Szervezetek

Borúton Frascatiban

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 10 - 15:17

Róma kimeríthetetlen, Róma megismerhetetlen, Róma megunhatatlan. Ezeket az állításokat turisták milliói erősíthetik meg, akik időről-időre, már sokadszor térnek vissza az Örök Városba és mindig találnak ott újat, felfedezni valót. Ámde mégis! Olaszország – sok egyéb mellett – a borairól is híres, és aki ott jár, szeretne egy kicsit közelebbről is megismerkedni velük. Ez a vágy sem teljesíthetetlen. Róma közelében is nyílik rá alkalom.

Vonattal mindössze huszonöt percnyi távolságra fekszik Rómától egy kedves kisváros: Frascati. Az ókori nevén Castelli Romani-nak nevezett területen már i.e. 1000-ben is szőlőt, bort termeltek. Róma síkságáról Néró, Lucullus, Ciceró költöztek fel ide. Valóban fel, mert ez magasabban fekvő vidék. Sok középkori ház épült később a jóval öregebbek alapjaira. A földmunkák során most is állandóan kerülnek elő maradványok. A vulkáni talajon szőlő és olíva ültetvények váltják egymást, a 300 éves olajfák ma sem számítanak ritkaságnak. Komoly nagybirtokok közepén impozáns kastélyok állnak, némelyik, mint például a város egyik nevezetessége, a Villa Aldobrandini, a turisták számára is látogatható. Szerencsére ez még épen is maradt. A városnak több, mit fele ugyanis 1943-ban elpusztult a heves bombatámadások miatt. Albert Kesselring tábornagy Frascatiban rendezte be a mediterrán zónában folyó német tevékenységet irányító főhadiszállást. Ő maga is a Villa Aldobrandini-ben lakott. A szövetséges légierő ezt próbálta meg eltalálni, de nem sikerült nekik.

A várost azóta helyreállították, Frascati mostanság a borairól híres. Egy kóstolóval és ebéddel egybekötött borútra akár Budapestről is be lehet jelentkezni, az ára is elviselhető, ötven euró körül mozog. Tizenöt személyes csoportokat szerveznek, tagjait Frascati vasútállomásán annál a vonatnál várja a vezető, amelyik 9:49-kor indul Rómából a Termini pályaudvarról. A roppant kedves – és angolul tökéletesen beszélő – fiatal hölgy, Dominique irányításával előbb rövid városnézés kezdődik. A Szt. Péter Bazilika a bombázások során találatot kapott és beomlott – helyreállították, de belül látszanak a sérülés okozta hiányok. Kicsit tovább, a téren ma már tökéletes békesség honol. A padokon a helybéli idősebb korosztály tagjai ülnek, beszélgetnek, a tér egyik sarkában pedig egy fontos épület, a porchettát áruló pavilon áll. A csoport vezetője ott elegendő mennyiséget be is vásárol belőle.

A porchetta! Ez a különleges, Itáliára annyira jellemző étel valóban kihagyhatatlan, és aki nem kifejezetten gyomorbeteg, jól teszi, ha minél hamarább meg is kóstolja. Valószínűleg egykettőre beleszeret. Eredete bizonytalan, az elsőségért többek között a Róma közeli Ariccia és az umbriai Norcia vetélkedik. Területenként eltérően, rozmaringgal vagy édesköménnyel, fekete borssal, fokhagymával fűszerezik. Az idők során Bologna is átvette a porchetta készítésének a szokását, de igazi hazájának Umbria tartja magát. Egy biztos, a „porchetta” név onnan ered, hogy hagyományosan csak nősténysertések hasított testét dolgozzák fel, ezek húsa ugyanis köztudottan soványabb és ízletesebb. Egyik legfőbb ismertetőjele a fűszerezett, feltekert hús megfelelő sütéssel elért ropogós bőre, ami több napig is ilyen marad.

A térről a csoport egy mellékutca felé veszi az útját és kiköt az olasz életet oly jellemző egyik Osteriában. A szó eredetileg kocsmát jelentene, de ma már távol áll ettől. Az osteriák a helyi társasági élet színterei. Az Osteria del’ Olmo bejárata előtt az utcán halomba rakott, összecsukott székeket nem hanyagságból felejtették ott. Délután, estefelé felteszik a deszkát a bakokra – máris asztal lesz belőlük, a környező házakban lakók körülülik, kirakják a magukkal hozott ételt, csak a bort veszik helyben. Isznak–esznek, beszélgetnek, megvitatják a világ folyását. A hagyományok hosszú múltra tekintenek vissza, az első taverna errefelé az 1400-as években nyílt. Mivel a csoport érkezésekor még délelőtt van, tagjait a tulajdonos a benti asztaloknál fogadja, eléjük kerül az imént vásárolt porchetta és kezdetét veszi az első borkóstoló. A pincehideg Frascette és a Malvasi igazán jól illik a kellemesen fűszerezett húshoz.

A csekély pihenő után a csoportot a hangulatos mellékutca végén kisebb autóbusz várja – és viszi a város fölött, a hegyoldalban, Frascati egyik legöregebb, a XVI. sz. óta itt működő családi borászatához, melyet ma már a hetedik generáció vezet. A Ceccarelli család házát eredetileg 1580-ban építették, persze azóta némely részeit már korszerűsítették, alkalmassá tették vendégek fogadására. A vulkáni tufába tizenöt méter mélyen vágott pincében a hőmérséklet télen-nyáron állandó, 16 C fok körül van. Ez minden bor számára ideális, itt sorakoznak az olajtárolásra való hatalmas, több száz éves korsók is. A birtokon, mint a környéken máshol, a szőlősorok mellett 2-300 éves olajfákból álló ültetvény húzódik. A bogyókat viszont nem itt, hanem Tivoliban préselik, ott van a legnagyobb olajprés. Rövid pince- és birtokjárás után a vendégeket a fogadószobában terített asztal várja, rajta tányérokon helyben sütött pizza és kenyérfélék darabkái, kis üvegekben a birtok saját olíva olaja.

Csak néhány perc – és már töltik is a poharakba az első bort. Minőségét a neve is jelzi. A Frascati Superiore eredetvédett, száraz fehérbor, enyhén szénaillatú. A vulkanikus talaj hatása a bor ásványosságában jól érvényesül. Íze hosszan lecsengő, kissé citrusos mellékízek teszik még kellemesebbé. Lazio régió egyik legjellemzőbb kékszőlő fajtája a Cesanese. Nagyon régi fajta, már a rómaiak is ismerték. Belőle készült a bemutató második bora, a Vagnolo. Nevét a birtoknak arról a völgyéről kapta, ahol terem. Sötét, mélytüzű vörösbor, enyhe borsos ízekkel, finom, fűszeres illatokkal. Igen jól harmonizált a kóstoláshoz kitett paradicsomos pizza ízeivel. A maga jellegzetes, hasas – számozott – palackjában került az asztalra a harmadik, egy késői szüretelésű édes fehérbor, a Cannellino du Frascati Cuvée, három Malvasia fajta házasítása. A Malvasia a Földközi-tenger vidékéről származik, de ma már az egész világon elterjedt, számos változata van. A Cannellino-t a Malvasia di Caudia, a Malvasia Puntinata és a Malvasia Bellone alkotja. Igen kitűnő desszertbor. Az ízek, illatok harmóniák élvezésére, elemzésére elegendő időt hagyva, a visszakóstolásnak szerepe is volt. Mindenki kiválaszthatta, melyik bort kéri az ebédjéhez.

A kisbusz visszavitte a társaságot a városka egyik étterméhez. Az olasz életmód fontos eleme az étkezés. A kisebb városokban egyáltalán nincs, Rómában is csak egy-két helyen van valami amerikai rendszerű gyorséterem. A vendéglátás helyszíne most is igazi olasz étterem volt. Az előtérből ide három lépcső vezet le, de az utolsóról üvegpadlóra lép a vendég. Emeletnyi mélységben egy másik épület maradványai látszanak, annak bizonyítékául, hogy ez a ház is egy római kori másikra épült. Ahogy a borokra, úgy a feltálalt ebédre sem lehetett panasz.

A hideg vegyes ízelítő különféle szalámikból, sonkákból, sajtokból állt. Az előétel gombás-tejszínes gnocchi, a főétel pedig paradicsomos spagetti, parmezán, pecorino, bresaola együttese volt. Desszertnek különféle édes, mandulás, csokoládés, erdei gyümölcsös süteményt kínáltak. Mindehhez mindenki a magaválasztotta bort kortyolgathatta. A kávé elfogyasztás után a túra véget ért, a vendégek tetszésük szerint sétálhattak még a városban és a sűrűn közlekedő vonatok egyikével térhettek haza.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Hideg és fagyhalál: oldják meg a civilek

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 9 - 15:27

Nagyon hideget ígértek, és eljőve a fagy. Aki még emlékszik Hofi egykori műsorára a téli felkészülésről, annak könnyedén bevillanhatott az egykori komikus a salgótarjáni eset kapcsán. De a hideg kapcsán nem csak az újra megindult távhőszolgáltatásról szólnak a hírek. Szerencsére, vagy sajnos. Híre válogatja.

A majdan megérkező leltár az utcán, illetve otthonukba megfagyottakról remélhetőleg nem fognak százas nagyságrendű sokaságot mutatni. De minden emberért kár. Így egy megfagyott ember is pont eggyel több, mint jó lenne. Ezért, például, jó dolog, hogy több szervezet is igyekszik elébe menni a tragédiáknak. S szeretnék nagyon biztos lenni, illetve szinte biztos vagyok abban, hogy még a vallási indíttatású segélyszervezetek sem fogják a hidegtől haldoklót a hitvilága felől kifaggatni, mielőtt életet mentenének. A humanista segítség alapvetően az embert kell, hogy mentse. Már akkor, ha nem hivalkodó pótcselekvés, hanem valós a segíteni akarás. Ezért aztán a hideg helyzet kommunikációja leleplező is lehet. Még akkor is, ha nyilvánvaló: nem a kormány hozta zsákban a mínuszokat. Ahogy más politikai szereplőkről sem tételezem fel ugyanezt. Még Rétváriról sem.

Illusztráció: Tim Gagnon

Ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni attól, hogy kifejtette: a kormány nem kér segítséget a rászorultak részére a templomoktól. Azaz, nem kéri, hogy nyissák meg a fagy elől behúzódni vágyók előtt a kapukat. Ez a klerikális lobbi-platform által delegált államtitkár szájából még akkor is gusztustalan(?), és furcsa(?), ha az egyházak sem tehetnek a hidegről. Különösen abban az összefüggésben kirívóan embertelen az államtitkár kijelentése, hogy közben azt fejtegeti: „Az éjszakai szálláshelyek mellett a nappali melegedők alakíthatók át, civil szervezetek tudnak a számukra biztosított forrásból többletkapacitásokat megnyitni, amelyek eddig is elegendőek voltak”. Mert még emlékezhetünk a kormányzati kirohanásokra a civil szervezetek ellen. Ahogy arra is, hogy a menekült-krízis kapcsán sokkal inkább a források befagyasztására, mintsem bővítésére törekedtek. Rétvári tehát hiteltelen. Nagyon hiteltelen. De az, ha hitelesnek fogadjuk el, akkor a helyzet még rosszabb.

Az utóbbi feltételezéssel élve ugyanis azt láthatjuk, hogy a kormányzat gyakorlatilag minden humanitárius krízis megoldását egyszerűen a civil szervezetekre testálja. Így volt ez a menekültek esetében is, és a jelek szerint a fagyos halálok fenyegetésének időszakában is. S ez a kormány ugat keresztényi etikáról, keresztényi gyermektípusról. Beleértve a „kormányba”, illetve az állampártba azt az említett frakciót is, akiknek a kereszt csak egy, a piálást és jól fizetett biztosító flepnit jelent a jelek szerint. De azért kár lenne elfelejteni, hogy Rétvárinak van azért egy miniszteri rangú főnöke is. Balog Zoltán pedig maga is egyházi ember, református lelkész. Amikor tehát a „kedves Bence” nem repül másnap a fűtött államtitkári irodából, akkor ez tényleg kormányálláspont. Ráadásul az eddigi tapasztalatok alapján olyan álláspont, amit az egyházi intézmények egy része be fog tartani. Ahogy Erdő Péter a menekültek ügyében is biztosította a kormányt a meleg nyelvéről. De szerencsére akkor is voltak papok, lelkészek, akik szerint az emberség közelebb áll az egyházi küldetéshez, mint a kormánytagok talpán végrehajtott nyalakodás. Így talán, amikor mínusz tíz fok alatti hőmérsékletek várhatók, nem a két évvel ezelőtti tél bonyhádi példája lesz ragadós.

Ha pedig az Emmi vezetője futólag szóba került, talán az egyházakon túl érdemes egy másik országos rendszert is megemlíteni. Ez az iskolák, immár központosan irányított rendszere. A salgótarjáni, időközben megoldódni látszó esetről ugyanis az egykor volt szénszünetek is eszünkbe juthatnak. Amikor a fűtési problémák miatt kényszerszünetet rendeltek el egykoron. S nyilvánvaló: problémát nem csak az iskolák fűtetlensége okozhat. Az utcákon is hiányos a fűtés, és nem egy szegényebb régióban a ruházkodás sem biztosan tud alkalmazkodni az utcák fűtetlenségéhez. A főváros belterületéről nézve persze csábító gondolat, hogy metrók, busz és villamoshálózatban gondolkodjon valaki. Olyan közlekedési viszonyokhoz tagadva, amelyek akár alternatív, és többnyire temperált iskola-megközelítést tesz lehetővé. De ez korántsem biztosan igaz az ország minden területére, illetve minden iskolájára. Így talán jó lett volna egy olyan minisztériumi állásfoglalás, ami az iskolák hatáskörébe utalja a szénszünet lehetőségének mérlegelését. Mert a hideget nyilvánvalóan nem Balog Zoltán hozta. De a minisztériumi állásfoglalásokhoz azért hátha van még némi köze.

De még az is lehet, hogy van ilyen állásfoglalás az Emmi részéről, csak elkerülte a média figyelmét. Amely aztán oda vezetett, hogy nem verték nagy dobra, nem dobták be elég mélyen a köztudatba.

Kategóriák: Szervezetek

A Fidesztelenítés esélytelensége – A hatalomra került ellenzékiek futni hagynának mindenkit

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 8 - 17:55

Szinte csak napjaink maradtak.

Akár a föld felé zuhanó repülőgép, pillanatok alatt becsapódunk 2018-ba – s vele az ország sorsát immár majd végérvényesen megpecsételő választásba. Utána vagy Orbánék tovább maradnak a nyakunkon, és bevégzik nyolc évvel korábban megkezdett bűnténysorozatukat, vagy…

De nincs vagy.

Ez a dolog eldőlt, ellenzéki szempontból az idei év ugyanolyan terméketlenül és hiábavalóan fog eltelni, mint az előzőek. Lesz persze sok fogadkozás, mozgolódás, színlelt magabiztosság, de erre már kevesen vevők, végtére is hetedik éve figyeljük a tehetetlenségnek, tehetségtelenségnek és a hatalommal való kis kollaborációiknak szánalmas egyvelegét.

Amilyen bűnösök Orbánék, a maguk módján pont olyan bűnösök az ellenzéki pártok vezetői, főemberei, értelmiségi kísérői. Egytől egyig, kivétel nélkül mindegyik. És teljesen érdektelen, hogy amúgy vannak-e köztük tisztességes, demokratikus elkötelezettségű emberek.

Vannak. Na és?

Teljesítményük megítélésekor nem lehet más szempont, minthogy 2010 óta nem tudtak egyetlen plusz szavazót sem szerezni. Se jobbról, se balról, se középről. Sehonnan, mert igazából senkihez nem beszélnek, mert lehetetlen őket bármilyen konstans értékhez, elvhez, elképzeléshez kötni, bármi újjal, a változás reményével azonosítani. Az ellenzéki pártok hét év alatt képtelenek voltak egyetlen bizalomgerjesztő mondatot mondani az ország úgy kétharmadán tengődő millióknak, a rezsim elhagyott áldozatainak.

A választáson azért természetesen indulni fognak. Tudják ugyan, hogy aknamezőre hajtják saját szavazóikat, de nincs lelkiismeret-furdalásuk. Még a választáson való részvételük árát sem szabják meg, holott ezzel éppen ők teremtik meg a demokratikus közélet látszatát: az egyetlen dolgot, amelynek elvesztésétől esetleg még tart a rezsim.

De hiába, csak a rájuk váró néhány parlamenti hely lebeg a szemük előtt. Ezért indulásuk feltételeként nem is követelik, hogy a kormány legalább a választási szabályok legkirívóbb becstelenségeit orvosolja, például a levélben szavazás arcpirító egyenlőtlenségéét, és mindeddig fel se vetették, hogy ragaszkodnak a miniszterelnökjelölti vita felújításához is. Pedig kéne, hogy aztán Orbán ott, az egész ország előtt legyen kénytelen megvédeni illiberális rendszerét, egy okosan érvelő kihívóval szemben bebizonyítani, hogy miért jobb a magyaroknak egy általa egyszemélyben uralt, és éppen emiatt leszakadó, kifosztott, jövőtlen országban élniük. De az ellenzéknek nincsenek feltételeik, ellenkezőleg, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megkönnyítsék legyőzendő ellenfelük dolgát.

Na és, ha mégis győznének?

A gondolat arra való, hogy szárnyaljon, úgyhogy akkor mi lenne? Bárki is el tudja róluk képzelni, hogy igazságot szolgáltatnának a nemzetnek? Hogy nekiállnának köztulajdonba venni a közpénzből, azaz jogtalanul és erkölcstelenül meggazdagodottak vagyonát? Hogy visszavennék tőlük a földjeiket, szállodáikat, kaszinóikat, éttermeiket, kastélyaikat? A nevükre íratott pénzintézeteket? A rokonoknak, családtagoknak átjátszott, évente százmilliókat, milliárdokat fialó vállalkozásokat, cégeket? Na és azt el tudják róluk képzelni, hogy a beiktatásuk másnapján megszüntetnék a jogrendre és igazságra, egyszóval a demokráciára legveszélyesebb Fidesz-káderek állását, kinevezését? Függetlenül attól, hogy a „törvény szerint” hány évük lenne még hátra. Nemzeti önvédelemből, hogy ne folytathassanak utóvédharcokat.

Elképzelhető, hogy kormányra jutva a mai ellenzék nekilátna országosan „fideszteleníteni”, hogy végre a sötét, gonosz árnyékuk nélkül lehessen élni? Képesek volnának rá, hogy a „fülkeforradalommal” kezdődött tragikus eseménysorozatot annak nevezzék, ami: alkotmányos puccsnak, egyben a hatalom kizárólagos megragadására irányult (sikeres) kísérletnek? És hajlandók lennének ezt ki is mondani, az új parlamenttel megszavaztatni, egyúttal megindítani az ebből kötelezően fakadó eljárásokat?

Ugyan már, semmit nem csinálnának, mindenre azt mondanák, hogy mi nem lehetünk olyanok, mint ők, nekünk muszáj ragaszkodnunk a jogbiztonság és jogállamiság eszméjéhez – és igyekeznének ellavírozni a Fidesz-törvények fogságában. Igenis képesek lennének beteljesíteni Orbán már rég feledésbe merült hencegését, fenyegetését (Kronen Zeitung, 2011. június 10.), miszerint a kétharmados gazdasági törvényekkel „tíz egymást követő kormány kezét kívánja megkötni.”

És tényleg, hogy beváltak ezek a törvények! Még Erzsébet-utalványra is futotta a nyugdíjasoknak öt évvel később.

Az ellenzék pedig készen áll ezeknek az országnyomorító törvényeknek a betartására. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet ájulásig tisztelt alkotmányjogászai évek óta azt sulykolják, hogy kétharmad nélkül nem szabad hozzájuk nyúlni. Tehát inkább az ország, a nép vesszen oda, mint a jogszerűség.Nyilván ők is szeretnének még néhány Erzsébet-utalványt kapni.

Illusztráció: Edward Biberman “Conspiracy” (1955)

Megmondom, mit tennének a hatalomra került ellenzékiek. Futni hagynának mindenkit, a színfalak mögött kiegyeznének és osztozkodásba kezdenének velük. Úgy tennének, mintha nem látnák, ahogy M. Lőrinc harminc milliárdja apránként átkerül az igazi tulajdonosok számlájára, és közben vidáman elkormányoznának a Fidesz helyükön hagyott embereivel.

Elkormányoznának, de vajon hogyan?

Mert ugyan elhiszi-e valaki, hogy akárcsak egyetlen ember is akad közöttük, akinek van fogalma arról, hogy mit kell majd tennie az ország negyedszázada megoldatlan és egyre csak halmozódó súlyos gondjaival? Valaki, aki sokkal messzebb lát az átlagos magyar politikusnál, aki tudja, hogy hol tart és merre halad, mégpedig igencsak gyors tempóban világ.

Vagy netán a szegedi polgármester tudja?

Bruck András

Kategóriák: Szervezetek

Örkény István – Macskajáték – Budaörsi Latinovits Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 8 - 16:27

Az ember – Örkény szavaival – az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal. A Macskajáték az elmúlás melankóliájával szemben arról a fájdalmas, mulatságos és groteszk küzdelemről szól, ahogy az ember mégis, minden ellenére dacolni képes a halállal. Ez a harc zavarba ejtően ismerős. Magyar dac, mondhatnánk.

A Macskajáték alaphelyzete egy szerelmi háromszög, helyszíne Budapest a hatvanas-hetvenes évek állóvizében. Vagyis inkább a mában, voltaképpen mindegy, a lényeg nem változott. Mert mi vagyunk a lényeg. A mi lelkületünk a lényeg. Utcáink, kapualjaink, lépcsőházaink, lakásaink és szobáink levegője. A félszavak, melyekből megértjük egymást, melyek többé állnak össze, mint amik: sorssá. Ellenszegülni az elmúlás kikerülhetetlen törvényének, pofán röhögni azt, amivel szemben esélytelenek vagyunk: nagy, kollektív személyiségjegyeink egyike ez. A mi magyar sorsunk, mondhatnánk.

Negyvenhat éves vagyok. Mennyi ez a negyvenhat? Sok? Kevés? Mi vagyok én? Középkorú? Fiatal? Öreg? És miért vagyok öreg? Örkénynél azért, mert ha szerelmes leszek, nevetségessé válok. Mert már nincs jogom hozzá. Kinőttem belőle.

Serdülőkorom sétái során minden szerelmem elvittem a Gozsdu-udvarba. Azt gondoltam, látniuk kell, engem ismernek meg, ha végigjönnek velem a hat udvaron, hét épületen… Most pár napja arra vitt az utam. Az egykor visszhangzó ürességű tér ma Bábel. Amit régen a magaménak hittem, ma mindenkié. Elveszett belőle a titok, lett helyette élet. Ottjártamkor feltűnt egy szerelmespár, az egykori B udvar egyik sarkában álltak tudomást sem véve a körülöttük hömpölygő tömegről úgy néztek egymás szemébe, mintha addig akarnák nézni azt a másik szempárt, amíg igazán meg nem értik, ki néz ki mögüle. Megirigyeltem őket. Én is így akarok farkasszemet nézni valakivel. Ott a Gozsdu-udvar egyik sarkában. És nem abban a régiben. A maiban. Most.

Megöregszünk mind, ez evidens. De bármikor megöregedhetünk, és ez nem annyira evidens. És majd ha megöregszünk, merjük-e kinevetni az öregséget és dacolva a mindenható fiatalság törvényével állunk-e majd a Gozsdu-udvar egy sarkában farkasszemet nézve szerelmünkkel? Ha egyáltalán lesz szerelmünk a negyvenen túli öregségben…

                                                                   Forgács Péter rendező

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Meghekkelt interjúk – Kövér László szerint a Fidesz hataloméhes, tolvajbanda

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 7 - 18:45

- Kövér úr, Önnek az utóbbi időkben több összetűzése is volt a magyar sajtó munkatársaival.

- Ezek szörnyű emberek, nem is értem, miként tanulhattak meg magyarul?

- Gondolom úgy, hogy Magyarországon születtek. Ők is magyarok.

- Majd intézkedem, hogy a jövőben ilyen ne fordulhasson elő. Csak az lehessen újságíró, akire én rábólintok.

- Mi a baja a sajtóval, Kövér úr?

- Úgy kérdeznek, hogy a mi képviselőink kénytelenek legyenek szánalmasan hebegni és habogni. Belekergetik az embereinket olyan szituációkba, hogy ne legyen más választásuk, mint hazudni, mellébeszélni, végső esetben bunkó módon megfutamodni.

- Kövér úr, Ön, finoman fogalmazva, az ellenzéket sem kedveli. Amikor muszáj szót adnia valamelyik ellenzéki képviselőnek, csak úgy süt a szeméből a megvetés, a gyűlölet. Korábban strigáknak, ártó lényeknek is nevezte őket.

- Korábban tényleg előfordult, hogy nem megfelelő módon fogalmaztam. Akkor még a pártom nem ismerte a „hazaáruló” és a „háttérhatalom” fogalmakat, azért használtam ilyen kifejezéseket.

- Mi a baja az Önöktől eltérően gondolkodókkal?

- Utálom őket, hogy fulladnának meg. Minek jöttek a parlamentbe? Miért rontják itt a levegőt? Miért nem tudnak valahol máshol lenni?

- Sokan rájuk szavaztak.

- A kommunisták szavaztak rájuk. Utálom a kommunistákat.

- Kövér úr, Ön egy meglehetősen baloldali családból jött. Pályája kezdetén Ön is az MSZMP Ifjúságtudomány Intézeténél dolgozott.

- Na, ezért utálom a kommunistákat. Hogy még sokan élnek, akik emlékeznek arra, hogy egykor én is közéjük tartoztam, és ugyanúgy gondolkodtam, mint ők. Dögöljenek meg mind, ott, ahol vannak!

- Váltsunk témát, Kövér úr. Ön a Fideszben, legalábbis, így mondják, a párt lelkiismeretének számít. Néhány hónapja kiderült, hogy nagy beszélgetésre készül Orbán Viktorral, mert nagyon zavarja az a sok visszaélés, ami a pártban történik.

- Tényleg idegesítő, hogy hataloméhes gusztustalan banda lettünk. Visszataszító, tolvaj társaság. Sok párttársunknál nem az ország érdeke számít, hanem az, hogy minél inkább teletömjék a zsebüket. Sőt, nem csak a sajátjukat, de a családtagjaikét, barátaikét is.

- Urizálnak?

- Igen. Egyesek milliós órákkal virítanak, mások méregdrága helyekre utaznak közpénzen, helikopterrel mennek lakodalomba, zsíros állással fizetik ki a babájukat. Ez urizálás, és távol áll attól, amivel valamikor azonosulni tudtunk. Ezt akartam elmondani régi harcostársamnak, a Viktornak.

- És? Elmondta neki?

- Igen. Nagy érdeklődéssel hallgatta.

- Mit válaszolt Orbán úr az ön által felvetett problémákra?

- Azt mondta, hogy vágassam le a bajuszomat, mert így úgy nézek ki, mint egy eszelős őrült.

- Mire Ön, mint tudjuk, levágatta a bajuszát.

- Most mondja meg, mi mást tehettem volna? Kezdjek el vitatkozni egy elmehibbanttal?

Föld S. Péter

Új év, no bajusz. Kövér László bajusz nélkül.

Kategóriák: Szervezetek

Jön a hideg!

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 7 - 15:11

Jön a hideg! Szinte óráról órára ezt halljuk. Figyelmeztetésként, vagy a külvilágtól óvó figyelmeztetésként. Azt azonban elfelejtjük sokszor, hogy a víz nem mínusz húsz fokon fagy meg, hanem már jóval melegebb körülmények között is gyárthatunk jégkockát. A kihűléses halálhoz pedig szintén nem kellenek ilyen kemény fagyok. Ahogy az eddig elhunytak példája is mutatja.

Illusztráció: Richard Lithgow

Mert eddig nem voltak rekord-hidegek, de fagyhalálban már sikerült jobban teljesíteni, mint egy éve. Ráadásul úgy, hogy a kihűlés miatti halálok egyharmada olyanokat ért utol, akiket a saját lakásukból vittek el temetni. Ami nem éppen annak a járványosan elharapódzó jólét legbiztosabb jele. A közönynek, a szegénységnek ellenben annál inkább jeleként szolgálhatnának ezek az esetek. Míg más hírek arról a társadalmi környezetről szólnak, amelyben a fenti adatok „megszületnek”. Mert rendre olvashatók azok a tudósítások, amelyek a tüzelésre alkalmas gallyak összeszedése elleni heroikus küzdelemről szólnak. Ahogy legutóbb Leveleken sikerült egy hős mezőőrnek megakadályozni azt a gigantikus falopást, amelyet egy magányos nő elkövethetett. Ami, tekintettel a vélhető mennyiségre, és a külső hőmérsékletre, nem is lehetett valami hatalmas mennyiség.

Ettől függetlenül teljesen érthető, ha betartják, illetve betartatják azt a törvényt, amelyet elég egyszerűen fogalmazva, de már Mózes is hurcolt a kőtáblákon: Ne lopj! Mert az nyilvánvaló, hogy önkényesen eltulajdonítani a másét nem illik. Alkalmasint törvényileg biztosítva sem illene. S azt hiszem, hogy itt van az alapvető probléma. Ott, hogy szinte biztosak lehetünk: ha a kormánypárt bármely vezetője faágakat akarna gyűjteni, akkor születne rá törvény. Olyan törvény, ahol ezt bárhol lehetővé tenné. Megmagyarázva, hogy ez csak az ott lakók érdekében történik. Valamint akkor nem egy negyvenes nő jelenne meg a színen, hanem mindenen keresztülgázoló lánctalpas erőgépek, a gallyak mellé pedig a fél erdőt is vinnék. Törvényesen. Ha kell, akkor rendőri segédlettel. Mondjuk, a tűzveszély csökkentése érdekében. Szóvivői nyilatkozatokkal, és a meg nem kérdezett szavazók legnagyobb megelégedésére. Legfeljebb az, aki nagyon hangosan kérdezne, az elindulhatna éjszaka a létráját keresni.

Azzal sem lenne természetesen probléma, hogy parlamenti interpellációk szülessenek az illetékes miniszternek alányalva és alákérdezve. Akár a Fidesz, de inkább a KDNP köreiből. Ahol nyilván van az a mennyiségű pénz és pia, ami ezt elviselhetővé teszi. Mármint a kérdezőnek. Akinek a fogyasztása majd belekerül a nagy kalapba. Abba, amiből az előző elszámolási évben mintegy másfél milliót költött a KDNP frakciója szeszes italokra. Valószínűleg a keresztényi szerénység és az önmegtartóztatás jegyében. S természetesen a választók kizárólagos érdekeit tartva szem előtt. Bár ez utóbbira aligha kell tekintettel lennie egy olyan politikai formációnak, amely egy másik párt szatellit-szócsöveként került be az országgyűlésbe. Amelynek épületét valószínűleg jobban fűtik, mint azokat a lakásokat, amelyekben emberek fagynak meg.

Azért mindenesetre bíztató, hogy még a KDNP-s színekkel leöntött politikusok között is van, aki különvéleményt képvisel. Mint, például, a III. kerület polgármestere.

Kategóriák: Szervezetek

Wajdi Mouawad: FUTÓTŰZ c. drámája a Radnóti Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2017, január 7 - 12:57

A Futótűz című bemutatóval nyitja az évet a Radnóti Színház január 7-én. A darab egy megrázó női sorson keresztül ad betekintést a történelemnek kiszolgáltatott egyén életébe.

Wajdi Mouwad darabja forrponton lévő társadalmi kérdésekkel foglalkozik. A dráma egyszerre hozza testközelbe a szülőföld élhetetlenségét és az egyén új, biztonságos lakóhelyre való menekülésének mozgatórugóit.

A  Futótűz középpontjában a szerelmes lány, Nawal, a későbbi anya története áll. Ő Kanadában végrendeletben adja békében felnőtt ikrei tudtára, hogy valahol él az apjuk, és van egy bátyjuk is. Az ikreket a végakarat nyomozásra sarkallja a Közel-Keleten. Egyre mélyebben belemerülnek a múltbéli háború máig ható borzalmaiba, és egyre tisztábban látják, hogy közös életük során anyjuk őket védte, midőn elhallgatta a vele történt borzalmakat. Nyomozásuk során megelevenednek a múlt jelenetei: Nawal a megpróbáltatások közepette is folyamatosan küzd és túlél, legyen szó nyomorról, háborúról, anyaságról vagy a traumák feldolgozásáról. A darabban megjelenik a nemek felelőssége: széthullott családokat látunk, a férfiak egyszerre áldozatai és okozói a katasztrófáknak, szerelmükkel vagy erőszakosságukkal elindítanak életeket, amelyekkel aztán a nők az új generáció felnevelésének ősi parancsát teljesítve magukra maradnak.

Wajdi Mouawad műve attól válik remekművé, hogy nem egy konkrét történelmi valóságra koncentrál. A libanoni háború értelmetlensége, pusztító ereje mellett a dráma központi témája a hagyományos szerepből a tanulás által felszabaduló nő döntései, sorsa és a múltbéli, generációkon átívelő traumák feldolgozása áll.

Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró és rendező. Nyolcéves volt, amikor a családja Kanadába menekült a virágzó Libanont széttépő, tizenöt évig tartó felekezetek közötti polgárháború elől. A szerző a kétezres évek közepén robbant be a nemzetközi színházi köztudatba, Futótűz című darabja pedig világhírűvé tette. A dráma számos színházi díjat nyert. 2010-ben film készült belőle, amelyet a legjobb idegen nyelvű alkotásért járó Oscar-díjra jelöltek (Magyarországon Felperzselt föld címen vetítették).

A darabban szereplő anya életének epizódjai között kiemelten fontos az, amikor nagyanyja a halálos ágyán arra kéri, hogy tanuljon meg írni és olvasni, és hazatérve vésse bele nevét a sírkövébe. Az anyát alakító Kováts Adél a színház blogján olvasható interjúban idézi a darab egy részletét. Mielőtt Nazira elküldi Nawalt, hogy tanuljon meg írni és olvasni, erről beszél: „a mi családunkban a nők, mi olyan nagyon régen beleragadtunk a haragvásba: én haragudtam az anyámra, a te anyád pedig haragszik rám, ahogyan te is haragszol az anyádra.” Kováts Adél hozzátette: „Nawal feladata, hogy megtörje ezt a sort – és ezért kell elmennie tanulni, hogy rálátása legyen a nagy egészre, és a sajátján kívül mások történetére is.

Csak azt vagyunk képesek elengedni és megbocsátani, amit megértünk.

(forrás: Fidelio)

Szereplők:

HERMILE LEBEL — LÁSZLÓ ZSOLT

JEANNE MARWAN — MARTINOVICS DORINA

SIMON MARWAN — OLASZ RENÁTÓ eh.

NAWAL MARWAN — KOVÁTS ADÉL

NAZIRA — CSOMÓS MARI

ANTOINE | KATONA 2. — SODRÓ ELIZA

SAWDA — LOVAS ROZI

NIHAD — PÁL ANDRÁS

CHAMSEDDINE — SCHNEIDER ZOLTÁN

WAHAB | KATONA 1. | FOTÓRIPORTER — RUSZNÁK ANDRÁS

ZSIHAKE | IDEGENVEZETŐ — CSARNÓY ZSUZSANNA

ELHAME | MALAK — MARTIN MÁRTA

ORVOS | GONDNOK — GAZSÓ GYÖRGY

valamint: Németh József, Schór Ádám

RENDEZŐ: ALFÖLDI RÓBERT

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára