Valahogy úgy adódott, hogy Cirmi egyik utóda, a Vacak nevű fekete volt, sőt a piacról is egy pár feketetollú csirke kárált. Idekerült Nyúl is, aki elég harcias természet volt. Egyszer arra nyitottam be, hogy a Nyúl üldözi a macskát, az a csirkéket, akik viszont igyekeznek odavágni a Nyúlnak.

Csak Nyúlnak hívtuk, nem adtunk neki nevet, hiszen tudtuk, előbb-utóbb a tányérban végzi. Ez az utóbb ősszel jött el: télire nem lehetett volna a kisudvarban hagyni, a lakásról szó sem lehetett. Különben is Nyúl óriásira nőtt: a derekamra tudta támasztani a mellső lábait, amikor üdvözölt. (Vagy a répát-almát-egyebet a kezemben – de erről nem beszélgettünk.)

Anyu ugyan ügyesen levágta a csirkét, kacsát, sőt a libát is: a Nyúl kivégzésére nem vállalkozott: az egyik szomszéd végezte el az aktust, megszabadította a bundájától is. Anyu pedig pörköltet és vadast készített belőle. (Nagydarab állat lett: kétszeri evésre is elég.)

Mint az eddigiekből látható, húsevők vagyunk – illetve az ember biológiai természetének megfelelően mindenevők. Nem is voltunk álszentek: tudtuk, hogy a rántottcsirke előbb még ott kapirgált, viccesen forgatva oldalra a fejét a morzsára.

De ez a Nyúl más volt. Csak ültünk az asztalnál, csöndesen. Végül Apukám fölállt, és lecsapta a szedőkanalat: Rohannom kell Anyukám, késésben vagyok… Nyulat végül a szomszédok fogyasztották el.

Megjegyzés: tudom, hogy az állat a magyar nyelvtan szabályai szerint „ami” és nem „aki”. Tudatosan szegem meg a szabályt.

* szemetelő edény: Régen a házmester feladata volt, hogy a lakásokból összeszedje a szemetet, amit aztán a szemetelő edényben – vashordó, rászögezett lécekkel – húzott le a kapualji kukához.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Tisztelettel: Orbán Viktor

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 22 - 17:14

Orbán Viktor levelét megírta, nemzetféltő könnyével azt is telesírta…

Hányadik levél is ez? Nyolcadik? Kilencedik? Nem tudom követni, mert miután az első inzultációs levelét egy nemzetközi kézjellel díszítve visszaküldtem, többet nem kaptam tőle – pedig állítólag no name volt a válaszboríték. Vagy nem. Úgy látszik, nem vagyok NER-kompatibilis.

Tehát van itt ez az utolsó levél – habár kétlem, hogy az utolsó lenne. A vezér ugyanis közvetlenül nem kommunikál az ő népével, hanem levelez vele. Érthető: a végére oda írhatja, hogy: tisztelettel.

Na, ez az, ami teljesen kamu, persze, így illik. Orbán azonban nem tisztel se Istent, se embert, de hát, a protokoll, az protokoll. Nem tiszteli népét sem, hiszen , ha tisztelné, nem hazudozna folyamatosan mindenről, ami csak eszébe jut. Itt van pl. ez a mostani, levélnek álcázott, vastagon Brüsszel-ellenes propaganda brossura. Nem is értem, minek erőlködik. Az EB úgysem ért belőle egy kukkot sem – és nem csak azért, mert magyarul hazudik – hanem mert az indíttatását nem értik.

Ráadásul tételről tételre cáfolják mind a hét állítását – amit, persze, az orbáni propagandagépezet beismerésnek minősít – mondván, hogy a magyar kormány állításai rossz esetben tényszerűen helytelenek – kevésbé pc-nyelven: otromba hazugságok – és a legjobb esetben is erősen megtévesztőek. Micsoda naivitás! Szerencsétlenek adatokkal, tényekkel, racionális érvekkel akarják cáfolni az orbáni hazugságokat? Minek? Kinek? A híveket úgy sem lehet meggyőzni, a pórok meg azt sem tudják, miről van szó.

Jellemző azonban Orbán mentalitására – aki, mint tudjuk, ő maga Magyarország – a levélbeli szóhasználata: „mi, magyarok”, „úgy döntöttünk”, „nem akarjuk”, „kerítést építettünk”, „védjük a határainkat”, nekünk van hazánk, biztonságunk, keresztény kultúránk. Vélhetnénk, hogy tényleg mi, magyarok, úgy en bloc nyilatkozunk így, de ez erősen kétséges. Egy azonban nem: a Nemzet Atyja helyettünk is nyilatkozik.

Személyesen hozzánk szól, ezért a levélforma, hiszen alattvalóinak a neve ott van a megszólításban. Levelezőtársak vagyunk, micsoda megtiszteltetés: az Első Ember megszólítja nemzetét!

Látogatást is tett egy sokgyermekes családbál – az olyanokat fenyegetik leginkább a megállítandó bevándorlók – akiknél a falon függött bekeretezve, üveg alatt az a bizonyos levél. Mert hát, ők felettébb megtisztelve érezték magukat, hiszen a Nép Atyja is azt írta: tisztelettel! Hogy Orbán portréja is ott függ-e a sarokban, a házi oltár felett, mindjárt a tőrrel átdöfött szívű (?!) Krisztus plébánián osztogatott reprodukciója mellett, arról nem szól a fáma.

Nodehát: „ketten vagyunk most, /Lenin meg én, / Lenin mint fénykép / szobám falán.” Bocs, Majakovszkij: Orbán mint levél szobám asztalán… De van ez tovább: „Ön itt van vélünk. / az Ön nevével, a szívével szívünkben (Lenin, mint szervdonor) / eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.” Na, értjük már, NER-társak? Ezért kell az ellenség, mert hát mi amolyan verekedős nép vagyunk.

Anno megvédtük a töröktől egész Európát, és mi volt a hála? Most nem esünk újra abba a tévedésbe: megvédjük hazánkat – mitől, kitől, nem mindegy? – Európa meg le van szarva.

Orbán véres kard helyett leveleket hordoztat körbe. Ez biztosabb, a véres kardot nem látja mindenki. Nem ártana melléje némi kürtszót is mellékelnie, olyan csatába hívó félét…

Kategóriák: Szervezetek

Húsvéti gondolatok

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 20 - 17:17

Idén egybeesik a Húsvét és a Pészách — két vallás és hagyomány kimagasló ünnepe, amely sok szempontból a magyar kultúra és történelem alakítója volt. Számomra a római katolikus liturgikus év legszebb és talán legmélyebb napja a Nagypéntek. Erre idén is az ottawai Szent József Egyházközségben emlékeztem. Népek sokasága töltötte meg a belvárosi neogótikus templom padsorait, ahol a II. Vatikáni Zsinat hagyományát követve a hívők a csonka mise minden árnyalatában aktívan és tudatosan résztvettek.

(Nagypéntek Ottawában. Fotó: C. Adam)

(Nagypéntek Ottawában. Fotó: C. Adam)

Nagypéntek középpontjában áll a csendes és józan reflexió, ráadásul számos olyan téma és kérdés kapcsán, amely napjainkban is időszerű. Lehet-e méltóságteljes erő a gyengeségben és a kiszolgáltatottságban? Mi a válaszunk arra, amikor saját környezetünkben mások szenvedésének vagyunk a tanúi? Amikor azt gondoljuk, hogy embertásunk valamiben téved, vagy amikor az másképpen látja a világot és mást vall mint mi, képesek-e vagyunk meghallgatni őt és emberként valamelyest megismerni? Felismerjük-e még Jézust a hontalanban és a hajléktalanban? Él-e még annyi emberség és alázatosság a kereszténységben és annak legnépesebb egyházában, hogy ítélkezés nélkül képes találkozni bárkivel bárhol – akár a hagyományos kereteken kívül is – hogy életre keltse a Szent Ferencnek tulajdonított mondatot, miszerint: “Prédikáld mindig az evangéliumot. Szükség esetén használj szavakat”?

(Nagypéntek Ottawában. Fotó: C. Adam)

Szerintem alapjaiban a Nagypéntek és tágabb értelemben a Húsvét is az őszinte önreflexióról és az áldozatvállalásról szól. A szavak vannak a legkevésbé jelen. A kopár templom — ami a mi egyházközségünk esetében az Oltár teljes eltávolítását is jelenti — az egyszerű fakereszt és végül pedig a némaság, amelyben a hívők a csonka mise után távoznak elősegíti azt, hogy Nagypéntek üzenetét mindenki magáéva tehesse.

(Nagypéntek Ottawában. Fotó: C. Adam)

A csonka mise alatt templomunkban mindig elhangzik egy angol nyelvű katolikus ének, amelynek címe egyszerűen: “Ime a kereszt fája.” Az ének refrénje pedig: “Ime, ime a kereszt fája, amelyen lóg üdvösségünk.” Nálunk az amerikai jezsuiták egyik csoportja által szerzett változat hangzik el. Ezzel kívánok olvasóinknak békés ünnepeket.

Kategóriák: Szervezetek

Beszélő tojás

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 20 - 02:32

Sor került Magyarországon egy különleges tojásbemutatóra. Igaz, a tojás maga nem szólalt meg, készítője viszont elmagyarázta, hogy a héjra felvitt díszítő elemeknek értelme, jelentése van, mindegyik valami üzenetet hordoz. No nem titkosírásra, rejtjelekre kell velük kapcsolatban gondolni, habár annak is megfelelnének, mert az elmúlt évszázadok alatt kezdtek már feledésbe merülni.

Zsigóné Kati népi iparművész neve nem ismeretlen a különlegességek kedvelői előtt. Sikerei alapján joggal nevezhető világhírűnek, hiszen 2009-ben Dubaiban a világ öt legjobb tojásdíszítője közé választották, egyszersmind ez azt is jelentette, hogy Európában is ő a legjobb. Hímes tojás kiállítása volt Brüsszelben a Dán Kulturális Intézetben, Dubaiban és Herenden, a színvonalat jelzi, hogy itt a nemes porcelánokkal együtt állították ki az ő alkotásait! Hímes tojás és Húsvét témában három könyve is megjelent, az egyiket már német nyelvre is lefordították. Két hónap alatt elkészült legújabb munkáját ő nevezte el „beszélő tojásnak”, mert az arra felvitt jelek valóban beszélnek, elmondják őseink gondolatait. Meggyőződése, hogy ez a munka a magyar népművészetben komoly előrelépést jelent, értékmegőrző, hiánypótló szerepe van, mert az elődeink által rajzolt jeleket ilyen nagy számban még soha senki nem használta fel művészi alkotáshoz.

Az „alapanyag” egy 49 x 44 cm méretű óriási strucctojás. Összesen 348 jelet rakott fel – hagyományos, viaszos eljárással – erre a tojásra, a jelek között elválasztóként több mint 13 000 darab kis pontocskát alkalmazott, magok jelképeként. Elkészített egy harmincoldalas, írásos, rajzolt magyarázatot is, melyben röviden bemutatja a jeleket. Láthatjuk a tojáson többek közt a kecskekörmöst, kakastaréjost, rúzsást, csillagost, hóvirágost, táltos létrát, a tulipánt, a gereblést, háromszögűt, nyuszi fülest, Mária tenyerét, fenyőágast, keresztest, és még sok más különlegességet. Ma már sajnos mind kevesebb az olyan szakavatott ember, aki tud a jelekből olvasni. Pedig kiolvasható belőlük, hogy aki leírta, mikor írta, boldog volt-e éppen, mik voltak a vágyai, mennyire volt tanult, milyen volt az egészségi állapota? A páva farka például – ahogy nyílik, záródik – arra figyelmeztet: egy pillanat az élet, nem mindegy, hogyan éljük. A háromszög alakú táltos létrán juthatunk a mennyországba, benne a keresztvonalak, erényeket szimbolizálnak. (L.: következő kép, bal alsó sarok).

Szólni kell arról is, miért éppen tojással foglalkozik? A világ sok különböző táján gondolták úgy kezdetben, hogy tojásból jött létre a Föld. Ez a „világtojás-elmélet” roppant elterjedt. Gyakran az élet jelképe is. Magyarországon is találtak honfoglalás-kori sírban, egy halott nő markában tojás maradványt. A természeti népek gyógyító, bajelhárító, termékenység serkentő hatást, varázserőt is tulajdonítottak a tojásnak. A régiek körülvették magukat „írott” tojással, mert a rajtuk levő jelek figyelmeztették őket, hogy mit szeretnének az életben elérni. Az öregek ezt a tudományt a fiataloknak nótázás közben adták át. Ma sajnos a mély mondanivaló inkább díszítő elemmé változott. A festett tojás szépségét nézzük, nem az üzenetét.

„Szeretném, ha a Beszélő Tojás látványa hímes tojás készítésre sarkallna kicsiket és nagyokat! Hiszem azt, hogy a hímes tojás díszítés boldogságot ad minden ember életében, de duplán adja ezt a csodát, ha hozzá még tudjuk is, hogy milyen jó kívánság jelet teszünk fel a tojásra. Próbálják ki” – kérte az alkotó a tojás bemutatásakor. Kecskeméten lakik, ott is dolgozik, saját munkáiból kiállítást is létrehozott. Korábban az Alföldön volt a legkevesebb tojásfestő. Jó lenne – mondta – ha az ő tevékenysége nyomán többen is kedvet kapnának a tojásdíszítéshez, átélnék azt az örömet, amit egy hímes tojás elkészítése jelent. Jó lenne, ha nem csak Húsvétkor festenénk tojást, hanem Karácsonykor is! Részt vehetne benne az egész család, és ha elkészül, felakaszthatják a fára. Idén Húsvétkor viszont nagy szeretettel várja az ország minden férfiját locsolkodni kecskeméti otthonába, a Meggy utca 4-be és minden locsolónak hímes tojással kedveskedik!

Elkészítette tavaly a Magyar Nemzet Tojását és mostanában is sokan kérdezik: mi történt vele? Született róla szakvélemény, amely megállapította, hogy szakmailag hibátlan. Méltó helye lenne egy múzeumban – csak a „hivatal” azt várja, hogy ingyen adja oda! Összesen hetvenkilenc fajta jel, szimbólum, gondolat van rajta. Nyomon követhető a felszínén a történelmünk. A tojáson látható aranypatkókat Rabotka György ékszerész készítette és helyezte fel. Számos hungarikum motívum is felismerhető rajta, például a halasi csipke, a kalocsai és a matyó minták, közöttük olyan, ami az UNESCO Szellemi Világörökség listáján is szerepel. Elkészítésével akkor az volt célja, hogy a Magyar Állam tulajdonába kerüljön, és hogy a világ számos pontján megtekinthető legyen kiállításokon is. Mivel az állam részéről vásárlási ajánlat itthon még nem érkezett rá – külföldről már igen – ez is a kecskeméti múzeumban tekinthető meg.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Boros Géza (1939 – 2019)

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 19 - 18:01

Súlyos betegség után elhunyt Boros Géza, az ottawai magyar közösség aktív tagja. Gyászolja felesége Lucille. Szerető családapa és nagyapaként emlékezik rá családja, illetve barátai és egykori munkatársai. Évtizedekig dolgozott Ontario keményfa iparágában valamint az Ottawai Magyar Ház alapítótagja volt. Április 27-én 11 órakor búcsúztatják a Tubman Funeral Home Garden Chapel-jában (3440 Richmond Rd., Nepean). Virágok helyett adományokat küldhetnek Géza emlékére az Ottawai Kórház onkológiai osztályának.

Az eredeti angol nyelvű gyászjelentést az alábbiakban olvashatják…

In hospital on Thursday, April 11, 2019 at the age of 80 years. Beloved husband of Lucille. Loving father and grandfather. He will be remembered by many friends and relatives in Hungary and by all his co-workers in the hardwood business in Ontario. He was an active and founding member of the Ottawa Hungarian Community Centre, which was his last outing before being hospitalized. A memorial service will be held at the Garden Chapel of Tubman Funeral Homes, 3440 Richmond Rd., Nepean on Saturday, April 27th at 11 am. In memory of Geza, please consider a donation to the Oncology Department of the Ottawa Hospitals.

Kategóriák: Szervezetek

A keresztény

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 19 - 15:07

Kilenc olasz, egy brazíliai, egy elefántcsontparti és egy marokkói rabnak mosta és csókolta meg a lábát az utolsó vacsorára (coena Domini) emlékező szertartáson Ferenc pápa a Róma közeli Velletri börtönében csütörtökön. A lábmosás szertartására kiválasztott elítéltek között volt keresztény és muzulmán, fiatalabb és idősebb is.

2013-as pápává választása óta Ferenc pápa ötödik alkalommal végzi a lábmosás szertartását börtönben: 2013-ban egy Róma közeli fiatalkorúak börtönébe ment Casal del Marmóba, majd 2015-ben a római Rebibbia börtönébe, 2016-ban a Róma közeli Pallianóba, tavaly a Róma központjában levő Regina Coeli-börtönbe. Míg elődei templomban, paptársaik lábát mosták meg nagycsütörtökön, Ferenc pápa rabokkal, betegekkel, menedékkérőkkel, férfiakkal és nőkkel, keresztényekkel és más vallásúakkal tette ugyanezt.

Ne csodálkozzunk, ha idehaza a hivatalosságok azt gondolják, hogy a pápa már megint hülyeséget csinált. Rendes keresztény ember nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal, inkább példát vesz azoktól, akik tudják, hogy milyen igazi kereszténynek lenni. Vagyis, nem támogatja a hajléktalanokat, a szegényeket, a menekülteket és úgy általában az üldözötteket, az elesetteket, hanem kioktat másokat arról, hogy mit jelent kereszténynek lenni.

Például azt, hogy Svédországban háziasított rénszarvasra vadászunk. Ez ugyan nincs benne a Bibliában, legalábbis, konkrét említés nem található róla, de ha valaki nagyon igyekszik, bele tudja magyarázni.

Rendes keresztény ember családbarát, ami a magyarországi értelmezésben azt jelenti, hogy a családtagjait minden módon segíti, akár úgy is, hogy őket pozícíóba és ezáltal jelentős anyagiakhoz juttatja.

Ferenc pápa, ahelyett, hogy mindenféle jöttmentek lábát mosná, példát vehetne azoktól a rendes keresztény emberektől, akik a keresztény kultúra egyik jelképének, a Notre Dame-nak a tragédiájakor is megtalálták a módját, hogy belerúgjanak az elesettekbe, a menekültek ellen uszítsanak, és a templomot elemésztő tűzben égi jelet lássanak. Más, ugyancsak nagyon keresztény emberek, akiknek szintén eszükbe sem jutna olyan hülyeség, minthogy megmossák idegen emberek lábát, vagy őket egyáltalán bármilyen módon segítsék, isten bosszúját vélték felfedezni a lángok fellobbanásában – szerintük a Mindenható így büntette a franciákat Trianonért.

Hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindent tanulhatna Ferenc pápa azoktól a rendes keresztény emberektől, aki ugyan magasról tesznek a tízparancsolatra, és különösen a lopás tilalmára történő utalást hagyják figyelmen kívül, de szívesen oktatnak ki bárkit, és ha úgy adódik, akár – Bayer Zsolthoz hasonlóan – „argentin libsi”-nek, vagy éppen „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak nevezik az egyházfőt.

Kategóriák: Szervezetek

Ellenzéki kampányüzenet: Bugyi vagy nem bugyi?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 18 - 19:13

Az EP-választások kapcsán a jelek szerint sikerült megtalálni a legütősebb kampánytémát. Azt, hogy Nagy Blanka hord-e fehérneműt, és milyet? Ha pedig ezen túlesett a vita, akkor az a tétel jöhet, hogy elég nagykorú-e ahhoz, hogy tudatában legyen a viselkedésének, vagy sem? Az utóbbi kapcsán Vásárhelyi Mária, egy közzétett blogbejegyzés alapján, egyike lehet a nagyon vívódóknak.

Vásárhelyi Mária szerint el a kezekkel a szegény lánykától. Egész pontosan ez jelent meg: „El a kezekkel Nagy Blankától!!! Nagy Blanka érettségi előtt álló, fiatal lány. Megnyilvánulásaiból nyilvánvaló, hogy korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ami alapján jó lenne eldönteni, hogy egy megsajnálandó fiatal lány, vagy a „korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ha az előbbi, akkor szegény biztosan nem mérte fel, hogy mikor mit mond, miként viselkedik, mit visel, és miként került olyan helyzetbe, hogy egy kampányrendezvényen lefényképezhették egyáltalán. Miközben egy párt kampányrendezvénye vélhetőleg a köznek szóló olyan rendezvény, ahol így a felszólalók, a párt támogatására megjelenő, a szavazatszerzés érdekében bemutatásra kerülő arcok közszereplővé válnak.

Természetesen szívesen elfogadom a sajnálandó kislány helyett azt a kitételt is, hogy Nagy Blanka a „korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ebben az esetben azonban, mint minden nagykorú, autonóm embertől, aki még ráadásul bátor is, szerintem elvárható, hogy pontosan tudja: hol van, miért van ott, és mit, illetve hogyan visel. Alkalmasint az is, hogy miként viselkedik. Így viszont azt is feltételezhetjük, hogy Nagy Blanka pontosan tudta, hogy a ruhája annyit takar, amennyit, hogy egy kampányrendezvényen, a lábtartásától teljesen függetlenül, lefotózhatják. Közszereplőként egy köznek tartott rendezvényen. Ami nyilván nem ment fel senkit a bunkóság alól. Így az alól sem, ha az így készült képet bunkó aláírással teszi közzé. De szerintem azért árnyalja a képet. Miközben Vásárhelyi Mária is eldönthetné, hogy akkor most szegény meglesett kislány, vagy a cselekedeteit kiszámító okos és bátor nő-e Nagy Blanka?

Aki ennek ellenére igen büszke lehet magára. Sikerült elérnie, és ha perre kerül a sor, akkor különösen sikerül elérnie, hogy az ellenzéki pártok programja helyett a bugyijáról szóljon a kommunikáció. Alkalmasint azt is, hogy ha az érettségi mégsem lesz színjeles, akkor rá lehessen fogni a politikai ármányra, az ellene szőtt összeesküvésre a nem túl fényes eredményt. Mármint akkor, ha sikerül még a bugyi-fotó ügyét a felszínen tartani egy ideig.

Közben csak remélni tudom, hogy akkor is pontosan így viselkednének a most felhorgadók, ha egy kormánypárti politikust fotóznának le egy kampányrendezvényen hasonló helyzetben. Bár, gyanítom, hogy akkor ugyanezek vidáman röhögnének azon, hogy nem tud viselkedni, és miért úgy öltözik, viselkedik, ahogy. Ahogy O. Ráhel pelenkadobása, Lázár pisilős sztorija, a vezéri zsebisége, és a hasonlók esetében. Alkalmasint joggal. Mert egy közszereplő vagy legyen tudatában a tetteinek, viselkedésének, vagy ne közszerepeljen.

Egyébként: tényleg Nagy Blanka bugyija a legfontosabb kampányüzenete az ellenzéknek?

Illusztráció: Reda Juodkūnienė 

Kategóriák: Szervezetek

Megfilmesítették, hogy mit utál Sargentini Magyarországon?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 17 - 16:43

Semmit. Még akkor sem, ha Judith Sargentininek nemcsak kellemes emlékei vannak Magyarországról.

Judith Sargentini holland EP képviselő – a nevéről elhíresült jelentés készítője – a budapesti külügyminisztériumban Magyar Levente államtitkár „vendége” volt, de a látogatása érdekesen alakult. Amikor gyakorlatilag kidobták az épületből, odakint több tévéstáb várta, s mind azt kérdezték tőle, hogy miért utálja Magyarországot.

Sargentini nem utálja Magyarországot. Soha egy rossz szót nem mondott az országunkról. Nem mondta, hogy nyaranta nem eléggé kék a Balaton, vagy hogy ronda lenne a Halászbástya. A magyar konyhát sem cikizte, és azt sem állította soha, hogy Bartók Béla, vagy éppen Kurtág György csapnivaló zeneszerző volna.

Egyetlen halvány utalást sem tett azzal kapcsolatban, hogy az Aranycsapat kétballábas lúzerekből állt, és olyat sem hallottunk tőle, hogy Hosszú Katinka nem tud úszni. Nem mondta, hogy a Casablanca, vagy a Saul fia rossz film, és egyetlen félreérthető megjegyzést sem tett a pesti viccre.

Orbán politikáját kritizálja Judith Sargentini, de ezzel nincs egyedül: Európában és szerte a világban sokan gondolkodnak hasonlóan. Az nem tetszik neki, hogy a magyar miniszterelnök túszul ejtette az országot, miközben a magyar és az európai adófizetők pénzén gyűlöletet szít az emberek között.

Nem utál bennünket Sargentini, legföljebb sajnál minket. Persze, ha úgy vesszük, az sem jobb.

Kategóriák: Szervezetek

Nekem nem fáj Trianon!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 16 - 13:41

Én mocskosul dühös vagyok miatta. Azért, mert immár 100 éve – jóvanna, 99 – ebbe a szemét alkuba verik bele a pofánkat, ha bármit is akarnánk: kicsit jobb életet, szabadabb levegőt. Főként a saját, lelkiismeretlen uraink. Ezek a mostaniak kiváltképp pofátlanok. Teleszemetelték városainkat, falvainkat hazug, giccses síremlékekkel. Most éppen gigantikus ravatalozót terveznek a Parlament épülete közelébe.

Ha nem tudnák, jelentem: élünk! És boldogulni szeretnénk: a kalotaszentkirályi Jolánka, a rimaszombati János a szőke, kékszemű Malinkával, aki párja kedvéért töri a magyart, meg a hajasdi Iván, aki máig se tudja kimondani szerelmetes felesége nevét, így inkább Karmazsinkának hívja, ami meg se nem ukrán, se nem magyar, hanem török eredetű kifejezés.

Vajon miért erőltetik a temetői hangulatot? Talán abban reménykednek, hogy a temetőben nem illik hangosan kiabálni, így majd csöndben szemet hunyunk afölött, hogy az imbolygó lángok jótékony homályában ezerrel lapátolják kifelé a hátsó kapun mindannyiunk örökségét? Meddig akarják még froclizni a bogojevoi Surdát? Amíg neki nem megy a gombosi Zoltán házának, családjának? Vagy fordítva, ahogy ilyenkor lenni szokott.

Mindezt egy száz éve (OK 99) lelketlen kufárok, önhitt győztesek, tudatlan arisztokraták által összelapátolt okirat miatt? Amit ráadásul azóta már ezer módon felülírt a múló idő. A leglátványosabban éppen ebben a XXI. században.

Vajon mit takargatnak az örökké a pofánkba rázott gyászleplekkel? Vannak tippjeim, jó néhány kimúlt ló patája villan ki időnként a honfibú rezgő palástja mögül. A legtöbbnek személyneve is van.

Hagyjuk őket a fenébe! És örüljünk a magunk piros-fehér-zöld életének, a piros-sárga-kék, meg a piros-fehér, meg a kék-fehér-piros, meg a többiek körében.

Ettől még holtukban is garantáltan megüti a guta az egykori gőgös pojácákat, akik abban a Párizs melletti kiskastélyban összegányolták azt a szennyes irományt.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Az osztalékról

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 15 - 15:48

Az osztalék az a pénzösszeg, melyet a részvénytársaság a részvény-tulajdonosainak fizet, általában akkor, amikor nyereséget ért el.

Az Orbán és Tsai Rt évek óta nyereséges, ám osztalékot csak klienseinek és oligarcháinak fizet. Ami azért érdekes, mert a részvényekért a részvényesek jobb helyen fizetni szoktak, de az Orbán és Tsai Rt esetében nem tudni arról, hogy pl. Mészáros, Garancsi vagy Csányi befektetett volna bármennyit is. Noch dazu, a befektetésükért a részvényesek hasznot várnak el.

A haszon nem is marad el, csak éppen az uniós felzárkóztatási pénzek kerülnek befektetésre. No, nem projekt szinten, hanem a csókosok zsebe táján.

A képlet egyszerű: Orbán birtokolja a központi hatalmat és mindent, ami vele jár, jövedelmet, státuszt, presztizst. Ám – mint jó uralkodó – a helyi hatalmat – és mindazt, ami vele jár, jövedelmet, státuszt, presztizst – meghagyja a helyi eliteknek, lojalitásukért – és a szavazatok biztosításáért -cserébe. Övé az egyeduralom és a szabad rablás, de kliensei városaiban, falvaiban övék mindez, az ő patrónusaiké és azé a néhány családé, aki megbízható, feltétlen híve – és kiszolgálója – a hatalomnak. Mindenki annyit ér, amennyire beárazom – mondja – aki okos az tudja, mit kell tennie, hogy növekedjen az ázsiója.
Persze, azért ne tévedjünk, olyan nagyon nem eresztette meg jó uralkodónk a gyeplőt, koronként és helyenként bele-bele nyúl a helyi hatalomba és jövedelemelosztásba. Leg feltűnőbben ez a helyi elit kiszorítása a fejlesztési pénzek felhasználásának területéről. A monarchikus törekvések egyértelműek, a királyi bizomány növekedése megállíthatatlan. Nincs alku: minden a központi hatalomé. Aki nem vejem – ellenem (by Lengyel L.).

A központosításnak nincs pártszínezete, se ideológiája, csak elvi szempontja: elviszem, pont! Gátlástalanul elvesz intézményeket, jövedelmeket a helyi Fidesz hatalmasságoktól is, ha úri kedve úgy tartja. Nekik is tudomásul kell venniük, hogy minden Orbántól és családjától függ, a helyi fideszes elitnek is kuss! A központosított hatalom hivatalaiban, igazgatási rendszereiben a tudás bolsevik trükknek számít, a politikai akarat szolgalelkű végrehajtása és a hithű lojalitás az egyetlen értékmérő.

Most éppen az igazságszolgáltatás lojálissá alakításán dolgoznak az Rt-ben.

A jó király azonban nem csak oszt, de kellő módon ravasz is. Népe egyszerű gyermekének mutatja magát: pocakos, harmonikázó nadrágjából kilógó kockás inget visel, beszélget a disznajával, szotyolahéjat köpköd, keze feszt a zsebében, egy közülünk. „Hasa, hája, kék nadrágja…Minden kész e méltóságra.” Nem uraskodik – mondjuk, ez nem igaz, mert a várba költözésének csekély 25 milliárdja nem éppen ezt bizonyítja, de legyen – és együtt érez velünk. Ahogy ezt a közalkalmazottak és a rabszolgatörvény esetében bizonyította. Sajnos, Orbán, bár nem érti a népét, mégis éjt nappallá téve dolgozik érte, pedig ezek a hálátlanok tán meg sem érdemlik az ő végtelen jóságát!

Egy kétségtelen: amikor osztalékról van szó, magának nem oszt. Majdhogynem vagyontalan, mindössze hétszázegynehányezer forint megtakarítása van a bankban. Szinte már sajnálja őt a pór, akinek a kormányzati kimutatások szerint két évre 27 milliónyi jövedelme van, és több milliónyi megtakarítása.
Nem úgy kedvenc udvari történésze, aki nincs rászorulva az Orbán és Tsai Rt osztalékára. Schmidt Mária családi vállalkozása 2,6 mrd huf osztalékot fizet. Megteheti: családban marad.

8 milliónyi kisrészvényes, akinek betétjeiből az Orbán és Tsai Rt gyarapodik, nem kap osztalékot. Ill. mégis: a nemzeti pejparipa pimpilijét, vékonyan szeletelve.

Ille István

Kategóriák: Szervezetek

Oda kell menni a roma emberekhez…

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 14 - 15:03

Egyre rosszabb a romák helyzete, már-már az ország szétszakadásával fenyeget. A katolikus egyház odáig eljutott, hogy megállapítsa, valamit tenni kell, de itt megállt. Erről is beszélt a héten a Klubrádióban a váci püspök, Beer Miklós.

Az ország kettészakadásától kell tartani, új Trianon jöhet, a 24. órában vagyunk. Ilyen kifejezésekkel jellemezte a hazai cigányság helyzetét Székely János szombathelyi megyés püspök. Hasonlóan vélekedik Beer Miklós váci püspök is, aki szintén szót emelt a szegények és a romák érdekében, 2014-ben egy körlevelet is kiadott erről.

Beer Miklós úgy látja, hogy az elmúlt harminc évben rendkívül sokat romlott a helyzet. Korábban a cigányok is dolgoztak, mondjuk a téeszben, a gyerekek jártak iskolába. Később a munkahelyekről elbocsátották őket. A társdalom számára nem fontos ez a kérdés. Pedig nem elég a közmunka, átgondolt szakképzésre, valódi munkára volna szükség, olcsó bérlakások kellenének, amelyeket a szegények is meg tudnak fizetni. Most még az állami koncepció is hiányzik.

Vannak olyan falvak, ahol már minden harmadik kisiskolás roma, sőt olyanok is, ahol szinte az egész lakosság az. Beer Miklós is úgy látja, szétszakadhat az ország, kialakulhat egy „romaország” is.

A püspök szerint a katolikus egyház odáig már eljutott, hogy felismerje: tenni kellene valamit. Ám itt mindig megállt. Van néhány lelkes pap, akik nem csak várnak arra, hogy a cigányok bemenjenek a templomba, hanem például egy erdei forrásnál találkoznak velük, vagy megtanítják őket kertészkedni, állatokat tartani. A lényeg, hogy oda kell menni a roma emberekhez.

Beer Miklós úgy véli, kellett egy világos megszólalás, mint Székely Jánosé, hogy az egyházon belül elinduljon valami, ami aztán tovább terjedhet.

Bolgár György interjúját itt hallgathatják meg.

Kategóriák: Szervezetek

Gizi néni életet ment

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 13 - 16:29

Mottó: A jó, akkor is jó, ha kicsi

Gizi néni, korábbi nevén tanárnő -történetünk pillanatában Gizikém- férjével, Gézával a Dunaparton sétált, valahol Győr és Móvár között, a fövenyen. A napsütés ragyogott, a víz csillogott, ahogy egy ilyen szép történetben annak lennie kell.

Már túl voltak harmincon, még innen a negyvenen; a fiatal felnőttkor kéjes birodalmában jártak, az ifjúság hevességétől már felszabadultan, és a bölcsesség emelkedettségétől még megkímélten; abban a korban, amikor ragyog a bőr, és könnyű vágytól csillog a szem, amikor még a mell tartja a melltartót, és még nem a hastól domborodik a férfinadrág.

Sétáltak, fürödtek, napoztak. Géza félt a folyótól, örvényekről beszélt, meg a sodró vízről, meg hogy idén is hányan fulladtak bele… a hajók hullámai elől partra ment, és aggódva figyelte őt, aki kacagva élvezte a hullámzó vizet.

Géza duzzogva elsétált, ő a parton napozott, amikor két kamaszlányt a parti zátonyról elsodort a víz. Egymásba kapaszkodva távolodtak a parttól, egyikük csendes volt, másikuk segítségért kiáltott. A barátnőm nem tud úszni! Már nem bírom soká! Kiáltotta Géza felé. Siess már(!) gondolta Gizi, de Géza tétován állt a parton. Biztos? Kérdezte. Biztos, nem tud úszni? Segítsen! Jött a reményt oszlató kiáltás. Aztán csobbant a víz, és Géza partra húzta a lányokat.

Gizi nem volt büszke tétovázó párjára, nem is beszéltek az esetről míg egyszer, évek multán a gyávaság, bátorság, vakmerőség, hármasáról olvasott. Arról, hogy míg a gyávaság a félelem felettünk aratott győzelme, a vakmerőség a félelem hiánya, addig a bátorság a félelem legyőzése. Akkor mondta Gézának: Már tudom, hogy bátor voltál. Géza ránézett, -már kissé bölcs volt és kissé rácos arcú -aztán elmosolyodott: nem, nem voltam bátor, gyáva voltam, a dolog menekülés volt az élve temetéstől. Attól féltem, ha ez a két lány ott fullad meg előttem, én már sohasem tudok boldogan élni. Úgy meg minek? Be kellett ugranom utánuk. Szar volt.

Ma Gizi néni spenótot ebédel, a fokhagymának a spenótban illata, a konyhában szaga van, ablakot nyitna, de szeme megakad egy dongón. Már tegnap is látta, akkor azt hitte, hogy a szúnyoghálón kívül van, de nem; a dongó a háló és az ablak közé szorult. Mostanra reményt vesztve, kimerülten mászik a hálón felfelé, szárnya már nem rezeg. Gizinéni, az ablakot óvatosan nyitva egy papírlap segítségével pohárba tereli, majd a kert egyik virágára teszi. A dongó nem repül el, mozdulatlan áll, aztán lassan elindul a virág közepe felé, és fejét a nektáros mélybe dugja.

Gizi néni most kávét főz, kávéjába cukrot tesz, közben arra gondol, hogy kávéja ma talán cukor nélkül sem lenne keserű. Marhaság -teszi hozzá – de tetszik neki a gondolat és mosolyog.

Kategóriák: Szervezetek

Dušan Kovačević: A maratonfutók tiszteletkört futnak a Pesti Magyar Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 13 - 11:32

A Topálovity család különös, és mégis hétköznapi família. Ebben a családban nincsenek nők, csak apák és fiúk. Minden apának egy utódja, aki tovább viszi a nevet és a foglalkozást, azaz az üzletet. Öt generáció huszonöttől százhuszonöt éves korig látható a színen, illetve a Végtelen Nyugalom Kft. nevű koporsógyártó cég működése. A koporsógyártás azonban csak fedőtevékenység; valójában a temetőből lopatják ki a használt koporsókat, és ezeket restaurálva újként adják tovább Piton Bill segítségével. Száz év alatt közel húszezer koporsót loptak, a családi hagyományokat folytatni kell. Azonban a legifjabb Topálovity, Mirko éppen ezt nem akarja, sőt, ki akar szállni az üzletből, megtörve és megszakítva a hagyományokat. A többiek ezt nem engedhetik, ha kell erőszakkal, ha kell, nem szép szóval, de a gyereknek maradni kötelesség, különben az üzlet elvesztésével a családfa is kiszárad.
Egy mindenkiért, mindenki egy ellen, mindenki mindenki ellen, egy az egyben, mindenkivel egy sem.

balkáni fekete komédia két részben

Az előadást 18 éven felüli nézőinknek ajánljuk!

Fordította: Tóth Loon

 

Topálovity Maximilian, A nagy Pantelija fia
Mindkét lába béna, beszélni képtelen, és szinte teljesen süket HUNYADKÜRTI ISTVÁN mv.
Jászai Mari-díjas Topálovity Akszentije, a mozgásképtelen Maximilian fia
Lábai bénák, idegei gyengék. Nagyon jólelkű MERTZ TIBOR mv.
Jászai Mari-díjas Topálovity Milutin, Akszentije fia
Az ember, akinek a szava dönt a családban. A lelke – jó VÉGH PÉTER mv. Topálovity Laki, Milutin fia
Az egész családban ő dolgozik a legtöbbet. Lélekben szintén… RANCSÓ DEZSŐ Topálovity Mirko, A szorgalmas Laki fia
Családi probléma. Ő is… TAKÁCS GÉZA Krisztina, a legfiatalabb Topálovity nagy szerelme
Jó a lelke – természetesen GÁSPÁR KATA Ördög Gyenka, Mirko barátja
Söpredék. Mindent megadna – magának. A lelke jó TELEKES PÉTER

Olja, a Topálovity családnál dolgozik
Az Ördög barátnője. Egy kedves teremtés. Lélekben jó SOLTÉSZ BÖZSE
Jászai Mari-díjas
Piton Billy, a Topálovity család házi és üzleti barátja
Minden körülmények között
HORVÁTH ILLÉS Elgázolt ember
Jó volt
SIPOS ÁRON a.n.                                       Valamint BORKÖLES BENCE a.n. és TÓTH KRISTÓF ZSOLT a.n. Dramaturg ŽELJKA UDOVIČIĆ Díszlettervező LORENZO BANCI Jelmeztervező MARITA ČOPO Zeneszerző LJUPČO KONSTANTINOV Szcenikus BALÁZS ANDRÁS Irodalmi konzultáns DERES PÉTER Korrepetitor MAGONY ENIKŐ Tolmács ANIKÓ SAVIJA
TINA ČORIĆ

Ügyelő LOSONCZI ANITA Súgó BALÁZS ÉVA Rendezőasszisztens JUHÁSZ ANDREA Rendező PAOLO MAGELLI

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Minden nehéz, amit komolyan csinál az ember

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 12 - 16:13

Mihály Gábor szobrászművész alkotásai Vésztő-Mágortól, Érmihályfalvától Lausanne-ig, sokfelé megtalálhatók. Szobrainak többsége bronzból készült, de dolgozik rézzel, kővel, fával, farag, önt, hegeszt vagy kalapál – ami kikerül a keze alól egyformán figyelemre méltó. Ez utóbbi állítás mellett igen komoly bizonyíték szól: 2019. március 15-én munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki!

Budapesten él családjával, a Százados úti művésztelepen, műterme, bronzöntő műhelye is ott van. Beszélgetésünk során annyi hamar kiderült: kanyargós, hosszú utat járt be – a szó valódi értelmében is hosszút – amíg az elismerésig, a nyugodt munkakörülményekig eljutott.

„Véletlenül születtem a Partiumban” – kezdte a visszaemlékezést és a történet ettől a pillanattól kezdve máris érdekessé vált. Amikor Észak-Erdélyt a háború alatt visszacsatolták Magyarországhoz – folytatta – apámat, aki frissen diplomázott, a Pénzügyminisztérium egy erdélyi kisvárosba, Székelyhídra helyezte. A szüleim addig Békés megyében Csanádapácán éltek. Átköltöztek és én 1942-ben már Székelyhídon születtem. Nem sok időt töltöttünk ott. Apámat behívták katonának, édesanyám egyedül maradt a két gyerekével, így hát visszamenekült velünk a szülőfalujába. Kezdetben a dolgok még jól alakultak, apám, visszajött a háborúból és talán még mindig Csanádapácán élnénk, de 1960-ban el kellett onnan jönnünk – nem egészen önszántunkból. Apám részt vett az 56-os forradalmi eseményekben, elítélték, mint „ellenforradalmárt”, kulák származású volt, ezért amikor három év után szabadult a börtönből, mennünk kellett. Azóta vagyok budapesti lakos.

Ez a „pötty” az életrajzban, azután gondot okozott az iskolákban, a pályakezdésben is. X-es voltam. A nővéremet, aki három évvel idősebb nálam, még az orosházi gimnáziumba sem vették fel, engem később – szerencsére – már igen. Viszont nem ott érettségiztem, mert harmadikos voltam, amikor el kellett hagynunk Csanádapácát. Rákospalotán tudtunk letelepedni. Ez meglehetősen nagy törést jelentett az életemben. Az összes barátomat ott kellett hagynom! Kezdetben színész akartam lenni és az orosházi gimnáziumban jártam is ilyen szakkörbe, énekeltem is. A „humán” tárgyakat szerettem, a „reál” tárgyakból nem voltam igazán jó. Mégis – apám kívánságára – elektrotechnikus szakmát kezdtem tanulni érettségi után. Nem ment, nem volt nekem való. Volt viszont egy unokatestvérem, aki akkor már Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára járt, az ő példájára kezdtem el rajzolni, mintázni, képzőművész körökbe járni. Ekkor találkoztam Laborcz Ferencz szobrászművésszel, a vele eltöltött heti 3-4 alkalom sokat segített a fejlődésemben. Önbizalmat adott, nagyon fontos volt az életemben. A múlt továbbra is akadályt jelentett, valahányszor felvételiztem, nem jutottam be a főiskolára, egészen 27 éves koromig. Ott Mikus Sándor osztályába kerültem, ő volt a mesterem, de sokat tanultam Somogyi Józseftől is.

A Főiskola öt éve után sem volt – eleinte – könnyű az út. Úgy gondolom: minden nagyon nehéz, amit komolyan csinál az ember! Mindig vannak akadályok, amik könnyen a pálya elhagyására késztethetik azt aki, nem elég kitartó. Ezen a pályán nincs főnök, aki megmondja, mit kell csinálni. Itt nem kapunk feladatot, magunknak kell feladatot szabni! Célunk kell legyen, egy egész életre való küzdést kell felvállalni! A kezdő művész életére jól illik a népdal: „Nem szánt-vet az égi madár, mégis eltartja a határ. Én se szántok, én se vetek, mégis megélek köztetek”. Az életmód, a komfort iránti igényeket nagyon alacsony szintre kell leszállítani. Szerencsére kaptam egy Derkovits- ösztöndíjat, ez három évre fedezte a megélhetési költségeket. Művészeti irányt sem szabott számomra senki. A fejlődés útját a gyerekkor, a családi hatások, később a különféle művészeti, stílusbeli élmények jelölik ki. Én a figuralitást választottam, de Laborcz Ferencz irányítása alatt a figuratív és nonfiguratív művészeteknek is alapjául szolgáló természeti formák rajzolását, mintázást ugyanolyan szinten műveltük. Még a pályám elején a Zánkai Úttörővárosban nyertem egy pályázatot. Állt ott a felvonulási téren egy nagy dísztribün, a vezetők onnan integettek a gyerekeknek. Volt előttük egy 65 méter hosszú 90 centi magas mellvéd, csúnya, nyers betonból. A burkolására írtak ki pályázatot fiatal művészeknek. A tervemen a Balaton hullámzása, zászlók lobogása képezett dekoratív, ismétlődő elemet a hosszú és keskeny betonszalagon – megnyertem a pályázatot. Ez volt az első alkotásom, ami sikert, elismerést hozott. Egy évre rá megkaptam a Munkácsy-díjat és lakást itt, a Százados úton.

A nevem kezdett ismertté válni a pályázatokon, 1986-ban a ceglédi sportcsarnok homlokzatára olimpiai öt karikát idéző dekoratív elemet készítettem, ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság főtitkára, Schmitt Pál avatta fel. Később ő bíztatott egy másik munkára, amikor Magyarországra látogatott Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke. Ekkor született egy szobor: három kerékpáros úgy halad, hogy a kerekeik az olimpiai öt karikát mintázzák, mert közülük kettő éppen fedésben van! Az elnök úrnak ez annyira megtetszett, hogy az épülő új Olimpiai Múzeum parkjában, Lausanne-ban kívánta felállítani. Ma is ott van. Ekkor már Békés megye is „felfedezte”, hogy onnan származom, meghívtak egy pályázatra, megnyertem, elkészítettem egy életnagyságú Szent László lovas szobrot Vésztő-Mágor-ra, rézlemez domborítással. Egyik siker hozta a másikat. A következő megnyert pályázat eredményeként Szarvason állíthattam fel a Körös holtágának vizében magas oszlopon szobrot, amint a mondabeli Mihály és Gábriel főangyalok hozzák a Szent koronát. Az MLSZ 100 éves évfordulójára a Puskás Stadionba készíthettem emlékművet. Egy másik szobrom a Parlament és a Margit-híd közötti sétányon áll. Erről viták is folytak, hogy az olimpiai karikák színe nem piros-fehér-zöld. Csak hát ezek nem az olimpiai karikák, nem is úgy vannak fonva, ezért is lett a szobor címe: Szimbólum! Heraldikailag sem akar mása lenni a nemzetközileg használt jelképnek. Ez csak emlékeztetni akar arra és a versenyekre, ahol a magyar sportolók kiemelkedő sikereket értek el.

A művészeti sikerek mellé idővel megjöttek az elismerések is. Mint például a NOB Képzőművészeti díja, idehaza a Köztársasági Elnök Aranyérme, a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje, most pedig, 2019. március 15-én a Kossuth-díj! Számomra ez azt jelenti, hogy ilyenkor „helyére kerül” az ember. Önbizalmat ad a továbbiakra. Csöppet sem érzem magam nyugdíjas szobrásznak, terveim vannak és szerencsére feladatok is várnak. A következő, egy Széchenyi emlékmű lesz az Al-Dunánál. A felállítást Szerbiába, a Vaskapu környékére tervezzük. Elkészítésére a Széchenyi Társaság kért fel, a tervet bemutatták Áder János köztársasági elnöknek, ő fővédnökséget vállalt, várjuk ugyanerről Szerbia elnökének válaszát. Kétalakos szobor készül. Széchenyi ugyanis 1830-ban járt arra és nagy segítségére volt az akkori szerb fejedelem, Milos Obranovics. Őt Szerbiában mind a mai napig nagy tisztelet övezi. Egy Olaszországból Svájcba került férfi is szeretne a szülőfalujába egy szobrot tőlem, amint egy fiatalember egy bőrönddel a kezében nekivág a nagyvilágnak. A harmincas években Cser Károly szobrászművész egy másfeles életnagyságú, Attila lovas szobrot készített gipszből. A szobor a háború alatt megsemmisült, de fényképek vannak róla. Vác városa felkért a rekonstrukcióra, fel szeretnék állítani ezt a szobrot. Ez hatalmas kihívás, de dolgozom, mert erőm még engedi!

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Magyarország szopóágon

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 11 - 15:53

Milyen ország az olyan, ahol egy alföldi településen élő édesanyának nincs annyi pénze, hogy kiváltsa a beteg gyerekének a gyógyszerét? Milyen az az ország, ahol ez az édesanya a (fideszes) polgármesterhez fordul segítségért és kölcsönért, mire a (fideszes) polgármester, akit az emberek azért választottak meg a település első emberének, hogy az ott élők életét segítse és jobbá tegye, azt válaszolja, akkor ad neki pénzt ha a nő orális szexben részesíti. Ne kerteljünk, magyarul ezt úgy mondják, hogy leszopja.

Milyen ország az olyan, ahol a gyerekéért aggódó, kétségbeesett és kiszolgáltatott édesanya elfogadja az „üzleti” ajánlatot, a (fideszes) polgármester kijelöli a „légyott” színhelyét, a polgármesteri hivatal vécéjét.

Milyen ország az olyan, ahol még csak nem is ez a gazember (fideszes) polgármester jelenik meg a tetthelyen, hanem két komája, velük kell a szerencsétlen nőnek jóban lenni. (Magyarul: őket kell leszopnia.)

Milyen ország az olyan, ahol ezt a gazemberséget még lehet fokozni, a (fideszes) polgármester ugyanis az aktust követően egyetlen forintot sem ad a megalázott asszonynak, ellenben két komája máig tisztázatlan körülmények között felveszi az aktust, a felvételt elküldik ismerőseiknek, hogy nem sokkal később a kocsmában mindenki a történteken csámcsoghasson és röhöghessen.

És akkor most lépjünk túl a konkrét történeten.

Milyen ország az olyan, ahol egy ilyen gazember polgármester lehet. Milyen komái lehetnek ennek a tahó gazembernek, aki, ki tudja miért, még mindig a hivatalában van, nem mozdították el a posztjáról, nem tartóztatták le, nem mutatták a tévékben, amint vezetőszáron a börtönbe kísérik.

Milyen ország az olyan, ahol nem akad egyetlen jóérzésű ember, aki pofán vágta volna a polgármestert és a komáit. Milyen ország az olyan, ahol a huszonegyedik században ezt meg lehet tenni, és a politikai pártok, nőegyletek, mindenféle rendű és rangú szervezetek nem vonulnak a településre, hogy tiltakozzanak a nyílván mélyen hívő és nagyon keresztény (fideszes) polgármester és komái ellen. Milyen ország az olyan, ahol a falu népe nem felháborodik, hanem röhög a történteken, mert ezen a lebutított, évek óta tudatosan megmérgezett Magyarországon senkinek jut eszébe, hogy amit ezzel a kiszolgáltatott asszonnyal megtettek, azt mással is meglehet csinálni?

Milyen ország az olyan, ahol ekkora gazemberség megtörténhet?

Milyen ez az ország?

Kategóriák: Szervezetek

William Luce: zelda – egy utolsó vad nő a Bethlen Téri Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 10 - 22:39

“1948. március 10-én késő éjszaka tűz ütött ki az Asheville-i Highland Pszichiátria főépületében. A tűz váratlanul gyorsan terjedt. A tűzoltók erőfeszítései ellenére kilenc beteg meghalt. A tűzvész áldozatai között volt a világhírű író, F. Scott Fitzgerald felesége, Zelda. Holttestét csak a papucsa alapján sikerült azonosítani.”

Előadja: Horváth Lili

Fordító-dramatrug: Zöldi Gergely
Jelmez: Béres Móni
Súgó: Lovass Ági
Fény: Fogarasi Zoltán
A rendező munkatársa: Gáspár Anna
Rendező: Gergye Krisztián

 – onewoman show egy utolsó felvonásban –

A GK Társulat és a Manna produkciója

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Sonkaosztás, jön a nyuszi, írjad alá gyorsan, Gyuszi!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 10 - 16:31

Az sem baj, ha nem Gyuszinak hívnak, hanem Bélának. Vagy Marcsinak. Esetleg Bözsi néninek, Sanyi bácsinak. Tőlünk hívhatnak akárhogy, nekünk, a miskolci Fidesznek az a fontos, hogy aláírásoddal támogasd Orbán Viktor programját.

Csöbör Katalin vagyok, Miskolci Fideszes országgyűlési képviselője. Tőlem kapod a sonkát húsvétra, kitől mástól. Remélem, nem felejted el a választásig, hogy kinek köszönheted a finomságot. Szereted a sonkát? Na ugye! És te is azt akarod, hogy ne legyünk bevándorlóország? Akkor még inkább: na ugye!

Légy oly kedves, itten írjad alá, és a téma el van rendezve. Jó étvágyat a sonkához, és eszedbe ne jusson május 26-án otthon maradni, vagy valamelyik hazaáruló pártra szavazni.

Ne felejtsd: nekünk Brüsszelben Magyarország, neked minálunk Miskolcon a sonka az első.

Kategóriák: Szervezetek

Gizi néni a kórházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 8 - 19:23

Mottó: A baj, akkor is baj, ha kicsi

Gizi néni, korábbi nevén tanárnő túl van a műtéten, sőt műtétet követő pánikja is a múlté, kórlapján a bűnügyi jelentésbe illő szavak miatt („korának megfelelő kinézetű nő”) érzett haragja lassan múló emlék.

Nem hitt optikusának, mégis belevágott, és mára – a műtét után két héttel – új színbe öltözött a világ.

Sumák betegség a szürkehályog; nem fáj, nem jelez, de baj.

Második kontrollon van. A váróteremmé előléptetett folyosón sokan állnak, a fal szélét kitöltő székek megteltek, a rendelőajtó elött szolidan tolakodó betegek mustrálják egymást; vajon ki jött előbb? Az időközben ki-ki lépő asszisztensnek egymás szavába vágva nyújtogatják papírjaikat. Ő fal mellett állva olvassa Condillac Értekezés az érzetekről című könyvét, stílszerűen -vagy véletlenül- a látásra korlátozott emberről szóló fejezetnél tart. Van-e színe a színről szóló gondolatnak kérdezi magától a folyosói félhomályban.

Szereti ezt a könyvet; még 1970-s évek közepén kiadott, ridikülében is elférő, könnyen lapozható zsebkönyv. A költségvetési kérdésként kezelt folyosón minden második lámpa ég, a könyv betűi aprók, az olvasás nehéz. Beteghordozók időnként fekvő beteget tolnak át a „színen”. A széken ülők „bevonják” lábaikat, az álldogálók félrehúzódnak, az ajtó előttiek nehezen kiharcolt sorrendje felborul. Szocreál, mondaná Gizi néni, de nem az. Ez 2019. Magyarország.

Szerencsés, a tízperces vizsgálatra „csak” két órát vár, van, aki többet, sokkal többet.

Kifelé menet volt tanítványával találkozik, a „Kezét csókolom Tanárnő” köszönés szívéhez szóló muzsika. A magas jóvágású férfiben nem találja a 18 éves legény vonásait. Örömmel hallgatja, amint magáról mesél arról, hogyan él és azóta mennyit tanult.

A kórház környéki parkolók megteltek, a vécé előterében, a férfiszektor felől szolid pisiszag terjeng, kéztörlő, szappan és vécépapír nincs, kint a betegek fáradtak, ingerültek, beteghordók kacsáznak köztük, és feszült asszisztensek napi tréningen fejlesztik türelmüket, a halkszavú orvos mindenek fölé emelkedve megy át a folyosón, nyakába akasztott sztetoszkóp jelzi; neki külön jár a tisztelet.

1993-ban vásárolt Marutiját hamar megtalálja. Ma szerencsés volt, a harmadik kör után látott üres parkolóhelyet. Miközben kihúzott szivatóval melegíti a motort intellektuális gondolataival küzd: Vajon, ha két óra helyett 10 perc lenne a várakozási-, és 10 perc a vizsgálati idő, tényleg harmad annyi autó parkolna(?) vajon a harmadnyi beteg között lenne helye a betegszállító fiú hordágyának(?) és akkor is terjengene pisiszag a vécén(?) akkor is tolonganának a betegek(?) és türelempróbán esnének át az asszisztensek(?) és kellene a doktorúr nyakába sztetoszkóp, hogy ne Ő, hanem őt kerülgessék a betegek(?) és vajon -legyen egy fránya költségvetési kérdés- a megtakarításból futná, folyosóvilágításra, vécépapírra és kéztörlőre?

Gizinéni autója. Húsz éves Maruti 800. fogyasztása 5.5 l/100 km, 100 km/ó-val is tud menni, de hetvennel szeret, a hátsó ütköző egy helyen kissé repedt, egyébként sérülésmentes. Nem eladó.

Vállát nem vonja meg, Gizi néni arcán tükröződik az asszisztensektől ellesett türelem, letekeri autója ablakát, és a tavaszi napsütésben hazaindul.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

A Mézga Család – országos turné – zenés vígjáték

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 8 - 06:41

A Magyar Televízióban 1968-ban bemutatkozó Mézga család c. rajzfilmsorozat azonnal az egész ország kedvence lett, történetén több generáció nőtt fel. Mézgáék a gyerekeken kívül a felnőtteket is lenyűgözték, a sorozatból több széria is készült, melyek rendre megdöntötték a nézettségi rekordokat. A felejthetetlen, örökzöld történet egy zenés vígjáték keretében kerül végre színpadra 2019 áprilisában, Szűcs Gábor rendező, Deák Lőrincz Andrea író és Mészáros László zeneszerző közreműködésével.

A Mézga Család c. zenés színpadi vígjátékban a Romhányi – Nepp –Ternovszky nevekkel fémjelzett eredeti mű alapján elevenednek meg a közkedvelt karakterek. Életre kel Géza, Paula, Kriszta, Aladár, Blöki és Maffia, természetesen a sorból Máris szomszéd sem maradhat ki, felbukkan a jövőből MZ/X, sőt a sosem látott, de annál gyakrabban emlegetett Hufnágel Pisti és Tivadar is megjelennek a színen.
A Mézga Család c. zenés vígjátékban az alkotók aktualizálták az eredeti sztorit. A szenzációsnak ígérkező színpadi előadásból megtudhatjuk, hogy Géza hogyan dolgozza fel a kapuzárási pánikot, hogy Paula valóban félrelép-e, hogy Kriszta összejön-e újra a gót rockzenésszel, sőt Máris szomszéd sötét titkaira is fény derül. Mindeközben Aladár felfedezi az MZ/X-et és a kalamajka tetőfokán megalakul a családi maffia.

Szűcs Gábor rendező kiemelte:
„Ha egy rajzfilmsorozatot kellene kiemelni, amely egyaránt beleégett a szívekbe és a retinákba, mi, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek szülöttei gondolkodás nélkül vágnánk rá: Mézga Család. A több mint három évtizeden át töretlen népszerűségnek örvendő rajzfilmsorozat egy kedves, színes, a valóságosnál emberibb világot teremtett, amelybe jó érzés volt hétről hétre hazatérni. Mézga Géza és Paula, Aladár, Kriszta, Blöki, Maffia, Hufnágel Pisti és Máris szomszéd,
Romhányi József és Nepp József remekül eltalált, felejthetetlen karakterei olyan valóságosak, hogy szinte lelépnek a képernyőről. Mi épp erre alapoztunk: a Mézga család karakterei keljenek életre a színpadon. Hiszem, hogy ez sikerülni fog, és a felhőtlen, zenés, szórakoztató előadás a fiatalokat is elrepíti egy térben és időben messzi, szebb világba, ami után ők is megértik, hogy mit jelent, ha a szüleiktől azt hallják: MZ/X, MZ/X, jelentkezz!”
A Mézga Család kalandos történetének lenyűgöző kreativitása, sziporkázó ötleteinek végtelen tárháza, fantasztikus humora, felejthetetlen karaktereinek pontos, részletes kidolgozása garanciát jelentenek a színpadi változat sikerére is. A zenés vígjátékban felcsendül a rajzfilmsorozatból jól ismert eredeti főcímdal is.
Rendező: Szűcs Gábor
Zeneszerző: Mészáros László
Főcímdal: Deák Tamás
Író: Deák Lőrincz Andrea
Dramaturg: Romhányi Ágnes

Szereposztás:
Mézga Géza: Magyar Attila / Bodrogi Attila
Paula: Balázs Andrea / Kokas Piroska
Kriszta: Andrádi Zsanett
Aladár: Náray Kovács Zsombor / Maszlag Bálint
Máris szomszéd: Szacsvay László / Maszlay István / Tűzkő Sándor
Tivadar: Tűzkő Sándor
Maffia: Katona Klaudia
Blöki: Mező Zoltán
Icu: Deák Lőrincz Andrea

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Lus vindiciae recensis

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 7 - 17:18

Vagyis, a bírálat joga, amolyan konyhanyelvi latinsággal.

Valami ilyesmit kellene tolerálnia Orbánnak és a kormányzatnak, e helyett újabb, Brüsszelt bíráló kampányt indítanak annak ellenére, hogy rendesen pofán csapták őket az EPP-ben. De hát, tudomásul kell vennünk, hogy Orbán elvakultan hisz a maga igazában, és bátran szembeszáll bárkivel, aki kritizálni meri. Pedig hát, feriunt{que} summos fulgura montes (Horatius), vagyis a villám leginkább a magas csúcsokba csap le. Mondjuk, Orbán nem annyira magas, de azért kiemelkedőnek képzeli magát. Az más kérdés, hogy honnan?

Különben is, szerinte az európai elit elszokott attól, hogy lehet bírálni. Bezzeg őt lehet! Igaz, hogy saját szájúlag jelenti ki, hogy negatív véleményekkel, uram bocsá’ bírálatokkal – ahogy nőügyekkel – nem foglalkozik, azok jöjjenek csak szép sorban, akár belföldről, akár külföldről, egy pillanatig sem foglalkozik/foglalkoznak velük, legfeljebb valamelyik udvari bolondja ír egy kontrát, vagy bekéreti a nagykövetet.

Megteheti, mert megvan a parlamenti kétharmad, sőt, a nemzeti konzultációban (?) 1,3 millió támogató választ kapott. Nem 1.299.999-et, vagy 1.300.001-et, hanem kereken 1.3 milliót. Igaz, senki nem ellenőrizte ezt a számot, de, ha ő mondja, biztosan annyi volt. És ez már a nemzeti egység bizonyítéka, mi több, hatalmas többség. Biztosan az, ha ő mondja, biztosan az. Pláne, a kiküldött 8 millió konzultációs levél számarányában.

Persze, azért van pofája azt állítani, hogy ettől még várják az ellenzéki javaslatokat, sőt, igénylik is azokat, csak egy lendülettel le is söprik az asztalról. Ahogy már az orbáni hatalom ezt szokta.

A hab a tortán: az a fixa ideája, hogy egy közösség vagyunk, egy nemzet, fontos kérdésekben megállapodunk, majd megvalósítjuk. Aha. A hatalom akarata szerint.

Tehát elvben megvan a bírálat joga, de gyakorlatban marad a ius murmurandi, ugyanis támadás – márpedig egy bírálat mi lehetne más, mint támadás őfensége ellen – nem marad megtorlatlanul, függetlenül attól, ki követte el, hány éves, milyen közegben dolgozik, vagy hol él. Aki egyszer szájára meri venni a kormányzó oldalt, annak bármely képviselőét, pláne őfelségét, annak annyi, nincs kegyelem! Előkotornak az ilyen emberről minden létező és nem létező adatot, azt kiforgatják, az alanyt széttépik, megalázzák, lejáratják, lehetetlenné teszik a külvilág előtt.

Ma Orbán – mert ne legyenek kétségeink, még egy mocskolódó, hazug állításokkal teli Bayer-féle cikk sem jelenhet meg az ő indikációja nélkül – minden kezében lévő eszközzel – és csaknem minden eszköz a kezében van – neki ront a vele szemben fellépőknek, és nem érdekli, mi lesz áldozatával. Mondjuk, Nagy Blankával pofára esett, node ennek hamarosan vége! A felálló közigazgatási bíróságok pontosan azt a célt szolgálják, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő.

Pedig odia qui minimum timet, regnare nescit (Seneca), vagyis, aki fél a kemény bírálattól, az nem tud kormányozni.

Ebben lehet valami: Orbán nem kormányoz, hanem uralkodik, és megoszt.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára