Szervezetek

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 10 - 16:32

Mintegy 200 millió forintot ad az amerikai külügyminisztérium a közép-európai régióban működő független sajtónak. Ennyivel járul hozzá ahhoz, hogy a kormányoktól független műhelyek ne menjenek tönkre, és tudják teljesíteni azt, ami amúgy minden médiának a feladata volna: a pártatlan és tisztességes tájékoztatást.

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért, de vannak olyan újságíróműhelyek, amelyek számára a túlélést jelentheti az így elnyert néhány milliós támogatás. Az átlagember persze többnyire nem fogja fel, hogy számára is fontos a sajtó szabadsága, sokan azt hiszik, hogy a sajtószabadság az újságírók magánügye, nekik fontos, hogy megírhassák azt, amit lényegesnek tartanak Magyarország és a világ dolgairól. Sok más mellett ebben is különbözik az amerikai külügyminisztérium az átlagemberektől: az előbbi tudja, miért lényeges, hogy legyenek a sajtóban a kormányoktól független, szabad szigetek.

Merthogy, szemben minden kormányzati állítással, Orbán Viktor miniszterelnöknek nem az ellenzéki sajtó túlsúlyával szemben kell kormányoznia, hanem éppen ellenkezőleg: mérhetetlen pénzzel rendelkező médiabirodalom áll a Fidesz és a kormány mögött, amely sokszor megengedhetetlen módon segíti a kormányt, hogy elhitesse, amit fontosnak tart a magyarokkal elhitetni.

Ha nem volna független sajtó, még a mostaninál is kevesebben tudnának a hatalmon lévők hazugságairól. Arról például, hogy az egészségügyben milyen áldatlan viszonyok uralkodnak, és hogy lassan többen halnak meg a kórházi fertőzések, mint a betegségek miatt. Azért kell a kormánytól független sajtó, hogy legyenek akik megírják, hogy Orbán Viktor veje, Tiborcz István pofátlanul gazdagodik és 33 éves korára már a 32. a leggazdagabb magyarok százas listáján. Hab a tortán, hogy az általa elkövetett csínyek ellenértékét, amelyet az Európai Bizottság mostanság készül behajtani, a magyar adófizetők fogják kifizetni. (Hozzávetőlegesen 13 milliárd forintról van szó.)

Azért kell a független sajtó, hogy az emberek megtudhassák, hogy Nikola Gruevszki, a hazájában köztörvényes bűnökért elítélt, ám a magyar külügy segítségével ideiglenesen hazánkba szöktetett volt macedón miniszterelnök egy Margit körúti lakásban a magyar külügy helyettes államtitkárával találkozott. A lakás egyébként két kínai illető tulajdonában van, egyikük épp a Rogán Antal által felügyelt letelepedési kötvények révén lehet Magyarországon.

Azért kell a független sajtó, hogy az ilyen és ehhez hasonló gazemberségekről legalább azok értesülhessenek, akiket érdekel, hogyan teszi tönkre a regnáló kormány az országot.

Ezért kell az amerikaiak 200 millió forintja, melyre a független szerkesztőségek pályázhatnak. Csepp a tengerben ez a pénz, különösen a Fidesz korlátlan kasszájú médiavállalkozásainak lehetőségeihez képest, de gesztusnak mindenesetre figyelemre méltó. Az az üzenete ugyanis, hogy a demokráciához elengedhetetlen a sajtó szabadsága.

Nem nagy nóvum ez, de nem lehet elégszer elmondani. Már csak azért sem, mert volt idő, amikor még azok is tudták ezt, akik ma mindent elkövetnek azért, hogy a sajtó Magyarországon ne lehessen a kormánytól független, azaz, szabad.




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 A Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 16:46

Rembrandt halálának 350. évfordulóján a magyarországi neoavantgárd néhány immár klasszikusnak tekinthető Rembrandt-parafrázisát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria legújabb kamarakiállítása. A tárlaton többek között Lakner László Rembrandt tanulmányok (1966) című festményét, Birkás Ákos Rembrandt, az önarckép fantomja (1977) című konceptuális fotóművét, illetve Forgács Péter Idő/közben: Rembrandt morfok (2006) című videoinstallációját láthatja a közönség.

2018 decembere óta látható a Magyar Nemzeti Galériában az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény fő műveit bemutató kiállítás. A tárlat egyik különlegessége, hogy a teremsor közepén egy szürke színnel jelölt „átmeneti zónában” kialakított kabinetterem kamarakiállításokat befogadó projektteremként funkcionál. Így ez az elképzelés az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény 2009-ben elindított kamarakiállítás-sorozatának továbbgondolásaként is értelmezhető. A most, Rembrandt halálának 350. évfordulója alkalmából nyíló tárlat a második kamarakiállítás ezen a helyszínen.

 Rembrandt a művészettörténet kiváló alkotói között is kitüntetett jelentőséggel bír: nevét közhelyszerűen használják a festészet, sőt, általában a művészet szinonimájaként, életművének, műveinek felidézése, vizsgálata, interpretálása, parafrazeálása az esetek többségében túlmutat a nagy elődnek járó tiszteletadás gesztusán. Rembrandtot felidézni egyfajta meditáció a festészetről, a képalkotásról és a művészetről, ám egyúttal viaskodás is a Rembrandt-névhez tapadó közhelyekkel és klisékkel.

A szeptember 22-ig nyitva tartó kiállításon látható művek kölcsönösen értelmezik, árnyalják egymást, sőt, akár az önarckép mibenlétére vonatkozó gondolatmenet elemeiként is összeolvashatók. Mindhárom művész Rembrandtot mint az önarckép-festészet klasszikusát idézi meg, az önarckép születését, az arc alakulását mint időbeli folyamatot mutatja be, az idő múlását, illetve a művész és a művészet időben változó mivoltát és önazonosságának kérdését vizsgálja. Különböző médiumokat alkalmaznak, ám egyaránt a művészettörténet nagy hagyományainak továbbélésére kérdeznek rá – a jelen perspektívájából tekintve vissza a múltra. Az összesen hét művet – három Lakner-alkotást, két Birkás-művet és egy Forgács-videoinstallációt – bemutató tárlaton a kortárs művek mellett Rembrandt 1633-ban alkotott a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében lévő, Sálas, sapkás önarckép ellenfénybencímű rézkarcával is találkozhatnak a látogatók.

Akár a Szépművészeti Múzeum 2006-ban rendezett Re:mbrandt. Kortárs művészek válaszolnak című kiállítása – amelyen első ízben szerepelt Forgács Péter itt bemutatott alkotása –, ez a tárlat is kortárs, illetve közelmúltbeli művészi reflexiók segítségével „olvassa újra” Rembrandtot, akinek egy rézkarc önarcképe látható a kiállítótérben. A bemutatott művek többsége a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származik.

A kiállítás kurátora: Fehér Dávid

(forrás: sajtóanyag)

A kiállítás megtekinthető: 2019.június 7.-szeptember 22. között.

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly — Pünkösdi pihenő

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 15:39

Eredetileg a magyarországi belpolitikáról akartam írni, ezúttal az ellenzékieket bírálva – el is kezdtem, és bizonyosan be is fejezem majd. De úgy gondoltam, lazítsunk egy kicsit.

Tudni kell, hogy sokféle honlap hírlevelére, fórum beszélgetéseire bejelentkeztem – van időm, megtehetem. Nem nagy ügy kitörölni azt a napi 80-100 e-mailt – és had örüljön az a webáruház, fórum stb., hogy mennyi követője van. Gyakran kitöltök egy-egy közvélemény-kutató kérdőívet is, és ez vezetett arra a felismerésre, hogy tökéletesen igazuk van a marketingeseknek, amikor csak a fiatalokat, középkorúakat veszik célba, általában 39 éves korig.

Hogy miért? Az íveken olyan kérdésekkel találkozom, amiken csak vigyorgok. Pl: Szerethetőnek tartja-e a TH márkájú bumerángot? Szerethetőneeek?! Egy bumerángot (cipőt, telefont, bármit)?! Szükségem volt rá, megvettem, működik, leüti a mezei poloskát a szederindáról, és fegyelmezetten visszajön. Ok. De szeretni? Nopláne: a TH céget magát szeretem-e? Nem kérem, nem szeretem: legfeljebb, ha megint bumerángra lesz szükségem TH-márkájút vásárolok, mert bevált. De ha nem működik, akkor bizony messzire elkerülöm, és keresek egy másik márkát.

Persze, vannak kedvenc tárgyaim. Például az a 4 grammos, még „rendes” 18 karátos (nem gagyi, török, vagy amerikai 12-14 karátos smukk) aranyból készült gyűrű a világoszöld üvegkövével. De nem azt a falatnyi nemesfémet szerettem, hanem Édesanyám háromhetes különmunkáját (amit a főállása, meg egy mellékállása mellett vállalt), hogy eleget tegyen annak a polgári szokásnak, hogy a lányok nagylánnyá válása alkalmából ékszert ajándékozzon. (Igaz, vagy öt éves késéssel, mert „mindig közbejött valami”, de mindegy, a 20. szülinapomra meglett.) Sajnos az egyik lakásbetöréskor elrabolták: csak remélem, hogy a rabló legalább ételt vagy cipőt vett a gyerekének a gyűrű árából – mifelénk nem járnak nagykaliberű gazemberek –, akkor még Anyukám is elégedett lenne, hiszen életében sose hagyott éhes gyereket, kóbor macskát magára. Vagy az az arasznyi, bumfordi, plüss jávorszarvas, amit a fiam hozott rajongott országából, Izlandról. Ahová később engem is elvitt, gyarapítva ezzel a Föld legfiatalabb unokájának rajongói táborát.

De a vásárlásról, meg a marketingről – ami persze az ember tárgyakhoz való viszonyát is jelzi –, akartam mesélni. Sose volt ellenemre, hogy üzletekben nézelődjek, latolgassam, mi éri meg. Egy életre meghatározta „vásárlási szokásaimat” Nagyapám. Nyaralni érkeztem hozzájuk a legnagyobb córesz idején. Nagypapa ránézett a lábbelimre, nem szólt egy szót sem, csak kézen fogott, és bevitt a vegyesboltba szandált venni. (Nagy falu, már akkor is külön volt a Műszaki Áruháznak nevezett vegyesbolt, meg az élelmiszerüzlet, amit mindenki csak „Hangyának” hívott, holott akkor már évek óta nem létezett a kereskedelmi szövetkezet.) Én persze rögtön a legolcsóbb szandálok között válogattam, tudtam, szegények vagyunk. Mire Nagypapa: Jaj, kisunokám, mi nem vagyunk gazdagok, nem engedhetjük meg magunknak a legolcsóbb bóvlit!

Így azután a mai napig nagyon megnézem, hogy mire adok ki pénzt. Ha vásárolok, tudom, mit akarok venni, és nem nagyon lehet elcsábítani semmilyen csillogó bigyóval.

Amikor életemben először 1979-ben kijutottam „Nyugatra”, persze Bécsbe, csak néztem. Ezért rajonganak a honfitársaim? Ezért a sok csicsás vacakért, ami elárasztja a Maria Hilfer Strasse kirakatait?

Miután ez is „begyűrüzött” ma már hozzánk, egyre jobban utálok vásárolni. Nemcsak azért nézem reszketve a magát megadni készülő cipőmet, mert idősödve nehezebben mozgok. Hanem azért, mert tudom: hiába járnám végig a cipőüzleteket, csak a számomra már hordhatatlan tízcentis sarkú, ránézésre is legfeljebb 1-2 alkalomra kitartó lábbeliket találnék. Kurvulnak a márkák is. Évekig vásároltam egy márkát – borsos áron, mert megérte a csinos, mégis hordható bőrcipő. Legutóbb nem találtam a márkaboltjukban semmit. Tudom, idősödve az ember lába „elterül”, ezért eleve egy számmal nagyobb méretet kérek, mint 20 éve. De húsz éves koromban sem tudtam volna felhúzni a lehetetlenül leszűkített cipőket – legfeljebb, ha autóval áthajtatok a lábfejemen. Így hát fegyelmezetten elballagok a kínai piacra, és a bolti ár tizedéért megveszem a műanyagot. Azt a pár órát kibírom benne, amíg egy film, vagy színházi előadás, családi vendégség tart: otthon szellős papucsba bújok. A munkahelyeimen is mindig cipőt váltottam. Más cipő kell, ha az íróasztalnál ülök, másfajta, ha eseményről kell tudósítani, és megint más, ha egy riport kedvéért a zajló Tiszán rocsózom.

De ugyanígy vagyok az élelemmel is. Egy hónapban legalább egyszer piacra megyek, bár a közelemben lévő hipermarketben is széles a választék, és olcsó az áru.

Ez egy magyar üzletlánc egyik – nagyon jól vezetett, tiszta, rendes – tagja. Ezzel egy nagyon érzékeny kérdéshez értünk. Bojkottáljam-e amiatt, hogy kampányidőben egy számomra kellemetlen alak vigyorog a bejárati plakátról? Hülyeség, szerintem. A nővérem viszont, akinek a közelében ugyancsak van egy ilyen üzlet, kampányidőszakon kívül is messzire elkerüli. A zsúfolt, kétes tisztaságú bolt drága is: a Belvárosban van.

Ugyanez a termékekkel. Hiába van a trikolóros felirat: magyar áru. Az a paradicsom, eper, az pont olyan kemény, vastaghéjú, ízetlen, mint az olasz, spanyol stb. Nem csoda, hiszen miért erőlködne a magyar gazda a sérülékeny, romlékony, lédús, paradicsomízű paradicsommal: hát ugyanazzal a szaporítóanyaggal dolgozik, mint spanyol, olasz stb. társa.

Ki van próbálva: amikor kertes házba költöztünk, mondtuk: na, akkor a magunk kedvére termelünk paradicsomot, újhagymát, ilyesmit. Hát a boltban, de a piacon is kapható magból, palántáról ugyanaz a kívül piros, belül zöld, leginkább billiárdgolyónak alkalmas termék jön le – a piaci ár kb. duplájáért.

Amiért mégis a magyar zöldséget választom, – hacsak nem sokkal drágább –, az az, hogy ez legalább nem szennyezi a szükségesnél nagyobb mértékben a Földet a sokszáz kilométeres szállítással.

Vigyorgok a manapság csak „bionácinak” nevezett finnyáskodókon is: jaj, jaj E- szám! Ezek nem tudják, hogy az E-számok mindenféle fűszert jelentenek, hogy a nemzetközi kereskedelemben egyértelmű legyen az összetétel? Ha jól emlékszem, az E-321 pl. a konyhasó(NaCl) jelzése. Lelkendeznek: micsoda krémes, finom ez a joghurt! Nem tudják, hogy a joghurt, a kefir (az aludttej) természetes állapotában darabos – magyarul úgy mondjuk, ”májas” -, különválik a szárazanyag és az író? Krémes a belenyomott emulgáló szerektől lesz, pl. a guárgumitól. Nem mellesleg, így az írót is bele lehet keverni, el lehet adni joghurtnak. Pedig a lehűtött írónál kevés jobb üdítő akad egy kánikulai napon.

Sorolhatnám a példákat napestig, például a „magasra sült, puha, piros” kenyérről, aminek nem lehet egy szeletét megkenni, mert kibukik a héjából, és a felvágása után másfél órával pergőre száradva szétesik. Egy péktől kérdeztem ennek az okát. Mire ő: a kenyérnek ma jó, ha a 30 százaléka liszt: a többi adalékanyag. De hát mit lehet tenni, ha a vevők a magas, piros, puha kenyeret keresik? Márpedig a kovászolt nem mindig lesz magas, és estére megszikkad. Ez meg másnap is puha – főként, ha a boltban kicsit megmikrózzák, hogy langyos is legyen, a kenyérillatról meg gondoskodik a szintetikus spray.

De csak locsogok itt mindenfélét, és egészen eltértem a marketing idiótaságáról. Bár lehet, hogy mégsem. Tényleg, őszintén kérdem fiatalabb olvasóimat: számít az, hogy szereted-e a TH, AB,WC céget? Boldogabb leszel, ha ilyen terméket fogyasztasz? Én pl. – de az általam közelebbről ismert fiatalok is – egészen másutt keressük a boldogságot, szeretetet – nem a boltban.

Erről majd egy másik alkalommal – így is igénybe vettem a türelmeteket.

Rátesi Margit




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Hiszek a szerzőkben és a művekben

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 15:27

Különleges, új színházi évadra készül a Budapesti Operettszínház. Új vezetéssel és új szemlélettel, de változatlan elkötelezettséggel a nézők iránt. A változást a célkitűzés is jelzi, mely szerint a 2019/2020-as évadban az Operettszínház már nemzeti dalszínház legyen!

Igyekeztünk úgy összeállítani ezt az évadot, hogy szolgáljuk a nézőt, a műfajt és a művészetet – kezdte a bemutatást Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, a Budapesti Operettszínház 2019. február 1-től hivatalba lépett főigazgatója, akit korábban operaénekesként ismerhetett meg a közönség. A színház új logója is ezt az új arculatot próbálja tükrözni. Egy kicsit archaizál, egy kicsit szecessziós, benne egyenlő mértékben, egymás mellett és egymásba fonódva jelenik meg a zene és a színház. Mindkettőt magas színvonalon, stílushűséggel és alázattal óhajtjuk szolgálni. A szerzőink megérdemlik azt a bizalmat, hogy higgyünk bennük, elfogadjuk őket úgy, ahogy megalkották a műveiket. Nem érzek késztetést arra, hogy átdolgozzuk a műveiket. Hiszek a szerzőkben és hiszek a művekben, hiszek a stílushűségben és a műfajhűségben!

Vonatkozik ez az operettre, a musicalre és a daljátékokra egyaránt – erősítette meg a főigazgató. Ennek jegyében szeretném látni a ház színpadán az új szellemben fogant első produkciónkat, a Csárdáskirálynőt. Visszanyúlunk vele Kálmán Imre eredetijéhez. Színre kerül majd a János vitéz – ennek rendezője és koreográfusa is Bozsik Yvette – jön egy új rockmusical, a Mohács 1526, mely a csatavesztés körülményeit és a mögötte maghúzódó emberi kapcsolatokat taglalja. Mono-operaként jelenik meg a Raktárszínházban Anne Frank naplója, lesz egy zenés játék a francia irodalom fenegyereke, a költő-zeneszerző, Boris Vian életéről „Tajtékos dalok” címmel a Kálmán Imre Teátrumban, és szintén a Teátrum műsorát színesíti egy szokatlan új műsor. A Párizsi randevú megjelölése „dinner Show”, a nézők az előadás közben mesterszakácsok négyfogásos, pazar vacsoráját élvezhetik majd. Végül pedig egy igazi meglepetést jelentett be a főigazgató. Lesz az Operettszínháznak Diótörő előadása!

A 2019/2020-as évad első bemutatója a Csárdáskirálynő lesz, Kálmán Imrének minden idők legsikeresebb és legtöbbet játszott operettje. Több mint száz évvel ezelőtt mutatták be, de azóta a világ szinte minden pontján énekelték csodálatos dalait. Idén legelőször a nyáron, július 12-én, a Margit-szigeti szabadtéri színpadon láthatja majd a közönség – ez mintegy előbemutatója lesz az őszinek – szeptember 6-tól kezdődőn ugyanis a színházban, kibővült szereposztással fogják játszani. Kálmán Imre egykor azt mondta: „Nem tudok zenét szerezni, amikor a frontokon öli egymást a világ.” A megtorpanáson Lehár Ferenc segítette túl, lássuk be, figyelemre méltó az a példamutató nagyszerűség, ahogyan ez a két kiváló alkotó nemhogy egymás ellen, rivalizálva, hanem egymást bíztatva dolgozott. Dúlt a háború, de Kálmán Imre befejezte a művet, megkomponálta benne a Monarchia haláltáncát is: „Húzzad csak kivilágos virradatig!”

Életében először rendez operettet a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. Elképzeléseim szerint – mondta, most az eredeti szövegkönyv tér vissza. Egy eltűnt, talán soha nem volt vagy alig volt világot tár elénk, végtelen eleganciával, arisztokratizmussal. A darab premierje 1915-ben, Bécsben volt, Budapesten egy évvel később adták elő a Király Színházban. A német nyelvű librettót Gábor Andor fordította, alaposan át is írta, kifejezetten a magyar közönség számára. Van egy mese, ahol győzedelmeskedik a mindenható szerelem – ennek a világát idézzük meg és egy kicsit arról is beszélünk, hogyan tűnik el ez a világ. Úgy beszélünk az I. Világháborúról, hogy a gondolataink mára is érvényesek lesznek. Erősen asszociálunk a Monarchia hangulatára, ezt tükrözik a jelmezek, sok humorral, játékkal, szenvedéllyel, de nagyon elegánsan és egy kicsit fájó szívvel az eltűnt világ után. Lapunk kérdésére válaszolva a rendező elmondta: az a sokakat elképesztő jelenet, mely a legutolsó átdolgozáskor került be a darabba – egy frontról sebesülten hazatért, ott sokkot kapott katona „ratatatázik” a színpadon – az eredetiben sosem szerepelt, így most sem lesz az előadásban.

A különlegesen gazdag kiállítású produkcióban a díszlet és a jelmezek is visszavezetnek a Monarchia hangulatához, de megmutatkoznak majd a viharfelhők is. A díszlet alapját egy nagy, cizellált gramofon-tölcsér képezi, melyről a második felvonástól majd fokozatosan kezdenek leesni a díszítő elemek, egyre szegényedik, míg a harmadik felvonásra szinte már csak egy csontvázzá válik. Jelképezi, hogy valami pusztul, mindinkább esik szét, miközben odabent ropják a táncot. A darab főúri, bohém szereplőin a jelmezek a kor mívességét követik. Megjelennek a régi, nagyon régi magyaros motívumok, melyeket ma már csak igen ritkán látunk. A huszár viselet, a díszmagyar, a hölgyek mindent felülmúló eleganciája uralja majd a színpadot és természetesen nemcsak a főszereplők, hanem az ének- és a tánckar tagjai is, ragyogóan, a kornak, környezetnek megfelelően öltöznek.

Az operett zenéjében is visszatérünk az 1915-ös ősbemutató anyagához- erősítette meg Pfeiffer Gyula, főzeneigazgató. Korábban voltak előadások, ahol – érthetetlen okból – ilyen-olyan, más operettekből származó betétdalokkal akarták „feljavítani” a Csárdáskirálynőt, szerintük ez teljességgel felesleges, ez az operett úgy jó, ahogy van!

Fontos kiemelni, hogy a dalszövegekben is Gábor Andor eredeti szövegeit, használjuk, hiszen pontosan tudjuk, ő nem a hasára ütve alkotta meg ezeket, hanem Kálmán Imrével együtt! A magyar közönség majdnem mindegyiket kívülről tudja – és bár az utóbbi években kissé háttérbe szorult, most visszahozzuk. A „feltámasztott” bemutatásra váró darab így szinte az 1915-ös előadás reprodukciója lesz.

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Minden oldala gyönyörű

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 19:06

Újabb csodálatos könyv látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában. Két fotóművész, Vizúr János és Kércz Tibor felvételeiből válogatva állt össze magyar és angol nyelven az „Álmodó Vizek” című kötet, melynek képeiből június 12-ig kiállítás is látható a Természettudományi Múzeumban.

Napjainkban folyamatosan beszélünk arról, hogy a víz mennyisége, tisztasága mennyire fontos mindannyiunk számára. Ez az album igencsak inspiráló lehet arra, hogy ezt komolyan gondoljuk és tegyünk is érte valamit. Az embernek a víz többet jelent, mint puszta létfeltételt – emlékeztetett rá a könyv bemutatásakor Zsila Sándor fotóművész. Minden érzékszervünknek ad valami pozitív ingert. Szánkba véve – bár erre korántsem mindig gondolunk – az életet isszuk a friss hideg vízzel, ízlelése felüdít, felélénkít a szomjúság csüggedése után. A májusi eső illatából – amely ugyan nem a vízé, hanem a csapadéktól felpezsdült természetes aromáké – mélyeket szippantunk, a tüdőnket is tisztítva az erőteljes sóhajokkal. Amikor fürdünk, akár kádban, akár medencében, akár tóban, folyóban, netán a tengerben, a bőrünkön érezzük a selymes, szinte gyógyító simogatást. A fülünkben cseng a köveken átbukdácsoló kis patak csobogása, a folyó árjának zúgása, vagy a tenger moraja. Ennek a végtelenül változatos elemnek a látványa is hasonló hangulatokat tud elővarázsolni.

Dr. Vizúr János, aki „polgári foglalkozására” nézve pszichiáter és Kércz Tibor, aki vegyészmérnök, mindketten hosszú évek óta foglalkoznak természetfotózással és munkáikat számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték már el. Közös kötetüknek művészi fotói a vizet, a könyv főszereplőjét, ötféle oldaláról mutatja meg: a dinamikus, folyton mozgó -változó közeget, a halmazállapotait váltogató anyagot, a világ képét visszatükröző felületet, az önmagán túlmutató absztrakt látványt, valamint az éltető elemet és életteret. Emlékeztet arra: nekünk természetes, hogy ha kinyitjuk a csapot, édesvíz folyik belőle, ihatjuk, főzhetünk vele, gyönyörködhetünk az erdei patakokban, máshol pedig strandolhatunk – de egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahol ez természetesnek számít!

Az alkotók mégsem a mindinkább sokasodó problémákat örökítették meg, hanem olyan formában fényképezték a vizet, ami az ő lelküknek kedves. Azt mutatják be, hogy a víz miként néz ki a természetben, milyen a valósága? Ez a téma megihlette már a festőket, zeneszerzőket – elég, ha Debussy, Smetana vagy Johann Strauss műveire gondolunk – irodalmi alkotások, versek is születtek róla, nem meglepő tehát, hogy a fotósokat is vonzotta. Ha jó témát keres a természetfotós, igen gyakran valamilyen víz közeli helyet választ. Ez a könyv is azt mondja el számunkra, milyen szép a víz, olykor állatok is vannak a képeken, hiszen nekik is legalább annyira fontos a víz, mint nekünk, embereknek. Vegyük észre, jegyezzük meg, hogy tőlük sincs jogunk elvenni! Szép ügyet szolgál ez a szép album.

A téma megközelítése a két alkotó részéről nem egyforma. Vízúr János inkább az esztétika, a lélek oldaláról történő megmutatásban erős, Kércz Tibor pedig óriási lendülettel, hatalmas lelkesedéssel kereste fel a világ különböző pontjait, kutatta az izgalmas pillanatokat. Ennek a két stílusnak a keveredése nagyon érdekes, közös művet hozott létre. Az ötlet szülőatyja – ki is lehetne más, mint akinek a neve is „víz úr” – negyven éve fotózik, elsősorban természetfotókat készít. Kezdetben az orvosi hivatásának nyomasztó terheit oldotta fel magában a természet szépségeinek megörökítésével. Komárom megyében a Duna partján nőtt fel, a téma kínálta magát. A könyv összeállításának gondolata viszont csak tavaly fogalmazódott meg benne. Mintegy megszemélyesíti a vizet, azért is lett a könyv címe „Álmodó Vizek”.

A fejezetek közül a „Dinamikus” lett az első, mely a görög mondás, a Pantha rei – tehát a minden folyik, minden mozgásban van, illetve a latin gutta cavat lapidem – a csepp kivájja a követ eszmeiségét jeleníti meg. A víz oldóképessége alakítja ki a barlangokat, a folyók, tengerek partjait pedig a hullámzás és az árapályjelenség formálja, változtatja. A hegyekről érkező erek, patakok folyókká duzzadva sodorják a köveket, azok közben aprózódnak. A magasban még sziklákat mozgat a víz, ezek csiszolódva, gömbölyödve kerülnek egyre lejjebb, míg végül kavics, homok lesz belőlük. Az árvizek levonultával jó termőtalaj marad vissza, mely sok helyen évszázadokig éltette a körülötte élő népeket, a nagyobb áradások viszont életveszélyt, pusztítást hoztak.

Érdekes és talán az egyik legszebb fejezete a könyvnek a „Halmazállapot halmozó” – mely további három alfejezetre oszlik, hiszen a víz lehet folyékony, szilárd és légnemű, a hőmérsékletétől függően. Amikor a vízről beszélünk, persze inkább a folyékony jut eszünkbe és még ilyenkor is egészen más látványt nyújt egy csepp, egy tócsa vagy egy folyó. Valószínűleg mindannyian emlékszünk arra a pillanatra, amikor felfedeztük, hogy egy hópehelynek milyen tökéletes szerkezete van, milyen látvány a havas táj, a zúzmarás fa vagy egy jégcsap. No és a gőz, a pára, a köd, a felhő? Az emelkedő hőmérséklet a vizet is transzcendensebb formába emeli, misztikussá teszi. Akinek megadatott már, hogy repülőgépen ülve benne legyen, átmenjen egy felhőrétegen, hogy elámuljon tízezer méter magasban, az alatta elterülő „hómezőn” – ezt örökre megjegyzi magának.

Kércz Tibor negyvenöt éves korában tanult meg úszni, fotózni is csak néhány évvel ezelőtt kezdett, ám a vízhez való viszonya közben alaposan megváltozott. Rengeteg helyen járt, jeges helyeken és a trópusokon egyaránt és közben rájött: nincs két egyforma pillanata a víznek – ezt élete végéig képes lenne fotózni. Örökösen és folytonosan változó közeg és őt ez a változás érdekli legjobban.

Vízközelben fotózva talán az egyik legizgalmasabb téma a tükröződés. Amikor szellő sem fodrozza a felszínt, nincs sodrása, nem úszik rajta semmi, akkor a víz kiváló tükröző felületté válik. Az így keletkezett kép megkettőzi a valóságot, de fejre is állítja egyben. Ha pedig van hullámzás, levelek, fadarabok, jégtöredékek úsznak benne, meglepő, absztrakt látványt hoznak létre. Ezt fényképezve, a nézőben is elindulhat egy intellektuális, spirituális folyamat – és ha ez hosszasabban is megmarad, akár művészetről is beszélhetünk.

(Információ a könyvről: Vizúr János – Kérsz Tibor, ÁLMODÓ VIZEK, Kossuth Kiadó 2019, Central Dabasi Nyomda, ISBN 978-963-09-9474-3)

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Mátyás király lábnyomában

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 15:44

Nincs ebben semmi túlzás, Mátyás király felséges lábai is tapodták a tatai vár köveit – jelenlétét ma már emléktábla hirdeti – bár akkor ő még nem sejthette, hogy a vár egyszer majd a török hódítók birtokába kerül. Ám annak valószínűleg ő is örült volna, ha tudja, hogy késői utódai milyen bravúros csellel foglalták vissza a hadászati szempontból roppant jelentőséggel bíró várat.

Kezdjük talán ott, hogy a XVI. századi török hódítás során Tata vára a török-magyar harcok állandó színterévé vált. Ha Tata négybástyás vára török kézen van, az komoly akadálya sikeres dunántúli keresztény hadmozdulatok indításának. Egyik legnevezetesebb ostroma 1597. május 23-án volt, amikor gróf Pálffy Miklós, a császári seregek vezére csellel visszafoglalta a tatai várat a törököktől. Ennek állít emléket egy hagyományos rendezvény, melyet az idén már tizenkettedik alkalommal szerveznek meg Tatán, május 31. és június 2. között. A katonai hagyományőrző bemutatókon az 1591-1606 között lezajlott 15 éves, vagy más néven hosszú háború időszakának katonáit, életmódjukat, az alkalmazott harceljárásukat jelenítik meg egy hadimustrán, egy várostrommal, egy nyíltszíni csatával és az 1597-es várfoglalással. A korhű ruhák, haditechnikai eszközök és autentikus csatajelenetek egyedülálló élményt kínálnak a látogatóknak.

A városban hagyományos fesztivál-sorozat kezdő rendezvénye a Tatai Patara – emelte ki az eseményről szólva Michl József polgármester, hangsúlyozva, hogy ez nem valami műanyag utánzat, hanem egy fantasztikus találkozás a történelemmel. Aki egyszer ezt végigéli, valóban úgy érezheti, hogy több száz évvel ezelőttre csöppent vissza, a török és keresztény hadak csatájába, bajvívásba, várvívásba és vár visszafoglalásba. A rendezők számára ez nem elsősorban üzleti vállalkozás, sokkal inkább misszió, melynek segítségével szeretnék a gyerekeinket a kor történelmével – nem a tankönyv száraz szövege útján, hanem a részvétel, a cselekvő jelenlét átélésével megismertetni. Ebben nagyszerű partnerré vált a Magyar Honvédség, közreműködésükkel a mai modern hadi eszközök jól megférnek az egykor volt vitézek társaságában. Aki pedig nem nagyon szereti a csatákat, háborút, fegyvereket, az is megtalálja a szórakozását. A város főterén négy katonazenekar koncertezik majd, lesz nemzetközi néptánc fesztivál és külön programmal jelenik meg a Yunus Emre Ensitüsü Budapesti Török Kulturális Intézet.

A MH. 25. Klapka György Lövészdandár parancsnoka, Lőrincz Gábor ezredes arra emlékeztetett, hogy a dandár a kezdetek óta vesz részt ezen a rendezvényen. A hadsereg és Tata városának sorsa már több száz éve szorosan összefonódik és így van ez ma is. Ez az esemény – egy győzelem ünneplése – pedig különösen kedves számukra. Elnevezése, a „Patara” az akkortájt használt robbantó eszköz, a petárda szó elferdítéséből származik. A történelmi szerepjátékosok, hagyományőrzők és a dandár együttes jelenléte jól érzékelteti a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódását. A rendezvényen ugyanis a legújabb fegyverekből is lehet majd jó néhányat látni, sőt – a legkisebbektől a legidősebbekig – személyesen is megismerkedhetnek egyikkel-másikkal. A látogatókat igazi katonai „gulyáságyúban” főtt babgulyással is megvendégelik. A dandár jelenlétének, nem is titkolt célja a toborzás, azt is szeretnék megmutatni a fiataloknak, mit jelent magyar katonának lenni!

Yakup Gül úr, a Yunus Emre Ensitüsü Budapesti Török Kulturális Intézet igazgatója úgy látja, otthon nekik az oszmán birodalom múltját ilyen szépen felelevenítve még egyszer sem sikerült bemutatni, ezért szívesen vesznek részt a rendezvényen. Öt éve él Magyarországon, sokfelé járt más országokban is, de ott sem látott hasonlót. Most a programban a Kulturális Központ segítségével mutatják be az 1940-ben készült Gül baba című filmet, Szeleczky Zita főszereplésével. A várban lévő múzeumban láthatja majd a közönség Isil Arisoy Kaya fotóművész képeit, Rejtett részletek címmel, vasárnap török teabemutatót, kávéfőzést tartanak, török bazár is épül és a kispesti óvodások török táncműsora a vár nagyszínpadán kerül majd sorra. Ugyancsak a nagyszínpadon lép fel 1-én és 2-án Kaya Kuzucu török népzenész. A legérdekesebbnek talán dr. Kazanlár Aminollah Emil ezoterikus festőművész kiállítása ígérkezik, a nyolcvanéves művész már hosszú ideje Magyarországon él és a tarot művelésével, tanításával is foglalkozik.

A Fesztiválon számos gyermek- és kulturális program várja a békésebb szórakozásra vágyókat. Az esztergomi Kuny Domokos Múzeum, valamint a Tatai Múzeum segítségével hozzák közel a látogatókhoz a korabeli élet, a mindennapok, a török-magyar együttélés kulturális egymásra hatását, az elemeket, amik beépültek a magyar ipar- és népművészetbe. Különösen fontos cél volt, hogy a gyerekeket minél jobban bevonhassák ennek a valóban nehezen tanítható és megérhető korszaknak az eseményeibe. Számukra külön rendezvényt, a Deák Patarát szervezték meg. Egy kis ideig a török tábor, a hárem vagy a magyar falu lakóinak életét élhetik, játékos formában. Valódi időutazáson vehetnek részt, szerezhetnek tapasztalatokat. Mintegy hétszáz – már előre jelentkezett, korcsoportokba osztott – gyerek fog különböző útvonalakon végigmenni és az ottani állomáshelyeken gyűjthet ismereteket.

A rendezvény egyik érdekes helyszíne lesz a „Magyar falu”. A kastély tér területén épül fel és a korabeli, váraljai települések mindennapi életébe próbál bepillantást engedni. Fő motívuma idén a kézműves mesterek munkájának bemutatása lesz, melyben a fiatalok oktatása, nevelése is helyet kapott. Megjelennek majd bőrművesek, fafaragók, felépül egy kovácsműhely, egy fazekas műhely, varró műhely és a korabeli nyomda kicsinyített mása. Az ott dolgozó mesterek irányítása mellett mindent ki is lehet próbálni. A ma már eltűnőben lévő gyöngyfűzés, nemezelés, körmön fonás ugyancsak helyet kap a faluban. Nem maradnak éhen a kulináris élvezetekre vágyók sem, a fogadóban egy jó kupa bor mellett a korabeli ételeket lehet megkóstolni, a vállalkozó kedvűek pedig a főzésbe is bekapcsolódhatnak, megismerkedhetnek a régi receptekkel. Azt pedig szinte már mondani sem kell, hogy a városi gyereknek nagy élményt jelent majd a falusi állatokkal való ismerkedés.

A három napban négy nagyobb hadijátékra is sor kerül. Ennek során mintegy 150 – 150 török és magyar vitéz csap össze. Hűen a kor eseményeihez, lesz, amikor a törökök győznek, de természetesen vasárnap délután, végül most is sikerül visszafoglalni a várat!

A magyar seregben – mint egykor valójában – külföldi hagyományőrzők is harcolnak, idén először Erdélyből is érkeznek segélycsapatok. A csatákban szólnak majd az ágyúk és a muskéták, a harcosok a XV. – XVI század harcászatát mutatják be, a tizenöt éves háború viseletét és fegyverzetét hordják. A keresztény táborban szó lesz arról is, ki is volt az a Pállfy, ki volt Nádasdy és a fegyvereket kézbe lehet venni, próbálgatni, miként is harcolhattak velük.

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Ne mi legyünk a legmagasabbak

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 14:57

Emlékszünk még a sárazsadányi szőlőkre? Amikor nem volt taggyűlés? Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején történt mindez, akkor mondta a megjelent a tagtársaknak, hogy ne mi kapjuk a legtöbbet. És tényleg nem ők kapták a legtöbbet. Csak a második legtöbb támogatást nyerte el az a társaság, amelynek a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó is tagja volt. A korrupciós botrányt azzal a cinikus bírósági végzéssel úszhatták meg az érintettek – Orbán és társai – hogy az összejövetel hivatalosan nem minősült taggyűlésnek.

Most meg itt ez a meglehetősen zavarbaejtő fotó. A Miniszterelnök Sajtóiroda tette közzé, június 4-én készült, a Nemzeti Összetartozás Napján, Széphalmon, a Kazinczy kertben.

Ami feltűnő: Orbán Viktor nem szokott ennyire magas lenni. Kicsi és korpulens, ezért is furcsa, hogy képen látható emberek közül mindössze néhányan magasabbak nála. Mintha megnagyobbították volna a Vezért, hogy magasabbnak, délcegebbnek hatalmasabbnak látsszon. Még a valóságosnál is igazságosabbnak.

Volt már ilyen a történelemben, meg olyan is, hogy a szükségtelen személyeket kiretusálták a képről. Trockijt a szovjethatalom idején, Pozsgay Imrét a lakiteleki sátorból.

Láttunk már olyan képet is, ahol Lázár János, akkor még miniszterként üdvözli Orbánt. Kissé megroggyantott lábakkal, így próbált nem nagyobbnak látszani a főnökénél. Mert annak soha sincs jó vége, ha egy beosztott nagyobb főnökénél.

Szebb nála, okosabb, tájékozottba, hozzáértőbb.

Tisztességesebb, teszem azt.

Nézzük a képet és zavarban vagyunk. A teljesség kedvéért azért megjegyezzük, hogy talán mégsem manipulált. Lehet az is, hogy sikerült olyan embereket válogatni Orbán köré, akik közül a legtöbben kisebbek nála

Ha így van, akkor mi kérünk elnézést.

Föld S. Péter




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

D-nap és Horthy nosztalgia a torontói Magyar Házban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 7 - 20:06

75 évvel ezelőtt 150 ezer kanadai, amerikai és angol katona gyülekezett az angliai partokon hogy megkezdjék a normandiai partraszállást. D-nap a vég kezdetét jelentette a német fasisztákra és szövetségeseikre, a világháborút Hitler és csatlósai elveszítették. A további harc értelmetlen volt, de Horthy Budapesten Trianonra hivatkozva a Szövetségesek elleni harcra buzdított.

14 ezer kanadai vett részt a partraszállásban, 900-an már a francia partok elérésekor elestek és további 2000 került német fogságba. Justin Truedeau miniszterelnök is ott volt a mostani 75-ik évfordulóra szervezett D-napi ünnepségen; a kanadai média idős veteránokat méltatott, sok helyen tartottak megemlékezéseket. Ott voltak az EU vezetői, az angol királynő és Trump elnök is.

Trudeau a D-napi megemlékezésen.

És mi történt a torontói Magyar Házban?

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége június 2-án, vasárnap a Nemzeti Összetartozás Napján tartotta meg Hősök Napi Emlékünnepélyét. Arra gondoltam, hogy a Hitler ellen küzdő kanadai magyar katonákról emlékeztek meg, hiszen közölük sokan életüket adták hazájukért, Kanadáért. De nem.

Néhány horthysta magyar veterán, a Vitézi Rend birgerlis tagjai felsorakoztak és megkoszorúzták azt az emléktáblát amelyet a német fasiszták oldalán harcoló “magyar hősöknek” állítottak Torontóban a magyar adófizetők hozzájárulásával épített Magyar Házban. A magyar kormány nevében dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott mondott beszédet. A 62 éves Szili a politikai prostitució iskolapéldája. Miamiban nemrég a konzulátus által támogatott Wass Albert ünnepségen vett részt, most pedig vitézekkel koszorúzott.

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a Vitézi Rend tagjai Palkovits főkonzullal Torontóban.

Szili már 27 éves korában a Kommunista Párt (MSzMP) tagja volt Pécsett, 1989-ben az új MSzP alapító tagja, 1994-től országgyűlési képviselő majd a Parlament elnöke. 2005-ben köztársasági elnöki posztra jelölik de nem választják meg. 2010-ben kilép az MSZP-ből és a jobboldal felé kezd tendálni. Az utóbbi években nacionalista szólamokat hajtogat és ma már szélsőjobboldaliakkal ünnepel.

A torontói magyar ház vezetőinek jelentős része friss bevándorló, többségük soha nem élt Magyarországon. Romániából, Erdélyből érkeztek Kanadába. Talán nem is értik hogy a magyar diplomaták, többek között a torontói főkonzul, Palkovits Valér arra használja őket hogy egyfajta orbáni neo-Horthyzmust reklámozzanak Észak-Amerikában. Néhányuk persze jövedelmező üzleti kapcsolatokat is kiépített a budapesti rezsimmel. (Itt olvashatnak a torontói Magyar Ház vezetőiről.)

Szili Katalin és Palkovits Valér főkonzul Torontóban, 2019 június 2-án.

A torontói magyarok 75 évvel ezelőtt egészen másképpen gondolkoztak. A Kanadai Magyar Munkás 1944 augusztusi száma az Angliai Magyar Tanács programját ismertette, az követelte Horthy Miklós az ország „első számú háborús bűnösének” megbüntetését. Ha ma élnének meghökkenének a birgerlis horthystákon a mai Magyar Házban és azt kérdeznék, hogy hogyan engedték be ezeket a szélsőjobboldaliakat Kanadába?

A kanadai magyarok manapság az Orbán kormány offenzívájának alanyai, a torontói Magyar Házat Budapest egyfajta „előretolt lobbi támaszponttá” próbálja felfejleszteni. A Ház vezetői nagyon rossz úton járnak mert az észak-amerikai magyarok döntő többsége elutasítja az Orbán kormány mesterkedéseit.

Két évvel ezelőtt megkérdeztem a Magyar Házat arról az ominózus márványtábláról, eddig válaszra sem méltattak. (Erről itt olvashatnak.)

Lázár György




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

José Cura Budapesten!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 7 - 09:09

Giacomo Puccini: Turandot a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Puccini utolsó és talán legcsodálatosabb műve, egyben első mesealapú operája középpontjában az izzó, de elfojtott szerelmi szenvedély áll. A frenetikus és nagyformátumú zenemű a címszerepében Rálik Szilvia, főszerepekben pedig olyan sztárénekesekkel kerül bemutatásra, mint a kiváló fiatal szoprán énekesnő, a román Cristina Pasaroiu és az argentin operalegenda José Cura. A kínai hercegnő története valójában egy perzsa meséből ered, Gozzin kívül Schiller is feldolgozta. Puccininak nagyon megtetszett a történet és aktívan részt vett librettistái, G. Adami és R. Simoni munkájában. „Én azt tartom, hogy a Turandot a legtermészetesebb és legemberibb színdarab Gozzi összes színpadi műve közül” – írta a zeneszerző Adaminak 1920-ban. A művet egzotikus és nagyszabásúra törekvő építkezés, markáns hangzatok jellemzik, de minden eltörpül ennek az utolsó és félbemaradt, végső duett és finálé nélküli grandiózus mesének a líraisága mellett. A művet végül Puccini tanítványa és barátja, Franco Alfano fejezte be Puccini precíz jegyzetei alapján, ősbemutatója 1926-ban volt a Milanói Scalában.

(forrás: színház)

Turandot: Rálik Szilvia
Kalaf: José Cura
Liù: Cristina Pasaroiu
Timur: Szvétek László
Altoum császár: Róka István
Ping: Kelemen Zoltán
Pang: Megyesi Zoltán
Pong: Kiss Péter
Egy mandarin: Egri Sándor

Karmester: Kocsár Balázs

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Csótány stílus

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 6 - 20:52

Palkovics László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium vezetője kedden este 10 óra tájban benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kiszervezéséről szóló törvényjavaslatot. A kiszervezés ebben az esetben azt jelenti, hogy a kormány elvenné a Magyar Tudományos Akadémiától a teljes kutatóhálózatát, mindemellett arra is kötelezné az Akadémiát, hogy a vonatkozó vagyonelemeket adja át ingyenes használatba az újonnan létrehozott, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat néven futó szervezetnek.

Most nem a törvénytervezet sokak által vitatott tartalmáról kívánunk megemlékezni, hanem a módszer aljasságára hívnánk fel a figyelmet. Nemcsak arról van szó, hogy a magát kulturális bizottságnak nevező grémium fideszes nímandjai megalázták az akadémia nemzetközi hírű tudós elnökét, hanem arról is, hogy Palkovics miniszter este 10 órakor nyújtotta be a törvénytervezetet. Olyan időpontban, amikor a magyar polgárok többsége már az esti alváshoz készülődik, az újságok túl vannak a lapzártán, egyszóval minden fronton lankad a figyelem. Nem véletlen, hogy a betörések és a nagyobb rablások többségét is többnyire az éj leple alatt, a jótékony sötétség védelmében követik el.

Emlékszünk még a Szabadság téri megszállási emlékmű történetére. Azt is éjszaka emelte a helyére a kormány, nem voltak ünnepi beszédek, se történészek, se politikusok nem méltatták a szobor nagyszerűségét. Mintha az urak érezték volna, hogy mekkora sunyiság az, amiben részt vállaltak,

Nagy Imre szobrát is éjszaka vitték el a Vértanúk teréről. Nyilván rossz volt a lelkiismeretük a forradalom vértanújának elszállítását elrendelő elvtársaknak, nem akarták, hogy még nagyobb balhé legyen. Maradt a szégyen, amit egyhamar nem mosnak le a századok. Pedig, 30 évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor június 16-án, Nagy Imre újratemetésének évfordulóján kiűzte az oroszokat a Hősök terén, nem éjszaka volt, hanem nappal. Azokat az oroszokat küldte haza nagy bátran Orbán, akik államközi megállapodás keretében már javában úton voltak, hogy elhagyják Magyarország területét.

Ilyenek ezek az urak, álságosak és akár a csótányoknak, nekik is a sötétség az igazi terepük. Éjjel leplezni le egy szobrot, sötétben elvinni a helyéről egy másikat, este 10-kor törvénytervezetet benyújtani – ez az ő terepük, ebben tudnak kiteljesedni.

A parlament aztán majd szépen megszavazza az elétolt tervezetet – az akadémiai törvény nem kétharmados, egyszerű többség is elég az elfogadásához – Áder János köztársasági államfő pedig szokás szerint aláírja.

Éjjel, vagy nappal, számára egyre megy. Még az sem kizárt, hogy minden hullámhosszon.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Balog Zoltán rendkívüli lett, ráadásul még meg is hatalmazták

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 5 - 18:47

Tudják Önök, hogy mivel foglalkozik egy rendkívüli és meghatalmazott nagykövet? Nos a válasz senki előtt sem titok többé: a rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek ugyanaz a dolga, mint Balog Zoltán lelkész úrnak, aki nemrég még romaügyi biztosként szolgálta Orbán Viktort és a magyarságot.

Áder János ugyanis egy május 31-i, Magyar Közlönyben megjelent határozatában rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek nevezte ki Balog Zoltánt. Nem egy kamu állás ez, mint gondolnánk, nem olyan, hogy az ember csak ül egész nap, és várja a pénzes postást, hogy mikor hozza már a fizetést. Sok elfoglaltsággal jár az ilyen beosztás, és, nem mellesleg, nagy felelősséggel. Legalábbis ez derül ki a külügyminisztérium sajtóosztályának leveléből, melyet a HVG megkeresésére válaszoltak. Eszerint Balog Zoltán nagykövetként „a magyar kormány kiemelt fontosságú társadalmi ügyekkel kapcsolatos eredményeit és céljait fogja külföldön ismertetni.”

Tehát, mostantól onnan fogjuk tudni, hogy valamely társadalmi ügy kiemelt fontosságú a magyar kormány számára, hogy Balog úr fogja azt megismertetni a nagyvilággal. Ha egy ügyet nem Balog úr kommunikál a nyilvánossággal, hanem, teszem azt, Németh Szilárd, aki nálánál köztudottan kisebb kaliber, akkor vagy az ügy fontossága nem kiemelt, vagy pedig Balog Zoltán nem ért rá, s ezért másnak kellett a magyar kormány kiemelt fontosságú társadalmi ügyekkel kapcsolatos eredményeit és céljait külföldön ismertetni.

Balog Zoltán 2009. augusztusától állt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület élén, vagyis, ebben a minőségében ő volt Orbán évértékelő beszédeinek a ceremóniamestere, Ha ő nem lett volna, talán Orbán sem mond évértékelőket.

Balog amúgy a rendszerváltás környékén került kapcsolatba a Fidesszel, ahol 1991-től a frakció egyházpolitikai tanácsadója, 1996-tól pedig a fővárosi Hold utcai gyülekezet lelkésze lett. Ekkoriban tért meg Orbán Viktor és Kövér László is, egy ideig Balog volt a lelkészük. Az egykor harciasan ateista Fideszes képviselők – emlékszünk: térdre csuhások, imához! – 1998-ban már a Balog-féle istentiszteletről mentek át esküt tenni az Országgyűlésbe.

Balog ragaszkodása Orbán Viktorhoz valójában rajongás – ha fogadást kellene kötnünk, hogy Orbánt, vagy istent választaná, nem lenne könnyű, melyik opcióra tegyünk nagyobb tétet. Egy régi barátja így nyilatkozott róla a 168 órában: „Zoltánnak mindig szüksége volt egy olyan mentorra, akit feltétel nélkül követhet, akinek teljesen átadhatja magát, akivel olyan mély és bonyolult lelki kapcsolatban áll, hogy szinte teljesen feloldhatja a másikban a saját személyiségét. Ez a személy egy politikus, Orbán Viktor.”

Már a 2018-as választás előtt voltak olyan hírek, hogy Balog Zoltán megválik a miniszterségtől, s az Emberi erőforrások minisztériumának vezetése helyett más feladatot kap. Mint elmondta, hat éven át vezette az Emmi nevű megaminisztériumot, s mindent beletett, amit tudott. Hogy ez a „minden” mire volt elég, arról megoszlanak a vélemények, legyen elég annyi, hogy Balog minisztériuma alá tartozott a sokat bírált oktatás és az egészségügy is.

Állítólag ő akart változtatni a minisztérium működésén, ám terveit Orbán Viktor nem fogadta el. Viszont felajánlotta neki, hogy legyen romaügyi miniszterelnöki biztos. Balog elvállalta, s ezzel a kormánynak számos kellemetlenséget okozó Farkas Flórián egy polccal lejjebb került.

Orbán választása azért is érdekes, mert Balog Zoltánnak az elmúlt években több, a romákkal kapcsolatos – mondjuk így: érdekes – megnyilvánulása is volt. 2017 júliusában Tusnádfürdőn például azt közölte az egybegyűltekkel, hogy „a magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.”

De nem volt piskóta az sem, amikor a roma holokausztról azt találta mondani, hogy „Magyarországról nem vittek el romákat, csak a szomszédos Ausztriából.”

Az újságírókkal általában nem volt annyira barátságtalan, mint a fideszes politikusok legtöbbje, ám a már említett lojalitása ezt is felülírta. Amikor az akkor épp Orbán ellenzékeként működő HírTV interjút kért tőle, kissé cirkalmasan, de meglehetősen egyértelműen közölte a csatorna munkatársával:: „Én sajnos a Hír TV-nek el kell kerüljem a nyilatkozást, mert az önök tulajdonosa úgy viselkedik az én kedves barátommal és főnökömmel, hogy ez nem teszi lehetővé, hogy önöknek nyilatkozzak.”

2015 őszén a mindennapos iskolai éneklés bevezetésének ötletével jött elő, utóbb munkacsoport is alakult „az iskolai énektanítás megújítására, az iskolai éneklés megerősítésére”. Ekkor tette közkinccsé azt az igen eredeti gondolatát, hogy az a jó, „ha a fogantatás pillanatában már énekel, dúdol a várandós édesanya, és akár az édesapa is csatlakozik hozzá.”

2013 karácsonyán 40 mélyszegénységben élő gyereket vacsoráztatott meg a Hilton hotelben. Ha a számlát ő fizette volna, akár emberi gesztusként is értelmezhetnénk ezt a tevékenységet, ám mivel közpénzből alázta meg a szerencsétlen gyerekeket, tettét érzéketlen és lekezelő tahóságnak lehet csak minősíteni.

Volt olyan is, hogy Balog úr viccelődni próbált, ám ezen igyekezete – fogalmazzunk visszafogottan – időnként a visszájára fordult. Így volt ez akkor is, amikor egy meglehetősen menőnek számító, nem a kétkezi dolgozók zsebéhez méretezett árú belvárosi étteremben a mentősöket köszöntötte. Beszédét egy rosszul elsült, poénnak szánt mondattal kezdte, miszerint ő azt hitte, hogy „minden nap itt reggeliznek a mentősök”.

Ez a poén nem ült igazán, ám ettől függetlenül Balog Zoltán még kiváló rendkívüli és meghatalmazott nagykövet lehet. Bármit is jelentsen ez a titulus.

Kategóriák: Szervezetek

Annotáció a Föld! Föld! – vesztőhelyünk c. műhöz

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 5 - 17:01

A szerző – Búzás Huba – jelentős alakja a kortárs lírának. Éjféltől hajnalig játszódó – Föld! Föld! – vesztőhelyünk című – grandiózus elbeszélő költeménye szervesen kapcsolódik korábbi művei összetéveszthetetlen költői nyelven alkotott képi és formavilágához, amely kezdettől helyet követelt és szerzett magának a magyar irodalom kincsestárában. E megrázóan szép alkotása is képzettársítások hordozta tudatfolyam-líra, mintha hajótörött rapszódoszok zsonganának az Agora partvidékén – a szerző fejében. Hangján mégis a XXI. századi ember kiált – egy kórházi ágyon, súlyos műtétet követően – „a szellem nagyjaihoz”: az értelemig ordít föl, hogy a Föld „életünk új tavaszának bölcsőhelye” legyen, ne vesztőhelyünk.

A világirodalom e kevéssé ismert nyelvén alkotó szerző a lelkiismeretének hívását meghalló ember. Akár a nyájat őrző pásztor, aki belehallgat az éjszakába, s hallja, hogy közeledik a farkas, széttépni akarja a bárányokat. Irányt és lehetőséget keres számunkra az emberi populáció túléléséhez, a végső kataklizma elkerüléséhez. Eközben újabbnál újabb  súlyos tények és gondolatok rejtett ajtóit nyitja fel. Belépve hatalmas, már-már elfelejtett lét- és tudatvilág tárul elénk: az ember sorsa, mindennapjai, művészete, világirodalma, a megtett út.

A magasszférákat és mélységperspektívákat megragadó alkotás kultúrhistóriánk látomásos átlényegítését célzó nagyszabású kísérlet, az ön-, a lét- és a világmegértés maradandóan értékes dokumentuma. Miközben átéljük múlandóságunkat, kettős erőpróba résztvevői vagyunk: életben maradásáért küszködik a test, ám kínjain felülkerekedni látszik hitünk, heroikus küzdelmünk az értelemért, egymás iránti szolidaritásunk, amely még megmentheti az embert. A kórterem ágyain az életükért küszködő magányos, beteg emberek a történet valóságos alakjai; egyben jelképes hősei  is a totális küzdelemnek. Kiderül: egymás felé, egymásért nyújtva a kezüket – sohasem adják fel. A költő teremtő képzeletének valóságában egy jobb világra vágyakozó missziójuk körvonalazódik.

A mű – az  emberről szerzett tudásunkat gazdagítva – az  emberiség megnemesítésére irányuló eszményi humanizmus egyetemes jelentőségű univerzális mondanivalóját fejezi ki. Szerzője hitet tesz a kultúra hatalma mellett és felsorakozik világirodalmunk –  lázálmában felidézett –  klasszikusai jobbat akarásának történetileg igazolható törekvései mögé; és a lélek ősi védekező hitvallását nyújtja át az olvasónak.

Kategóriák: Szervezetek

A szavazók immár látható hányada egyre inkább képes az európai nemzetek közös érdekeit felismerni

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 4 - 15:47

A magyarországi európai parlamenti (EP) választásokról már szinte mindent elmondtunk – és mindennek az ellenkezőjét is – talán ideje lenne a várható közeljövőről ejteni néhány szót.

Bár ehhez le kell szögeznem, hogyan látom én a május 26-ai eredményeket. Tehát:

1.Kétségtelenül a kormányerő győzött, hiszen kilenc évi rettenetes kormányzás után is a maga oldalára tudta állítani a szavazópolgárok majd ötödét. Ami ebben az esetben a szavazott polgárok több mint felét jelentette, annak ellenére, hogy a tavalyi hazai voksoláshoz képest jelentősen csökkent szavazói száma. Azt a +2% százalék szavazatát a kétséges érvényességű voksokból szedhette össze: a határon túli állampolgárok szavazatából, hiszen a kettős szavazást a Választási Bizottság vezetője szerint is csak a szavazók „önmérséklete” akadályozhatta meg, mivel az országok között nincs nyilvántartási egyeztetés. Ugyanígy a nem az európai tagállamokban élő, de magyar állampolgárok szavazatainak kiszűrésére sem képes a rendszer.

2. Viszont de azonban ellenben, (direkt ismétlés) érzékelhetően megjelent a magyar állampolgároknak egy kb. 30 százalékos része, amelyik kinyilvánította: nem vevő a parasztvakításra – vagyis jól érzékeli, mi Magyarország érdeke a jelenlegi helyzetben. Nem a beszariak, siránkozók hada, amely immár gigantikus kolumbáriumba akarja zárni az élő magyar nemzetet.

Az elmúlt rövid öt napban a kormányerő látszólag jelentős bejelentést is tett. Ezek oka nyilvánvalóan az, hogy nem vált be a számítás: bár erősödtek az Európa ellenes erők: de az EP alig negyedét foglalhatják el. Az Európai Néppárt pedig – bár vesztett képviselői helyeket – megőrizte vezető szerepét, az EP legnagyobb frakciója maradt. Ebből következően a kormányfői udvartartásnak – oppardon „pártszövetségnek” – elemi érdeke, hogy ehhez a frakcióhoz csatlakozzon, ha egyáltalán hallatni akarja a hangját a parlamentben.

Márpedig a Néppárt frakciója néhány hónapja felfüggesztette a magyar kormányerő tagságát: végre feltűnt nekik a diktatúra erőteljes építése. Ezekben a napokban folynak a tárgyalások arról, hogy az új képviselők milyen szövetségekbe tömörülnek. A Néppártot jelentős képviselői csoportok szorítják afelé, hogy ne fogadja be a nyílt soviniszta, irredenta, Európa ellenes magyarországi kormányképviselőket.

Nyilván a néppárti politikusok is igyekeznek nyomást gyakorolni, hogy az udvartartás tegye partiképesebbé a magyarországi diktatúrát. Ennek lehet folyománya, hogy bejelentették: bizonytalan időre elhalasztják a különbíróságok felállítását. Felhívnám a figyelmet: a „bizonytalan idő” jelenthet két évet, de két napot is, hiszen a bíróhivatalnokok verbuválása gyakorlatilag befejeződött. Még fontosabb tény: nem a tavaly decemberben a független igazságszolgáltatás aláásására született TÖRVÉNYT VONJÁK VISSZA. Vagyis: Sztálin elvtárs ezúttal visszaadta a labdát a gyerekeknek, holott bármikor közibük lövethetett volna. Sőt, a jövőben is bármikor közibük lövethet. Nemcsak a különbíróságokról szóló törvénypuska van élesre töltve, hanem az SS-törvény is erősíti a diktatúra arzenálját.

A másik, a magyar jövő szempontjából létfontosságú ügyben viszont szintén a napokban született a verdikt: A Magyar Tudományos Akadémia kutatói hálózatát nemcsak elveszik az MTA-tól, hanem azok vagyonát is államosítják. (Az MTA nem államhatalmi csoport volt eddig, hanem köztestületként rendelkezett a vagyonnal.) Oppardon – „használatba veszik” –, mint annak idején apám kocsmáját. Ez előrevetíti annak lehetőségét, hogy e kutatócsoportokban tulajdont szerezzenek ki tudja, miféle alakok, mindenféle cégnév mögé bújva. Meg azt is: a kutatóintézetekben létrejövő eredmények haszna ezután nem az államot – közvetve a közösséget – gyarapítja, hanem e „használókat”.

Így állunk most, és ez csak az első öt nap.

De mit tehet, és mire elég az ellenzék ereje, ami végülis nem nőtt számottevően, csak kicsit többen álltak a nyílt beszéd – Egyesült Európai Államokat! – mellé. Naná, hogy azonnal megkezdődött az ellenzéki erők egymásnak hergelése. (Persze nem maradt abba a gyalázkodás sem, főként az ún „független” – tényektől független megmondók részéről.)

Szögezzük le: az MSZMP-ből 1989 novemberében kivált MSZP sokat tett azért, hogy az ország demokratikus átalakulása békés körülmények között menjen végbe. Sőt az 1994-98 közötti koalíciós kormányzása idején, a 72 százalékos többségével sem bontotta le a demokratikus intézményrendszert, hanem megerősítette az alapjait, és bővítette az ellenzék jogait. (pl: az Alkotmánymódosítást négyötödhöz kötötte – a 2010-es győző/viktoréknak ezért kellett új törvénnyel előállniuk, mert csak a módosítás volt négyötödhöz kötve, az újhoz meg elég volt a kétharmad.)

Akkoriban aktív tagként többször szóvá tettem: az MSZP nem sunnyoghat fontos kérdésekben, akkor is ki kell állnia egyenes beszéddel, ha az eleinte nem népszerű. A kilencvenes években ilyen volt a közoktatás és a mezőgazdaság kérdése. A közoktatásban az államnak a tankötelezettségi korhatárig ingyen kell biztosítania a gyerekek tanulását. Akkor 18 év volt a tankötelezettség határa – ma ezt ez az udvartartás 16 évre szállította le. Emellett voltak persze magániskolák. Az egyházi fenntartásúak ugyanúgy megkapták a tanulók után járó állami támogatást, mint az államiak. 98 és2002 között azonban a Fidesz megemelte az egyházi iskolák támogatását – az államiakkal szemben. Cserébe az egyháziak ma már a közös pénzből biztosított jobb körülményekkel válogatnak a tanulók között – elvétve engednek hátrányos helyzetű, pláne cigánygyereket az iskoláinkba. Ennyit a magyar egyházak „karitatív”, meg „pasztorációs” tevékenységéről.

A mezőgazdaság ügye még kínosabb: Hiába tiltakoztunk az agráriumot szétverő kárpótlás ellen – így azután én is felvettem a kárpótlási jegyeimet: szocialista vagyok, de nem lúzer. Az MSZP azonban nem csapott oda keményen például a magyar politika ’89-től legkártékonyabb alakjának, +Torgyán Józsefnek, csak udvariasan heherészett, félt a népszerűségétől. (Szegény ügyvéd úr még életében megtapasztalhatta, hogy van nála is gátlástalanabb, aki kicsinálta őt is, a rászavazó milliókat is.)

Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a pártot, az utolsó taggyűlésen bejelentettem, azt is, hogy miért. (A legtöbben csak csöndben elmaradtak, aztán vagy csatlakoztak másik párthoz, vagy nem.) Nagyon sajnálom, hogy igazam lett, és az MSZP vasárnap kevés támogatót tudott szerezni.

Most az ellenzék legfontosabb feladata, hogy ne hagyják egymás ellen hergelni magukat, pl. olyan bugyuta kérdésekkel, hogy mit szól xyz ilyen-olyan megnyilvánulásához.

Tudatosítani kell: az Európai Egyesült Államokhoz hosszú és kanyargós út vezet, hiszen ezt a közösséget nemzetek alkotják, különféle földrajzi, gazdasági, kulturális helyzetben, eltérő érdekekkel.

Régi téveszméje sokaknak, hányszor hallottam már! Hogy azért jobb az egyéni képviselő, mert annak mondjuk Kisalsó érdekeit kell képviselni a magyar országgyűlésben! Holott a magyar parlamentben Magyarország érdekeit kell képviselnie, nem Kisalsóét. Akár annak az árán is, hogy pl. elfogadja: fontosabb Nagyfelső folyami átkelője, mint egy kisalsói vasútállomás. Vagyis Kisalsó érdekeit Magyarország egésze szempontjából kell néznie. Az EU-ban sincs másképp: Brüsszelben tehát a föderális Európa szempontjából kell képviselnie a magyar érdekeket.

Mondok példát. Az EU költségvetésének legnagyobb halmaza a mezőgazdasági termelés földalapú támogatása. (Vagyis a mezőgazdasági túltermelés megakadályozása.) Ennek következménye a magyar agrárium szétesése (van más ok is, de ez az egyik lényeges). Vagyis: ma azért kap valaki az EU költségvetéséből 20-70 ezer forint közötti összeget hektáronként, hogy NE termeljen semmit. A kárpótlással megkezdődött, és az állami földek baráti kezekbe juttatásával megvan a nagybirtokosi réteg is: ma a legtöbb földje Csányi Sándor bankárnak és Mészáros csodatévő gázszerelőnek van. Számoljunk: a 20 és70 ezer középarányát véve, 45 ezer forintot számítva hektáronként, egy százhektáros birtok 4 és félmillió forintot fial évente – anélkül, hogy „termeléssel” bajlódnál. (ez havi 375 ezer forint). Következmény: a falusi lakosságnak nincs munkája – a krumplit, hagymát Hollandiából hozzuk, a fokhagymát meg Kínából. (A fővárosban ma egy kiló tavalyi krumpli 380-450 forint, az újburgonya meg 450-530 forint, a fokhagyma kilója évek óta 1000-1200 forint.)

Magyarország érdeke tehát az, hogy akár a földalapú támogatások kárára többet költsön az Unió a szociális különbségek mérséklésére, az oktatási, egészségügyi rendszerek fejlesztésére. (Ez a versenyképességet is növeli.)

Nos, erre ad reményt, hogy a szavazók immár látható hányada egyre inkább képes az európai nemzetek közös érdekeit felismerni.

Kategóriák: Szervezetek

Alekszej Nikolaevich Arbuzov: Kései találkozás a Rózsavölgyi Szalonban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 3 - 15:32

Éjszakánként elég meghökkentően viselkedik a tengerparti gyógyszálló egyik idős hölgylakója: mezítláb átmászik az ablakon, kiszökik a szanatóriumból, énekel a holdfényes kertben, sirályokat etet. Éjjeli bohém kiruccanásaival persze felrúgja az intézmény szabályait. Huncut szórakozottságán meg is ütközik a szanatórium hasonló korú, szintén magányos, kissé morózus főorvosa: nem igazán elnéző a „vétkező” nővel. Próbálja rendre utasítani. Aztán lassan mégiscsak meglágyul. Vagyis kénytelen engedni annak: találkozni sohasem késő, mindenkinek szüksége van valakire, a boldogság pedig nem kényszer, az jön, ha hagyjuk, és emlékeztet minket arra, hogy élünk, még akkor is, ha a jelen esetleg már csak pillanatokban mérhető.

Alekszej Ny. Arbuzov kétszereplős darabja a tisztességben megőszült professzor és páciense kései találkozásának története. Lírai fordulataival, humoros, szerethetően ironikus jeleneteivel – jutalomjáték a színészeknek. 1977-ben jutalomjáték volt Tolnay Klárinak és Mensáros Lászlónak. Negyven évvel később jutalomjáték Molnár Piroskának és Jordán Tamásnak, akik évek óta kötődnek a Rózsavölgyi Szalonhoz, s nagyon szeretnek együtt játszani. Rendezőként Sándor Pál csatlakozik hozzájuk: így válik a hihetetlen páros hihetetlen hármassá.

Az előadás Alekszej Ny. Abruzov örökségének engedélyével a RAO és a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.

Bemutató: 2019. június 4.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Tűzijáték a Várban, helikopterek a földön, halottak a Dunában

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 1 - 16:11

Az terjed a Facebookon, hogy május 31-én, pénteken este tűzijáték volt a Várban. Petárdák is durrantak, valakik nagyon örülhettek valaminek. Többen megjegyezték, hogy Orbán Viktor miniszterelnök aznap ünnepelte 56. születésnapját. Ha valóban volt tűzijáték, nem valószínű, hogy a parádés pirotechnikai program ezzel a nevezetes eseménnyel volt összefüggésben. Az viszont biztos, hogy nem messze a miniszterelnök Várbeli munkahelyétől, halottak voltak a Dunában. Többségében koreai turisták, akiket egy kirándulóhajón ért utol a halál szerda este. A felkutatásukra rendszeresített mentőhelikopterek a földön maradtak.

„Az időjárási körülmények nem tették lehetővé a helikopterek bevetését” – ezt közölte a Budapesti Rendőr-főkapitányság a Népszava kérdésére, miután a lap újságírói arra szerettek volna választ kapni, hogy szerda este a Hableány kirándulóhajó elsüllyedése után miért nem vetették be a gépeket mentéshez és az áldozatok kereséséhez. A lap egy repülési szakértőt is megkérdezett, aki szerint bár esett az eső, nem voltak extrém rossz időjárási körülmények.

Az MD902-es helikopterekkel 2017 elején dicsekedett el az ORFK, amikor egy közleményben arról tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy „olyan robotpilóta van rajtuk, ami segítséget nyújt a rossz időjárási viszonyok esetén is. A gépeken olyan hőkamerás kutató-felderítő rendszer is van, ami segíti az eltűnt emberek felkutatását.”

Most valamiért úgy ítélték meg az illetékesek, hogy a gépek szerda este nem tudnak felszállni. Tényleg ramaty idő volt, szakadt eső. De túl ezen, más rendkívüli légköri jelenség nem volt tapasztalható, talán meg lehetett volna próbálni kimenteni az esetleges túlélőket, kiemelni a vízből a halottakat.

Lehet, hogy mégsem annyira univerzálisak ezek a helikopterek, mint azt elsőre gondolnánk. Menekültek felkutatására például kiválóan alkalmasak, mert nagy területet tudnak erős fénnyel bevilágítani, ha egy kukoricásban megbújó család kerül látókörükbe, úgy észreveszik, mint a huzat.

Amúgy meg, tényleg meg kell védeni a határokat, hogy illetéktelenek ne tehessék be hozzánk a lábukat. Persze, a jó hírnevünk védelme is nagyon fontos. Mert, valljuk be, furcsa volt pénteken este, hogy miközben a miniszterelnök rezidenciájától néhány százméternyire halottak hevertek a Dunában, a mentésükre, felkutatásukra rendszeresített helikopterek a földön maradtak.

Kategóriák: Szervezetek

A Fidesz tarolt!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, május 30 - 20:31

Habár a lakájmédia farok csóválva, nyáladzva ezt harsogja, van ezzel egy kis gond.

A kugliban – bocs, tekében – ami, mint tudjuk, ősi (kocsmai) nemzeti sportunk (habár én az egykori NDK egyik bányászvárosában is találkoztam vele, igaz, egy pályás betonvályús kivitelben, és a golyó is meglehetősen döcögősre kopott, a bábuállító meg permanens részeg volt), ősibb, mint a foci, a tarolás azt jelenti, hogy a gurító egy gurítással mind a 9 bábút ledönti.

A Fidesz – még a saját hírharsonái szerint is – mindössze 52%-ot szerzett. Persze, az, hogy “szerzett”, közelebb áll a valósághoz, mint az, hogy a szavazatok közül annyi esett rá. Fránya nyelv ez a magyar: a szerzéshez, mint olyanhoz, nem igazán tapad a tisztesség fogalma.

De vissza a taroláshoz. A taroláshoz, biza, nem elég 4,5 fa ledöntése. Én megvizsgálnám azt a 2%-ot . Igaz, felesleges. Azzal együtt sem lehet 2/3-nak kommunikálni. Ez, picinyeim, biza, bukás. Még a tekében is!

Azután itt van még a jusztis-kommunikáció.

Orbán figyelmébe ajánlom, mert mintha nem lenne tisztában.az elemi számtan fogalmaival. No, nem a 2×2=4 alapvető igazságával, hanem a több, kevesebb, kisebb, nagyobb, jobb, rosszabb mennyiség és értékpárjaival.

Az elemi számtant, úgy emlékszem, az ált. isk. alsó tagozatában a 2-3. évfolyamnak tanítják. Értelem szerűen a jogi egyetemen már nem, de – Orbán tárgybani képzettségét elnézve – talán nem ártana.

Ővezérsége ugyanis úgy véli, hogy nagyobb győzelmet arattak az EP-választáson, mint a múlt évben, idehaza. Most tekintsünk el attól az érzékeny kérdéstől, hogy ki felett, és mi célból, maradjunk csak az elemi fogalmaknál: kisebb, nagyobb.

Az előző választásban – aminek ugyan semmi köze nem volt az EP-hez, így meglehetősen nehéz sikerességét ahhoz mérni, ahogy a körtéét az almához se jó ötlet – a Fidesz – hogy miként, más kérdés – 2/3os győzelemhez (?) jutott.

Most meg 52%-ot izzadtak, loptak, csaltak össze, ami – szerinte – nagyobb, mint a 2/3ad. Érdekes számítás. Igaz, az egyik %, a másik meg harmad. Nem lehet egymáshoz vetni őket, de nem is érdemes. Ha a Vezér azt mondja, hogy az 52% nagyobb, mint a 2/3, akkor az úgy van.

Legfeljebb átírják az elemi számtan szabályait. Mi az nekik?

Kategóriák: Szervezetek

Nem győzött, csak nyert

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, május 29 - 16:40

Mottó: A demokrácia alappillérei: konfliktus, kompromisszum, konszenzus, disszenzus.

A Fidesz nyert, de nem a győzött, csak választást nyert. Ismét nyert. A választók jelentős része (47,6%) ellene volt A Fidesz ellen szavazó most másként szavazott, mint korábban, de most sem az ellenzék ellen, hanem az ellenzék megújításáért. Megújításáért! Nem az ellenzék szétveréséért, hanem MEGÚJÍTÁSÁÉRT.

Óriási változás. Ma a két ellenzéki „nagy” (a néhánynapja még kicsi) a DK és a Momentum. Politikájukban -sok különbség mellett- két közös dolgot fedezek fel: az európaiságot és az érzelemgazdagságot. Mindkettő nagyon fontos, ezért a korábbi ellenzéki élvonal (MSZP, Jobbik) racionális, praktikus gondolkodását alá kell rendelni (nem elvetni, alárendelni) a pozitív érzelmeknek és az uniós alapértékek követésének. Igen!!! Pozitív érzelmekre, akár fátyolos szemekre , lelkesedésre van szükség. Pontosabban szólva, nem lelkesíteni kell, hanem lelkesedni. A lelkesedés majd magával ragadja, tettre sarkallja a kiábrándultakat, és felébreszti az elkábítottakat.

Lelkesednünk kell nekünk, és a különböző értékrendű pártok képviselőinek, valamint pártjaiknak is lelkesedni kell, jól megfogalmazható közös célokért; az unióért és a demokráciáért. A demokratikus pártoknak bizonyitaniok kell előttünk, hogy együttműködve -és nem egymást legyőzve- képesek eltakarítani a NERT, és sokszínűségükkel garantálni a demokrácia helyreállítását , fennmaradását és sikerét.

Nekünk nem pártok kellenek, hanem a demokrácia. Hinnünk kell, hogy a demokrácia demokratikusan egymást tisztelő pártokkal megteremthető, aztán ha nem hiszünk, bennük (a pártokban) akkor nincs szükségünk rájuk, akkor a NER díszletei lesznek; lobognak a magasban, mint hazaáruló kezében a nemzeti zászló.

A demokrácia megteremtését három szakaszra bontom: választási győzelemre 2022-ben , kormányzóképes koalíció létrehozására , és a kialakult diktatúra békés eszközökkel történő lebontására.
Aki e három rész bármelyikét egyszerűnek látja, az csak annyit mond a választóknak, hogy „Tegyétek jó helyre az x-t!” vagyis nem szól semmi érdemlegeset a három óriási problémakörről, amely körök egyenként is sok részre oszthatók.

Nem egyszerű hitet teremteni, hogy van esély győzni, hogy a győzelem utáni káosz elkerülhető, és nehéz a gazdasági hatalmasokat, alvállalkozóikat, és a náluk dolgozókat biztosítani, hogy nem leszámolás, hanem versenyhelyzetük megteremtésének korszaka jön, hogy az egymás közti verseny a jobbá válásuk hatékony eszköze és azt, hogy e versenyben megerősödve az unió szabad piaca számukra nem csak vetélytársak özöne, hanem további felemelkedési lehetőség, és arra hogy a munkás bérrabszolgából szabad európai polgárrá válhat.

Minden demokratának üzenem (a demokratikus pártoknak is), hogy álljunk (álljanak) szóba egymással:

– Vitázzunk és konzultáljunk, keressük a jó utat. Ne kerüljük a konfliktust!

– Amikor kell, és célszerű alkudjunk meg, ne mondjunk le értékeinkről, de tegyük félre őket, ha a megállapodás akadályai ! Legyünk készek a kompromisszumra!

– Állapodjunk meg, és ország-világ előtt hirdessük közös értékeinket! Legyen köztünk kérdések sokaságára adott válaszokban konszenzus!

– Tűrjük vitapartnereink másságát, hogy ők is elfogadhassák különbözőségünket! Tekintsük a disszenzust közös értéknek!

Legyünk erősek és hitelesek! Kellő erőfeszítéssel és hittel harcoljunk legfőbb értékünk, a demokrácia békés megteremtéséért!

Sopron, 2019. május 28.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Orbán győzelmének retorikai árulása

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, május 28 - 15:55

Megvoltak az EP-választások. Sorra azt hallom, hogy a Fidesz elsöprő győzelmet aratott. Ha azt nem is, de kétségtelenül megkapta a saccperkb 50+ % szavazatot a szavazni elmentek körében. Ez természetesen győzelemnek számít. Valójában könnyedén lehet egyfajta vereség is.

Orbán azt fecsegi, hogy hatalmas támogatást kaptak. Azonban valójában: egy fenét. Az ugyanis teljesen világossá vált, hogy a Fidesz valós támogatottsága sehol nincs a kétharmadtól. Valószínűleg egy arányosított választási szisztémát alkalmazva az országgyűlési választások eredményeként sem lenne kétharmados parlamenti többség. De egy, a bolsevizmus szabályrendszerében szocializálódott pártelitnek nem véletlenül szimpatikus a valós kisebbségre hazudott kétharmados uralom. De ez csak az érem egyik oldala. A másik az a retorikai csapda, amit Orbán állított fel Orbánnak. Azzal a migránsozó, bevándorló-ellenes szöveggel, amivel elárasztották a köztereket.

Mert vegyük egy pillanatra komolyan azt. Meg azt is próbáljuk elhinni, hogy a miniszterelnök komolyan veszi a saját szövegét. Nem nagyon hiszem, hogy komolyan venné, de próbáljuk meg. Ebben az esetben elvárható lenne a következetes szembenállás mindenkivel, aki letelepedési szándékkal lépi át az országhatárt. Így Orbántól elvárható lenne, hogy a letelepedési kötvények vásárlóit azonnali hatállyal utasítsa ki az országból. Biztos van az a népmeséken szocializálódott csodaváró, aki hinni próbál ebben. Azért a valóságban ez nem túl valószínű. Ugyanakkor az is világos, hogy a határon túl osztogatott állampolgárságok haszonélvezőit azonnali hatállyal meg kellene fosztani a betelepedési jogtól. Elvégre a migráns az migráns. Akárhonnan is érkezzen. Ha pedig ezen túlesett, akkor Orbán még mindig elvesztette azt a morális lehetőséget, hogy a külföldre keveredett százezrek érdekében akár csak egy fél szót is szóljon.

Elvégre a magyar kivándorlók is migránsok. Szerte mindenfele. Ebből a szempontból tiszta szerencse, hogy nem az orbanizmus fókuszába emelt, kölcsönös gyűlölettel rokon ideológiák győztek Európában. Ettől persze Orbán gyakorlatilag elárulta kivándorlókat. Talán kicsinyes bosszúból is. Mert nem kevesen éppen a gazdasági exodus kormánya, Orbánia rendszere elől menekültek.

Kategóriák: Szervezetek

Egy szoknya, egy nadrág – zakó

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, május 27 - 13:29

A címből csak magyarországi emlékekkel rendelkezők tudnak arra következtetni, hogy nem divatipari tudósítás következik. Az Egy szoknya, egy nadrág fergeteges filmkomédia volt Latabár Kálmánnal a főszerepben – bár a remake-je se lett rossz: Rudolf Péter ugyan egészen más karakter, de a komédiázásban pont úgy otthon van, mint mindannyiunk szeretett Latyija.

A „zakó” viszont a magyarországi szlengben vereséget jelent, méghozzá jelentős arányú vereséget. Méretes zakót kapott a magyarországi szabadelvű, baloldali tábor a vasárnapi választáson – ez kétségtelen. Még akkor is, ha a kormányerőnek nem sikerült megközelítenie sem a kétharmadot – mégiscsak számítanak azok a „határon túli” szavazatok, amiket ezúttal nélkülözniük kellett az EU-tag Romániából, Szlovákiából. De sikerült emelniük hazai szavazóik számát, majd kétszázezerrel többen: 1 millió 777 ezer 757-en szavaztak az egyre barnuló narancsszín pártra, mint tavaly. Ezt a barnulást jelzi, hogy a vasárnapi választás legnagyobb vesztese a Jobbik, ami csaknem felét elvesztette szavazóinak a tavalyi, hazai választásokhoz képest és a magát „radikális nemzetinek” nevező Mi hazánk sem volt képes megugrani a bejutási küszöböt. Vagyis a kormányerő a sikeres mozgósítás nyomán főképp a radikális széljobbról tudta gyarapítani táborát – ez előrevetíti a kormányerő további, erőteljes barnulását.

A szabadelvű és a baloldali tábornak azonban ideje újragondolni a stratégiáját. Magam is elbizonytalanodtam egy rövid időre, amikor az Összefogás rakétaként robbant be a közéletbe alig 1 hónappal a megalakulása után 16 százalékot elérve, de már a 2014-es országgyűlési választásokon sem tudta mandátumra váltani ezt a támogatottságot, tavaly pedig sajnálatosan végképp elvérzett az Együtt-ben politizáló maradéka is.

Ez azt mutatja: igazam volt, amikor vagy két éve azt mondtam: a teljes ellenzéki spektrum összefogása politikailag eredménytelen, számtanilag értelmetlen, ugyanúgy, mint a sokszor felemlegetett bojkott. (Emiatt a radikális demokraták ki is tiltottak az oldalukról.) A bojkott ilyen helyzetben csak a kormányerő relatív többségének erősödését jelentheti: például vasárnap akár a szavazatok 90 százalékát is megszerezhette volna, ha a szabadelvűek és a baloldaliak hallgatnak a bojkottot pártolók szavára, és távol maradnak az EP választásokról.

A súlyosabbik tévedés azonban az összefogás mindenáron való erőltetése. És ettől hangos immár évtizede az összes, magát „függetlennek”, „ellenzékinek” nevező fórum a rádiótól, tévétől a sok jószándékú, ám egy társadalom mozgásának, mozgatásának törvényszerűségeit, eszközeit hírből sem ismerő politikai aktorig. (Mellesleg súlyosan kártékony, hogy e fórumok és aktorok sose feledik gyalázni az ellenzéki pártokat, amelyek mégiscsak tudnak l-másfél millió szavazót szerezni. A „függetlenség” jegyében – holott szerintem egyfajta független sajtó létezik: a tényektől független.)

A rádió jeles személyisége például még pénteken is azon borongott, miért nem tudnak az ellenzéki pártok megfelelő számú szavazatszámláló bizottsági tagot állítani? Járt ez az ember életében vidéken? Vagy legalább a pesti Nagykörúton kívül? Miből gondolják, hogy bárki is ellenzéki pártra szavaz, ha folyton azt hallja: ezek tehetetlenek, lusták, irigyek, veszekednek.

Holott működő demokráciában egy társadalom sokszínűségének, különböző csoportérdekeinek is meg kell jelenniük. (Ez az USA-ban sincs így. Hogy mégis képes nagyjából demokrácia maradni, az inkább annak köszönhető, hogy a kvázi alkotmányként szolgáló Jefferson nyilatkozat erős garanciákat épített be – és a köznép az elmúlt 250 évben megtanulta becsülni azokat – az éppen többséget szerzett hatalom ellenőrzésére. Majd Trump lebontja azokat, ha hagynak neki elég időt a First USA jelszavával.)

Akár örülhetnék is, hiszen az általam köztudottan támogatott párt megduplázta szavazói számát, és látványosan utasította a negyedik helyre a „legnagyobb ellenzéki párt” jelszavával kampányoló Jobbikot.

De örömöm nem felhőtlen: nagyon szurkoltam, hogy eredményt hozzon a szocialisták megújulása, a rendkívül szimpatikus Párbeszéd-del való koalíciója. Nem így lett – bár kétségtelen eredmény, hogy a Jobbikot sikerült maguk mögé utasítani. A helyükben elgondolkodnék azon: érdemes-e legelfogadottabb politikusukat, Karácsony Gergelyt feláldozni a főpolgármesteri tisztségért való vesszőfutásban? Szerintem nem: hagyni kéne, hogy ezt a csörtét játssza le egymás között Tarlós efendi, meg az ordító egér (Puzsér). Az erőt meg arra összpontosítani, hogy ősszel megháromszorozzuk a fővárosi kerületek ellenzéki vezetőinek számát – erre van esély.

Ebben a körben visszatérek az „összefogás” erőltetésének kártékony voltára. Politikailag eredménytelen: ezt láttuk 2014-ben, 2018-ban, és tegnap. Ugyanis szavazásról szavazásra nőtt a ner-támogatók száma, miközben a szabadelvűek, baloldaliak támogatottsága azonos szinten maradt. Polgári, konzervatív szavazókról ne is beszéljünk: ők az a 40% körüli tömeg, akik makacsul távol maradnak: nem csoda, hiszen senki nem képviseli őket. A ner-lovagok hangos és ütőképes, az elmúlt 9 évben erősen felszerszámozott csapata őket gázolta le először: a demokrata fórumot, a kisgazdákat.

Számtanilag értelmetlen: az „összefogás”, még ha a Munkáspárt, meg a Mi hazánk pár tízezer szavazóját is beszámítjuk, nem éri el az 50 százalékot. Akkor minek kéne engedményt adni a sovinisztáknak?

Nincs más út: megértetni Magyarország népének egy nagyobb részével: a sovinizmus, az irredenta acsarkodás, ami a mai kormánypártot jellemzi, a magyar nemzet végromlását okozza. A „nemzetek Európája” Európa – és az európai szellem biztos csődjét jelenti. A magyar értékeket csak úgy tudjuk megőrizni, ha hozzáadjuk a közöshöz. A mi dunai, tiszai tájakhoz, hagyományokhoz kötődő szeretetünket hozzáadjuk a Loire menti, rajnai – sőt, volgai – szeretetekhez.

Ez nem lesz könnyű, hiszen Budapest szinte zárvány maradt a nagy, hungarista tengerben. A minden idők nagy részvételével lezajlott tegnapi választáson ugyan rekordszintű volt a részvétel: 43 százalék fölötti, ami a 2004-es 38,5%-os eddigi csúcsot is meghaladta, de a fővárosi részvétel 52%-nál is több volt.

És hát a csalások lehetőségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak emlékeztetnék: a szavazási szoftver tulajdonosa „önként” eladta cégét a fidesznek úgy 8 éve – majd öngyilkos lett.

Ennek a gátlástalan, elvek és értékek nélküli csapatnak nem lehet ugyanilyen elvek és értékek nélküli „összefogással” gátat vetni.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Május utolsó vasárnapjára — A Radó szökútja Győrött

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, május 25 - 17:24

Aznap (2019. 04.17.) a fotókkal illusztrált közlemény a Kisalföld nevű felületen egyetlen sor volt csupán:

„Átadták a Radó szökútját Győrben – Fotók: Mészáros Mátyás”

Másnap (2019. 04.18.) az oldalon címként őrizték meg ezt a csakis helyben értelmezhető szöveget, közzé téve, hogy „az újonnan elkészült vízforgató rendszert… tegnap adta át” a polgármester és két alpolgármester. Annál a nemrég felújított a kőmedencénél, amelyben sokáig víz se volt. És amely fölé – ezt én teszem hozzá – 1938 júliusa óta egy első világháborús hősi emlékmű obeliszkje magasodik. Azt nem én állítom, hanem a bővítményben olvasom, hogy az átadott létesítmény „szökőkútként és tükröződő medenceként egyaránt üzemelhet, két oldalról 20-20 befelé spriccelő fúvóka adja a látványt.” Helyesen fogalmazva, persze, nem a medence tükröződik, hanem a vízfelületén tükröződhet, ami a medence fölé magasodik.

Amit mintha a vízforgató rendszer átadói szégyelltek volna említeni.

Legalábbis a közlemény nem tartalmazza, hogy Borkai Zsolt polgármester a hősi emlékműről szólt volna bármit is. A bővítmény tanúsága szerint azokra az új szökőkutakra és más vizes alkotásokra emlékeztetett, amelyekre a rekonstruáltakkal együtt a hároméves felújítási program során a város 250 millió forintot költött. A két alpolgármester egyike, Radnóti Ákos is csupán több győri vizi létesítmény említésére szorítkozott, amelyek, mint mondotta volt, a lakosok körében „különös népszerűségnek örvendenek”. Fekete Dávid pedig az üzemelés tükröződő tárgyát puszta kellékként hozta szóba: „a lakosság részéről komoly igény érkezett arra, hogy szépüljön meg az első világháborús emlékmű medencéje, majd ezután a vízforgató rendszer elkészültére is”, rakta így egymás mellé, amit hallott és leírta, talán a sajtóreferens.

A fotók ugyanis az ünnepélyes átadás közönségeként egyedül őt láttatják, aki erre a rendezvényre – az otthoni email-címemre postázott levelében – engem is hiába invitált.

Amikor még volt sajtónk

A sajtóreferens – másokkal együtt – a címemet az elődje által készített, a sajtónyilvános eseményekre meghívandó kollégák listájának részeként örökölte. Elődjével a 2013-as árvíz idején beszéltem utoljára, aminek eredményeként a Radó-sziget lezárásáról az MTI akkor még általam szerkesztett Önkormányzati Sajtószolgálatának honlapján – a veszélyt tizenkét fotóval érzékeltetve – az alábbiakat publikálta: „A Győr-Szol Zrt. az árvízi helyzetre való tekintettel teljesen lezárta Győrben a Radó-szigetet a járművek és a gyalogosok előtt. A lezárás ellenére akadnak járókelők, akik a sziget területére bemennek, ami tilos és életveszélyes. A szolgáltató felhívja a figyelmet arra, hogy a szigeten tartózkodók a vízpartról a sáros, vizes füvön könnyen becsúszhatnak a vízbe és a megáradt folyóba belefulladhatnak. A Győr-Szol Zrt. ezért nyomatékosan felhívja a figyelmet, hogy a Radó-szigeten tartózkodni az áradás ideje alatt gyalogosan is életveszélyes.”

Igen, 2013-ban – akkor még, egyelőre még – az MTI (a Vince Mátyás elnök megbízásából velem létrehozatott – és az Orbán-érában megtartva ugyan, de nélkülem kiüríttetett – országos önkormányzati honlappal együtt) közmédiának, sajtónak számított. Bizonyára ezért nem újították meg 2014-ben (indoklás nélkül) a szerződésemet, az utódom pedig a többi között a győri önkormányzat illetékesének ösztökéléséről is „megfeledkezett”, amiért immár hatodik esztendeje, hogy Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata ezen a honlapon helyi történésekről semmit nem közöltetett. (Amiben azért szerepe lehetett, hogy Maróti Zsuzsa, „az újságírás vidéki nagyasszonya”, mielőtt megváltak volna tőle, akkoriban maga hagyta el az MTI győri tudósítói irodáját.)

Mivel önszántukból a helyben választott vezetők (néhány fehér holló kivételével, amilyen pédául Dicső Laci Alsómocsoládon, vagy Köteles László Komlóskán), valamint az általuk közlésre, híradásra felhatalmazott írástudók nemigen éltek az ingyenes és országos publikáció lehetőségével, az MTI önkormányzati honlapjának olvasottsága is csökkent, s ez az egymást erősítő két hatás nem csupán az én ötéves munkám eredményét tette tönkre (egytizedénél kevesebbre zuhanni engedve a helyi hírek számát), hanem az önkormányzati nyilvánosságot magára hagyva az önkormányzatiságnak volt-van ártalmára.

És feltételezem, hogy Borkai Zsolt polgármesternek – vezetőtársaival egyetemben – ellenére van az ő munkájuk eredményét fogadó teljes érdektelenség, amivel ezen az avatáson szembesültek.

A meghamisított emlékezet

Parafrálva az avatás hírbeli tárgyát, a győrieknek a Radó név a kedvelt szigetüket jelentheti, amelyet belvárosukban a Rába folyam két ága ölel, a szökútja kifejezés pedig a sziget szökőkútjára vonatkozhat, ha igaz.

De nem az.

Szentmártoni Radó Kálmánról, császári és királyi kamarásról, megyei főispánról, a Rábaszabályozási Társulat vezetőjéről, majd kormánybiztosáról eredetileg halálának esztendejében, 1899-ben a sziget sétányának déli részét nevezték el, aminek északi részét akkor a győriek sétatérnek tituláltak, de ami hivatalosan a hősi emlékmű Radó-téri átadásának évében Mussolini sétánynak neveztetett. A háború után a sziget a Bajcsy-Zsilinszky nevet kapta meg, 1947-ben pedig a korábbi Radó és Mussolini sétány egésze Tolbuhinról lett elnevezve, és a szigetet – félig a közbeszéd szerint – hivatalosan Radó sétatérnek nyilvánították. De csak 1991 óta van Radó-szigetként bejegyezve, amikortól a hősi emlékmű előtti medencés terület hősők terének nevezhető.

A sziget szökőkútja azonban csak a hír szerint volt a mostani (közönségtelen) ceremónia tárgya, azt valójában 2017 júniusában és másutt avatták, jelesül a Radó-sziget csúcsánál, ahol úszik a vizen, és elúszna is, ha a „tutaja” nem volna lehorgonyozva, így viszont a vízszintingadozást mindig a felszinen és helyben követi. Hamincöt méter magasra szökik a fősugara, ami esténként megvilágítva, ragyogó fényben pompázva záporozik, vagy alkalmanként filmeket vetítenek rá.

Amit most avattak, az nem szökőkút, hanem egy olyan berendezés,ami lehetővé teszi, hogy a medence két hosszanti oldalán elhelyezett fúvókákon át a hősi emlékművet tükröző vízfelületre olykor-olykor vizet spricceljenek.

Hogy túl részletes ez a leírás?

Igen.

Mert úgy vélem, hogy az igazságot nem eltemetik, hanem hitelesítik részletek.

És az igazság az, hogy az emlékmű 1938-as létesítése, a rendszerváltoztatás utáni részleges, majd 2010-es teljes felújítása és környezetének mostani rendbetétele megosztotta és megosztja a győrieket.

Őket is.

Bennem például borzongást is keltett 2001-ben az emlékmű főfigurája, amikor először láttam.

Egy nagyon izmos, meztelen felsőtestű, katonasisakos férfialak – miközben kardjával az általa féken tartott párduc mancsai alatt tekergő kígyót elmetélni készül – fölöttem szegezte a messzeségbe a tekintetét. Azt sugallta, hogy csakis harccal, tekergő kígyók eltaposásával, megsemmisítésével vívhatják ki a mi jövőbeli békénket a mi erős, minden vadságot visszaszorító, csakis a vandálság ellen háborúzó, hős fiaink.

A megborzongtatásomban része lehetett a szobor alatti kőkoloncra vésett, a Hitler csatlósaivá vezényelt áldozatokra emlékeztető második évszámpárnak is: 1939-1945.

Utóbb megtudtam, hogy egy bizonyos Öregcserkész baráti kör nevet viselő helyi egyesület kezdeményezésére, de nem az önkormányzat, hanem az első Orbán-kormány jóváhagyásával (támogatásával?) vésték bele a kőbe 2000-ben, hogy az 1938-ban állított, az első világháború katonahalottaira emlékeztető obeliszk (meg a szobor!) a Don-kanyarban 1943-ban megöletett honvédeinket is a nemzet hőseinek aposztrofálja.

„A haza nem lehet ellenzékben”

A felavatás után bő hatvan évtizeddel később kőbevésett, emlékezethamisító évszámpárról egyetlen fotót leltem, ami 2002 májusának utolsó vasárnapján készült, az 1924. évi XIV. törvénycikkben e meghatározott napon tartandó Magyar Hősök Emlékünnepén. Ezt a napot az első Orbán-kormány beterjesztésére az Országgyűlés által 2001-ben elfogadott LXIII. törvény ismét ünnepnappá tette, és hivatalosan kibővítette mindazokra „akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”, függetlenül attól, hogy mikor, ki ellen, kinek az oldalán, s hogy parancsra vagy önként cselekedtek-e.

Az ismét ünnepelendő – és Győrött koszorúzással megünnepelt – napot megelőzte Orbán Viktor 2002. május 7-ei „a haza nem lehet ellenzékben” kijelentésétől hírhedt beszéde, amelyben önálló, kormányoktól független cselekvésre buzdította a polgárokat. „A polgári Magyarország az, amit az emberek polgárként tesznek, kormányoktól függetlenül”, mondta a többi között.

Győrött 2002 májusának utolsó vasárnapján az önkormányzat részvétele nélkül, mondhatni, a helyi választók többségének akaratával szembeszegülve koszorúztak.

És ebben kizárólag az a véletlen, hogy választási vereségét követően az első Orbán-kormány éppen azon a napon fejezte be ügyvezetői működését, amely napon a csatolt fotó készült. A szöveget másnap tette hozzá a Kisalföld című napilap.

A fiúk a kamrában

Hősi halottakról az ezredforduló utáni első évek magyarországi önkormányzatainak választott testületeiben nemigen esett szó.

Ezt az önkormányzati világ avatott krónikásaként tanúsíthatom.

Munkatársaimmal – és tisztes honoráriumért foglalkoztatott, az ország háromezer településéről tudósító újságírók csapatával – az ezredfordulóra újítottuk meg a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége akkorra már tíz évfolyamot megélt, általam alapított ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát, amelynek a januári lapszám először színes első oldalán a VERESÉG KÉT ÉVRE címsor a lapfejnél is nagyobb betűkkel ordított.

„A Magyar Köztársaság legújabb, ezúttal kétszer egy évre szóló költségvetési törvénye valamennyi hazai helyi önkományzat veresége”, fogalmaztam akkor a polgármesterek körében Micimackósként emlegetett írásom elején, hozzá téve: „Mert a kormányzat az Európában honos érdekegyeztetéses törvény-előkészítés helyett a törvényalkotáshoz tisztította meg a terepet.”

Az önkormányzati bevételeknek az államháztartási bevételekhez viszonyított arányának csökkenő tendenciáját – az elemzés, a grafikon és a táblázat mellett – „a vereség lépcsősorán” Róbert Gida lefelé bukdácsoltatott Micmackójának rajzával (E. H. Shepard) és az ábra aláírásával (A. A. Milne, Karinthy Frigyes fordításában) érzékeltettem: „Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva a feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfok egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.”

Lengyel László szerint („Tessék mondani: ki lesz a király?”, ÖNkormányzat, 2001. december!) “Magyarországon a ’98-as választások után nem az volt az első döntő kérdés, hogy a Fidesz-kormány az osztogatással hogyan teremt a maga számára kliensi viszonyt. Ezt megelőzte egy nagyon fontos lépéssorozat; az önkormányzatok autonómiáját az állami redisztribúcióval kezdték korlátozni. Vagyishogy a rendszer nem azzal kezdődött, hogy Kaposvár pénzeket kapott, hanem az állam előbb elvonta a pénzeket… hogy maguk az önkormányzatok, legyenek azok bármilyen színűek, kizárólag a központi hatalom kegyétől
függjenek. Ez az első olyan kormányunk, amelyik… visszavitte az országot ebből a szempontból a hetvenes évekbe, amikor egy központi hatalom a lojalitás alapján dönthet a jövedelmekről. És csak nála vannak a jövedelmek, mert ez a döntő kérdés.”

A FIÚK, A KAMRÁBAN

Ezt a címet adtam a fentebb említett januári elemzésem részeként keretezett, az alábbiaknál valamivel hosszabb jegyzetemnek, amelyben a hatalom birtokosai az AKI NINCS VELÜNK, AZ NINCS! jelmondat koncepciózus, gyakorlati hasznosítására törekedve saját használatra bontják ki e maliciózusan negatív kijelentés pozitív üzenetét: AKI VAN, VELÜNK VAN! „És nekünk nekik kell adni, akik vannak. Hogy velünk maradjanak, hogy legyenek. Hogy mi legyünk”, írtam Orbánékról akkoriban.

ISPA ha mondom, segít a gondon

Győr tőlük semmit nem kapott.

Pedig egyike volt azon nagyvárosoknak, amelyeknek az Európai Unió a tagjelölt országok felkészülési támogatására fordítható anyagi forrásaiból – az úgynevezett csatlakozási alapok egyikéből – 2001. január elsejét követően kormányzati kiegészítéssel kellett volna részesednie.

Mert szörnyen szennyezte a Dunát, Európa folyamát.

Ezt Maróti Zsuzsa (a vidéki újságírás MTI-s nagyasszonya) a szokásos m. zs. aláírással tette közzé az általam szerkesztett országos havi folyóirat fentebb említett 2001. januári lapszámában. Írása annak a Védeni KELL a környezetet című összeállításnak a része volt, amelyben a lap megyei (de jobbára nem MTI-s) tudósítói a csatlakozási alapok helyi környezetvédelmi felhasználásáról adtak képet. „A várakozáshoz képest késik a győri szennyvíztisztítóra elnyert ISPA-támogatási szerződés aláírása”, írta Zsuzsa. „A győri városvezetés a tavaly koraőszi aláírásban bízott, amikor a nyár közepén hírét vette, hogy pályázatukra igennel voksolt az ISPA-programot felügyelő EU-bizottság. Úgy kalkuláltak, hogy… ha minden a tervek szerint halad, akkor (legkésőbb) 2001 elején elkezdődhet a kivitelezés.” A megszólaltatott Eredics Imre alpogármester állította, hogy „jószerivel csak a pénzügyi keretek megnyitása van hátra”, márpedig ha „a szerződéskötés csúszik, előfordulhat, hogy az egész dokumentációt át kell dolgozni…”

Ma tudom, hogy át kellett dolgozni.

Magyarország új, 2002-ben hivatalba lépő kormánya arra kényszerült, hogy 2003. október 8-án hivatalos kérelemmel éljen a többi között az „I. 2000 HU 16 P PE 001: Győri szennyvíz projekt” befejezési határidejének „2003. december 31-ről 2006. június 30-ra” való (immár második) módosítására, amelyet Európai Bizottság illetékes főigazgatósága – 2003. december 13-án kelt levelének tanúsága szerint – elfogadott.

Ha nem fogadta volna el, akkor Magyarországot – Győr félig kész, a Bős-nagymarosi vízlépcső rendszer kapcsolódó beruházásaként létesített, de az építkezés leállítása folytán a biológiai technika kiépítését nélkülöző szennyvítisztítójával – az Európai Unió nem fogadta volna be.

Annak idején Maróti Zsuzsa megírta, hogy a befejezetlen létesítmény a szükséges leglább 90 százalék helyett „mindössze 40 százalékos tisztítottságú szennyvizekkel terheli a város befogadó vizeit”, és arról is hírt adott, hogy a beruházást – amelyre sikeres pályázata révén a város Brüsszeltől a nettó beruházási összeg felét nyerte el (7 millió 250 ezer eurót), a másik fele kétharmad részének állami finanszírozásával – eredetileg 2002 végére kellett volna befejezni.

Mivel a források az új kormány Pénzügyminisztériumának 2003. június 23-ai, a győri ISPA-projekt állami finanszírozására vonatkozó széndéknyilatkozatát követően, csak ez esztendő őszén „álltak rendelkezésre, így októberben írták alá a szerződéseket, addigra azonban a szennyvíztisztító építésének engedélyei lejártak, újra kellett azokat kérelmezni”, számolt be minderről 2004. május 13-án a Kisalföld című napilap.

Mindazonáltal a határidő (második) módosítására vonatkozó, fentebb említett kormányzati kérelem brüsszeli elfogadtatása folytán a Győr városi szennyvíztisztó telep bővítése az akkor már (2004. május elsején) az Európai Unió tagjává fogadott Magyarország legelső sikeres uniós – ISPA/Kohéziós Alap projekt – támogatású környezetvédelmi beruházása lehetett. Annak ellenére, hogy az Európai Bizottságnak a projekt zárójelentésének elfogadását tatalmazó levelét csak 2008-ban (!), a május 23-án, pénteken tartott avatási ceremónián adhatta át Borkai Zsoltnak, Győr polgármesterének Bajnai Gordon, az akkor egy hete alakított Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium első embere.

Az évszámra csak következtetni lehet, de máskor ez az esemény – aminek a megtörténtét fotó is igazolja – nem történhetett. Mert 2006 májusában Borkai Zsolt még nem volt polgármester, 2007 májusában pedig a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium még nem létezett.

A gyor.hu portál és egy másik helyi honlap azonos szövege szerint

e május 23-ai pénteken az állami hozzájárulásért „Borkai Zsolt polgármester mondott köszönetet a miniszternek”, akinél egyszersmind a Győr mellett további száztizenegy települést érintő hulladékgazdálkodási program állami támogatását is kérelmezte.

A Gyurcsány-kormány miniszterénél.

Amely kormánytól Győr megkapta az uniós támogatás összegének állami kiegészítését, amelyben balos vezetése idején, az első Orbán-érában hiába bizakodott.

Borkai és a Fidesz

Borkai Zsoltot polgármesterjelöltnek 2006-ban a Fidesz találta meg.

Ami, persze, neki se lehetett ellenére, mert politikai pályáját az MDF-ben kezdve csalódnia kellett: az országgyűlési választáson olimpiai bajnokként is csak a pártlista kilencedik helyén szerepelhetett, s nem vitte semmire. A profi sportolónak a győzelem volt a kenyere, s született győri polgármesterjelöltként feltételezte, hogy a Fidesz-KDNP támogatásával győztes lehet. De azt tudta, hogy a Fidesznek jobban kellett a neve Győrött, mint ő maga. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy „… ha már a fiatal demokraták védernyője győzelemre segítette, Orbán Viktortól tagkönyvet is kér-e”, így válaszolt: „A kampány alatt többször elmondtam; nem akarok belépni a Fideszbe. Köszönöm támogatásukat, a győzelemhez azonban nemcsak az kellett, hogy a Fidesz–KDNP álljon mögöttem, hanem az is, hogy Borkai Zsolt volt a jelölt.”

A lólengés európa- világ- és olimpiai bajnoka csak a magyar tornasport halhatatlanjaként (2009) és a 2010-es választáson egyéni mandátumot szerzett országgyűlési képviselőként csatlakozott a fideszesek frakciójához, ahol „büszkeséggel töltötte el”, hogy a katonákra vonatkozó választhatóság ötéves moratóriumát őmiatta csökkentette a rendészeti bizottság fideszes elnöke három évre.

Borkai Zsolt polgármesterjelöltként élte át „a haza nem lehet ellenzékben” jelszó jegyében felhergelt győri „polgári körök” kormányellenes tüntetéseit. A Magyar Vidék- és Polgári Párt (MVPP), a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), a Jobbik Magyarországért Mozgalom szervezésében például a Pajzs Szövetség, vagy a Ne-Felejcs (sic!) Polgári Egyesület aktivistái és mások 2006 szeptemberének második felében másodjára is csupán vagy másfélszázan voltak. Addig demonstrálnak, mondta fenyegetően ekkor az MVPP megyei elnöke, amíg a „hiteltelen és hazug állítólagos miniszterelnök”, meg az országos rendőrfőkapitány nem mond le. A Pajzs Szövetség képviselője is szónokolt, szerinte „a magyarság a nemzetpusztulás szélére jutott”, s a szent korona országát kellene újra létrehozni. A szereplők egyikét érdemes megneveznem is, ő Fehér Imre, aki a Ne-Felejcs Polgári Egyesület tagjaként (nem nyilvánosan az egyesület alapító elnökasszonyának, Fehérné Markó Kamilla törzsszéki vitézi hadnagy férjeként) Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét szavalta el.

Nahát, vele gyűlt meg a baja Borkai Zsoltnak 2008 decemberében.

Nem először.

A „lekerült felirat”

„Hiába lepukkant az emlékmű, egyelőre szóba sem jöhet a felújítás”, közölte a Fehér Imre által aláírt, civil szervezetek kérelmét tartalmazó levélre adott önkormányzati válasz lényegét képaláírásként (is) a Kisalföld című napilap.

A máshol is publikált fotó 2007-ben, vagy 2008-ban készült.

Az emlékmű talapzatán új az első világháborús és már hiányzik róla a második évszámpár.

A fénykép tanúsítja, hogy nem pusztán „lekerült az emlékműről” – a későbbi közlemény szerinti 2009-2010-es rekonstrukció során – „a második világháború kezdetét és végét jelölő felirat”. Az a rekonstrukció (és a talapzat újravésetése) ELŐTT távolíttatott el onnan.

De mikor?

Ha az előző önkormányzati testület tüntettette volna el, annak híre kelt volna az országban is. Az eltávolításban (és az újravésetésben) az új polgármester közreműködése valószínűsíthető, mert Borkai Zsolt polgármesterként nem tűrhette, hogy városa sétaterére kalauzolt vendégeiket a téves évszámra mutatva röhögtessék a győriek. A hamisítás elismerését nyilvánosságra hozni azonban sem neki, sem a támogatóinak, sem a testületének nem volt érdeke.

Gondolják el!

Egy nagyváros működéséért felelős, fideszes többségű választott testület (élén egy olimpiai bajnokkal) került szembe „a haza nem lehet ellenzékben” jelmondat jegyében nemzetivé tüzelt polgári körök kicsiny, de harcos csoportjainak tagjaival (élükön „Győr öregcserkészével” – így nevezték őt akkoriban –, Fehér Imrével).

Az alezredes és az öregcserkész

Igen nagy a fajsúlybeli különbség a két élember között.

Már akkor is az volt, amikor egyazon, közös politikai rendezvény résztvevőiként szerepeltek.

Borkai Zsolt a győri püspökség és a Ne-Felejcs Polgári Egyesület koszorúzással egybekötött 2006-os, közös Szent István-napi megemlékezésén, az ünnepi szentmise után, az egyesületi elnök, Fehérné Markó Kamilla köszöntőjét követően a Fidesz–KDNP polgármesterjelöltjeként tartott beszédet, majd a műsorban az elnöknő férje, Fehér Imre versmondóként szerepelt.

Borkai Zsoltot átkosbeli sportsikerei (európabajnoki, világbajnoki címe, sérülten megszerzett olimpiai bajnoksága) tették ismerté, többen tudtak arról is, hogy a Magyar Néphadsereg hivatásos állományának tisztjeként kapott magas rangú kitüntetéseket, majd a rendszerváltoztatást követő évek elején testnevelő tanárként a helyi Béri Balogh Ádám Honvéd Gimnázium oktató főtisztje lett, s már hét éve volt az iskola alezredes igazgatója, amikor a mikrofonhoz lépett.

A versmondó Fehér Imrében némely résztvevő a vízügyesek egykori KISZ-titkárát vélte felismerni, csak néhányan tudták beazonosítani, hogy a korábbi Győri Határőr Igazgatóság sajtóreferenseként a zöldhatáron való átjutást megkísérlő, az osztrák határőrökkel együttműködve elfogott, más országokból menekülő határsértőkről rendre ő nyilatkozott. Viszont elég sokan, talán kéttucatnyian is a város szocialista polgármesterével összeszólalkozó magyar néptribunt látták benne. Mert ő volt az, aki – miután az úgymond hatezer győri lakos képviseletében általa aláírt petícióban hiába kérelmezte a két világháború között létesített, a hajdani Nagy Magyarország térképét is láttató Országzászló-emlékmű visszaállítását – az év elején hangos szóval visszautasította Balogh Józsefnek az országzászló mellett uniós tartalmat is megjelenítő alkotás felállítására tett (és a közgyűlés által utóbb elfogadott) indítványának indoklását, amely szerint a mindössze négy civil szervezet kezdeményezésnek megvalósítása a többségében nem irredenta magyar társadalomban, így a győriek között is fölös indulatokat gerjesztene.

Amikor aztán csakugyan fölös indulatokat gerjesztett Győrött az eredeti Országzászló-emlékműnek az új testületben áterőszakoltan engedélyezett felállíttatása, azt Borkai Zsolt és a testület részvétele nélkül kényszerültek felavatni 2008. június 4-én, a trianoni békediktátum nyolcvannyolcadik évfordulóján.

A Kisalföld híre szerint a polgármester és a Fidesz-frakció külön-külön jutott a részvételüket megtagadó elhatározásra. Főképpen a Magyar Gárda bejelentett részvétele miatt. Amelynek tagságát Fehér Imre is toborozta. És miután bírálták emiatt, már a Ne-Felejcs Polgári Egyesület szakmai igazgatójaként jelentette ki, hogy „a kommunisták és a szoclibek tartják fasiszta, náci, nyilas szervezetnek” azokat, akiknek „a nézeteiből a haza és a nemzet szeretete árad.”

A „katonai tiszteletadással” végbevitt, Fehér Imre nyugalmazott őrnagy által parancsnokolt aktus rövidebb volt ugyan a tervezettnél, de jóval hosszabb a kelleténél. A résztvevők – a Magyar Gárda bevonuló századával, a történelmi Magyarország 64 vármegyéjének zászlóit hordozó dunaszerdahelyi és győri cserkészekkel, győri középiskolás diákokkal, a 64 vármegye földjét adományozó és a térre hozó Pesthidegkúti Polgári Körök Szövetségének képviselőivel, az Országzászlót emelő és kisérő nemzetőrökkel, a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület egyenruhás tagjaival, a Ne-Felejcs Polgári Egyesület aktivistával, a műsor szereplőivel, a külhoni magyarokkal, az egyházi méltóságokkal és más meghívottakkal együtt – másfélezernél is többen áztak a szemerkélő esőben, s hallgatták végig a szónokokat. A leghosszabban Ottófi Rudolf, a város KDNP-s alpolgármestere beszélt, aki a helyi választókat a testület nélkül képviselve adta át és fogadta el magától jelképesen az emlékművet, miután a zászló felvonatására a tőle erre kért engedélyt a parancsnokoló Fehér Imrének megadta. Több tervezett program azonban, így például egy ünnepélyes fáklyaátadás elmaradt. A narrátor hiába szólította Pfannl Tamást, az eredeti Országzászló-emlékmű tervezőjének, Pfannl Egon Ervinnek az öccsét, hogy hozhatja a fáklyát, amit a program szerint az alpolgármesternek kellene átadnia, Pfannl Tamás nem volt sehol.

Így a fáklyával, amellyel Pfannl Tamás édesapja az 1936-os berlini olimpia lángját az egykori Országzászlóhoz az itteni szakaszon vitte volt, Győr városa ezen az ünnepnapon, fájdalom, nem gazdagodhatott. Nem maradt el viszont a nemzeti fájdalom eme emléknapjának a nemzeti ellenzék általi elismertetése, mert ha a Fidesz nem is, a KDNP hivatalosan képviseltette magát Simicskó István személyében. „Semmi és senki nem választhat el bennünket, magyarokat, sem a határ, sem Gyurcsány Ferenc”, mondta a párt országos alelnöke múltelemző, rendezvényzáró beszédében, amelyben Trianont (azaz a Magyar Királyság Horthy Mikós által kinevezett képviselői által is aláírt trianoni békeszerződést) az egész emberiség ellen elkövetett bűnnek minősítette, végül Wass Alberttől idézett néhány mondatot és nemzeti kormányt kívánt a hazának.

Az örökláng és a tükörkép

Az öröklángot a Hősi Emlékmű obeliszkjének csúcsára és a tükröződését a medencéjének vízfelületén legelőbb az öregcserkész követelte vissza. Immár a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület elnökeként a Ne-Felejcscsel együtt összesen kilenc további egyesület képviseletében.

Az emlékmű „alapos, gondos, körültekintő, szakszerű” felújítását követelte a Borkai Zsolt titkárságára 2008 decemberében eljuttatott dokumentumban, s ami a múlt felelevenítését illeti, teljes joggal.

A kilenc méter magas oszlop csúcsán elhelyezett a tűzvederben egykor valóban örökláng égett, a medence pedig nem az utóbb, szerinte tudatlanságból beletelepített növényzetnek és aranyhalaknak készült, hanem, hogy a hősök emlékműve tükröződjék is a vízfelületén.

Fehér Imre a rekonstrukció befejezésének határnapját legkésőbb 2010 májusának utolsó vasárnapjában szabta meg, egyszersmind követelte, hogy az emlékmű térsége kapja vissza a Hősök tere nevet, továbbá, hogy a Radó-szigeten a Hősök napján kegyeletsértő rendezvényeket – például gyermeknapot – ne tartsanak.

Az önkormányzat testületének elutasító válaszát a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület 2009. január 4-én vette át.

Az elutasítás legfőbb indokát, az akkortájt minden országot sújtó gazdasági válság elhúzódását (amely Magyarországon az önkormányzatokat 2009-ben az előző év állami támogatásának egytizedétől fosztotta meg, s alaposan megnehezítette a lehetséges drágulásokhoz igazítani a helyi költségvetéseket) Fehér Imre minden kifogás „varázsszavának” vélelmezte, s „különösen döbbenetesnek” tartotta, hogy egy önmagát jobboldalinak, nemzetinek tartó városvezetés filozófiájában a közös múlt értékei ápolásának a szándéka sincs jelen.

Merthogy a győri városháza erről még tárgyalást se kezdeményezett a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület és a vele egyetértő kilenc civil szervezet képviselőivel.

Nyomásgyakorlást ígért, de mielőtt ennek módját vázolta volna a Kisalföld riporterének, megjegyezte, hogy az említett értékek képviseletét nem pártpolitikának, nem jobb és baloldali kérdésnek, hanem össznemzeti, magyar, s ezen belül szűkebb pátria, Győr polgárai közös ügyének tekintik, amiért is az előkészületekre koncentrálva a szobor korabeli felállításáról levéltári anyagot gyűjtenek, s azt a rendbetételéhez szükséges – mintegy ötmillió forintra becsült – öszeg pontos kalkulációjával együtt egy hónapon belül leteszik az önkormányzat asztalára.

Ismerve mindazt, amit az önkormányzat asztalára ezügyben letehettek, megállapítható, hogy a beígért nyomásgyakorlás jórészt sikeresnek bizonyult. A kilenc méter magas emlékoszlop csúcsán lévő tűzvederben a kegyelet öröklángja fellobbanhatott (egyelőre csak az ünnepség idejére – lásd a képen), és a teljes egészében felújított kompozíció (az ünnepségen a gárdistákkal együtt – lásd a képen) a medence vízfelületén tükröződhetett.

(A kegyelet öröklángja az ünnepségen fellobbanhatott)
(A medence vízfelületén bármi más is tükröződhetett)

Az ünnepséget a 2010-es esztendő májusának utolsó vasárnapjában megszabott végső határidő helyett mindössze egy hónappal később, az év júniusának utolsó szerdáján tartották az esőzések miatt, és noha az esti órák szúnyoginvázója a tudósítás szerint olyor intenzív csapkodásra késztette a résztvevőket (a kezdeményező civil szervezetek tagjait, a támogatókat, a gárdistákat, a fellépőket – a többi között a Rába Koncert Fúvószenekar, a Pannon Kvartett és Barátai, a Talpasok Kara tagjait –, még a Történelmi Vitézi Rend és a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület díszalegységeinek egyenruhásait is), akik az immár hivatalosan Hősök terének nevezett helyen az elszenvedett csípések ellenére kitartottak a műsor végéig mindösszesen kétszázötvennél tán többen is.

Az elsőként beszélő Fehér Imre az 1938-as avatáson elhangzottak felidézését, valamint az emlékmű rendbetétele rögös útjának felelevenítését követően „adta vissza az újjávarázsolt létesítményt” jelképesen a városnak, de Borkai Zsolt polgármester és a képviselőtestület többi tagja távollétében Ottófi Rudolf alpolgármesternek.

Az utóbbi mondta az ünnepi beszédet.

Szónokolt még bizonyos V. L. Erdős László nyugállományú honvéd ezredes, a hadisírgondozás hazai újraindításának kezdeményezője (akiről kevesen tudják, hogy a második világháború évszámpárja első világháborús hősi emlékművekre való országos rávésetésének ötletgazdája és szervezője volt), majd ökumenikus imát mondott Csorba János evangélikus lelkész, dr. Galavits József városplébános és Lentulai Attila református esperes.

A magyar ítélethirdetés harsonái

Manapság nem nehéz bármit fellelni a interneten, az ember beírja gugliba, amit keres és szinte minden esetben igen gazdag kínálatból válogathat. Valaminek, pláne valakinek a hiányáról meggyőződni azonban sokkal, de nagyon sokkal nehezebb. Ám kutatásom eredményeként kijelenthetem, hogy Borkai Zsolt polgármester 2019. április 17-én a Radó-szigeti első világháborús hősi emlékműnél a nyilvánosság számára először jelent meg. És az emlékművet egyetlen egyszer se láttatja a honlapján, sem a győri képeken, sem a nevezetességek, sem a szobrok, sem a Radó-sziget szökőkútját többször is szerepeltető látványosságok sorában, sem az egyes történéseket rögzítő, sem a hangulatokat érzékeltető felvételeken.

Miért nem?

Kevés azt állítani, hogy nem tartozik a kedvencei közé, mert szerintem, ahogyan én sem, ő se kedveli. Az a gyanúm, hogy az emlékmű korabeli felállításáról többet és mást tud, mint amit erről a rekonstrukció előkészítésére koncentráló, akár leváltárakban is kutató Fehér Imre rábukkanhatott, és az önkormányzat asztalára letett.

Az első, amiben ez az elsővilágháborús emlékmű különbözik a felsorolhatatlanul sok magyarországi elődjétől, hogy jóval fiatalabb náluk.
És nem véd, hanem támad.

A legeslegelső világháborús hazai katonaszobor Hatvanban elmúlt százéves. Őrzi a várost. Még tartott a háború, amikor felállították.

Akkoriban már jogszabály rendelte el, hogy minden magyar település anyagi erejének megfelelő, méltó emléket állítson azoknak a lakosainak, akik az életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. A háború utáni, békésnek mondható szűk két évtizedben állított oszlopok, táblák, reliefek és szobrok leginkább a frontokról haza nem térők emlékét őrzik.

Az 1924-ben emelt szigetújfalui emlékművön a térdre ereszkedő katona tiszteleg elesett társa fölött, gyászolja őt.

Alig másfél évvel a második világháború előtt egy vasárnapi ünnepségen (Habsburg) Albrecht királyi herceg – a Győri Nemzeti Hírlap 1938. július 5-én, kedden megjelent száma szalagcímének tanúsága szerint – nagyszabású beszéddel avatta fel a győri hősök emlékművét. Legfőképpen Győr városának a nemzeti és a keresztény világnézet erőteljesebb fokozásában játszott szerepét hangsúlyozta. Spáth Gyula polgármester pedig „költői szépségű” beszédében azt mondotta volt, hogy az emlékműben „a harci riadó helyett a magyar igazság ítélethirdetésének harsonái szólalnak meg”.

(Spáth Gyula polgármester „költői szépségű” beszédet mond nem sokkal az új háború előtt.)

Az 1938-as Radó-szigeti hősi szobor nem az áldozatokra emlékeztet, még kevésbé gyászol. Napjainkban azt az egészen más tárgyú emlékművet juttatja eszembe, ami Budapesten, a Vértanúk terén az onnan nemrég eltávolíttatott, az egy kis hidacska korlátja felett a Parlamentre tekintő Nagy Imre-szobrot váltja fel.

Amit ugyanezen a helyen 1934. március 18-án avattak, amely napon az akkori Magyarország fő szövetségeséhez, Mussolinihez látogató Gömbös Gyula miniszterelnök Olaszországból hazaérkezett. Az 1919-es kommün bukásának emlékére a Fehér Ház Bajtársi Egyesület által állíttatott alkotás nehézkesebb, egyszersmind talán szétszórtabb is volt a győri szobornál (egy kőkoporsót tartó monumentális kőpillérnek a Parlament felöli oldalán Hungáriát egy sisakszerű koronát viselő robosztus nőalak testesítette meg, a pillér másik oldalán pedig egy sárkány vonaglott a rátérdelő csupaizom, az egyik kezével a torkát szorító, a másik kezének öklét végső ütésre emelő férfialak testének súlya alatt), de épp olyan félelmetes.

És mindkét műtárgyon felismerhetők voltak, illetve felismerhetők, vagy azok lesznek ma is a Horthy-korszak 1934-ben kezdődő (a szabadságjogokat korlátozó, a fasiszta-náci rendszerekhez mind jobban elköteleződő, zsidóüldözésbe torkolló) évtizedének militáns, fajvédő jegyei.

Ezt az évtizedet (amelynek némely elemét mai kormányunk már felelevenítette, s erélyesen törekszik több más elemének a visszahozatalára is) a tanult Borkai Zsolt bizonyosan ismeri.

És tudja, hogy mi lett a vége.

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára