Szervezetek

Három poklot ismerek: Dantéét, Bulgakovét és a hazai politika poklát

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 3 - 19:41

Bulgakov pokla a legszelídebb, van benne kies liget, pokolbál sőt még kiút is. Kiút a pokolból. A „Mester és Margarita” Margaritája az évente rendezett pokolbál aktuális királynője. Margarita az alkalomhoz illő ékszerekkel díszített, gyönyörű nő, és -hogy még szebb legyen- meztelen. Hatalma nagy: a bálon egy bűnöst szabaddá tehet.

Egymás után járulnak elé a dicsekvő bűnösök, büszkék bűneikre, ám van köztük egy zokogó anya, aki megölte gyermekét. Margarita őt engedi el a pokolból, neki ad esélyt.

Kedves barátnőm, amikor a történtet mesélem neki, kis hallgatás után ennyit mond: „Belőle lett a legjobb anya.”

Furcsán nézek: Gyermeke gyilkosából legjobb anya(?) aztán váratlanul zúdul rám a felismerés; csak így teheti jóvá visszavonhatatlan bűnét; új gyermekének jó anyjaként, és csak akkor válhat jó anyává, ha belátta bűnét. Nem a bűnbánat, (az is fontos) hanem a jóvá válás (a bűntől való megtisztulás, amelyhez a pokolból való kiszabadulás az út) teszi a legjobb anyává.

Nézzük saját poklunkat! (Dantéról talán a végén) Politikai „elitünk” egy része, a NER lovagok dicsekszenek bűneikkel, nincs az a bálkirálynő, aki kegyelmet adna nekik. Másik rész vagyunk mi, nevezzünk minket a NER veszteseinek (libsiknek, demokratáknak) kezdjük érezni bűnünket. Már nem csak azért fáj nekünk a NER, mert nem mi győztünk, talán lassan elfelejtünk választási csalásról beszélni, meg feszegetni más bűnét, talán észrevesszük mit tettünk rosszul, rájövünk: legnagyobb bűnünk, hogy veszni hagytuk a demokráciát.

Még nem következett be a teljes felismerés, még Dante poklában vagyunk, még büszkélkedünk, még kívülről jön a büntetés, még kéjelgő ördögök nyomnak vissza a mocsárba, még Európában kacagnak rajtunk: Ilyenek vagytok ti magyarok, ingyen kaptátok és veszni hagytátok a demokráciát.

Mégis, itt, ebben a politikai pokolban, mi demokraták időnként egy asztalhoz ülünk, és talán egyszer, nemsokára nem csak választási számtanról fogunk beszélni, hanem közös feladatokról, tettekről: Arról, hogy miként állítsuk helyre a demokráciát.

Szukits Rezső

Forrás: Madison Moore

Kategóriák: Szervezetek

Mátyás, a világ királya a Nemzeti Táncszínházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 2 - 21:55

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Mátyás királyról szólómesék és történetek birodalmába hívja a nagyobbacska gyerekeket. A tanulságos történetek elmesélése során segítségünkre lesz Mátyás király udvari történetírója (vagy inkább okos udvari bolondja?), a híres Galeotto Marzio. Az ő segítségével megismerjük az igazmondó juhászt, Mátyás szép és okos feleségét; Beatrix királynét éppúgy, mint a gonosz kolozsvári bírót, sőt azt is megtudhatjuk, hogyan is lett király a magyarok vezérlő csillaga: a mi igazságos Mátyás királyunk.

Táncolják:  Magyar Nemzeti Táncegyüttes

A meséket színpadra írta: Zs. Vincze Zsuzsa
Koreográfusok: Appelshofer János, Sánta Gergő, Zs. Vincze Zsuzsa, Zsuráfszky Zoltán
Díszlettervező: Tóth Kázmér
Jelmeztervező: Zs. Vincze Zsuzsa
Zene: Rossa László, Szabó Dániel, Papp István Gázsa
Rendező: Zs. Vincze Zsuzsa és Zsuráfszky Zoltán

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 1 - 19:42

(hommage Rejtő Jenő)

Úgy látom, muszáj lenne néhány alapvető dolgot tisztázni, hogy a beszélgetéseink ne fulladjanak bele a „ki a hülye” unalmas mocsarába.

Szóval: a politika görög szó, eredeti jelentésében az állam (városállam) irányításának módjára tett ajánlat. Ma inkább azt mondanám: egy társadalom közös ügyeinek irányítási módjára tett ajánlat. Ennek fényében minimum furcsa, hogy a magyar társadalom többsége majd 20 éve nem is érdeklődik, vajon mi a fenét tenne egy politikai erő a hatalommal. Pedig ez alapfeltétel lenne ahhoz, hogy felelős döntést hozhasson, amikor szavaz. Hagyjuk most a befolyásolás számtalan módját: másutt már kifejtettem: nem a médiában dolgozó számára fontos a sajtószabadság, hanem az állampolgár felelős döntéséhez kell/ene a sokoldalú tájékoztatás, ami egyébként tájékozódási igényt is feltételez.

Nézzük a szikár történéseket: a különféle ajánlatok közül az egyik elnyeri a szavazók többségének támogatását. A többséget kapott erőnek van döntő befolyása a törvényhozásra (parlamentre). E befolyás erőssége a többség mértékétől is függ.

Life in Water / Shailja Shah

A több támogatóval rendelkező parlamenti erő alakíthat kormányt a törvények végrehajtására. Igen erős, elsőrendű befolyása van a közösbe betett pénzek elosztásában. Civilizált társadalmakban ugyanis számtalan ún. társadalmi szolgáltatás létezik, a járható utak ingyenességétől, az oktatás, egészségügy fenntartásától a hátrányos helyzetben lévők támogatásáig.

Minél civilizáltabb egy társadalom, az egyéni jövedelmek annál nagyobb részét vonja el a közösségi célokra: skandináv államokban bizonyos jövedelemszinten felül általános az 50 százalékos adó. Érdekes módon ezek a társadalmak mégis sikeresebbek, mint az adómértéket – többnyire csak a „népnek” is látható személyi adók mértékét állandóan „csökkentő” kormányzatok. (Az USA-t ilyen szempontból nem tartom civilizált társadalomnak: ahogy én látom, ott inkább az „erősebb kutya” elve érvényesül, ami nagyon visszaüt már a közeljövőben is.)

Alaptétel: az államnak, kormányzatnak nincs pénze, egyetlen fillére sincs: csak a többségtől kapott felhatalmazást arra, hogy az összes állampolgártól beszedett pénzt elossza. Mivel e pénzeket nem csak a többség fizeti be, hanem az egész társadalom, ezért egy kormánynak kutyakötelessége figyelembe vennie az ellenzéki szavazók érdekeit is, legalább olyan mértékben, hogy az általa hozott döntések kárvallottjai ne kizárólag az ellenzékiek legyenek, kedvezményezettjei meg ne kizárólag a hívei. Az ellenzőknek ugyan kötelességük tűrni ennek az elosztásnak a kárait – legalább a választási ciklus végéig – de állampolgári joguk egyet nem értésüknek hangot adni: akár a parlamentben, akár az utcán.

Akár a médiában. Ez a legbajosabb, hiszen autark diktatúrák legfontosabb, „megelőző” intézkedése a médiák maguk alá gyűrése: felvásárlással, hivatalos szabályozással (rádiófrekvenciák elosztása), vagy puccsszerű megszüntetéssel (Népszabadság). Amikor egy ilyen diktatúra eljut oda, hogy nemcsak az ellenajánlatokat közvetítő médiumot nyírja ki, hanem a lojális, de részletkérdésekben vitázó médiumot is (Magyar Nemzet, Heti Válasz), az a vég kezdete.

Választópolgárok jó, ha tudják: egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy ajánlattevő milyen elvek alapján képzeli közösségük irányítását, és jó, ha óvatosan fogadják a nagyvonalú ígéreteket is. De legalább tartsák észben: ha egy politikai erő valamely csoportnak kiemelkedően magas részesedést ígér a közös javakból, azt más csoportoktól vonja el. Akár a nyugdíjasoknak ígér 13-14 havi nyugdíjat, akár a „nemzeti” tőkésosztály megteremtését ígéri. Az első esetben képtelenül megemelkedik a munkajövedelmekre rakodó teher. A második esetben az egész gazdaság teljesítőképességét ássa alá, hiszen a preferált „tőkés” réteg szinte kizárólag az állami (közös) pénzekből működik és – versenyképes termék, szolgáltatás híján – azonnal tönkremegy, amint a politikai széljárás megváltozik.

Emlékszik még valaki a Vegyépszerre, ami 1998 és 2002 között az Ovi-kormány házi kedvence volt, és 2002-ben úgy pukkant ki, mint egy túlfújt lufi? De a Közgép 2010-től kezdődött száguldása is megtörni látszik, mióta tulajdonosa olyan „csúnya” egy szóval jellemezte a mai magyarországi kormányfőt. Egyedül a zseniális gázszerelő szárnyalása töretlen. Mészáros ideális stróman: van annyi esze, hogy ne firtassa a nevén futó, naponta növekvő vállalatbirodalom eredetét – beéri azzal, hogy az Adrián pihenjen, a saját jachtján. Saját bevallása szerint fogalma sincs, mivel foglalkozik az a több száz cég, amit a nevére vett, és hová kerül a sok száz milliárd, amit ezek a cégek kaszálnak. Neki elég évente az az 1 milliárd osztalék. (Naná, ez kb. 480 év alatt összejön nekem is – az egyébként nem rossz, havi 150 ezer forintos nyugdíjamból.)

De még csak nem is a legnagyobb baj, hogy Magyarországon léteznek nagyon gazdagok. Azt már gyakorlatban megtapasztalhattuk, hogy a gazdagok vagyonának szétosztásával nem az általános gazdagság növekszik, hanem az általános szegénység. Erről a jelenségről számtalan tudós értekezés született, a legplasztikusabb – és a köznép számára is legérthetőbb munka Kornai János A hiány című műve. Nem véletlen, hogy anno esélyes volt a Nobel-díjra, amit végül az az indiai közgazdász nyert el, aki a szegények bankját találta ki.

A Magyarországon immár 9 éve regnáló rezsimnek az a legnagyobb bűne, hogy pazarlóan, sőt, pusztítóan bánik az ország egyetlen természeti kincsével – a magyar emberekkel. Ennek szerintem még csak nem is az egészségügynek nevezett betegségügy látványos, konkrét halottakat termelő ágazat a legsúlyosabb következménye. Ez inkább tünet.

Hanem a köz-és felsőoktatás totális szétverése, ami magabízó, nyitott állampolgárok nevelése helyett alázatos szolgák termelését forszírozza, és minden erejével utáltatja, tiltja a nevelési műhelyek létét.

És nemcsak a nevelésben, oktatásban. Kevesen tudják: ma Magyarországon a munkajövedelmeket nagyjából háromszor, négyszer annyi közteher sújtja, mint a tőkejövedelmeket. Az áfa túlnyomó többségét munkajövedelmekből fizetik, hiszen a fizetések teljes egészét élelemre-lakhatásra-ruhára költik, míg a tőkejövedelmek jó része felhalmozásra, befektetésre megy. Ehhez képest ma Magyarországon 500 millió forintos árbevételig a társasági adó 0%, és az osztalékadó (tőkejövedelem) kijátszására is számtalan lehetőség adódik. Például a nyereség adóparadicsomokba való áttelepítése – off-shore cégek útján, amik csak 2010-ig csípték a ma regnálók szemét. A nemzetközi olajárzuhanás és a magyar, mesterségesen magasan tartott hatósági olajár közötti különbséget lefölöző Met épp úgy adóparadicsomba mentette nyereségét, mint a letelepedési kötvények után kizárólagos engedéllyel szedett 50 ezer eurós „intézési” díjakat.

A legocsmányabb parasztvakítás mind közül az idősek körében zajlik. Naná, 2 és fél, hárommillió szavazóról van szó, akiknek nagy része ráadásul kötelességének is érzi, hogy szavazzon.

Magyarország jelenlegi méltatlan első szolgája 2006-os fiaskója nyomán egy életre megjegyezte: ennek a szavazóbázisnak hízelegni kell. „Ezek” aktív életük jó részében nem is hallottak adóról, fogalmuk se volt, hogy jövedelmük mekkora része ment a közösbe, arról pláne nem, hogy mi illetné őket méltányosan: tehát arra várnak hálatelt szívvel, hogy majd valamelyik úr „ad” nekik.

Ennek érdekében gátlástalanul megszegik a még érvényben lévő nyugdíjtörvényt is – az érintettek túlnyomó többsége úgyse ismeri. A törvény szerint ugyanis Magyarországon a nyugdíjakat, és azok emelésének mértékét – mivel nem biztosítás alapúak, hanem a kirovó-felosztó rendszer szerint működnek – a regnáló kormány állapítja meg. A törvény szerint a nyugdíjakat az infláció mértékével azonosan kell növelni, méghozzá úgy, hogy január elsejétől az évre prognosztizált mértékkel. Ha a valóságos infláció mértéke magasabb, mint a tervezett, akkor – legkésőbb novemberben – visszamenőleg az év elejétől ki kell fizetni a különbözetet, méghozzá nyugdíjemelés, és nem egyszeri „prémium” formájában.

Ehhez képest 2018-ban januárban 0,6 %-kal emelték a nyugdíjakat miközben – még az MNB érdekesen számított inflációs mértéke is 2,7% volt. Novemberben meg nem a törvény szerint járó 11×2,1%-os nyugdíjemelést kapták az idősek, hanem mindenki egységesen, egyszeri „prémiumot” 18 ezer forintot. Ebből következően a nyugdíjak reálértéke 2010 óta folyamatosan, egyre növekvő sebességgel romlik, hiszen nominálisan sem követi a valóságos inflációs mértékeket. Nem is említve, hogy az idősebb korosztály fogyasztásának 90-100 százalékát kitevő élelmiszerek, gyógyszerek, napi cikkek (papírzsebkendő, szappan, fogkrém stb.) drágulása csak az utóbbi két évben minimum 40 százalékos.

Mindezzel együtt is, én lennék az utolsó, aki a nyugdíjasok gondjait vetné bármely kormány szemére. Mi vagyunk ugyanis, akiknek bármily csekély, de biztos jövedelmük van, – illetve egyelőre van.

A dolgozó rétegek mértéktelen megalázása, kizsákmányolása ugyanis hamarosan ellehetetleníti a szolidaritási alapú nyugdíjaink kifizetését: nem lesz kitől, honnan beszedni azt a pénzt, ami nekünk járna, annak fejében, hogy a 30-40 ledolgozott évünk alatt a tőlünk levont járulékokat kifizettük az akkori időseknek.

A Magyarországra az elmúlt 9 évben ömlő támogatások elprédálása a ma regnáló rezsim múlhatatlan bűne.

Amit viszont tényleg nem értek. Csak józan paraszti ésszel: ha fényességesen ragyogó idoljuk egyetlen szerelme, szívügye, a magyar foci a beléöntött milliárdok ellenére az ismert „teljesítményre” képes, miben reménykednek? Könyörgöm: egy focista nemhogy felnő, ki is öregszik 9 év alatt. Lassan minden egyes drukkernek külön szektora lesz a stadionok árjában, és a játékosok személy szerint köszönthetik szurkolóikat egy meccs elején – csak éppen egy árva gól sem képes betalálni az ellenfél hálójába.

Így valahogy néz ki Magyarország jelenlegi „fejlődése”: néhány tucat drukker feszít a lelátón az alant saját kezűleg, ám közösből etetett „játékosokat” nézve, akik képtelenek egyetlen meccset is nyerni, ha nemzetközi színtéren kell pályára lépniük.

Szép kilátások, szegény hazám.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Kariokának lenni jó! – IV. rész: Két hegy és egy katedrális

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 30 - 21:05

Sorozatunk negyedik – befejező részében a város három legfontosabb nevezetességéről lesz szó. Azokról, amelyekért valóban érdemes a földgolyó ellentétes oldaláról is ideutazni és az is egészen bizonyos, hogy a felkeresésük nélkül nem szabad elmenni innen. A térképre nézve, nagyjából egy derékszögű háromszög csúcspontjaiban helyezkednek el, az egyik a Lapa negyedben, a másik a város szárazföldi részének majdnem közepén, a trópusi esőerdőben, míg a harmadik egy óceánba nyúló félszigeten.

Aki Rio de Janeiróról életében legalább egy filmet már látott vagy egy könyvet már elolvasott, a háromból kettővel biztosan találkozott. A hegy csúcsán kiterjesztett karokkal álló Krisztus-szobor olyan szimbóluma lett a városnak, mint Budapestnek a Szabadság-szobor. A 710 méter magas Corcovado-hegy (magyarul Púp-hegy) a Tijuca Nemzeti Park területén áll. Ennek növényzete és állatvilága egyaránt védett, az állatok etetése tilos. Az 1800-as években itt kávéültetvények voltak, mígnem a század második felében, az eróziós károk megszüntetése érdekében II. Pedro brazil császár elrendelte az erdő visszatelepítését. A szoborállítás gondolata is legelőször ugyanebben az időben fogalmazódott meg, de sokáig nem történt semmi, csak a Portugáliától való függetlenség 1822-ben történt elnyerésének századik évfordulóján kerül újból előtérbe. A pályázatot Heitor da Silva Costa szoborterve nyerte, a megvalósításhoz viszont csak 1926-ben kezdtek hozzá és a szobrot 1931-ben avatták fel.

Szinte a város minden pontjáról látható. A hegytetőre út vezet, és vasutat is építettek. A négy kilométer hosszú pályán a kocsikat eleinte gőzmozdony húzta, később ez lett Brazília első villamos vontatású vonata. Már maga az út, mely egy trópusi esőerdőn megy keresztül – önmagában is élvezetes. A városból autóbusszal is feljuthatunk ide, sőt a Largo do Machado metróállomás melletti térről (sorozatunk első részének utolsó fotója) mikrobusz különjárattal is felmehetünk. A harminc méter magas és közel ezer tonna súlyú szobor több részletben készült. A test öntött vasbeton, a fejet és a kezeket Paul Landowski lengyel-francia szobrászművész Párizsban készítette el. Az alaphoz felhasznált kő Skandináviából származik, végül a szobrot kívülről különleges, brazil szappankő mozaik darabokkal burkolták, ez az esőnek, erős szélnek jobban ellenáll. A madarak elriasztására végig a felső éleken szögeket helyeztek el. A szobor kiterjesztett karjaival üdvözli, magához öleli az érkezőt, megáldja az alant élő karioka népet. Felállítása óta már monda is fűződik hozzá: Ha a tenger felöl veszély fenyegetné a várost, karjait összezárva jelezné a baj közeledtét!

A Corcovadoról lefelé menet az úton találunk olyan helyet, ahonnan jó kilátás nyílik a szomszédos domboldalba épült favelára. Amit az afrikai országokban a bádogvárosoknak hívnak, azok Rióban a favelák. Oda turistának egyedül bemerészkedni nem tanácsos, a terület birtoklásáért rivális bandák vívnak esetenként tűzharcot egymással, olykor még a rendőrséggel is. Ilyen szegénynegyedből több száz is van a városban, lakóik száma ismeretlen. A legutóbbi becslések szerint Rio de Janeiro hat és félmillió lakosának harminc százaléka favelákban él. Az első úgy keletkezett, hogy a brazil kormány ajándék házat ígért az 1864-től 1870-ig tartó, Paraguay elleni háborúban harcoló katonáknak. Persze nem adta meg! Amikor a katonák visszatértek, a kikötővel szemközti domboldalon önhatalmúlag kezdtek el építkezni, így jött létre a Providência (Gondviselés) favela. A szegénység növekedtével a favelák száma is szaporodott, ma már a tengerparton, elegáns szállodák, például a Sheraton mögötti területen is látható belőlük. Az egymás tetejére épített házakban különleges jogrend uralkodik. Ha az újonnan felépített ellen az alul lakók közül tíz évig senki nem tesz panaszt, az új építője is jogos tulajdonossá válik.

A Corcovado tetejéről csodás kilátás nyílik a városra és jól látható a másik, valóban „kiemelkedő” fontosságú nevezetesség: a Sugarloaf, portugálul Pão de Açúcar, magyarul a Cukorsüveg-hegy. A láthatóság fordítva nem mindig igaz, a Megváltó Krisztus szobra olykor felhőbe burkolódzik. A gyarmati időkben a portugálok a cukornád levét amfora alakú tartályokban vitték hajókkal Portugáliába. Mire megérkeztek, a folyadék víztartalma gyakran elpárolgott, a megszilárdult cukor felvette a tartály alakját – a hegy pont ilyen volt, ezért is nevezték el cukorsüvegnek. A 396 méter magas hegy meglátogatására előbb az alacsonyabb, 250 méteres Morro da Urca-hegyre kell drótkötélpálya segítségével feljutni, majd onnan egy másik hasonlóval mehetünk tovább.

Amikor 1912-ben megnyitották, ez volt a világ harmadik drótkötélpályája. Az első Spanyolországban, 1907-ben, a második Svájcban, egy évvel később állt szolgálatba. Érdemes az Urca-hegyen is megállni, kicsit körülnézni a teraszon, már innen is nagyon szép kilátás nyílik a városra és a tengerpartra. Ezen az állomáson látható egy-egy példány a pályán korábban használt kabinokból, a nagyobbik egy James Bond filmben is szerepet kapott. A drótkötélpálya második útjával feljutva a csúcsra, a panoráma valóban káprázatos. Kitárul előttünk a Botafogo öböl és a világhírű strand, a Copacabana! Élvezhetjük a látványt étterem, bár, kávézó teraszáról, a kilátás a városra naplementekor innen a legszebb.

A háromszög harmadik csúcsában nem természeti jelenség vár megtekintésre, hanem épített különlegesség: a Metropolitan Cathedral vagy más néven Rio de Janeiro Szent Sebestyén Székesegyház. Az Edgar de Oliveira da Fonseca tervezte épület a maja piramisok alakját idézi, de az alapja nem négyzet, hanem kör, mert így minden bennlévő egyenlő távolságra van Istentől. Az 1979-ben elkészült katedrális 75 méter magas, belső átmérője 96 méter, területe nyolcezer négyzetméter. Különlegessége, hogy sem mesterséges világítása sem gépi szellőzése nincs. A légcserét a fal résein átáramló levegő végzi. A templomot délután öt órakor bezárják, esti istentiszteleteket nem tartanak benne. Ülőhely ötezer ember számára van, a legutóbbi két pápa látogatásakor viszont állva tízezren is elfértek benne.

Az egyenes vonalú ólomüveg ablakok 64 méter magasak, azt szimbolizálják, hogy mindenki eljuthat a mennyországba. Szent Sebestyén hintóját a szent emléknapján feldíszítik és a hívek maguk húzzák a menetben. Kívánságleveleket helyeznek el rajta és hálagyertyákat gyújtanak, amikor valamelyik kívánság teljesült. A templom belsejében a Corcovadon már megismert szappankő táblába faragott relief azt örökíti meg, hogy volt idő, amikor a portugálok és az indiánok együtt harcoltak a betolakodó franciák ellen.

Kilépve az impozáns katedrálisból, ismét a régi belváros területén találjuk magunkat. Pár percnyire van csak a Circo Voador tér, a hófehér viadukt tetején guruló kedves, öreg villamosával, vár a gazdag szórakozási lehetőségeket kínáló Santa Teresa negyed, ahol egy asztalnál, egy pohár jeges caipirinha mellett megengedhetjük, hogy áthasson bennünket a szamba hangulata és magunkban ismét megállapíthatjuk: kariokának lenni jó! Érdemes kipróbálni!

Révay András

(A szerző a HAVAS Creative Tours támogatásával járt a helyszínen)

Kategóriák: Szervezetek

Maradt még lopnivaló?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 30 - 12:47

Örkény félperces 2019-ből

– Árpád: van még valami, amit nem loptunk el ebben az országban?
– Mozdítható?
– Lehet az is. De ha ingatlan, az sem baj.
– Ehhez át kellene néznem a feljegyzéseimet..
– Árpád, neked feljegyzéseid vannak arról, amit elloptunk? Meg vagy te hibbanva? És ha megtalálják?
– Csak vicceltem Főnök. Akartam látni, milyen az, amikor elsápadsz, remegni kezdesz és kiráz a hideg.
– Rossz vicc volt. Ennél még az is jobb volt, amikor Ibizán mozgattad az orrodat.
– A kedvedért mozgathatom most is. Akarod?
– Erre most nincs idő. Az érdekel, hogy van-e még valami, amit még nem loptunk el. Kaszinó, föld, trafik, letelepedési kötvények. Bármi.
– Megint lopni akarol, Főnök?
– Épp ellenkezőleg.
– Visszaadni?
– Na, hülye azért nem vagyok! Csak válaszolnék az ellenzéki vádakra, hogy még mennyi minden van, amit nem loptunk el. Erről kellene egy lista.
– Rövid lesz, Főnök!
– Legföljebb majd kétszer is elmondom. Vagy háromszor, mert annyi a magyar igazság.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Titkosították Németh Szilárdot a Miskolci Egyetemen

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 29 - 14:41

Titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával tartott előadást Németh Szilárd a Miskolci Egyetemen. Németh Szilárd nemcsak a Fidesz egyik alelnöke, de államtitkár is egyben, nem mellesleg, köztudottan okos ember, amit onnan is lehet tudni, hogy láthattuk már birkafejet enni, ami nem csupán egy gasztronómiai alapvetés, de esztétikai élménynek sem volt utolsó.

A Citromfű Politikai Műhely hívta meg Németh Szilárdot, hogy tartson előadást a haderőreformról, valamint a közelgő európai parlamenti választásról. Mint a rendezvény szervezője elmondta, nem akarták, hogy probléma legyen, ezért csak néhány nagyon megbízható embernek szóltak, és őket is megkérték, ne mondják el senkinek, hogy Németh Szilárd mikor és hol osztja meg gondolatait a meghívottakkal.

Nem attól tartottak, hogy Soros György migránsokat szabadít rá a teremben lévő emberekre, a problémát ebben az esetben az jelentette volna, ha olyanok is bemennek az előadásra, akik nem feltétlenül szimpatizálnak a Németh Szilárd által képviselt rezsimmel. Ezt szerette volna elkerülni a szervező, mert nem akarta, hogy okvetetlenkedő kérdésekkel zavarják meg az előadót. Olyan kérdésekkel, amelyekre esetleg nem tud frappánsan válaszolni, és ezáltal akár az a látszat is keletkezhet, hogy Németh Szilárd esetleg mégsem annyira okos, mint ahogyan az a birkafej megevése közben látszott.

Hogy mi hangzott el, azt a fentiekből következően talán sosem tudjuk meg. Akik ott voltak, nyilván hallgatnak az elhangzottakról, azokat, akik nem juthattak be az előadásra, életük végéig mardoshatja a kétely, számukra marad a találgatás. Csak feltételezésekre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, és nem tudunk másra gondolni, minthogy az előadás nagyon jól sikerült, Németh Szilárd brillírozott és a válogatott hallgatóság is hozta a tőle elvárható színvonalat.

Vagyis, senki nem kérdezett semmit. Miért is kérdeztek volna, amikor anélkül is tudják, hogy az előadó magától is elmond mindent, ami lényeges. Amiről pedig nem beszél, az nyilván nem fontos, vagy annyira titkos, hogy még ő maga sem tudhat róla.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Eperleves

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 17:00

Rátesi Margit legutóbbi cikkét olvasva én is kedvet kaptam!

Értekezésünk tárgya mindössze a leveskészítés leírása (receptje) azonban a világtörténelmet helyére igazító vágyunktól hajtva nem hagyhatjuk szó nélkül azt a jelentős gasztronómiai tévedést, miszerint az eperleveshez leginkább eperre volna szükség.

Hamis gondolatokat hessegetve említjük, hogy a reformkonyha, az egészséges táplálkozás, és bioizék tisztelőiként távol áll tőlünk a kémia, ezért mindenféle vegykonyhákban kimunkált ízfokozók alkalmazását határozottan elutasítjuk. Sőt a gyanú árnyékában könnybe lábadt szemmel jegyezzük meg, hogy még olyan kemikáliák, mint a só és a cukor használatát is a modern gasztronómia kevésbé kifinomult eszközének tartjuk. Engedményként legfeljebb, mutató és hüvelykujj közé csippentett mennyiségben (kisujjunkat elegánsan eltartva), himalájai kristály só vagy barnacukor formájában tudjuk tűrni.

Természetesen nem állítjuk, hogy az eperleveshez nem szükséges eper, sőt a friss, érett, vegyszermentes epret kifejezetten hasznosnak véljük. (Itt csak terjedelmi korlátok miatt nem említjük az nyúl-, és őzszarral trágyázott, kullancsok közül válogatott, guszta csokrokba gyűjtött erdei epret, alias, szamócát.) mindössze annyit állítunk, hogy az eper nem a legfontosabb, mert a legfontosabb, mindjárt az elkészítéshez szükséges edényt megelőzve Tündér Ilona.

Tündér Ilona nem fenékig eperleves, akarom mondani tejfel. Amikor reggel hétóra körül beszól: „Kész a reggeli” és héttől nyolcig egy szelet vajas kenyér és egy csésze tejeskávé mellett türelmesen hallgatja élete párját, aki csak beszél és beszél a világ megismerhetőségéről, bibliáról, kertről, szerelemről, szeretetről, Lin-Csi apátról és taoról, akkor bizony Tündér Ilona. Amikor élete nagy szerelmét „… rád semmit nem lehet bízni”, „… minden elfelejtesz”, „… és én?”, jellegű mondatokkal bombázza, akkor Tündér Ilona csak a tejföl savója. Azonban amikor eperlevest készít (figyelem: nem főz(!) készít), akkor ismét a tejföl színe, tetőtől-talpig Tündér Ilona.

Tehát eperleves ügyben egyszerű földi halandó számára legfontosabb hozzávaló egy (minimum egy) Tündér Ilona.

Fentiekből látható, hogy ha Tündér Ilona megvan a többi már gyerekjáték: venni, szedni, lopni, kapni kell valamennyi érett epret, valamennyi tejet, és feledve korábbi proccságunkat némi vaníliacukrot.
Tündér Ilona meglátva a hozzávalókat a mosott, durvára vagdalt eperrel megtölti a mixert, annyi tejet önt rá, hogy ellepje, rászór egy zacskó (brrr) vaníliacukrot és a géppel összekeveri. Mi, érzékenyebb lelkű földi halandók a keverés időszakában, a porszívózáskor megszokott módon sürgős kerti teendőt találunk. (Vajon nő a fű?) Egy-két perc múlva, mire fárasztó kerti teendőnkkel végzünk, Tündér Ilona elmosogatja a mixert, üvegtálakba tölti a levest, tetejét a legpirosabb eprek darabkáival díszíti, és szigorú tekintettel nyugtázza, amikor kérdésére kanalunkat meg nem állítva az opálosan csillogó, krémes csoda és szánk közötti útján, tömött pofával válaszolunk: Jó.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 14:19

A Borbás Marcsi erényei alatti polémiánk nyomán veszem a bátorságot, hogy folytassam a diskurzust a gasztronómiáról, benne a magyar hagyományokról – változatlanul remélve, hogy Ti is hozzájárultok majd egy-egy jóízű történettel Kanadából, Írországból, az USA-ból, vagy ahol éltek.

Közbevetőleg: a Gasztroangyal nálam ”leszállt” – hasra. Óvatlanul megnéztem ugyanis egy szentestei vacsorára készült adást. Hááát. Ezúttal a műsorvezetőnő házában forgattak, ahol Marcsi két, indokolatlanul viháncoló vihornyával – az unokahúgaival – készült a vendégek fogadására. (Hogy a húgok szülei miért nem voltak ott karácsonykor, az homályban maradt. Erős a gyanúm, hogy nem annyira a családi kapcsolat, mint inkább a dekoráció kedvéért szerepeltek.) A főfogáson a háttérben egy mesterszakács dolgozott. Csak annyit tudtunk meg, hogy gesztenyés-májas töltelékkel tölti meg a pulykamellet – még csak nem is egész pulykát! – és különböző zöldségekből ad hozzá látványos köretet. A süteményeket a helyi – solymári – cukrászat hozta, készen. Láthattuk, hogyan fújja be aranysprayvel, meg hogyan tép az aranyfüstből idomtalan lemezkéket a kész! tortára. Arról szó sem volt, mi van a látványos sütikben, meddig kell keverni, amíg olyan lesz, mint a képen – szóval ami egy főzőműsor lényege lenne. Csak az ájult sznobság.

Eközben az unokahúgok az udvaron egy kb. 8-10 méteres fenyő combvastagságú törzsét fenyegették kisbaltával, nagyfejszével – rejtély, végülis hogy tuszkolták be a házba, és szegény fenyő hogy állt meg a lábán.

Az asztalról style list gondoskodott – komor lilába-aranyba borítva szegény bútort. Még jó, hogy nem kandellábereket állítottak az asztal köré…

Szóval ebben az adásban a promóció átvette a műsor szerepét. Gyanítom, hogy a mindvégig uralkodó széles-szeles jókedv okozója az a tokaji borász volt, akinek a palackjaiból kellő áhítattal, ám derekasan kóstolgatott mindenki. Nyilván a karácsonyfa is ezért maradt félbe-szerbe, amit a lányoknak kellett volna feldíszíteni. Szegény fán ugyanis a találomra feldobált kék, sötét- és halványlila gömbökön kívül az égvilágon semmisem volt. Se szaloncukor, se egy szál gyertya, vagy égőfűzér, egy nyomorult mézeskalács dísz, bármi.

De hát én sose állítottam, hogy a Gasztroangyal a világ legjobb tévéprogramja – csak annyit mondtam, hogy bírom. Legalábbis jobban, mint az olyan „szórakozzá’ ba+” típusú műsorokat, ahol tök ismeretlen celebek jókat röhincsélnek saját, kívülálló számára ismeretlen okból humorosnak gondolt poénjaikon.
Térjünk rá a gasztromókusok világára. Eleinte érdeklődéssel követtem a nekem ismeretlen ízesítőket, fűszereket, elkészítési módokat, (néhány be is vált) bátran bevallom: nekem megmaradt a hagyományos, egyszerű, tiszta ízekre kondicionált gyomrom. Bár szívesen és kíváncsian megkóstolok mindent – szeretem a tengeri herkentyűket, és ettem már azt a forrón remegő zöld kocsonyát is, ami a fűszervajjal készített csigából válik a pirítóson – ízlett, de azért nem tennék nagyobb vándorutat érte. A magyarok többsége a tengeri haltól annak erős illata miatt idegenkedik – nekem az nem büdös, hanem halszag. Viszont: nem szeretem a belsőségeket – a májat sokáig csak májkrém formájában ettem meg – annak nincs májíze. Felnőttként már megeszem pl. a pacalt, körömpörköltet – egy évben egyszer, nagy társasággal és sörrel-borral bőségesen körítve. Nem szoktam rá a gyümölccsel főzött-sütött húsra sem, bár Anyukám is készített a főtt leveshúshoz meggy-, vagy egresmártást, de szívesebben választottam a nyers, frissen reszelt (natúr!) tormát mellé. A kompótot én makacsul desszertnek kérem. Nálam szegény bazsalikom – és ezzel az olasz konyha is – kihúzta a gyufát: szerintem kölniízű, miközben a szintén illatos rozmaringot, zsályát szívesen használom a sültekhez, mert azok kiválóan megszelídítik a tolakodóan erős húsízt. Ezzel elárultam azt is –nem tartoznak a kedvenceim közé a vöröshúsok: marha, vad.

De ami miatt biztosan minden kényes ízlésű gourmand-nál kiverem a biztosítékot: megkóstolni sem vagyok hajlandó a nyers húst – így kihagytam a tatárbifszteket. Egyetlen nyers húsétel kivétel – az is csak azért, mert eleinte nem tudtam, hogy nyers, és azért füstölt volt: a füstölt lazac. De szusivacsorával senki ne csábítson – persze, megkóstoltam így aztán tudom: nem az én világom. A fasírtom is kész szerencsejáték: ugyanis a magam keverte darálthúsba se nyalok bele, és csúnyán néznék arra a szakácsra, aki véresen tenné elém a húst: mi van, nem volt türelme kivárni, hogy elkészüljön? (Miközben a halálom a pépesre főzött zöldség.)

Jókat derülök a gasztromókusok kínos igyekezetén, ahogy legújabban óriási – otthon inkább kínálótálnak használt – tányérok közepére építenek mikroszkopikus méretű tornyokat, majd az egészet körülcsepegtetik valamivel. Merthogy az milyen szép! Szééép?! Nekem inkább gyanús halom, amiből itt-ott ismeretlen szálak lógnak ki, és sose tudhatom, mikor harapok rá valamilyen kompótra, amikor mondjuk sült csirkét kértem.

A húgom egyszer jól meg is viccelt egy pincért. Van ugyanis nekünk egy családi „törzshelyünk”, egy, a kispesti lakótelep árnyékában húzódó kisvendéglő, ahol a családi születés- és névnapokat tartjuk. Ahogy öregszünk a testvéreimmel, nincs már kedvünk hajnaltól a konyhában robotolni, majd két napig mosogatni, hogy „megünnepeljenek” minket. Ízletes, sima magyarkonyhát vittek – bőséges adagokkal, barátságos árakkal. Egyszer aztán bezártak felújítás miatt – ez rá is fért az ugyan mindig tiszta, de azért sokéves ételszagot a falakon, lambérián hordozó helyiségekre. Új tulajdonos, vele új csapat is érkezett – bár az a pincér maradt, aki nekem kérdés nélkül hozta az alkoholmentes sört (autóval járok, ez az oka), a nővéremnek a pohár édes vöröset (ezt sose értettem: a vörösbor édesen nekem legalább akkora felségsértés, mint a kávé cukorral). A húgom elé letette a fél konyakot (ami legújabban már csak 4 cent), meg hozta az étlapokat is.

Az étlap is megújult – de azért megtartották a korábbi ételeket is. Megrendeltük a kedvenceinket: a kárpáti borzaskát, meg a sült kacsacombot – pir.burg.pár.káp. Érkeztek is tálcának beillő tányérokon az ételek – a középre tolt kaját körülcsepegtetve lendületes szószcsíkokkal. Mire a húgom: Pincér! Ez a tányér koszos! Szegény felszolgáló ijedtében köpni-nyelni nem tudott: hol, hol? Hát itt, nézze – valamivel lecsöpögtették, és nem mosták el rendesen. De hát az kólaszósz! (Persze, hogy tudtuk – nézünk mi főzőműsorokat.) Aztán megrökönyödve nézte, ahogy a szalvétával tisztára töröljük a tányérunkat.
Úgy hihetitek, nem adunk a tálalásra, de ez nem igaz. Mi nem vagyunk válogatósak, de finnyásak igen. Anyukám otthon még a zsíroskenyér mellé is külön kistányérban tette le az uborkát, paradicsomot – mikor, mit. Sőt a főzelék feltétjének is külön tányér járt – egyáltalán nem mindegy, hogy néz ki az az étel, mielőtt bekerül abba az egy gyomrunkba. Közöttünk vitathatatlanul a húgom a tálalás mestere: olyan hidegtálat készít, maga főzte töltött tojással, paradicsommal, körözöttes fél paprikákkal, hogy eladásra is beválna – csak sokkal finomabb.

Sokat fecsegek – de azért még a „street food”-dal (magyarul: sztrítfúddal) kapcsolatos kalandjaimat elmesélem. Nálunk gyerekkoromban tilos volt az utcán evés: a fagylaltot még csak-csak elnézte Anyu, de a lángosra, főtt kukoricára már összehúzta a szemöldökét: Az ember nem zabál mentében, mint az abrakos ló! Megterít rendesen, leül az asztalhoz, és evőeszközzel eszik, nem kézzel-lábbal! Így azután, amikor nálunk is megjelentek az első hot-dogosok, hamburgeresek, meg palacsintázók – még nem a MaC Donaldstól – revolúció számba ment, hogy a vásárlás, nézegetés közben elmajszoltunk egy virslis kiflit. A hamburger nem ízlett: és nemcsak azért, mert a maszekok puffancsba – vagyis édes, kalácsszerű zsemlébe tették a lapos fasírtot. A „mekit” is megkóstoltam – de nem bírok kibékülni azzal, hogy a zsemlébe tömött mindenféle – uborka, paradicsom, zöldség – eláztatja a tésztát. Ráadásul nyakon öntik az egészet az édes majonézzel – ami egyébként tartármártás, fene tudja miért ragadt rá a majonéz elnevezés. A húspogácsa meg olyan, mintha fűrészporból szárították volna – pedig úgy tudom, mindenhol azonos szabvány szerint készül.

Szóval, én már csak megmaradok ilyen maradinak – és ha mégis az utcán tör rám az éhség, inkább a péknél veszek egy sóskiflit üresen. Esetleg egy lángost –de csak sósan, fokhagymásan – a tejföl, sajt, lecsó már terített asztalra való.

És nálatok???

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Joe Orton: A kulcslyukon át a Thália Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 28 - 05:25

A pszichiátriai rendelőben a gyógykezelés több veszéllyel jár, mint a betegség. De a legtöbb veszéllyel a titkárnői állás jár, amire Geraldine ártatlanul jelentkezik. Először vetkőznie kell. Majd azonnal öltöznie, mert betoppan a pszichiáter vérmes felesége. És nyomában zsarolója, a szoknyabolond londiner. Akit üldöz a rendőr. Szerencsére az egészségügyi hatóság főellenőre lesújt, ahol hibát talál – és ennek érdekében bármit képes félreértelmezni. Mire előkerülnek a kényszerzubbonyok és a pisztolyok, már csak annyi biztos: a váratlan esemény mindig bekövetkezik, amikor legkevésbé számítunk rá.

Ilyen őrült napból egy elég az életben. Ezért találták fel a színházat, hogy az az egy viszont ki ne maradjon.

Az elsöprő komédia szerzője, Joe Orton olyan zseniális és sikeres volt, hogy azt nem lehetett elviselni: a szerelme végzett vele. Ezt a darabját már nem is láthatta színpadon. Nézze meg Ön.

Az előadás megtekintését stroboszkóp, erős fény-és hanghatások alkalmazása miatt erre érzékeny nézőknek nem ajánljuk!

Az előadást 16 éven felüli nézőinknek ajánljuk!

(forrás: színház)

Szereplők:
Dr. Prentice: Friedenthal Zoltán
Geraldine Barclay: Mórocz Adrienn
Mrs. Prentice: Schell Judit
Nicholas Beckett: Bán Bálint
Dr. Rance: Tamási Zoltán
Match őrmester: Vida Péter

Rendező: Fehér Balázs Benő

Fotók: Gergely Bea

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Művészi díjat Pócsnak, a horrorfilmesnek!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 27 - 15:07

Pár napja röppent fel a hír a korántsem új, közel évtizedes, videóról, amelyen Pócs János, akkor önkormányzati képviselőként az élve-égetéssel „viccelődik”. Majd még meg is magyarázta, hogy a videó tulajdonképpen a cigány férfi kérésére készült. Ami ugyebár legalább annyira életszerű, mint az, amikor az öngyilkos a tizedikről úgy ugrik ki, hogy becsukja maga mögött az ablakot.

Tekintettel arra, hogy a kazánba zárt férfi azóta halott, Pócs is azt mondhat, amit akar. Mondhatja azt is, hogy vicc volt az egész. Holott viccnek még akkor is morbid lenne, ha elhisszük, hogy az. Amellett aligha olyan akcióról van szó, amit épeszű ember külön kér. Mármint akkor, ha nem egy erre kiképzett, és alapvetően az ilyen szituációkra „gyúró”, abból élő kaszkadőrről van szó. Márpedig ilyen információnk nincs az esettel kapcsolatban. Bár még előfordulhat, hogy holnaptól az azóta szintén meghalt Andy Vajna megbízásából készült, profi kaszkadőrrel forgatott horror-vígjátékká válik a történet. A mindig igazat mondó fideszes képviselők csalhatatlan mikrofonállványainak külön ajánlásával. Pócs János esetleg még külön kitüntetést is kap. Netán egy művészeti alap különdíjával cizellálva.

Addig azonban nyugodtan emlékezhetünk arra a történelmi korszakra, amikor az élve elégetés a keresztény egyház ténykedésének az egyik védjegye volt. Úgyhogy az sem kizárt, hogy Pócs Jánost csak a keresztény történelmi nosztalgia hatotta át annyira, hogy idáig fajult. Valószínűleg komoly frusztrációt is átélve eközben. Elvégre a nagy elődöknek főtereken, önmagukat a gyíkagy kizárólagos uralma alá üvöltő tömegalkotó hittestvérek előtt lehetett elégetniük azt, akire sikerült valami agyhalott vádat rábizonyítani. Pócsnak azzal, hogy sutyiban, és szinte csak félmunkát végezve kellett ezt filmeznie akár fájdalomdíj is járhatna az így elszenvedett frusztráció miatt. Azért persze annak idején sem volt Jézus tanításai szerinti az inkvizíció ténykedése. De egy igaz decibelkeresztény nem hagyja magát Jézus tanításaitól zavartatni. Az különben is csak egy csóró menekült volt. Nem úgy, mint azok, akik rá hivatkozva birtokot, hatalmat hazudoztak, üvöltöztek össze maguknak.

Egy kicsit később aztán százezrek semmisültek meg speciális kemencékben. Igaz, előtte gondosan megölték őket. Ami kétségtelenül egész humanista megoldásnak tűnhet az élve elégetéshez képest. Mindenesetre kicsit kínos lenne az, ha kiderülne: Pócs szerint a hitlerista hominida biomorfok tulajdonképpen humanista elhajlók voltak. Habár a jelenlegi kormányhatalom elég erőteljes léptekkel próbálja meg a szélsőjobbos térfoglalást ahhoz, hogy már talán nem is lenne kínos egy ilyen helyzet sem. A Fidesznek. Mert azért az országnak már az is elég kínos lehetne normálisan, hogy a videó felszínre-bukkanását követően nem percei vannak a jelenleg parlamenti képviselő Pócsnak a parlamentben. Igaz, ehhez kellene némi morális érzék abban a házban.

De a moralitás is valószínűleg olyasmi a kormánypártok környékén, amit felesleges keresni ott, ahol az nincs. Mert a gerinceket leadták a ruhatárban, és a helyét is megtöltendő zsebnek nyilvánították.

Kategóriák: Szervezetek

“Merjünk nagyok lenni!”

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 26 - 16:20

Ez a régebbi orbáni “eszme” ivódott be a jelenlegi magyar társadalom minden területén…Az “eszme” nem új, örököltük az előző rendszerektől. Ilyen szólamok vannak forgalomban, mint például, “ami magyar, az rossz nem lehet”, “a Fradi a világ legértékesebb futballklubja” ,”Luka Modric a horvátok Szalai Ádámja” (és nem fordítva. aki 2018 aranylabdása), a győztes magyar-horvát EB- selejtező után “büszke magyar”, meg “büszkeség magyarnak lenni” (ettől?), “el kell hinnünk, hogy bárki ellen esélyesek lehetünk (mindkét gólunk kapusbakiból született)… És hát az új csúcs Deutsch Tamástól származik, aki szerint “az Európai Egyesült Államok emberkísérlet lenne…”. Gyenge képzettségénél fogva nem tudja, hogy sokak, így De Gaulle álma volt az egymással sokat háborúskodó nemzetállamok szövetsége az “Uraltól az Atlanti-óceánig”! Akkor az USA is “emberkísérlet”, amely a Világ legerősebb hatalma lett… ?

Ezzel az “eszmével” már a történelem során is sikerült rengeteg ellenséget szerezni a magyar uralkodóosztályoknak, elveszítettünk vele két világháborút, jelenleg Szerbia kivételével, ahol szintén autoriter a kormányzat, rossz a kapcsolatunk valamennyivel, de az EU tagállamaival is, jelenleg Lengyelország és Olaszország a kivétel. Orbánt a diktátorok közé sorolják, a hasonszőrűekkel viszont kiváló kapcsolatot ápol (Oroszország, Kína, Azerbajdzsán, Törökország, Kazahsztán, stb.,) részéről a hazugságáradat tovább hömpölyög… Felfüggesztették EU-tagsági viszonyát és a levegőben lóg Magyarország kizárása is. A kormány agresszivitása és a diplomáciában szokatlan, durva lépései folytatódnak. Nem törődik vele, hogy egy 9 milliós ország kormányfője úgy “mer nagy lenni”, hogy tettei miatt a külvilág kineveti, országán belül pedig milliók nyomorognak vagy szabadságuk sérül, a tét számára a hatalom minden áron való megtartása! Mert ha elveszíti, a bíróságok következnek!

Vuics Tibor

Kategóriák: Szervezetek

Kariokának lenni jó! – III. rész: Két tévedés

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 25 - 14:06

Azt, hogy Kolumbusz 1492-ben tévedett, ma már az iskolákban tanítják. Nem sejtette, hogy egy egész, addig ismeretlen kontinens áll az útjában. Azt hitte Indiába érkezett, ezért is nevezik mind a mai napig az itt élő őslakosokat indiánoknak. Tévedését csak Amerigo Vespucci igazította ki néhány évvel később. Ám a tévedéseknek ezzel még koránt sincs vége, Brazília esetében biztosan nincs. Az ország neve és az egykori főváros, Rio de Janeiro neve is tévedésen alapul!

Amikor – 1500-tól kezdődően – megérkeztek a partokhoz az első portugál hajók, a vízről azt látták, hogy nagy területen parázslanak az erdők. A parázs szó portugálul brasa, ennek a többes száma brasis, a Brazília elnevezés ebből származik. Ám égésről szó sem volt. A tudományos nevén Caesalpinia echinata fának az anyaga színes, már az indiánok is festékként használták, a portugálok később el is kezdték a kitermelését. Ez a fa magyarul Pernambuco fa, Berzsenyfa, Brazilfa néven ismert. Amikor pedig a hajók eljutottak a mai Rio de Janeiro vidékére, a szép tágas öbölről azt hitték, egy folyó torkolata. A rio szó jelentése folyó, mivel pedig januárban jártak arra, Január folyónak nevezték. Később persze rájöttek, hogy ott nincs folyó, ám a név megmaradt.

Brazília első fővárosa Salvador volt, utána 1960-ig, Rió vette át a szerepét. Itt működött a szövetségi kormány. Az ország fővárosa ma Brazíliaváros, de Rió változatlanul megmaradt kulturális fővárosnak. Utcáit járva lépten-nyomon látjuk, amint harmonikusan, egymás mellett helyezkednek el a koloniális múlt és a modern kor épületei. Egy jól elkülöníthető része a Belváros, a Centro és a Lapa negyedek. Megtekintésükre, az itteni sétákra érdemes több időt szánni. Minden utcában, minden sarkon az elmúlt évszázadok emlékeivel találkozhatunk. A felhőkarcoló méretű toronyházak tövében régi templomok húzódnak meg, itt van a Nemzeti Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum, az 1909-ben megnyitott Municipal Theatre, melynek építéséhez a Párizsi Operaház szolgált mintául.

Megközelítésük egyszerű, területükön több metróállomás is van. A Carioca nevű önmagáért beszél, a Cinelâlandia állomás pedig annak emlékét őrzi, hogy a környékén régebben tíz mozi is volt. Ma már csak kettő van. Bár a közlekedésről korábban már esett szó, egészítsük még ki annyival, hogy a metró, tiszta, biztonságos, erősen hűtött. Az állomásokon a fehér bottal közlekedőket nem csak a nálunk is lerakott botvezető sínek segítik, egy kézmagasságban elhelyezett lapon az állomás domború térképe található, kiegészítve Braille-írásos tájékoztatóval. A falon egy ponton jelzik, hogy QR kóddal telefonra letölthető Rió tömegközlekedési hálózatának térképe. Csúcsforgalom idején, a zsúfolt kocsikban a nők ott is ki lehetnek téve nem kívánt érintéseknek. Ezért 6 és 9, valamint 17 és 20 óra között a szerelvényekhez egy kifejezetten csak nőknek fenntartott kocsi is csatlakozik!

Séta közben is sok meglepő dologgal találkozhatunk. A Glória öböl partján például II. világháborús emlékmű áll, mert Mussolini ellen brazil csapatok is harcoltak. Az emlékmű-komplexum legmagasabb része két, ég felé nyitott, szimbolikus tenyérrel a hálát jelképezi, a két, ugyancsak stilizált repülőgépforma, az elmenetelnek és a hazatérésnek, a három alak pedig a haditengerészet, a légierő és a szárazföldi csapatok tagjainak állít emléket. Háromszáz elesett van itt eltemetve. Visszafelé, a belváros felé indulva több csendes parkot fedezhetünk fel. Érdemes ezekben megpihenni, szemlélni egy ideig a vízimadarakat. Déltájban errefelé 42 C fok is lehetséges, de szerencsére sok a kisebb-nagyobb bár, étterem. A folyadékhiányt könnyedén pótolhatjuk a jól behűtött sörből vagy üdítő italokból.

A Lapa negyed egyik legérdekesebb, valóban világhírű látványossága az Escadaria Selarón, a Selarón lépcső. Egy domboldalra felvezető utca, a 125 méter hosszú Manuel Carneiro 250 lépcsőfokát Jorge Selarón chilei művész kézzel festett, színes csempékkel rakta ki és ilyenekkel burkolta az utca mindkét oldalfalát is. Maga is itt lakott, kezdetben – 1990-ben – a háza előtti lépcsők állapotán javított a festéssel, ám ahogy kezdett híressé válni, ajándékba is kapott csempéket. Végül kétezernél is többet használt fel. A csempéken Brazília és a világ legkülönbözőbb részeit jelenítette meg, számos város fedezhető fel rajtuk. Felfelé menet a jobboldali falon, az egyiken még a magyar címer is megtalálható! Bár más képeket is festett, végül ez lett élete főműve, húsz évig dolgozott rajta és festés közben, a lépcsőn halt meg, 2013-ban.

Nem messze a Selarón lépcsőtől, a Circo Voador téren római korinak látszó vízvezeték emelkedik. Persze tudjuk, ez lehetetlen – de mégis, nagyon hasonló. A Carioca Aqueduct másként Lapa Arches, tehát Lapa ívek néven is ismert és valóban vízvezetéknek épült a XVIII. században, hogy a Carioca folyóból friss vizet hozzon a városba. Vizet már vagy száz éve nem szállít, a 270 méter hosszú, emeletes, egyenként 42 ívből álló rendszer más feladatot kapott. Egy műemlékszámba menő villamos vonal húzódik a tetején, mely a városközpontból a dombokon fekvő Santa Teresa negyedbe szállítja az utasokat. A műszakilag korszerűsített, felújított, de külalakjában réginek meghagyott villamos nem túl sűrű járat, ennek ellenére, mégis roppant népszerű a turisták körében. Megjelenésében kissé a San Francisco-i Cable Car-ra emlékeztet. A Santa Teresa ugyanis a város bohém negyede. Éttermek, bárok, zenés szórakozóhelyek teszik színessé az éjszakai életet, itt a hét minden napján szól a szamba, a funky és a hip-hop.

A Selarón lépcsőnek 2016-ban vetélytársa támadt. Egy brazil street art művész, Eduardo Kobra kinézett magának a kikötőben egy rendkívül elhanyagolt raktárfalat. A 170 méter hosszú, 15 méter magas fal, összesen háromezer négyzetméternyi felületére, két hónap alatt öt arcot festett. Ez lett a világ legnagyobb egybefüggő graffitije, bekerült még a Guinness Rekordok Könyvébe is.

A munka, melynek megvalósulást tizenkét társa is segítette, két eszméhez kötődik. Elsősorban is az olimpiához, az öt arc az olimpiai öt karikát helyettesíti. Másrészt viszont minden évben, augusztus 9-én van a „Föld őslakosainak világnapja” és ez 2016-ban egybe esett a Riói Olimpiával. A rendkívül impozáns alkotáson New Guinea, Etiópia, Brazília, Myanmar (azelőtt Burma), Thaiföld és Lappföld egy-egy őslakójának portréja látható.

(folytatjuk)

Révay András

(A szerző a HAVAS Creative Tours támogatásával járt a helyszínen)

Kategóriák: Szervezetek

A NER mítoszáról

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 24 - 13:29

Korábban futtattam pár gondolatot ugyanitt e tárgykörben, most cseppet ráerősítenék.

Motto: kis ország, nagy mítosz.

Ma már ott tartunk a magyarság kiválasztottsága és ez általi felsőbbrendűsége kérdésében, hogy egyedül mi volnánk Európa védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Volt már ilyen militáns aranykora a magyaroknak, de az se igazán jött össze. Ráadásul kiűzettünk a paradicsomból, amit rituálisan Trianonnak hívunk.

A megváltás – ami a NER-ben gyökerezik – az udvari ideológusok áltudományának mozgósítása következményeként nyilván valóan az Aranykor, a magyarság régi nagyságának visszaállítása lehet csak, természetesen a Bölcs Vezető irányításával.

Volt valami hasonló bibliai narratíva Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor is a szerbek és horvátok saját nemzeti mítoszukat állították egymással szemben, hogy aztán az usztasák és csetnikek közösen, bibliai hevülettel forduljanak Titoék ellen.

Még szerencse, hogy Magyarországon nem volt ilyen nemzeti megosztottság, egyedül a világháború tragikus sorsú áldozataként tetszeleghettünk magunknak.

Így aztán lombikban tenyésztettünk magunknak mítoszokat. Sajnálatos módon ezek a mítoszok azonban nem szolgáltak mást, mint évszázadokat izzadságosan felölelni akaró eredetmondák megalapozását. A módszer: Isten általi kiválasztottság tudat generálása(habár e téren akad egy komoly konkurencia, mi szerint Isten választott népe a zsidó). Hozzá jön még a jelen emberének kidekorálása ősei dicsőségével, és az elődök sérelmeinek beléjük verése.

A NER ennek érdekében meghatározza – ha kell, meghamisítja – a múltat, blondel-keretbe helyezi a jelent és kijelöli a nemes célt, ami akár a végzetünk is lehet.

Mindennek eszköze a kormány ideológiai műhelyeinek politikai alapú mítoszgyártó tevékenysége, amelyben egyszerű, de elkötelezett káderek működnek közre, aki k vért izzadva hamisítanak történelmi múltat, támasztanak alá áltudományos eredményekkel a párt ideológiai katekizmusának megfelelően megalapozatlan kétes állításokat.

Egy hitvilágban élő hívő gondolkodását azonban nem igazán lehet megváltoztatni, pláne, ha hinni is szeretné mindazt, amit a pártideológusok közölni akarnak vele. Ráadásul itt van még a NER gerjesztette ostrommentalitás, ami ostrom nélküli, cserébe a fenyegetettség mesterségesen gerjesztett. A NER lassan beleszerelmesedik a militarizmusba. Ám kiugrani nem lehet, bármi féle értelmes párbeszéd, vagy kompromisszum lehetetlen, mert minden ilyen próbálkozás megbélyegzéssel, egzisztenciális büntetéssel jár együtt.

Az egyetértés kevés, mélységesen hinni kell benne, különben könnyen a hazaárulás bűnét ragasztják a kétkedőre.

Az a sanda gyanúm, a NER mítoszai által kreált identitástudat nem a legegészségesebb.

Kategóriák: Szervezetek

Magyar könyveket mentettek meg Montreálban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 23 - 14:11

“Kétezer magyar könyvet dobtak ki Montreálban – Felszámolták a Magyar Otthon könyvtárát” címmel jelent meg egy írás február másodikán, az elektronikus Kanadai Magyar Hírlap felületén.

A cikket Christopher Adam jegyzi, aki e-mailben is megkeresett, hogy felháborodását kifejezze.

Na, nem rám volt mérges, hanem azokra akik kidobták a könyveket, de mivel miénk a nyugati diaszpóra utolsó még lélegző magyar könyvesboltja, ezért megszólított lettem az ügyben: “…Felszámolták a montreáli Magyar Otthon könyvtárát úgy, hogy kétezer magyar könyvet dobtak a kukába. A fotó különösen döbbenetes, de a történet is. Gondoltam, mint könyvesbolt tulajdonos ez a hir érdekel…” – írta Christopher Adam.

Igen, érdekelt és engem is megdöbbentett a látvány, jóllehet mint könyvesbolt tulajdonos nagyon jól tudom, hogy ennél sokkal több könyv megy a diaszpórában pocsékba, és a jelenkori olvasási szokásoknak (nem olvasás) köszönhetően a helyzet csak egyre rosszabb lesz.

Ráadásul a diaszpórában azzal is szembe kell néznünk, amit már Márai Sándor észrevett;

“Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.”

S a helyzet nem hogy javulna, de Márai óta sokkal rosszabb lett!

Intézményeink megteltek a lassan “haszontalanná” váló könyvekkel, és akinek szabadulnia kell a nyomtatott termékeitől, az kétségbeesetten szaladgál fűhöz-fához, hogy ne kelljen a szemeteskonténert választania.

Nos, mindezek ismerete mellett szakadt rám Christopher jogos felháborodása, a konténerben tornyosuló 2000 db. könyv képével!

Amit egyébként jómagam nem osztottam meg azon elgondolásból, hogy minek a rossz hírt nagydobra verni, hiszen tán még az elkövetőknek is lelki tusát okozott a tett s a látvány.

A híradást viszont azonnal megosztotta a helyi magyar tévé, s egyéb magyar tulajdonban lévő oldalak.
így pillanatok alatt szétfutott a hír, és mérges honfitársak tömegének keze szorult ökölbe mikor nem éppen hízelgően gondoltak a montreáli magyarokra.

Szóval ez volt februárban.

Március 20-án viszont az történt, hogy kedves barátunk Orbán Nagy Enikő újabb könyves-képeket osztott meg a montreáli Csillagösvény Egyesület facebook oldalán.

Alattuk egy levélkével:

“Tisztelt Címzettek!

Tudomásukra szeretném hozni, hogy március 12-én sikerült a Magyar Otthonból (Foyer Hongois) elszállítani 60 dobozt, ami több mint 2500 megmentett könyvet, folyóiratot tartalmazott.

A montreáli magyarság nevében köszönettel tartozom Dányi Évának, az Országos Széchényi Könyvtár Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó osztály vezetőjének a lelkes segítségért, útmutatásért, és mert a lehető leggyorsabban lehetővé tette a szállítást.

A munka oroszlánrészét végző két embernek, Bedross Angyal könyvtárosnak és KCSP ösztöndíjasunknak, Nemes Csillának külön köszönöm a kitartást, a fáradságos munkát, ami a 60 doboz könyv átnézésével, dobozolásával és címkézésével járt.

Baráti üdvözlettel,

Nagy Enikő
Csillagösvény Egyesület
Montreal”

Enikőtől megtudtam, hogy ez a lelkes kis csapat már hosszú ideje dolgozott azon, hogy a halálán lévő könyvtárból kimentsék a jó állapotú, értékes köteteket, folyóiratokat, levéltári dokumentumokat.

De, a lényeg a lényeg; ez a hír nem látszék oly izgalmasnak s nem terjed mint a pestis, legalábbis nem látom, hogy azon portálok melyek oly buzgón és gyorsan osztották a 2000 darabos kukás képet, most rácuppannának a 2500 darab nyomtatott terméket tartalmazó dobozok képeire.

Gondoltam, elvégzem helyettük is a kísbírói feladatokat, és dobpergés közepette közhírré teszem, hogy le a kalappal a montreáli magyarok értékmentő munkája előtt!

Hálás köszönet, a könyvek s szerzőik nevében!

Bede-Fazekas Zsolt

A szerző írása eredetileg Facebook oldalán jelent meg.

Kategóriák: Szervezetek

Borbás Marcsi ritka erénye

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 23 - 12:42

Talán sokan meglepődnek most – szeretem Borbás Marcsi műsorát. Már akkor is bírtam, amikor a jelen rezsim első próbálkozásakor – a kilencvenes évek végén – megjelent a tévében. Kicsit régi magamat láttam benne. Ahogy lelkesen mászott barlangba, meg ámult el valami apróságon – így vizslathattam 45 éve egy 30 méteres készülő csarnok tetején a futómacskát (a híddaru hajtóműve), és ámultam el a kétméteres csúcstávolságot befogni képes esztergagépen, ami ráadásul tizedmilliméteres pontossággal volt képes megtartani a központi tengelyvonalat.

Kicsit – na jó, nagyon – irigylem azért, hogy sikerült neki kitalálni, megtartani immár százon felüli szériában futó Gasztroangyal című műsorát. Ebben főképp azt, hogy úgy bejárja az országot, ahogy nagyon kevesen – emberekkel beszélget, nemcsak nyilatkozókkal. Köztudott róla, hogy híve a mostani kormányzó erőnek -, de ez nem jön át olyan erőszakos bunkósággal, mint más műsorokban. Sőt néha – tán szándékai ellenére – éles kontrasztba kerül a hivatalos vonallal: például amikor a magyar-csángó-székely-sváb lakosságú kis faluban az immár egy asztal körül ülők emlékeznek ki-be telepítgetésük idejére, a kétszer-háromszor a semmiből való újrakezdésre. A legélesebb volt a Beloiannisz faluban történt forgatás. Abból bárki megtudhatta: a magyarok, négy évvel a háború vége után, amikor még itthon is hiány volt mindenből, romban állt a fél ország, több tízezer görögnek adtak menedéket, akik a hazájukban dúló polgárháborúból menekültek.

Egyet nem szabad: a Gasztroangyal határon túli adásait megnézni. Az amúgy is elérzékenyülésre hajlamos Marcsi ugyanis képes minden szem puliszka vagy sztrapacska nyakába borulni, könnyekig meghatva annak magyarságától. Amitől egyébként szegény helyiek is zavartan toporognak.

Viszont érdekes reminiszcenciákat ébreszt néhány adás. Pilisvörösváron a helyi svábok körében járt Marcsi, a svábkonyha jellegzetességeit bemutatva. Mintha a gyerekkorom – legalábbis Anyu konyhája idéződött volna föl egy pillanatra. Holott tudtommal nem vagyunk svábok. Pontosabban: a dédszüleimig visszamenőleg biztosan nem. Nem vagyunk Eszterházyak, (sőt Esterházyak sem), így nem őrzik őseim nevét fóliánsok. Bár a családi legenda szerint kering valahol egy Rátessy névre kiállított kutyabőr – de hát ilyesmije mindenkinek lehet Magyarországon. Anyai nagyszüleim vezetékneve – Biró és Berta – sem utal sváb eredetre. Mégis: amikor az őszhajú asszony mesélni kezdte, hogy régebben nem volt ennyiféle étel, húst sem ettek mindennap – már mondtam is magamban szikrányival előbb, mint a mesélő: szerda és péntek volt a hústalan nap… És „pünktlikt” úgy tojásleves vagy bableves járt a tésztás ételhez.

A nudli – nudel – bemutatásakor került sor erre. A világ a gnochit ismeri – mindkettő kifőzött krumplistészta. Bár szerintem a nudli sokkal finomabb, puhább, a gnochiban több a liszt. És amíg a gnochi egy jól megtermett csipetkére hajaz, a nudlit kisujjnyi hengerekké formálják. Gyerekkoromban sokat nevettünk, amikor Anyu elárulta e finomság Zalában használatos nevét: angyalbögyörőnek hívták. (A bögyörő a kisfiúk – angyalfiúk esetében nem használatos – szerszámát jelenti a népnyelvben.)

Borbás Marcsi (ő maga hívja magát így – nem a legszebb beceneve a Máriának) egy Madaras nevű faluban nőtt föl, – erre gyakran hivatkozik. 1998 és 2002 között gyakran szerepelt a nyilvánosságban is a mai magyarországi kormányfő csapatában, férje pedig az a Rákay Philipe, aki kétmilliós tömeget delirált a Kossuth térre. Philipe – akinek a valódi neve egyébként Kálmán, ma a tévé, vagy az MTVA egyik vezetője. Azért jellemző a büsszkemagyarra – legalább Fülöpnek hívatná magát, ha a Kálmánt annyira cikinek érzi. Úgy tudni, a frigy is széthullott – de ez az ő személyes ügyük. De nyilván a tévé egyik vezetőjeként van befolyása arra, hogy a Gasztroangyal repülhessen.

Tőlem ugyan repülhetne tovább. Lenne ötletem is, merrefelé – például vidéki városokba, netán a fővárosba is – felderíteni, mi, hogyan változott a magyar gasztronómiában, ahogy szomszédként találkozott az alföldi, meg a palóc, a nyírségi tirpák, meg a baranyai tüke. Szép kis szociológiai panno lenne. Bár erre Borbás Marcsi valószínűleg képzett segítség nélkül nem lenne képes – ahogy én sem, hiszen nem ismerem e tudomány eszközeit. De szerintem arra képes lenne, hogy az adódó következtetéseket emberi nyelven továbbítsa. Igaz, ehhez meg kellene szabadulnia attól, hogy régen „minden jobb volt”, meg az igazi csakis a rokka szőtte ruha, meg a zsíros mangalica lehet. Meg kéne bocsátania a városiaknak, hogy traktort, szivattyút, villanybojlert, fürdőkádat, virágos tányért, meg hasonló hiábavalóságokat gyártanak, és nem a saját kertjükben szedik a pálinkának valót. Hoppá: azt a számítógép vezérelte lepárló berendezést valószínűleg nem a pajtában szerelte össze Pista bácsi az apjától, meg az öregapjától rámaradt ősi magyar kaszákból, amin a saját kertjében álló saját fájáról szedett saját gyümölcsből főzeti a saját pálinkáját. Szóval, bonyolult dolog ez…

És, ha már gasztronómia. Két kis trükköt ismertetnék. Az egyik Anyukámé, aki a palacsintatésztába csak egy tojást tett, és nem tejjel, hanem felerészben tejjel és szódavízzel keverte. Ezzel elérte, hogy a palacsinta hidegen sem merevedett meg, sőt felmelegítve is olyan lett, mint a friss. Ráadásul átlátszóan vékony tésztákat lehet így sütni.

A másik saját „innováció”. Ehhez tudni kell, hogy bár Budapesten születtem, és élek – sőt, nem is szeretnék elköltözni ebből a városból -, mindig vonzott a föld, hacsak egy cserépnyi is. Amikor 1974-ben vettünk egy darab földet egy szőlőhegyen (a Balaton felvidéken – gyönyörű, hely. De se út, se víz, se semmi.) Lelkesen nekiálltam ásni, gazt irtani, ültetni – nem törődve azzal, hogy a köves, agyagos föld nem való kerti növényeknek. Víz sincs – autóval hordtam kannában a vizet a locsoláshoz. A 2×3-as bódé tetejéről nem jött le annyi esővíz, hogy elég legyen. Egyik éven mindezek ellenére rengeteg petrezselyem nőtt ki. A petrezselyem hisztis növény – Anyu úgy mondta: előbb lemegy a pokolba, hogy megkérdezze az ördögöt, kinőjön-e. Mindegy, itt van, egyelni kell. Egy ölnyi friss növényt kellett kihúzgálnom – és a szívem szakadt meg, hogy télen meg majd adhatok tíz kókadt szálért ötven forintot.

Gondoltam egy nagyot: alaposan megmostam, és a gyökérfarkincájával együtt ledaráltam egy kis kézi zöldségaprítón. Az aprítékot beletömtem a jégkockatartókba – nem volt elég, így korábbi bonbontartókat is bevetettem, majd óvatosan felöntöttem vízzel és lefagyasztottam. Amikor megfagyott, kiütöttem a kockákat a tartóból, és egyesével fóliába csomagoltam. Így jobban elfért a mélyhűtőben, és felhasználása is egyszerűbb lett. Csak kivettem egy kockát, beledobtam a levesbe – és elöntötte a konyhát a friss petrezselyem illata – amit nem tud visszahozni a szárítmány sem, de még a télen hajtatott sápatag csokor sem.

Borbás Marcsira meg a Gasztroangyalra visszatérve: jól tudom, hogy az indirekt befolyásolás sokkal hatásosabb, mint az arcba tolt manipuláció – sőt, ez utóbbi kontraproduktív is lehet. De van egy nagy különbség más, hasonló néven ismert személyekhez képest: nincs – legalábbis a műsorában – izzó gyűlölet, de még csak lenézés, káröröm se. Valószínűleg nem ő fogja megírni a huszadik századi magyarországi liberalizmus és keresztényszocialista eszmerendszer összehasonlító elemzését mondjuk idősebb Vázsonyi Vilmos és Pehm József műveinek tükrében. De ért az emberek nyelvén – sőt képes gügyögés (kivéve, ha határon túli, vagy kutya akad az útjába – egy határon túli kutya végképp megindítja) és lenézés nélkül beszélgetni is.

Ez pedig mindkét oldalon ritka erény.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Deák Ferenc atya (1925 – 2019)

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 21 - 04:08

Elhunyt Deák Ferenc atya, aki 1975 és 2007 között a montreáli Magyarok Nagyasszonya Egyházközségben végzett lelkipásztori szolgálatot. A szeretett és tisztelt jezsuita pap különösen nagy hangsúlyot helyezett az oktatásra, a montreáli magyar ifjúság nevelésére és a magyar kultúra életbentartására Kanada második legnépesebb városában. Anyanyelvi szintű francia nyelvtudása pedig fontos kapcsolatépítésre adott lehetőséget Québec tartományban, amely a templom melletti ifjúsági otthon megalapításához is szükséges volt.

Sokunk életében Deák atya központi szerepet játszott, nem csak gyerekkorunkban, hanem a felnőttkorunk hajnalán is. Újszülöttként Deák atya keresztelt meg, aztán kicsit közelebbről első áldozóként ismertem meg. De korai huszas éveimben volt alkalmam igazán tapasztalni életfilozófiáját. Ekkor önkéntesként tanítottam a Montreáli Magyar Iskolában és szintén ezekben az években alapítottunk meg néhányan a montreáli magyar fiatalokat összefogó társadalmi egyesületet, amely végül az egyházközségben kapott otthont. Kortárs magyar filmeket vetítettünk és az egyik alkalommal Deák atya éppen egy számomra váratlan és kissé “kényes” jelenet alatt sétált be — de higgadtan reagált, amikor később telefonon keresett fel, hogy átbeszéljük miképpen választjuk ki a jövőben vetítésre kerülő filmeket. Aztán a nyári hónapokban kis ifjúsági csoportunk a templomhoz közeli Jarry parkban szervezett majálisokat, juniálisokat és röplabda meccseket. Deák atya — aki már életének nyolcvanadik évét közelítette meg — nem egyszer csatlakozott a röplabdázáshoz.

Deák atya Montreálban. Fotó: Christopher Adam

Deák atya nyitottsága lehetővé tette azt, hogy magyar fiatalok akkor is bekapcsolódhassanak a helyi közösség életébe, amikor Magyarországon katolikus, illetve keresztény hit nélkül nőttek fel. Volt amikor éppen Montreálban, ebben a kis egyházközségben alakult ki keresztény hitük, máskor pedig egyszerűen egy befogadó közösségre találtak, ahol magyar nyelvűket használhatták és őrizhették.

Montreálból való távozásakor, a Montreáli Magyarok Nagyasszonya Egyházközség a következőt nyilatkozta Deák atya kapcsán:

“Bárhonnan is tekintünk az elmúlt 32 évre, talán sok mindent lehetne mondani Deák atya tevékenységére, de egyet nem, hogy nem volt hű. Deák atya hűséges pap és plébános volt. Szívén viselte az egyházközösség sorsát, és mindig szem előtt tartotta a hívek javát. Sokszor lemondván saját kényelméről és pihenéséről, sajátmagát nem kímélve, az egyházközséget szolgálta. Önzetlenül szolgált, feláldozta önmagát, Krisztust követte Isten legnagyobb dicsőségére és a hívek üdvösségére. Kedves Deák atya! Köszönjük, hogy értünk voltál, értünk szolgáltál, és értünk éltél. Köszönjük, hogy életedet nekünk adtad. Megfizetni és meghálálni munkádat nem tudjuk. Mi csak annyit tudunk kérni, hogy a jó Isten fizesse meg az értünk végzett tevékenységedet.”

Deák atya 2007 óta Magyarországon élt — előszor Budapesten, aztán Szegeden. Jelentős változás volt ez életében, hiszen 32 évig tartó montreáli szolgálata előtt dél-Amerikában szolgált — Chilében. Emlékszem, hogy éves vakációját is legtöbbször Chilében töltötte. Tehát ennyi évtizdet távollét után, új életet jelentett Magyarországra való visszaköltözése.

Deák atya halálhírét a jezsuita Sajgó Szabolcs atya tudatta 2019 március 20-án. A következőket jegyezte:

“Ma délután háromnegyed ötkor kérte az Úr Jézust. Megáldozott, együtt imádkoztak, majd lepihent. Hat után mentek be hozzá, hogy szokás szerint bevigyék az esti teát. Már halott volt. Lehet róla valóban mondani, hogy elszenderült az Úrban.

Nemeshegyi Péter atya novíciustársa volt. A halálhírre Péter atya megjegyezte, hogy épp a napokban írt Ferinek egy levelet. Hát ezt már csak az örökkévalóságban kapja meg, tette hozzá. Hát nem. Egy látogatója leveléből: Tegnap látogattam meg Deák Ferenc atyát. Éppen szentáldozás után volt – nagyon gyenge, de jókedélyű, szeretetteljes hangulatban. Felidézte, hogy Szent József napján készült elő 70 évvel ezelőtt az ország elhagyására. Majd kérte, hogy segítsek kibontani a Nemeshegyi atyától kapott levelet. Elolvasta, arca földerült, és elismerő, tiszteletteljes szavakkal mesélt nekem Önről. Néhány órával ezelőtt hazaköltözött Mennyei Atyjához – bizonyára azzal az örökös elfogadással és alázattal, melyet én mindig láttam az arcán tükröződve…”

Sokunk számára komoly, formáló szerepet játszott Deák atya ifjúságunkban és felőttségünk kezdetén. Szeretettel őrizzük emlékét Kanadában.

Isten nyugasztalja!

Deák atya

Fontos dátumok Deák atya életéből:

1949-1952: Ausztriában a Feldkirch-i kollégiumban nevelő a schweizi jezsuitákkal
1957-1959: Chilében tanár és diáklelkipásztori munka a Chillán-i gimnáziumban
1960: Adminisztrátori és miniszter-feladat a noviciátus-juniorátusban
1961-1967: egyetemi tanári és diáklelkipásztori munka Valparaísóban és
1967-1975: Antofagastában
1975-2007: Kanadában, Montrealban plébániai munka
2007 óta Magyarországon, Szegeden kisegítő lelkipásztori szolgálat a szegedi Szent József Templomban.

Kategóriák: Szervezetek

Orbán tátott szájjal futott a néppárti erdőben

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 21 - 03:25

A Weber-látogatás hétfordulója táján Orbán helybe ment egy akkora tasliért, hogy pénzcsapok adják, adhatják a másikat. A legutolsó hírek szerint a Fidesz hatalmas győzelmet aratott az néppárti szavazáson. Valójában érdekes győzelem az, ha 190 igen szavazattal a 3 ellenében hoztak döntést az orbanizmus elítélésére. Mert lehet szépíteni, meg finomítani a megfogalmazást, de alapvetően erről van szó.

Holott nem is olyan régen még azt találgatták a szakértők, hogy talán meg sem kockáztatható a szavazás, ha nincs egyértelmű támogatottsága valamelyik álláspontnak. A pár szavazattal eldőlő eredmény ugyanis a néppárt megosztásához, a tekintély eróziójához vezetett volna. Valószínűleg a Fidesz szakértői, illetve Pannónia önjelölt géniusza is így gondolta. A szavazási előterjesztés egyik kezdeményezője ugyanis a Fidesz volt. Azt, hogy milyen alapon gondolták így, ha így gondolták, legyen az ő titkuk. Túl sok realitása valószínűleg nem volt. Orbán ugyanis egyszerűen nem igazán hagyott más racionális lehetőséget, mint a kizárást, illetve a felfüggesztést, a szavazás előtt. Valószínűleg, ha már, akkor a kizárással járt volna jobban. Akkor végképpen eljátszhatta volna a mártírt, akivel mindenki szembe jön azon az autópályán, aminek már az alapjait is sikerült esetleg kiosztani a haveroknak.

A felfüggesztéssel azonban nem szabadult meg az ellenőrzéstől, és tulajdonképpen tátott szájjal szaladt be abba a bizonyos erdőbe. Ékes bizonyságául annak, hogy aki meg akar másokat szívatni, az könnyen a szerszám másik végén találhatja magát. Különösen akkor, ha előtte szinte már mindenkinek beszóltak már valamit, aki a nyilvános zsebhokinál kicsit magasabb szocializációs szinten áll. Miközben azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az orbanizmus feletti további hunyorgatás alapvetően az európai néppárt környékén serénykedő, a néppárti képviselők fizetésére is irigy konkurencia malmára hajtotta volna a vizet. Amit nyilvánvalóan nem igazán engedhetnek meg az uniós parlamenti helyeket szétosztó, közelgő választások előtt. Orbán tehát egyrészt hatalmas taktikai vereséget szenvedett, miközben tényszerűen is parkolópályára küldték. Akkor is, ha kedvenc mikrofonállványai nem fogják agyonfeszegetni a kialakult helyzetet.

Ha ezt a szavazást követően ragaszkodik ahhoz, hogy mindenkit megvettek, akkor könnyedén nevetségessé válhat még az egyébként hithű rajongótábora nem tejesen gondolkodásrezisztens szegmense számára is. Ráadásul a mindenkit megvettek, és a „csúnya az az EU” típusú mantra a szavazóinak egy részét is otthon tarthatja a választáskor. Ami hazai pozícióvesztéshez vezethet. Tekintettel arra, hogy kicsit visszás lenne újra eljátszani a „bedöglött az informatika” című választási performanszot. Ha viszont Orbán, már csak a csörgedező pénzek miatt is, fékezett szájhabzással lesz EU-ellenes, akkor a „mindenki szembejött az autópályán” című agybetegség hitelessége szenvedhet csorbát.

Könnyedén kialakulhat így egy olyan helyzet, hogy a Kárpátok zsebvirtuóza egyszerre szenvedett taktikai vereséget, illetve kapott kommunikácós mattot a néppárti szavazás eredményeként. Nem feledve természetesen azt sem, hogy minden számlát a magyar adófizetők fognak alapvetően állni. A vendégszavazóknak nyújtott határon túli gesztusoktól az esetleges, a néppárt hirtelen támadt kíváncsisága nyomán kiosztott, uniós bírságokig bezárólag.

Kategóriák: Szervezetek

Elmaradt műtétek, avagy van-e élet a halál előtt?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 20 - 16:26

Bár a hivatalosságok szerint a magyar egészségügy európai színvonalú, a napi gyakorlatban vannak még hiányosságok. Olyan is előfordul, például a Péterfy rendelőintézetben, vagy a Fiumei úti baleseti sebészeten,, hogy elmaradnak a műtétek, mert nincs elég személyzet. Tegnap például volt olyan beteg, akit betoltak a műtőbe, de azután gyorsan vissza is tolták, mert odabent kiderült, hogy nincs műtőssegéd. Egy másikat már be sem toltak, nem akartak még jobban kitolni vele. A kórházi fertőzésekről ne is szóljunk, mert jön Nagy Feró és nyakon vág mindenkit, akinek más a véleménye, mint az övé.

Egyre inkább úgy néz ki, hogy sokkal könnyebb meghalni, mint életben maradni. Bár, ez sem biztos. Biztosan vannak, akik még emlékeznek arra a 81 éves nénire, akit két évvel ezelőtt halottként tartott nyilván az Országos Nyugdíjfolyósító Főigazgatóság, és aki ezért nem kapott nyugdíjat. Az is rémlik, hogy az idős asszonyt akkor nagyon megviselte, hogy halottnak nyilvánították.

Pedig, nem biztos, hogy a néninek igaza volt. Van olyan, hogy az ember nem tudja magáról, hogy meghalt. Azt hiszi, hogy még él, de ez nem így van. Azt hogy él-e valaki, nem az illető dönti el. A legtöbb ember ugyanis nem szakértő ebben a témában. Más munkakörben dolgozott egész életében, nem halottakkal kapcsolatos dolgokkal foglalkozott.

Mondjuk, majdnem mindenki látott már halottat, így másokról nagy valószínűséggel meg tudja állapítani, hogy él-e az illető, vagy sem. De olyan emberről még nem hallottunk, aki saját magát látta volna holtan. Könnyű az ilyet belátni, nem kell ugrálni, pöffeszkedni, verni a mellünket, hogy én még élek! Bízzuk az ilyet szakemberre. Higgyük el, hogy a szakemberek tudják a dolgukat, nem ma jöttek le a falvédőről! Ne vitatkozzunk velük, mert a végén még beperelnek és megbüntetnek, amiért kételkedtünk a szakértelmükben. (Plusz jön Nagy Feró, és jól nyakon vág.)

Általában sem jó kételkedni, mert az nem vezet sehova. A kételkedőkből legföljebb neves feltalálók lesznek, akik felfedezik a halálos betegségek ellenszerét, embert juttatnak el a Holdra, esetleg jeles gondolkodók, akik választ találnak az élet és a halál nagy kérdéseire, de a nyugdíjfolyósítónál, vagy más rendes minisztériumnál biztosan nem kapnának állást.

Azért vannak a nálunk okosabbak, akiknek ez a tanult szakmájuk, hogy megmondják, mi van. Ki a jó magyar, mi a család, és mikor kezdődik az élet. Tessék csak szépen rábízni a szakemberekre, hogy élünk-e még, vagy már meg lettünk halva.

Utóbbi esetben ne követeljük a nyugdíjunkat, mert az csalás. Halott embernek nem jár nyugdíj. Ne tévesszük meg a hatóságot, ne tegyünk úgy, mintha élnénk. Ha szabad javasolnunk: vita esetén haljunk meg magunktól, így elejét vehetjük a további kellemetlenségeknek.

Mindezt csak azért említettük, hogy belássuk: nem mindig baj, ha nem műtenek meg minket. Mindenre van megoldás, ha az operáció elmarad, ne essünk kétségbe. Jusson eszünkbe valami kellemes, hétköznapi dolog.

Például az, hogy Orbán Viktor szerint az Európai Néppártnak vissza kellene térnie a keresztény értékekhez. Ha ezzel a gondolattal megvagyunk, máris szebb lesz az életünk.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Kulcsár Noémi Tellabor : Petruska a Nemzeti Táncszínházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 19 - 21:31

PETRUSKA

A reménytelen szerelemről, a naiv és meggondolatlan – és ezért bűnhődő – fiatal szívekről szóló PETRUSKA Sztravinszkij egyik kiemelkedően fontos alkotása, amelyben egyaránt fontos a gyermeki, meseszerű álomvilág és az abban rejlő rémálom is.  Sztravinszkij míves,expresszív zenei anyaga egyszerre idézi meg a századfordulós mesejátékok és mesebalettek színes világát, miközben a zeneszerzőre később is oly jellemző disszonanciák, széttartó zenei futamok sötétebb tónusokat adnak az eleinte könnyednek tűnő történetnek. A vásári játékok groteszksége találkozik az őszinte szerelem ideáljával, miközben a bábok és mozgatóik közti ellentét mintha a mi középpont nélküli, társadalmi struktúráiban töredezett valóságunkra utalna.

Előadók: Szarvas Krisztina, Csere Zoltán, Schell Martin, Csizmadia Tamás, Hajszán Kitti, Rácz Réka, Horváth Attila, Taba Benjámin

Zeneszerző: Claude Debussy, Igor Sztravinszkij (Editio Musica Budapest)
Díszlet, jelmez: Csere Zoltán, Kulcsár Noémi
Koreográfia: Kulcsár Noémi

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Joseph P. Forgas: “Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik”

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, március 18 - 17:46

Az alábbi beszélgetés eredetileg a magyarországi Népszavában jelent meg. Joseph P. Forgas engedélyével közöljük a KMH-ban.

*

Joseph P. Forgas

Menekültek híján a végletekig felszított soviniszta érzelmek és az agresszió előbb-utóbb más csoportok felé fordul. A Fidesz továbbra is hatékonyan használja ki a nemzeti kisebbrendűségi érzést, otromba hazugságokkal, ellenségképgyártással szítja a gyűlöletet, mely ellen a racionális érvek nem használnak – állítja a világhírű szociálpszichológus, Joseph P. Forgas, azaz Forgács József, aki rendszeresen hazalátogat, 2010 óta intenzíven foglalkozik a magyar nemzeti identitás és a politikai pszichológia kérdéseivel is.

2017-ben a Vasárnapi Híreknek adott interjújában megjósolta a Fidesz következő győzelmét, azt mondta: Orbán Viktor a menekülthelyzetre adott válaszával nyeri meg a következő választást. Mit „jósol” az előttünk álló időszakra, változott azóta a kép?

Akkor arra utaltam, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlással szembeni ellenérzés egy valós reakció egész Európában, és a liberális ellenzéknek a téma feszítő erejét már régen fel kellett volna ismernie. Toleráns, liberális demokráciák, mint Ausztrália is, eljutottak oda, hogy megtagadják a végleges letelepedést a dokumentumok nélkül érkező bevándorlóktól, és talán az EU-nak is ezt kellene tennie. Szembe kell nézni azzal a realitással, hogy az idegen csoportokkal szembeni gyanakvás univerzális emberi tulajdonság, ezt számos szociálpszichológiai kísérlet is bizonyítja. Ennek alapvető evolúciós okai is vannak, hiszen az erős csoportidentifikáció sok tízezer évig adaptációs előnyt jelentett őseinknek. Ezeket a ma már veszélyes hajlamokat egy demokráciá­ban politikai célra kihasználni persze megengedhetetlen. Hatalmas tudati kárt okoz egy nemzetnek, de úgy látszik, a Fideszt a hatalom megtartásán kívül semmi más nem érdekli. Sajnos az ilyen hazug propaganda továbbra is hatásos tud lenni egy korlátokat nem ismerő kormány kezében.

A kormány az európai parlamenti választások előtti kampányt is az általuk kreált összeesküvés-elméletre, a „Soros-tervre”, a menekültek elleni uszításra alapozza. Meddig lehet az emberekkel elhitetni, hogy mindez fontosabb, mint egy valós politikai program, az oktatás vagy éppen az egészségügy problémái?

Külföldről nézve egészen elképesztő, hogy egy felelős európai kormány ilyen otromba hazugságokat terjeszt, méghozzá az adófizetők pénzén. Sajnos azonban a tájékozatlan emberekkel sok mindent el lehet hitetni. A Fidesz támogatói között sok a kevésbé képzett, nyelveket nem beszelő vidéki szavazó, akik elfogadják ezeket a manipulatív üzeneteket, mert kevés fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan is működik a modern világ. Magyarországon egyébként is létezik egy mélyen gyökerező és a kudarcos történelemre reagáló nemzeti kisebbrendűségi érzés, melyet könnyen ki lehet aknázni ilyen hamis ellenségkepékkel. A sértettség, az önsajnálat, az áldozatmentalitás és a mások hibáztatása minden kudarcért – melyet több szociálpszichológiai kutatás is kimutatott – termékeny talajt nyújtanak az idegengyűlölő propagandának. Ezzel párhuzamosan létezik egy nagyzoló, pöffeszkedő nacionalista ideológia, mely kompenzálni próbálja a valós önbizalom hiányát. Ezt a „politikai hisztériára” való pszichológiai hajlamot annak idején már Bibó István is részletesen leírta.

Mégis úgy tűnik, ez nem csak magyar sajátosság, sok helyen tapasztaljuk a populista politikusok előretörését.

Szerintem egészen más a magyar és a nyugati populizmus, amelynek sok válfaja van, nem szabad őket egy kalap alá venni. A fejlett nyugati demokráciákban valóban van egy csalódottság a tradicionális politikával szemben, és a választók így fejezik ki elégedetlenségüket. Magyarországon egészen más a helyzet. Itt sohasem volt jól működő liberális demokrácia, az orbáni populizmus inkább azokra a régi, frusztrált nacionalista érzelmekre játszik rá, melyek már a harmincas éveket is jellemezték. A tudatos történelemhamisítás, a kultúrharc, a bizarr turáni elméletek propagálása, a gyakran infantilis magyarkodás, a hungarikumok felszínes kultusza mind ezt a célt szolgálják.

Létezik „recept” az emberek félelmeire építő politika ellen? Hogyan lehetne újratematizálni a közbeszédet?

Sajnos a megtévesztett „igazhívő” Fidesz-szavazók racionális meggyőzése ma már nagyon nehéz feladat lenne. Ha egy felelőtlen kormány egyszer odáig süllyed, hogy hazugságokkal szándékosan gyűlölködést, félelmet és xenofóbiát gerjeszt, ezt az elvakult gondolkodást már nagyon nehéz ra­cio­nális érvekkel megváltoztatni, mert ezeket felülírja a pozitív csoportidentitásra való igény. Emlékezzünk csak, hogy milyen tartós tud lenni az ilyen módon megtévesztett emberek hite: sok nyilas például az utolsó percig hitt a „végső győzelemben”. Viszont sokat lehetne tenni az el nem kötelezett szavazók megnyeréséért, hiszen a többség ma sem támogatja a kormányt, de ehhez természetesen egy olyan ellenzéki összefogás kellene, amelyik végre felismeri, hogy a Fidesz eltávolítása mindennél fontosabb közös feladat. A tüntetők spontán követelése, hogy „Orbán, takarodj!”, frappánsan lefedi a közös célt, és egyben személyesíti is a problémát, így akár egy ellenzéki összefogás jelszava is lehetne.

A menekültekkel való riogatás hatásossága azért is érdekes, mert 2015 óta gyakorlatilag senki nem látott Magyarországon menekültet. Elképzelhető-e, hogy máson csattan az ostor, ha az „ellenség” nincs jelen fizikai valójában?

Nem kellenek menekültek ahhoz, hogy a propaganda működjön. Például Lengyelországban továbbra is erősen él az antiszemitizmus, bár alig vannak zsidók. És persze könnyen előfordulhat, hogy a végletekig felszított soviniszta érzelmek és agresszió előbb-utóbb más csoportokat is célba vesznek, hiszen az orbáni propaganda valamiféle illuzórikus, másokat kizáró és sértett magyarságtudatra apellál, és a tudatos durva történelemhamisítástól sem riad vissza. Bármilyen csoportból lehet szükség szerint ellenséget csinálni.

Lehet az új ellenségcsoport például az ellenzéki szavazóké? Hiszen a kormánypárt narratívája szerint tulajdonképpen ők is kisebbségben vannak.

Ez nagyon könnyen előfordulhat, hiszen Orbán már korábban is kijelentette egy vesztes választás után, hogy a haza (vagyis ő maga) nem lehet ellenzékben. Az orbáni abszolutizmus nagy veszélye, hogy fanatizálja a Fidesz támogatóit és alapjában tagadja az ellenzék létjogosultságát és haza­fiasságát. Ezt egyébként a mindennapi kormánypropagandában is látjuk, hiszen érdemi vita fontos kérdésekről egyáltalán nem folyik, mindenkit, aki másképpen gondolkodik – mint például Márki-Zay Pétert –, inkább személyében támadnak.

A tudomány, az MTA elleni támadások azt mutatják, hogy a tudósok és kutatók ellen is folyik a hangulatkeltés. Milyen érzelmekkel figyeli az Akadémia elleni támadásokat?

Ez hatalmas nemzetközi felháborodást keltett, és én is nagyon nagy aggodalommal nézem a történéseket, hiszen mindez nyilván arra irányul, hogy ellehetetlenítsék a még valamennyire független kutatóintézeteket, és felszámolják az értelmiség nagy részét, mely döntő többségében nem hódolt be az otromba orbáni propagandának. Valamennyire is tájékozott, nyelveket tudó és a világot ismerő emberek nem vehetik komolyan azokat a primitív hazugságokat, melyek a Fidesz kommunikációját ma jellemzik, így természetesen ellenségeknek tekintik őket. Pedig az ellenzéknek és az értelmiségnek létfontosságú szerepe lenne, a sikeres kormányzáshoz a konstruktív kritika is feltétlenül szükséges.

Hova vezet hosszú távon, hogy a kormány folyamatosan fenntartja a félelmet, feszültséget a társadalomban?

Hihetetlenül káros, hiszen a valóság meghamisításával nemcsak félrevezeti az embereket, hanem hosszú távon mérgezi meg a polgárok tudatát. Ez nem először történik meg nálunk, és mindig katasztrófához vezetett. De úgy látszik, nem tudunk tanulni a történelemből. Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik, és ez a pszichológiai rombolás generációkra megmérgezheti a magyar közéletet.

A túlóratörvény kapcsán decemberben kezdődött tüntetések látszólag egy új, fiatalabb réteget vonzottak az utcára, most mégis úgy tűnik, alábbhagyott a felháborodás. Miért nem tudják ezek a sokakat érintő ügyek hosszabb időre tematizálni a közbeszédet, lekötni az emberek figyelmét?

A sikeres ellenálláshoz szükséges az autonóm, önmagáért kiállni tudó öntudatos polgárság kultúrája, ami Magyarországon szinte teljesen hiányzik. Sok éve diktatúrák követik egymást, kialakult egy megalkuvó, alkalmazkodó, sunyító viselkedési kultúra, melyet a másokkal való szolidaritás hiánya is jellemez. A Fidesz felkapaszkodó középosztálya nem polgárság, hanem kliensek, alattvalói és függő mentalitással. Nagyon gyenge a pszichológiai hajlam és elkötelezettség a közös kiállásra és a szolidaritásra. Persze, ez hirtelen megváltozhat, ha valami váratlan esemény összekovácsolja az embereket és közös célt ad nekik. Minden diktatúrának így lesz vége előbb vagy utóbb.

Sok eseményről gondoltuk, hogy áttöri a közöny falát. Mi lehet az a váratlan szikra, ami közös célt ad az embereknek?

Én úgy gondolom, hogy a meghunyászkodó, tehetetlen felszín alatt egyre inkább nő a csalódottság, keserűség és harag. Senki sem tudhatja, mi lesz az utolsó csepp, ami robbanáshoz vezethet, a túlóratörvény elleni tiltakozás is meglepetésként érte a kormányt. Az ilyen típusú diktatúráknak sajátossága, hogy nem tudnak önmérsékletet tanúsítani, egyre szélsőségesebben viselkednek, a vezér kritikátlan csinovnyikokkal veszi körül magát, és így előbb-utóbb elkerülhetetlen a súlyos krízis. Törvényszerű, hogy minél inkább gyökeret ver egy diktatórikus rezsim, annál valószínűtlenebbé válik a békés rendszerváltás lehetősége is.

F. Szabó Kata

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára