Szervezetek

Személyi kultusz újracsomagolva

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 18 - 16:40

Nem, nem éltem ‘89-ben, nem voltam ott, amikor Orbán elmondta híres beszédét a Hősök terén Nagy Imre és négy társa újratemetésén. De hála az interneten fellelhető számtalan dokumentumnak, sok mindent megtapasztalhattam abból, ami a szüleimnek akkor és ott megadatott. Persze mindehhez nekem már ott van hozzácsatolva az elmúlt 30 év tapasztalata is. És amit így láttam, megrémisztett.

Egy olyan korszak volt ez, amit a félelem és a napi betevő előteremtése miatti aggodalom tudott csak egyben tartani.

A diktatórikus rendszerek mindig egy mítosszal kezdik. A nagy hősökkel és gonoszokkal, áldozatokkal és mártírokkal és egy „igaz” és „megkérdőjelezhetetlen” győztessel. Így lépett a magyar történelem színpadára Rákosi is. Mármint 1949-től ‘56-ig.

Nem csoda, hogy amikor Rákosit a szovjetek elmozdították, és az akkor igen népszerű Nagy Imre került a helyére, a nép elkezdett reménykedni. A moszkvai vezetés azonban meggondolta magát, és a rákosista Hegedüs András lett pár évvel Imre kinevezése után a miniszterelnök. Aztán jött ‘56, és az utcákon elfolyó vér elmosott minden mítoszt, minden személyi kultuszt Rákosi politikai örökségéből.

Az új hős a nép és a munkás harcos lett, aki az ávósokkal harcolt, a zsarnokok ellen, és a szovjet tankokkal nézett farkasszemet. Új hős, új mítosz, ami persze természeténél fogva sokszor szintén túlzó és torzító volt a valósághoz képest, de hát a történelmi emlékezet sok esetben hasonlít az igazi mesékhez: nem az igazság, hanem a történet, a dráma, a csattanó számít.

Ez az évtizedeken át csak suttogva átadott mítosz igencsak jól jött a rendszerváltás idején, amikor a demokratikus ellenzék végre hivatalosan is megmutathatta magát. Ez volt a közösségi kohézió alapja, a közös történet. Ez lett ‘56 mítosza, „apáink és nagyapáink forradalma”. Ezek a rémisztően közeli, otthon is csak félve mesélt személyes családi történetek, hogy ki hol volt és mit csinált azokban a vérzivataros hetekben. Egy be nem fejezet történet, aminek a szálai összefonódtak. Ezt emelte fel önazonosságának igazolásaként az SZDSZ, az MDF és a Fidesz, az új generációs politikusok, miközben Gorbacsov már érezhetően lazábban tartotta a gyeplőt és a Kádár korszakba belelustult magyar hatóságok sem voltak éppen a helyzet magaslatán. Egyszóval: a politikai ellenzék jókor volt jó helyen.

Nagy Imre újratemetése lett a valósággá tett mítosz csúcspontja, a legenda elvarratlan szála és egyben egy új legenda kezdete. A demokrácia legendájáé. Ez volt 30 évvel ezelőtt. Ez az, amit egy nemzeti katartikus élményként eltettünk magunkban és amire jó volt visszaemlékezni.

Erre az érzésre, erre a kollektív élményre vetett most szemet a politikai tőkeszerzés érdekében a jelenlegi hatalom. Ezt akarja most átíratni az az ember, aki Nagy Imre újratemetésével lett igazán ismert és elismert tagja a magyar közéletnek. Paradox módon éppen ebből a történetből akar rákosista eszközökkel új legendát faragni, hogy személyi kultuszt építsen.

Aki ezt nem hiszi, nézze meg a 30.-ik évforduló „Szabadság koncert” fantázianévre hallgató esemény reklámfilmjét (ezt lentebb meg is teheti). Ez az új legenda szinopszisa: Orbán Viktor, az ember, aki egy mondattal hazaküldte az oroszokat. Az egyetlen, az igaz, a hatalmas…

Egy politikai újszülöttnek minden történet új. Márpedig a Fideszben most érezhetően úgy gondolják, hogy eljött az idő a személyi kultusz újracsomagolt változatának piacra dobásához. Éppen ezért nem árt, ha minél többen tudjuk: a Rákosi kultusz is így kezdődött. Először a Tanácsköztársaságban betöltött szerepét akarták túlnagyítani, majd a „bölcs vezető” megállította a fasiszták előretörését és megmentette az országot a nyugati fertőtől. Ma ugyanez megy, csak fordított sorrendben és némileg módosított szerepekkel. De a technika ugyanaz.

A propaganda akkor jó, ha nem kell értelmezni, hanem ösztönösen benyeli a nép. Ilyen jól lecsúszó mese az, hogy a bölcs vezető gondoskodik a népéről. Ma ugyan csak a gondoskodás illúziója van meg, a többit kitölti a hit, amit elég olykor megtámogatni egy-egy kampányszerű akcióval: ha kapok ma krumplit, akkor figyelnek rám. Ha kapok Erzsébet utalványt, fontos vagyok az államnak.

Ma személyi kultuszt ezzel, a közvetlen törődés érzésének illúziójával lehet felépíteni és fenntartani.

A pár kiló krumpli és a száraztészta nem szimpla szavazatvásárlás. Ez egy személyes ajándék, a gondoskodás manifesztációja. A védelmezés érzésének tárgyiasult kondícionálása személyesen Orbán Viktortól, aki megvéd a „migránsoktól”, megvéd a „brüsszeli ferttőtöl” és még a komcsikat is elkergette – méghozzá ahogy mostanra kiderült, ő egymaga. Ebben lehet hinni, ezen nem kell gondolkodni és ez így nagyon sokaknak jó, mert kényelmesen beleilleszthető a világképükbe.

Ez az a mai politikai életérzés, amit a Fidesz el akar adni egy frusztrált és mesterségesen elszegényített (vagyis kiszolgáltatott) ország lakóinak. Persze, azt ők is tudják, hogy ezt nem veszi be mindenki. De erre nincs is szükségük. Bőven elég, ha van kétmillió vevőjük, a többieket pedig vagy otthon tartják a szavazás napján, vagy különböző hatalomtechnikai machinációkkal megnehezítik az ellenzék dolgát. És ez így is lesz, kellemetlenül sokáig, mert a dolog sajnos működik. És működni is fog egészen addig, amíg az ellenzék nem számol le saját önző és kicsinyes szempontjaival és ki nem találja a saját közös történetét, amiben az orbánizmus ellenfelei végre elkezdhetnének hinni.

Dián Ákos

A szerző baloldali aktivista és diák. Minden Lánc c. blogja itt olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Az ember, aki nem engedett be a hivatalba

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 18 - 15:46

Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt hittem, még belefér.

Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.

Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.

Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel kellett vitatkoznom. Neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott. Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, vagy nem neki, hanem az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.

Álltam a bezárt bejárat előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült. Eszembe jutott, hogy hazamegyek, előveszek egy doboz hideg sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.

Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, levelekkel, csekkekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki éppen három perccel 6 óra előtt esik be. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.

Kategóriák: Szervezetek

Beszélgetés egy Szombathelyre menekült pakisztáni családdal

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 17 - 16:22

Richard James feleségével és gyermekeivel egy évvel ezelőtt menekült el Pakisztánból, hogy aztán a Karitász és Székely János püspök segítségével találjon új otthonra.

A család – a korábban kereskedelmi menedzserként dolgozó apa, a katolikus iskolát igazgató, angoltanár végzettségű anya, a fogorvosi pálya felé tekintgető lányuk és a papi hivatás iránt érdeklődő fiuk – két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy elhagyják Pakisztánt.

Forrás: nyugat.hu

– Ha fizikai erőszakot nem is tapasztaltunk, de érezhető egy fokozatos nyomás a keresztények és minden nem muzulmán ellen. Amikor fiatal voltam, egészen más volt a helyzet: a különböző vallások gyerekei együtt játszottak, együtt nőttek fel, mindenki barátságos volt. Mára megváltozott a helyzet, és sajnos rossz irányba. Félelem van a levegőben. Állandóan azt halljuk, hogy változtassuk meg a vallásunkat, ha a mennyországba akarunk kerülni. Én erre mindig azt mondom, hogy ezt a döntést ne az egyházakra, hanem Istenre bízzuk.

Magyarországon számtalan kulturális különbséggel szembesültek: másként ünnepelték a húsvétot, a karácsonyt, de másként működik az oktatási rendszer, egészen mások az ételeink, kihívás számukra a magyar nyelv és az is, hogy amikor Karacsiban 40 fok körüli hőség volt, itt 11-12 fok.

Hálásak a helyieknek: úgy érzik, szeretik őket. – Kilencven százalékban nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek, a maradékkal pedig nem foglalkozunk. Mindenhol vannak jó és rossz emberek – mondják. Eleinte a templomban mindenki őket nézte, de lassan megismerkedtek a közösséggel: “megszoktak bennünket, már tudják, hogy olyanok vagyunk, mint ők.”

Beilleszkedésüket, befogadásukat az is segíti, hogy a gyerekek a helyi középiskolába járnak, a szülőknek pedig a Karitász ad munkát. – Soha nem akartunk munka nélkül ételt és ruhát kapni. Amikor megkapom a fizetést, mindig nagyon büszke vagyok, hogy el tudom vinni a gyerekeket a boltba – mondja az édesapa.

Sharon, az édesanya hangsúlyozta, hogy a gyerekeik jövőjét mindennél fontosabbnak tekintik, és bízik benne, hogy hamarosan képzettségünknek megfelelő munkát is találnak. – Tisztességesen dolgozunk és annyi pénzt akarunk, amiből meg tudunk élni. A gyerekeket arra tanítjuk, hogy a kemény munka visz előre az életben.

Józing Antal

A teljes cíkk a Nyugat.hu c. honlapon olvasható.

Kategóriák: Szervezetek

Ahogy a dolgok elintéződnek

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 16 - 14:38

Persze, általában nem maguktól, hanem egy önjelölt vezető által vezérelten. Persze, néha ez a vezető nem is annyira önjelölt, pláne, ha Messiásnak hívják, akkor sem, ha Nemzetvezetőnek, Diktátornak se úgy születik valaki, node, autokrata azért saját magába vetett hitéből – és tévedhetetlenségéből – lesz.

A bimbózó kommunizmus és a soha fel nem épült szocializmus – pedig mennyit dolgoztunk rajta! – ön- vagy mások által jelölt nemzetvezetői mind rendelkeztek egy pufferrel, ami köztük és szeretett népük közt állt. Úgy hívták: titkárság. Első sorban szűrőként – nehogy már minden féle csip-csup üggyel zavarják a Nagy Embert – másod sorban tehermentesítésként, a Nagy Ember helyett cselekedvén.

Ennek kirívó példája volt a Gazda – azaz Sztálin elvtárs – titkársága. A politikai/gazdasági tisztogatások áldozatai még a Butirka cellájában, vagy Kolima fagyában is meg voltak győződve arról, hogy tévedés áldozatai lettek, a Gazda erről nem tud, mert, ha tudna, nem engedte volna, ezért tucatjával írták a leveleket Sztálin elvtársnak, amik, persze, nem jutottak túl a titkárság cenzorain.

Az ukrajnai éhínség áldozatairól még a kijevi SZKP tagjai is úgy vélték, nem tud róluk Sztálin, mert akkor biztosan közbe lépne! Nos, Sztálin nemhogy tudott róla, de ő maga idézte elő a kollektivizálás erőszakos és kíméletlen bevezetésével. 4,5 millió áldozat? Smafu. Különben sem oroszok voltak. Azonban, ha mégis az a valószínűtlen eset állt volna fenn, hogy Sztálin nem tudott róla, senki nem mert ezzel a hírrel eléje állni, mert mindenki rettegett tőle..

Kádárnak is volt titkársága, ráadásul tőle nem rettegtek elvtársai. Kádár titkárságába is ugyanolyan kétségbeesett reménnyel kapaszkodtak mindazok, akiket bedarált a rendszer, hogy a mi apánk, Kádár elvtárs biztosan nem tud erről, meg arról, különben nem hagyná. Való igaz, Kádár titkárságán keresztül néha valóban elintéződtek dolgok. Ráadásul Kádár nem követte el minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt cinizmust, amiben Sztálin sem szűkölködött.

Node, napjainknak is van egy önjelölt vezére, Minden Magyarok Atyja és Vezérlő Csillaga, mi több, neki is van titkársága, amolyan mentális TEK.

Amikor egy zsámboki kilenc gyerekes asszony , kilakoltatástól való félelmében és valószínüleg végső kétségbe esésében a Nemzet Atyjához fordult segítségért, keserűen kellett csalódnia. A titkárság azt a választ küldte, hogy a Legfelsőbb Döntéshozó nem foglalkozik egyéni ügyekkel (ahogy gazdasági és nőügyekkel sem), minden esetre sok sikert kíván a szerencsétlen családanyának a jövőt illetően. Mindezt a Családok Évében. Na, ezt hívják cinizmusnak.

Persze, nem lehet elvárni Orbántól, hogy valóban mindennel foglalkozzon, mindenről tudjon, mivel állítólag őt is csak anya szülte. De akkor legalább ne tenne úgy! A szerencsétlen pór meg azt hiszi, hogy biztos nem tud róla, mert különben nem engedné! De, tud, csak éppen leszarja.

Kategóriák: Szervezetek

Orbán Gáspár: Bakaruhában

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 15 - 14:23

Június 7-én hivatásos katonává avatták Orbán Gáspárt, Orbán Viktor miniszterelnök fiát. Az eseményt nem verték nagydobra, a helyi újság és a televízió beszámolt ugyan a 22 katona eskütételéről, ám arról nem történt említés, hogy Orbán Gáspár is köztük van. Az avatáson egyébként az újdonsült katona apja, és nagypapája Orbán Győző is tiszteletét tette.

Orbán Gáspár volt már minden. Futballistának indult, akárcsak az édesapja, de neki sem jött össze a nagy kaland. Nem bizonyult elég kitartónak, vagy/és tehetségesnek. Pedig, jól indult minden, de aztán valami, valahol eltörött. Lehet, nem is Gáspár akart futballista lenni, hanem csak apja álmodta meg neki ezt a saját álmai beteljesülése helyett. Orbán Viktor máig nem volt képes feldolgozni, hogy nem lehetett igazi futballista, csupán egy – általa – lehülyített, jobb sorsra érdemes ország miniszterelnöke.

Miután Orbán Gáspár abbahagyta a futballt, elment Afrikába, hogy az ottani szegény gyerekeket oktassa a világ legnépszerűbb játékára. Nemes gondolat volt, igaz, nem túlságosan NER-kompatibilis. Ki tudja, meddig tartott volna ez a kaland, ha – máig tisztázatlan körülmények között – haza nem hozzák Gáspárt a fekete kontinensről. Az ottani gyerekek szegényebbek lettek egy futballt oktató fehér emberrel, Orbán Gáspár viszont újból kezdhette keresni önmagát. Meg is találta: egyházat alakított, Felház néven. Igazi egyházat, amelyik közelebb van istenhez, mint a többi. Valódi egyházat gründolt Orbán Gáspár, aztán, társaival együtt tavaly ősszel váratlanul bejelentették, hogy vége a Felháznak. Küldetését teljesítette, amit vállalt, bevégezte. Idén tavasszal még tartottak egy nagy, közös imát, aztán isten veled Felház, mintha soha nem is lettél volna.

A kallódó fiú most újból révbe ért. Hogy ez a kikötő lesz az utolsó, talán ő maga sem tudja. Ami biztos: Orbán Gáspárnak mostantól bajtársai vannak. Előljárói a seregben, idővel, ha nem hagyja abba ezt is idő előtt, beosztottjai is lesznek majd.

Orbán Viktor most valószínűleg büszke a fiára. Igaz, belőle sem lett futballista, de Gáspár mégis többre vitte. Igazi, katona lett, nemcsak miniszterelnök.

Kategóriák: Szervezetek

Valami eltűnt, valami született

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 13 - 21:51

Jelenleg már – próbaüzemben – a nagyközönség számára is megnyitotta kapuit a Párisi Udvar Hotel Budapest. A Ferenciek terén álló Párisi Udvar, Budapest egyik legismertebb, Európában is egyedülálló épülete, melynek teljes felújítása öt évvel ezelőtt kezdődött. A történelmi jelentőségű helyreállítás szigorú műemlékvédelmi szabályok szerint, szakrestaurátorok bevonásával, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével zajlott.

A mai Ferenciek tere és a Petőfi Sándor utca sarkán az 1810-es években is a város egyik legelőkelőbb háza állt, Pollack Mihály tervezte, báró Brudern József számára. Az 1817-ben felépült üzlet- és lakóházat már akkoriban is Párisi Udvarnak nevezték. Az épületet 1906-ban megvásárolta a Belvárosi Takarékpénztár és 1912-re – új rendeltetésének megfelelően – átépítették. A látványos, keleties és szecessziós elemekben gazdag, arab, mór és art nouveau jegyeket hordozó épület a II. világháború során komoly sérüléseket szenvedett, felújítása után az IBUSZ székháza lett, a földszinti, utcai oldalán pedig a híres „Jégbüfé” vonzotta a látogatókat. Harmadik újjászületése során – napjainkban – a Párisi Udvar Hotel Budapest kel benne életre. A luxusszálló elegáns szobáinak kialakítása nyomán a budapesti kultúra megannyi szépsége teszi vonzóvá a helyet, a jellegzetes zöld, Zsolnay kerámiáktól kezdve – a Duna panorámáján át – egészen Párizsig, melynek a magyar művészvilágra gyakorolt évszázados hatása tükröződik most a szálloda belsőépítészetében.

A száztíz szobás hotel az amerikai Hyatt Hotels Corporation „The Unbound Collection by Hyatt” márkájához csatlakozik, mely a szállodaiparban világszerte egyedülálló belsőépítészeti megoldásokkal varázsolja el a vendégeket. Ebbe a csoportba csak olyan egyedi, karakteres épületek tartozhatnak, melyek valamilyen történelemmel, építészeti különlegességgel bírnak. A különleges szállodákat felsorakoztató márka tagjaként, a Párisi Udvar Hotel Budapest, központi elhelyezésének, gazdag történelmének és lenyűgöző építészetének köszönhetően ideális célpontja lesz a megszokással szakítani kívánó, felfedező kedvű utazóknak. A múlt század eleji pezsgő atmoszférát éleszti újjá az új szálloda és a földszintjén, a hozzá tartozó Párisi Passage Café & Brasserie étterem. A díszes majolika csempékkel, muránói üvegmozaikokkal és a lélegzetelállító kristálykupolával egyszerre szimbolizálja most Budapest fénykorának újjászületését, valamint a város dinamikus fejlődését.

A kastélyszerű hotelben az épület adottságaiból eredően nincs két, egyforma méretű, elrendezésű szoba. A belső terek, fürdőszobák elhelyezése más. A berendezésük, felszereltségük viszont azonos, világos színvilágú, a barna, az arany és a zöld színek dominálnak. Az ablakok hő- és hangszigeteltek. A lakóház egykori nyitott udvarát befedték, így a vendégek részére egy zárt klubterület, a Club Lounge jött létre, ahol hideg és meleg ételeket, italokat rendelhetnek. A belső tereket a Róth Miksa által tervezett, készített színes üvegablakok, valamint a Zsolnay gyár által készített kerámiák díszítik. Ebből a szempontból az épület szerencsés volt, a háború a drága díszekben csak kisebb pusztítást okozott. A dekorációban sok helyen megőrizték a a Takarékpénztárra emlékeztető motívumokat, gyakran látható méh és kaptár.

A szobák közül tizennyolc a lakosztály, melyekből kettő a hatodik emeleten kapott helyet: a két – egymásba nyitható – elnöki rezidencia. Itt a sajtóbejárás során – biztonsági okból – tilos volt fényképezni, ám annyi mégis kiderült: az épület eredetileg csak ötemeletes volt, a hatodikat a felújítás során adták hozzá. Egy 130 és egy 290 m2-es lakosztály készült, két, illetve három hálószobásak. Beépített, belső szauna és a 100 – 100 m2-es teraszon külső jacuzzi tesz exkluzívvá az élményt. A rezidenciák teraszain lenyűgöző kilátásban gyönyörködhetnek a vendégek, az egyikről a pesti, a másikról a budai oldal tárul a látogató szeme elé. A teraszok gazdag ornamentikája is a Zsolnay gyár, kifejezetten a felújításra készült, de korhű elemeiből áll össze.

Üzemeltetőként vesz rész a Párisi Udvar Hotel életében a Mellow Mood Hotels. Ez a szállodacsoport 12. egyben az első ötcsillagos szállodája – mondta el a tájékoztatón Schwindt-Kiss Andrea, a Paris Property Kft. project igazgatója. A felújítás lehetőségét pályázat útján nyerték el. Fontos számukra, hogy nemcsak egy újabb szállodát nyitnak, hanem vissza tudtak adni a városnak egy sokáig kihasználatlanul álló, pusztuló épületet. Szépségeit a szállóvendégeken kívül mások is élvezhetik, hiszen rövidesen minden erre járó leülhet majd a földszinti étteremben vagy a kávézóban. A fejlesztés pedig folyamatosan része az 1997 óta létező Mellow Mood Hotels-nek, kezdetben alacsonyabb, később egyre növekvő színvonalú szállodákkal foglalkoztak és fejlesztések sorozata nem is fejeződik be a Párisi Udvarral. Már a koncepció kidolgozásának állapotában van a VI. kerületi Paulay Ede utcában egy új, szintén ötcsillagos szálloda.

Párisi Udvar Hotel épülete meglehetősen elhanyagolt volt. Eredeti építői számtalan – akkor újnak számító – megoldást alkalmaztak. Ilyen volt például központi hűtő-fűtő rendszer, mely az épület alatti forrásvizet használta fel – emlékezett az érdekességekre Hermesz János project menedzser. A későbbi átalakítások bizony nem a legjobb minőségben, nem a legszakszerűbben történtek. Az egyiknek volt köszönhető a passzázs kialakítása a Ferenciek tere és a Kígyó utca között. A mostani újjáépítés 2016-ban a lomtalanítással kezdődött. Ott, ahol nem műemléki felületek voltak, a vasbeton szerkezetig kellett mindent lebontani. A legfelső két szintet teljesen átázott, tönkrement állapotban találták. Hasonló gondok voltak az alapozásnál is. Találtak viszont több helyen, nagy mennyiségű, az eredeti gyártásból származó befalazott kerámiát, amit most felhasználhattak. A központi kupola megmentése önmagában másfél évet vett igénybe, elemeire bontva, egyenként újították fel. Minden munkát magyarországi restaurátorok végeztek.

Valódi különlegesség a két elnöki lakosztály, ilyen Budapesten egyetlen más szállodában sem található – emelte ki Fazekas Tamás a hotel igazgatója. A többi szobáról szólva az is megállapítható, hogy belvárosi hotelhez képest a méretük, a 35-36 m2 szokatlanul nagynak számít. Ez a szálloda egyik vonzereje lehet. Az építés során kialakítottak egy „executive” emeletet, olyan – elsősorban üzleti – közönség számára, amelyiknek erre már igénye van. Itt gyors kiszolgálásra, gyors reggelire, egy délutáni megbeszélés lebonyolítására van lehetőség. A 2. emeleten egy 100 személyes és két kisebb konferenciaterem is rendelkezésre áll. A hotel főbejárata a Petőfi Sándor utca felől van. Innen a vendégliftekig olyan területet találunk, ahol akár a szállóvendég, akár az utcáról besétáló, mindenhol élvezhet valamilyen kiszolgálást. A passzázs nagyobb részét az étterem foglalja el, erősen magyaros stílusú, de nemzetközi konyhát kínál. A Ferenciek tere felőli bejáratnál pedig egy kávézó nyílott. Estére a szolgáltatás egy bárral színesedik. A 110 szobához 135 fő személyzet tartozik, ez jól mutatja az elvárható kiszolgálás minőségét. A belvárosi elhelyezkedés miatt a szállodának parkolója nincs. Szerződésben állnak viszont parkolóházakkal, ahová a gépkocsival érkező vendégek autóját a személyzet elhelyezi és kívánságra visszahozza. A hotel hivatalos megnyitása június második felére várható.

Révay András

Kategóriák: Szervezetek

Schmuck Andor nem ellenzéki jelölt — Épp ellenkezőleg!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 12 - 18:04

Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy Schmuck Andor bejelentkezésével egy újabb ellenzéki jelölt indul a főpolgármesteri székért. Orbán sajtója ezt szajkózza, és ahogy látom, „ezen az oldalon” is többen átveszik ezt a mantrát.

Nos, sem Schmuck, sem a többi futóbolond nem ellenzéki jelölt. Épp ellenkezőleg. Létezésüknek egyetlen értelme van, mégpedig az, megosszák az ellenzéki tábort és szoros verseny esetén annyi szavazatot vegyenek el az ellenzék valódi jelöltjétől, amennyi ahhoz szükséges, hogy Tarlós István, a Fidesz budapesti helytartója a helyén maradhasson.

Az ellenzéknek Budapesten három jelöltje van: Karácsony Gergely, Kálmán Olga és Kerpel-Fronius Gábor. (Névsor szerint írtam.) Közülük egy indul majd Tarlós ellenében.

Mindenki más, aki bejelenti az indulását, a Fidesz érdekeit szolgálja. Úgyhogy ne vegyétek át a szóhasználatot, és ne írjatok olyanokat, mint Orbán lakájmédiája, vagyis, hogy az ellenzéki oldalon már megint casting van.

Ezúttal szerencsére nincs casting. Előválasztás van, és arról tényleg nem az ellenzék tehet, hogy a valódi választáson végül nem egy, hanem több jelölt áll majd Tarlóssal szemben. Az előválasztás győztese, plusz azok, akik kihagyják az előválasztást, és egyből a döntőbe kvalifikálják magukat. Ők, ismétlem, nem az ellenzék, hanem a Fidesz jelöltjei, és arra lettek kitalálva, hogy megosszák az ellenzéki szimpatizánsok szavazatait.

Figyeljetek erre, és figyelmeztessetek másokat is.

Kategóriák: Szervezetek

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 10 - 16:32

Mintegy 200 millió forintot ad az amerikai külügyminisztérium a közép-európai régióban működő független sajtónak. Ennyivel járul hozzá ahhoz, hogy a kormányoktól független műhelyek ne menjenek tönkre, és tudják teljesíteni azt, ami amúgy minden médiának a feladata volna: a pártatlan és tisztességes tájékoztatást.

Csak látszólag sok pénz a 200 millió forint, Mészáros Lőrinc például le sem hajol ekkora összegért, de vannak olyan újságíróműhelyek, amelyek számára a túlélést jelentheti az így elnyert néhány milliós támogatás. Az átlagember persze többnyire nem fogja fel, hogy számára is fontos a sajtó szabadsága, sokan azt hiszik, hogy a sajtószabadság az újságírók magánügye, nekik fontos, hogy megírhassák azt, amit lényegesnek tartanak Magyarország és a világ dolgairól. Sok más mellett ebben is különbözik az amerikai külügyminisztérium az átlagemberektől: az előbbi tudja, miért lényeges, hogy legyenek a sajtóban a kormányoktól független, szabad szigetek.

Merthogy, szemben minden kormányzati állítással, Orbán Viktor miniszterelnöknek nem az ellenzéki sajtó túlsúlyával szemben kell kormányoznia, hanem éppen ellenkezőleg: mérhetetlen pénzzel rendelkező médiabirodalom áll a Fidesz és a kormány mögött, amely sokszor megengedhetetlen módon segíti a kormányt, hogy elhitesse, amit fontosnak tart a magyarokkal elhitetni.

Ha nem volna független sajtó, még a mostaninál is kevesebben tudnának a hatalmon lévők hazugságairól. Arról például, hogy az egészségügyben milyen áldatlan viszonyok uralkodnak, és hogy lassan többen halnak meg a kórházi fertőzések, mint a betegségek miatt. Azért kell a kormánytól független sajtó, hogy legyenek akik megírják, hogy Orbán Viktor veje, Tiborcz István pofátlanul gazdagodik és 33 éves korára már a 32. a leggazdagabb magyarok százas listáján. Hab a tortán, hogy az általa elkövetett csínyek ellenértékét, amelyet az Európai Bizottság mostanság készül behajtani, a magyar adófizetők fogják kifizetni. (Hozzávetőlegesen 13 milliárd forintról van szó.)

Azért kell a független sajtó, hogy az emberek megtudhassák, hogy Nikola Gruevszki, a hazájában köztörvényes bűnökért elítélt, ám a magyar külügy segítségével ideiglenesen hazánkba szöktetett volt macedón miniszterelnök egy Margit körúti lakásban a magyar külügy helyettes államtitkárával találkozott. A lakás egyébként két kínai illető tulajdonában van, egyikük épp a Rogán Antal által felügyelt letelepedési kötvények révén lehet Magyarországon.

Azért kell a független sajtó, hogy az ilyen és ehhez hasonló gazemberségekről legalább azok értesülhessenek, akiket érdekel, hogyan teszi tönkre a regnáló kormány az országot.

Ezért kell az amerikaiak 200 millió forintja, melyre a független szerkesztőségek pályázhatnak. Csepp a tengerben ez a pénz, különösen a Fidesz korlátlan kasszájú médiavállalkozásainak lehetőségeihez képest, de gesztusnak mindenesetre figyelemre méltó. Az az üzenete ugyanis, hogy a demokráciához elengedhetetlen a sajtó szabadsága.

Nem nagy nóvum ez, de nem lehet elégszer elmondani. Már csak azért sem, mert volt idő, amikor még azok is tudták ezt, akik ma mindent elkövetnek azért, hogy a sajtó Magyarországon ne lehessen a kormánytól független, azaz, szabad.




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Az önarckép fantomja. Rembrandt 350 A Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 16:46

Rembrandt halálának 350. évfordulóján a magyarországi neoavantgárd néhány immár klasszikusnak tekinthető Rembrandt-parafrázisát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria legújabb kamarakiállítása. A tárlaton többek között Lakner László Rembrandt tanulmányok (1966) című festményét, Birkás Ákos Rembrandt, az önarckép fantomja (1977) című konceptuális fotóművét, illetve Forgács Péter Idő/közben: Rembrandt morfok (2006) című videoinstallációját láthatja a közönség.

2018 decembere óta látható a Magyar Nemzeti Galériában az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény fő műveit bemutató kiállítás. A tárlat egyik különlegessége, hogy a teremsor közepén egy szürke színnel jelölt „átmeneti zónában” kialakított kabinetterem kamarakiállításokat befogadó projektteremként funkcionál. Így ez az elképzelés az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény 2009-ben elindított kamarakiállítás-sorozatának továbbgondolásaként is értelmezhető. A most, Rembrandt halálának 350. évfordulója alkalmából nyíló tárlat a második kamarakiállítás ezen a helyszínen.

 Rembrandt a művészettörténet kiváló alkotói között is kitüntetett jelentőséggel bír: nevét közhelyszerűen használják a festészet, sőt, általában a művészet szinonimájaként, életművének, műveinek felidézése, vizsgálata, interpretálása, parafrazeálása az esetek többségében túlmutat a nagy elődnek járó tiszteletadás gesztusán. Rembrandtot felidézni egyfajta meditáció a festészetről, a képalkotásról és a művészetről, ám egyúttal viaskodás is a Rembrandt-névhez tapadó közhelyekkel és klisékkel.

A szeptember 22-ig nyitva tartó kiállításon látható művek kölcsönösen értelmezik, árnyalják egymást, sőt, akár az önarckép mibenlétére vonatkozó gondolatmenet elemeiként is összeolvashatók. Mindhárom művész Rembrandtot mint az önarckép-festészet klasszikusát idézi meg, az önarckép születését, az arc alakulását mint időbeli folyamatot mutatja be, az idő múlását, illetve a művész és a művészet időben változó mivoltát és önazonosságának kérdését vizsgálja. Különböző médiumokat alkalmaznak, ám egyaránt a művészettörténet nagy hagyományainak továbbélésére kérdeznek rá – a jelen perspektívájából tekintve vissza a múltra. Az összesen hét művet – három Lakner-alkotást, két Birkás-művet és egy Forgács-videoinstallációt – bemutató tárlaton a kortárs művek mellett Rembrandt 1633-ban alkotott a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében lévő, Sálas, sapkás önarckép ellenfénybencímű rézkarcával is találkozhatnak a látogatók.

Akár a Szépművészeti Múzeum 2006-ban rendezett Re:mbrandt. Kortárs művészek válaszolnak című kiállítása – amelyen első ízben szerepelt Forgács Péter itt bemutatott alkotása –, ez a tárlat is kortárs, illetve közelmúltbeli művészi reflexiók segítségével „olvassa újra” Rembrandtot, akinek egy rézkarc önarcképe látható a kiállítótérben. A bemutatott művek többsége a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származik.

A kiállítás kurátora: Fehér Dávid

(forrás: sajtóanyag)

A kiállítás megtekinthető: 2019.június 7.-szeptember 22. között.

Fotók: Gergely Bea

 

 

 

 

 

Kategóriák: Szervezetek

Egy kis mosoly — Pünkösdi pihenő

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 15:39

Eredetileg a magyarországi belpolitikáról akartam írni, ezúttal az ellenzékieket bírálva – el is kezdtem, és bizonyosan be is fejezem majd. De úgy gondoltam, lazítsunk egy kicsit.

Tudni kell, hogy sokféle honlap hírlevelére, fórum beszélgetéseire bejelentkeztem – van időm, megtehetem. Nem nagy ügy kitörölni azt a napi 80-100 e-mailt – és had örüljön az a webáruház, fórum stb., hogy mennyi követője van. Gyakran kitöltök egy-egy közvélemény-kutató kérdőívet is, és ez vezetett arra a felismerésre, hogy tökéletesen igazuk van a marketingeseknek, amikor csak a fiatalokat, középkorúakat veszik célba, általában 39 éves korig.

Hogy miért? Az íveken olyan kérdésekkel találkozom, amiken csak vigyorgok. Pl: Szerethetőnek tartja-e a TH márkájú bumerángot? Szerethetőneeek?! Egy bumerángot (cipőt, telefont, bármit)?! Szükségem volt rá, megvettem, működik, leüti a mezei poloskát a szederindáról, és fegyelmezetten visszajön. Ok. De szeretni? Nopláne: a TH céget magát szeretem-e? Nem kérem, nem szeretem: legfeljebb, ha megint bumerángra lesz szükségem TH-márkájút vásárolok, mert bevált. De ha nem működik, akkor bizony messzire elkerülöm, és keresek egy másik márkát.

Persze, vannak kedvenc tárgyaim. Például az a 4 grammos, még „rendes” 18 karátos (nem gagyi, török, vagy amerikai 12-14 karátos smukk) aranyból készült gyűrű a világoszöld üvegkövével. De nem azt a falatnyi nemesfémet szerettem, hanem Édesanyám háromhetes különmunkáját (amit a főállása, meg egy mellékállása mellett vállalt), hogy eleget tegyen annak a polgári szokásnak, hogy a lányok nagylánnyá válása alkalmából ékszert ajándékozzon. (Igaz, vagy öt éves késéssel, mert „mindig közbejött valami”, de mindegy, a 20. szülinapomra meglett.) Sajnos az egyik lakásbetöréskor elrabolták: csak remélem, hogy a rabló legalább ételt vagy cipőt vett a gyerekének a gyűrű árából – mifelénk nem járnak nagykaliberű gazemberek –, akkor még Anyukám is elégedett lenne, hiszen életében sose hagyott éhes gyereket, kóbor macskát magára. Vagy az az arasznyi, bumfordi, plüss jávorszarvas, amit a fiam hozott rajongott országából, Izlandról. Ahová később engem is elvitt, gyarapítva ezzel a Föld legfiatalabb unokájának rajongói táborát.

De a vásárlásról, meg a marketingről – ami persze az ember tárgyakhoz való viszonyát is jelzi –, akartam mesélni. Sose volt ellenemre, hogy üzletekben nézelődjek, latolgassam, mi éri meg. Egy életre meghatározta „vásárlási szokásaimat” Nagyapám. Nyaralni érkeztem hozzájuk a legnagyobb córesz idején. Nagypapa ránézett a lábbelimre, nem szólt egy szót sem, csak kézen fogott, és bevitt a vegyesboltba szandált venni. (Nagy falu, már akkor is külön volt a Műszaki Áruháznak nevezett vegyesbolt, meg az élelmiszerüzlet, amit mindenki csak „Hangyának” hívott, holott akkor már évek óta nem létezett a kereskedelmi szövetkezet.) Én persze rögtön a legolcsóbb szandálok között válogattam, tudtam, szegények vagyunk. Mire Nagypapa: Jaj, kisunokám, mi nem vagyunk gazdagok, nem engedhetjük meg magunknak a legolcsóbb bóvlit!

Így azután a mai napig nagyon megnézem, hogy mire adok ki pénzt. Ha vásárolok, tudom, mit akarok venni, és nem nagyon lehet elcsábítani semmilyen csillogó bigyóval.

Amikor életemben először 1979-ben kijutottam „Nyugatra”, persze Bécsbe, csak néztem. Ezért rajonganak a honfitársaim? Ezért a sok csicsás vacakért, ami elárasztja a Maria Hilfer Strasse kirakatait?

Miután ez is „begyűrüzött” ma már hozzánk, egyre jobban utálok vásárolni. Nemcsak azért nézem reszketve a magát megadni készülő cipőmet, mert idősödve nehezebben mozgok. Hanem azért, mert tudom: hiába járnám végig a cipőüzleteket, csak a számomra már hordhatatlan tízcentis sarkú, ránézésre is legfeljebb 1-2 alkalomra kitartó lábbeliket találnék. Kurvulnak a márkák is. Évekig vásároltam egy márkát – borsos áron, mert megérte a csinos, mégis hordható bőrcipő. Legutóbb nem találtam a márkaboltjukban semmit. Tudom, idősödve az ember lába „elterül”, ezért eleve egy számmal nagyobb méretet kérek, mint 20 éve. De húsz éves koromban sem tudtam volna felhúzni a lehetetlenül leszűkített cipőket – legfeljebb, ha autóval áthajtatok a lábfejemen. Így hát fegyelmezetten elballagok a kínai piacra, és a bolti ár tizedéért megveszem a műanyagot. Azt a pár órát kibírom benne, amíg egy film, vagy színházi előadás, családi vendégség tart: otthon szellős papucsba bújok. A munkahelyeimen is mindig cipőt váltottam. Más cipő kell, ha az íróasztalnál ülök, másfajta, ha eseményről kell tudósítani, és megint más, ha egy riport kedvéért a zajló Tiszán rocsózom.

De ugyanígy vagyok az élelemmel is. Egy hónapban legalább egyszer piacra megyek, bár a közelemben lévő hipermarketben is széles a választék, és olcsó az áru.

Ez egy magyar üzletlánc egyik – nagyon jól vezetett, tiszta, rendes – tagja. Ezzel egy nagyon érzékeny kérdéshez értünk. Bojkottáljam-e amiatt, hogy kampányidőben egy számomra kellemetlen alak vigyorog a bejárati plakátról? Hülyeség, szerintem. A nővérem viszont, akinek a közelében ugyancsak van egy ilyen üzlet, kampányidőszakon kívül is messzire elkerüli. A zsúfolt, kétes tisztaságú bolt drága is: a Belvárosban van.

Ugyanez a termékekkel. Hiába van a trikolóros felirat: magyar áru. Az a paradicsom, eper, az pont olyan kemény, vastaghéjú, ízetlen, mint az olasz, spanyol stb. Nem csoda, hiszen miért erőlködne a magyar gazda a sérülékeny, romlékony, lédús, paradicsomízű paradicsommal: hát ugyanazzal a szaporítóanyaggal dolgozik, mint spanyol, olasz stb. társa.

Ki van próbálva: amikor kertes házba költöztünk, mondtuk: na, akkor a magunk kedvére termelünk paradicsomot, újhagymát, ilyesmit. Hát a boltban, de a piacon is kapható magból, palántáról ugyanaz a kívül piros, belül zöld, leginkább billiárdgolyónak alkalmas termék jön le – a piaci ár kb. duplájáért.

Amiért mégis a magyar zöldséget választom, – hacsak nem sokkal drágább –, az az, hogy ez legalább nem szennyezi a szükségesnél nagyobb mértékben a Földet a sokszáz kilométeres szállítással.

Vigyorgok a manapság csak „bionácinak” nevezett finnyáskodókon is: jaj, jaj E- szám! Ezek nem tudják, hogy az E-számok mindenféle fűszert jelentenek, hogy a nemzetközi kereskedelemben egyértelmű legyen az összetétel? Ha jól emlékszem, az E-321 pl. a konyhasó(NaCl) jelzése. Lelkendeznek: micsoda krémes, finom ez a joghurt! Nem tudják, hogy a joghurt, a kefir (az aludttej) természetes állapotában darabos – magyarul úgy mondjuk, ”májas” -, különválik a szárazanyag és az író? Krémes a belenyomott emulgáló szerektől lesz, pl. a guárgumitól. Nem mellesleg, így az írót is bele lehet keverni, el lehet adni joghurtnak. Pedig a lehűtött írónál kevés jobb üdítő akad egy kánikulai napon.

Sorolhatnám a példákat napestig, például a „magasra sült, puha, piros” kenyérről, aminek nem lehet egy szeletét megkenni, mert kibukik a héjából, és a felvágása után másfél órával pergőre száradva szétesik. Egy péktől kérdeztem ennek az okát. Mire ő: a kenyérnek ma jó, ha a 30 százaléka liszt: a többi adalékanyag. De hát mit lehet tenni, ha a vevők a magas, piros, puha kenyeret keresik? Márpedig a kovászolt nem mindig lesz magas, és estére megszikkad. Ez meg másnap is puha – főként, ha a boltban kicsit megmikrózzák, hogy langyos is legyen, a kenyérillatról meg gondoskodik a szintetikus spray.

De csak locsogok itt mindenfélét, és egészen eltértem a marketing idiótaságáról. Bár lehet, hogy mégsem. Tényleg, őszintén kérdem fiatalabb olvasóimat: számít az, hogy szereted-e a TH, AB,WC céget? Boldogabb leszel, ha ilyen terméket fogyasztasz? Én pl. – de az általam közelebbről ismert fiatalok is – egészen másutt keressük a boldogságot, szeretetet – nem a boltban.

Erről majd egy másik alkalommal – így is igénybe vettem a türelmeteket.

Rátesi Margit




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Hiszek a szerzőkben és a művekben

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 9 - 15:27

Különleges, új színházi évadra készül a Budapesti Operettszínház. Új vezetéssel és új szemlélettel, de változatlan elkötelezettséggel a nézők iránt. A változást a célkitűzés is jelzi, mely szerint a 2019/2020-as évadban az Operettszínház már nemzeti dalszínház legyen!

Igyekeztünk úgy összeállítani ezt az évadot, hogy szolgáljuk a nézőt, a műfajt és a művészetet – kezdte a bemutatást Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, a Budapesti Operettszínház 2019. február 1-től hivatalba lépett főigazgatója, akit korábban operaénekesként ismerhetett meg a közönség. A színház új logója is ezt az új arculatot próbálja tükrözni. Egy kicsit archaizál, egy kicsit szecessziós, benne egyenlő mértékben, egymás mellett és egymásba fonódva jelenik meg a zene és a színház. Mindkettőt magas színvonalon, stílushűséggel és alázattal óhajtjuk szolgálni. A szerzőink megérdemlik azt a bizalmat, hogy higgyünk bennük, elfogadjuk őket úgy, ahogy megalkották a műveiket. Nem érzek késztetést arra, hogy átdolgozzuk a műveiket. Hiszek a szerzőkben és hiszek a művekben, hiszek a stílushűségben és a műfajhűségben!

Vonatkozik ez az operettre, a musicalre és a daljátékokra egyaránt – erősítette meg a főigazgató. Ennek jegyében szeretném látni a ház színpadán az új szellemben fogant első produkciónkat, a Csárdáskirálynőt. Visszanyúlunk vele Kálmán Imre eredetijéhez. Színre kerül majd a János vitéz – ennek rendezője és koreográfusa is Bozsik Yvette – jön egy új rockmusical, a Mohács 1526, mely a csatavesztés körülményeit és a mögötte maghúzódó emberi kapcsolatokat taglalja. Mono-operaként jelenik meg a Raktárszínházban Anne Frank naplója, lesz egy zenés játék a francia irodalom fenegyereke, a költő-zeneszerző, Boris Vian életéről „Tajtékos dalok” címmel a Kálmán Imre Teátrumban, és szintén a Teátrum műsorát színesíti egy szokatlan új műsor. A Párizsi randevú megjelölése „dinner Show”, a nézők az előadás közben mesterszakácsok négyfogásos, pazar vacsoráját élvezhetik majd. Végül pedig egy igazi meglepetést jelentett be a főigazgató. Lesz az Operettszínháznak Diótörő előadása!

A 2019/2020-as évad első bemutatója a Csárdáskirálynő lesz, Kálmán Imrének minden idők legsikeresebb és legtöbbet játszott operettje. Több mint száz évvel ezelőtt mutatták be, de azóta a világ szinte minden pontján énekelték csodálatos dalait. Idén legelőször a nyáron, július 12-én, a Margit-szigeti szabadtéri színpadon láthatja majd a közönség – ez mintegy előbemutatója lesz az őszinek – szeptember 6-tól kezdődőn ugyanis a színházban, kibővült szereposztással fogják játszani. Kálmán Imre egykor azt mondta: „Nem tudok zenét szerezni, amikor a frontokon öli egymást a világ.” A megtorpanáson Lehár Ferenc segítette túl, lássuk be, figyelemre méltó az a példamutató nagyszerűség, ahogyan ez a két kiváló alkotó nemhogy egymás ellen, rivalizálva, hanem egymást bíztatva dolgozott. Dúlt a háború, de Kálmán Imre befejezte a művet, megkomponálta benne a Monarchia haláltáncát is: „Húzzad csak kivilágos virradatig!”

Életében először rendez operettet a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. Elképzeléseim szerint – mondta, most az eredeti szövegkönyv tér vissza. Egy eltűnt, talán soha nem volt vagy alig volt világot tár elénk, végtelen eleganciával, arisztokratizmussal. A darab premierje 1915-ben, Bécsben volt, Budapesten egy évvel később adták elő a Király Színházban. A német nyelvű librettót Gábor Andor fordította, alaposan át is írta, kifejezetten a magyar közönség számára. Van egy mese, ahol győzedelmeskedik a mindenható szerelem – ennek a világát idézzük meg és egy kicsit arról is beszélünk, hogyan tűnik el ez a világ. Úgy beszélünk az I. Világháborúról, hogy a gondolataink mára is érvényesek lesznek. Erősen asszociálunk a Monarchia hangulatára, ezt tükrözik a jelmezek, sok humorral, játékkal, szenvedéllyel, de nagyon elegánsan és egy kicsit fájó szívvel az eltűnt világ után. Lapunk kérdésére válaszolva a rendező elmondta: az a sokakat elképesztő jelenet, mely a legutolsó átdolgozáskor került be a darabba – egy frontról sebesülten hazatért, ott sokkot kapott katona „ratatatázik” a színpadon – az eredetiben sosem szerepelt, így most sem lesz az előadásban.

A különlegesen gazdag kiállítású produkcióban a díszlet és a jelmezek is visszavezetnek a Monarchia hangulatához, de megmutatkoznak majd a viharfelhők is. A díszlet alapját egy nagy, cizellált gramofon-tölcsér képezi, melyről a második felvonástól majd fokozatosan kezdenek leesni a díszítő elemek, egyre szegényedik, míg a harmadik felvonásra szinte már csak egy csontvázzá válik. Jelképezi, hogy valami pusztul, mindinkább esik szét, miközben odabent ropják a táncot. A darab főúri, bohém szereplőin a jelmezek a kor mívességét követik. Megjelennek a régi, nagyon régi magyaros motívumok, melyeket ma már csak igen ritkán látunk. A huszár viselet, a díszmagyar, a hölgyek mindent felülmúló eleganciája uralja majd a színpadot és természetesen nemcsak a főszereplők, hanem az ének- és a tánckar tagjai is, ragyogóan, a kornak, környezetnek megfelelően öltöznek.

Az operett zenéjében is visszatérünk az 1915-ös ősbemutató anyagához- erősítette meg Pfeiffer Gyula, főzeneigazgató. Korábban voltak előadások, ahol – érthetetlen okból – ilyen-olyan, más operettekből származó betétdalokkal akarták „feljavítani” a Csárdáskirálynőt, szerintük ez teljességgel felesleges, ez az operett úgy jó, ahogy van!

Fontos kiemelni, hogy a dalszövegekben is Gábor Andor eredeti szövegeit, használjuk, hiszen pontosan tudjuk, ő nem a hasára ütve alkotta meg ezeket, hanem Kálmán Imrével együtt! A magyar közönség majdnem mindegyiket kívülről tudja – és bár az utóbbi években kissé háttérbe szorult, most visszahozzuk. A „feltámasztott” bemutatásra váró darab így szinte az 1915-ös előadás reprodukciója lesz.

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Minden oldala gyönyörű

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 19:06

Újabb csodálatos könyv látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában. Két fotóművész, Vizúr János és Kércz Tibor felvételeiből válogatva állt össze magyar és angol nyelven az „Álmodó Vizek” című kötet, melynek képeiből június 12-ig kiállítás is látható a Természettudományi Múzeumban.

Napjainkban folyamatosan beszélünk arról, hogy a víz mennyisége, tisztasága mennyire fontos mindannyiunk számára. Ez az album igencsak inspiráló lehet arra, hogy ezt komolyan gondoljuk és tegyünk is érte valamit. Az embernek a víz többet jelent, mint puszta létfeltételt – emlékeztetett rá a könyv bemutatásakor Zsila Sándor fotóművész. Minden érzékszervünknek ad valami pozitív ingert. Szánkba véve – bár erre korántsem mindig gondolunk – az életet isszuk a friss hideg vízzel, ízlelése felüdít, felélénkít a szomjúság csüggedése után. A májusi eső illatából – amely ugyan nem a vízé, hanem a csapadéktól felpezsdült természetes aromáké – mélyeket szippantunk, a tüdőnket is tisztítva az erőteljes sóhajokkal. Amikor fürdünk, akár kádban, akár medencében, akár tóban, folyóban, netán a tengerben, a bőrünkön érezzük a selymes, szinte gyógyító simogatást. A fülünkben cseng a köveken átbukdácsoló kis patak csobogása, a folyó árjának zúgása, vagy a tenger moraja. Ennek a végtelenül változatos elemnek a látványa is hasonló hangulatokat tud elővarázsolni.

Dr. Vizúr János, aki „polgári foglalkozására” nézve pszichiáter és Kércz Tibor, aki vegyészmérnök, mindketten hosszú évek óta foglalkoznak természetfotózással és munkáikat számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték már el. Közös kötetüknek művészi fotói a vizet, a könyv főszereplőjét, ötféle oldaláról mutatja meg: a dinamikus, folyton mozgó -változó közeget, a halmazállapotait váltogató anyagot, a világ képét visszatükröző felületet, az önmagán túlmutató absztrakt látványt, valamint az éltető elemet és életteret. Emlékeztet arra: nekünk természetes, hogy ha kinyitjuk a csapot, édesvíz folyik belőle, ihatjuk, főzhetünk vele, gyönyörködhetünk az erdei patakokban, máshol pedig strandolhatunk – de egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahol ez természetesnek számít!

Az alkotók mégsem a mindinkább sokasodó problémákat örökítették meg, hanem olyan formában fényképezték a vizet, ami az ő lelküknek kedves. Azt mutatják be, hogy a víz miként néz ki a természetben, milyen a valósága? Ez a téma megihlette már a festőket, zeneszerzőket – elég, ha Debussy, Smetana vagy Johann Strauss műveire gondolunk – irodalmi alkotások, versek is születtek róla, nem meglepő tehát, hogy a fotósokat is vonzotta. Ha jó témát keres a természetfotós, igen gyakran valamilyen víz közeli helyet választ. Ez a könyv is azt mondja el számunkra, milyen szép a víz, olykor állatok is vannak a képeken, hiszen nekik is legalább annyira fontos a víz, mint nekünk, embereknek. Vegyük észre, jegyezzük meg, hogy tőlük sincs jogunk elvenni! Szép ügyet szolgál ez a szép album.

A téma megközelítése a két alkotó részéről nem egyforma. Vízúr János inkább az esztétika, a lélek oldaláról történő megmutatásban erős, Kércz Tibor pedig óriási lendülettel, hatalmas lelkesedéssel kereste fel a világ különböző pontjait, kutatta az izgalmas pillanatokat. Ennek a két stílusnak a keveredése nagyon érdekes, közös művet hozott létre. Az ötlet szülőatyja – ki is lehetne más, mint akinek a neve is „víz úr” – negyven éve fotózik, elsősorban természetfotókat készít. Kezdetben az orvosi hivatásának nyomasztó terheit oldotta fel magában a természet szépségeinek megörökítésével. Komárom megyében a Duna partján nőtt fel, a téma kínálta magát. A könyv összeállításának gondolata viszont csak tavaly fogalmazódott meg benne. Mintegy megszemélyesíti a vizet, azért is lett a könyv címe „Álmodó Vizek”.

A fejezetek közül a „Dinamikus” lett az első, mely a görög mondás, a Pantha rei – tehát a minden folyik, minden mozgásban van, illetve a latin gutta cavat lapidem – a csepp kivájja a követ eszmeiségét jeleníti meg. A víz oldóképessége alakítja ki a barlangokat, a folyók, tengerek partjait pedig a hullámzás és az árapályjelenség formálja, változtatja. A hegyekről érkező erek, patakok folyókká duzzadva sodorják a köveket, azok közben aprózódnak. A magasban még sziklákat mozgat a víz, ezek csiszolódva, gömbölyödve kerülnek egyre lejjebb, míg végül kavics, homok lesz belőlük. Az árvizek levonultával jó termőtalaj marad vissza, mely sok helyen évszázadokig éltette a körülötte élő népeket, a nagyobb áradások viszont életveszélyt, pusztítást hoztak.

Érdekes és talán az egyik legszebb fejezete a könyvnek a „Halmazállapot halmozó” – mely további három alfejezetre oszlik, hiszen a víz lehet folyékony, szilárd és légnemű, a hőmérsékletétől függően. Amikor a vízről beszélünk, persze inkább a folyékony jut eszünkbe és még ilyenkor is egészen más látványt nyújt egy csepp, egy tócsa vagy egy folyó. Valószínűleg mindannyian emlékszünk arra a pillanatra, amikor felfedeztük, hogy egy hópehelynek milyen tökéletes szerkezete van, milyen látvány a havas táj, a zúzmarás fa vagy egy jégcsap. No és a gőz, a pára, a köd, a felhő? Az emelkedő hőmérséklet a vizet is transzcendensebb formába emeli, misztikussá teszi. Akinek megadatott már, hogy repülőgépen ülve benne legyen, átmenjen egy felhőrétegen, hogy elámuljon tízezer méter magasban, az alatta elterülő „hómezőn” – ezt örökre megjegyzi magának.

Kércz Tibor negyvenöt éves korában tanult meg úszni, fotózni is csak néhány évvel ezelőtt kezdett, ám a vízhez való viszonya közben alaposan megváltozott. Rengeteg helyen járt, jeges helyeken és a trópusokon egyaránt és közben rájött: nincs két egyforma pillanata a víznek – ezt élete végéig képes lenne fotózni. Örökösen és folytonosan változó közeg és őt ez a változás érdekli legjobban.

Vízközelben fotózva talán az egyik legizgalmasabb téma a tükröződés. Amikor szellő sem fodrozza a felszínt, nincs sodrása, nem úszik rajta semmi, akkor a víz kiváló tükröző felületté válik. Az így keletkezett kép megkettőzi a valóságot, de fejre is állítja egyben. Ha pedig van hullámzás, levelek, fadarabok, jégtöredékek úsznak benne, meglepő, absztrakt látványt hoznak létre. Ezt fényképezve, a nézőben is elindulhat egy intellektuális, spirituális folyamat – és ha ez hosszasabban is megmarad, akár művészetről is beszélhetünk.

(Információ a könyvről: Vizúr János – Kérsz Tibor, ÁLMODÓ VIZEK, Kossuth Kiadó 2019, Central Dabasi Nyomda, ISBN 978-963-09-9474-3)

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Mátyás király lábnyomában

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 15:44

Nincs ebben semmi túlzás, Mátyás király felséges lábai is tapodták a tatai vár köveit – jelenlétét ma már emléktábla hirdeti – bár akkor ő még nem sejthette, hogy a vár egyszer majd a török hódítók birtokába kerül. Ám annak valószínűleg ő is örült volna, ha tudja, hogy késői utódai milyen bravúros csellel foglalták vissza a hadászati szempontból roppant jelentőséggel bíró várat.

Kezdjük talán ott, hogy a XVI. századi török hódítás során Tata vára a török-magyar harcok állandó színterévé vált. Ha Tata négybástyás vára török kézen van, az komoly akadálya sikeres dunántúli keresztény hadmozdulatok indításának. Egyik legnevezetesebb ostroma 1597. május 23-án volt, amikor gróf Pálffy Miklós, a császári seregek vezére csellel visszafoglalta a tatai várat a törököktől. Ennek állít emléket egy hagyományos rendezvény, melyet az idén már tizenkettedik alkalommal szerveznek meg Tatán, május 31. és június 2. között. A katonai hagyományőrző bemutatókon az 1591-1606 között lezajlott 15 éves, vagy más néven hosszú háború időszakának katonáit, életmódjukat, az alkalmazott harceljárásukat jelenítik meg egy hadimustrán, egy várostrommal, egy nyíltszíni csatával és az 1597-es várfoglalással. A korhű ruhák, haditechnikai eszközök és autentikus csatajelenetek egyedülálló élményt kínálnak a látogatóknak.

A városban hagyományos fesztivál-sorozat kezdő rendezvénye a Tatai Patara – emelte ki az eseményről szólva Michl József polgármester, hangsúlyozva, hogy ez nem valami műanyag utánzat, hanem egy fantasztikus találkozás a történelemmel. Aki egyszer ezt végigéli, valóban úgy érezheti, hogy több száz évvel ezelőttre csöppent vissza, a török és keresztény hadak csatájába, bajvívásba, várvívásba és vár visszafoglalásba. A rendezők számára ez nem elsősorban üzleti vállalkozás, sokkal inkább misszió, melynek segítségével szeretnék a gyerekeinket a kor történelmével – nem a tankönyv száraz szövege útján, hanem a részvétel, a cselekvő jelenlét átélésével megismertetni. Ebben nagyszerű partnerré vált a Magyar Honvédség, közreműködésükkel a mai modern hadi eszközök jól megférnek az egykor volt vitézek társaságában. Aki pedig nem nagyon szereti a csatákat, háborút, fegyvereket, az is megtalálja a szórakozását. A város főterén négy katonazenekar koncertezik majd, lesz nemzetközi néptánc fesztivál és külön programmal jelenik meg a Yunus Emre Ensitüsü Budapesti Török Kulturális Intézet.

A MH. 25. Klapka György Lövészdandár parancsnoka, Lőrincz Gábor ezredes arra emlékeztetett, hogy a dandár a kezdetek óta vesz részt ezen a rendezvényen. A hadsereg és Tata városának sorsa már több száz éve szorosan összefonódik és így van ez ma is. Ez az esemény – egy győzelem ünneplése – pedig különösen kedves számukra. Elnevezése, a „Patara” az akkortájt használt robbantó eszköz, a petárda szó elferdítéséből származik. A történelmi szerepjátékosok, hagyományőrzők és a dandár együttes jelenléte jól érzékelteti a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódását. A rendezvényen ugyanis a legújabb fegyverekből is lehet majd jó néhányat látni, sőt – a legkisebbektől a legidősebbekig – személyesen is megismerkedhetnek egyikkel-másikkal. A látogatókat igazi katonai „gulyáságyúban” főtt babgulyással is megvendégelik. A dandár jelenlétének, nem is titkolt célja a toborzás, azt is szeretnék megmutatni a fiataloknak, mit jelent magyar katonának lenni!

Yakup Gül úr, a Yunus Emre Ensitüsü Budapesti Török Kulturális Intézet igazgatója úgy látja, otthon nekik az oszmán birodalom múltját ilyen szépen felelevenítve még egyszer sem sikerült bemutatni, ezért szívesen vesznek részt a rendezvényen. Öt éve él Magyarországon, sokfelé járt más országokban is, de ott sem látott hasonlót. Most a programban a Kulturális Központ segítségével mutatják be az 1940-ben készült Gül baba című filmet, Szeleczky Zita főszereplésével. A várban lévő múzeumban láthatja majd a közönség Isil Arisoy Kaya fotóművész képeit, Rejtett részletek címmel, vasárnap török teabemutatót, kávéfőzést tartanak, török bazár is épül és a kispesti óvodások török táncműsora a vár nagyszínpadán kerül majd sorra. Ugyancsak a nagyszínpadon lép fel 1-én és 2-án Kaya Kuzucu török népzenész. A legérdekesebbnek talán dr. Kazanlár Aminollah Emil ezoterikus festőművész kiállítása ígérkezik, a nyolcvanéves művész már hosszú ideje Magyarországon él és a tarot művelésével, tanításával is foglalkozik.

A Fesztiválon számos gyermek- és kulturális program várja a békésebb szórakozásra vágyókat. Az esztergomi Kuny Domokos Múzeum, valamint a Tatai Múzeum segítségével hozzák közel a látogatókhoz a korabeli élet, a mindennapok, a török-magyar együttélés kulturális egymásra hatását, az elemeket, amik beépültek a magyar ipar- és népművészetbe. Különösen fontos cél volt, hogy a gyerekeket minél jobban bevonhassák ennek a valóban nehezen tanítható és megérhető korszaknak az eseményeibe. Számukra külön rendezvényt, a Deák Patarát szervezték meg. Egy kis ideig a török tábor, a hárem vagy a magyar falu lakóinak életét élhetik, játékos formában. Valódi időutazáson vehetnek részt, szerezhetnek tapasztalatokat. Mintegy hétszáz – már előre jelentkezett, korcsoportokba osztott – gyerek fog különböző útvonalakon végigmenni és az ottani állomáshelyeken gyűjthet ismereteket.

A rendezvény egyik érdekes helyszíne lesz a „Magyar falu”. A kastély tér területén épül fel és a korabeli, váraljai települések mindennapi életébe próbál bepillantást engedni. Fő motívuma idén a kézműves mesterek munkájának bemutatása lesz, melyben a fiatalok oktatása, nevelése is helyet kapott. Megjelennek majd bőrművesek, fafaragók, felépül egy kovácsműhely, egy fazekas műhely, varró műhely és a korabeli nyomda kicsinyített mása. Az ott dolgozó mesterek irányítása mellett mindent ki is lehet próbálni. A ma már eltűnőben lévő gyöngyfűzés, nemezelés, körmön fonás ugyancsak helyet kap a faluban. Nem maradnak éhen a kulináris élvezetekre vágyók sem, a fogadóban egy jó kupa bor mellett a korabeli ételeket lehet megkóstolni, a vállalkozó kedvűek pedig a főzésbe is bekapcsolódhatnak, megismerkedhetnek a régi receptekkel. Azt pedig szinte már mondani sem kell, hogy a városi gyereknek nagy élményt jelent majd a falusi állatokkal való ismerkedés.

A három napban négy nagyobb hadijátékra is sor kerül. Ennek során mintegy 150 – 150 török és magyar vitéz csap össze. Hűen a kor eseményeihez, lesz, amikor a törökök győznek, de természetesen vasárnap délután, végül most is sikerül visszafoglalni a várat!

A magyar seregben – mint egykor valójában – külföldi hagyományőrzők is harcolnak, idén először Erdélyből is érkeznek segélycsapatok. A csatákban szólnak majd az ágyúk és a muskéták, a harcosok a XV. – XVI század harcászatát mutatják be, a tizenöt éves háború viseletét és fegyverzetét hordják. A keresztény táborban szó lesz arról is, ki is volt az a Pállfy, ki volt Nádasdy és a fegyvereket kézbe lehet venni, próbálgatni, miként is harcolhattak velük.

Révay András




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

Ne mi legyünk a legmagasabbak

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 8 - 14:57

Emlékszünk még a sárazsadányi szőlőkre? Amikor nem volt taggyűlés? Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején történt mindez, akkor mondta a megjelent a tagtársaknak, hogy ne mi kapjuk a legtöbbet. És tényleg nem ők kapták a legtöbbet. Csak a második legtöbb támogatást nyerte el az a társaság, amelynek a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó is tagja volt. A korrupciós botrányt azzal a cinikus bírósági végzéssel úszhatták meg az érintettek – Orbán és társai – hogy az összejövetel hivatalosan nem minősült taggyűlésnek.

Most meg itt ez a meglehetősen zavarbaejtő fotó. A Miniszterelnök Sajtóiroda tette közzé, június 4-én készült, a Nemzeti Összetartozás Napján, Széphalmon, a Kazinczy kertben.

Ami feltűnő: Orbán Viktor nem szokott ennyire magas lenni. Kicsi és korpulens, ezért is furcsa, hogy képen látható emberek közül mindössze néhányan magasabbak nála. Mintha megnagyobbították volna a Vezért, hogy magasabbnak, délcegebbnek hatalmasabbnak látsszon. Még a valóságosnál is igazságosabbnak.

Volt már ilyen a történelemben, meg olyan is, hogy a szükségtelen személyeket kiretusálták a képről. Trockijt a szovjethatalom idején, Pozsgay Imrét a lakiteleki sátorból.

Láttunk már olyan képet is, ahol Lázár János, akkor még miniszterként üdvözli Orbánt. Kissé megroggyantott lábakkal, így próbált nem nagyobbnak látszani a főnökénél. Mert annak soha sincs jó vége, ha egy beosztott nagyobb főnökénél.

Szebb nála, okosabb, tájékozottba, hozzáértőbb.

Tisztességesebb, teszem azt.

Nézzük a képet és zavarban vagyunk. A teljesség kedvéért azért megjegyezzük, hogy talán mégsem manipulált. Lehet az is, hogy sikerült olyan embereket válogatni Orbán köré, akik közül a legtöbben kisebbek nála

Ha így van, akkor mi kérünk elnézést.

Föld S. Péter




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

D-nap és Horthy nosztalgia a torontói Magyar Házban

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 7 - 20:06

75 évvel ezelőtt 150 ezer kanadai, amerikai és angol katona gyülekezett az angliai partokon hogy megkezdjék a normandiai partraszállást. D-nap a vég kezdetét jelentette a német fasisztákra és szövetségeseikre, a világháborút Hitler és csatlósai elveszítették. A további harc értelmetlen volt, de Horthy Budapesten Trianonra hivatkozva a Szövetségesek elleni harcra buzdított.

14 ezer kanadai vett részt a partraszállásban, 900-an már a francia partok elérésekor elestek és további 2000 került német fogságba. Justin Truedeau miniszterelnök is ott volt a mostani 75-ik évfordulóra szervezett D-napi ünnepségen; a kanadai média idős veteránokat méltatott, sok helyen tartottak megemlékezéseket. Ott voltak az EU vezetői, az angol királynő és Trump elnök is.

Trudeau a D-napi megemlékezésen.

És mi történt a torontói Magyar Házban?

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége június 2-án, vasárnap a Nemzeti Összetartozás Napján tartotta meg Hősök Napi Emlékünnepélyét. Arra gondoltam, hogy a Hitler ellen küzdő kanadai magyar katonákról emlékeztek meg, hiszen közölük sokan életüket adták hazájukért, Kanadáért. De nem.

Néhány horthysta magyar veterán, a Vitézi Rend birgerlis tagjai felsorakoztak és megkoszorúzták azt az emléktáblát amelyet a német fasiszták oldalán harcoló “magyar hősöknek” állítottak Torontóban a magyar adófizetők hozzájárulásával épített Magyar Házban. A magyar kormány nevében dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott mondott beszédet. A 62 éves Szili a politikai prostitució iskolapéldája. Miamiban nemrég a konzulátus által támogatott Wass Albert ünnepségen vett részt, most pedig vitézekkel koszorúzott.

A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a Vitézi Rend tagjai Palkovits főkonzullal Torontóban.

Szili már 27 éves korában a Kommunista Párt (MSzMP) tagja volt Pécsett, 1989-ben az új MSzP alapító tagja, 1994-től országgyűlési képviselő majd a Parlament elnöke. 2005-ben köztársasági elnöki posztra jelölik de nem választják meg. 2010-ben kilép az MSZP-ből és a jobboldal felé kezd tendálni. Az utóbbi években nacionalista szólamokat hajtogat és ma már szélsőjobboldaliakkal ünnepel.

A torontói magyar ház vezetőinek jelentős része friss bevándorló, többségük soha nem élt Magyarországon. Romániából, Erdélyből érkeztek Kanadába. Talán nem is értik hogy a magyar diplomaták, többek között a torontói főkonzul, Palkovits Valér arra használja őket hogy egyfajta orbáni neo-Horthyzmust reklámozzanak Észak-Amerikában. Néhányuk persze jövedelmező üzleti kapcsolatokat is kiépített a budapesti rezsimmel. (Itt olvashatnak a torontói Magyar Ház vezetőiről.)

Szili Katalin és Palkovits Valér főkonzul Torontóban, 2019 június 2-án.

A torontói magyarok 75 évvel ezelőtt egészen másképpen gondolkoztak. A Kanadai Magyar Munkás 1944 augusztusi száma az Angliai Magyar Tanács programját ismertette, az követelte Horthy Miklós az ország „első számú háborús bűnösének” megbüntetését. Ha ma élnének meghökkenének a birgerlis horthystákon a mai Magyar Házban és azt kérdeznék, hogy hogyan engedték be ezeket a szélsőjobboldaliakat Kanadába?

A kanadai magyarok manapság az Orbán kormány offenzívájának alanyai, a torontói Magyar Házat Budapest egyfajta „előretolt lobbi támaszponttá” próbálja felfejleszteni. A Ház vezetői nagyon rossz úton járnak mert az észak-amerikai magyarok döntő többsége elutasítja az Orbán kormány mesterkedéseit.

Két évvel ezelőtt megkérdeztem a Magyar Házat arról az ominózus márványtábláról, eddig válaszra sem méltattak. (Erről itt olvashatnak.)

Lázár György




(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Kategóriák: Szervezetek

José Cura Budapesten!

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 7 - 09:09

Giacomo Puccini: Turandot a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Puccini utolsó és talán legcsodálatosabb műve, egyben első mesealapú operája középpontjában az izzó, de elfojtott szerelmi szenvedély áll. A frenetikus és nagyformátumú zenemű a címszerepében Rálik Szilvia, főszerepekben pedig olyan sztárénekesekkel kerül bemutatásra, mint a kiváló fiatal szoprán énekesnő, a román Cristina Pasaroiu és az argentin operalegenda José Cura. A kínai hercegnő története valójában egy perzsa meséből ered, Gozzin kívül Schiller is feldolgozta. Puccininak nagyon megtetszett a történet és aktívan részt vett librettistái, G. Adami és R. Simoni munkájában. „Én azt tartom, hogy a Turandot a legtermészetesebb és legemberibb színdarab Gozzi összes színpadi műve közül” – írta a zeneszerző Adaminak 1920-ban. A művet egzotikus és nagyszabásúra törekvő építkezés, markáns hangzatok jellemzik, de minden eltörpül ennek az utolsó és félbemaradt, végső duett és finálé nélküli grandiózus mesének a líraisága mellett. A művet végül Puccini tanítványa és barátja, Franco Alfano fejezte be Puccini precíz jegyzetei alapján, ősbemutatója 1926-ban volt a Milanói Scalában.

(forrás: színház)

Turandot: Rálik Szilvia
Kalaf: José Cura
Liù: Cristina Pasaroiu
Timur: Szvétek László
Altoum császár: Róka István
Ping: Kelemen Zoltán
Pang: Megyesi Zoltán
Pong: Kiss Péter
Egy mandarin: Egri Sándor

Karmester: Kocsár Balázs

Fotók: Gergely Bea

 

Kategóriák: Szervezetek

Csótány stílus

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 6 - 20:52

Palkovics László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium vezetője kedden este 10 óra tájban benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kiszervezéséről szóló törvényjavaslatot. A kiszervezés ebben az esetben azt jelenti, hogy a kormány elvenné a Magyar Tudományos Akadémiától a teljes kutatóhálózatát, mindemellett arra is kötelezné az Akadémiát, hogy a vonatkozó vagyonelemeket adja át ingyenes használatba az újonnan létrehozott, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat néven futó szervezetnek.

Most nem a törvénytervezet sokak által vitatott tartalmáról kívánunk megemlékezni, hanem a módszer aljasságára hívnánk fel a figyelmet. Nemcsak arról van szó, hogy a magát kulturális bizottságnak nevező grémium fideszes nímandjai megalázták az akadémia nemzetközi hírű tudós elnökét, hanem arról is, hogy Palkovics miniszter este 10 órakor nyújtotta be a törvénytervezetet. Olyan időpontban, amikor a magyar polgárok többsége már az esti alváshoz készülődik, az újságok túl vannak a lapzártán, egyszóval minden fronton lankad a figyelem. Nem véletlen, hogy a betörések és a nagyobb rablások többségét is többnyire az éj leple alatt, a jótékony sötétség védelmében követik el.

Emlékszünk még a Szabadság téri megszállási emlékmű történetére. Azt is éjszaka emelte a helyére a kormány, nem voltak ünnepi beszédek, se történészek, se politikusok nem méltatták a szobor nagyszerűségét. Mintha az urak érezték volna, hogy mekkora sunyiság az, amiben részt vállaltak,

Nagy Imre szobrát is éjszaka vitték el a Vértanúk teréről. Nyilván rossz volt a lelkiismeretük a forradalom vértanújának elszállítását elrendelő elvtársaknak, nem akarták, hogy még nagyobb balhé legyen. Maradt a szégyen, amit egyhamar nem mosnak le a századok. Pedig, 30 évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor június 16-án, Nagy Imre újratemetésének évfordulóján kiűzte az oroszokat a Hősök terén, nem éjszaka volt, hanem nappal. Azokat az oroszokat küldte haza nagy bátran Orbán, akik államközi megállapodás keretében már javában úton voltak, hogy elhagyják Magyarország területét.

Ilyenek ezek az urak, álságosak és akár a csótányoknak, nekik is a sötétség az igazi terepük. Éjjel leplezni le egy szobrot, sötétben elvinni a helyéről egy másikat, este 10-kor törvénytervezetet benyújtani – ez az ő terepük, ebben tudnak kiteljesedni.

A parlament aztán majd szépen megszavazza az elétolt tervezetet – az akadémiai törvény nem kétharmados, egyszerű többség is elég az elfogadásához – Áder János köztársasági államfő pedig szokás szerint aláírja.

Éjjel, vagy nappal, számára egyre megy. Még az sem kizárt, hogy minden hullámhosszon.

Föld S. Péter

Kategóriák: Szervezetek

Balog Zoltán rendkívüli lett, ráadásul még meg is hatalmazták

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 5 - 18:47

Tudják Önök, hogy mivel foglalkozik egy rendkívüli és meghatalmazott nagykövet? Nos a válasz senki előtt sem titok többé: a rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek ugyanaz a dolga, mint Balog Zoltán lelkész úrnak, aki nemrég még romaügyi biztosként szolgálta Orbán Viktort és a magyarságot.

Áder János ugyanis egy május 31-i, Magyar Közlönyben megjelent határozatában rendkívüli és meghatalmazott nagykövetnek nevezte ki Balog Zoltánt. Nem egy kamu állás ez, mint gondolnánk, nem olyan, hogy az ember csak ül egész nap, és várja a pénzes postást, hogy mikor hozza már a fizetést. Sok elfoglaltsággal jár az ilyen beosztás, és, nem mellesleg, nagy felelősséggel. Legalábbis ez derül ki a külügyminisztérium sajtóosztályának leveléből, melyet a HVG megkeresésére válaszoltak. Eszerint Balog Zoltán nagykövetként „a magyar kormány kiemelt fontosságú társadalmi ügyekkel kapcsolatos eredményeit és céljait fogja külföldön ismertetni.”

Tehát, mostantól onnan fogjuk tudni, hogy valamely társadalmi ügy kiemelt fontosságú a magyar kormány számára, hogy Balog úr fogja azt megismertetni a nagyvilággal. Ha egy ügyet nem Balog úr kommunikál a nyilvánossággal, hanem, teszem azt, Németh Szilárd, aki nálánál köztudottan kisebb kaliber, akkor vagy az ügy fontossága nem kiemelt, vagy pedig Balog Zoltán nem ért rá, s ezért másnak kellett a magyar kormány kiemelt fontosságú társadalmi ügyekkel kapcsolatos eredményeit és céljait külföldön ismertetni.

Balog Zoltán 2009. augusztusától állt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület élén, vagyis, ebben a minőségében ő volt Orbán évértékelő beszédeinek a ceremóniamestere, Ha ő nem lett volna, talán Orbán sem mond évértékelőket.

Balog amúgy a rendszerváltás környékén került kapcsolatba a Fidesszel, ahol 1991-től a frakció egyházpolitikai tanácsadója, 1996-tól pedig a fővárosi Hold utcai gyülekezet lelkésze lett. Ekkoriban tért meg Orbán Viktor és Kövér László is, egy ideig Balog volt a lelkészük. Az egykor harciasan ateista Fideszes képviselők – emlékszünk: térdre csuhások, imához! – 1998-ban már a Balog-féle istentiszteletről mentek át esküt tenni az Országgyűlésbe.

Balog ragaszkodása Orbán Viktorhoz valójában rajongás – ha fogadást kellene kötnünk, hogy Orbánt, vagy istent választaná, nem lenne könnyű, melyik opcióra tegyünk nagyobb tétet. Egy régi barátja így nyilatkozott róla a 168 órában: „Zoltánnak mindig szüksége volt egy olyan mentorra, akit feltétel nélkül követhet, akinek teljesen átadhatja magát, akivel olyan mély és bonyolult lelki kapcsolatban áll, hogy szinte teljesen feloldhatja a másikban a saját személyiségét. Ez a személy egy politikus, Orbán Viktor.”

Már a 2018-as választás előtt voltak olyan hírek, hogy Balog Zoltán megválik a miniszterségtől, s az Emberi erőforrások minisztériumának vezetése helyett más feladatot kap. Mint elmondta, hat éven át vezette az Emmi nevű megaminisztériumot, s mindent beletett, amit tudott. Hogy ez a „minden” mire volt elég, arról megoszlanak a vélemények, legyen elég annyi, hogy Balog minisztériuma alá tartozott a sokat bírált oktatás és az egészségügy is.

Állítólag ő akart változtatni a minisztérium működésén, ám terveit Orbán Viktor nem fogadta el. Viszont felajánlotta neki, hogy legyen romaügyi miniszterelnöki biztos. Balog elvállalta, s ezzel a kormánynak számos kellemetlenséget okozó Farkas Flórián egy polccal lejjebb került.

Orbán választása azért is érdekes, mert Balog Zoltánnak az elmúlt években több, a romákkal kapcsolatos – mondjuk így: érdekes – megnyilvánulása is volt. 2017 júliusában Tusnádfürdőn például azt közölte az egybegyűltekkel, hogy „a magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.”

De nem volt piskóta az sem, amikor a roma holokausztról azt találta mondani, hogy „Magyarországról nem vittek el romákat, csak a szomszédos Ausztriából.”

Az újságírókkal általában nem volt annyira barátságtalan, mint a fideszes politikusok legtöbbje, ám a már említett lojalitása ezt is felülírta. Amikor az akkor épp Orbán ellenzékeként működő HírTV interjút kért tőle, kissé cirkalmasan, de meglehetősen egyértelműen közölte a csatorna munkatársával:: „Én sajnos a Hír TV-nek el kell kerüljem a nyilatkozást, mert az önök tulajdonosa úgy viselkedik az én kedves barátommal és főnökömmel, hogy ez nem teszi lehetővé, hogy önöknek nyilatkozzak.”

2015 őszén a mindennapos iskolai éneklés bevezetésének ötletével jött elő, utóbb munkacsoport is alakult „az iskolai énektanítás megújítására, az iskolai éneklés megerősítésére”. Ekkor tette közkinccsé azt az igen eredeti gondolatát, hogy az a jó, „ha a fogantatás pillanatában már énekel, dúdol a várandós édesanya, és akár az édesapa is csatlakozik hozzá.”

2013 karácsonyán 40 mélyszegénységben élő gyereket vacsoráztatott meg a Hilton hotelben. Ha a számlát ő fizette volna, akár emberi gesztusként is értelmezhetnénk ezt a tevékenységet, ám mivel közpénzből alázta meg a szerencsétlen gyerekeket, tettét érzéketlen és lekezelő tahóságnak lehet csak minősíteni.

Volt olyan is, hogy Balog úr viccelődni próbált, ám ezen igyekezete – fogalmazzunk visszafogottan – időnként a visszájára fordult. Így volt ez akkor is, amikor egy meglehetősen menőnek számító, nem a kétkezi dolgozók zsebéhez méretezett árú belvárosi étteremben a mentősöket köszöntötte. Beszédét egy rosszul elsült, poénnak szánt mondattal kezdte, miszerint ő azt hitte, hogy „minden nap itt reggeliznek a mentősök”.

Ez a poén nem ült igazán, ám ettől függetlenül Balog Zoltán még kiváló rendkívüli és meghatalmazott nagykövet lehet. Bármit is jelentsen ez a titulus.

Kategóriák: Szervezetek

Annotáció a Föld! Föld! – vesztőhelyünk c. műhöz

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 5 - 17:01

A szerző – Búzás Huba – jelentős alakja a kortárs lírának. Éjféltől hajnalig játszódó – Föld! Föld! – vesztőhelyünk című – grandiózus elbeszélő költeménye szervesen kapcsolódik korábbi művei összetéveszthetetlen költői nyelven alkotott képi és formavilágához, amely kezdettől helyet követelt és szerzett magának a magyar irodalom kincsestárában. E megrázóan szép alkotása is képzettársítások hordozta tudatfolyam-líra, mintha hajótörött rapszódoszok zsonganának az Agora partvidékén – a szerző fejében. Hangján mégis a XXI. századi ember kiált – egy kórházi ágyon, súlyos műtétet követően – „a szellem nagyjaihoz”: az értelemig ordít föl, hogy a Föld „életünk új tavaszának bölcsőhelye” legyen, ne vesztőhelyünk.

A világirodalom e kevéssé ismert nyelvén alkotó szerző a lelkiismeretének hívását meghalló ember. Akár a nyájat őrző pásztor, aki belehallgat az éjszakába, s hallja, hogy közeledik a farkas, széttépni akarja a bárányokat. Irányt és lehetőséget keres számunkra az emberi populáció túléléséhez, a végső kataklizma elkerüléséhez. Eközben újabbnál újabb  súlyos tények és gondolatok rejtett ajtóit nyitja fel. Belépve hatalmas, már-már elfelejtett lét- és tudatvilág tárul elénk: az ember sorsa, mindennapjai, művészete, világirodalma, a megtett út.

A magasszférákat és mélységperspektívákat megragadó alkotás kultúrhistóriánk látomásos átlényegítését célzó nagyszabású kísérlet, az ön-, a lét- és a világmegértés maradandóan értékes dokumentuma. Miközben átéljük múlandóságunkat, kettős erőpróba résztvevői vagyunk: életben maradásáért küszködik a test, ám kínjain felülkerekedni látszik hitünk, heroikus küzdelmünk az értelemért, egymás iránti szolidaritásunk, amely még megmentheti az embert. A kórterem ágyain az életükért küszködő magányos, beteg emberek a történet valóságos alakjai; egyben jelképes hősei  is a totális küzdelemnek. Kiderül: egymás felé, egymásért nyújtva a kezüket – sohasem adják fel. A költő teremtő képzeletének valóságában egy jobb világra vágyakozó missziójuk körvonalazódik.

A mű – az  emberről szerzett tudásunkat gazdagítva – az  emberiség megnemesítésére irányuló eszményi humanizmus egyetemes jelentőségű univerzális mondanivalóját fejezi ki. Szerzője hitet tesz a kultúra hatalma mellett és felsorakozik világirodalmunk –  lázálmában felidézett –  klasszikusai jobbat akarásának történetileg igazolható törekvései mögé; és a lélek ősi védekező hitvallását nyújtja át az olvasónak.

Kategóriák: Szervezetek

A szavazók immár látható hányada egyre inkább képes az európai nemzetek közös érdekeit felismerni

Kanadai Magyar Hírlap - 2019, június 4 - 15:47

A magyarországi európai parlamenti (EP) választásokról már szinte mindent elmondtunk – és mindennek az ellenkezőjét is – talán ideje lenne a várható közeljövőről ejteni néhány szót.

Bár ehhez le kell szögeznem, hogyan látom én a május 26-ai eredményeket. Tehát:

1.Kétségtelenül a kormányerő győzött, hiszen kilenc évi rettenetes kormányzás után is a maga oldalára tudta állítani a szavazópolgárok majd ötödét. Ami ebben az esetben a szavazott polgárok több mint felét jelentette, annak ellenére, hogy a tavalyi hazai voksoláshoz képest jelentősen csökkent szavazói száma. Azt a +2% százalék szavazatát a kétséges érvényességű voksokból szedhette össze: a határon túli állampolgárok szavazatából, hiszen a kettős szavazást a Választási Bizottság vezetője szerint is csak a szavazók „önmérséklete” akadályozhatta meg, mivel az országok között nincs nyilvántartási egyeztetés. Ugyanígy a nem az európai tagállamokban élő, de magyar állampolgárok szavazatainak kiszűrésére sem képes a rendszer.

2. Viszont de azonban ellenben, (direkt ismétlés) érzékelhetően megjelent a magyar állampolgároknak egy kb. 30 százalékos része, amelyik kinyilvánította: nem vevő a parasztvakításra – vagyis jól érzékeli, mi Magyarország érdeke a jelenlegi helyzetben. Nem a beszariak, siránkozók hada, amely immár gigantikus kolumbáriumba akarja zárni az élő magyar nemzetet.

Az elmúlt rövid öt napban a kormányerő látszólag jelentős bejelentést is tett. Ezek oka nyilvánvalóan az, hogy nem vált be a számítás: bár erősödtek az Európa ellenes erők: de az EP alig negyedét foglalhatják el. Az Európai Néppárt pedig – bár vesztett képviselői helyeket – megőrizte vezető szerepét, az EP legnagyobb frakciója maradt. Ebből következően a kormányfői udvartartásnak – oppardon „pártszövetségnek” – elemi érdeke, hogy ehhez a frakcióhoz csatlakozzon, ha egyáltalán hallatni akarja a hangját a parlamentben.

Márpedig a Néppárt frakciója néhány hónapja felfüggesztette a magyar kormányerő tagságát: végre feltűnt nekik a diktatúra erőteljes építése. Ezekben a napokban folynak a tárgyalások arról, hogy az új képviselők milyen szövetségekbe tömörülnek. A Néppártot jelentős képviselői csoportok szorítják afelé, hogy ne fogadja be a nyílt soviniszta, irredenta, Európa ellenes magyarországi kormányképviselőket.

Nyilván a néppárti politikusok is igyekeznek nyomást gyakorolni, hogy az udvartartás tegye partiképesebbé a magyarországi diktatúrát. Ennek lehet folyománya, hogy bejelentették: bizonytalan időre elhalasztják a különbíróságok felállítását. Felhívnám a figyelmet: a „bizonytalan idő” jelenthet két évet, de két napot is, hiszen a bíróhivatalnokok verbuválása gyakorlatilag befejeződött. Még fontosabb tény: nem a tavaly decemberben a független igazságszolgáltatás aláásására született TÖRVÉNYT VONJÁK VISSZA. Vagyis: Sztálin elvtárs ezúttal visszaadta a labdát a gyerekeknek, holott bármikor közibük lövethetett volna. Sőt, a jövőben is bármikor közibük lövethet. Nemcsak a különbíróságokról szóló törvénypuska van élesre töltve, hanem az SS-törvény is erősíti a diktatúra arzenálját.

A másik, a magyar jövő szempontjából létfontosságú ügyben viszont szintén a napokban született a verdikt: A Magyar Tudományos Akadémia kutatói hálózatát nemcsak elveszik az MTA-tól, hanem azok vagyonát is államosítják. (Az MTA nem államhatalmi csoport volt eddig, hanem köztestületként rendelkezett a vagyonnal.) Oppardon – „használatba veszik” –, mint annak idején apám kocsmáját. Ez előrevetíti annak lehetőségét, hogy e kutatócsoportokban tulajdont szerezzenek ki tudja, miféle alakok, mindenféle cégnév mögé bújva. Meg azt is: a kutatóintézetekben létrejövő eredmények haszna ezután nem az államot – közvetve a közösséget – gyarapítja, hanem e „használókat”.

Így állunk most, és ez csak az első öt nap.

De mit tehet, és mire elég az ellenzék ereje, ami végülis nem nőtt számottevően, csak kicsit többen álltak a nyílt beszéd – Egyesült Európai Államokat! – mellé. Naná, hogy azonnal megkezdődött az ellenzéki erők egymásnak hergelése. (Persze nem maradt abba a gyalázkodás sem, főként az ún „független” – tényektől független megmondók részéről.)

Szögezzük le: az MSZMP-ből 1989 novemberében kivált MSZP sokat tett azért, hogy az ország demokratikus átalakulása békés körülmények között menjen végbe. Sőt az 1994-98 közötti koalíciós kormányzása idején, a 72 százalékos többségével sem bontotta le a demokratikus intézményrendszert, hanem megerősítette az alapjait, és bővítette az ellenzék jogait. (pl: az Alkotmánymódosítást négyötödhöz kötötte – a 2010-es győző/viktoréknak ezért kellett új törvénnyel előállniuk, mert csak a módosítás volt négyötödhöz kötve, az újhoz meg elég volt a kétharmad.)

Akkoriban aktív tagként többször szóvá tettem: az MSZP nem sunnyoghat fontos kérdésekben, akkor is ki kell állnia egyenes beszéddel, ha az eleinte nem népszerű. A kilencvenes években ilyen volt a közoktatás és a mezőgazdaság kérdése. A közoktatásban az államnak a tankötelezettségi korhatárig ingyen kell biztosítania a gyerekek tanulását. Akkor 18 év volt a tankötelezettség határa – ma ezt ez az udvartartás 16 évre szállította le. Emellett voltak persze magániskolák. Az egyházi fenntartásúak ugyanúgy megkapták a tanulók után járó állami támogatást, mint az államiak. 98 és2002 között azonban a Fidesz megemelte az egyházi iskolák támogatását – az államiakkal szemben. Cserébe az egyháziak ma már a közös pénzből biztosított jobb körülményekkel válogatnak a tanulók között – elvétve engednek hátrányos helyzetű, pláne cigánygyereket az iskoláinkba. Ennyit a magyar egyházak „karitatív”, meg „pasztorációs” tevékenységéről.

A mezőgazdaság ügye még kínosabb: Hiába tiltakoztunk az agráriumot szétverő kárpótlás ellen – így azután én is felvettem a kárpótlási jegyeimet: szocialista vagyok, de nem lúzer. Az MSZP azonban nem csapott oda keményen például a magyar politika ’89-től legkártékonyabb alakjának, +Torgyán Józsefnek, csak udvariasan heherészett, félt a népszerűségétől. (Szegény ügyvéd úr még életében megtapasztalhatta, hogy van nála is gátlástalanabb, aki kicsinálta őt is, a rászavazó milliókat is.)

Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a pártot, az utolsó taggyűlésen bejelentettem, azt is, hogy miért. (A legtöbben csak csöndben elmaradtak, aztán vagy csatlakoztak másik párthoz, vagy nem.) Nagyon sajnálom, hogy igazam lett, és az MSZP vasárnap kevés támogatót tudott szerezni.

Most az ellenzék legfontosabb feladata, hogy ne hagyják egymás ellen hergelni magukat, pl. olyan bugyuta kérdésekkel, hogy mit szól xyz ilyen-olyan megnyilvánulásához.

Tudatosítani kell: az Európai Egyesült Államokhoz hosszú és kanyargós út vezet, hiszen ezt a közösséget nemzetek alkotják, különféle földrajzi, gazdasági, kulturális helyzetben, eltérő érdekekkel.

Régi téveszméje sokaknak, hányszor hallottam már! Hogy azért jobb az egyéni képviselő, mert annak mondjuk Kisalsó érdekeit kell képviselni a magyar országgyűlésben! Holott a magyar parlamentben Magyarország érdekeit kell képviselnie, nem Kisalsóét. Akár annak az árán is, hogy pl. elfogadja: fontosabb Nagyfelső folyami átkelője, mint egy kisalsói vasútállomás. Vagyis Kisalsó érdekeit Magyarország egésze szempontjából kell néznie. Az EU-ban sincs másképp: Brüsszelben tehát a föderális Európa szempontjából kell képviselnie a magyar érdekeket.

Mondok példát. Az EU költségvetésének legnagyobb halmaza a mezőgazdasági termelés földalapú támogatása. (Vagyis a mezőgazdasági túltermelés megakadályozása.) Ennek következménye a magyar agrárium szétesése (van más ok is, de ez az egyik lényeges). Vagyis: ma azért kap valaki az EU költségvetéséből 20-70 ezer forint közötti összeget hektáronként, hogy NE termeljen semmit. A kárpótlással megkezdődött, és az állami földek baráti kezekbe juttatásával megvan a nagybirtokosi réteg is: ma a legtöbb földje Csányi Sándor bankárnak és Mészáros csodatévő gázszerelőnek van. Számoljunk: a 20 és70 ezer középarányát véve, 45 ezer forintot számítva hektáronként, egy százhektáros birtok 4 és félmillió forintot fial évente – anélkül, hogy „termeléssel” bajlódnál. (ez havi 375 ezer forint). Következmény: a falusi lakosságnak nincs munkája – a krumplit, hagymát Hollandiából hozzuk, a fokhagymát meg Kínából. (A fővárosban ma egy kiló tavalyi krumpli 380-450 forint, az újburgonya meg 450-530 forint, a fokhagyma kilója évek óta 1000-1200 forint.)

Magyarország érdeke tehát az, hogy akár a földalapú támogatások kárára többet költsön az Unió a szociális különbségek mérséklésére, az oktatási, egészségügyi rendszerek fejlesztésére. (Ez a versenyképességet is növeli.)

Nos, erre ad reményt, hogy a szavazók immár látható hányada egyre inkább képes az európai nemzetek közös érdekeit felismerni.

Kategóriák: Szervezetek

Oldalak

Feliratkozás Klubhálózat hírolvasó - Szervezetek csatornájára