Szervezetek

Ellenzéki kampányüzenet: Bugyi vagy nem bugyi?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 18 - 19:13

Az EP-választások kapcsán a jelek szerint sikerült megtalálni a legütősebb kampánytémát. Azt, hogy Nagy Blanka hord-e fehérneműt, és milyet? Ha pedig ezen túlesett a vita, akkor az a tétel jöhet, hogy elég nagykorú-e ahhoz, hogy tudatában legyen a viselkedésének, vagy sem? Az utóbbi kapcsán Vásárhelyi Mária, egy közzétett blogbejegyzés alapján, egyike lehet a nagyon vívódóknak.

Vásárhelyi Mária szerint el a kezekkel a szegény lánykától. Egész pontosan ez jelent meg: „El a kezekkel Nagy Blankától!!! Nagy Blanka érettségi előtt álló, fiatal lány. Megnyilvánulásaiból nyilvánvaló, hogy korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ami alapján jó lenne eldönteni, hogy egy megsajnálandó fiatal lány, vagy a „korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ha az előbbi, akkor szegény biztosan nem mérte fel, hogy mikor mit mond, miként viselkedik, mit visel, és miként került olyan helyzetbe, hogy egy kampányrendezvényen lefényképezhették egyáltalán. Miközben egy párt kampányrendezvénye vélhetőleg a köznek szóló olyan rendezvény, ahol így a felszólalók, a párt támogatására megjelenő, a szavazatszerzés érdekében bemutatásra kerülő arcok közszereplővé válnak.

Természetesen szívesen elfogadom a sajnálandó kislány helyett azt a kitételt is, hogy Nagy Blanka a „korosztályánál érettebb, autonóm, felnőtt módon gondolkodó, bátor nő”. Ebben az esetben azonban, mint minden nagykorú, autonóm embertől, aki még ráadásul bátor is, szerintem elvárható, hogy pontosan tudja: hol van, miért van ott, és mit, illetve hogyan visel. Alkalmasint az is, hogy miként viselkedik. Így viszont azt is feltételezhetjük, hogy Nagy Blanka pontosan tudta, hogy a ruhája annyit takar, amennyit, hogy egy kampányrendezvényen, a lábtartásától teljesen függetlenül, lefotózhatják. Közszereplőként egy köznek tartott rendezvényen. Ami nyilván nem ment fel senkit a bunkóság alól. Így az alól sem, ha az így készült képet bunkó aláírással teszi közzé. De szerintem azért árnyalja a képet. Miközben Vásárhelyi Mária is eldönthetné, hogy akkor most szegény meglesett kislány, vagy a cselekedeteit kiszámító okos és bátor nő-e Nagy Blanka?

Aki ennek ellenére igen büszke lehet magára. Sikerült elérnie, és ha perre kerül a sor, akkor különösen sikerül elérnie, hogy az ellenzéki pártok programja helyett a bugyijáról szóljon a kommunikáció. Alkalmasint azt is, hogy ha az érettségi mégsem lesz színjeles, akkor rá lehessen fogni a politikai ármányra, az ellene szőtt összeesküvésre a nem túl fényes eredményt. Mármint akkor, ha sikerül még a bugyi-fotó ügyét a felszínen tartani egy ideig.

Közben csak remélni tudom, hogy akkor is pontosan így viselkednének a most felhorgadók, ha egy kormánypárti politikust fotóznának le egy kampányrendezvényen hasonló helyzetben. Bár, gyanítom, hogy akkor ugyanezek vidáman röhögnének azon, hogy nem tud viselkedni, és miért úgy öltözik, viselkedik, ahogy. Ahogy O. Ráhel pelenkadobása, Lázár pisilős sztorija, a vezéri zsebisége, és a hasonlók esetében. Alkalmasint joggal. Mert egy közszereplő vagy legyen tudatában a tetteinek, viselkedésének, vagy ne közszerepeljen.

Egyébként: tényleg Nagy Blanka bugyija a legfontosabb kampányüzenete az ellenzéknek?

Illusztráció: Reda Juodkūnienė 

Kategóriák: Szervezetek

Megfilmesítették, hogy mit utál Sargentini Magyarországon?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 17 - 16:43

Semmit. Még akkor sem, ha Judith Sargentininek nemcsak kellemes emlékei vannak Magyarországról.

Judith Sargentini holland EP képviselő – a nevéről elhíresült jelentés készítője – a budapesti külügyminisztériumban Magyar Levente államtitkár „vendége” volt, de a látogatása érdekesen alakult. Amikor gyakorlatilag kidobták az épületből, odakint több tévéstáb várta, s mind azt kérdezték tőle, hogy miért utálja Magyarországot.

Sargentini nem utálja Magyarországot. Soha egy rossz szót nem mondott az országunkról. Nem mondta, hogy nyaranta nem eléggé kék a Balaton, vagy hogy ronda lenne a Halászbástya. A magyar konyhát sem cikizte, és azt sem állította soha, hogy Bartók Béla, vagy éppen Kurtág György csapnivaló zeneszerző volna.

Egyetlen halvány utalást sem tett azzal kapcsolatban, hogy az Aranycsapat kétballábas lúzerekből állt, és olyat sem hallottunk tőle, hogy Hosszú Katinka nem tud úszni. Nem mondta, hogy a Casablanca, vagy a Saul fia rossz film, és egyetlen félreérthető megjegyzést sem tett a pesti viccre.

Orbán politikáját kritizálja Judith Sargentini, de ezzel nincs egyedül: Európában és szerte a világban sokan gondolkodnak hasonlóan. Az nem tetszik neki, hogy a magyar miniszterelnök túszul ejtette az országot, miközben a magyar és az európai adófizetők pénzén gyűlöletet szít az emberek között.

Nem utál bennünket Sargentini, legföljebb sajnál minket. Persze, ha úgy vesszük, az sem jobb.

Kategóriák: Szervezetek

Nekem nem fáj Trianon!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 16 - 13:41

Én mocskosul dühös vagyok miatta. Azért, mert immár 100 éve – jóvanna, 99 – ebbe a szemét alkuba verik bele a pofánkat, ha bármit is akarnánk: kicsit jobb életet, szabadabb levegőt. Főként a saját, lelkiismeretlen uraink. Ezek a mostaniak kiváltképp pofátlanok. Teleszemetelték városainkat, falvainkat hazug, giccses síremlékekkel. Most éppen gigantikus ravatalozót terveznek a Parlament épülete közelébe.

Ha nem tudnák, jelentem: élünk! És boldogulni szeretnénk: a kalotaszentkirályi Jolánka, a rimaszombati János a szőke, kékszemű Malinkával, aki párja kedvéért töri a magyart, meg a hajasdi Iván, aki máig se tudja kimondani szerelmetes felesége nevét, így inkább Karmazsinkának hívja, ami meg se nem ukrán, se nem magyar, hanem török eredetű kifejezés.

Vajon miért erőltetik a temetői hangulatot? Talán abban reménykednek, hogy a temetőben nem illik hangosan kiabálni, így majd csöndben szemet hunyunk afölött, hogy az imbolygó lángok jótékony homályában ezerrel lapátolják kifelé a hátsó kapun mindannyiunk örökségét? Meddig akarják még froclizni a bogojevoi Surdát? Amíg neki nem megy a gombosi Zoltán házának, családjának? Vagy fordítva, ahogy ilyenkor lenni szokott.

Mindezt egy száz éve (OK 99) lelketlen kufárok, önhitt győztesek, tudatlan arisztokraták által összelapátolt okirat miatt? Amit ráadásul azóta már ezer módon felülírt a múló idő. A leglátványosabban éppen ebben a XXI. században.

Vajon mit takargatnak az örökké a pofánkba rázott gyászleplekkel? Vannak tippjeim, jó néhány kimúlt ló patája villan ki időnként a honfibú rezgő palástja mögül. A legtöbbnek személyneve is van.

Hagyjuk őket a fenébe! És örüljünk a magunk piros-fehér-zöld életének, a piros-sárga-kék, meg a piros-fehér, meg a kék-fehér-piros, meg a többiek körében.

Ettől még holtukban is garantáltan megüti a guta az egykori gőgös pojácákat, akik abban a Párizs melletti kiskastélyban összegányolták azt a szennyes irományt.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Az osztalékról

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 15 - 15:48

Az osztalék az a pénzösszeg, melyet a részvénytársaság a részvény-tulajdonosainak fizet, általában akkor, amikor nyereséget ért el.

Az Orbán és Tsai Rt évek óta nyereséges, ám osztalékot csak klienseinek és oligarcháinak fizet. Ami azért érdekes, mert a részvényekért a részvényesek jobb helyen fizetni szoktak, de az Orbán és Tsai Rt esetében nem tudni arról, hogy pl. Mészáros, Garancsi vagy Csányi befektetett volna bármennyit is. Noch dazu, a befektetésükért a részvényesek hasznot várnak el.

A haszon nem is marad el, csak éppen az uniós felzárkóztatási pénzek kerülnek befektetésre. No, nem projekt szinten, hanem a csókosok zsebe táján.

A képlet egyszerű: Orbán birtokolja a központi hatalmat és mindent, ami vele jár, jövedelmet, státuszt, presztizst. Ám – mint jó uralkodó – a helyi hatalmat – és mindazt, ami vele jár, jövedelmet, státuszt, presztizst – meghagyja a helyi eliteknek, lojalitásukért – és a szavazatok biztosításáért -cserébe. Övé az egyeduralom és a szabad rablás, de kliensei városaiban, falvaiban övék mindez, az ő patrónusaiké és azé a néhány családé, aki megbízható, feltétlen híve – és kiszolgálója – a hatalomnak. Mindenki annyit ér, amennyire beárazom – mondja – aki okos az tudja, mit kell tennie, hogy növekedjen az ázsiója.
Persze, azért ne tévedjünk, olyan nagyon nem eresztette meg jó uralkodónk a gyeplőt, koronként és helyenként bele-bele nyúl a helyi hatalomba és jövedelemelosztásba. Leg feltűnőbben ez a helyi elit kiszorítása a fejlesztési pénzek felhasználásának területéről. A monarchikus törekvések egyértelműek, a királyi bizomány növekedése megállíthatatlan. Nincs alku: minden a központi hatalomé. Aki nem vejem – ellenem (by Lengyel L.).

A központosításnak nincs pártszínezete, se ideológiája, csak elvi szempontja: elviszem, pont! Gátlástalanul elvesz intézményeket, jövedelmeket a helyi Fidesz hatalmasságoktól is, ha úri kedve úgy tartja. Nekik is tudomásul kell venniük, hogy minden Orbántól és családjától függ, a helyi fideszes elitnek is kuss! A központosított hatalom hivatalaiban, igazgatási rendszereiben a tudás bolsevik trükknek számít, a politikai akarat szolgalelkű végrehajtása és a hithű lojalitás az egyetlen értékmérő.

Most éppen az igazságszolgáltatás lojálissá alakításán dolgoznak az Rt-ben.

A jó király azonban nem csak oszt, de kellő módon ravasz is. Népe egyszerű gyermekének mutatja magát: pocakos, harmonikázó nadrágjából kilógó kockás inget visel, beszélget a disznajával, szotyolahéjat köpköd, keze feszt a zsebében, egy közülünk. „Hasa, hája, kék nadrágja…Minden kész e méltóságra.” Nem uraskodik – mondjuk, ez nem igaz, mert a várba költözésének csekély 25 milliárdja nem éppen ezt bizonyítja, de legyen – és együtt érez velünk. Ahogy ezt a közalkalmazottak és a rabszolgatörvény esetében bizonyította. Sajnos, Orbán, bár nem érti a népét, mégis éjt nappallá téve dolgozik érte, pedig ezek a hálátlanok tán meg sem érdemlik az ő végtelen jóságát!

Egy kétségtelen: amikor osztalékról van szó, magának nem oszt. Majdhogynem vagyontalan, mindössze hétszázegynehányezer forint megtakarítása van a bankban. Szinte már sajnálja őt a pór, akinek a kormányzati kimutatások szerint két évre 27 milliónyi jövedelme van, és több milliónyi megtakarítása.
Nem úgy kedvenc udvari történésze, aki nincs rászorulva az Orbán és Tsai Rt osztalékára. Schmidt Mária családi vállalkozása 2,6 mrd huf osztalékot fizet. Megteheti: családban marad.

8 milliónyi kisrészvényes, akinek betétjeiből az Orbán és Tsai Rt gyarapodik, nem kap osztalékot. Ill. mégis: a nemzeti pejparipa pimpilijét, vékonyan szeletelve.

Ille István

Kategóriák: Szervezetek

Oda kell menni a roma emberekhez…

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 14 - 15:03

Egyre rosszabb a romák helyzete, már-már az ország szétszakadásával fenyeget. A katolikus egyház odáig eljutott, hogy megállapítsa, valamit tenni kell, de itt megállt. Erről is beszélt a héten a Klubrádióban a váci püspök, Beer Miklós.

Az ország kettészakadásától kell tartani, új Trianon jöhet, a 24. órában vagyunk. Ilyen kifejezésekkel jellemezte a hazai cigányság helyzetét Székely János szombathelyi megyés püspök. Hasonlóan vélekedik Beer Miklós váci püspök is, aki szintén szót emelt a szegények és a romák érdekében, 2014-ben egy körlevelet is kiadott erről.

Beer Miklós úgy látja, hogy az elmúlt harminc évben rendkívül sokat romlott a helyzet. Korábban a cigányok is dolgoztak, mondjuk a téeszben, a gyerekek jártak iskolába. Később a munkahelyekről elbocsátották őket. A társdalom számára nem fontos ez a kérdés. Pedig nem elég a közmunka, átgondolt szakképzésre, valódi munkára volna szükség, olcsó bérlakások kellenének, amelyeket a szegények is meg tudnak fizetni. Most még az állami koncepció is hiányzik.

Vannak olyan falvak, ahol már minden harmadik kisiskolás roma, sőt olyanok is, ahol szinte az egész lakosság az. Beer Miklós is úgy látja, szétszakadhat az ország, kialakulhat egy „romaország” is.

A püspök szerint a katolikus egyház odáig már eljutott, hogy felismerje: tenni kellene valamit. Ám itt mindig megállt. Van néhány lelkes pap, akik nem csak várnak arra, hogy a cigányok bemenjenek a templomba, hanem például egy erdei forrásnál találkoznak velük, vagy megtanítják őket kertészkedni, állatokat tartani. A lényeg, hogy oda kell menni a roma emberekhez.

Beer Miklós úgy véli, kellett egy világos megszólalás, mint Székely Jánosé, hogy az egyházon belül elinduljon valami, ami aztán tovább terjedhet.

Bolgár György interjúját itt hallgathatják meg.

Kategóriák: Szervezetek

Gizi néni életet ment

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 13 - 16:29

Mottó: A jó, akkor is jó, ha kicsi

Gizi néni, korábbi nevén tanárnő -történetünk pillanatában Gizikém- férjével, Gézával a Dunaparton sétált, valahol Győr és Móvár között, a fövenyen. A napsütés ragyogott, a víz csillogott, ahogy egy ilyen szép történetben annak lennie kell.

Már túl voltak harmincon, még innen a negyvenen; a fiatal felnőttkor kéjes birodalmában jártak, az ifjúság hevességétől már felszabadultan, és a bölcsesség emelkedettségétől még megkímélten; abban a korban, amikor ragyog a bőr, és könnyű vágytól csillog a szem, amikor még a mell tartja a melltartót, és még nem a hastól domborodik a férfinadrág.

Sétáltak, fürödtek, napoztak. Géza félt a folyótól, örvényekről beszélt, meg a sodró vízről, meg hogy idén is hányan fulladtak bele… a hajók hullámai elől partra ment, és aggódva figyelte őt, aki kacagva élvezte a hullámzó vizet.

Géza duzzogva elsétált, ő a parton napozott, amikor két kamaszlányt a parti zátonyról elsodort a víz. Egymásba kapaszkodva távolodtak a parttól, egyikük csendes volt, másikuk segítségért kiáltott. A barátnőm nem tud úszni! Már nem bírom soká! Kiáltotta Géza felé. Siess már(!) gondolta Gizi, de Géza tétován állt a parton. Biztos? Kérdezte. Biztos, nem tud úszni? Segítsen! Jött a reményt oszlató kiáltás. Aztán csobbant a víz, és Géza partra húzta a lányokat.

Gizi nem volt büszke tétovázó párjára, nem is beszéltek az esetről míg egyszer, évek multán a gyávaság, bátorság, vakmerőség, hármasáról olvasott. Arról, hogy míg a gyávaság a félelem felettünk aratott győzelme, a vakmerőség a félelem hiánya, addig a bátorság a félelem legyőzése. Akkor mondta Gézának: Már tudom, hogy bátor voltál. Géza ránézett, -már kissé bölcs volt és kissé rácos arcú -aztán elmosolyodott: nem, nem voltam bátor, gyáva voltam, a dolog menekülés volt az élve temetéstől. Attól féltem, ha ez a két lány ott fullad meg előttem, én már sohasem tudok boldogan élni. Úgy meg minek? Be kellett ugranom utánuk. Szar volt.

Ma Gizi néni spenótot ebédel, a fokhagymának a spenótban illata, a konyhában szaga van, ablakot nyitna, de szeme megakad egy dongón. Már tegnap is látta, akkor azt hitte, hogy a szúnyoghálón kívül van, de nem; a dongó a háló és az ablak közé szorult. Mostanra reményt vesztve, kimerülten mászik a hálón felfelé, szárnya már nem rezeg. Gizinéni, az ablakot óvatosan nyitva egy papírlap segítségével pohárba tereli, majd a kert egyik virágára teszi. A dongó nem repül el, mozdulatlan áll, aztán lassan elindul a virág közepe felé, és fejét a nektáros mélybe dugja.

Gizi néni most kávét főz, kávéjába cukrot tesz, közben arra gondol, hogy kávéja ma talán cukor nélkül sem lenne keserű. Marhaság -teszi hozzá – de tetszik neki a gondolat és mosolyog.

Kategóriák: Szervezetek

Dušan Kovačević: A maratonfutók tiszteletkört futnak a Pesti Magyar Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 13 - 11:32

A Topálovity család különös, és mégis hétköznapi família. Ebben a családban nincsenek nők, csak apák és fiúk. Minden apának egy utódja, aki tovább viszi a nevet és a foglalkozást, azaz az üzletet. Öt generáció huszonöttől százhuszonöt éves korig látható a színen, illetve a Végtelen Nyugalom Kft. nevű koporsógyártó cég működése. A koporsógyártás azonban csak fedőtevékenység; valójában a temetőből lopatják ki a használt koporsókat, és ezeket restaurálva újként adják tovább Piton Bill segítségével. Száz év alatt közel húszezer koporsót loptak, a családi hagyományokat folytatni kell. Azonban a legifjabb Topálovity, Mirko éppen ezt nem akarja, sőt, ki akar szállni az üzletből, megtörve és megszakítva a hagyományokat. A többiek ezt nem engedhetik, ha kell erőszakkal, ha kell, nem szép szóval, de a gyereknek maradni kötelesség, különben az üzlet elvesztésével a családfa is kiszárad.
Egy mindenkiért, mindenki egy ellen, mindenki mindenki ellen, egy az egyben, mindenkivel egy sem.

balkáni fekete komédia két részben

Az előadást 18 éven felüli nézőinknek ajánljuk!

Fordította: Tóth Loon

 

Topálovity Maximilian, A nagy Pantelija fia
Mindkét lába béna, beszélni képtelen, és szinte teljesen süket HUNYADKÜRTI ISTVÁN mv.
Jászai Mari-díjas Topálovity Akszentije, a mozgásképtelen Maximilian fia
Lábai bénák, idegei gyengék. Nagyon jólelkű MERTZ TIBOR mv.
Jászai Mari-díjas Topálovity Milutin, Akszentije fia
Az ember, akinek a szava dönt a családban. A lelke – jó VÉGH PÉTER mv. Topálovity Laki, Milutin fia
Az egész családban ő dolgozik a legtöbbet. Lélekben szintén… RANCSÓ DEZSŐ Topálovity Mirko, A szorgalmas Laki fia
Családi probléma. Ő is… TAKÁCS GÉZA Krisztina, a legfiatalabb Topálovity nagy szerelme
Jó a lelke – természetesen GÁSPÁR KATA Ördög Gyenka, Mirko barátja
Söpredék. Mindent megadna – magának. A lelke jó TELEKES PÉTER

Olja, a Topálovity családnál dolgozik
Az Ördög barátnője. Egy kedves teremtés. Lélekben jó SOLTÉSZ BÖZSE
Jászai Mari-díjas
Piton Billy, a Topálovity család házi és üzleti barátja
Minden körülmények között
HORVÁTH ILLÉS Elgázolt ember
Jó volt
SIPOS ÁRON a.n.                                       Valamint BORKÖLES BENCE a.n. és TÓTH KRISTÓF ZSOLT a.n. Dramaturg ŽELJKA UDOVIČIĆ Díszlettervező LORENZO BANCI Jelmeztervező MARITA ČOPO Zeneszerző LJUPČO KONSTANTINOV Szcenikus BALÁZS ANDRÁS Irodalmi konzultáns DERES PÉTER Korrepetitor MAGONY ENIKŐ Tolmács ANIKÓ SAVIJA
TINA ČORIĆ

Ügyelő LOSONCZI ANITA Súgó BALÁZS ÉVA Rendezőasszisztens JUHÁSZ ANDREA Rendező PAOLO MAGELLI

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Kategóriák: Szervezetek

Minden nehéz, amit komolyan csinál az ember

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 12 - 16:13

Mihály Gábor szobrászművész alkotásai Vésztő-Mágortól, Érmihályfalvától Lausanne-ig, sokfelé megtalálhatók. Szobrainak többsége bronzból készült, de dolgozik rézzel, kővel, fával, farag, önt, hegeszt vagy kalapál – ami kikerül a keze alól egyformán figyelemre méltó. Ez utóbbi állítás mellett igen komoly bizonyíték szól: 2019. március 15-én munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki!

Budapesten él családjával, a Százados úti művésztelepen, műterme, bronzöntő műhelye is ott van. Beszélgetésünk során annyi hamar kiderült: kanyargós, hosszú utat járt be – a szó valódi értelmében is hosszút – amíg az elismerésig, a nyugodt munkakörülményekig eljutott.

„Véletlenül születtem a Partiumban” – kezdte a visszaemlékezést és a történet ettől a pillanattól kezdve máris érdekessé vált. Amikor Észak-Erdélyt a háború alatt visszacsatolták Magyarországhoz – folytatta – apámat, aki frissen diplomázott, a Pénzügyminisztérium egy erdélyi kisvárosba, Székelyhídra helyezte. A szüleim addig Békés megyében Csanádapácán éltek. Átköltöztek és én 1942-ben már Székelyhídon születtem. Nem sok időt töltöttünk ott. Apámat behívták katonának, édesanyám egyedül maradt a két gyerekével, így hát visszamenekült velünk a szülőfalujába. Kezdetben a dolgok még jól alakultak, apám, visszajött a háborúból és talán még mindig Csanádapácán élnénk, de 1960-ban el kellett onnan jönnünk – nem egészen önszántunkból. Apám részt vett az 56-os forradalmi eseményekben, elítélték, mint „ellenforradalmárt”, kulák származású volt, ezért amikor három év után szabadult a börtönből, mennünk kellett. Azóta vagyok budapesti lakos.

Ez a „pötty” az életrajzban, azután gondot okozott az iskolákban, a pályakezdésben is. X-es voltam. A nővéremet, aki három évvel idősebb nálam, még az orosházi gimnáziumba sem vették fel, engem később – szerencsére – már igen. Viszont nem ott érettségiztem, mert harmadikos voltam, amikor el kellett hagynunk Csanádapácát. Rákospalotán tudtunk letelepedni. Ez meglehetősen nagy törést jelentett az életemben. Az összes barátomat ott kellett hagynom! Kezdetben színész akartam lenni és az orosházi gimnáziumban jártam is ilyen szakkörbe, énekeltem is. A „humán” tárgyakat szerettem, a „reál” tárgyakból nem voltam igazán jó. Mégis – apám kívánságára – elektrotechnikus szakmát kezdtem tanulni érettségi után. Nem ment, nem volt nekem való. Volt viszont egy unokatestvérem, aki akkor már Budapesten a Képzőművészeti Főiskolára járt, az ő példájára kezdtem el rajzolni, mintázni, képzőművész körökbe járni. Ekkor találkoztam Laborcz Ferencz szobrászművésszel, a vele eltöltött heti 3-4 alkalom sokat segített a fejlődésemben. Önbizalmat adott, nagyon fontos volt az életemben. A múlt továbbra is akadályt jelentett, valahányszor felvételiztem, nem jutottam be a főiskolára, egészen 27 éves koromig. Ott Mikus Sándor osztályába kerültem, ő volt a mesterem, de sokat tanultam Somogyi Józseftől is.

A Főiskola öt éve után sem volt – eleinte – könnyű az út. Úgy gondolom: minden nagyon nehéz, amit komolyan csinál az ember! Mindig vannak akadályok, amik könnyen a pálya elhagyására késztethetik azt aki, nem elég kitartó. Ezen a pályán nincs főnök, aki megmondja, mit kell csinálni. Itt nem kapunk feladatot, magunknak kell feladatot szabni! Célunk kell legyen, egy egész életre való küzdést kell felvállalni! A kezdő művész életére jól illik a népdal: „Nem szánt-vet az égi madár, mégis eltartja a határ. Én se szántok, én se vetek, mégis megélek köztetek”. Az életmód, a komfort iránti igényeket nagyon alacsony szintre kell leszállítani. Szerencsére kaptam egy Derkovits- ösztöndíjat, ez három évre fedezte a megélhetési költségeket. Művészeti irányt sem szabott számomra senki. A fejlődés útját a gyerekkor, a családi hatások, később a különféle művészeti, stílusbeli élmények jelölik ki. Én a figuralitást választottam, de Laborcz Ferencz irányítása alatt a figuratív és nonfiguratív művészeteknek is alapjául szolgáló természeti formák rajzolását, mintázást ugyanolyan szinten műveltük. Még a pályám elején a Zánkai Úttörővárosban nyertem egy pályázatot. Állt ott a felvonulási téren egy nagy dísztribün, a vezetők onnan integettek a gyerekeknek. Volt előttük egy 65 méter hosszú 90 centi magas mellvéd, csúnya, nyers betonból. A burkolására írtak ki pályázatot fiatal művészeknek. A tervemen a Balaton hullámzása, zászlók lobogása képezett dekoratív, ismétlődő elemet a hosszú és keskeny betonszalagon – megnyertem a pályázatot. Ez volt az első alkotásom, ami sikert, elismerést hozott. Egy évre rá megkaptam a Munkácsy-díjat és lakást itt, a Százados úton.

A nevem kezdett ismertté válni a pályázatokon, 1986-ban a ceglédi sportcsarnok homlokzatára olimpiai öt karikát idéző dekoratív elemet készítettem, ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság főtitkára, Schmitt Pál avatta fel. Később ő bíztatott egy másik munkára, amikor Magyarországra látogatott Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke. Ekkor született egy szobor: három kerékpáros úgy halad, hogy a kerekeik az olimpiai öt karikát mintázzák, mert közülük kettő éppen fedésben van! Az elnök úrnak ez annyira megtetszett, hogy az épülő új Olimpiai Múzeum parkjában, Lausanne-ban kívánta felállítani. Ma is ott van. Ekkor már Békés megye is „felfedezte”, hogy onnan származom, meghívtak egy pályázatra, megnyertem, elkészítettem egy életnagyságú Szent László lovas szobrot Vésztő-Mágor-ra, rézlemez domborítással. Egyik siker hozta a másikat. A következő megnyert pályázat eredményeként Szarvason állíthattam fel a Körös holtágának vizében magas oszlopon szobrot, amint a mondabeli Mihály és Gábriel főangyalok hozzák a Szent koronát. Az MLSZ 100 éves évfordulójára a Puskás Stadionba készíthettem emlékművet. Egy másik szobrom a Parlament és a Margit-híd közötti sétányon áll. Erről viták is folytak, hogy az olimpiai karikák színe nem piros-fehér-zöld. Csak hát ezek nem az olimpiai karikák, nem is úgy vannak fonva, ezért is lett a szobor címe: Szimbólum! Heraldikailag sem akar mása lenni a nemzetközileg használt jelképnek. Ez csak emlékeztetni akar arra és a versenyekre, ahol a magyar sportolók kiemelkedő sikereket értek el.

A művészeti sikerek mellé idővel megjöttek az elismerések is. Mint például a NOB Képzőművészeti díja, idehaza a Köztársasági Elnök Aranyérme, a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje, most pedig, 2019. március 15-én a Kossuth-díj! Számomra ez azt jelenti, hogy ilyenkor „helyére kerül” az ember. Önbizalmat ad a továbbiakra. Csöppet sem érzem magam nyugdíjas szobrásznak, terveim vannak és szerencsére feladatok is várnak. A következő, egy Széchenyi emlékmű lesz az Al-Dunánál. A felállítást Szerbiába, a Vaskapu környékére tervezzük. Elkészítésére a Széchenyi Társaság kért fel, a tervet bemutatták Áder János köztársasági elnöknek, ő fővédnökséget vállalt, várjuk ugyanerről Szerbia elnökének válaszát. Kétalakos szobor készül. Széchenyi ugyanis 1830-ban járt arra és nagy segítségére volt az akkori szerb fejedelem, Milos Obranovics. Őt Szerbiában mind a mai napig nagy tisztelet övezi. Egy Olaszországból Svájcba került férfi is szeretne a szülőfalujába egy szobrot tőlem, amint egy fiatalember egy bőrönddel a kezében nekivág a nagyvilágnak. A harmincas években Cser Károly szobrászművész egy másfeles életnagyságú, Attila lovas szobrot készített gipszből. A szobor a háború alatt megsemmisült, de fényképek vannak róla. Vác városa felkért a rekonstrukcióra, fel szeretnék állítani ezt a szobrot. Ez hatalmas kihívás, de dolgozom, mert erőm még engedi!

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Magyarország szopóágon

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 11 - 15:53

Milyen ország az olyan, ahol egy alföldi településen élő édesanyának nincs annyi pénze, hogy kiváltsa a beteg gyerekének a gyógyszerét? Milyen az az ország, ahol ez az édesanya a (fideszes) polgármesterhez fordul segítségért és kölcsönért, mire a (fideszes) polgármester, akit az emberek azért választottak meg a település első emberének, hogy az ott élők életét segítse és jobbá tegye, azt válaszolja, akkor ad neki pénzt ha a nő orális szexben részesíti. Ne kerteljünk, magyarul ezt úgy mondják, hogy leszopja.

Milyen ország az olyan, ahol a gyerekéért aggódó, kétségbeesett és kiszolgáltatott édesanya elfogadja az „üzleti” ajánlatot, a (fideszes) polgármester kijelöli a „légyott” színhelyét, a polgármesteri hivatal vécéjét.

Milyen ország az olyan, ahol még csak nem is ez a gazember (fideszes) polgármester jelenik meg a tetthelyen, hanem két komája, velük kell a szerencsétlen nőnek jóban lenni. (Magyarul: őket kell leszopnia.)

Milyen ország az olyan, ahol ezt a gazemberséget még lehet fokozni, a (fideszes) polgármester ugyanis az aktust követően egyetlen forintot sem ad a megalázott asszonynak, ellenben két komája máig tisztázatlan körülmények között felveszi az aktust, a felvételt elküldik ismerőseiknek, hogy nem sokkal később a kocsmában mindenki a történteken csámcsoghasson és röhöghessen.

És akkor most lépjünk túl a konkrét történeten.

Milyen ország az olyan, ahol egy ilyen gazember polgármester lehet. Milyen komái lehetnek ennek a tahó gazembernek, aki, ki tudja miért, még mindig a hivatalában van, nem mozdították el a posztjáról, nem tartóztatták le, nem mutatták a tévékben, amint vezetőszáron a börtönbe kísérik.

Milyen ország az olyan, ahol nem akad egyetlen jóérzésű ember, aki pofán vágta volna a polgármestert és a komáit. Milyen ország az olyan, ahol a huszonegyedik században ezt meg lehet tenni, és a politikai pártok, nőegyletek, mindenféle rendű és rangú szervezetek nem vonulnak a településre, hogy tiltakozzanak a nyílván mélyen hívő és nagyon keresztény (fideszes) polgármester és komái ellen. Milyen ország az olyan, ahol a falu népe nem felháborodik, hanem röhög a történteken, mert ezen a lebutított, évek óta tudatosan megmérgezett Magyarországon senkinek jut eszébe, hogy amit ezzel a kiszolgáltatott asszonnyal megtettek, azt mással is meglehet csinálni?

Milyen ország az olyan, ahol ekkora gazemberség megtörténhet?

Milyen ez az ország?

Kategóriák: Szervezetek

William Luce: zelda – egy utolsó vad nő a Bethlen Téri Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 10 - 22:39

“1948. március 10-én késő éjszaka tűz ütött ki az Asheville-i Highland Pszichiátria főépületében. A tűz váratlanul gyorsan terjedt. A tűzoltók erőfeszítései ellenére kilenc beteg meghalt. A tűzvész áldozatai között volt a világhírű író, F. Scott Fitzgerald felesége, Zelda. Holttestét csak a papucsa alapján sikerült azonosítani.”

Előadja: Horváth Lili

Fordító-dramatrug: Zöldi Gergely
Jelmez: Béres Móni
Súgó: Lovass Ági
Fény: Fogarasi Zoltán
A rendező munkatársa: Gáspár Anna
Rendező: Gergye Krisztián

 – onewoman show egy utolsó felvonásban –

A GK Társulat és a Manna produkciója

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Sonkaosztás, jön a nyuszi, írjad alá gyorsan, Gyuszi!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 10 - 16:31

Az sem baj, ha nem Gyuszinak hívnak, hanem Bélának. Vagy Marcsinak. Esetleg Bözsi néninek, Sanyi bácsinak. Tőlünk hívhatnak akárhogy, nekünk, a miskolci Fidesznek az a fontos, hogy aláírásoddal támogasd Orbán Viktor programját.

Csöbör Katalin vagyok, Miskolci Fideszes országgyűlési képviselője. Tőlem kapod a sonkát húsvétra, kitől mástól. Remélem, nem felejted el a választásig, hogy kinek köszönheted a finomságot. Szereted a sonkát? Na ugye! És te is azt akarod, hogy ne legyünk bevándorlóország? Akkor még inkább: na ugye!

Légy oly kedves, itten írjad alá, és a téma el van rendezve. Jó étvágyat a sonkához, és eszedbe ne jusson május 26-án otthon maradni, vagy valamelyik hazaáruló pártra szavazni.

Ne felejtsd: nekünk Brüsszelben Magyarország, neked minálunk Miskolcon a sonka az első.

Kategóriák: Szervezetek

Gizi néni a kórházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 8 - 19:23

Mottó: A baj, akkor is baj, ha kicsi

Gizi néni, korábbi nevén tanárnő túl van a műtéten, sőt műtétet követő pánikja is a múlté, kórlapján a bűnügyi jelentésbe illő szavak miatt („korának megfelelő kinézetű nő”) érzett haragja lassan múló emlék.

Nem hitt optikusának, mégis belevágott, és mára – a műtét után két héttel – új színbe öltözött a világ.

Sumák betegség a szürkehályog; nem fáj, nem jelez, de baj.

Második kontrollon van. A váróteremmé előléptetett folyosón sokan állnak, a fal szélét kitöltő székek megteltek, a rendelőajtó elött szolidan tolakodó betegek mustrálják egymást; vajon ki jött előbb? Az időközben ki-ki lépő asszisztensnek egymás szavába vágva nyújtogatják papírjaikat. Ő fal mellett állva olvassa Condillac Értekezés az érzetekről című könyvét, stílszerűen -vagy véletlenül- a látásra korlátozott emberről szóló fejezetnél tart. Van-e színe a színről szóló gondolatnak kérdezi magától a folyosói félhomályban.

Szereti ezt a könyvet; még 1970-s évek közepén kiadott, ridikülében is elférő, könnyen lapozható zsebkönyv. A költségvetési kérdésként kezelt folyosón minden második lámpa ég, a könyv betűi aprók, az olvasás nehéz. Beteghordozók időnként fekvő beteget tolnak át a „színen”. A széken ülők „bevonják” lábaikat, az álldogálók félrehúzódnak, az ajtó előttiek nehezen kiharcolt sorrendje felborul. Szocreál, mondaná Gizi néni, de nem az. Ez 2019. Magyarország.

Szerencsés, a tízperces vizsgálatra „csak” két órát vár, van, aki többet, sokkal többet.

Kifelé menet volt tanítványával találkozik, a „Kezét csókolom Tanárnő” köszönés szívéhez szóló muzsika. A magas jóvágású férfiben nem találja a 18 éves legény vonásait. Örömmel hallgatja, amint magáról mesél arról, hogyan él és azóta mennyit tanult.

A kórház környéki parkolók megteltek, a vécé előterében, a férfiszektor felől szolid pisiszag terjeng, kéztörlő, szappan és vécépapír nincs, kint a betegek fáradtak, ingerültek, beteghordók kacsáznak köztük, és feszült asszisztensek napi tréningen fejlesztik türelmüket, a halkszavú orvos mindenek fölé emelkedve megy át a folyosón, nyakába akasztott sztetoszkóp jelzi; neki külön jár a tisztelet.

1993-ban vásárolt Marutiját hamar megtalálja. Ma szerencsés volt, a harmadik kör után látott üres parkolóhelyet. Miközben kihúzott szivatóval melegíti a motort intellektuális gondolataival küzd: Vajon, ha két óra helyett 10 perc lenne a várakozási-, és 10 perc a vizsgálati idő, tényleg harmad annyi autó parkolna(?) vajon a harmadnyi beteg között lenne helye a betegszállító fiú hordágyának(?) és akkor is terjengene pisiszag a vécén(?) akkor is tolonganának a betegek(?) és türelempróbán esnének át az asszisztensek(?) és kellene a doktorúr nyakába sztetoszkóp, hogy ne Ő, hanem őt kerülgessék a betegek(?) és vajon -legyen egy fránya költségvetési kérdés- a megtakarításból futná, folyosóvilágításra, vécépapírra és kéztörlőre?

Gizinéni autója. Húsz éves Maruti 800. fogyasztása 5.5 l/100 km, 100 km/ó-val is tud menni, de hetvennel szeret, a hátsó ütköző egy helyen kissé repedt, egyébként sérülésmentes. Nem eladó.

Vállát nem vonja meg, Gizi néni arcán tükröződik az asszisztensektől ellesett türelem, letekeri autója ablakát, és a tavaszi napsütésben hazaindul.

Szukits Rezső

Kategóriák: Szervezetek

A Mézga Család – országos turné – zenés vígjáték

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 8 - 06:41

A Magyar Televízióban 1968-ban bemutatkozó Mézga család c. rajzfilmsorozat azonnal az egész ország kedvence lett, történetén több generáció nőtt fel. Mézgáék a gyerekeken kívül a felnőtteket is lenyűgözték, a sorozatból több széria is készült, melyek rendre megdöntötték a nézettségi rekordokat. A felejthetetlen, örökzöld történet egy zenés vígjáték keretében kerül végre színpadra 2019 áprilisában, Szűcs Gábor rendező, Deák Lőrincz Andrea író és Mészáros László zeneszerző közreműködésével.

A Mézga Család c. zenés színpadi vígjátékban a Romhányi – Nepp –Ternovszky nevekkel fémjelzett eredeti mű alapján elevenednek meg a közkedvelt karakterek. Életre kel Géza, Paula, Kriszta, Aladár, Blöki és Maffia, természetesen a sorból Máris szomszéd sem maradhat ki, felbukkan a jövőből MZ/X, sőt a sosem látott, de annál gyakrabban emlegetett Hufnágel Pisti és Tivadar is megjelennek a színen.
A Mézga Család c. zenés vígjátékban az alkotók aktualizálták az eredeti sztorit. A szenzációsnak ígérkező színpadi előadásból megtudhatjuk, hogy Géza hogyan dolgozza fel a kapuzárási pánikot, hogy Paula valóban félrelép-e, hogy Kriszta összejön-e újra a gót rockzenésszel, sőt Máris szomszéd sötét titkaira is fény derül. Mindeközben Aladár felfedezi az MZ/X-et és a kalamajka tetőfokán megalakul a családi maffia.

Szűcs Gábor rendező kiemelte:
„Ha egy rajzfilmsorozatot kellene kiemelni, amely egyaránt beleégett a szívekbe és a retinákba, mi, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek szülöttei gondolkodás nélkül vágnánk rá: Mézga Család. A több mint három évtizeden át töretlen népszerűségnek örvendő rajzfilmsorozat egy kedves, színes, a valóságosnál emberibb világot teremtett, amelybe jó érzés volt hétről hétre hazatérni. Mézga Géza és Paula, Aladár, Kriszta, Blöki, Maffia, Hufnágel Pisti és Máris szomszéd,
Romhányi József és Nepp József remekül eltalált, felejthetetlen karakterei olyan valóságosak, hogy szinte lelépnek a képernyőről. Mi épp erre alapoztunk: a Mézga család karakterei keljenek életre a színpadon. Hiszem, hogy ez sikerülni fog, és a felhőtlen, zenés, szórakoztató előadás a fiatalokat is elrepíti egy térben és időben messzi, szebb világba, ami után ők is megértik, hogy mit jelent, ha a szüleiktől azt hallják: MZ/X, MZ/X, jelentkezz!”
A Mézga Család kalandos történetének lenyűgöző kreativitása, sziporkázó ötleteinek végtelen tárháza, fantasztikus humora, felejthetetlen karaktereinek pontos, részletes kidolgozása garanciát jelentenek a színpadi változat sikerére is. A zenés vígjátékban felcsendül a rajzfilmsorozatból jól ismert eredeti főcímdal is.
Rendező: Szűcs Gábor
Zeneszerző: Mészáros László
Főcímdal: Deák Tamás
Író: Deák Lőrincz Andrea
Dramaturg: Romhányi Ágnes

Szereposztás:
Mézga Géza: Magyar Attila / Bodrogi Attila
Paula: Balázs Andrea / Kokas Piroska
Kriszta: Andrádi Zsanett
Aladár: Náray Kovács Zsombor / Maszlag Bálint
Máris szomszéd: Szacsvay László / Maszlay István / Tűzkő Sándor
Tivadar: Tűzkő Sándor
Maffia: Katona Klaudia
Blöki: Mező Zoltán
Icu: Deák Lőrincz Andrea

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Lus vindiciae recensis

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 7 - 17:18

Vagyis, a bírálat joga, amolyan konyhanyelvi latinsággal.

Valami ilyesmit kellene tolerálnia Orbánnak és a kormányzatnak, e helyett újabb, Brüsszelt bíráló kampányt indítanak annak ellenére, hogy rendesen pofán csapták őket az EPP-ben. De hát, tudomásul kell vennünk, hogy Orbán elvakultan hisz a maga igazában, és bátran szembeszáll bárkivel, aki kritizálni meri. Pedig hát, feriunt{que} summos fulgura montes (Horatius), vagyis a villám leginkább a magas csúcsokba csap le. Mondjuk, Orbán nem annyira magas, de azért kiemelkedőnek képzeli magát. Az más kérdés, hogy honnan?

Különben is, szerinte az európai elit elszokott attól, hogy lehet bírálni. Bezzeg őt lehet! Igaz, hogy saját szájúlag jelenti ki, hogy negatív véleményekkel, uram bocsá’ bírálatokkal – ahogy nőügyekkel – nem foglalkozik, azok jöjjenek csak szép sorban, akár belföldről, akár külföldről, egy pillanatig sem foglalkozik/foglalkoznak velük, legfeljebb valamelyik udvari bolondja ír egy kontrát, vagy bekéreti a nagykövetet.

Megteheti, mert megvan a parlamenti kétharmad, sőt, a nemzeti konzultációban (?) 1,3 millió támogató választ kapott. Nem 1.299.999-et, vagy 1.300.001-et, hanem kereken 1.3 milliót. Igaz, senki nem ellenőrizte ezt a számot, de, ha ő mondja, biztosan annyi volt. És ez már a nemzeti egység bizonyítéka, mi több, hatalmas többség. Biztosan az, ha ő mondja, biztosan az. Pláne, a kiküldött 8 millió konzultációs levél számarányában.

Persze, azért van pofája azt állítani, hogy ettől még várják az ellenzéki javaslatokat, sőt, igénylik is azokat, csak egy lendülettel le is söprik az asztalról. Ahogy már az orbáni hatalom ezt szokta.

A hab a tortán: az a fixa ideája, hogy egy közösség vagyunk, egy nemzet, fontos kérdésekben megállapodunk, majd megvalósítjuk. Aha. A hatalom akarata szerint.

Tehát elvben megvan a bírálat joga, de gyakorlatban marad a ius murmurandi, ugyanis támadás – márpedig egy bírálat mi lehetne más, mint támadás őfensége ellen – nem marad megtorlatlanul, függetlenül attól, ki követte el, hány éves, milyen közegben dolgozik, vagy hol él. Aki egyszer szájára meri venni a kormányzó oldalt, annak bármely képviselőét, pláne őfelségét, annak annyi, nincs kegyelem! Előkotornak az ilyen emberről minden létező és nem létező adatot, azt kiforgatják, az alanyt széttépik, megalázzák, lejáratják, lehetetlenné teszik a külvilág előtt.

Ma Orbán – mert ne legyenek kétségeink, még egy mocskolódó, hazug állításokkal teli Bayer-féle cikk sem jelenhet meg az ő indikációja nélkül – minden kezében lévő eszközzel – és csaknem minden eszköz a kezében van – neki ront a vele szemben fellépőknek, és nem érdekli, mi lesz áldozatával. Mondjuk, Nagy Blankával pofára esett, node ennek hamarosan vége! A felálló közigazgatási bíróságok pontosan azt a célt szolgálják, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő.

Pedig odia qui minimum timet, regnare nescit (Seneca), vagyis, aki fél a kemény bírálattól, az nem tud kormányozni.

Ebben lehet valami: Orbán nem kormányoz, hanem uralkodik, és megoszt.

Kategóriák: Szervezetek

A Tíz Ige

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 22:35

Mottó: Melyik tíz?

Hasonlóan hosszú ideig senki a világon nem vonzódott hozzám annyira, mint életének utolsó három hetében egy kutya.

A tacskóm, aki már nincs

Az egyetlen dolog, amivel úgy-ahogy sikerült egy-két félórányira elterelni róla a figyelmemet, ha írtam.

Pedig nem vagyok író.

Rendre események, látványok, elképzelések, rendelkezések, olvasmányok, hallomások, vélemények késztetnek írásra vagy ötven éve már. A téma számomra nem az utcán hever, rámtör. Egyre több és egyre több, manapság egyik a másikát szorítja ki.

Most, hogy a kutyám nincsen, és ennek tudata gyakorta összeszorítja a torkomat, hálás vagyok a politikának, amiért a tízparancsolatot témává tette nekem, mert igen hosszú ideig kötheti le a figyelmemet.

Mert nem vagyok benne otthon igazán.

A magamfajták semmiben sincsenek igazán otthon.

De a tízparancsolatról a legkevésbé elképzelhető, hogy újat tudok róla mondani.

Ezért vágok neki.

A Rembrandt festményén megörökített utolsó pillanat, amikor még megvolt a tízparancsolat.

 

Nem firtatom, hogy a Jóisten a felhő homályában Mózeshez intézett, Szináj hegyi nyilatkozásának szövegét a két maga által faragott kőtáblára miért ama negyven nap leforgása időszakában írta rá, amely napokon a hozzá hívására ismét felkapaszkodott Mózes mellette böjtölt. Elfogadom, hogy az ujjával tette ezt; a táblákra vetette, helyezte, beléjük nyomta, ültette, véste, metszette a betűket, avagy a szellemével varázsolta rájuk, a fene tudja, miképp.

Nem kételkedem abban, hogy a negyvennapos böjttől megviselt Mózes a villámlás és égzengés közepette magához vett cuccal képes volt a hegyről letántorogni. És abban sem, hogy amiért a rávárakozás időtartamát sokaló népe az ő távollétében bálványimádóvá süllyedett, haragja – aminek azért más oka is lehetett – a nehéz köveket odalent menten összezúzatta vele.

Túllépek azon feltételezésemen is, hogy amennyiben Isten ujja azonos méretű betűket vetett a kőtáblákra, s az egyik tábla az Istenre, a másik az emberre vonatkozó szabályokat tartalmazta volt – az autentikus zsidók szerint ötöt-ötöt –, akkor kizárt, hogy Mózes a hegyről az utókori ábrázolások szerinti két egyforma nagyságú kőtáblát cipelt volna le, mert azok egyikén a szabályok első, Istenre vonatkozó szövege (amely Mózes második könyvében 40 sor, azaz az emberre vonatkozó 10 sor négyszerese) az Istennek se férhetett volna el.

Abból indulok ki, hogy a túlnyomó többségében állítólag héber nyelvű igék, amelyeket Isten ujja írt a kőlapokra (és nem azok, amelyeket Isten valamivel később emlékezetből diktált Mózesnek a vele odalent ládányi méretűre faragtatott, majd hozzá feltrógeroltatott újabbakra) a kereszténység legfőbb törvényei.

Amelyek megtartásával – Magyarország emberi erőforrásainak orvosminisztere szerint (Video) – a halálos betegségek jó hetven-nyolcvan százalékát el lehet kerülni. (Kás 0’55-1’04)

És hogy a tízparancsolat – amint azt az űrkutatásért felelős miniszteri biztosunk egy előadásában megfogalmazta nemrégiben (Video) – a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk, amelyhez vissza kell térnünk, akárcsak a következetes, sziklaszilárd kereszténységhez, lévén a teremtésvédelem kötelezettségét a Jóisten feladatul szabta minekünk. (Fer 2’20-2’45)

 

Alább a tízparancsolat magyar nyelvű nyersfordítása.

 

Majd szólta Isten ezeket a szavakat, mondván:

  1. Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéből, (a) szolgaság házából.
  2. Ne legyen(ek) neked más istene(i)d énelőttem. Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle (kép)mást (arról/azokról), ami(k) az egekben van(nak) fent, se ami(k) a földön van(nak) lent, se ami(k) a vizekben van(nak) a föld alatt. Ne borulj le nekik és ne engedd, hogy szolgálatukra kényszeríttess, mert én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékeny Isten vagyok, aki meglátogatja az apák vétkét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem, de kegyelmet cselekszem ezerízig az engem szeretőknek és azoknak, akik megtartják parancsolataimat.
  3. Ne vedd fel az Örökkévaló nevét hiába(valóságra), mert nem nyilvánítja tisztának az Örökkévaló azt, aki hiába(valóságra) veszi fel az Örökkévaló nevét.
  4. Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat nap dolgozz és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban az Örökkévaló, a te Istened szombatja. Ne végezz semmilyen munkát se te, se a fiad, se a lányod, szolgád és szolgálólányod, se barmod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van, mert hat nap alkotta az Örökkévaló az egeket és a földet, a tengert és mindazt, ami azokban van, de megnyugodott a 7. napon – ezért megáldotta az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.
  5. Tiszteld atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked.
  6. Ne gyilkolj!
  7. Ne törj házasságot!
  8. Ne lopj!
  9. Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!
  10. Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!

 

A szöveg eredetileg tíznél több szakaszra tagolódott.

Magam az utókor legendájához igazodva, de a nyersfordítás felépítésén, a mondatok sorrendjén és tartalmán holmi szerkesztőként fikarcnyit se változtatva, értelemszerűen számoztam meg őket.

Noch dazu, Dr. Frenkel Bernát se cselekedhetett másképp, mielőtt hét tudós segítője közreműködésével szerkesztett SZENTÍRÁS A CSALÁD ÉS AZ ISKOLA RÉSZÉRE című szentírásfordítás szövegét négy illusztrált kötetben, Bécsben, 1916-ban, magánkiadásban megjelentette volna. A négy kötet együtt ma aranyáron se kapható (a negyedik kötetet húszezer forintért kínálják a Vaterán), de rövidített lenyomatát a szerkesztő KIS SZENTÍRÁS címmel Budapesten is kiadta 1933-ban. A múlt század hatvanas éveiben bukkantam rá egy antikváriumban, néhány évtizede beköttettem, de mára ismét kiesnek a lapjai. Ez a kiadvány A tíz ige című fejezetében az isteni kinyilatkoztatás első leírását (azaz Mózes második könyve huszadik részének 2-17. szakaszát) tömöríti tíz bekezdésbe.

 

  1. bekezdés:

Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a rabszolgaság házából.

Ez az Istentől kapott szabadság törvénye.

Nem véletlenül az első.

A zsidó hívőnek el kell fogadnia, hogy a szabadságát az ő egyetlen Istenének köszönheti. Az ő szabadsága pedig feltétele a parancsolatok betartásának is.

És itt az első bibi.

Mármint a keresztény szellemiséget is megalapozó tízparancsolat első bibije.

Merthogy ezt az első parancsolatot az 1643-1648-as Westminsteri Zsinat pusztán propagandával okoltan valamennyi parancsolat bevezetéseként rögzítette. Pedig a Jóisten a zsidókat nem azért szabadította meg rabságukból, hogy kiderüljön: „minden szavának és munkájának ő életet ad, s mint régen Izraellel, úgy egész népével szövetséget kötött”. Nem! Ő a zsidókat azért szabadította ki, hogy szabadok legyenek. És sem a lelki szolgaságtól való megszabadításhoz, sem a parancsolatok megtartásához nem ad mintát ez senkinek. Pedig öt éven át tököltek vele a presbiteriánusok legjobbjai (nemcsak ezzel, persze, hanem a vallásuk egészével), amíg ezt kisütötték:

„KÉRDÉS: MI A TÍZPARANCSOLAT BEVEZETÉSE? Válasz: A tízparancsolat bevezetése így hangzik: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából, melyben Isten világosan megmutatja szuverénitását, mint aki JEHOVA, az örök, a változhatatlan és mindenható Isten, aki önmagában és önmagától létezik, és minden szavának és munkájának életet ad. Továbbá megmutatja, hogy ő a szövetség Istene, miként régen Izraellel, úgy egész népével is. Ahogy kihozta őket szolgaságukból Egyiptomból, úgy bennünket is megszabadít lelki szolgaságunkból, hogy ezért csak őt tekintsük Istenünknek és megtartsuk összes parancsolatát.

KÉRDÉS: MELYIK AZ ELSŐ PARANCSOLAT? Válasz: Az első parancsolat ez: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

A Westminsteri Nagykáté kizárólag a tízparancsolatra vonatkozó 196 kérdését és válaszát ugyan még a reformátusok se tekintették-tekintik szent szövegnek, de állítható, hogy a fenti megoldás világszerte megosztotta őket.

Van református gyülekezet, amelyik szórul szóra, van, amelyik a fenti „bevezetést” elhagyva követi a mintát, van, amelyik az Istentől kapott szabadság törvényét nem helyettesíti, hanem kiegészíti a westminsteri első parancsolattal, amely a zsidóknál a második parancsolat első mondata.

 

  1. bekezdés:

Ne legyen neked más istenséged színem előtt! Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakot arról, ami az égen fenn, vagy a földön lenn, vagy a vízben, a föld színe alatt van! Ne borulj le előttük és ne imádd azokat; mert én, az Örökkévaló, a te Istened, buzgó Isten vagyok, ki tekintetbe veszem az atyák vétkét a gyermekeknél, harmad- és negyediziglen azoknál, akik engem gyűlölnek; de szeretetet gyakorlok ezredíziglen azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.

Ez, bizony, az egyistenhit alaptörvénye.

Így, egyben. Az első mondattal együtt.

Ami azonban elsőként feltűnik nekem, hogy a nyersfordításbeli féltékeny Isten buzgó Istenné változott.

És ez nem csoda, lévén a szerkesztő Frenkel Bernát egy, a magyar nyelvet tökéletesen ismerő rabbi volt, aki tudta, hogy a féltékeny szó legelőbb rosszindulatú gyanakvást jelent, mert elsősorban olyan személyre vonatkozik, aki társát, férjét, feleségét vetélytárstól félti, megpróbálja tőle eltiltani, mert ártóan irigykedik reá. Márpedig – amellett, hogy az irigység ellen is szól a tizedik parancsolat – egy rabbi istene nem lehet rosszindulatú, és nem lehet ártóan irígy senkire.

„Oh, buzogj vér, csak buzogj”, mondja Bánk Bán szinte magának Katona drámájában Tiborcz panasza hallatán. Mennyivel rokonszenvesebb a buzgó Isten magyar jelentése egy magyar rabbi számára, mint a féltékeny Istené! A hegyoldal szikláin átbukó tiszta forrás vize buzog, ez a kezdet kezdete; a buzgó melegvíznek gyógyhatása van, a buzgó leves ledobja a fazék fedelét; buzgó a lelkesedés, a szenvedély, buzgó a hazafi, buzgó a vallási szent gyakorlatokban fáradhatatlan ember, buzgó a fohászkodás. Más rabbik is így vannak ezzel, például Raj Tamás átköltésében ez áll: „Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok”. A buzgón szerető (és bosszúálló) Isten ama cselekményének leírásakor szerepel így a Bibliában, jelesül Náhum próféta – valóban verses – könyvében, amikor az Úr Ninive lerombolásán buzgólkodott (Náh 1,2), de alig hiszem, hogy ez motiválta a rabbikat a jelző használatára. És bizonyosan nem a Názáreti Jézus Simon nevű apostolának Zelotes (buzgó) mellékneve, lévén a Krisztus előtti században a római katonák a zelóták vezette felkelés megtorlásaként feszítették az úton egymás mellé levert keresztekre a többségében ártatlan galileai zsidók százait.

A féltékeny jelzőtől valamennyi keresztény egyház is megfosztotta egyetlen Istenét. Ebben a passzusban a többségük – például a református, az unitárius, vagy akár a hetednapi adventista – féltő-szerető, illetve féltőn szerető Istennek nevezi. És jól teszi. Mert aki irgalmas az őt szerető vétkezőkkel szemben, az inkább félt és szeret, semmint buzog. Szabatos megfogalmazása és pontos hivatkozásainak gazdagsága okán érdemes idemásolnom a biharugrai református egyházközösség – Mózes szavait idéző – Tíz segítség az emberré válás útján címmel közzé tett tíz parancsolata közül a második teljes szövegét.

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. [2Móz 34,17; 3Móz 19,4; 26,1; 5Móz 4,15-18; 27,15] Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. [2Móz 34,6-7; 4Móz 14,18; 5Móz 7,9-10] De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.”

A westminsteriek tízparancsolatában a zsidó tízparancsolat második parancsolatának innen is hiányzó első mondata (Ne legyen neked más istenséged színem előtt!) Biharugrán maga az első parancsolat (Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!). Meglehet, azért, mert az egyistenhit szerintük semmiféle indoklásra nem szorul, különösen nem arra az indoklásra, hogy az Úr a rabságból, az ő népeként történetesen a zsidókat szabadította meg, hiszen az egyetlen féltőn szerető isten nemcsak a zsidókét, hanem valamennyiünk emberré válását segíti.

Annak ellenére, hogy világ első egyetlen istenét szerintem jó okuk volt féltékenynek tartani az ókoriaknak – hiszen az „Örökkévaló” hitének elterjedése kezdetén istenek garmadájában hittek a földlakók –, elismerem: a féltőn szerető jelzőszerkezet ebben az összefüggésben helyénvalóbb.

Helyénvalóbb, de nem igaz!

Mert Mózes második könyvében olvasható egy másik, semmilyen gyülekezetben nem tanított, elhallgatottnak is nevezhető tízparancsolat, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a féltőn szerető Isten kizárólag a zsidókat szereti.

És őket se mind.

A tízparancsolat új táblái, és a szövetség megújítása című fejezet legelején az Úr Mózest két, az összezúzottakhoz hasonló kőtábla kivágására, és másnap reggeli felhozatalára utasítja, hogy ő maga felírhassa rájuk „azokat a szavakat, amelyek az előbbi táblákon voltak”. Az utasításnak Mózes eleget tesz, az Úr azonban az új táblákat ezúttal – a Bibliában utóbb rögzített, visszakereshető ígérete ellenére (2Móz 34) – nem maga írja tele, hanem diktálja Mózesnek „a szövetség szavait, a tíz parancsolatot”. Mózes pedig – miközben negyven nap és negyven éjjel kenyeret nem eszik és vizet se iszik – „felirá a táblákra”, amit diktált neki az Úr (2Móz 34,27-28).

Két eset van.

Vagy az Úr felejtette el az előbbi táblákon rögzített tízparancsolat szavait, vagy a koplalás Mózest bolondította meg. Egyik opció se kizárható, mert amit Mózes e táblákra írt,  csak egy-két helyen és legfeljebb emlékeztet a korábbiakra, legfőbb tartalma pedig a más istenekben hívők elleni uszítás.

„Hanem oltáraikat rontsátok le”, véste fel Mózes a táblákra volt, „törjétek össze bálványaikat, és vágjátok ki a berkeiket. Mert nem szabad imádnod más istent; mert az Úr, akinek a neve féltőn szerető, féltőn szerető isten ő; hogy valamiképpen szövetséget ne köss annak a földnek a lakosaival, hogy mikor isteneiket követve paráználkodnak, és áldoznak az ő isteneiknek, és meghívnak téged, egyél az ő áldozatukból; és feleséget ne végy az ő lányaik közül a te fiadnak, hogy amikor paráználkodnak isteneiket követvén, a te fiadat is paráználkodásra vigyék, az ő isteneiket követvén;” s hogy „ne csinálj magadnak öntött isteneket.”

A továbbiakban a tönkrezúzott táblák tíz igéjének megfogalmazása előtti, s azokat követő szabályok közül választva diktált az Úr Mózesnek parancsolatokat. Az anyaméheket megnyitó csecsemők, valamint a tehenek és juhok első fajzású hímbarmainak követelését a többi között. Annak ígéretének a fejében, hogy kiűzi a népeket előlük, kiszélesíti a határaikat, és senki nem kívánja meg a földjüket, amennyiben esztendőnként háromszor megjelennek fent nála, földjük zsengéiből az elsőt felviszik hozzá és nem főznek gödölyét az anyja tejében. (2Móz 34,2-28.)

Ez a másik, a Bibliában ugyancsak tízparancsolatnak nevezett, kevesek által ismert szövegyűjtemény nyilvánvalóan nem része a keresztény kultúrának.

A keresztények legtöbb hívőjét tömörítő egyháznak az igazi tízparancsolat kanonizálása is csak kihagyásokkal sikerülhetett, mivel például a szoborállítás gyakorlata – különösen a Keletrómai Birodalomban – hagyománnyá gyökerezett. Ezért a Ne csinálj magadnak faragott képet parancsából, meg az ebből fakadó követelmények sorából – az evangélikus mellett – a katolikus egyház tízparancsolatában semmi, de az égvilágon semmi sincsen.

Annak ellenére hiányzik belőle, hogy – bevezető szövege szerint – a tízparancsolat az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi, érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: „Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni”.

A második parancsolat első követelményét a két egyház különféleképpen rögzítette.

Azt a követelményt, hogy „Ne legyen neked más istenséged színem előtt!”, az evangélikus egyház hozzá csapta az első parancsolathoz:

„Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!”

A katolikus belezsúfolta:

„Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”

Ez azonban nem feledteti, hanem kiemeli a hiányt.

Vannak faragott képek a katolikus templomokban?

Vannak.

Leborulnak előttük a hívők?

Előfordul.

Imádják őket?

Sokan.

Milyen szerencse, hogy akik ezeket a vétkeket elkövetik, jobbára szeretik az Istent és nem gyűlölik, amiért is velük szemben ezeríziglen gyakorol szeretetet az Úr.

Már amennyiben megtartják a féltőn szerető Isten parancsolatait.

Mindet.

 

  1. bekezdés:

Ne ejtsd ki az Örökkévaló, a te Istened nevét hamis célra, mert az Örökkévaló nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hamis célra ejti ki.

Ez az egyistenhit megerősítésének törvénye.

A biharugrai református egyházközség példásan szabatos, hivatkozásos megfogalmazásában:

„Ne mondd ki hiába Istenednek, az ÚRnak a nevét, mert nem hagyja az ÚR büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét! [3Móz 19,12]”

A hivatkozás Mózesnek a – más istenekben hívők elleni uszítás elhallgatott tízparancsolata diktátumának kőbevésését követő – harmadik könyvére utal. A rendkívül szigorú rendeleteket és tilalmakat sorakoztató részére. Ezek között arra, amelyik az Isten nevének használatát megengedhetetlenül bővítő hamis esküvést tiltja: „És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted az Istenednek a nevét. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,12) Emellett Mózes a bálványimádás és a különféle más erkölcstelenségek tilamai között az Isten neve megfertőzésének minősíti, ha valaki az izraeliek és az Izraelben tartózkodó jövevények közül a több istent megszemélyesítő Molok bármely imádójának adja oda az ő magzatát. Az ilyen embert kiirtja az Isten az ő népe közül, aki pedig az ilyen embert meg nem öli, annak a házanépét is kiírtja, valamint mindazokat, akik utánuk Molokkal paráználkodnak. (3Móz 20,2-5)

Isten nevét tehát nem csupán hiábavalón, ártóan, haraggal kimondani, hanem tettel megfertőzni is tilos.

Az ortodox zsidók többsége szerintem helyesen véli úgy, hogy ez a parancsolat Isten nevének fölösleges említését is tiltja. Amibe beleértik a családi, a nemzeti ügyekbe való bevonását, az esküdözéshez való használatát.

A keresztény hagyomány szerint az isten név az átkozódásnak, káromkodásnak se lehet eleme. Ha azt mondjuk mérgelődve, hogy az istenségit, akkor nem a sorsunkat szídjuk, vagy a sorsunkért felelősnek érzékeltetett isteneket, hanem – mert egy van belőle – a miénket.

A törvény megfogalmazásának célját a zsidóság addigi története alapozta meg: a zsidók nemcsak a szolgaságtól szabadultak, hanem a mágia és a babona országától is, ezért az ő számukra ez a követelmény az egyistenhit megerősítését, a varázslóktól, a javasasszonyoktól, a kártyavetőktől, a pogányságtól való eltávolodást, az aranyborjútól és más bálványoktól való elriasztást szolgálta-szolgálja.

 

  1. bekezdés:

Gondolj a szombat napjának megszentelésére! Hat napon át dolgozzál s végezd minden munkádat, de a hetedik nap a nyugalom napja legyen az Örökkévaló, a te Istened tiszteletére; ne végezz azon semmiféle munkát, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se barmod, se az idegen, aki kapuidon belül tartózkodik. Mert hat nap alatt alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van, de a hatodik napon megnyugodott; azért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.

Ez az egyistenhit és a teremtés megszentelésének törvénye.

Hat nap alatt mindent, amit akart, az egyetlen Isten megteremtett, a világmindenséget teremtette, kész volt vele, s az eredményes munka megszolgált pihenőnapját szentelte meg. A neked teremtett világban hat napi munka után téged is megillet a nyugalom az isteni pihenőnapon, amelyet szentelj, és tarts meg te is.

Az erkölcsi előírás közös volta okán itt is érdemes idézni a reformátusok biharugrai, hivatkozásos törvényváltozatának sorait.

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! [2Móz 16,23-30; 31,12-17] Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat! [2Móz 23,12; 31,15; 34,21; 35; 3Móz 23,3] De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját. [1Móz 2,1-3; 2Móz 31,17; Mt 12,8; Mk 2,27-28; Jn 20,1; 20,19; ApCsel 20,7; 1Kor 16,2]”

Mert amióta „a szombatnak is ura az embernek Fia” (Mt 12,8), és „a szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2, 27), jót cselekedni – amint ezt Jézus többször is megtette – a nyugalom napján is lehet. Amióta tehát a (legtöbb) keresztény számára Jézus feltámadásának napja, a vasárnap a zsidók szombatjának szerepét tölti be, amely szent pihenőnapon a keresztény ember „a mindenkinek szóló közös jótétemény, a teremtés jegyében ünnepli az Isten kultuszát (Aquinói Szent Tamás: Summa Technologiae II–II, 122,4); és istentisztelettel teljesíti be az Ószövetség erkölcsi parancsát, minden egyes héten együtt ünnepelvén a Teremtőt és népének Megváltóját.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2176)

Igen-igen, csakhogy – a szentségit neki – nem lehet nem észrevenni, hogy a teremtő isten szentségét másképp értelmezi a fia, azaz – Faludy Villon-átköltésében – Jézus herceg, a zsidók zsidó megváltója.

Mert az Úr közvetlenül az előtt, hogy Mózesnek az ujjával írt két kőtáblát átadta, s „a bizonyosság tábláival” útnak indította volna lefelé, ezeket mondta neki: „… a szombat szent tinéktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül. …Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap: valaki szombaton munkálkodik, megölettessék. Megtartsák ezért Izrael fiai a szombatot, megszentelvén nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül.” (2Móz 31,14-18)

Mivel Mózes az Isten ujjával írt parancsolatokat a tábláival együtt megsemmisítette, az Örökkévaló ismétléssel próbálkozott. És másodjára Mózes a hegyről ama másik, az elhallgatott tízparancsolat isteni diktátumának szövegével általa televésett táblákat hozta le. Miután leért, biztosította gyülekezetét, hogy a szombatnapi munkálkodó megöletése továbbra is hatályos rendelkezés, s a tilalmas tevékenységekhez egy, az új szabályokhoz illeszkedőt is sorolt.

„Ne gerjesszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon”, mondta volt. (2Móz 35,3)

Aztán, amikor „Izrael fiai a pusztában valának, találának egy férfit, aki fát szedegetett szombatnapon. És elvivék azt, a kik találták vala azt fát szedegetni Mózeshez és Áronhoz és az egész gyülekezethez. És őrizet alá adták azt, mert nem vala kijelentve, mit kelljen vele cselekedni. És monda az Úr Mózesnek: Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.” (4Móz 15,32-35)

És úgy is lett:

„Kivivé ezért őt az egész gyülekezet a táboron kívül, és agyon kövezék őt, és meghala, a miképpen parancsolta az Úr Mózesnek.” (4Móz 15,36.)

Nem is vitatható, hogy Jézus ennek az ótestamentumi, gyilkosságokat szító rituálénak ellenében beszélt és cselekedett. Valamikor az ötödik század elején a keresztények Jeruzsálemben bazilikát emeltek a szombatnapi iszonyatos szabályt sokadszor megszegő Jézusnak az itteni sokadik csodatette emlékére. Az arabok által utóbb lerombolt templom alapjai, s az alatta lévő öt oszlopcsarnokos, a Bethesda-tóra épült Krisztus előtti gyógyfürdő kettős medencéjének romjai ma turista-látványosság. Az itt megölt áldozati bárányok vérétől egykor vöröslő vize okán a bejáratának Juhkapu volt a neve.

Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, a melyet héberül Bethesdának (magyarul Az irgalmasság házának – A.G.) neveznek.”, olvasható róla a János írása szerint való Szent Evangéliomban. „Öt tornácza van. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását. Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt. Vala pedig ott egy ember, a ki harmincnyolcz esztendőt töltött betegségében. Ezt a mint látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; monda néki: Akarsz-é meggyógyulni? Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem. Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj! És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala. Aznap pedig szombat vala.” (Jn 5, 2-9)

Ó, borzalom!

Vajon mit szóltak ehhez a jeruzsálemiek?

„Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod! Felele nékik: A ki meggyógyított engem, az mondá nékem: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj. Megkérdék azért őt: Ki az az ember, a ki mondá néked: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj? A meggyógyult pedig nem tudja vala, hogy ki az; mert Jézus félre vonult, sokaság lévén azon a helyen. Ezek után találkozék vele Jézus a templomban, és monda néki: Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod! Elméne az az ember, és hírül adá a zsidóknak, hogy Jézus az, a ki őt meggyógyította. És e miatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton.” (Jn 5,10-16)

Ez hibás fogalmazás. Üldözőbe azt lehet venni, aki elfut. De Jézus nem futott el támadói elől, hanem felelt nekik.

„Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,18.)

Kövezzétek meg, mondta volna róla népének, Mózes, ha él. És Jézus válaszát ebben a szellemben fogadták a támadók:

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” (Jn 5,19)

A lincselés elmaradt, de az egyistenhit és a teremtés megszentelésének-megszenteltetésének törvényében rejlő ősi ellentmondás súlyos terhe Jézus megfeszítése és feltámadása óta – nézetem szerint feloldhatatlanul – a kereszténység nyakába szakadt.

Ez a MI A SZENT SZAR alapesete.

És magától értetődően az istenhívők saját ügye.

A nem muszlim egyistenhívőké, amelyről más vallások gyakorlói és nem vallásosak véleményt nyilváníthatnak ugyan, de amelybe nem szólhatnak bele.

A különféle egyéb vallások hívőinek és a nem vallásos állampolgároknak a képviselői se. A parlament például semmiképpen nem alkothat(na) jogszabályt arról, hogy a hazai egyistenhívők (meg a többiek!) megszentelt ünnepnapjukon mit csináljanak és mit ne.

Erről a kormánynak, illetve a kormány képviseletében bárkinek nem helyes beszélni se.

Még orvos se nyilváníthatna véleményt a kormány képviseletében, teszem azt, a tízparancsolat gyógyító erejéről.

Ha pedig egy jó hírű egyetem űrkutató csoportjának tudományos főmunkatársa hallgatóságát miniszteri biztosként a teremtésvédelem (a kreált világ tanának, a kreacionizmus védelmének) kötelezettségével terheli, akkor egyeteme jóhírét rontón és kormányát égetve, nemcsak, hogy fittyet hány az evolúcióra, hanem Darwin mellett Albert Einsteint, és – noha eszébe sincs, pontosabban nem éri fel ésszel – az Istent magát veszi semmibe.

 

  1. bekezdés:

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked.

Ez az egyistenhit megőrzésének törvénye.

De nem a katolikus és evangélikus változatában, mert azokból hiányzik, hogy sokáig megmaradj a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked. Emellett mindkettőben ez nem az ötödik, hanem a Jóisten földajándékától megfosztott negyedik parancsolat, mert a második mindkettőből kimaradt. És értelemszerűen az emberre vonatkozó szabályok közé soroltatik, éppen a megfosztás miatt. Ezért vele együtt mind a katolikusoknál, mind az evangélikusoknál – mert az utolsó parancsolatot egyaránt kétfelé bontották, hogy a kihagyott második nélkül is meglegyen a tíz – nem öt-öt, hanem három-hét az istenre és az emberre vonatkozó szabályok megoszlása.

A reformátusok, bár teljes egészében megőrzik a parancsolat szövegét és helyét, ugyancsak az emberre vonatkoztatják ezt a rendelkezést, ezért szerintük az Isten az ujjával ezt a második kőtáblára írta rá. Náluk tehát négy a hathoz az Istenre és az emberre vonatkozó szabályok aránya.

Az én álláspontomat, hogy ez a parancsolat nem a szülőtisztelet, hanem az egyistenhit megőrzésének törvénye, a nálam kompetensebb Raj Tamás szabálymagyarázata igazolja. A rabbi elismerve, hogy a szöveg első néhány szava a gyerekekhez szól, felteszi a kérdést: igaz-e, hogy a szülőtisztelő gyerekre hosszabb életkor vár? Szerinte igen. És azért, mert a mondat egésze a szülőhöz is szól: ha te, szülő nem tiszteled apádat és anyádat, ugyan milyen példát mutatsz a gyerekeidnek? Ha nem tiszteled őket, a tiszteletet tőlük se várhatod el. A törvény pedagógiai célzatú tanítást őriz: a jó példa nevelő hatása folytán te is hosszú életű lehetsz a földön. Mégpedig azon a földön, amelyet a te Istened ad neked. Melyik az a föld, ahová Izrael népe készül, s ahová negyven év után el is jutott? A Kánaán, Izrael országa. Izrael tisztelje őseit, hogy hosszú életű legyen a saját országában. A törvény az egész néphez is szól, ezért került az első kőtáblára, az Isten és az ember (a nép) közötti normák sorába.

Az indoklás a keresztény egyházak számára bizonyosan idegen. Annak ismeretében, amit Jézusról a tanítványai és a követői írtak, azt is furcsállom, hogy a szülők iránti tisztelet követelménye egyáltalán része a keresztények különféle tízparancsolatainak.

A Lukács írása szerint való Szent Evengéliom Jézustól származtatja az alábbi mondatot: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,25) Egy hasonló a Máté írása szerint való Szent Evangéliomban a nép közé küldött tizenkét apostol jézusi instrukcióinak egyike: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” (Mt 10, 34-37)

Attól tartok, hogy a keresztények legtöbbje ezt a Jézust nem is ismeri.

 

  1. bekezdés:

Ne ölj!

Csak elvétve leltem olyan tízparancsolatot, amely a nyersfordítás szerinti szópárt szerepelteti e törvénysorban. Pedig szerintem ebben kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát szerkesztő úr is tévedett, hiszen a Ne ölj! parancsolat betartása a vacsorára élő sáskákat pirító Keresztelő Jánostól se (Mk 1,16), legfeljebb a vegánoktól követelhető.

Az emberölést a Ne gyilkolj! tiltja.

Biztos?

Mózes első könyvében ez olvasható: „Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” (1Móz 9,6)

A gyilkos tehát megölendő!

Mi több, Mózes harmadik könyvében felsoroltatik, ki mindenkit kötelező megölni, kiirtani: „Ha valaki az ő atyjának feleségével hál, az ő atyjának szemérmét fedi fel: halállal lakoljanak mindketten; vérök rajtok. Ha valaki az ő menyével hál, halállal lakoljanak mindketten, fertelmességet követtek el; vérök rajtok. És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonynyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül vesz valamely asszonyt annak anyjával egybe: fajtalankodás ez; tűzzel égessék meg azt és azokat, hogy ne legyen köztetek fajtalankodás. Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg. Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot, halállal lakoljanak; vérök rajtok. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára. És ha valaki havi bajos asszonynyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből. És ha valaki feleségül veszi az ő leánytestvérét, atyjának leányát, vagy anyjának leányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét: gyalázatosság ez; azért irtassanak ki népök fiainak láttára.” (3Móz 20,9-18)

A lista nem teljes!

Mózes e felsorolás idején tudatában volt az egyetlen isten által teremtett világ (egyáltalán nem eredeti, mert más mítoszokban – például a Gilgamesben – szerepeltetett mintájú) első tervezett tömeggyilkosságának: „Monda ezért Isten Noénak: minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általatok, és íme elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz 6,13) „És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé marada meg, és azok, akik vele maradának a bárkában.” (1Móz 7,23)

És maga Mózes volt az első ember, aki már a Ne gyilkolj! isteni parancsolatának ismeretében népirtásra adott parancsot. A saját népéből valók irtására! Miután földhöz vágta és össze is zúzta a kőtáblákat, az aranyborjút pedig elégette, porrá őrölte, s a porát vízbe hintvén lenyelette Izrael fiaival (2Móz 32,19-20), maga elé szólította azokat, akik az Úr híveinek tartották magukat (2Móz 32,26), s velük az Úr nevében szinte minden karddal elérhető táborbelit lekaszaboltatott: „Kössön mindenitek kardot az oldalára, menjetek által és vissza a táboron, az egyik kaputól a másik kapuig, és kiki ölje meg az ő attyafiát, barátját és rokonságát.” (2Móz 32,27) A felhatalmazottjai pedig az ő „beszéde szerint cselekedének, és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfiú”. (2Móz 32,28)

 

  1. bekezdés:

Ne paráználkodj!

A nyersfordítás szerint ez a parancs eltér az eredeti tilalom tartalmától. Mást jelent. Ne törj házasságot! Így szólt eredetileg.

Mózes harmadik könyvében akadtam a házasságtörést büntető első szabályra: „Ha valaki más ember feleségével paráználkodik, mivelhogy az ő felebarátjának feleségével paráználkodik: halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő.” (3Móz 20,10)

A paráználkodás fogalmát a Máté írása szerint való Szent Evangéliom is tartalmazza: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál.” (Mt 5, 27)

Erről a Bibliában több helyütt olvashatni.

Egy hivatásos paráználkodónak viszont isteni parancsra még a vérszomjas Józsué idejében azért kímélték meg az életét, mert az ő segítsége nélkül nem tudták volna lemészárolni a vendégeit. Meg a többieket: mindazon városlakókat is – férfiakat, nőket, gyerekeket, csecsemőket, aggastyánokat –, akik nem voltak a vendégei.

Az illető hölgy Ráháb, jerikói szajha.

Az ő és a családja megmentésére Józsué adott utasítást:

„És legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; csak a parázna Ráháb maradjon életben, ő és mindazok, a kik vele vannak a házban, mert elrejtette a követeket, a kiket küldöttünk volt.” (Józs 6,17)

Jóval később Pál a zsidókhoz írt levelének A hit és a hit példaképei című fejezetében Jerikó leölt lakóit engedetleneknek, a küldötteket kémeknek, a szajhát hit által el nem veszettnek nevezi: „Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig körös-körül járták. Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel. És mit mondjak még?” (Zsid 11, 30-32)

Semmit!, bémeg, mondanám, mert hallani vélem a prédikációt, hogy Ráháb megmentése Isten életet megváltoztató kegyelme, amely az isteni terv részeként jelzi az üdvözítés kiterjesztését a nem zsidó hívőkre is, hiszen ott szerepel a neve a Máté írása szerint való Szent Evangéliom első, Jézus származásáról szóló fejezetében. És tényleg! Ráháb Dávid király ükanyja volt. (Mát 1,5-6) És hallom, igen hallom a tévében sugárzott Vidám Vasárnapon százak és százak énekszavát: „Jerikó falai leomlanak, a gonosz eltűnik egy perc alatt”, dalolják rajongón a jerikói idegenrendészeti eljárásról, amely a Mózes idejében kezdődő etnikai tisztogatás csúcsteljesítménye volt.

Legalábbis a Biblia későbbi, júdeai leíróinak megfogalmazásában, akiknek alábbi sorait a régészeti feltárások eredményei nem hitelesítették azóta se, amiért is a szöveg – akárcsak a Kánaán népirtó meghódításának leírása – „csupán” az etnikai tisztogatások ösztönző elméleti megalapozásának tekinthető.

„Lőn ugyanis, a mint meghallá a nép a kürtnek szavát, kiálta a nép nagy kiáltással, és leszakada kőfal magától, és bevevék a várost, és tejesen kipusztítnak mindent, ami csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, a juhig és a szamárig fegyver élivel. A két férfiúnak pedig, a kik megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak a házába és hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, amije van, a miképpen megesküdtetek neki. Bemenének ezért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő atyját, anyját és az ő atyjafiait, és mindazt, a mije vala, és minden cselédjét is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kívül. A várost pedig megégeték tűzzel, és mindazt, ami benne vala, csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé. A parázna Ráhábot pedig, és az ő atyjának háznépét és mindenét, a mije vala, élni hagyta vala Józsué, és ott lakik mind e mai napig; mert elrejtette vala a követeket, a kiket küldött volt Józsué, hogy kikémleljék Jerikhót.” (Józs 6,20-25)

Az Újszövetség lapjain Jakab apostol az ő közönséges levelében Ráháb példájával is előhozakodik. Szerinte a kémeket befogadó tisztátalan Ráháb – a farakás tetejére megkötözve helyező kisfiát leszúrni és megsütni készülő Ábrahámhoz hasonlóan – a hitét Istennek tetsző helyes cselekvéssel erősítette meg. „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit. És beteljesedett az Írás, amely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, amikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki?” (Jak 2,20-25)

A tisztátalan Ráhábot a hivatásos paráznaság megbüntetésétől is hites cselekedete mentette meg. És a különben igen kegyetlen Úr maga irgalmazott neki személyesen, mert akkor még nem élt a fia, Jézus herceg.

 

  1. bekezdés:

Ne lopj!

Ezt a lakonikus tilalmat sértették-sértik meg az emberek a legtöbbféleképpen. És a bibliai értelmezése szerinti ilyen cselekmények sora is felsorolhatatlan.

Kötetek százaira rúg az irodalma.

Ebben a tárgykörben a keresztény hitvilág lényegi állítása, hogy bárki, bámilyen módon, bárkitől eltulajdonít valamit, az az Istent lopja meg, hiszen minden az ő tulajdona.

Ezért eredeti szándékomhoz hűen e helyt csupán egyetlen tolvaj tolvajlásának említésére szorítkozom, amely a bibliai történések egyetlen helyén szerepel és lopása bűntetlen maradt.

Iskarióti Júdás az, aki „tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené”, de az ellopott pénzt Jézus szerint neki, az ő temetése idejére tartogatta. Ezt Jézus jelentette ki hat nappal a feltámadása előtt Bethániában egy vacsorán, ahogyan azt a János írása szerint való Szent Evangéliom tanúsítja. (Jn 12,1-8)

Iskarióti Júdás kétségkívül más cselekménye okán hírelt-hirhedett személy a keresztény hitvilágban.

Júdás tolvajlására a Máté és a Márk írása szerint való, ugyancsak szentnek nevezett evangéliumok irányították a figyelmemet, mert ez írások egyike se tartalmazza, hogy akkor Bethániában, ama vacsorán az ő lopásáról egyáltalán esett volna szó.

És utólag vettem észre, hogy többnyire e két fogalmazásra épülnek a bethániai vacsora keresztény bibliaismertetései!

A Szent István Társulati Biblia a kivételek egyike, mert mindhárom evangélumi variációt tartalmazza.

De különbözőképpen.

A Máté evangéliumának 26. fejezetéből való betániai vacsorát például így tálalja:

„6Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, 7odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. 8Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? 9Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” 10Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. 11Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. 12Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. 13Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.”

Azt mondta később, már a kihallgatásakor Jézus – illetve, persze, Jesua – Máté följegyzéseiről Pilátusnak, hogy amikor egyszer beléjük nézett, megrémült tőlük, mert egy árva szót se szólt mindarról, ami ott fel van írva. Mármint Bulgakov A Mester és Margaritájában. Bulgakovnak a kihallgatás e részét kitalálni is jó oka lehetett, pedig csak az evangéliumokat ismerhette (a Szent István Társulati Bibliát semmiképpen). És valóban példázza ezt az okot (bár Bulgakov nyilván nem erre gondolt), hogy a mátéinak nevezett fogalmazvány maga se szerepelteti Júdást ezen a vacsorán. Amiképpen Márk evangéliumának 14. fejezetéből is kimaradt.

A János írása szerint való Szent Evangéliom a vacsora más eseményeiről is, de főként másképp tudósítja az olvasót. És nem az a legérdekesebb különbség, hogy a drága kenetet nem Jézus fejére öntötte, hanem a lábait kente meg vele, majd a hajával szárította egy (nem asszony, hanem) leány.

A különbség lényegi eleme, hogy nem a tanítványok bosszankodtak a pazarlás miatt, hanem maga Júdás. Azért okvetetlenkedett, mert a drága kenet árát is szívesen csapolta volna meg. Jézus pedig nem azt védte, aki az ő lábait drága kencével kente, hanem Júdást, aki a közösből lopni az ő temetéséré szokott.

A Szent István Társulati Biblia ismertetésében pedig ez áll:

„12 1Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit feltámasztott a halálból. 2Ott vacsorát rendeztek neki. Márta felszolgált és Lázár is a vendégek közt volt. 3Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. 4Az egyik tanítvány, az iskarióti Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 5„Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” 6De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. 7Jézus így szólt: „Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. 8Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.”

Még ha én értelmezhettem volna félre Jézus szavait, ha tehát Jézus nem Júdást, hanem neki felelvén, Máriát védte meg, letagadhatatlan, hogy ő itt, az utolsó vacsora előtti együttlét során nyilvánosságra hozta a közelgő véráldozatát.

„– Összezúzzák a testemet, minden porcikám retteg attól a pillanattól – szorongott Jézus” akkor Betániában (Szunyogh Szabolcs, az e témában nálam százszor jártasabb újságíró kollégám újszövetségi történeteket felelevenítő ifjúsági kötetében), ahol Mária ezt követően a saját halálára tartogatott nárdusolajjal Jézus homlokát kente meg.

„– Rejtegetted előlünk ezt a kincset eddig! – jajdult fel Júdás, az erszény őre. Háromszáz ezüstért adhattuk volna el a piacon, s azt a pénzt szétosztahattuk volna a szegények között… Jézus, ne tűrd, hogy elpazarolja az egészet.

– Hagyd csak – intette le Jézus. – Ez az én halotti kenetem. A szegények köztetek maradnak, segíthettek rajtuk még, amennyit csak tudtok. De az én kedvemet nem kereshetitek már sokáig.”

És ez a variáció se tartalmazza Júdás tolvajlását.

Júdás csenéseinek sora az ő árulásához mérten absnicli, a felvágottrúd levágott vége, a kenyér serclimaradéka a keresztény hitvilágban.

Nem fontos.

Elhallgatható.

E lopkodások jézusi mentegetése azonban megrendítheti ezt a hitvilágot!

Elhallgatandó.

Mert ha Jézus tudott arról, hogy Júdás a lopott pénzt az ő temetésére gyűjti, akkor bizonyos, hogy kedves barátja, akit ő választott ki közösségük pénztárnokának (az arra ugyancsak alkalmas másik tanítványa, a vámszedő Máté helyett!) jól ismerte Jézus vértanúságot vállaló szándékát.

Mielőtt a KILÉTÉT elárulta volna, Júdás tudta, hogy Jézus – a felebarátai elkövetett és majdani, meg, persze az örökletes (ondóval terjedő!) bűneiket átvállalva – önnön maga feláldozását előre megtervezte.

Júdás tudott Jézus kozmikus tervéről.

Hogy Isten országába készül kitaposni az utat (már amennyire lehet utat taposni légüres térben) mindazoknak, akik benne hisznek. Hogy tervezett tettével a túlvilági lét gyönyörűségét kínálja fel ama földieknek, akik őt követik.

Ezért a kereszténység létérdeke Júdást örökké feketeseggűnek megtarttatni.

Amikor az általános iskolában hittanórákra jártam, a templomi szentmise papja az áruló Júdásról mondott valami olyasmit, amit azóta se hallottam senkitől soha. Hogy az ő neve örökre beszennyezte Júdeát, ahonnan származott, mert Jézus egyetlen júdeai tanítványa volt.

Ezt akkor érteni véltem, valóban megérteni meg kellett élnem, és elég régóta tudom már, hogy ebben az interpretációban a hazugság micsoda.

Különös, hogy a Ne hazudj! követelményét csakis a katolikusok tízparancsolata tartalmazza – náluk ezzel kezdődik a felebarátokra vonatkozó utolsó két parancsolatból kiemelt nyolcadik –, de katolikus barátaim között is csak néhány akad, aki más keresztény egyházak propagandistáinak bármelyikét hazugságai okán bűnösnek tartaná. Például a Jehova tanúinak bibliamagyarázatába Júdás lopását is beépítő tollnokát:

„Júdás rászokott, hogy akkor is kivegyen a pénzből, amikor nem kellett volna, olyankor, amikor a többiek nem látták. Sőt, igyekezett minél többet megkaparintani belőle. Egy idő után már csak a pénzre tudott gondolni. Lássuk csak, hová vezetett ez a helytelen kívánság mindössze néhány nappal a nagy Tanító halála előtt. Jézus barátjának, Lázárnak a testvére, Mária elővett egy nagyon jó minőségű olajat, és megkente vele Jézus lábát. Júdás szót emelt ez ellen. Tudod-e, miért? (. . .) Azt mondta, hogy az olajat el kellett volna adni, és az árát oda kellett volna adni a szegényeknek. Pedig igazából azt szerette volna, ha több pénz kerül a ládikába, hogy ellophassa (János 12:1–6). Jézus azt mondta Júdásnak, hogy ne bántsa Máriát, hiszen olyan kedvesen viselkedett. Júdásnak nem tetszett, hogy Jézus ezt mondta, ezért elment a papi fejedelmekhez, akik Jézus ellenségei voltak. Le akarták tartóztatni Jézust, de ezt éjjel szerették volna megtenni, hogy az emberek ne lássák.

Júdás ezt mondta a papoknak:

– Megmondom nektek, hogyan foghatjátok el Jézust, ha fizettek nekem. Mennyit adtok?

– Harminc ezüstöt – válaszolták a papok (Máté 26:14–16).

Júdás elfogadta a pénzt. Ezzel voltaképpen eladta a nagy Tanítót ezeknek a férfiaknak! El tudod képzelni, hogy valaki ilyen gonosz dolgot művel? (. . .) Hát bizony ide vezet az, ha valaki tolvajjá válik, és pénzt lop. Jobban szereti a pénzt, mint más embereket, vagy akár mint Istent.”

El tudod képzelni, olvasóm, hogy Júdás egy neki nem tetsző válasza miatt árulta el csókjával, hogy Jézus kicsoda?

És ha elhangzott, ha nem, lehet ennyire sértő egy felelet?

És ha igen, elképzelhető-e, hogy egy pénzhez értő pénzsóvár gazember azonnal elfogadja a felajánlott néhány fityinget, hogy ne keveselje a legfeljebb az ő temetésére elegendő összegű (a Jézusra kent olaj fent becsült – János evangéliumában szerepeltetett – árának éppen a tizedét érő) árajánlatot?

Túl azon, hogy amennyiben Jézus nem Júdást mentegette Betániában, akkor egyetlen Júdás lopására utaló jézusi mondat sincsen a Bibliában, vagy, hogy Júdás esetleg valójában a tanítójának lopott.

De lapozzunk!

Nem kell elképzelned, keves olvasó, hogy az evangélisták „szerint való” írások mikor és hogyan lettek részei a Bibliának.

Tudjuk.

Egyházatyák választották ki a Krisztus utáni első félezer évben az akkor ismert mintegy ötezer irat, valamint a két tucatnyinál is több evangélium közül, és a szerintük szenteket másolták-másoltatták bele. Négy ilyet találtak erre alkalmasnak – köztük a héber betűkkel pergamenre vetett Máté írása szerint való evangélium görög fordítását legelőbb –, a többit nem.

Talán látták, talán nem az Iskarióti Júdás apostol szerint való evangélium iratát, ami az i. u. háromszázas években került elő.

És amelynek eredetiségét (nem azt, hogy Júdás írta, mert ebben az értelemben egyik evangélium sem eredeti, hanem, hogy nem középkori másolat) csak napjainkban sikerült megállapítani.

A Jézus megöletéséről már korábban döntő zsidó vezetőknek nem a nyomorult harminc ezüstpénzért, hanem Jézus megbízásából vállalta Júdás, hogy őt a fogdmegek szeme láttára megcsókolja. Valójában segítette Jézust abban, hogy a saját terve szerint hagyja el ezt a világot (Asperján György Jézus és Júdás aktája című apokrif regényében Jézus hívőtoborzó körútját is Júdás szervezte), noha nem hitt a feltámadásában.

Ez áll Júdás evangéliumában.

Szerinted, keves olvasó, ha a keresztény illetékesek annó forgathatták volna, vajon ez az evangélium a Bibliának része volna-e?

Ja, hogy el ne felejtsem említeni, Bulgakov regényében Júdás nem akasztja fel magát.

A Mester és Margaritában könyv a könyvben az a történet, amelynek negyedik, utolsó részében Júdást két bérgyilkos megöli.

De ez nem a vége.

Az esetet a titkosszolgálat parancsnoka magát okolva jelenti Pilátusnak: „Igaza volt. Nem tudtam megmenteni a Keriáth-béli Júdás életét. Megölték. Kérem, küldjenek nyugdíjba, és indítsák meg ellenem az eljárást.”

A parancsnok előveszi a Júdás rászáradt vérétől szennyes erszényt, amit a gyilkosok a főpap palotájába dobtak.

„Vigyázzon, mit csinál!”, förmed rá a helytartó, amikor a parancsnok a hivatalos pecsétet letépve mutatja az erszény tartalmát, majd „a mi munkánkhoz elengedhetetlen”, (hogy minden pecsétünk meglegyen) választ elfogadva, kérdi: „Mennyi pénz van benne?” A harminc tetradrachma hallatán, megvető mosollyal kevesli az összeget, és a hulla helye felől érdeklődik. Összerezzenve veszi tudomásul, hogy a tetem hollétét kiderítendő csak most kezdik meg a kutatást.

Beszélgetnek mintegy három könyvoldalon át.

„Tudja, mi jutott most hirtelen eszembe?”, kérdi Pilátus ez után: „Vajon nem követett-e el öngyilkosságot?”

Mire a parancsnok hátradől a székén, annyira meglepődik:

„Ó, nem, prokurátor, bocsásson meg, de ez teljességgel elképzelhetetlen!”

„Ó, ebben a városban minden elképzelhető”, hangzik a válasz. „Hajlandó volnék akármibe fogadni, hogy rövid időn belül ez a hír fogja bejárni…”

Akkor sincs vége a történetnek, amikor az olvasó számára kiderül, hogy Júdást a lelkiismeretfurdalásától is szenvedő Pilátus maga ölette meg.

Ezzel szemben, AHOGYAN ez kiderül, az valaminek a kezdete.

A titkosszolgálat parancsnoka beszámol arról is, hogy amíg ő Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrségnek a kivégzettek temetésével megbízott osztaga fent a dombon csak két – ragadozó madarak által addigra kivájt szemű – holttestet tudott összeszedni, de nyugi, meglett a harmadik tetem is, bizonyos Lévi Máté hurcolta el egy közeli barlangba, s vele várta, hogy beesteledjék, amikor az egyik őr fáklyával oda behatolt.

Igen, Lévi Máté az a Máté, aki Jézus első evangélistája volt.

Beszélnem kellett volna vele, morfondírozik Pilátus, aki ezt tudja jól. És roppant elégedett, amikor azt hallja beosztottjától: „Odakint várakozik, hégemón.”

A regényben sokáig hallgatnak ők ketten, amikor magukra maradnak.

Itt nem említett történések után Máté gyűlölködve visszautasítja mind Pilátus állásajánlatát, mind a sok pénzt, amit felkínál neki.

Majd égő szemmel közli a helytartóval, hogy vérontásra, Júdást leszúrni készül.

Mire Pilátus neki árulja el boldogan, hogy Júdást ő ölte meg. Azért boldog, mert így eléri, hogy Máté a tőle kért tiszta pergamen lapjait Júdás halálának hazug változatával piszkítsa be.

Ez A Mester és Margarita másik, jóval terjedelmesebb moszkvai könyvében lappangó rendszerkritika veleje.

Hogy Júdás evangéliumát a majdani Bibliából gyakorlatilag egy másik tanítványa; Máté távolíttatta-tulajdonította el.

Igaz lehet-e ez?

Mert ha igen, akkor ebből világból, Isten tulajdonából ennél jelentősebb tételt nem lophatott el senki se.

 

  1. bekezdés:

Ne vallj felebarátod ellen hamis tanúként!

  1. bekezdés:

Ne kívánd meg felebarátod házát; ne kívánd meg felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, semmit, ami a felebarátodé!

Alighanem az egymáshoz közeliek viszonyainak, a rokoni és szomszédviszonyok alapszabályait rögzítették így annak idején.

Amikor a szomszédok egyazon törzs fiai és lányai voltak.

Ne árts a szomszédodnak!

Se neki, se a családjának, még a vendégének se, aki akár jövevény is lehet.

A fenti két parancsolat az evangélikusoknál három:

– Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

– Ne kívánd felebarátod házát!

– Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!

A katolikusoknál – akik csak mutatóban tartották meg parancsolataikban a felebarátokat, mert két esetben másokká váltották-bővítették őket – ugyancsak három, mivel szintén így pótolták a kihagyott másodikat:

– Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!

– Felebarátod házastársát ne kívánd!

– Mások tulajdonát ne kívánd!

Nem azért veszem őket egy kalap alá, mintha Pál apostol rómaibeliekhez írt levelében megfogalmazott erre vonatkozó álláspontjával egyetértenék: „Ne paráználkodjál, ne ölj, ne orozz, hamis tanubizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más parancsolat van, ebben az ígében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat mint temagadat.” (Róm 13,9)

Pálnak a pogányok megtérítését is célzó mondandója Mózes zsidófegyelmező követelményét terjesztené ki másokra is: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19,18)

Az igaz, hogy a Biblia a szeressed felebarátodat felszólítást többször is szerepelteti, talán az is, hogy a kereszténység a szereteten alapul, de a szeretet fogalmát a felebarátok iránti viselkedést korlátozó parancsolatok nélkülözik.

Szerintem nem is hiányzik belőlük!

Nem kell szeretnem a szomszédomat ahhoz, hogy ne öljem meg. Vagy, hogy hamisan ne tanúskodjak ellene, hogy ne lopjak tőle, hogy ne kívánjam a feleségét, hogy egyáltalán semmi olyat ne tegyek, amiért haragudhatna rám. (És ami azt illeti, kívánhatom a feleségét, még ha szeretem is a felebarátomat, hiszen az ösztönérzetet nem, csak az ösztönös cselekvést korlátozhatja az ember.)

A felebaráti viszonyok tízparancsolatbeli szabályai az egy népen belüli belső béke megtartásának törvényei.

„Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával: igazságos és békességes ítélettel ítéljetek a ti kapuitokban.” (Zak 8,16)

Semmi közük a szeretethez.

Legnagyobb sajnálatomra a mi kapunkon kívüliekhez sem.

És ha a mi kapuinkon belüliek nem tartják meg a törvényeket? Örkénnyel szólva: nehéz dolog ez. Néha lehet nevetni rajtuk, néha nem.

Olykor megölethetjük őket akár.

Jézusom!

Mózes is ezt tette, amikor az Úr feltétlen híveivel lekaszaboltatott háromezer zsidót.

Hogyan választotta ki hirtelenében az Úr feltétlen híveit?

A sajátjaihoz fordult. A dédapja-nagyapja leszármazottait hívta össze; a legközvetlenebb felebarátait, mondhatni, hogy a családtagjait bízta meg ezzel a feladattal.

Ki volt az ő dédapja-nagyapja?

Jákob és Lea harmadik fia: Lévi. A léviták törzsének atyja. Három fia volt és egy leánya, az utóbbi Jokébed, aki Mózes anyja. Lévi középső fia, a Kehát által nemzett Amrám ejtette teherbe. Azaz Mózesnek (és Áronnak, Mirjámnak) Lévi unokája és lánya voltak a szülei.

És ha valaki feleségül veszi az anyja testvérét, az ő nagyapjának lányát, és meglátja annak szemérmét, és az is meglátja az ő szemérmét, az nem gyalázatosság, amiért népök fiainak láttára ki kellett volna őket irtani?

Ebbe nem gondoltam bele, de ez az atyja lányára vonatkozó szabály Mózes születésekor még nem volt elrendeltetett.

Maradjunk a lévitáknál. Akiket levágtak, nem voltak az ő felebarátaik?

Nem tudhatták azoknak őket. A felebaráti viszonyra vonatkozó parancsolatokról akkor csak Mózes tudott, de mérhetetlenül nagy dühében az Isten ellen vétkező (és egy apokrif irat, Jásár könyve szerint saját maga népvezetői mivolta ellen) lázadókat semmilyen okból nem kímélhette meg.

Jó. Mivel a Biblia szerint – Ádám és Éva utódaiként – valamennyi embertársunk rokonunk, talán senki nincs közöttünk, aki a felebaráti viszony parancsolatait betartotta volna.

Ez igaz lehet. Még akkor is, ha zsidó embertársakra szűkítjük a felebarátok körét. Lévi apja, Jákob például a hozzá lehető legközelebbi családtagjának, a saját bátyjának ártott, akinek a sarkába kapaszkodva világra jött, mert utóbb egy tál lencséért kicsalta Ézsautól az elsőszülötti jogot, majd – édesanyja, Rebeka hathatós segítségével – elbitangolta tőle Izsák atyai áldását. Aminek következménye, hogy anyja féltestvére, a nem zsidó (arámi), gyökér (Sárközi György fordításában agyagtuskó) Lábán áldáshordozóként nyerészkedhetett a bátyja haragja elől egyszál tevén hozzá menekülő csóró rokonán egy negyedszázadon át, amelynek végére a ravasz Jákob az ő kárára elképesztően meggazdagodott.

„Mélységes mély a múltnak kútja.” Thomas Mann eme sokszor idézett mondatával kezdődnek négykötetes bibliai nagyregényében Jákob történetei, azoknak is a Pokolraszállás című előjátéka kezdődik így.

„Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

Én ilyen mélyre nem merészkedek. Megelégszem a jelzésével.

Mert – továbbra is Thomas Mannal szólva – „…kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.”

Amiket megmászni egy emberi élet nem elég.

Ezért törekszem megmaradni abban a szűk néhány évezredben, amióta a tízparancsolat rendelkezései hatályosak.

Amely időkben Izsák és Rebeka ikerfiainak leszármazottai se lehettek felebarátok. És bár az elsőszülöttet az öccse verte át kétszer is, a Jóisten haragja Ézsau népét sújtotta.

Dávid, mielőtt i. e. 1010-ben Izrael királya lett, a Biblia szerint azzal szerzett hírnevet, hogy a Holt tenger alsó csücskétől délre húzódó sós völgyben a maga katonáival lemészároltatta tizennyolcezrüket, majd „egész Iduemába állandó sereget rendele”, hogy a megmaradtakat szolgáivá tegye (2Sám 8,13-14). Három évszázaddal később pedig bizonyos Amásia, Júda királya Joás izraeli királlyal szemben kiprovokált, vesztes háborújára azzal bátoríttatta fel magát, hogy ugyancsak a sós völgyben állítólag „megvert az edomiták közül tízezret, s bevette ostrommal Sélát”, az edómiak fővárosát, amit görögül Petrának neveznek, s magyarul sziklát jelent. (2Kir 14,7)

Edomról tudjuk, hogy i. e. 722-ig Izraelhez tartozott, magaslati helye a királyság vallási központja volt, s önálló maradt, miután az izraeliek hitét gyakorlatilag felszámolta az asszír hódítás. A nép által bolond prófétának nevezett Hóseás bizonyosan az egyetlen a Bibliában, aki ezért az általa megjósolt hódításért Jákobot is felelőssé tette: „Pere van az ÚRnak Izráellel, megbünteti Jákóbot, tettei szerint fizet meg neki. Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel küzdött… Aram földére bujdosott, és egy asszonyért szolgált maga Izráel (Jákob Istentől ezt a nevet kapta meg – A.G.), egy asszonyért pásztorkodott”. (Hós 12, 3-4 és 12)

A Biblia szerinti lemészárlás, megveretés, szolgává tevés ellenére az edomiták a babilóniai fogság idején is megőrizhették önállóságukat. Abdiás próféta i. e. 550 körül ellenük ezért prédikált: „Isten büntetésével fenyegeti az edomitákat a Júda népén elkövetett gonoszságok miatt.” Ez a címe a Biblia legrövidebb könyvének, amely csupán egyetlen fejezet, s jobbára más bibliai prófétáktól – Jeremiástól, Ezékieltől, Ámostól, Joeltől – ollózott szöveg. Ézsau sziklahasadékokban magasan lakozó, „Isten által kicsinnyé tett népének” címzett hadüzenet. A „Jákob ellen elkövetett erőszak szégyenének” eltörléséért az utódok öldöklésének, kiirtásának igérete. Hogy a hegyet megszabadítva tőlük szentté tehessék, s hogy azt Jákob népe örökségként birtokba vehesse. (Abd 1-21) Malakiás próféta könyvében pedig az Úr ki is mondja, hogy Jákobot szerette, Ézsaut ellenben gyűlölte, s hogy az utóbbi hegyeit pusztává, örökségét pedig pusztai sakálokévá tette, megígérve, hogy amennyiben az edomiak „az istentelenség határán” felépítik is a romladékokat, ő elrontja azokat. (Mal 1,2-4)

Ézsau alapvetően pacifista népének bármiféle pozitív megítélése hiányzik a Bibliából. Viszont nem igaz a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója által 1993-ban megjelentetett Keresztyén bibliai lexikon azon állítása, hogy az ugyancsak apokrif Jásár könyve „nem maradt ránk”, hogy „elveszett”. Kedvenc szentírásfordítóm, Frenkel Bernát ugyan hősi énekes könyvnek nevezi, amelyből Dávid – még nem királyként – az ifjakat íjazásra tanítandóan ad elő: „Íjdal ez, hogy megtanulják Júda fiai, mely be van írva a Jásár könyvébe”, mondja, miután Saul és Jónatán haláláról értesült. És a szerkesztő ezt követően versszerűen, „a hősi énekes könyv” soraiként teszi közzé a bibliai szakaszokat. (2Sám 1,17-27)

Az edomita Jásár könyve – Frenkel Bernát (és a Keresztyén bibliai lexikon) állításával ellentétben – nem hősi énekes könyv. És nagy előnye a Bibliával szemben – az ágyamon felhalmozott kötetek hivatkozásaiban szerepeltetett, meg az interneten általam fellelt dokumentum-részleteinek tanúsága szerint –, hogy egyetlen szerző nevében megfogalmazott alkotás.

Kevesebb benne az egymást kizáró ellentmondás.

Jásár könyve – már, amit olvashattam belőle – számomra ószövetségi történtek több összefüggését tárta fel. Felleltem benne például annak az esetnek a valódi okát, ami az újesztendőre, ahogyan másokkal, velem is, lencsét főzetett.

Hogy szerencsét hozzon.

Kinek is?

A Biblia szerint annak, aki főzte.

A Biblia egyik júdeai szerzőjének fogalmazásában „Jákob valami főzeléket főze”, a mezőről fáradtan érkező Ézsaú kér belőle, „Jákob pedig monda: Add el hát nékem azonnal az elsőszülöttségedet… És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az elsőszülöttségem? És monda Jákob: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákobnak. S akkor Jákob ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1Móz 25, 29-34)

Pedig Ézsaú – Jásár könyvének edomita szerzője szerint – korántsem veti meg az elsőszülöttségét, hanem egy iszonytatóan nagy küzdelemtől kimerülten, s aggodalmai okán halálraváltan, halálra készülőn mond le róla. Aminek Jásár könyvében az indoklása is olvasható: „Ézsau, Ábrahám halálát követően gyakran kiment a pusztába vadászni”, amiképpen „Nimród, Bábel királya… szintén gyakran eljárt vadászni a vitézeivel… és minden ilyen alkalommal figyelemmel követte Ézsaut, mert féltékenység támadt szívében Ézsau iránt minden egyes napon.” Ez alkalommal „Ézsau… meglátta Nimródot, amint két vitézével poroszkált a mezőn. És bár vele indult minden vitéze és embere, akik kísérni szokták őt a pusztába, de azok hátramaradtak a távolban, messze tőle, lévén, hogy más irányban keresték a vadakat, és Ézsau elrejtőzködött Nimród elől, hogy becserkéssze őt a csalitban. És amikor Nimród és a két vele lévő vitéze a közelébe értek, Ézsau hirtelen előugrott a rejtekhelyéről, kardot rántott és Nimródra rontva levágta annak fejét. És Ézsau elkeseredett küzdelmet vívott a Nimródot kísérő két vitézzel, amikor azok kihívták, rájuk rontott és megölte őket a kardjával. És Nimród vitézei, akik hátramaradtak, a távolból meghallották és felismerték a két vitéz kiáltozásait és futni kezdtek, hogy megtudják az okát, de a királyukat a két emberével már holtan találták a földön. És amikor Ézsau meglátta, hogy Nimród vitézei közelednek a távolból, elfutott, s így menekült meg. És Ézsau magával vitte Nimród értékes ruházatát… amely által Nimród győzedelmeskedett az egész földön…” (Ama bőrruhákról van szó, amelyekbe az Úr az Édenkertből kiűzött első emberpárt öltöztette volt, s amiket Noé a bárkájába pakolt, tőle pedig a középső fia, Khám ellopott, s titokban elsőszülöttjéhez, Khúshoz, Nimród majdani apjához juttatott – Jás 7, 24-29) „Ézsau fogta a ruhákat és tovább futott… Nimród emberei elől… aggódva és a harctól kimerülten, és bánatában a halált kívánta, amikor Jákobhoz, testvéréhez tért, s leült mellé… Íme – mondta neki –, meghalok a mai napon, mi hasznomra van a születési jog? Jákob okosan kezelte ezt a dolgot… és Ézsau eladta a születési jogát Jákobnak… És vele [eladta] a machpelahi barlangban lévő sírhelyét is, amit Ábrahám vásárolt Heth fiaitól, mint [családi] temetkezéshelyet, ezt Ézsau eladta Jákobnak, és Jákob mindent megvett testvérétől, Ézsautól, azok adott értéke szerint. És Jákob mindezt megírta [a szerződést] egy könyvbe, tanúk szeme láttára, majd lepecsételte és a könyv Jákob kezében maradt.” (Jás 27, 1-14)

Azt mondta valamelyik hazai kormányellenes tüntetésen egy 19 éves hangadó – bizonyos Nagy Blanka, talán megjegyezhetnénk ezt a nevet –: „Nem az a fontos, hogy szeressük egymást, hanem, hogy fogadjuk el a másikat!”

A későjúdeai, férfiközpontú szellemiséget hordozó-tükröző zsidó szentírás megalkotói nem fogadtak el egy Ézsau-származékot, sem őt, sem azt nem fogadták be, amit hirdetett, s korunk keresztyén bibliai lexikonjában az áll, hogy ez a szöveg nem maradt ránk, elveszett. A tízparancsolat felebarátságra vonatkozó intelme ugyanis nem csupán szeretethiányos, hanem gyakorlatilag a felebarátok köréből kizárja a más vallásúakat: ha mást vallasz, mint amit én, nemhogy a felebarátom nem lehetsz, hanem – a legjobb esetben – rád nem is figyelek.

Annak idején azonban még a cenzorok se hagyhattak figyelmen kívül egy Ézsautól származó prófétanőt, aki a Kánaán zsidók általi meghódítását követő időszak legjelentősebb bírája volt, ezért Izrael anyjának is neveztetett, akinek a zsidó hadak győzelmére szerzett diadalmi éneke talán a szentírás legősibb szövege: „Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről: Megrendült a föld, csepegett az ég, A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orcája előtt, Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt.” (Bír 5, 4-5) A bírák könyvét írásba foglalók annyit jegyeznek meg róla, hogy abban a húsz évben, amidőn a kánaániták királya „keményen sanyargatta Izrael fiait, Lappidot felesége, Debóra prófétaasszony bíráskodott Izraelben.” (Bír 4,3-4)

Slussz.

Ez a Lappidot nevű férfiú másutt nincs benne a Bibliában. Hogy a kilétét kutatták-e, annak se leltem nyomát, és a történelem sem árulja el, hogy ki volt. Debóra az ő pozíciójába e férj révén aligha juthatott. Ezt az edomita mivolta még kevésbé indokolja. Az azonban igen, ami a keresztyének lexikona szerint elveszett apokrif iratban olvasható: Mózes a héber bibliából kirekesztett – a vérszomjas Józsuát hiába bíráló – Jásárt, Jásár pedig a lányát, Debórát tette meg örökösének, aki nem pusztán a héber törzsek egyik bírájaként, hanem Isten által kijelölt kvázi-királynőjeként látta el hivatalát. Ami nagyon csípte a későbbi júdaiak szemét, s véget is vetettek az edomiták történelmének a Krisztus előtti utolsó századokban.

Annak ellenére nem ír Ézsau népének későbbi létéről a Biblia, hogy az edomiak a perzsa hódoltság idején is a hegyek önálló lakói maradtak, majd miután az Arábiából érkező nabateusokkal békében éltek, a megszálló görögök róluk nevezték el Iduemának az egész régiót.

A nabateusok Petrájának felépítése idején és után – amikorra a Kánaánt meghódító tizenkét izraeli törzs közül az északon élő tíz már „elveszett” – az eredeti hitükhöz visszatért és élethelyükhöz a perzsák által visszaengedett, Benjámin népét is befogadó júdeaiak mellett csakis az edomiták vallották az egyistenhitet. De tőlük eltérően vallásukban egyenlőnek tartották a férfiakat és a nőket, tulajdonukat – akár egy mai kibucban – megosztották egymással. Minden bizonnyal hatással voltak az esszénusok közösségeire, amelyek egyike Jézus születése idején Petrában honolt, kumráni gyülekezetük pedig a Holt-tenger sziklafalának barlangjaiban élt, akik között jó ideig gyaníthatóan Jézus nevelkedett.

Nem szokás említeni, hogy Júdea helytartója a Julius Caesartól római polgárjogot kapott edomita – akarom mondani: iduemai – Antipatrosz volt, akinek fia, Heródes – Ézsau kánaánitákkal (hettitákkal, hevvitákkal, izmaelitákkal), arábiai nabateusokkal kevert leszármazottja (!) – Júdea rómaiak által felügyelt zsidó államát, annak királyaként – mielőtt az elmebaj zsarnokká tette – addig és azóta se látott, nagyhírű magasságokba emelte.

Egyfajta keresztény értékelés szerint az Ábrahám vérvonalával öröklődő – Izsák, Jákob, József és annak két fia által hordozott – áldás már a Szentföldön szertefoszlott, hiszen Isten testi népe nem őrizte meg genetikai tisztaságát.

Értik ezt?

A Krisztus visszatérésének (és a világvégének) közeliségét hirdető hetednapi adventista keresztény egyházak egyike a genetikai tisztasághoz köti az Isten testi népéhez tartozást.

Márpedig genetikailag tiszta nép, genetikailag tiszta ember ezen a földön nincsen.

Isten testi népe esetleg Jézus egyszál maga lehet, aki azonban – igaz, „csak” jogilag – egy kánaánita szajha sarja is.

És felebarátod embertársa, kutyája, macskája, továbbá bármilyen holmija meg- vagy elkívánásának tilalmát betartani embertől hiába követelhető, mert legfeljebb a szentlélektől elvárható, hogy ezt a tilalmat ne szegje meg.

Az örök életet is kívánhatja az ember, s ha ezt hiába teszi, ennek nemhogy jogi, de semmiféle következménye nincs.

 

  1. bekezdés

Ilyen sincsen.

A tízparancsolat is elveszett.

Az is, amit negyven éven át hiába hurcoltak magukkal a léviták.

A Biblia szerint ugyan „amikor Izrael fiai elindulának”, majd eljutnak arra a helyre, ahol a meghalt és eltemetett Áron helyett Elezeár, az ő fia lesz a papjuk, „abban az időben választá ki az Úr a Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, és hogy az Úr előtt álljon, és néki szolgáljon, és hogy áldjon az ő nevében mind e napig. Ezért nem volt része és öröksége a Lévinek az ő atyafiaival; az Úr az ő öröksége, amiképpen megmondotta vala néki az Úr, a te Istened. Én pedig ott állottam a hegyen, mint az előbbi napokban, negyven nap és negyven éjjel…” (5Móz 10,6-10)

Mi történt?

Most nagyon pontosnak kell lennem, mert az idézett passzus Mózes ötödik, A törvény summája című könyvéből való, amelyben a múltbeli eseményeket meglehetősen zavarosan eleveníti fel. A hegyen álló Mózes szavainak értelmezése szerint Lévi törzse, amióta a szövetség ládájának hordozásával megbízatott, voltaképpen elvesztette kánaánbeli leendő örökségét, mert az ő öröksége az Úr szolgálata volt. Az Úr előtt való állás, meg az ő nevében való áldás azonban Áron eltemetése (meg Mózes eltemetése) utáni, a zsidók honfoglalását követő időszak levitáinak a királyi udvarban végzett készenléti szolgálatára vonatkozik, amiről a hegyen álló Mózes nem tudhatott. A szöveg tehát tagadhatatlanul utólagos betoldás, amelynek szerzői-szerkesztői (másban is) hibáztak.

Mivel a sivatagban negyven éven át a tízparancsolat kőtábláit tartalmazó ládát – a többi szent cuccal együtt – a leviták hordozák, erre nyilván az elindulás előtt kaptak parancsot. És hordozás közben is tudták, hogy őket a Jóisten minden izraeli elsőszülött helyett választotta ki, vette őket magához (4Móz 3,12; 8,16), és hogy csakis ők nem kaptak örökséget a meghódítandó hazából (4Móz 1,44). Ehelyett az „Úr tüzes áldozataiból” kellett élniük, azoknak a húsából, „a meglóbált szegy” és „a jobb lapocka” falatjaiból. És bár annak fejében, hogy a ládát valamennyi letelepedéskor őrizték, valamint minden szertartásban segédkeztek, a tized is őket illette, meg lakóhelyeket is igért nekik az Úr a többi Jákob-utód 12 részre osztott földterületén (4Móz 35,1-8; 3Móz 25,33; Józs 21,1-42; 1Krón 6,39-66), az örökségből való kitagadásuk Lévi törzsének megbüntetése.

Az Úrnak tudniillik nagyon nem tetszett, hogy Mózes az ő népvezetői státusza ellen lázadást szító Áron háromezer hívét Lévi leszármazottaival leölette. (Áront csak azért nem ölette meg, mert az félelmében legott megerősítette Mózesnek tett hűségesküjét, ahogy az Jásár könyvében szerepel.) És az Örökkévaló nemcsak a levitákat büntette, hanem Mózessel együtt választott népe akkor élő tagjaira is ezért szabta ki a rettentő ítéletet: „Azért, mert ezt tettétek és Izrael gyermekei tanúi voltak a vérontásnak, azért Izrael gyermekei negyven évig vándoroljanak a sivatagban, magukon viselve romlottságuk terhét, míg tetemeiket el nem emészti a sivatag.” (Jásár könyvéből idézi ezt Graham Phillips A mózesi örökség című kötetében, Gold Book, Debrecen, 2002., 239. oldal)

Mikor történt ez?

A vérontás után, amikor az Úr megpróbálta megismételni, és Mózessel a vele felhozatott általa készített új táblákra ráiratni a tízparancsolat korábbi rendelkezéseit.

A Bibliában ez áll:

„Abban az időben monda az Úr nékem: Faragj magadnak két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és jőjj fel hozzám a hegyre, és csinálj faládát. És felírom a táblákra azokat az ígéket, amelyek az előbbi táblákon valának, amelyeket széttörtél; és tedd azokat a ládába. Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala. És felírá a táblákra az előbbi írás szerint a tíz ígét, amelyeket szólott vala az Úr ti hozzátok a hegyen, a tűznek közepéből a gyülekezésnek napján, és átadá az Úr azokat nékem. Akkor megfordulék és alájövék a hegyről, és betevém a táblákat a ládába, amelyet csináltam vala, hogy ott legyenek, amiképpen az Úr parancsolta vala nékem.” (5Móz 10, 1-5)

És e bibliai sorokat alig másítva szerepel a Keresztyén Bibliai Lexikonban, hogy Mózes a ládába „az Isten által írt kőtáblán a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot” tette bele.

Amely állítás három tévedéssel terhes.

Nem írta, hanem diktálta Isten, nem egy, hanem két kőtáblára, nem a szövetség alapokmányát képező Tízparancsolatot – nem azt a tíz igét, amelyet tűznek közepéből a gyülekezések napján szólott a néphez –, hanem ami aznap jutott az eszébe.

A két kőtáblán, amelyeket aznap odalent, isteni parancsra Mózes a ládába tett, s amelyeket ebben a ládában negyven éven át a levitákkal cipeltetett, amelyeknek később az utódaik templomot emeltek, a bizonyosság tábláin tehát – Jegyezd meg magadnak, amit ma parancsolok néked kezdősorral – az alábbi szöveg állt.

 

„Ímé kiűzöm előled az Emoreust, Kananeust, Khittheust, Perizeust, Khivveust, Jebuzeust. Vigyázz magadra, nehogy szövetséget köss annak a földnek lakosaival, amelybe bemégy…” (2Móz 34,11-12)

Ez az Isten ujjával írt tízparancsolatot közvetlenül követő, Külső dolgokról való polgári törvények című rendelkezések közül választott és súlyosbított, a más istenekben hívők elleni uszítást megalapozó szabályok bevezetője. Íme a súlyosbítandó polgári törvények egyike:

„Mert az én Angyalom te előtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat. És szolgáljátok az Urat a ti Istenteket, akkor megáldja a te kenyeredet és vizedet; és eltávolítom ti közületek a nyavalyát.” (2Móz 23, 23-25)

A súlyosbítás, azaz a nyavalya eltávolításának mikéntjét, és az elrendelt emberirtás okainak sorát, azaz a fenti, vastagított betűs bevezetés folytatását jóval fentebb, a bekezdésekre tagolt igazi tízparancsolat másodikának – általam az egyistenhit alaptörvényének nevezett rendelkezés – elemzése részeként már olvashatták.

 

„A kovásztalan kenyér innepét megtartsad: hét nap egyél kovásztalan kenyeret, amint megparancsoltam néked az Abib hónap ideje alatt, mert akkoran jöttél ki Égyiptomból.” (2Móz 34,18)

Ez a szabály jóval az igazi tízparancsolat megfogalmazása, még a kivonulás előtti időknek a húsvéti bárányok elfogyasztására és az elsőszülöttek halálára vonatkozó rendelkezéseken alapul.

„Szólott vala pedig az Úr Mózesnek és Áronnak Égyiptom földén, mondván: Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izráel egész gyűlekezetének, mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint; kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. A bárány ép, hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű fűvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az. Mert általmégyek Égyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül, és innepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret; még az első napon takarítsátok el a kovászt házaitokból, mert valaki kovászost ejéndik az első naptól fogva a hetedik napig, az olyan lélek irtassék ki Izráelből.” (2Móz 12, 2-15)

 

„Mindaz ami az anyja méhét megnyitja, enyém legyen, és minden hímbarmod is, amely a te tehenednek vagy juhodnak első fajzása. De a szamárnak első vemhét juhon váltsd meg; ha pedig nem váltod, szegd nyakát. Fiaid közül minden elsőszülöttet megválts, és ne jöjjön üresen előmbe senki.” (2Móz 34, 19-20)

Ez ugyancsak egy, a tízparancsolat előtti, kivonuláskori szabály rövidített megismétlése:

„Nékem szentelj minden elsőszülöttet, valami megnyitja az ő anyjának méhét az Izráel fiai között, akár ember, akár barom, enyim legyen az. Ha pedig beviénd téged az Úr a Kananeusok földére, amiképpen megesküdött néked és a te atyáidnak, és azt néked adándja: Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja, a baromnak is, ami néked lesz, minden méhnyitó fajzását; a hímek az Úré. De a szamárnak minden első fajzását báránynyal váltsd meg; ha pedig meg nem váltod, szegd meg a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttét megváltsd a te fiaid közül. (2Móz 13,2 és 12-13)

 

„Hat napon munkálkodjál, a hetedik napon pedig pihenj; szántás és aratás idején is pihenj.” (2Móz 34,21)

Na ez végre a tízparancsolat egyikével csaknem egyező, legalábbis e szabályok sorába beilleszthető követelmény, amely azonban egy későbbi, polgári törvényre épült:

„Hat napon át végezd dolgaidat, a hetedik napon pedig nyúgodjál, hogy nyúgodjék a te ökröd és szamarad, és megpihenjen a te szolgálód fia és a jövevény.” (2Móz 23,12)

 

A hetek innepét is megtartsd a búza zsengének aratásakor; meg a betakarás innepét is az esztendő végén.” (2Móz 34,22) ű

Ez ugyancsak a tízparancsolat megfogalmazását követő külső dolgokról való polgári szabályokat felelevenítő rendelkezések sorába tartozik:

„És (megtartsad) az aratás innepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás innepét az esztendő végén, amikor termésedet betakarítod a mezőről.” (2Móz 23,16)

 

Háromszor esztendőnként minden férfiú jelenjen meg az Úrnak, Izráel Ura Istenének színe előtt.” (2Móz 34,23)

Ez egy, a megsemmisített tízparancsolat utáni, polgári szabály csaknem betűhív másolata:

„Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.” (2Móz 23,17)

 

„Mert kiűzöm a népeket előled, és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad Istened előtt megjelenjél, esztendőnként háromszor.” (2Móz 34,24)

Ez egy kedvkeltő, a végrehajtást inspiráló rendelkezés a tízparancsolat új tábláiba illesztett polgári szabály betartásához.

 

„Áldozatom vérét ne ontsd ki kovász mellett, és a husvét innepének áldozatja ne maradjon meg reggelig.” (2Móz 34,25)

Eme parancsolattá emelt polgári szabály eredetije az alábbi volt:

Ne ontsd ki az én áldozatom vérét kovászos kenyér mellett, és ünnepi áldozatom kövére meg ne maradjon reggelig.” (2Móz 23,18)

 

9-10.

„Földed zsengéiből az elsőt vidd fel az Úrnak a te Istenednek házába. Ne főzz gödölyét az anyja tejében.” (2Móz 34,26)

Ez két parancsolat. Amiképpen az eredetije is két szabály volt. Ámbár ha Rivka, az arameus Betuel lánya, Lábán húga, azaz Rebeka a már vak férjét, Izsákot megtévesztendő, az Ézsautól várt fűszeres őzgida-vacsora helyett, szeretettebb fiával neki az anyja tejében általa főzött gödölyét tálaltatta fel, ugyancsak fűszeresen, hogy Izsák ne Ézsaut, hanem Jákobot áldja meg, e szabályok összefüggenek.

A te földed zsengéjének elsejét vidd el a te Uradnak Istenednek házába. Ne főzd meg a gödölyét az ő anyjának tejében.” (2Móz 23,19)

 

„És monda az Úr Mózesnek: Írd fel ezeket a szavakat; mert ezeknek a szavaknak értelme szerint kötöttem szövetséget veled és Izráellel.” (2Móz 34,27)

Ami nem igaz.

Mert e fejezet címe a Bibliában: A tízparancsolat új táblái és a szövetség megújítása.

Azaz a Mózes által felírt fenti szavak értelme nem a szövetség megkötéséhez, hanem az Isten ujjával írt szavak értelme szerint korábban megkötött szövetség megújításához szükségeltetett.

Lévén az Isten ujjával írt tízparancsolat – amihez a magyar kormányzati álláspont szerint vissza kell térnünk, mert az a mi erkölcsi, moralitásbeli bázisunk (Fer 2’20-2’35) – az ősi szövetség megtartásához se volt elegendő, noha parancsolatainak megtartása révén a halálos betegségek javarésze mindmáig elkerülhető (Kás 0’55-1’04).

Akkor most mit tegyünk?

Aczél Gábor

Kategóriák: Szervezetek

Elindult a kampány! Kié?

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 15:36

Elindult az uniós választási kampány. Elég sok párttal a startvonalnál. Névleg. Az emberek pedig nyugodtan találgathatják némelyikről, hogy valójában kicsodák, és mi a fenét is akarnak. Mert vannak nagyon jól hangzó jelmondatok, és vannak eddig sosem hallott nevű gittegyletek is. Némelyik ismertebb szervezet meg szintén kezd olykor gittegylet-szerűnek látszani. De a politika valószínűleg már csak ilyen. Vagy mégsem.

A „politika”, mint olyan valószínűleg inkább olyan, amilyenné a politikusok, és a holdudvarukban lihegők teszik. Az utóbbiak ténykedése nyilván nem független attól, hogy a rájuk befolyással bíró politikusok kara mit enged. A politikusok ténykedése meg egyáltalán nem független attól, hogy az ország lakossága mit visel el tőlük. Ezért aztán könnyedén válhat röhejessé, amikor olyanok fanyalognak a választások eredményein, akik esetleg el sem mentek szavazni. A feltételes mód egyébként annak szól, hogy néha, vagy nem is csak néha, nyugodtan érezheti valaki úgy, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavaz. Amolyan endékásan. Ahol elvileg több párt rendszere volt. De azért valójában teljesen mindegy volt, hogy kire szavaztak. Amikor pedig az ember már úgy érzi, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavaz, akkor érezheti úgy is, hogy felesleges elmenni a szavazásra. Az akárcsak informálisan kialakított pártszövetségek úgyis lezsírozzák egymás között. Amellett az „Unió” rohadt messze van, miközben a mindennapok itt sorakoznak egymás után.

Egy zsákfaluban, közmunkán tengődő család tagjának például bárki nyugodtan ugathat az uniós minimálbérekről bármit, amit akar. Ha nem kergetik el az illetőt vasvillával, akkor sem okvetlenül fogják tudni, hogy miről pampog. Mert esetleg a legközelebbi nagyobb városban sem igazán járnak. Azok, akik generációsan szakadtak le. Szinte mindentől. Azok, akiknek már az is értelmiségi csibészség, hogy „demokrácia”, vagy királyság van. Érthetően. A hatalom forrása számukra pontszerű, és a nem is feltétlenül átlátott értelmű szavak feletti vita akár egy másik galaxisban is folyhatna. Ezért volt szerintem már a 2013-as választási felkészülésnél is biztos bukóforduló, amikor az ellenzéknek nevezett konglomerátum felült a saját retorikájának. Amit értelmiséginek nevezett közjelölt közszereplők egy levéllel is megtámogattak. Gyakorlatilag végképp elszakítva a szavazók tömegeit az ellenzéki kínálattól.

Nem mintha az utóbbiakból olyan nagyon jól állnánk. Ha globálisan próbáljuk szemlélni, akkor van egy fél marék olyan párt, akiről eddig legfeljebb az adóellenőrök tudtak. A közbeszédben ismertebb formációk egy részéről azt sem igazán lehet tudni, hogy valójában ellenzékiek-e? Jól mutatta ezt annak a családi törvénysalátának megszavazása, ami legutóbb zajlott. Amiről MSZP-től Jobbikig mindenki elmondta, hogy miért hazugság, baromság, vállalhatatlan, meg hasonlók. Majd bementek a parlamentbe, és a sokak által sokszor szidott DK kivételével, vagy megszavazták, vagy tartózkodásukkal támogatták meg a hatalom kívánságait. De akkor, ha ettől eltekintünk, akkor is azt láthatjuk, hogy az LMP, gyakorlatilag a megalakulás óta, több akcióval támogatta az ellenzék megosztását, illetve a regnáló hatalmat, mint amennyivel befeszült volna az állítólagos ellenzékiségbe. A Jobbik meg nyugodtan törekedhet középre. Tekintettel arra, hogy a korábbi radikális programjának számos pontját megvalósította, illetve megvalósítja a Fidesz.

Nem véletlenül emlegetem már jó ideje, és nem egyedül, hogy valójában nyugodtan létezhet egy LMP-Fidesz-Jobbik tengely. Lefedve a palettát a jobboldali radikálisok vágyaitól a jobboldali zöld buborékok világáig. Botka ámokfutása óta pedig azok sem lehetnek teljesen biztosak a dolgukban, akik kizárják egy MSZP-Fidesz háttéralku lehetőségét. Amit a legutóbbi, korábban említett, család-törvényi szavazás sem igazán zár ki. Függetlenül attól, hogy mit lehet magyarázkodásban felhozni a szavazat-kiosztás mellett. Aki ugyanis azt hiszi, hogy Orbán ettől kevésbé fogja ellenségnek kezelni, a vele nem egyet-értőket, az sürgősen keressen más szert. Mert az, amit használ már megzabálta az agyát. A politikai haszon nem, legfeljebb a politikai, retorikai gyávaság lehet a magyarázat. Úgyhogy lehet választani: háttéralku vagy gyávaság. Egyik jobb kilátás, mint a másik. Egyenesen a bányászbéka fenekére. Baromi mélyről. Amolyan endékásan.

Tudom, tudom. Tiszta fanyalgás az egész, és az „ellenzék” nyilván emiatt az írás miatt fog veszíteni. Mert egyébként hó-tiszta lelkű szentek gyülekezete, akiket nem értek meg. Ahogy sokan mások sem. Csupa fanyalgó ellendrukker. Majdnem úgy, ahogy Orbánnak mindenki szembejön az autópályán. Ahogy lehet nyugodtan morogni és értetlenkedni a társadalmi radikalizmus növekedésén is. Holott az embereket, ahogy szintén évek óta ugatom, általában jobban érdeklik a kocsma elől ellopott biciklijük, a meglopott feleségük, a megerőszakolt lányuk, mint a felkent értelmiségiek cicaharcai. Az, aki érthető, világos, a csóró nép számára is felfogható választ kínál a mindennapokra, az bármilyen, ismétlem, BÁRMILYEN párnacsata elől el fogja vinni a szavazatokat. Orbán a maga populista ellenségkreáló mondókáival ebben az iszapcsatában kétségtelenül jól áll. De elő lehetne, illetve elő kellene állni a megélhető, és nem okvetlenül az egykori, ideiglenesen félretett, de bármikor előszedhető, jobbikos, alternatívákkal, amíg nem késő.

Kategóriák: Szervezetek

HORVÁTH PÉTER – MIHÁLY TAMÁS: CANTERBURY MESÉK a Váci Dunakanyar Színházban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 6 - 11:05

Musical két részben, a Váci Dunakanyar Színház és a Gózon Gyula Kamaraszínház előadása

Az 56 csepp vér szerzőpárosának legújabb musicalje! A zeneszerző Mihály Tamás, aki az Omega együttes tagja volt korábban. Horváth Péter József Attila-díjas író, drámaíró jegyzi A padlás című musical szövegkönyvét is.

A Canterbury mesék lapjai mai környezetben elevenednek meg. Az ember hatszáz év alatt mit sem változott és a dolgok ma is ugyanúgy történnek, mint akkor. Szerelem és halál, hűség és árulás, bűn és megbocsátás, csábítás és megcsalás – mesék az EMBERRŐL egy XXI. századi, világvége hangulatot árasztó romkocsmában, sok zenével. A musicalt Horváth Péter fogja színpadra állítani a Váci Dunakanyar Színházban.

Szereplők:
Bede-Fazekas Anna,
Borbiczki Ferenc
Hajdu Tibor
Kékesi Gábor
Molnár Gyöngyi
Varga Dóra
Ténai Petra e.h.
Törő Gergely Zsolt e.h.

Zenekar:
Vadász Gellért -szaxofon
Piller Márton- zongora
Gyányi Tamás – basszusgitár
Izsó Tamás – dob
Kovács Tamás -zenekarvezető/gitár
Zenei vezető: Mihály Tamás

Rendező: Horváth Péter
Koreográfus: Bóbis László
Díszlet-jelmez: Csík György
A rendező munkatársa: Nagy Sári.

Az előadás időtartama 130 perc, egy szünettel.

A pikáns jelenetekben is bővelkedő előadást csak 16 éven felüli nézőinknek ajánljuk.

(forrás: színház)

Fotók: Gergely Bea

Végül egy megjegyzés:

Szerintem a darab legszebb dala itt hallható:

Kategóriák: Szervezetek

Utópia

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 5 - 15:35

A görög kifejezés jelentéstartalma sokféleképpen módosult az évszázadok során Platontól és Morus Tamástól egészen napjainkig, amikor a közbeszédben leginkább tudományos alapú fikcióként – science fiction – használjuk. Olyasvalami, aminek van ugyan reális kiindulópontja, de egy elképzelt feltételrendszerben működik.

Más kérdés, hogy – főként a társadalmak működésének utópiái esetében -, hogy ami egykor utópia volt, az az idő előrehaladtával valósággá vált. Persze sohasem abban a steril formában, ahogyan azt eredeti kiötlői elgondolták. Mégis úgy gondolom, talán nem felesleges a lehetetlent elképzelni – hogy elérhessük a lehetségest.

Nekem is van vízióm – elsősorban a hazám Magyarország jövőjéről. Földhözragadt módon arról, hogyan, miképp prosperálhatna ez az ország jobban.

Illusztráció: Christine Auda

Ha körülnézünk a világunkban, láthatjuk: az az ország képes jól működni, amelyik megtalálja azt a terméket, szolgáltatást, amit a lehetőségei, hagyományai stb. alapján a legjobb minőségben tud nyújtani. (Nagyjából ezt hívják komparatív előnynek.)

Vágjunk a közepébe! Az egész Magyarországot egy óriási campussá alakítanám. Méghozzá egy specializált, de komplex egyetemi központtá.

A specifikum az egészségügy lenne, a komplexitást egyrészt az egészségügyhöz kapcsolódó tudományterületek – biokémia, biofizika, genetika stb. – jelentenék, másrészt a tevékenység különböző szintű elsajátításának lehetősége. (A kutatók mellett itt lenne a világon a legjobb képzése az operátoroknak, gyógyszerészeknek, műtősöknek, laborasszisztenseknek.)

Ehhez az ország minden adottsága megvan. A klíma egyelőre barátságos. Előny, hogy a terület nem túl nagy – nincsenek éles időjárási, geológiai eltérések, és áthidalhatók a fejlettségi, kulturális különbségek is. Így könnyebben megteremthető egy egymással is kommunikálni képes hálózat.

A legfontosabb azonban a hagyomány, amire felépíthető egy egész struktúra. Ezt Magyarországnak Semmelweis Ignác, Korányi Sándor, Szentgyörgyi Albert, Richter Gedeon, Pető András és számtalan kevésbé ismert orvos, kémikus, tudós teremtette meg – és ma is hat. (A EU közös, biokémiai kutatóközpontja Szegeden épül – a döntésben egészen biztosan szerepe volt, hogy Szentgyörgyi professzor laboratóriumai itt működnek.)

Négy központ köré lehetne felépíteni a rendszert. A budapesti SOTE, a szegedi Tudományegyetem, a debreceni és a pécsi egyetemek ma is meglévő, szerteágazó képzést adó orvosi karai köré. Minden – de szószerint minden! – pénzt arra költenék, hogy e négy központot olyan színvonalúra fejlesszem, ahová szívesen jönnek a világ minden tájáról az egészségüggyel foglalkozók. Még az se biztos, hogy a fizetéseket kellene az égig csavarni: kutatóknak gyakran fontosabb, hogy területük megismeréséhez megkapják a szükséges eszközöket, munkájukhoz a nyugalmat, mint bármiféle luxus. Úgy tudom, a los-alamosi atomkutatók életkörülményei is elég puritánok voltak.

A technikai feltételek – laboratóriumok, eszközök, szakmai kapcsolattartás – költségei mellett megfizetném az itt dolgozókat: kutatómunkát végzők még az asszisztenciával együtt sincsenek többen ötezer embernél. Átlagbérük egymillió forintra emelése két évre kijönne egy Várba költözésből, további két évre két falusi stadion árából stb.

Nagyon fontos (lenne), hogy a költségvetésből származó pénz elköltésénél ne egy miniszteriális emberrel kelljen huzakodniuk, hogy miért fontos egy tudományos lap előfizetése, egy konferencián való részvétel, sőt jelentős konferenciák szervezése. (Vitázzanak egymás között: kutatóknak ez nem idegen terep, lételemük.) A közvélekedéssel ellentétben: a tudományoknak is szükségük van marketingre, sőt. Igaz, ehhez kissé bonyolultabb módszerek szükségesek, mint amire nő+kutya+gyerek kombóban utazó „mosópor kreatívok” képesek.

Szóval: megvan az ötezer kutató, laborasszisztens, karbantartó stb., akik csábítják majd ide a tanári, oktatói képességekkel is (nem minden tudós jó tanár is egyben) rendelkező ismerőseiket, kollégáikat. Mondjuk további tízezret, akik között a hazaiakkal együtt valószínűleg van kétezer olyan, aki vonzza a diákokat. Mondjuk négyet, akik további négyet stb.
Állítom: Magyarország egész népe nagyságrendekkel élhetne sokkal jobban a mainál, ha ebben az elképzelt négy központban csak 25-25, azaz összesen 100 ezer kutató, diák, oktató dolgozna. (Nemzetközi léptékkel ez nem nagy: van olyan egyetem, ami egymagában százezernél is több hallgatót, oktatót, asszisztenciát foglalkoztat.)

Fel lehet vetni: nem mindenki alkalmas arra, hogy orvos, biológus, stb. legyen. És????
Ez a százezer ember itt él: laknia kell valahol, ennie, öltöznie, pihennie, közlekedik stb. Az egyetemi diákság általában nem a legszegényebbek közül kerül ki – költenek fodrászra, étteremre, pihenésre, szórakozásra.

És kultúrára. Ami talán a legfontosabb. Mert amíg az anyagi javakat vesszük el a gazdagoktól, annak következménye nem az általános gazdagság, hanem az általános szegénység lesz, addig a szellemi-kulturális erő megsokszorozódik, minél többen jutnak hozzá. Például: ha egy zsákfaluban egyszerű körülmények között élő ember mondjuk az egyik kollégiumi étteremben kap munkát, vagy a laboratóriumi eszközöket tartja karban, idővel ragad rá az ott tapasztaltakból egyfajta igényesség, módosul a gondolkodása. (Kéretik elfelejteni az amerikai filmipar legszemetebb „vígjátékainak” közhelyeit.)

Magyarország legfontosabb – és leghasznosabb – „exportcikke” ma még az orvosok, ápolók hada, akiket szívesen látnak egyelőre legtöbb országban. Miért kéne megtiltani, hogy vigyék hazánk jó hírét? Sőt! Menjenek minél többen, és hangoztassák – ebben az országban lehet ilyen jól megtanulni a szakmát/hivatást! Persze ez pénzbe kerül – a kutatás-tanítás költséges dolog. De itt vannak ehhez a legjobb feltételek, megéri a norvég, francia, mindenféle nációjú, orvosnak, gyógyszerésznek készülő fiatalokat Magyarországon taníttatni. Akár állami ösztöndíjjal is.

Ehhez persze nem elég a barátságos időjárás és a nyugodt természeti környezet. Az is kell, hogy az állami szervezet irányítói ne akarjanak véglegesen eldönteni tudományos kérdéseket. Ahogy Alma említette: a népköztársaságokban azért volt tilos a genetika, mert a ”minden ember egyenlő”-t, egyformának torzították: tehát biológiai okból nem lehetnek előnyök-hátrányok. (Holott dehogynem.) De ugyanilyen módon fenyegeti a megismerést a teremtés-mítosz bigott felfogása (nem a keresztyénség!), ami szerint tilos a gének működésének kutatása, pláne befolyásolása.

A huszadik század legprosperálóbb „iparágának”, a reklámnak az atyja, D. Ogilvy mondta: a reklámok 95 százaléka fölösleges – csak nem tudjuk, melyik az az öt százalék, ami hasznos… Ráillik ez a tudományos kutatásokra is – ajánlom azok figyelmébe, akik drágállják a kutatóhelyek fenntartását, és „kézzelfogható” eredményeket követelnek.

Gyakran hangoztatom: szögegyenesítésből csak szolgaszinten lehet megélni. Ha azonban egy ország/nemzet rátalál arra a „termékre”, amit jobban tud másoknál – vagy legalább hasonló szinten, abból az egész közösség profitál.

Itt van Svájc példája, ahol kitaláltak maguknak sok-sok évvel ezelőtt egy tevékenységet: a pénzügyi szolgáltatásokat akkor, amikor az ilyesmire még csak keveseknek volt igényük. Nincs ásványkincsük, termőföldnek is híján vannak. Az ország politikai semlegessége mítosz és a legkevésbé az ottani lakosokon múlik: bármelyik közepes ország bekebelezhetné. (Ahogy erre a hitleri időkben lett volna kedve a harmadik birodalomnak.) Csakhogy ki olyan hülye, hogy a saját pénztárcáját verje szét? Ahogy lehetne Magyarország is az a hely, ahol a gyógyítás, ápolás legjobb módszereit fejlesztik, tanítják: ki akarná feldúlni az ilyen helyet?

Hogy utópiámnak vannak reális alapjai, arra bizonyíték egy minapi hír. A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) és Szegedi Tudományegyetem orvosi kara felkerült a 200 legjobb orvosi egyetem listájára. Igaz, a 101-200 közötti helyre, ez azonban még mindig sokkal jobb, mint a többi magyar felsőoktatási intézmény nemzetközi elismertsége – beleértve a Budapesti Műszaki Egyetemet is -, amelyek az első ötszáz közé sem tudnak felkapaszkodni. Erős a gyanúm, hogy ebben az értékelésben szerepet játszottak az utóbbi tíz évben a világ minden tájára kirajzott diagnosztikusok, orvosok, ápolók, hada.

Rátesi Margit

Kategóriák: Szervezetek

Megtaláltuk Orbán Viktor középiskolás ellenőrzőjét

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 5 - 14:02

Megtaláltuk Orbán Viktor gimnáziumi üzenőfüzetét. A benne lévő érdemjegyeket személyiségi okok miatt nem közölhetjük, mert tartunk Péterfalvi Attilának, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnökének a haragjától, akinek a fényképén jól kivehető, hogy mögötte a magyar mellett nem egy uniós, hanem egy székely zászló látszik. A miniszterelnök jegyeiről ezért csak annyit mondhatunk, hogy sok volt közöttük az elégtelen és az elégséges (kilenc egyest és tíz kettest számoltunk össze).

Egy az Orbán szülőkhöz írott iskolaigazgató dörgedelmet azonban idemásolunk. A személyiségi jogokra való tekintettel a vaskosabb megállapítások közlésétől eltekintünk.

T. Orbán-szülők!

Tájékoztatjuk önöket, hogy Viktor Mihály nevű gyermekük magatartásában az utóbbi időkben kedvezőtlen változásokat tapasztaltunk. Bár e negatív elmozdulásnak voltak előjelei, mi, ameddig lehetett, türelmesen vártunk, mert bíztunk abban, hogy gyermekük szép szóval, meggyőzéssel, ha úgy tetszik, érvekkel is jobb belátásra bírható. Ebbéli reményünkben azonban csalódnunk kellett: gyermekük magatartása nemhogy javult volna, de egyre inkább elhatalmasodtak a viselkedésében és személyiségében a laikus szem számára is jól látható zavarok. Nevezett diák gyakran verekszik társaival, főleg a nála kisebbekkel, ráadásul lop is tőlük. Mindezekre már több alkalommal felhívtuk az Önök figyelmét, de mint említettük, a helyzet egyre csak romlott.

Azt sem hallgathatjuk el Önök előtt, hogy fiuk rendszeresen hazudik a társainak. Bármennyire is fájó, kedves szülők, az az igazság, hogy sokan azok közül, akik egykoron szerették, ma már utálják és undorodnak tőle. Nem rejthetjük véka alá: gyermekük mára összeférhetetlenné, elviselhetetlenné és kibírhatatlanná vált. Egyre többen panaszkodnak rá, ám úgy tűnik, egyelőre mindhiába: esetében mind a baráti, mind a tanári intelmek falra hányt borsónak bizonyulnak. Ha önmérsékletre, és a közösen elfogadott normák betartására intik, ő csak a vállát vonogatja, pökhendi és arrogáns válaszokat ad.

Pszichológusunk meglátása szerint gyermekük nem egyszerűen krónikus hazudozó, de olyan, mint egy, a társai amnéziájára építő szélhámos: a véleményét gyakran, látszólag minden értelmes ok nélkül változtatja. Ma ezt mondja, holnap az ellenkezőjét, attól függően, hogy pillanatnyi érdekei alapján mit tart jónak.

Kötelességünk megemlíteni, hogy Viktor Mihály személyiségében beállt zavarok, a tevékenységében gyakorta fellelhető uszítás, valamint az ezzel rokon gyűlöletkeltés már iskolai közösségünk normális működését veszélyeztetik. Ezért kérjük Önöket, hogy kemény kézzel, az általunk normál üzemmenetben nem díjazott, ám az ő esetében feltehetőleg egyedül célravezető, fizikai ráhatásban megtestesülő, szigorral lépjenek fel vele szemben.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Gajdics elvtárs toleráns ember — A kutyaszarhoz hasonlította a meleg magyarokat

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, április 4 - 14:05

Gajdics Ottó toleráns ember. Ezt onnan lehet tudni, hogy ő maga mondta saját magáról. Az Echo tévéből a Hír TV-be menekített Sajtóklubban a melegek kapcsán beszélt erről a nemes tulajdonságáról a Szabad Föld (korábban: Magyar Idők) főszerkesztője, s állítását rögtön egy érdekes megfogalmazással is alátámasztotta.

„Mi toleránsak vagyunk, mi befogadók vagyunk. Együtt tudunk élni velük, úgy, ahogy a száraz kutyapiszokkal az árokparton, még csak föl sem rúgjuk őket, éljenek úgy, ahogy akarnak, csak bennünket hagyjanak békén.”

Ezt mondta a nagyon toleráns Gajdics Ottó. Pedig, bele is lövethetne a melegekbe, követelhetné a betiltásukat, vagy a kitiltásukat mindenhonnan, de nem: a mi jó Gajdicsunk megelégszik azzal, hogy száraz kutyapiszokhoz hasonlítja őket.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes emlékeztetni arra, hogy Gajdics Ottó valamikor elvtárs volt. Legalábbis abban az értelemben, hogy ő volt a nyíregyházi főiskola utolsó KISZ-titkára. (Gyengébbek és egészen fiatalabbak kedvéért: a KISZ a Kommunista Ifjúsági Szövetség rövidítése). Nem kell rögtön rosszra gondolni, vagyis, hogy ő is ugyanolyan köpönyegforgató volna, mint sokan a társai közül. Épp ellenkezőleg: a pártállamban az volt a szokás, hogy a rendszer úgy számolt le a legádázabb ellenségeivel, hogy kinevezte őket KISZ-titkárnak. Van olyan is, akiből párttitkár lett, de Gajdiccsal kegyesek voltak az elvtársai, beérték azzal, ha KISZ-titkárként vészeli át az egypártrendszer embert próbáló utolsó éveit.

Mozgalmi zsargonban: belülről bomlasztotta a rendszert.

Mentségére legyen mondva, akkor még nem tudhatta, hogy Kádár rendszere nem tart örökké, jön majd a rendszerváltás, és attól kezdve ő már nem kommunista lesz, hanem keresztény és konzervatív. No meg fenemód toleráns, aki nemcsak a melegekkel tud együtt élni, de még a kutyapiszokkal is. Meg a gyűlöletkeltőkkel. Valamint azokkal, akik lopnak a közvagyonból, diktatúrát csinálnak egy demokratikus országból.

Ennyire talán mégsem kellene toleránsnak lenni, Gajdics elvtárs. Különös tekintettel a kutyapiszokra: azt ugyanis tisztességes kutyatartók még az árokparton sem hagyják ott.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára